A hit és az értelem ütközése.

Isten hozott Benneteket, köszöntök mindenkit!

De furcsa így! El vagyunk egymástól szakítva... Szörnyű! Tényleg, teljesen abszurd ez nekem, hogy ott hátul ültök, itt meg elöl senki nincs. Na mindegy, valahogy majd csak megszokom. Minden tiszteletem a Tiétek, hogy a hó, meg a hideg, meg nem tudom mi ellenére itt vagytok, a karácsony közeledtéről nem is beszélve. Ez lesz az utolsó alkalom ebben az évben, és aztán legközelebb valahogy nyilván szünet után találkozunk – én azt meg nem néztem, hogy hanyadika, ilyen hetedike, nyolcadika? Valahogy így. Nyilván kedden.

Egy picike kis utalás még a múltkorira, ugyanis még aznap aztán eszembe jutott, hogy egy-két illetve egy fontos dolgot nem mondtam még el. Ahogy végignéztük ezt a négy alkatot, vagy négy típust a hit szempontjából, akkor a negyediknél, a hiszteroid alkatnál nem mondtam el Nektek azt az úgynevezett ördögi kört, amiben a hiszteroid alkatú ember elkezd végső soron körözni és létezni. Ezt még hadd pótoljam Nektek, és aztán akkor mehetünk tovább.

Ugye az egésznek az volt az értelme, hogy valahogy arra rá tudjunk csodálkozni, hogy a hitben, a hit természetéből fakadóan jelen van a hitetlenségnek a csírája. Vagyis hogy a hitnek megvan az a tulajdonsága, hogy az ember minél inkább hisz és átadja magát a hitének, és ez lehet akármilyen, előbb-utóbb eljut a saját határáig. Mondhatni, a saját személyiségem ellen intéz egy nagyon komoly kihívást a hitem. A saját hitem. És tök mindegy ez milyen alkatú. És amikor beleütközök a saját határaimba, sőt korlátaimba, akkor ott adott esetben egy nagy kísértést élek át, vagy ha nem evvel a szóval élek, akkor egy nagy erőt tapasztalhatok, ami engem visszafelé hajt. Hogy ne higgyek annyira, mert túl sok volna az nekem.

És a negyedik alkatnál, a hiszteroidnál, ez a kör – tudjátok ő az, aki fél attól, hogy az élet megáll. Ő fél attól, hogy nincs változás, hogy nincsen mozgás. Ő akkor él, ha a dolgok folyamatban vannak, mozgásban vannak. Utálja mindazt, ami törvényszerű, ami meghatároz, ami egyértelmű, ami követelmény, ami kötelesség. Nem is ragozom tovább. Az ő ördögi köre a következő: (úgy sajnálom, hogy nem tudtok leülni. Csak most kezdtük el és már álltok. De nem, nem tudom, nincs szék. Ha ide letelepedtek, akkor, akkor, lehet, hogy az jobb nektek, de ahogy nektek tetszik.) Szóval az ő (ott még van két szék! Ott is van! Nyugodtan, nyugodtan… Ott is van! De jó!… Gábornál is van egy. Azt mindjárt elfoglalják, azt’szem) Szóval, na, az ő ördögi köre az, hogy nyilván, a saját fantáziavilágában él. Kialakítja a maga világát, amely szebb, mint a reális világ. Ugye, mert számára, a realitás is kötöttség. Ezért a hiszteroid alkat inkább visszafelé húzódik, de nem úgy mint a skizoid, hanem úgy, mint amikor aki állandóan amikor azt tapasztalja, hogy a világ kicsit unalmas, nem olyan mint az ő színes fantáziavilága, akkor egy döntés előtt áll. Melyiket válassza: a realitást vagy azt a világot, amit ő kitalált magának? És ebben az esetben, általában, főleg minél karakteresebben hiszteroid, akkor ő a saját világát fogja választani. A saját fantáziavilágát, amit ő talált ki magának. Csakhogy a nehézsége az lesz, hogy amikor találkozik a realitással, mondjuk azzal, hogy a főnöke azt mondja hogy ’Na jó, hát eddig bírtam elviselni azt hogy minden nap késtél, hogy a határidőket nem tartottad be, hogy stb., stb.’ – tehát amikor találkozik a realitással, akkor ez mindig, vagy nagyon gyakran, egy pofon lesz számára. És el fog mélyülni benne az az elgondolás, hogy ’Na tessék, ez a való világ ez sokkal undorítóbb, mint amit én elképzeltem magamnak.’ Ezért aztán még inkább visszalép a saját maga által elképzelt világba, ettől még nagyobbat fog ütközni a realitássokkal, és emiatt még jobban, és így kialakulhat egy ilyen kör. Ugye, na. Ezt nem is akarom tovább ragozni. Ezt akartam csak, mert hogy kihagytam és engem bántott, hogy ezt nem tudtam elmondani.

És akkor, a mai alkalomra két nagyobb témát szánok: meglátjuk majd, hogy meddig jutunk, de igazából azt szeretném, hogy mondjuk ezt a részét azt befejezzem, aztán meg legyen valami új. Ne legyen valamilyen megszokott, meg ilyesmi a következő évben, ez pedig, ugye eddig azt néztük, hogy az alkatunk, a beállítottságunk és a hitünk alapján, hogyan írhatnánk le a bennünk lévő hitetlenségnek a gyökereit – vagy a hit ellenerejének működés-módját. Most pedig azt néznénk meg három pontban, hogy hogyan ütközik, de egy kicsit elmélyültebb megközelítésben, a hit és az értelem. Kifejezetten nem akarok arról a szintről beszélni, amikor emberek ezt úgy fogalmazzák meg, és erről már úgyis beszéltem Nektek jócskán, hogy most teremtés-történet vagy evolúció. Nem azt a modellt hozom ide, hogy „az értelemmel közelítem az életet és akkor amikor az értelem ’befullad’ akkor kezdődik a hit.” Tehát ezeket a modelleket szeretném végérvényesen elfelejteni. Vagy hogy ezek olyan szinten tusakodnának egymással, hogy „az értelmes ember, az nem hisz, mert a hit a hülyéknek való”. Vagy, vagy akár fordítva, hogy „az igazán, igazán ember az hívő ember. És ezek a kis racionalista, korlátozott nem tudom én ki, hát ez nevetséges.” Tehát nem ebben a szembeállításban akarok erről beszélni, hanem hogyha van bennünk a hit, mint funkció, vannak szerveink, amelyek képesítenek bennünket arra, hogy higgyük és a hit által is emberek legyünk, nyilván megvannak az adottságaink, hogy értelmesek legyünk, gondolkodjunk. És mind a kettő az emberi természetünknek egy alapvető sajátossága. Csakhogy ez a kettő, adott esetben, nagyon mély szinten tud egymással ütközni. Erről szeretnék beszélni három pontban. Úgyis mondhatnám, csakhogy a jelenséget leírjam (úgy szeretnék mászkálni, egyébként így, csak zavar ez így hogy messze vagytok, hogy … a csuda… Tessék? … Ja, nem érdekes annyira ez, csak jól esett mondani. Na, hogy. Szóval, de így meg pláne nem látlak Titeket. Zsomborból már alig látok valamit.) Hogy ugye az értelem az hihetetlen sokat segít nekünk abban, hogy a létezésünket fönn tudjuk tartani. Hogyha Viktor Frankl, akire olyan sokat hivatkoztam, … (Ez lenyűgöző, oda nézz. Hosszú póráz, de jó! Húú, na. Hát erről eszembe jut egy vicc. Már páran hallottátok, hogy azon beszélgetnek, három okos ember, hogy mikor kezdődik az élet. Ismeritek ezt a viccet? Nem, köszönöm szépen, tehát akkor följogosítva érzem magam. A katolikus pap, református lelkész és a zsidó rabbi azon beszélgetnek, hogy mikor kezdődik az élet. Nos, a katolikus pap azt mondja, az egyház tanításával messzemenően összhangban, hogy az élet a fogantatás pillanatában kezdődik. Nagy tekintetű, tekintélyű református kollégája azt mondja, hogy természetesen Neked igazad van, ezt én is így gondolom, de azért ne csak ezt hangsúlyozzuk, mert a világra születés az egy olyan kiemelkedő pillanata az életnek, hogy ezért ezt ne felejtsük el és nyugodtan mondhatjuk ezt is, hogy az élet a születéssel kezdődik. Erre a zsidó rabbi egy kicsit elgondolkodik, és azt mondja: Tudjátok az utóbbi időben egyre inkább azt gondolom, hogy az élet akkor kezdődik, amikor a feleségem elmegy otthonról.)

Na most a hosszú pórázról jutott eszembe, hogy kezdődik az élet, kezdek itt ficánkolni. De hát most a jegyzetemet ott hagytam és ez nagy gáz. Á, látjátok a szabadság milyen veszélyes? Amíg ott voltam, legalább biztonságban voltam, most meg mondhatom magamtól.

Na, hogy szóval amikor, amikor ezt a kettőt mégiscsak nem ellentétbe állítom, hanem csak jelenség szinten akarok arról beszélni, hogy e kettő emberi adottságunk hogyan kerülhet egymással feszültségbe. Akkor tulajdonképpen nem pontos az a megfogalmazás, hogy a hit kerül ellentétbe az értelemmel. Hanem inkább így kellenem mondani, vagy árnyalni, hogy az értelem, az egész emberségünket alapvetően meg tudja határozni, sőt, – na itt kaptam a hosszú pórázt – hogy ahogy Viktor Frankl mondja, hogy az életben maradásunk függ attól, hogy értelmessé tudjuk-e tenni magunk számára az életünket, hogy megtaláljuk-e az értelmét, hogy ez élet-halál kérdés. Vagyis az értelem, és ezt átéljük akár nap mint nap, egyfajta bennünk lévő szabad, vagy autonóm funkció. Valami olyasmi, minthogyha nem mi uralnánk az értelmünket, hanem adott esetben az értelmen múlik az, hogy mi létezünk-e. Tehát mintha az értelem nem minden szempontból lenne a mi kezünkben. Bár hát teljesen bennünk van és mintha a mi értelmünk volna. De adott esetben az értelem tudja megalapozni a mi létezésünket. És amikor az ember mindenről, mindent akar tudni, ugye ez a klasszikus valami, hogy ha már az ember értelmes, akkor egyszerűen nem bírunk megállni. Nekem úgy tűnik egyébként, hogy sok nehézségünk adódik abból,– gondoljatok a ’Miért?’ kérdések haszontalanságára – hogy olyat is meg akarunk érteni, főleg racionálisan, ami adott pillanatban egyszerűen nem érthető meg számunkra. De meg akarjuk. Mert ha már van egy ilyen természetünk, ez piszkál bennünket, és állandóan feszegeti a saját határainkat. Azokat a határokat persze, amelyeket mi élünk meg saját személyiségünk határaiként, vagy az én határának. Tehát az értelemnek van egy autonómiája, amivel állandóan túl tud bennünket lendíteni saját magunkon, és megalapozza a létezésünket. És ugye ezzel szembe tud helyezkedni a hit, amely pedig az értelmet állandóan felülmúlja. A hit pedig a természeténél fogva (miket beszélek itt, na de hát már kimondom) transzendálja az értelmünket. A hit lényegéhez tartozik, hogy olyan dolgokban is tud kijelentéseket tenni, amelyre adott esetben az ember azt mondja, hogy az értelmemmel erről most nem tudok mit mondani. De a hitemmel ki tudok jelenteni valamit nagyon határozottan. A hitnek meg ez tartozik a természetéhez.

Tehát úgy tűnik, hogy van bennünk ebből a szempontból, két olyan adottságunk, amely mind a kettő a végtelen felé hat. És ezek néha üldözik egymást, ellentétbe kerülnek egymással. Ez, azt gondolom, sokkal fontosabb ha a kettő ellentétéről beszélünk, mint hogyha ezen a nagyon elemi szinten próbáljuk azt mondani, hogy ezek nem egyeztethetők össze.

És akkor az első kijelentés, hogy miután az értelem mindent akar tudni és érteni, és ráadásul, ha ez megalapozza a létezésünket, sőt, életben tart minket, mert képessé válunk egyáltalán helyzeteket érteni és értelmezni, és abban eligazodni, majd cselekedni, akkor mit kezdjen az ember azzal a késztetésével, hogy hisz, és a hitben állandóan titkokat ragadok meg. Hogy a hitnek meg a természetéhez tartozik az, hogy tele vagyunk egy csomó titokkal, sőt, vallási értelemben azt mondhatjuk, hogy misztériummal. Hogy összekötöm az életemet olyan dolgokkal, hívőként egy olyan személlyel vagy olyan személyekkel, amelyek az értelmemet alapvetően és mindig is meg fogják haladni. Tehát hogy képtelen vagyok megragadni az értelmemmel azt a valamit, amit behozok az életembe, de ezáltal egy kicsit ki is csúszik az életem a saját kezemből. Mert az értelmemmel akkor nem tudom ezt a területet megalapozni. Vagy legalábbis egy idő után az értelem elhallgat, nem tud már mit mondani. Ez egy komoly belső konfliktust okozhat. Nem véletlen, hogy a teológusok, főleg keleten igen határozottan beszéltek arról, hogy Istenről leginkább azt tudjuk megmondani, hogy ő micsoda, hogy ő mi nem. Na, hogy van ez? Hogy mi nem Isten? Mi nem Isten? És ugye minél keletebbre megyünk, végül aztán eljutunk oda, olvassuk a keleti történeteket, ahol minden arról szól, hogy ki sem nyitják a szájukat. Már szinte semmi más nincs, csak a misztérium. Nem hajlandók egyetlen értelmes mondatot sem mondani, mert azt mondják: minél több értelmes mondatot mondunk Róla, annál messzebb kerülünk a titoktól. Mert akkor kezdjük a titok voltát feloldani, már pedig az mindig is titok marad.

Tehát egy ilyen értelemben, minthogyha kibékíthetetlen ellentétben volna bennünk az, hogy hinni akarunk és törekszünk valamire, ami azonban az értelmünknek elviselhetetlen. Ha pedig az értelmünknek valami adott esetben elviselhetetlen, ez lehet, hogy nekünk elviselhetetlen. Mert úgy érezzük, hogy kicsúszott a talaj a lábunk alól. Ugye, ezt úgy is lehetne mondani, hogy Isten más. És az, hogy így soha nem lehatárolható, beszűkíthető, megragadható teljesen. Ez az értelmes voltunk ellen egy hihetetlen elemi kihívás. És ezt a kihívást igazából nem tudjuk megszüntetni. Lehetetlen. Úgy tűnik, hogy a (Isten hozott!) hogy a természetünkben el van rejtve és adva van ez a konfliktus, amit nem vagyunk képesek feloldani. Az értelmünkkel biztos nem. Vagy a csuda tudja, itt inkább elhallgatok, hogy itt mit lehet csinálni. Valamiképpen tudunk azért ebben a konfliktusban is élni persze, valahogy fölül tudjuk múlni ezt, de itt már akkor megint a misztérium világába léptünk. Szinte alig lehet erről mit mondani.

Egy példa, és aztán erről majd úgyis hosszabban fogok beszélni. Nem véletlen talán, hogy pont ez jutott az eszembe, hogy olyanokkal beszélgettem, akik szülészeten, nőgyógyászaton dolgoznak pszichológusként, pszichiáterként. És arról beszéltek, hogy szinte nem találnak olyan kismamát – már maga ez a szó is nagyon elgondolkodtató, ez olyan mint a kispap. A kispapot is nagyon utálom, mert ez valami olyasmi, a gyerek meg kis-felnőtt, a kismama meg még nem igazán mama, csak éppen kismama, nem, nem tetszik ez nekem. Szóval az áldott állapotban lévő anyukák, főleg minél közelebb kerülnek a szüléshez, és aztán a szülés kapcsán beleütköznek a saját korlátjaikba. És elemi szinten fölmerül az, hogy mi értelme ennek a fájdalomnak? Mi értelme ennek a szenvedésnek? Nehezen kikerülhető az, hogy elkezdjék ezeket a kérdéseket föltenni. És a pszichológus vagy pszichiáter ezt tapasztalja, hogy tőle kérdezik meg, hogy mi tudna engem tovább segíteni a létezésemben ebben a pillanatban, vagy ebben az élet-helyzetemben. Mert ezek a helyzetek megrengetik mindazt, amit eddig el tudtunk mondani arról, hogy ez így értelmes. Ez így jó vagy ez így helyes vagy ez így jól megy. Ez tehát az első.

A második, hogy a hitben örök igazságok vannak. Ez a hit természetéhez tartozik hozzá, azért mert a hitnek a kinyilatkoztatás is alapja és forrása. Márpedig ha azt mondom, hogy léteznek örök igazságok, még akkor is, hogyha ezt nagyon árnyaltan értem, ahogy az örök igazságokról csak beszélni tudunk a magunk korlátozott módján, de akkor is azt mondom, hogy vannak örök igazságok, ezek sértik vagy sérthetik az értelem függetlenségét. Főleg akkor, hogyha az értelem legmagasabb szintjének vagy az értelem működése legmagasabb szintjének a tudományos vizsgálódást tekintjük. Mert a tudomány utálja az ilyesmit, amit nem lehet igazolni. Amit nem lehet bizonyítani. Kísérleti, tapasztalati úton satöbbi, satöbbi, satöbbi. És, és hogyha mi az értelmünkkel meg akarjuk ragadni a saját létezésünket, akkor úgy tűnik, a hit – ahogy erről beszéltem az előbb – egy elemi kihívást intéz felénk: hogy értelmetlenek vagyunk. Hogy kilépünk ebből a, ebből a tudományosan igazolható és értelmes világból. Pusztán azáltal, hogy elfogadtunk kijelentéseket. Persze tudom, hogy ez a kérdés ennél még sokkal árnyaltabb, hogy lehetne most a tudomány-kritikát hozni, hogy ott is vannak axiómák és azoknak az igazolása is állandóan kikerül annak a tudománykörnek az igazolása alól, stb. Ezeket mind tudom, de mégis most csak a jelenségről akarok beszélni.

A tudomány, illetve az értelem természetéből adódóan – főleg a tudományos értelem – az a relatív igazságokkal tud mit kezdeni. Abban hihetetlen precízen és jól tud mozogni. Na de mi van a kinyilatkoztatott igazságokkal. Ugye ezt így hívjuk. Ez a terminus technicus, hogy ’kinyilatkoztatott igazság’. És ebben a pillanatban, egy tudományosan gondolkodó ember hátán föláll a szőr. Hogy lehet-e egyáltalán ezt a két dolgot egymás mellé tenni, hogy kinyilatkoztatott igazság. Amit az ember legföljebb elfogadhat a hitében, vagy a hitével.

Ugye itt lehet az, hogy már ennek kapcsán merülhet az föl, hogy az ember nem meri mindaddig átadni magát a hitének, ameddig azt nem tudta értelmesen megalapozni saját maga számára. Itt lehet egy elemi feszültség, hogy ’hitemben tudom, ezt kellene tenni’, de saját magam számára ezt a tettemet nem tudnám megindokolni. Azt gondolnám, hogyha efelé lépek, akkor eltávolodok attól, hogy értelmes ember vagyok. Bár a hitem szerint csinálnám, de elveszteném a talajt a lábam alól. Ezért nagyon sokan vannak olyanok, akik tulajdonképpen ha jól megnéznénk, hogy hogyan élnek a hitükkel, vagy a hitükben, akkor igazából mindig csak annyit tesznek a hitük alapján, amit már beláttak az értelmükkel. Ilyen értelemben szinte egyetlen lépéssel sem tesznek többet, csak amit már logikusan, racionálisan levezethető módon igazoltnak látták, tapasztalatból tudják, és az összes többi. Nagyon izgalmas volna egyszer mondjuk egy pár napot szánni erre a kérdésre. Hogy megnézni azt a magunk számára, hogy ki tudnánk-e mutatni az életvezetésünkben olyan tetteket, amelyeket az értelmünkkel nem tudtunk igazolni. De a hitünk számára, valamiképpen a kinyilatkoztatás felől igazságként adva van, és eszerint merünk cselekedni. És adott esetben ahogy rágondolunk, akkor azt tudjuk mondani hogy nagyon helyesen, hogy tulajdonképpen nem is kell igazolni. Persze ha valamilyen kihívást intéz az értelmünk felé, akkor azt már nehéz úgy csinálni, mintha az nem történt volna meg. Akkor elkezdünk kaparni iszonyatosan.

Ezzel kapcsolatban Buddhának van egy nagyon találó története. Talán, talán a leg…, na. Erről a jelenségről beszél, 2500 évvel ezelőtt. A történet a következő, hogy egy embert meglőnek nyíllal. És a nyíl belefúródik. És az illető ennek kapcsán elég nehéz helyzetbe kerül, és jönnek hozzá segíteni. És a következő kérdéseket teszi fel a társainak, akik jönnek, hogy valamit tegyenek vele: „Ne húzzátok ki még a nyilat, ameddig nem tudjátok nekem megmondani, hogy ki lőtt rám.” Megmondják neki. „Jó. Addig ne segítsetek nekem, amíg meg nem mondjátok, hogy miért tette.” Azt is megmondják. „Jó. Addig ne segítsetek nekem, ameddig meg nem mondjátok, hogy milyen kaszt tagja volt.” És így tovább. Az illető meghal.

Roppant világosan mutatja ez a történet azt, hogy vannak nagyon sokan, akik inkább beledöglenek, de ők még azt tudni akarják, érteni akarják, azt mondja meg nekik valaki, satöbbi, és addig nem cselekszenek. Nem hajlandók egyetlen tettre sem. Ugye a klasszikus példa, hogy akkor is megáll az élet, hogyha egy kapcsolatban mindig, mindent meg kell magyarázni. Szörnyű. Szörnyű lehet.

A tapasztalat útja, az értelem útja – úgy tűnik – az emberi élethez képest túl hosszú. Ezért nagyon kritikus vagyok azokkal – főleg fiatalok szoktak ilyesmit mondani, idősebb korban azért ez már nagy csacsiságnak tűnik – hogy „Hát én mindent ki akarok próbálni. Mindent meg akarok tapasztalni, és akkor eldöntöm, hogy” Egyszerűen erre nincs idő. Egyszerűen az élet olyan rövid. (Most nézem, hogy idősebb testvéreim bólogatnak. Ez jól esik, közvetítem Nektek hátra.) Szóval nincs idő mindent kipróbálni, sem tapasztalni. De ez ugyanúgy érvényes arra is, hogy egyszerűen az élet úgy ahogy van, rövid ahhoz, hogy az ember csak akkor cselekedjen, vagy csak azt csinálja amit belátott, megértett, le tud vezetni, el tudta fogadni, és az összes többi. Egyszerűen rövid az élet. És aztán elkezdtem ezzel játszani, hogy ugye mondjuk itt van a Szentírás tekintélye. A kinyilatkoztatás tekintélye. És hogy nekem – bár ez most egy érdekes mondat lesz – az a tapasztalatom, hogy azok, akik elfogadják a Szentírás tekintélyét, ezzel nagyon jól járnak. Egyszerűen rengeteg kerülőutat megspórolnak. Ez nem azt jelenti, hogy mindent kritikátlanul el kell fogadni, és nem kell gondolkodni. Hanem akkor, amikor, amikor, hát szóval, egyrészt hogy merem átadni magam a hitemnek, hogy az szője át az életemet. Másfelől pedig hogy bizonyos pillanatokban nem akarom megérteni, egyszerűen merem csak hinni. Nem kérek biztosítékokat, egyszerűen nem kérem, hogy igazold, hogy ígéreteket tegyél, nem kérek semmit. Hogy meg fogsz változni. Ugye most ádvent, bűnbánati időszak. Ha valaki azt mondja nekem, hogy ’erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem” akkor a föloldozás előtt föl szoktam ez alól is oldózni, hogy ne ígérgessen, könyörgöm, ne ígérgessen, ígérje meg hogy törekszik – vagy nem tudom, ha nagyon akar ígérni, hát ígérjen. De olyat ne ami abszurdum. Ne ígérje meg. Nagyon megható, meg tiszteletre méltó, de inkább ne. Nem kell megígérni. Na. És akkor, na. Aztán odáig pörögtem a gondolataim, hogy vajon megérné-e az embernek az, hogyha nem a Szentírást fogadna el, hanem egy teljesen profán könyvet. Hogy ezzel a gondolattal el lehetne játszani. Hogy egyszerűen kinyilatkoztatott igazságként fogadnék el egy akármilyen könyvet. De hát azért jó legyen, azért mégis csak. Tehát valami tisztességes, maga műfajában jó könyvet. És azt mondanám, hogy most nem kívánok ennek minden mondatáról elgondolkodni, és igazolni és stb, hanem egyszerűen csak elkezdek ezek szerint élni. Szerintem megérné az embernek. Megérné. És eszembe jut az, mondjuk két barátom jutott eszembe, az egyiket épp polgármesterré választották egy neves városunkban, és ő mondta azt egyszer ilyen lángoló arccal (van, aki ismeri, hűha). Mindegy most már mondom, mert nyilvánosan mondta ezt is, hogy emlékszem ilyen 20 év körüliek voltunk és amikor megkérte az atyát aki a hittanórát tartotta, hogy hadd adjon egy könyvajánlót, mert hogy ő most megismert egy könyvet és ez olyan zseniális, hogy na. És akkor az atya mondta, hogy jó, hát tessék. Akkor kiállt, így, kiállt a többiek elé és akkor azt mondja, hogy: „Testvérek, a Citadella című könyvet a Kis Herceg írójától mindenkinek szívből ajánlom. Hogy amióta elolvastam a Citadellát, hát ez valami fantasztikus.” És akkor elhagyta a száját a következő mondat: „Ez a könyv legalább olyan jó, mint a Biblia.” Aztán maga is egy kicsit meglepődött, hogy mit nem mond. De hogy most a kérdésem az az, hogy látva őt, és most hagyjuk ki a Szentírást, most elképzelem, hogy ő a Citadella alapján elkezdi élni az életét, szerintem jobban járt, vagy jobban járt volna vele, minthogyha semmi alapján nem él, csak majd ő mindent kitalál.

Egy másik pedig barátom pedig, ő azt mondta, egyszer beszélgettünk, hogy az élet során kinek milyen fontos személyek jutnak eszébe. És akkor azt mondja: „Hát két nagy korszakom volt. Most ez az utóbbi korszak, ez Jézus jegyében telik, az előző pedig Elvis Presley jegyében telt.” És ahogy az illetőt ismerem, ez neki megérte. Tudod, jól járt vele. Na.

A vallás, a kereszténység, tekintély-elvű kijelentéseket tesz. És ha tekintély-elvű kijelentéseket fogadok el, ezek az értelem ellenőrzési körén kívül állnak. (Sziasztok.) Ez pedig a következő élményt vagy fájdalmat hozhatja az embernek: hogyha elfogadok pusztán a tekintély alapján bizonyos kijelentéseket, akkor ezek a kijelentések igazolhatatlanok a saját magam számára, és ezek a kijelentések, miután tekintély-elvűek, kívülről jönnek, nem pedig belülről. Ezért föllép az a helyzet, hogy minél több tekintély-elvű kijelentést fogadok el, annál inkább eltávolodok saját magamtól. Ugye, hogy elidegenedek önmagamtól. Hogy ezt tulajdonképpen nem én gondolom, ezt elfogadtam. Ezt én nem tudom igazolni, ebben hiszek és ez alapján élek. Most ugye kicsit a másik oldalról nézem meg ugyanazt a dolgot. Igenis lehetséges az, hogy valakit a hite – ez nem törvényszerű, de elképzelhető – hogy a hite, mert sok tekintély-elvű kijelentést fogadott el, elidegeníti a saját gondolataitól, a saját érzéseitől, a saját tapasztalataitól, a saját élményeitől. Hogy a kettő ütközik egymással. Ebből az ütközésből persze egy csomó mindent fel lehet oldani, természetesen nagyon sok mindent. De mégis, úgy tűnik, hogy miután a hit lényegéhez tartozik a tekintély-elvű kijelentés, ez mindig is hordozni fogja azt a nehézséget, hogy az emberből mintha nem belülről, hanem kívülről fakadó dolgok jelentősebbek lennének, mint amik bent vannak. Ez pedig egy nehéz helyzetet jelent az ember számára. Elbizonytalanít minket. Nyilván az volna a cél, hogy ezek a külső kijelentések, belsővé legyenek. Na de ez nem megy egyik pillanatról a másikra.

Egy történet: tekintély-elvű kijelentésekről. Hogy a katonaságnál kérdezi az őrmestert a honvéd (Vagy most honvéd van most? Vagy mi van most? Ja az van még, jó. Az nem változott meg.) hogy kérdezi a honvéd, hogy miért van cseresznyefából a puskának a tusa? „Hát maga szerint miért van? – kérdezi az őrmester. Hát a honvéd gondolkozik, és azt mondja „Szerintem azért lehet, mert ez egy nagyon könnyű fa, és hogy hát az nagyon jót tesz a lövésnek, hogy a cső az nehéz, ez könnyű – jól tudom tartani.” Mire azt mondja az őrmester: „Nem.” Hát akkor kezd már kényelmetlen lenni, „hát akkor talán pont fordítva, hogy a cseresznyefa nagyon nehéz fa, az nagyon-nagyon nehéz, és azért jó, mert azt jól befekszik ide a vállgödörbe és nagyon pontosan lehet célozni.” „Nem.” – mondja az őrmester. „Hát, hát akkor miért van? Mire az őrmester, egy ilyen hihetetlen, mondjuk lekezelő módon a következőt mondja, hogy „Azért, mert ezt írja elő a szabályzat.” Ez az elemi szinten ennek a kérdésnek a megragadása.

Ezt csak egyszerűen föl akartam villantani Nektek. Mindegyik kijelentés mögött világok vannak, rengeteget lehetne rajtuk vívódni, de amit igazán mára szántam, az egy másik dolog.

Ez pedig az, hogy ugye azokat a jelenségeket próbálom boncolgatni, amelyek bennünk a hit ellen hatnak, vagy a hitetlenséget erősítik, vagy akár annak a természetünkből adódó gyökereit. És most akkor vegyünk egy olyan témát, hogy ennek, már a hitetlenségünknek vagy a hittel szembeni erőknek megvannak a kulturális gyökerei, a kulturális összetevői. Még a mi zsidó-keresztény-muzulmán kultúránkban is, ahogyan ezt múltkor említettem. Tehát nézzük most meg azt, hogy milyen kulturális tényezők hathatnak a hitünk ellen. Még ebben az egyébként keresztény kultúrában is. És ahonnan a példákat veszem, mert ezt nagyon izgalmasnak tartom, ez az áldott állapot és a szülés. Azért, mert ha a kinyilatkoztatást nézem, akkor Jézus nagyon határozottan beszél arról, hogy (János evangélium 3. fejezet Jézus éjszakai beszélgetése Nikodémussal) „hacsak valaki nem születik újjá, nem mehet be Isten országába.” Mire a bölcs ember visszakérdez, hogy „Na de hát hogy? Hát nem mehetek vissza anyám méhébe.” Mire Jézus azt mondja „Aha. Te vagy bölcs tantója e népnek. És még ezt sem érted. Ezek földi dolgok. – mondja Jézus. – Mi lesz veletek, ha az égiekről kezdek beszélni? Még ezt sem értitek.”

Tehát, mintha a kereszténység lényegéhez tartozna valami, amit ilyen hasonlatban fogalmazott meg maga Jézus, hogy „újjá kell születni”. És ha belegondolunk a keresztség szertartásába, akkor ugye ott ennek a szimbolikája hihetetlenül erőteljes. Az ember a keresztségben szimbolikusan meghal, és szimbolikusan újjá születik. Vagyis a keresztény élet kezdete egy születés, egy újjászületés. Főleg azért is veszem ezt, mert hogy Karácsony közel van, nagyon közel, és talán ez a gondolat is közel van hozzánk.

Vagy hogy amit Jézus mond föltámadása után: „Hogy aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül.” Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy aki hisz és újjászületik, az üdvözül. Tehát az újjászületés, az a kereszténységnek egészen egyértelműen, egyik kulcs-fogalma. Ennek a mondjuk számunkra talán kevésbé ilyen jelképes kifejezése: a megtérés. A kereszténységhez hozzá tartozik a megtérés, de ez inkább mintha az értelmünknek szólna: a gondolkozás-mód átalakítása, a cselekvés megváltoztatása, meg a többi. Nem is mondom ezt tovább. De egy szemléletesebb és tapasztalatibb kultúrában ennek talán a születés képe felel meg.

És most arról szeretnék beszélni, hogy hogyan válhatott a mi kultúránkban a szülésnek a folyamata – beleértve az egész kilenc hónapot meg magát a konkrét eseményeket is – egy olyan világgá, amelyben valami olyasmi történik, ami nem jó sem a nőnek, sem a kisbabának, sem a férjnek, sem a családnak. Hogy hogy vált ez egy ilyen elgépiesített, technokrata, mechanikus, elidegenített – hü, most mondhatnám ezeket. Ennek érzékeltetésére szeretnék körülbelül egy oldalnyi valamit felolvasni. Azért mert most ugye miért pont én beszéljek erről? Viszont, akkor már mondok egy történetet.

Csörgött a telefon egy pár hónappal ezelőtt és akkor egy pszichológus barátom keresett, hogy „Feri, ha lehetne, gyere el a pszichológia tanszékre, és tartsál ott egy ilyen izét, mi az, szemináriumot.” És kérdeztem, hogy jó és mi lesz ennek a címe? Mert múltkor is egy valami nagyon nekem valót adott, az apaság volt a téma. Jó, hát aztán kegyesen, hogy mégse égessem nagyon magam, hozzátette, hogy hát az apaság, meg az atya, Isten, és hát az Isten-kép, meg na. Hát úgyhogy, én meg persze hát tudjátok, hát mi az nekem, úgyhogy én mentem. Akkor, mikor most másodszor csörgött a telefon, bár nem sejtettem hogy mi vár rám, megkérdeztem, hogy „Na és akkor mit gondoltál, hogy én a pszichológus hallgatóknak miről beszéljek?” Hát azt mondta, hogy „A fő téma a szülés, és hát egy kicsit beszélhetsz a fájdalomról, szenvedésről, ez Neked úgyis szakterületed.” – remélem nem az önsajnálatra gondolt vagy ilyesmire. Szóval hát azért jó nagyot röhögtem neki a telefonba, hogy nem tudom, hogy ezután mi fog jönni? Tehát ha tud még egy témát, ami tőlem messzebb áll, mint a szülés, akkor bátran hívjon, mert hát erre már-már büszke leszek. Hü, aztán eszembe jutott, hogy ez azt hiszem eddig talán egy valakinek sikerült, Arnold Schwarzenegger-nek. Neki sikerült, közvetlen testi élményt szerezni erről. Na tehát én aztán bátran elmentem, tehát hogy aztán ez egy teljesen abszurd helyzet legyen, hogy egy pap beszél a szülésről leendő lélektani szakembereknek – persze hogy nem arról beszéltem, hanem hát nyilván arról, ahogyan én papként – na ez világos.

Úgyhogy ez bolygatott fel engem azt hiszem nagyon, mert nem csak hallgatók ültek ott – hát persze hallgatók, tehát nem csak diákok ültek ott, hanem olyan szakemberek is, akik 10-15-20 éve ezt csinálják. És őket nagyon érdekelte, hogy mit mond erről egy lelkész. És aztán utána amikor a diákok elmentek, akkor mi bementünk egy kis szobába és még órákon keresztül ezekről beszélgettünk, hogy megdöbbentő volt, hogy a tapasztalataink mennyire egybevágnak. És emiatt nagyon közel került hozzám ez a dolog – hát azért nem annyira közel, hogy most nagyon elszálljak, de nem fogok szülni, ez egész biztos. És akkor megjelent ott egy könyv, annak a szerzőpárosnak a könyve, akik meghívtak, na ebből fogok nektek részleteket fölolvasni, két picit meg egy nagyot, de az egész egy oldal. És utána ebben a könyvben azt olvasom, már egy ilyen nagyon szép táblázatban összefoglalva, hogy milyen az a mód, az a szemléletmód, az a gyakorlat ahogy ma, illetve a tekintély-elvű, férfi-központú társadalmakban lefolyik a szülés és milyenek kéne lenni, mindenféle lélektani, emberi, asszony, nő tapasztalat révén.

Úgyhogy most a jelenséget szeretném mondani, és azért kötöm össze ezt a hittel, mert ennek kapcsán nagyon jól lehet látni azt, megdöbbentő párhuzamokat, analógiákat lehet hozni, hogy ahogy kialakulhatott a szülésnek vagy az áldott állapotnak egy elég furcsa kultúrája, amit szép lassan maguk a nők is elfogadtak. Sőt, az egész társadalom elfogadott. És a nők is már ebben a kultúrában gondolkodnak és úgy működnek, ami nekik nem is nagyon jó. Hogy ez nyilván, a hit világával is ugyanígy lehet és nagyon érdekes párhuzamokat lehet húzni.

Az első – orvos beszélget az anyukával. Nyilván fogjátok tudni, hogy melyik melyik, nem fogom bemondani:

„Sóhajt, sóhajt, sóhajt. Van fájás?

Nem tudom.

Hát tudni kell! Van fájás vagy nincs?

Van!

Akkor nagy levegőt! Szemét-száját becsukja és nyomunk lefelé. Nyomunk hosszan, kitartóan. Hosszan kitartóan nyomunk lefelé, hosszan. Úgy. Tovább, hosszan, jól van. Nyakán van a köldökzsinór. Jól van. Gyönyörű szép kisfiú. „

Ez volt a rövidke részlet. A másik:

„A szülésznő leborotvált. Rám rakta a CTG-t és ott hagyott egy hideg, szinte sötét szülőszobán. Én ott szenvedtem egyedül. Úgy éreztem magam, mint egy ravatalozóban.”

És a másik:

„5 perces fájásaim voltak. Beküldtek a szülőszobába CTG-re. Ezután következett az a pár óra, amit senkinek sem kívánok. Fogta, lekapcsolta a lámpát és rám szólt, hogy aludjak. Ennyire kiszolgáltatva, elanyátlanodva még soha életemben nem éreztem magam.”

És most jön a hosszú.

„Az ügyeletes orvos, a doktornő levelének elolvasása után ennyit mondott: Tegye szét a lábát. És megvizsgált. Én megkérdeztem tőle, kapok-e infúziót. Erre azt válaszolta: ezt majd ő eldönti. Megvizsgált az egyik kontrakció alatt, amit – ezt nem tudom mi. – amit az általa – Zsombor, ez mi? Összehúzódás! Köszönöm szépen. – Tehát, megvizsgált az egyik összehúzódás alatt, amit az általa okozott fájdalom miatt, nagyon nehezen bírtam. Amikor jött a következő, körülbelül 2-3 perc múlva, megint meg akart vizsgálni. Úgy éreztem, azt már nem fogom kibírni, és ezt meg is mondtam neki. Nem könnyítette meg a helyzetemet az orvos hideg, gúnyos hangja, mosolytalan arca, és az sem, hogy a lábamat megpróbálta szétfeszíteni. Erre felültem a szülőágyon és azt mondtam neki: nem engedem, hogy megvizsgáljon. Erre ő telefonált egy másik orvosnak és azt mondta, hogy egy elmebeteg nő van a szülőszobán, nem bír vele, jöjjön segíteni. Mindezt a szüleim is hallották, akik kint izgultak a folyosón. Amikor megjött a másik orvos, ő is meg akart vizsgálni, természetesen tolófájás közben. Én képtelen voltam uralkodni magamon, és tűrni hanyatt-fekve, nyugodtan, hogy ő is megvizsgáljon. Közben ez az orvos is a gyerekem életéről kezdett el beszélni, hogy mozgássérült lesz, meg a többi. Megpróbáltak lefogni, erre elveszítettem a fejem és felültem, rájuk kiabáltam, hogy ne nyúljanak hozzám. Addigra már olyan állapotban voltam, hogy azt is fájdalmasnak éreztem, ha hozzám értek. Egyikük megkérdezte, nem vagyok-e véletlenül pedagógus, mert azok szoktak ilyen cirkuszt csinálni. A másik a doktornőt kezdte szidni, miért nem enged inkább Romániában szülni, ott jól pofán vágnának ezért. Gúnyosan megjegyezte: nem hiszi, hogy annyira fáj a vizsgálat, különben is mit féltem annyira ott. Amikor jöttek a tolófájások és ő teljes erejéből rákönyökölt a hasamra és nyomta, préselte ki belőlem a kisbabámat. Végre megszületett. A bőre lila volt, az orvos annyit mondott: nézzem meg, ezt én csináltam a gyerekemmel.”

Hát ezért nem fogok kísérletet tenni erre. Ez a jelenség. És szeretném akkor ezt most összefüggésbe hozni azzal, hogy valaki mondjuk itt Magyarországon úgy dönt, hogy szeretne újjászületni. Most ezt mondhatom úgy, hogy megtérni, vagy hinni, vagy a hite alapján élni. Valami nagyon hasonló helyzetben van. Mondom, a kijelentések mind ebből a világból fakadnak, de hozom a párhuzamokat a hit világát illetően. És ezek a kijelentések persze most már nagyon gyakorlatiasak lesznek. És természetesen, egyáltalán nem kimerítőek, mert hiszen ezt a rendszert vettem át, biztos másról is lehetne beszélni, de ezekről egyrészt érdemes, másrészt meg nagyon elgondolkodtató, szerintem.

Az első: a hagyományos szülésnél a kontroll és a felelősség az orvosnál van. Ehelyett lehetne úgy szülni, meg lehet is, hogy a kontroll és a felelősség az anyánál van, és a segítő – ez lehet orvos is, bába is, bárki – kíséri, illetve segíti a szülést.

Itt ugye ezek nagyon komoly szavak, hogy a felelősség és a kontroll. Hogy amikor valaki elindulna a hit irányába, adott esetben épp elég nehéz dolog az neki, hogy valamiképpen az Isten elfogadja tekintélyként. Hogy ne akarjon mindent kipróbálni, meg megtapasztalni, és a többi. És akkor, mondjuk találkozik a pappal. Vagy találkozik az egyházzal. És ott, a maga módján, hallhat olyan kijelentéseket vagy találkozhat olyan magatartással, mint amit ezekben a példákban láttunk. Hogy a pap azt gondolja magáról, hogy ő ennek a folyamatnak élet-halál ura. Ő fogja eldönteni – ugye Jézusnak volt, milyen hihetetlen kritikus megjegyzése ahivatásosakról. Ezek nem papok voltak, csak hivatásos hívők, írástudók és farizeusok. És azt mondja rájuk, hogy: „a világ végére is elmentek, hogy valakit megszerezzetek magatoknak. És utána ráraktok egy óriási terhet, majd azon a terhen egy újjal sem vagytok hajlandók ti magatok mozdítani vagy segíteni neki.” Tehát ez egy olyan jelenség, amiről maga Jézus is beszélt, és azóta is ez a jelenség nyilván megfigyelhető. Hogy emberek, vagyis hogy a nő, a szülő nő, az áldott állapotban lévő anyuka kompetens a saját életét illetően. Megvan a maga felelőssége és dönthet a saját sorsát illetően. De ha van egy olyan rendszer, ami megkérdőjelezi azt, hogy neki szabad itt döntéseket hozni vagy nem szabad – itt van olyan történet is, hogy legalább megbeszélhette az orvossal azt, hogy milyen helyzetben szeretne szülni. Ugye mert hogy nagyon sokféleképpen lehet szülni. És ez a könyv arról beszél, hogy ez a fekvő testhelyzet adott esetben lehet nagyon jó, vagy majdnem fekvő testhelyzet, ugye hát ilyen vízszintes, na így akartam mondani. Hogy ez adott esetben lehet nagyon jó, de adott esetben kifejezetten nem jó. Lehet valakinek kifejezetten nem jó. És hogy ma egy nőtől, többé-kevésbé ha bekerül a rendszerbe, akkor meg van fosztva az a szabadsága, hogy eldöntse, hogy milyen helyzetben akarja világra szülni a gyerekét. És aztán erről, – na most olyan bután hangzik, hogy mondom a könyvben ez van leírva, mint valami óvoda, szóval hogy úgyis tudjátok, ott volt leírva, na – hogy ez a helyzet ez elsősorban azért vált általánossá, mert ez az orvos számára a legkényelmesebb. Neki a legmegfelelőbb. És ezért. És milyen hihetetlen csalódást okozott itt egy asszonynak az, hogy az orvos hitegette őt azzal, hogy majd választhat testhelyzetet. És amikor ő kérte, hogy így vagy úgy szeretne lenni, akkor azt mondta, hogy nem. Csak így. Ugye ez olyan, mintha egy pap bele akarna kényszeríteni valakit abba, hogy ő csak így fejezheti ki a hitét. Másképp nem.

A férfiaknak lehet ez egyébként is egy elemi nehézsége, a hitük elmélyítése szempontjából, hogy egy férfinek a méltósága azért az abból is áll – most ezt egyáltalán nem akarom minősíteni – hogy „megállok én a saját lábamon”, hogy „nekem nem kell segítség”, hogy „bírom egyedül”. És a kultúránk egyébként is ezt nagyon erősíti. Ugye hogy akkor vagy tárgyalóképes, meg nem tudom én micsoda, hogyha elhiteted a partnereddel, hogy bármit, bármikor. És egy férfinek paphoz fordulni, vagy kételyeit megosztani, adott esetben segítséget kérni és ezt mondjuk így kifejezni, hogy megakadtam és ezt egy másik férfinek így elmondani, ez őt hihetetlen kiszolgáltatottá teszi. Mert ráadásul teljesen ellentétes helyzetbe és szerepbe kerül, mint amilyen helyzetet és szerepet állandóan gyakorol. Ami elől egyébként menekül. Na, ezt nem is ragozom. Nem véletlen ugye, hogy háztartási konfliktusok esetén, válás előtt miegymás, döntő százalékban, mondjuk 9 az 1-hez arányban, ha nem sokkal döntőbb arányban a nő kér segítséget. A férfi nem. A férfi még mindig azt mondja, hogy „majd megoldjuk valahogy”. Hát persze az egész már régen nem ott tart. Csak azért, mert ez egy akkora kihívás az ő önértékelése felé.

Ahogyan meg lehet fosztani egy szülő nőt attól, hogy ő igazán tarthassa magát valakinek, aki egy csodálatos történésben, egy fantasztikus eseményben cselekvő módon vesz részt, valami csodát, nem csak hogy egy csodában vesz részt, valamiképpen csinálja is ezt a csodát, hogy ezt milyen elemi módon meg lehet, hát hiúsítani. Ugye hogyha lélektanilag értelmezzük azt, hogy mit jelent, hogy a szőrzet eltávolítása, a beöntés, a gát átvágása, egyáltalán ez a kitárt lábú helyzet. Lélektani szempontból azt mondhatjuk, hogy egy nőt teljesen visszanyomnak egy ilyen elemi, csecsemő szintre. Állítólag az egyetlen műtéti beavatkozás a világon a gátmetszés, amire egyáltalán nem kérnek engedélyt. Miközben bizonyítékok vannak arra, hogy egyáltalán nem egyértelmű az, hogy ez jót tesz. Hogy ez könnyít, hogy utána könnyebben gyógyul, vagy gyorsabban. Tehát hogy egy nőnek a szülés kapcsán egyébként is egy ilyen nagyon sajátos folyamaton kell átmennie, amiben ugye egyfajta regresszióba kerül, ilyen szempontból.

De hát a hitnek is, hogyha az újjászületés, ugyanúgy kimutatható ez a jellegzetessége! Gondolhatunk pusztán csak arra, hogy az ősegyházban hogyan történt a keresztelés. A keresztelés úgy történt, hogy – bár azt hiszem ezt egyszer már mondtam, de hogyha ezt ideteszem akkor ez nagyon-nagyon világossá válik, hogy miért lehet párhuzamot találni – hogy az illetők húsvét éjszakáján vagy hajnalban egy szál fehér ruhában elmentek a keresztelő medencéhez vagy az élő vízhez. Főleg az ősegyházban. És ott meztelenre vetkőztek. A pap jelenlétében. Onnan tudjuk, hogy ez így történt, mert vannak I.-II. századból olyan szövegek, amelyekben arra utasítják az egyház vezetőit, hogy ennél a jelenetnél, ha nők keresztelkednek, legyenek ott diakonisszák. Tehát ne csak férfiak legyenek jelen ennél az alámerítkezésnél. Nyilván azért, mert szimbolikusan át lehetett élni ezáltal egy valódi újjászületést. Amikor az ember valóban nem a magzatvízből, hanem ebből az élő vízből, amit így nevez a liturgia, hogy élő víznek kell lenni, lehetőleg, ugye így mondták, hogy lehetőleg élő víz – tehát folyóvíz. Ha ez nem lehetséges, akkor hideg víz. És csak ha nagyon muszáj, akkor legyen ilyen langyos valami. Amit átéltek az ősegyházban azok, akik újjászülettek és megkeresztelkedtek, az valami nagyon hasonló állapot. És a pap ugye ott, mint valami orvos, ahogy ott álltam a Jordán partján az megint csak érdekes, hát alámerítés – ez így rendben van. De mikor ott voltam a Jordán partján akkor éppen jött egy baptista csoport az Egyesült Államokból. Négerek, meg ilyen eszméletlen fazonok voltak, már nem az hogy néger, az önmagában nem eszméletlen fazon, hanem hát olyan ilyen, olyan, amolyan. Nagyon izgalmas volt. És akkor lementek a Jordán partjára és úgy merítkeztek alá, hogy ugye megálltak és előtte volt egy – hát nem papnak mondom, lelkésznek mondom, mert baptista lelkész, és kérdezgette az illetőt. „Hiszel-e Krisztusban?” „Igen”. Mit tudom én, „Vállalod-e azt, hogy a Krisztusi igazságok szerint élsz?” „Vállalom.” Egy-két ilyen kérdés, és akkor utána a keresztelés úgy történt, hogy az illetőt hanyatt döntötték. Nem az hogy előre, mert akkor tudom kontrollálni a helyzetemet. Hátra, amikor az ember lába alól kicsúszik a talaj. Ráadásul tudjátok a keresztelés nem csak úgy ment ám, hogy alámerítjük és aztán hopp, kirántjuk, hanem jól ott tartották benn. Ezt tudjuk, hogy így volt. Ott tartották benn, és amikor az illető „háááá” az olyan levegővétel volt, mint amikor az újszülött fölsír, „háááá” . És ugye hogy az egész kezdjen olyan lenni, mint az a történet amit elolvastam, és hogy ezzel az első levegővétellel a hitvallást kellett elmondani. „Háááá, hiszek az egy Istenben, … Hát ez olyan, mint amikor az orvos beszól Neked egyet és Neked meg kell köszönni. Szóval de persze, persze nem olyan. Nyilván, tehát nyilván hogyha az egész folyamat meg van alapozva, mindenki mindent tud, hogy az miért van és hogy van, és Te abban részt tudsz venni, és belső dolog, és na, akkor nyilván nem olyan. Nem is véletlen, hogy ez ma már nem így történik. Hát hol vagyunk ettől? Hogy erre ember fia, főleg lánya alkalmas volna. Lehet, hogy több papi hivatás lenne egyébként. Na mindegy. Szóval, ja jó leesett, örülök neki. Tehát ez az első: hogy ki a kompetens a szülés közben. Hogy hol van a méltóság?

Volt ma nálam valaki. Azt mondta, hogy – beszélgettünk és gyónt. És akkor azt mondta, hogy „Képzeld voltam egy atyánál, és ő egészen másképp gyóntatott meg engem, mint Te. És most rájöttem, hogy miért fogok mégis csak Hozzád jönni.” Akkor azt mondta, hogy azért, mert „azután a gyónás után azt láttam, hogy ő azt csinálja, hogy amikor én bemegyek, akkor ő meghatározza, hogy itt van egy út, ezen kell jönnöd. És nekem ha tetszik, ha nem, ott kell végigmennem. Te meg azt csinálod, hogy figyeled, hogy én melyik úton jövök, és odaállsz, hogy a végén találkozzunk.” Ez nekem nagy megtiszteltetés volt ezt hallani. Ugye, valahogy a különbség ez lehet. Hát valaki betoppan, hogy ő szeretne hinni. És kezdené ezt adott esetben a vallás formáival ezt kifejezni, de hát ez egy hívő ember esetében, egy gyakorló ember esetében a gyónás is lehet, amit ő nagyon rég óta csinál. Lehet ilyen élmény és olyan élmény. Most nem akarom az egész történetet élmény-szintre szűkíteni. Nyilván most egy gyónásnak nem az a célja, hogy az egy jó élmény legyen. Nem az a célja. De hogy mi történik ott, az nem közömbös.

Ezt most csak így kérdés formájában, hogy befejezzem, ezt az első pontot, hogy nem lehetséges-e az, hogy nagyon sokan ezért nem akarják átadni magukat az újjászületésnek vagy az újjászületésre, mert reálisfélelmeik vannak. Nem egzisztenciális szorongásaik, mint amiről eddig beszéltem. Hanem azt gondolják, hogy velük ott olyan dolgok fognak történni, amit ők nem szeretnének. És ez gyökerében nem a hitről szól.

A második: az orvos világra hozza a babát. Ugye ez az úgymond klasszikus modell. És e helyébe léphetne vagy lép az, hogy az édesanya megszüli a babát.

Ugye ha egy pap a következőt mondja: „Kedves híveim!” Mi ez? Szerintem eleve ilyen nincs. Tehát amikor egy pap ilyet mond, hát egyszerűen abszurdum. A gyóntatás szövegében is abszurd egyébként amit mondunk, hogy „és én feloldozlak Téged az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében”. A latin szöveg sokkal szebb. Mert ha azt a maga árnyaltságában fordítanánk le, ott az van benne, hogy „A Mindenható Isten oldozzon föl Téged abban a mértékben, ahogyan Te a bűnbánatodat tartottad. Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében.” Vagyis, Te vagy a kompetens. Te vagy a felelős. Te csinálod. Én pedig közvetítek valamit, kisérem ezt a folyamatot, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében. Nem pedig arról van szó – nem tartom véletlennek, hogy egy ennyire egyértelmű szöveget így fordítottak át magyarra. Hogy „és ÉN” – szóval eleve már, legalább úgy lenne, hogy „és föloldozlak Téged” – de nem, „és ÉN föloldozlak Téged”. Én itt nem nagyon tudok mást sejteni, mint ahogy az orvosi tekintély eluralkodik egy folyamaton, adott esetben a szülő nő rovására, szerintem a föloldozás szövegében ugyanez a jelenség figyelhető meg.

Hallottam egy paptól, ezt mondja, hogy „28 első áldozóm volt”. Hát gratulálok neki, hát … Keresztúron meg mindig úgy mondtuk be, de én is bemondtam, de mindig derültem rajta: első péntekenként a következő a miseszándék: „gyermekeinkért és ifjúságunkért”. Hát ez, mikor én papként kiállok és azt mondom hogy „gyermekeinkért és ifjúságunkért”, ebben van valami mókás azért. Szóval, szívem szerint, hogy „gyerekeitekért” vagy nem tudom, de hogy „gyermekeinkért”? Hát jó, szóval persze hát én is így a magunkénak tekintem őket, vagy hát világos, de mégis ebben volt benne mindig valami, valamilyen érzelmi tiltakozás ez ellen, hogy ezt így mondjam.

A harmadik: hát nem, nem, most már nem kezdek bele. Hű, azt hittem elmondom mind a tízet máma. Úgy látszik, nem tanulok én semmit se. Na mindegy, úgyhogy marad, marad a következő évre is, pedig ezt csak úgy akartam mondani. Akkor most fölállok. Áldott karácsonyt kívánok Nektek! – hogy ezt ilyen ünnepélyesen mondhassam. És az Új Évben meg találkozunk! (69:43)