Az erkölcsi cselekvés motívumai 2.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit! Látom, még nem… nem könnyű elhelyezkedni. Remélem, sikerülni fog. Mindegy, amíg találtok helyet, addig én dumálok. Aztán előbb-utóbb csak beáll valami.

Az erkölcsi ítélethozatalnak a struktúrájáról beszélgetünk, arról, hogy mi az, ami az embert indítja egy morálisan is értékelhető cselekvésre. És az első négy szempontot tudtam eddig elmondani. Szeretném azért őket egy-két perc alatt gyorsan megismételni:

Az első a prekonvencionális szint és annak az első fokozata a heteronom erkölcs. Külső vezéreltségű. A vezérgondolata: Kerüljük el a büntetést! Egocentrikus erkölcs.

A második fokozat, még mindig a prekonvencionális szinten az individuális erkölcs. Helyes fair-nek lenni, élni és élni hagyni. Ez az individuális erkölcs. Itt megjelenik a hit a saját érdekben, de ez az érdek elsősorban biológiai vonatkozású vagy gyökerű.

A második szint a konvencionális szint. Ennek az első fokozata, ami ugye a harmadik fokozatot jelenti, interperszonális konformitás erkölcsének a szintje. Ami helyes: megfelelni a szűkebb, számomra fontos környezet elvárásainak, szerepeinek. A cselekvés oka az aranyszabály: Te is tedd a másiknak, amit szeretnél, hogy veled is tegyenek! Illetve negatív módon: Ne tedd azt, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek! Illetve, hogy: Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged! Ez a maffia, vagy bandaerkölcs, hogyha kritikusan akarom megfogalmazni. Hit a szűkebb környezet véleményében, a hétköznapi emberi szabályokban és rendben.

A negyedik fokozat: – itt tartunk, itt majd még akarok hosszabban szólni – A szociális rendszer és a lelkiismeret szintje. A cselekvés oka egyrészt a lelkiismeret, illetve, hogy adjunk teret a lelkiismeret szavának, mert az szavatolja az erkölcsileg helyes ítéletet. Illetve biztosítsuk az intézmények működését, amelyek a társadalom létét biztosítják. Itt a hit a lelkiismeret szavában és a társadalom szerveződésében, vagy szerveződéseiben van.

És akkor ott tartottam, hogy mi az, ami ezt a hitet kikezdi és megrendíti. Nagyjából a lelkiismerettel kapcsolatos vívódásokat és dilemmákat ecseteltem, hogy mindnyájan eljutunk oda, vagy legalábbis reményünk szerint eljutunk oda, hogy fölismerjük: a lelkiismeretünk nem mindig szól akkor, amikor az ember egy helytelen cselekvésbe kezd bele. Adott esetben utána sem szól és lehet, hogy csak sokkal-sokkal később szól, sőt olyan is lehet – ezt előre tudhatjuk –, hogy egész életünk úgy telik el, hogy bizonyos tettekre, amelyek nem voltak helyesek a lelkiismeretünk soha nem fog szólni, és ezt már most tudhatjuk. Ezért kiderül, hogy a lelkiismeretünk szava nem lehet tökéletes eligazítója annak, hogyha mi helyesen akarunk cselekedni.

És aztán van itt egy másik konfliktus, amit talán átéltetek ti is, mégpedig az, hogy: Szükséges-e a lelkiismeret furdalás ahhoz, hogy az embert az ösztönözze a jóra? Hogy vajon az volna-e az ember mondjuk küldetése, vagy szerkezete, hogy legvégső soron valami belsőleg rossz érzés legyen az, ami minket indít a jóra való cselekvésre? Hogy muszáj-e átélni a lelkiismeret furdalást ahhoz, hogy az ember rendes ember legyen? Hogy nem lehet-e ennél valami – most ha az emberségünk teljességét nézzük – valami biztatóbb, vagy megnyugtatóbb legalábbis érzelmileg kiegyensúlyozottabb motívumra lelni?

Ezzel kapcsolatban jutott eszembe az, itt van Nóri és mentem Nórihoz néhány nappal ezelőtt vacsorázni. És ahogy megyek hozzá, akkor leállítom az autót, kiszállok belőle, de már tök sötét van, és a járda közepén hever ott egy férfi. Fogalmam sincs róla, hogy él, vagy hal, vagy alkoholista, vagy narkós, vagy mi a csuda van vele. Odamentem hozzá, odatérdeltem hozzá, meglöktem a vállát és köszöntem neki, hogy: Jó napot kívánok! Ön elaludt itt a járda közepén! (nevetés) Szerencsém volt, mert nem nagyon kellett őt rázogatni, rögtön fölébredt, nézett rám ugye először ilyen üveges szemmel és akkor utána azt mondta, hogy: Köszönöm barátom, hogy szólt nekem! Föltápászkodott és elment. (nevetés) Na most… Úgy látszik, neki csak ennyi kellett, hogy (nevetés) nem tudom, ez most tanulta meg, hogy van jobb hely, mint a járda közepe, de ez az egész azért jutott nekem eszembe, mert olyan hihetetlen sokat hallom, hogy mondjuk egy utcán heverő férfihez odamenni éjszaka a sötétben, milyen sok embernek okoz lelkiismereti konfliktust. Hogy most menjek, vagy ne menjek, hogy mit kell csinálni, hogy ez most hogy a csudába van, merjek, vagy ne, vagy hogy? És… Veszélyes is lehet, hallom! Így van, hát bármi lehet. És mégis, a hajléktalan szállón való tapasztalataim során bennem kialakult egy ösztönös cselekvés, hogyha ilyet látok. Mondjuk így, hogy ráneveltem magam arra, hogy oda kell menni, és szólni kell neki, ki kell deríteni, hogy mi van, akkor is, hogyha ebben bizonyos veszélyek rejtőzhetnek. Ebben az esetben nekem nincs lelkiismereti konfliktusom. Semmi! Nem azért megyek oda hozzá, mert, mert átélem azt a szorítást, hogy utána, ha elmegyek a Nórihoz nem fogok tudni nyugodtan vacsizni, mer eszembe fog jutni, hogy az ürge ott terül lenn és én nem szóltam neki. Vagyis, hogy van tapasztalatunk arról, hogy nem föltétlen ez az erkölcsi szorítás a gyomrunkban, vagy a szívünkben, valahogy aztán az emlékezetünkben indíthat bennünket valami helyes cselekvésre. Nem is akarom ezt hosszabban ragozni.

Itt beszéltem a bűnről, amit, aztán odajött hozzám valaki – nem is tudom, most itt van-e, nem látom, de már az semmit se jelent –, hogy hát jobb lenne nem azt mondani, hogy bűn, mert hogyha itt vannak nem vallásos, vagy nem hívő emberek, nekik ez egészen mást jelent, mint a hívő közegben ha elhangzik ez, hogy bűn. Hogy én mondjam azt, hogy céltévesztés (derültség) hát… hát akkor legyen neki! Tehát, hogy amikor eltévesztjük a célunkat, akkor bizony van az úgy, hogy az sose derül ki nekünk, azt a célunkat mégis elrontottuk és ezzel valami nagy… nagy trutyi került bele a Világba, de erről már beszéltem, és mások isszák meg a levét. Ugye a céltévesztésnek nincsen csúnya leve.

A másik: mert itt nem csak a lelkiismeretbe vetett hitről van szó, ami táplálja az erkölcsileg helyes cselekvést, hanem a társadalomba vetett hit, az intézménybe vetett hit. Azért fogom ezt a dolgot megtenni, mert, ha nem teszem meg, akkor ezzel aláásom annak az… – végső soron az egész társadalomnak –, vagy annak a nagyon fontos intézménynek a működését, amely szükséges ahhoz, hogy emberi életet éljünk. Adott esetben ahhoz, hogy erkölcsileg megfelelő életet éljünk.

Ide hadd hozzak most az Egyházon belüli konfliktusokat! Hogy hogyan rendül meg mondjuk egy hívő emberben ez a hit. És hogyan lehet aztán valahogy… valahogy egy… egy másfajta hitre jutni.

Egyháztanácsülést tartottunk a plébánián. Ez azt jelenti, hogy mondjuk hat-hét fő-fő ember összejön és megbeszéljük az elkövetkező negyedévnek a programját. És ugye ez a negyedév most, amit megbeszéltünk a Húsvéttal fejeződik be. Fölmerült az a kérdés. hogy ki fogja elénekelni a húsvéti öröméneket az Exultet-et. Most, aki hallott már engem énekelni, az most mosolyog. Tudja, hogy ez egy milyen komoly kérdés. Jobb, ha azt nem én éneklem el és ezt már az egyháztanács tagjai is jól tudják. Úgyhogy eme fontos megbeszélés egyik kulcskérdésévé ez vált, hogy: Ki fogja elénekelni a húsvéti öröméneket? Én nem gondoltam, hogy ez kulcskérdés és laza mozdulattal azt mondom, hogy majd XY fogja elénekelni. És akkor döbbenetes reakció, emberek lefagynak, szemek elkerekednek, nem… nem jön ki hang a torkokon. Ennek a nagyon egyszerű oka az, hogy én azt javasoltam, hogy egy olyan valaki énekelje el a húsvéti öröméneket, aki valamikor pap volt, de azután kilépett. Láttátok volna azokat az arcokat! Nem kaptak levegőt! – ezt lehet mondani és utána valaki azt mondta, hogy: De hát ez lehetetlen! (derültség) Én a magam egyszerű módján mondtam, hogy mér volna az lehetetlen, hát tud ő énekelni, hacsak el nem megy a hangja. És miután még mindig nem ocsúdtak föl a megdöbbenésükből, azt próbáltam mondani, hogy: Hát tudjátok múltkor a vasárnappal kapcsolatban, hogy az mért lehet este és nem csak reggel, nem fejtettem ki azt a véleményemet, hogy utolsó vacsorát tartott Jézus és nem utolsó reggelit. Ezért aztán most mégiscsak előmerészkedek azzal a legalábbis Evangéliumban olvasható történeti ténnyel, hogy a föltámadás első tanúja egy asszony volt, nem is éppen a legnemesebb fajtából. Úgyhogy tulajdonképpen a húsvéti öröméneket milyen jó volna, hogyha egy bűnös asszony énekelné (derültség) a megtérése után. (derültség) Hát! Oxigénpalackokat elővették az egyháztanács tagjai és akkor akiben még volt némi lélekjelenlét, az a következő ösztönös tiltakozásának adott hangot: De hát Feri! Annak az asszonynak nem is hittek az apostolok! (nevetés) Remélem, érthető a rendszer számotokra. Tehát az apostolokat kell védeni, akik nem hittek annak, aki elmondta, hogy föltámadt Krisztus. A lényeg, hogy azt az asszonyt radírozzuk ki ebből a hagyományból, mer’ neki ott semmi keresnivalója nincs! Ezek után megpróbáltak meggyőzni arról, hogy miért papnak kötelessége elénekelni a húsvéti öröméneket. Én azért meghallgattam őket – ne… ne mondják, hogy nem – de kerek perec elutasítottam. Ahhoz nem ragaszkodtam – hogy lássák bennem a kompromisszumra való készséget –, hogy egy bűnös asszonyt keressünk az örömének eléneklésére. Nem mondhatnám, hogy ettől megnyugodtak, tehát, hogy úgy érezték, hogy… hogy egy ilyen ötven százalékos arányban teljesült a kívánságuk. Annyit ígértem még nekik, hogy gondolkodni fogok rajta. Hát ez nem esik majd nehezemre, látjátok, most is ezt teszem, ti igazolhatjátok.

Most miért is akartam ezt elmondani? Azért, mert például a mi egyházi rendszerünkön belül ott feszül ez a belső ellentmondás, hogy egyszerűen a fölháborítónak a… nem, hogy a határát súrolja, a kellős közepében van mondjuk egy olyan javaslat, hogy az evangélium szelleméhez hűen egy asszony énekelje a húsvéti öröméneket. De ez mondjuk csak egy… egy ötlet szintjén fölmerülő konfliktus, de mi van akkor azokkal a papokkal, akik kiléptek, azokkal a szerzetesekkel és nővérekkel? Jelenleg az egyházunkban mondjuk a… a megtűrt kategóriában annak. A helyzetük nemcsak, hogy… hogy labilis, hanem… hanem kifejezetten kétséges. Ez a mi Egyházunknak – legalábbis megítélésem szerint – egy nagyon súlyos belső ellentmondása és konfliktusa. Hogy valaki, aki adott esetben az Isten szavát hallva és megpróbálva ebben a kérdésben bukott, az ettől a pillanattól kezdve másodrangú állampolgár. És hozhatnám az egyházi gyakorlatunkból azokat a példákat, amelyek pont az Egyház lényegével úgy tűnik, hogy ellentétes folyamattá dagadtak.

Lehetne ezt hosszan mondani. Inkább most a következtetést: hogy mondjuk a papnevelő intézetben szinte minden évben kiéleződött egyszer-kétszer bennem az a mély konfliktus, hogyha engem fölszentelnek pappá, akkor én a puszta létemmel törvényesíteni fogok egy olyan rendszert, amivel nem minden szempontból értek egyet. Az Egyházzal egyetértek, mint egyházzal, de adott esetben az Egyház ahogy működik, azzal nem értek egyet, de én ennek az egyháznak hivatalos tagja vagyok. Mit kell akkor csinálnom? Például én papként megtehetem-e azt, hogy egy nyilvános helyen, mint ahol most vagyunk, azt mondom: Én az egyház ezen véleményével nem értek egyet. Megtehetem-e én ezt? Erkölcsileg kötelezett vagyok-e arra, hogy ne csak, hogy az Egyház véleményét közvetítsem, hanem, hogy azzal egyetértsek, vagy ha nem értek egyet, akkor fogjam be a szám. Megtehetem-e én ezt? Vagy mi van akkor, hogy ha egy olyan… olyan dologba kényszerülök bele, amivel nem értek személy szerint egyet, de jelenleg az Egyház így működik. Mit kell akkor csinálnom? Amióta pap vagyok is nem egyszer kiéleződik ez a konfliktus és nyilván a világi rendszerekben, vagy intézményekben ugyanúgy kiéleződik ez, de azért akartam az Egyházat példának hozni, mert látszólag az az az intézmény, ahol a legjobb talajon állunk, tehát a hol maga az intézmény a működésmódjával az elveivel leginkább kéne, hogy hasonlítson a legteljesebb erkölcsi elveinkhez.

Például… (…Szia!…) például… csak még egyet hadd! Hihetetlenül viszket tőle a hátam, amikor arra gondolok, hogy mi nyilvánosan sosem mondtuk azt, hogy a diktatúra alatt a békepapság olyan dolgokat tett, amelyek az Egyház lényegével ellentétesek voltak. (tüsszentés) …Egészségedre! Pedig nem is békepap! Nnnna! – (derültség) …hogy hogyan, hogyan lehetséges az, hogy mondjuk mi a kik a szószékről – most elkezdődik Advent a bűnbánati időszak – elkezdünk nektek vagy dörögni, vagy könyörögni, vagy érvelni, vagy okoskodni arról, hogy: Tartsatok ám bűnbánatot! És teljesen egyértelműnek vesszük, hogy személyesen bűnbánatot kell tartani. De nyilvánvaló, hogy az életünk nem csak ebben a nagyon személyes, egyéni viszonyban áll, hanem intézményes formákban is. Tehát van szociálerkölcs, van társadalmi erkölcs, ami azt jelenti, hogy az Egyháznak, mint intézménynek ugyanúgy kell tudnia bűnbánatot tartani, és ha ezt nem teszi meg, akkor ugyanazt az elvet sérti meg, amelyre pedig oly nagyon hivatkozik az egyéni élet szintjén. Hogy lehetséges az, hogy a Magyar Katolikus Egyháztól én az utóbbi néhány száz évben – bár nem éltem annyit – nem nagyon hallottam ilyen hivatalosan önkritikus hangot? Mert itt nem elég az, hogy egyes ember kiáll és azt mondja, hogy ezt én nem csináltam jól, mint az Egyháznak a tagja, vagy az Egyháznak mondjuk papi képviselője. Itt az Egyházat érinti egy ilyen erkölcsi kötelesség, hogy mint egyház nyilatkozzék.

Én nem nagyon vettem részt ebben a pedofil ügyben, semmilyen módon. (nevetés) Remélem, ennek örültök! Szóval ne… nem tudom, ezt csak körülbelül a hír szintjén hallom, de annyit hallok, hogy szóltak nekünk, hogy hát ne tusoljunk el má’ mindent! Ugye ezt minden intézmény így csinálja, úgyhogy ezzel így önmagában semmi baj nincs, mert ez az intézmények működésmódjához hozzá tartozik. Engem nem az zavar, ha az Egyház, mint intézmény úgy működik, mint bármilyen világi intézmény. Mert hát nyilván az Egyház is biozonyos szempontból világi intézmény. Ott kezd el zavarni, hogyha ugyanúgy működik. Ha csak úgy működik, az rendjén van, de ha ugyanúgy, az nincs rendjén! Mert valamit akkor azokból az erkölcsi elvekből, amelyek az Egyház lényegéhez tartoznak, intézményes szinten is meg kellene tudni valósítani. És ezek a konfliktusok nagyon ki tudnak éleződni akkor, minél inkább elköteleződsz az Egyház mellett, akár, mint intézmény mellett is. És a helyzet ezen a szinten erkölcsileg föloldhatatlan. Ezért van szükség arra, hogy egy magasabb mondjuk szemléletmódra, vagy működésmódra lépjünk, mert ott adott esetben ez a konfliktus már feloldható.

Akkor jöjjön ez a harmadik szint! A posztoknvencionális szint. Mondom, hogy mi a szemléletmódja. A szint szemléletmódja: A szemlélet a fontos, hogy erkölcsi szempontból mi helyes és mi helytelen, mert ha rosszat teszek, az sért mást, vagy másokat és mi ezt foglaljuk törvénybe. Tehát a szemléletmód a fontos. Az, hogy ebből a szempontból mi helyes és helytelen. És a törvény, a lelkiismeret, az intézmények működési szabályai a számunkra fontosat csak valamiképpen tudják képviselni. Ez az ötödik fokozat a társadalmi hasznosság, az egyéni jogok és szerződések szintje. Ezt elmondom még egyszer: tehát a társadalmi hasznosság, valamint az egyéni jogok és szerződések szintje. Mi itt a szemléletmód és mi az, ami ezen a szinten helyesnek minősül? Ezen a szinten az ember tudja, hogy a szabályok és a törvények relatívok, de mégis fontos őket betartani, akkor is, ha relatívak, az igazságosság érdekében. Sokféle érdek, érték létezik, de vannak abszolút értékek. Az abszolút értékek függetlenek az egyes ember, vagy az adott intézmény érdekeitől, vagy működésmódjától. Ilyen abszolút érték például az élethez való jog, vagy a szabadsághoz való jog és ennek a biztosítása, vagy elősegítése. A társadalomban az ember szabadon létrehozhat új intézményeket új szabályokkal és új normákkal, de akármilyen szabályok és normák is vannak, amelyek különbözhetnek egymástól, ezek mögött állnak egyetemes elvek, amelyek fontosabbak ezeknél a relatív szabályoknál és normáknál.

Miért teszi ezen a szinten az ember a jót? Három oka lehet. Az első: mert elköteleződött. Az elköteleződés azonban érzés és élmény szintű is. Nem csak racionális belátástól függ. Az elkötelezettség adott esetben arra vonatkozik, hogy minden ember elidegeníthetetlen jogát megadjam. És ezt elkötelezetten teszem. Aztán: a szabad szerződésekhez való kötöttségnek az érzése, vagy élménye, az azzal való belső azonosulás, ami indít engem az erkölcsileg helyes cselekvésre.

A mottója ennek a szintnek: A lehető legtöbb haszon, a lehető legtöbb embernek. Ugye, ebben a mottóban, hogy a lehető legtöbb jó, a lehető legtöbb embernek, már benne is van ennek az erkölcsiségnek a gyöngéje. Ezt úgy fogalmaztam meg, hogy ezen a szinten, ahol az ember fölismeri már ezeket a korlátozott kereteken túli elveket és szabályokat, az életnek alapelveit, vagy az erkölcsöt megalapozó elveket, ez nagy kihívást intéz felé a kivételek szempontjából. Itt jönnek elő azok a dilemmák, hogy mikor mindenkinek akarom a legtöbb jót, akkor is lesznek kivételek. És a kivételekkel való konfrontálódás rengeti meg ezt a hitet.

Ide most akkor hadd hozzak példákat! Ugye miben is hiszek itt? Ezen a szinten hiszek az alapvető emberi jogokban és a szabadon létrehozott szerveződésekben, beleértve a társadalmat is. Tehát hit az alapvető emberi jogokban és a szabadon létrehozott szerveződésekben.

Nagyon sokat tanultam én az úgynevezett humanista pszichológiától, vagyis attól a nézőponttól, hogy minden ember magában hordja a saját, mondjuk kiteljesedéséhez szükséges készségeket, vagy azoknak a készségeknek a csíráit. Hogy minden ember képes felelősséget vállalni a saját életéért. És, hogy nekem mondjuk segítőként, papként az a kötelességem, hogy őt abban segítsem, hogy ő fölismerje a saját lehetőségeit, hogy önmagát kibontakoztassa, és, hogy higgyek abban, hogy ő erre alkalmas és kész. Csakhogy mondjuk, előveszem egy pszichiáternek a könyvét, aki arról ír, hogy létezik olyan, hogy gonosz ember. Hogy miközben bennem volna egy hit, hogy minden embernek adjuk meg az egyenlő jogokat az élethez, a szabadsághoz, mi történik akkor, ha – most mindegy ebből a szempontból, hogy miért –, de hogy élnek köztünk olyanok, akik úgy tűnik, hogy, mintha a szívüknek hát talán – mer’ én azér’ hívő vagyok – ha nem is a szívük legmélyéből, de majdnem a legmélyéből fakadóan gonoszak. Meg kell-e adnunk a gonosz embernek a személyi szabadságot, az emberi jogokat? Hogyan kell őneki ezt biztosítani? Inkább ezt mondom: Hogyan? Ha ilyen létezik, akkor hogyan? Ha tudom, hogy nyolc embert gyilkolt eddig le és ki fog szabadulni százhuszonhét éves korában és az első dolga az lesz, hogy a bírót ledöfi, akkor kiengedem-e százhuszonhét éves korában azért, mert neki akkor letelt a büntetése és joga van a szabadsághoz?

Mondok még kivételeket, ezt talán már tőlem ismeritek, főleg, akik régebben ismertek. A hajléktalanszálló jutott megint eszembe, akik között vannak kivételek. Olyanok, akik soha nem fognak beletartozni abba az általunk kitalált társadalomba. Mi persze azt mondjuk, hogy ők a társadalom peremére szorultak, de valójában ők azon kívül vannak. Kívül vannak azért, mert mi nem vagyunk képesek arra, hogy őket belülre hozzuk, egyszerűen azért, mert ők a kivételek. És eszembe jutott Kárpa Imi. Kárpa Imivel körülbelül tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Az utcát rótta, télen a nagy hidegben jött csak be a hajléktalanszállóra és – ez még 1989-ben volt – akkor ő megtanított engem valamire. Egyszer azt mondja nekem: Feri! Megmutatom neked a legjobb barátomat. És én akkor azt gondoltam, hogy itt valami csoda történt, mert hiszen Kárpa Imi soha senkit nem nevezett barátjának. Végtelenül kívül állt minden olyan rendszeren, amibe egyáltalán emberi kapcsolatok léteztek. Teljesen öntörvényű volt, ennek a jó és rossz értelmében. S akkor azt mondta, hogy gyere le Feri, menjünk le az alagsorba, ott megmutatom a legjobb barátom. És akkor lementünk az alagsorba és a cuccából, a zsákjából kivette a lábosát. S azt mondta: Nézd! Ő a legjobb barátom. A lábasom. Azért, mert én eddigi harmincvalahány évem alatt nagyon sok embertől kértem ételt, beleértve az apámat és az anyámat, akiket nem ismertem, de az volt a tapasztalatom, hogy nekem legtöbbször ez a lábas adott enni. Ezért Feri, nekem ez a lábas a legjobb barátom. Ezek azok a pillanatok, mikor azt gondolod, hogy… nem gondolsz semmit, hogy erre nem tudsz mit mondani, hogy legjobb, hogyha befogod a szád, és azt mondod, hogy fogalmad sincs, hogy ilyenkor egyáltalán, hogy kell tovább létezni. Egy ilyen mondat után a Világ nem ugyanaz, mint előtte volt. És ilyen értelemben vannak kivételek.

Igenis van olyan valaki, aki miközben vallásos és hívő ember és úgy szenved a betegségétől, hogy azért könyörög, hogy őt öljék meg. Ugye ezt lehet nagyon sokféleképpen fogalmazni, de ő is létezik ezen a Földön, aki azt mondja, hogy segítsen nekem valaki ahhoz, hogy – ugye ez a… ez a nagy dilemma, hogy most azt mondjuk, hogy – szüntesse meg a szenvedésemet, vagy öljön meg. Ugye, mert ha azt kérem, hogy szüntesse meg a szenvedésem, az erkölcsileg helyes, de ha azt kérem, hogy öljön meg, az erkölcsileg helytelen. Jaj nekem! Ezzel lehet bohóckodni a jogász előtt, de az ember a szívében ezzel nem bohóckodhat, hanem csak annyit ismerhet be, hogy ilyen van. És, hogy hálát adok az Istennek, hogy nem kerültem olyan helyzetbe, hogy valaki előttem feküdt és azt mondta, hogy: Kérlek, szabadíts meg engem a szenvedésemtől! Én ezért csak hálát tudok adni, mert azt gondolnám, hogy lehet, hogy ő a kivétel és nem tudom, hogy mit kell csinálni. Ebben a pillanatban hogy adjam meg neki az őt illet emberi jogokat? Az élethez, vagy a szabadsághoz való jogát hogy érvényesítsem? Mit kell csinálni?

Sokféle szinten beszélhetünk erről, nem csak a gyógyíthatatlan betegről, akinek a szenvedését talán el sem tudjuk képzelni. Nem talán, biztos! Fogalmunk sincs, hogy az mi!

Hanem… hanem mondjuk az a valaki, aki a lelki gyötrelmeiből és nyavalyáiból nem fog soha kigyógyulni. Aki hatszor volt már öngyilkos és eljön hozzád veled beszélgetni és elmondja az élettörténetét. Hideg fejjel elmondja, hogy ő… ő mit él át. Hogy mi van az ő lelkében, hogy ő mért nem bírja elviselni az életet. És, hogyha elég nyitott vagy, akkor lehet, hogy nem tudsz mást csinálni, csak hallgatsz. Mer’ egyetlen szót se tudsz mondani és talán még az a legbecsületesebb, erkölcsileg talán a leghelyesebb. Én voltam ilyen helyzetben, hogy… hogy nem tudtam volna kimondani azt, hogy ne tegye meg. Nem. Egyszerűen nem jött belőlem ki. Az más kérdés, hogy indirekt módon merrefelé próbáltam őt… őt támogatni, vagy nyilvánvaló, hogy… hogy a cselekvésemben abba az irányba vittem őt, hogy jöjjön vissza holnap és beszéljünk róla… De miről!? Miről beszéljünk? Talán találkoztatok már ilyen emberrel. Mikor tudod azt, hogy ez más… ez holnap sem lesz más, de tíz év múlva sem lesz más. Ez nem lesz más! Nincs miről beszélni.

Mentem én már a pszichológushoz, nem is egyhez, hogy mondja meg nekem, hát… egy… valamennyi lélektani ismeret birtokában tudom azt, egy pár alkalom után, hogy az illető nem fog kigyógyulni a bajából, hacsak csoda nem történik. Az történhet, de hogyha csak úgy megy előre az élete, soha ettől nem fog megszabadulni. És akkor mit kell csinálni? Kérdeztem ezt a számomra tekintélyt, pszichológust – hatvan éves elmúlt, bölcs valaki –, hogy: Mondd, hogyha… ha te a negyvenéves praxisod után találkozol egy ilyen valakivel, akkor mit csinálsz? Mennyi idő, míg erre rájössz? Azt mondta, hogy körülbelül egy órás beszélgetés elég hozzá. Persze csodák vannak, de egy óra alatt ezt lehet tudni. Kérdezem, hogy: És akkor hogy váltok el? Azt mondja: Hát lehet, hogy jár hozzám évekig… De nem fog meggyógyulni.

Ezek azok a kivételek, amelyek a társadalom szintjén is, az egyén szintjén is hihetetlen élesen fölvetik ezeket a konfliktusokat. Hogy akkor mi a helyes? Hogy hogyan tudom ennek a… – most hát persze ez egy sajátos kategória, hogy kivétel – hogy tudom ennek az embernek megadni azokat az alapvető jogokat, amelyekre azt mondom, hogy ezt mindenkinek szeretném megadni, mert ez által cselekszem helyesen.

Egy záró történet ide, ami az utóbbi időben leginkább arcon ütött. Popper Péter: Tigris és majom című kötetéről van szó. A címadó történet. Nem tudom, ismeritek-e, hát ez nem mellbevágó, hanem arcul csapó történet. Popper Péter elmegy, hogy megtanuljon egy cigányasszonytól kártyát vetni. – Valós történet, ő maga írja meg. – Elmegy ehhez az asszonyhoz, egy éven keresztül tanul tőle, miután hosszasan könyörög neki, hogy fogadja őt el. És akkor eltelik egy év, és a cigányasszony a következővel fogadja: Nézze Popper úr! Maga ne jöjjön ide többet! Semmi nem történt legalábbis látszólag és akkor visszakérdez, hogy: De hát hogyhogy? Erre az asszony azt mondja: Azért ne jöjjön ide többet, mert maga elmajmosodott. Na ezt ő ugyanúgy nem érti, mint én. És akkor azt mondja, hogy: Ne de hát magyarázza meg! Hogyhogy el… elmajmosodtam? Ez úgy van – mondja a cigányasszony –, hogy kétféle ember létezik: vannak tigrisek és vannak majmok. A tigrisek kevesen vannak, a majmok nagyon sokan. A tigrisek egészen más életet élnek, mint a majmok, mert a majmok csoportba verődnek, a majmok a maguk világát alakítják ki, a majmok ilyenek és olyanok. A tigrisek egészen más életet élnek, mindig külön állnak, egyedül vannak, magányosan járják a dzsungelt. Na már most Popper úr, van ám olyan, hogy néha egy-egy tigris úgy dönt, talán jobb lenne majomnak lenni. Ilyenkor aztán a tigris elmegy a majmok közé, fölveszi a majomruhát, megpróbál fölmászni a fára, mire a majmok ennek nagyon örülnek, hiszen egy igazi tigris érkezett hozzájuk. (derültség) Ilyenkor aztán a majmok elkezdik a tigrist ajnározni, dicsérni. Dicsőítik őt és jó kis fészket csinálnak neki az egyik fa tetején, ahol a tigris békésen elnyúlhat. Tudja Popper úr, elég hülyén mutat a tigris a majmok között, főleg fönn a fán, a majomfészekben. – Gondolom, Popper úr kezdte sejteni, hogy miről van szó, de azér’ a cigányasszony folytatta: – Tudja Popper úr egy éve jár ide, mikor elkezdett hozzám járni, egész tisztességes tigris volt. Egy év alatt azonban kiütköztek magán az elmajmosodás jelei. Én pedig ezt a folyamatot nem akarom végignézni! (derültség) Popper úr – már csak gondolom – mondta, hogy pofán vágta őt ez, és… Nem! Őt is arcon vágta, ha engem is, akkor őt is. Na! (derültség) tehát… arcon ütötte ez a történet és akkor kérdezte, hogy: Na jó, de akkor miből vette ön rajtam észre, hogy én elmajmosodtam? Abból, tudja, hogy a tigris olyan állat, akinek igazi komoly szenvedései vannak. A tigris szenved, és aztán ezekből a szenvedéseiből fölismerései fakadnak. És aztán a fölismerések nyomán igazságokra jut el, és ezeket néha el is mondja. A majom nem szenved. A majom panaszkodik, és önmagát sajnáltatja. A majomnak nincsenek fölismerései, hanem aranyköpései vannak és sztorizik. (nevetés) Kedves Popper úr, ön, mióta hozzám jár, egyre többet sztorizik és egyre több aranyköpése van. Ne jöjjön többet!

Ez volt az a történet, ami engem igencsak arcul ütött. Némi hasonlóságot véltem fölfedezni Popper úr és magam között, hogyha ő ezt nem kéri ki magának. És hihetetlen elgondolkodtatott az, hogy mi van az én… az én nagyon sajátos életemmel, ami nem keverhető össze senki máséval. Hogy én… én mit csinálok? Hogy én erkölcsileg helyesen járok-e el? Hogy én valóban a saját életprogramomat követem-e, vagy majomkodok? Biztos, hogy majomkodok egyébként. Tehát ez nem is kérdés. Sőt! Arra jutottam el, ezt kérdeztem meg magamtól, hogy… hogy: Voltam-e én valaha tigris? Mer’ nyilván azzal azonosultam, tudjátok, hát… (derültség) hát azért van bennem önbecsülés, nyilván. Hogy egyáltalán…, vagy most kéne elkezdeni tigrisnek lenni, vagy ez hogy van? (Közbeszólás a közönségből: Egyetlenegy kérdésem van: Mit ér a társadalom, ha nincs majom, aki adjon néha egy-egy aranyköpést, amivel tovább lehet menni? Kellenek az aranyköpések!) – (nevetés) Akkor úgy látszik, a majmokra is szükség van.

Na most, akkor ki… kinőttünk ebből az ötödik szintből és nézzük a hatodikat. A hatodik fokozat: az egyetemes etikai elvek fölismerése, amelyhez az is hozzá tartozik, hogy ezeket az elveket nem mi hozzuk létre, hanem ezeket a szó szoros értelmében csak fölfedezzük, vagy fölismerjük. Vagyis, hogy mi vagyunk alárendelve ezeknek a nem általunk hozott valóban egyetemes elveknek. Mi az, ami helyes? Minden embernek azonos joga van, és az egész közösség érdekét tiszteletben kell tartani. A magunk választotta erkölcsi elveket követjük, mert ezek az elvek az alapjai a társadalmi törvényeknek. Ha a törvények az alapelvek ellen vétenek, az alapelveket kell követni. Mi a cselekvés motívuma, vagy oka? Az egyetemes erkölcsi elvekbe vetett hit, és a személyes elkötelezettség azok felé.

Az egyetemes erkölcsi elvekbe vetett hit már-már az Istenbe vetett hitet föltételezi, illetve elővételezi. Lehetségesek-e egyetemes erkölcsi elvek, ha nincs valaki ezen egyetemes erkölcsi elvek mögött? Honnan fakadnak az egyetemes erkölcsi elvek, ha kimondom azt, hogy ezek léteznek? Tehát itt nagyjából mondhatom azt személytelenül, hogy itt a hit egyetemes elvekre vonatkozik, ha személyesen akarom ezt mondani, akkor ez az Istenbe vetett hitet jelenti.

Ezen a szinten minden embert önmaga végcéljának tekinthetünk, ezért minden embernek öröktől fogva, nem tőlünk függő egyetemes méltósága van, és az ember ezt a méltóságot nem veheti el a másiktól. De az ember ezt a méltóságot el sem veszítheti. Ahogy erről egyszer beszéltem, ez azt jelenti, hogy az ember a maga emberi méltóságát nem tudja elveszteni, legföljebb élhet úgy, mintha az neki nem volna. Olyan nincs ezen a szinten, hogy az ember méltatlan. Az ember sosem méltatlan. Mindig méltó arra, hogy ezen egyetemes elveket számára biztosítsák, vagy az ebből az elvekből fakadó jogokat, hogy őrá, akármilyen gazember, úgy tekintsenek, hogy ő méltó ezekre az elvekre, ebből fakadó cselekvésre, merthogy azt, ő bármit is csinál, nem tudja elveszteni. Ha én vagyok ebben a működésmódban, akkor ez azt jelenti, hogy te akármilyen formában megalázhatsz engem, nem tudsz velem olyat tenni, amivel elvehetnéd az én méltóságomat, azért, mert az én – és ez itt nagyon fontos! – az én emberi és evilági méltóságomat nem tőled kaptam, még csak nem is a Világtól, még csak nem is a társadalomtól. Az nekem van. A létezésemmel együtt van. Nem azt mondom, hogy az nekem jár, vagy azt kiérdemeltem, egyszerűen csak azt, hogy az nekem van.

Ez volna a hatodik szint. Szeretnék most már így nem is annyira összefoglalóan, inkább csak, hogy miután már mindezt elmondtam, egy-két megjegyzést tenni még.

Az egyik, hogy ugye, hogyha az első két szintet nézzük, hogy félek a büntetéstől, attól, hogy lebukok, vagy elkapnak, illetve a prekonvencionális szintnek a második fokozata, amikor a saját többé-kevésbé biológiai késztetésemnek felelek meg és ez számomra a jónak a forrása, az élni és élni hagyni motívuma. Ugye ez többé-kevésbé lefedi a mai magyar társadalom közerkölcseit. Úgy többé-kevésbé. Nekem ez a benyomásom. Ugye, ami a megdöbbentő ebben, hogy hogyha a társadalmunkról beszélünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a legtöbb ember a kapcsolataiban, a viszonyaiban ebben a Világban egy olyan erkölcsi elv alapján él, amely megelőzi a társadalmi szerveződés szintjét. Legalábbis, ami az ő indítóokait jelenti. Természetesen ez az ürge is be fogja tartani a törvényt, ha muszáj, vagy, ha az érdekében áll, ezért nem rendül meg az együttélés, de nem azon az alapon működik, ami ebből az együttélésből logikusan fakadna. Hanem annál egy megelőző formából. Ezért hihetetlenül képlékeny az a Világ, amiben élünk, végtelenül sebezhető. Erkölcsileg mindenképp. Nemde, ezt megéljük nap, mint nap, hogy egy olyan Világban élünk, ahol erkölcsileg nagyon sok biztosíték hiányzik. Mert, hogy tudom azt, hogy az illető csak azért fog rajtam nem átgázolni, mert fél attól, hogy mi lesz a következménye. De mi van, ha nem kell neki félnie, azért, mert mondjuk A8-as Audi-ja van, és úgy áll meg a járda közepén, hogy ott még egy hajléktalan se tudna elaludni. És ahogy kikerülöd lelépve a járdáról ezt a kocsit, amelynek sötétített ablaka van, de még a szélvédője is, ami természetesen tilos, akkor azt gondolod, hogy örülök addig, ameddig az ürge nem száll ki a kocsiból, mert úgy tűnik, hogy ő ezen törvény fölött áll. És inkább hagyod, kikerülöd, és annak örülsz, hogy nem kerülsz vele konfliktusba. Ezzel nem mondtam semmi érdekeset, meg újat, nagyon jól tudom, csak ezt az ellentmondást akartam kiélezni, hogy mi is határozza meg alapvetően a mi erkölcsi tetteinket.

Egy történettel hagy fejezzem be! Amolyan záró történet ez valahogy itt a hatodik szinthez, meg a befejezéshez, amiben már… már mindenkinek helye van. Ezt a történetet egy egyetemi professzor mondta el, aki – sajnos a történetnek az elejét nem hallottam – úgyhogy vagy néprajz, vagy kulturális antropológia, vagy valami hasonló humán tudománynak a professzora és az egyetemen fölvételiztet. A következőt mesélte el: Negyvenen fölvételiztek ebben az évben – asszem ez tavaly volt – erre a szakra. A következő, azelőtt néhány nappal hallott valós történetet adta föl nekik fölvételi kérdésként. A történet a következőképp fest: Valahol nagyon-nagyon észak Amerikában él egy törzs. Egy eszkimó törzs, amely évente egy kultikus és szakrális ünnepet tart, és ennek az ünnepnek a kapcsán körülbelül ötven bálnát ölnek le. A bálna szükséges ehhez az ünnephez, mert azt eszik, azzal világítanak, abba takaróznak, azon táncolnak és tök mindegy, a bálna kell hozzá. A kormány próbált egyeztetni ezzel a törzzsel és a… – nem biztos, hogy a törzs a jó szó, nem tudom, népcsoport – és akkor a következő kompromisszumot kötötték. Szabad nekik öt bálnát leölniük. Elkövetkezik a következő ünnep és akkor kifutnak ezen törzs tagjai a hajókkal s elkezdik, vagy elkezdenék megölni a bálnákat, azt az ötöt, amit engedtek nekik, csakhogy, akkor fölsorakoznak a környezetvédők hajói és tiltakoznak azon öt bálna elejtése ellen. A kérdés a következő: te vagy a kormány megbízottja, teljhatalommal rendelkezel. Mit csinálsz, hogyan oldod meg ezt a helyzetet? Ez volt a kérdés a fölvételizőkhöz. A negyvenből harminckilencet megbuktatott. Egyetlen egy jutott át. Nagyjából két nagy csoportba voltak oszthatók a válaszok. Az egyik csoportba azok kerültek, akik döntöttek. Tehát: vagy a bálnáknak van igazuk, vagy a környezetvédőknek, vagy a népnek, vagy az államnak, valakinek igaza van. Ha az állam a megbízó, akkor annak van igaza, mindegy teljesen, ő tehát ennek értelmében odamegy és eljár. Ennél árnyaltabb volt azon csoport válasza, akik úgy gondolták, hogy őket föl fogják venni, mert ők nagy bölcsen, kultúráltan a következő választ adták: Hát természetesen azt kell csinálni, hogy odamegyek, és akkor összehívok egy találkozót és akkor… akkor egyeztetünk és beszélünk, és érdekeket ütköztetünk, és akkor majd kiderül, hogy mit kell csinálni. Egyetlen egy valaki volt – legalábbis a professzor szerint –, aki azt mondta, hogy… már egyetlen egy valaki volt, akiről a professzor azt mondta, hogy őt volt érdemes fölvenni. Az ő válasza a következőképp hangzott: Hogy mit kell csinálni, arról nekem halvány fogalmam sincs. (derültség) Ezért aztán el fogok oda menni, és mindenkivel beszélek. És, hogy azután mit fogok csinálni, arról sincs halvány fogalmam se. (derültség) A professzor azt mondta, ő lehet egy jó kultúr antropológus, vagy néprajzos, vagy nem tudom, az összes többinek még sokat kell tanulnia.

Na most egy… Amiről eddig beszéltem, ez ugye egy ilyen alapkutatásnak számít, és sokan ezen alapkutatás kapcsán ezt továbbfejlesztve elkezdtek vizsgálódni, hogy: Hogy működik ez, hogyan történik az egyik fokozatból a másikra való átmenet? Ezt most csak néhány percben mondom el. Hű de megy az idő! Na!

Móze Blattról van szó, hát, hogy tudjátok. Ezt nagyon fontos tudni. Ő azt vizsgálta, hogy általános iskolában milyen módszerek segítik hozzá a diákokat, hogy az egyik szintről átlépjenek egy magasabb szintre az erkölcsi motiváció szempontjából. A következő kísérletet végezte hatodik osztályosok között: tizenkét héten keresztül folyamatosan tartott olyan beszélgetéseket, amelyekben dilemmaszituációkat adott föl, amilyenekről beszéltünk már, meg amilyeneket mondtam, és utána órákon keresztül beszélgettek arról, hogy ki mit csinálna, miért csinálna. Ő ezeket a beszélgetéseket irányította és vezette, nyilván annak tükrében, hogy mit gondolt ő, az ott elhangzott vélemények alapján, mi volna számukra egy magasabb szint. Tizenkét hét elteltével azt állapította meg, hogy a hatodik osztályos tanulók hatvannégy százaléka egy egész szinttel följebb lépett. Egy év múlva megismételte a kísérletet, már csak azt a részét, hogy vajon mi az, ami irányítja az ő erkölcsileg értékelhető tetteit, és akkor kiderült az, hogy egy év múlva is a döntő többségnél megmaradt ez a szintemelkedés. Vagyis, hogy belsővé vált. Attól kezdve ők egy magasabb szinten hozták meg a döntéseiket. Ehhez hat hét irányított beszélgetés elegendő volt. Megismételte sokféleképpen kontrollcsoportokkal a kísérletet, kiderült az, hogy ahol hat hétig ugyanezekkel a konfliktusokkal kapcsolatba beszélgettek egymással, de vagy nem volt csoportvezető, vagy a csoportvezető nem irányította és nem terelte a beszélgetést, ott nem történt változás. Természetesen, ahol nem volt ilyen beszélgetés, ott sem történt változás.

Itt van köztünk valaki, aki ezt a kiséletet néhány évvel ezelőtt egy nagyobb kísérlet részeként budapesti és vidéki iskolákban is elvégezte. Tőle kaptam az ő anyagát, és ebből csak néhány nagyon érdekes következtetést, mer ez egész friss, 1998-as. Vidéki és budapesti, felekezeti és állami iskolákban történt ez a kutatás. Nem reprezentatív. Ezt nagyon hangsúlyozom. De ami így néhány iskola alapján kiderül, csak, hogy lássatok egy képet: Kiderült az, hogy vidéken jobb a helyzet, mint Budapesten. Azután: Az is kiderült, hogy a felekezeti iskolákban jobb a helyzet, mint az állami iskolákban. A kísérletet egyébként gimnazistákkal végezték, másodikos, harmadikos és negyedikes gimisekkel. Kiderült az, hogy még a negyedikes gimnazistákat is beleértve a döntéseiknek a motívuma az első és a negyedik szint között mozgott. Volt olyan érettségiző osztály, amelyben a motívumoknak több mint ötven százalékát az első szint tette ki. Általában a beszélgetés végére az arány elmozdult a magasabb szint felé. Nagyjából úgy, hogy mielőtt elkezdték a beszélgetést, az osztálynak valamivel több, mint ötven százaléka mondjuk az egyes és kettes szinten volt, és a beszélgetés végére az osztálynak egy picit több mint ötven százaléka mondjuk már a kettes szinten volt, vagy a kettes és a hármas szinten. Volt olyan osztály, ahol nem történt elmozdulás és olyan osztály is volt, ahol visszafelé mozdultak el, akkor, hogyha nagyon markánsan képviselték, mondjuk az egyes, vagy kettes szintnek az álláspontját. Ez azért mindenképpen elgondolkodtató, azt hiszem.

Akkor most ezt béfejeztem. Ezzel egy nagyobb egységet le fogok most zárni, és a következő vívódásomnak adok hangot, hogy kezdem azt tapasztalni, hogy nagyon elmentünk az elmélet irányába. Hogy itt nagyon-nagyon már… már tele vagyunk ezzel, ezért most egy, az eddigiekhez képest nagyon más, legalábbis reményem szerint más, de elvi megközelítést szeretnék nektek előadni, és utána sokkal gyakorlatiasabb dolgokat akarok majd elővenni, de természetesen megmaradunk a hit témakörénél. A hitből való cselekvés, értelem, érzelem, ösztönök észlelés, picit… picit belemennénk a konkrétumokba. És akkor sokkal gyakorlatiasabb dolgokat szeretnék majd mondani, mert talán most már ez elég, vagy talán sok is.

Ez az egészen más nézőpont pedig az, – ez… ez él most bennem nagyon elevenen – hogy arról szeretnék beszélni, hogy: Melyek a hitetlenségnek a szívünk mélyéből föltörő gyökerei? Nézzük most meg ezt az egész kérdést a másik oldalról! Arról szeretnék beszélni, hogy igenis létezik olyan, hogy az ember a hite által kerül veszélybe. Hogy létezik olyan, hogy minél jobban hiszek, a létem annál fenyegetettebbé válik. Vagyis, hogy a hit elmélyülése az egy belső, az egzisztenciámmal, – de most nem anyagi értelemben –a létezésemmel összefüggő fenyegetést fog jelenteni. Sőt, fordított arányban! Vagy, hát az nem is tudom, milyen arány, tehát, hogy minél jobban hiszek, annál jobban félek, az nem fordított arány, teljesen egyenes arány. Vagyis, hogy az ember kénytelen kevésbé hinni azért, hogy az önmaga életét fönntartsa. nem föltétlen csak biológiai értelemben. Nyilván… nyilván belső, öntudat, én tudat, érzelem, értelem szempontjából. Sőt, arról is szeretnék beszélni – és ez az én most nagyon izgalmas fölismerésem magam felé –, hogy a hitben, főleg az istenhitben van egy eleve adott belső konfliktus. Vagyis, hogy nem tudjuk kikerülni azt, hogy a… a létezésünk mélyéről ne fakadjanak föl a hittel szembeni erők, amelyek éppen azért fakadnak föl, hogy bennünket megvédjenek. És ez a hit anatómiájához belülről hozzátartozik. Erről szeretnék beszélni. A célom az az, hogyha látjuk azt, hogy milyen mélyről fakad föl bennünk a… a hittel szembeni ösztönös tiltakozás, akkor rácsodálkozhatunk arra, hogy adott esetben azért nem mélyítjük el a hitünket, és adott esetben azért nem mélyül el az életünk, nem lesz gazdagabb valamilyen irányban, mert egy nagyon mélyről fakadó önvédelem, vagy én védelem, vagy tiltakozás létezik bennünk, amellyel azonban tudnánk tudatosan valamit kezdeni. Ha már tudjuk, hogy ez az, ami a mi hitünket megakadályozza, vagy megakasztja, akkor kezdhetünk vele dolgozni, és így egy erősebb hitnek adhatunk teret. Miközben ez a konfliktus úgy tűnik, hogy a hit lényegéből fakad, tehát soha teljesen nem oldódik föl, vagy mit tudom én, hogy van. De ezt majd ti is látni fogjátok.

Egy… egy nagyon egyszerű példa, hogy mit jelent az mondjuk, amikor minél jobban elmélyítem a hitemet és a hitemből fakadó cselekvést, vagy életet, az annál jobban veszélyezteti a biológiai létezésem. Amikor egyháztörit tanultam, akkor nagyon-nagyon megrázott az, hogy, amikor voltak a keresztes hadjáratok, akkor volt egy úgynevezett gyerekhadjárat – talán ezt tanultátok, vagy ismeritek –, amikor gyerekek – nyilván ebbe serdülők is benne vannak, ahol a leg, leg, leg tud a hit lenni, mer a megtérés ott tud a legerősebb lenni –, hogy gyerekek indultak neki a Szentföldnek, hogy azt fölszabadítsák. Oda se értek. Meghaltak mind.

Ide tartozik az ugye, hogy elmegyünk harcolni, mondjuk kapanyéllel, mert, ha Isten úgy akarja, el fog sülni a kapanyél. Ugye, ezek valós dolgok, nem, nem én találtam ki. Ezek megtörtént, komoly, nem egyes embert érintő történések. Vagyis, hogy láthatjuk azt, hogy – direkt most magunkra nézünk, vagy én magamra nézek a kereszténységen belül –, hogy minél elmélyültebb volt a hite – most nem akarom azt… nem akarok nekiállni elemezni, meg semmi, csak, annyit mondani, hogy ezt hitből tette – és minél elmélyültebb volt a hite, annál jobban veszélyeztette a saját létezését. Ez így – talán mondhatom – ténykérdés. Ez idáig még, mondjuk egyszerű dolog, mert ez a… a biológiai létezésünkkel függ össze, de ez a… a létünk egészét érintően is fölmerülhet, egyfajta belső szellemi, lelki, érzelmi konfliktusként, vagy feszültségként. Erről akarnék most akkor szólni.

Előtte egy történet. Azért jó a történet, mert egy hívő közegben találják ki. Mégpedig ez a zsidó rabbiról szól, akinek van egy kisfia, és amikor a kisfia elég nagy már, a gyerekhadjáratoknak megfelelő érett korba cseperedik, akkor a következőt mondja neki egyik szombat délután: Gyere fiam, megtanítlak valamire! S akkor a fiát fölállítja négy lépcsővel följebb, mint ahogy ő van. Ő pedig áll lent, olyan távolságban, hogy a fiát el tudja kapni. Azt mondja a fiának: Fiam! Csukd be a szemed, engedd el magad, higgy bennem és dőlj el! A fiú becsukja a szemét, hisz az apjában, dől, az apja hátralép, és a gyerek óriási nagyot esik. Vérzik az orra, kinyitja a szemét, ha még bírja, odaáll az apja elé és megkérdi tőle: Apám! Hát ez… ez most mi volt? Mire az apja azt mondta: Elég nagy vagy már ahhoz, hogy megtaníthassalak téged: ne bízz senkiben és semmiben! Csak egyetlen megjegyzést fűztem ehhez: A történet hívő közegben születik. Nem ateisták találják ki ellenünk, vagy a bosszantásunkra, vagy mit tudom én, miért.

Szeretném körbejárni ezt a kijelentésemet, hogy létezik olyan, hogy minél jobban hiszek, annál inkább fenyegetve érzem magam a saját létezésemben.

Ha Isten az, akinek hisszük – itt maradhatunk a bölcselet kijelentéseinél, tehát hinni ebben ebből a szempontból nem is kell, – ha van Isten, akkor az Isten törvényszerűen örök, végtelen, mindenható, satöbbi, satöbbi. Ebből pedig az adódik, hogy mi pedig véges emberként mindig bele fogunk ütközni az Istennek a másságába, állandóan, és ez a konfliktusunk, hogy én valamilyen szempontból mindig gyönge leszek és sebezhető és védtelen, míg az Isten más, mint én. Ezért az Istennek ez a fajta mássága állandóan egyfajta fenyegetést is fog jelenteni. Ugye ezt klasszikusan egyetlen szóval szokták jellemezni: az Isten Szent, az ember pedig nem, és az ember a… a létezéséből adódóan megrendülve, sok szempontból félelemmel tekint erre a tőle különböző és más és fölötte álló Istenre. Mindenhol, a legegyszerűbb kultúráktól kezdve a Szent Istennel való találkozás egyszerre jelentette azt, hogy ez a legnagyobb áldás forrása és az élet abból fakad, hogy van Isten, és Ő engem ezzel megajándékoz, és, hogy mi milyen kapcsolatban vagyunk, és e mellet minden vallásban azt látjuk, minden, a legegyszerűbb formájában is, hogy a vallás közben lényegéből adódóan kialakítja azt a rendszert, hogy védekezzen Istennel szemben. Sőt, az emberek éppen azért lépnek be ebbe a rendszerbe, mert ez a rendszer adja nekik azokat a lehetőségeket, hogyan kell a Szent és félelmetes Istennel szemben védekezni. A vallásnak tehát úgy tűnik, nem csak az tartozik lényegéhez, hogy segítse az embert az Istennel kapcsolatot tartani, hanem az is a lényegéhez tartozik, hogy megvédjen téged az Istentől. És ennek ugye, ahogy beszéltünk a hit fokozatairól, aztán beszéltünk a struktúrákról, ami a vallási ítéletalkotásunkat jelenti, ott mindig a kezdetleges szinten megjelent ez, hogy egyszerre imádkozom Istenhez, hogy gyógyítson meg, és egyszerre azt gondolom, hogy ő büntet ezzel a betegséggel. Vagyis egyszerre fordulok hozzá bizalommal, és egyszerre rettegek tőle. És ahogy elmélyül a hit, úgy a… a hitnek ez a mély rétege, amiből nem tudunk soha teljesen kigyógyulni, mert adva van a természetünkben, ez talán elfedődik, egy jóságos és szerető Atya képzete, aki mindig szeret, és sose büntet. De a lelkünk mélye, az nem így működik, vagy azt mondom, nem csak így működik. És amit ezen az… az elemi szinten tapasztalunk, hogy a vallás segít minket abban, hogy megmentsen az Isten haragjától, az tulajdonképpen éppen ellentétes azzal a… a nagyon egyszerű gondolattal, amit úgy… úgy egyébként szoktunk gondolni, hogy a vallás és a hit lényege, hogy találkozhassak Istennel. A legelemibb szinten a tabuk éppen mondjuk azt a vallásgyakorlatot, vagy annak egy jelenségét fejezik ki, hogy bizonyos területeket szabályoznak, azért, hogy nehogy olyasmit csinálj, ami kiváltja ennek a nálad hatalmasabb és örök és az Isten terveit soha ki nem tudó, kifürkészni nem tudó… félelem… Na, hú, de belezavarodtam ebbe a mondatba! Te jó ég! (derültség) Hát ez valami szörnyű! Hát jaj! De jó hogy…! Már előbb meg kellett volna állnom!

Na! Szóval hogy! Hogy az ember ugye nem csak egy szent istenfélelemben van, hanem a szó szoros értelmében fél az Istentől. Rudolf Ottó: A szent – alapműve ennek a kérdésnek. Ha Isten van, akkor ő Szent, és mivel több nálam, és nem ismerem az akaratát, ez már önmagában elég. Nem tudom, hogy Ő mit akar. Az ember útjai nem az Isten útjai, az Isten útjai nem az ember útjai. Ezt a feszültséget nem tudjuk föloldani, a hittel adva van, ezért az Istenben mindig lesz valami, ami félelmetes. Ezért aztán a vallásban… na itt… itt akadtam el, nagy… nagy mondatomból, ahelyett, hogy normálisan beszélnék. Hogy… hogy nem csak a tabuk, elemi szinten a tabuk, de mondjuk a kereszténységben a szabályok, hogy ezt így kell csinálni, azt úgy kell csinálni, a mise így néz ki, és úgy néz ki, és egy ilyen ima van és olyan. És ha az ember teljesen megrendül és teljesen bizonytalan az őt szerető istennel szemben, akkor gyorsan el kezd mondani egy kötött imát, mer abból nem lesz baj. Amikor teljesen megrendülsz, azt mondod, hogy inkább hagyjuk a saját gondolataimat, meg érzéseimet, mer… mer ez… ezekkel baj van, hagyjuk és akkor: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, és remegsz, hogy el ne rontsd! Nemde így van? Ha ilyet már megéltetek. Én, amikor megtanultam a Miatyánkot, az úgy történt, hogy azt gondoltam, hogy… hogy én ennél rosszabbul már nem lehetek, és emlékszem a… arra a görcsre, hogy nem tudom a Miatyánkot, és nem bírom elmondani, pedig rajtam csak a Miatyánk segíthet, és muszáj, hogy jól mondjam el, és ilyen… ilyen izgatott feszültséggel lapoztam a Bibliát, amit abszolút nem ismertem. Voltam tizenhét, vagy tizennyolc éves. Muszáj megtalálnom a Miatyánkot, mer az életem nincs biztonságban! De hát közben az Istenhez akarok fordulni, aki elvileg a biztonságot adja, de ezt a saját formámban nem vagyok képes megtenni, csak egy biztos formában. Ugye ezt már nem kell ragoznom, ez… ez így OK? Talán jól… nem azér, mer hogy nem értitek, hanem, hogy én jól mondtam-e el? Na.

Ugye, csak még egy… egy rövid mozzanat ide: Nem csak az Ószövetségben olvashatjuk azt, hogy nem lehet akárhogy megjelenni az Isten előtt. Hogy az egész Ószövetséget tekinthetjük annak, hogy az Isten hogy jön egyre közelebb az emberhez, míg végül Jézusban egész közel érkezik hozzánk. Miközben az Ószövetségben olvassuk másfelől azt, hogy amikor az Isten megjelenik, akkor le kell vennem a sarumat, el kell fednem az arcomat. Nem láthatom Istent szemtől szembe. Ahogyan Mózes könyveiben ez szerepel egészen határozottan: élő Isten nem… élő Isten! Élő ember nem láthatja meg Isten arcát, mert aki szemtől szembe látja Istent, annak meg kell halnia. S ugye Mózes azért olyan rendkívüli személy, mert látta Istent, és nem halt meg. Ugye, de ő is egy ilyen megrendült állapotban, fényes arccal jön le a Sínai-hegyről, és az emberek valóban azt látják, hogy azért olyan nagy valaki, nem azért, mert találkozott Istennel, hanem, mert nem halt bele. Ez az ószövetségi világ, és ez a… a szívünk mélyén is ott lakozik.

A pigmeusoknál ugyanez a történet, ez csak azért, mert hogy két valami teljesen mást: A teremtésmítoszukban az Istent személyesnek képzelik el, és az Isten személyes teremtőként nemz – ugye, hogy hogy, meg mint, azt nem tudjuk, mert nincs felesége, de hát egy isten bármit meg tud tenni – nemz is, szül is egyszerre két fiút, meg egy lányt, de a lány nem láthatja apját. Tilos neki.

Hányszor tapasztaltam azt, hogy… hogy mentem mondjuk lakást szentelni, és akkor… akkor kérdezték tőlem: Most akkor mit kell csinálni? Most hogy kell ezt csinálni, hogy ez jó legyen? Mer ebben nem csak az van, hogy… hogy ha jól csinálom, akkor nyerek vele, nemde benne lehet az is, ha rosszul csinálom, akkor viszont mi lesz? Hogy van-e úgy a vallásban, ha jól csinálom, akkor rendben van, ha meg rosszul, akkor nincsen semmi? Így működik ez? Most a szívünk mélyén lakozó vallásról beszélek. Ezért ugye a… Jaj, hát én már mi… mió… nem fejeztem be! Há micsinálok? Hát… ez… egyet bizonyít, hogy… hogy ezt marhára élvezem, de… (derültség) akkor elnézést ezért, mert tudom, hogy van hirdetnivaló is. Akkor találkozunk jövő héten és akkor erről még… még beszélhetünk. Tudom, hogy van hirdetés: Márti! (77:09)