Hanganyagok‎ > ‎2002-2003‎ > ‎

2003.01.28

Isten hozott benneteket!

Most már egy kicsit nehezebb elférni, úgy látom. Vége a vizsgaidőszaknak.

Befejeztük múltkor azt a 14 pontot, amiben ütköztettük egymással a mi kultúránkban hagyományosnak, elfogadottnak mondható módját, illetve folyamatát annak, ahogyan egy gyermek a világra jön. Azzal szembe állítottuk azt, ahogyan esetleg világra jöhetne. Szerencsére nagyon sok jó kezdeményezés és változás történik és történt már ezen a téren. Hallottam jó élményeket ezzel kapcsolatosan édesanyáktól, akik elmondták azt, hogy mennyi jó dolog is történt velük. Ráadásul a piaci viszonyok jót tettek ennek az ügynek, mert kevés anyuci szül, és ezért minden kórház, ahol van ilyen osztály, szívesen látja őket, és ezért hajlandó az ő tapasztalataikat és szempontjaikat is igénybe venni. Ez nagyon jó!

Egy valamit szeretnék még hangsúlyozni, ami egy kutatás lesz, és akkor mondanám majd a következtetéseimet, vagy az összefoglalásomat. Bevezetőül annyit, hogy a magzati kutatásokat illetően kiderült az intelligenciát illetően, illetve hogy az kiben mennyire fejleszthető, hogy  nagyjából egy-harmad arányban felelős ezért a génállomány, és két-harmad arányban a környezeti hatások. Akárhol kérdeztem ezt, sehol sem gondolták volna, hogy így van, hogy a környezeti hatás az intelligencia fejlődésére nagyobb hatást gyakorol, mint amit öröklünk.

Amiről pedig most szeretnék beszélni, az a nem-kívántság hatásai az emberre. Mi történik akkor, ha egy kisbabát nem akarnak? Bőségesen beszéltünk erről, hogy nem csak a szavak, nem csak a mese, nem csak az ének, nem csak a hangok mennek át az anyától, az apától és a környezettől a magzat felé, hanem, és ami ezeknél sokkal döntőbb, a képek. Hiszen egy magzat, ahogyan ezt most már tudjuk, szinte az egész életét végigálmodja. Állandóan képeket készít, a fogalmaknak, a szavaknak még nincs is sok hatása egy magzatra, mert még nem is tudja azokat értelmezni. Képeket azonban lát! Ráadásul azokat a képeket, azokat az érzéseket, benyomásokat, és biológiai változásokat észleli, ami az édesanyában játszódik le, illetve, ami az édesanyára hat. Ezért a képeknek a szerepe sokkal nagyobb ebben a folyamatban, mint a szavaké. Egy több mint 20 éves kutatást végeztek el Csehországban, Prágában. Amikor elkezdték, akkor még Csehszlovákia volt. 1957-től lehetett itt, minden különösebb nehézség nélkül abortuszt kérni. Két fordulón kellett átmenni. Az első forduló után 8% maradt, akinek nem engedték meg kapásból, a második fordulóra elmenvén, mindössze 2%-a volt a kérelmezőknek, akik visszautasításra találtak. Azt lehet mondani, hogy egy liberális abortusztörvény volt az 50-es évek végétől Csehszlovákiában. 1961 és 1963 között született kisbabákat kezdtek el vizsgálni. Több mint 20 éves vizsgálat volt ez. Most szeretném elmondani a következtetéseket. Mindig volt persze kontrollcsoport is, és vizsgálták a különbségeket. Kiderült az, hogy ahol a kisbabát nem várták, ott aztán a környezeti hatások is negatívabban alakultak ki nyilvánvalóan. Tehát a vizsgálat eredményei emiatt nem csak a magzati lét során átélt élményekre alapulnak, hanem összefüggésben vannak az összes többi környezeti hatással. De kiderült az, hogy ezek a gyerekek, akiket nem vártak, sokkal kevesebb ideig szoptak, ha egyáltalán szoptak. Ha szokványos betegség érte el őket 9 éves korukig, akkor általában több orvosi beavatkozásra, vagy hosszabb orvosi segítségre szorultak. Az iskolai teljesítményük szinte minden tárgyban rosszabb volt, mint a kontrollcsoporté, amiben ugye lehet, hogy vannak olyan babák, akiket szintén nem vártak. Ebben ez az érdekes. A másik oldalon pedig mondhatjuk azt, hogy az is elképzelhető, hogy miközben valakit a kezdetek kezdetén nem vártak, utána megváltozott a szülők álláspontja. Ezek a gyerekek, akiket nem vártak, nem szívesen jártak iskolába. Az osztálytársaik kevésbé fogadták őket el. 9 éves korukra már kimutatható volt, egyfajta erkölcsi lazaság, ingerelhetőség és dühkitörések. A másik alkalom 15 éves korukban volt - amikor megint csak volt kontrollcsoport -, ami egyértelmű különbség volt, az a megfigyelhető antiszociálisabb fejlődésvonal. Nehezebben illeszkedtek be a kortárscsoportokba, balhésabbak is, és így tovább.

A harmadik alkalom korai felnőtt korban történt, ekkor elmúltak már 20 évesek. Alkoholfüggő volt, vagy legalábbis afelé ment kétszer annyi, a nem kívánt babák esetében. A bűnelkövetők is kétszer annyian, a súlyos bűnt elkövetők háromszor annyian voltak közöttük. Megkérdezték tőlük, hogy az addigi életüket pozitívnak vagy negatívnak értékelik-e. a kontrollcsoport 31,5%-a mondta azt, hogy ő bizony pozitívnak értékeli, a nem kívánt babáknak 8,7 %-a értékelte pozitívan az addigi életét. Aztán azt kérdezték tőlük, hogy átélnek-e olyat, hogy a felmerülő gondok és problémák, amelyet az élet hoz számukra, túlnőnek rajtuk, és nincsenek meg az eszközeik, hogy azokat képesek legyenek valahogy kezelni. A kontrollcsoportnak 17,4 %-a mondta, hogy igen, a problémák erősebbek, mint az ő erejük. A nem kívánt gyerekeknek 39,8 %-a mondta ezt. Kevésbé jó volt a kapcsolat a szüleikkel és a munkatársaikkal. Azután az intim kapcsolataikra kérdeztek rá, és az kiderült egyértelműen, hogy a szexualitással kapcsolatos erkölcseik lazábbak, a szerelmet pedig sokkal nagyobb százalékban ítélték meg negatívan. Akik pedig már megházasodtak közülük, őket arról kérdezték, hogy jó-e nekik házasnak lenni. Kiderült, hogy a nem kívánt gyermekek nagyobb százalékban mondták azt, hogy egyáltalán nem boldogok a házasságukban, és jóval nagyobb százalékban mondták azt, hogy ha újból kezdhetnék, akkor nem vennék el ugyanazt az embert, vagy nem mennének ugyanahhoz hozzá.

Ennyit szerettem volna elmondani erről a kutatásról, hogy lássunk adatokat is.

Akkor most következzen néhány gondolat. Talán ezt bátran kimondhatjuk, hogy a magzat és az édesanya között tudattalan kommunikáció zajlik. Ha esetleg egyszer kézbe veszitek ezt A lelki köldökzsinór című könyvet, akkor a könyvnek a második felében vagy 15 édesanya beszél a magzatával való kapcsolatáról. Nagyon érdekes olvasmány! Itt pedig egy fontos megjegyzésem lenne. Mégpedig az, hogy valaki kérdezte tőlem, hogy minek mondtam el ezt mind? Eddig legalább egy boldog naivitásban élt, ezután pedig már fél attól is, amitől eddig nem tartott. Az egyik. Ha a magzat megkapja azokat a képeket, amit az anya önmagáról, a magzatáról és a férjéről alakít ki, és amit a világról alakít ki, ahová szülni fogja a kisbabáját, akkor ez azt jelenti, hogy nemcsak az megy át a magzat életére, ami vele történik, hanem az is, ahogyan azt az édesanya értelmezi. Sőt! Úgy tűnik, hogy az, ahogyan az édesanya értelmezi ezeket az eseményeket, az legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint hogy mi is történt. (Nyilván most a szélsőségeket leszámítva.) Persze az is nagyon lényeges. Hozhatnám egymás után a történeteket, amikor például az édesanya azt mondja, üzeni a magzatának, hogy lehet, hogy úgy értelmeztem én, és ennek kapcsán úgy értelmezted ezt a helyzetet, hogy jó lenne, ha farfekvéssel jönnél a világra. De rosszul értelmezted, és hogyha én ezt üzentem neked, akkor rosszul tettem. Kérlek fordulj meg, az sokkal jobb lenne! Az értelmezés már a magzati korban is milyen lényeges! Ezért tehát, hogy elmondtam ezeket a jelenségeket, azt egyrészt azért tettem, mert lehet, hogy majd belecsöppentek majd ebbe a folyamatba, és hogy lehet, hogy bizonyos dolgokon nem tudtok változtatni. Ettől azonban nem kell kétségbeesni, mert legalább annyira fontos lesz, hogy ezekről az eseményekről mit fogtok gondolni, hogy mit üzentek a kisbabátoknak, hogy a környezet mit üzen az édesanyának. Mint ahogy a könyvben olvastam, azt egy édesanya is nemrég elmondta nekem a minap, hogy az orvos őhozzá is bement kétóránként a vajúdás közben, és számon kérte rajta, hogy miért nem fáj már eléggé, hát fájjon már egy kicsit, mert most már egy jó nagy fájdalom kellene ide. Tehát ezen a tényen, hogy az orvos majd bemegy hozzátok, ha éppen olyan van, és számon kéri rajtatok a fájdalmat, akkor majd ezen lehet, hogy nem tudtok változtatni. De, hogy mit gondoltok erről a dologról, azon nagyon is tudtok változtatni.

A második. Miután egyre nagyobb a szabadságotok, vagy a szabadságunk, hogy ez hogyan történik, éljetek vele! Mert a felelősségünk a megfoganástól kezdve teljességgel egyértelmű! Éljünk ezzel a szabadsággal! Megint csak egy anyuci mondta nekem, hogy akármennyire is fel akart készülni, egy dolgot elfelejtett. Azt mondja, hogy mindent jó előre megkérdezett, hogy fog az történni, ahogy ő szül, és akkor azt mondták neki, hogy hát anyuka ez egy olyan jó kórház, hogy itt a szülés után két órán keresztül háborítatlanul együtt hagyják a magzatával. Leoltják a villanyt, és szól a zene, és együtt lehetnek. Ez idáig nagyon jó volt, csak arról már nem beszéltek, hogy utána a csecsemőt elviszik egy kétórás fürdetésre, majd utána kilenc napon keresztül csak beadogatják neki. Mert ő erre nem gondolt! Aztán persze kiderült, ha naponta fizetsz nyolcezer forintot, akkor ugye úgy helyeznek el téged, hogy veled lehet a kisbaba. Érdemes gyűjtögetni! J Vagy pedig eleve olyan helyet választani, ahol ingyen is együtt lehetsz a saját gyerekeddel.

Most még tennék egy pár általános következtetést. Ugye annál intimebb és bensőségesebb dolgot, mint egy anya-magzat kapcsolat talán nehéz is elképzelni ezen a földön. Mégis, és remélem, hogy a két előadás alatt egyértelműen kiderült, hogy a kapcsolatok szintjén a legintimebb kapcsolatnak is milyen egyértelmű össztársadalmi vonatkozásai vannak. Beleértve a depressziót, az alkoholizmust, a párkapcsolati kríziseket, és minden mást. Ezért aztán ez nagyon jól megmutathatta nekünk azt, hogy hogyan kapcsolódnak össze a mélylélektani szempontok az össztársadalmi dolgokkal. Ez pedig ugyanígy megnézhető a hitünkkel kapcsolatosan is. Már régen túl vagyunk azon, hogy bevesszük azt a maszlagot, hogy a hit magánügy. Ez az a dolog, amit megpróbáltak velünk elhitetni. De a hit nem magánügy! Mint ahogyan a gyermekvárás sem magánügy! Személyes ügy, intim ügy, de nem magánügy, hanem közügy.

Az a történet, amit elmondtam a múltkor, hogy az édesanyának a fel nem dolgozott gyásza, hogyan hatott ki a magzat farfekvésére. Azért ez egy roppant elgondolkodtató összefüggés! Megint csak valaki azt mondja nekem – hölgy volt az illető -, hogy nekünk jók ezek az előadások, de hogy a férfiak mit csinálnak vele, azt nem tudom. De hát kiderül az, hogy ebben az egész folyamatban az édesapák, de egyáltalán az egész környezet szerepe roppant jelentős. Vagyis ha én segítem az édesanyának, aki kisbabát várja, a gyászmunkáját, az kihatással lesz a magzatának az egész életére, a szó szoros értelmében.

Itt szeretném akkor most ezt a dolgot befejezni.

A következőkben néhány szót szeretnék szólni a hit intézményeiről. Mert hiszen most levontam néhány, nagyon egyszerű következtetést a szüléssel és a születéssel kapcsolatban, most hadd vonjak le néhány egyszerű következtetést a hit intézményeivel, annak a személyes és közösségi vonatkozásaival kapcsolatban is.

Azt látjuk, hogy az Egyház fejlődésének a történetében nagyon hasonló állomások vannak, mint ahogy ez a kórházi intézményrendszer is kialakul, és aztán működik. Vagyis, a kezdetek kezdetén ott van az élő és eleven hit. Valaki hisz. Aztán ez a hit, mivel személyes közügy elkezd intézményesülni a dolognak egyfajta belső logikájából kiindulva. Ha másért nem, hát azért, mert ketten vagy hárman összejönnek, és előbb-utóbb kitalálják, hogy hogyan jöjjenek össze, és hogy mikor jöjjenek össze, ha pedig összejöttek, akkor egymás után mi hogyan történjen. Beindul az intézményesülés, ez magától értetődik. Igen ám, de a folyamat itt nem áll meg. Azt történik, hogy amikor kialakulnak a hit intézményei, szép lassan túlsúlyba kerülhetnek. Ekkor pedig a hit, ideológiává válik. Megtörténik az a folyamat, az intézményesülés folyamatában, amikor a hit már másodlagos, az intézményrendszer annyira jól kiépült, és olyan jól összefonódott az addig élő és eleven hittel, hogy már nem a hiten van a lényeg, hanem az intézményrendszer működésén. Ettől kezdve a hit ideológiai támaszává válik az intézményrendszer működésének. Abban a pillanatban az intézmény ellenőrzést gyakorol a hit formái fölött, és adott esetben azokat a formákat is tiltja, amelyek pedig annak a hitnek a legelevenebb kifejezési formái lennének. Akkor, ha az éppen fennálló rendszerrel összeütközésbe kerülnének. Ezért aztán ebben a folyamatban könnyen eljuthatunk oda, hogy az élő és eleven hit, éppenséggel a hit intézményeivel szemben kell, hogy megnyilatkozzon, vagy megfogalmazódjon. Miközben ez az intézmény, magát a hit intézményének hirdeti. Természetesen most nagyon egyoldalúan mondtam ezt a folyamatot, mert ez egy állandó hullámzás, egy oda-vissza játszás azért. Nyilván a hit hat az intézményre, az intézmény hat a hitre, és történnek megújulások. A Katolikus Egyházban egyértelműen látjuk azt, hogy amikor az intézményesülés túl erőssé válik a hit rovására, akkor jönnek a megújulások. Ekkor pedig lebontunk egy csomó mindent ebből a rendszerből, azért, hogy szabadon áramolhasson az élő hit. Ugyanezt tapasztalhatjuk most az orvosi példánkat illetően is. Mert most kezdenek ezek az intézményrendszerek recsegni-ropogni. Ez pedig egyáltalán nem baj, sőt nagyon jó!

A másik. Ez most egy nagyon súlyos dilemma lesz, amit szeretnék nektek elmondani. Úgy beszéltem erről a folyamatról, mint egyedül lehetséges folyamatról. De ez nem így van! Mert egy olyan utat is választhatott volna, adott esetben az Egyház a keresztény hit kifejezési formáiból, hogy nem intézményesül, hanem megmarad szektának. (Ha most ezzel a szociológiai kategóriával élhetek.) Vagyis, mindent megtesz azért, hogy az intézményesülésnek egy bizonyos fokára ne jusson el. Ha a kereszténységgel ez történt volna, akkor nem volna kereszténység. Vagyis, miközben ezt a folyamatot eléggé negatívan állítottam be az előbb, azt is mondhatnánk, hogy azonban, ha ez a folyamat nem játszódik le, és a krisztus-hívő emberek nem ezt az utat választják, akkor mi sehol sem lennénk. Éppen itt jön az a számomra nagyon is gyomorba markoló probléma! Ez pedig mit jelent? Azt, hogy az intézményesülésnek egy nagyon fontos momentuma a következő: akkor tud jól intézményesülni a hit, ha a hitnek lesz egy olyan meggyőződése, hogy a világ felé van egy üzenete. Ezért kell intézményesülni! Ha én azt mondanám, hogy az én Istennel való kapcsolatom személyes magánügyem, akkor nincs szükség intézményesülésre. Ha azt gondolnám, hogy ami az enyém, azt nem kell átadnom neked, mert semmi közöd hozzá, vagy lehet hozzá közöd, de nem teszek érte semmit, hogy te azt megkapd, akkor nem kell intézményesülni. De abban a pillanatban, ahogy a hit átszövi a te életedet, vagy egy közösség életét, és az a közösség tudatosan vagy nem tudatosan úgy dönt, hogy a hitét meg akarja élni abban a világban, amiben létezik, akkor elkezdi aktualizálni a Kinyilatkoztatást. Elkezdi aktualizálni mindazt, ami az ő hitének a lényege: a Szentírás tanítását. Hát ez törvényszerű, mert meg kell szólítanom azt a világot, azt a közeget, amiben vagyok. Ezért azt aktualizálnom kell. Itt jön a nagy bökkenő! Abban a folyamatban, ahogy elkezdjük aktualizálni a hitünket, és ebben a folyamatban ezt minél inkább csináljuk, annál erősebb a gyanúm, hogy elkezdünk távolodni az Istentől. Mert szép lassan, miközben már minden erőnkkel át akarjuk adni a hitet, Kinyilatkoztatást, a lényeget, és ezt minél inkább lefordítjuk a világ nyelvére, annál inkább mondjuk az igazi és eredeti üzenetet. Ez egy megdöbbentő folyamata ennek a dolognak! Ugye azt kérik számon rajtunk a világ fiai, hogy nem vagyunk elég korszerűek, elég modernek, elég naprakészek, nem fogalmazzuk meg, hogy… és a többi. De minél inkább úgy fogalmazzuk meg, a lényeg lehet, hogy annál inkább becsomagolódik valami olyasmibe, amit teljességgel esetleges és lényegtelen. Ez legalább egy olyan érzékeny játék és dilemma, mint ahogy az intézményesülés során, z intézmény meg a karizma, az intézmény meg az élő és eleven hit között történik. Ezért legalább akkora kritika illeti azokat a papokat, akik modern nyelven beszélnek, akik aktualizálják az evangéliumot. Adott esetben, amikor egy pap a következőt mondja: „Itt van, kérem szépen az internethasználat problémája, kinyitottam a Szentírást, és a következőt olvastam benne… (Mindegy, hogy mit, elolvas egy mondatot.) Kérem szépen, ez az internet használás problémájára adott keresztény válasz.” Na látjátok, ez tragédia! Mert egy kamu! Ebben a pillanatban, ideológiává vált Jézusnak a szava. De itt most nem e hit intézményének a fenntartására szolgáló ideológia, hanem a ti meggyőzésetek, az, hogy mi modernül tudjunk szólni. Az Egyház folyamatosan vívódik ebben a két folyamatban. Azért akartam ezt nektek elmondani, mert ha sokszor úgy tűnik, hogy nem vagyunk elég naprakészek és modernek, és a többi, akkor lehet, hogy éppen ezáltal őrzünk meg igazi, eredeti és lényegi dolgokat. Azáltal, hogy nem aktualizáljuk, hogy nem tesszük naprakészre. Mert minél inkább csinálnánk, annál inkább az már nem a Kinyilatkoztatás lenne! Nyilván ismertek annyira, hogy tudjátok, hogy nem vagyok az ellen, hogy megpróbáljam a mai világban, ezen a nyelven megfogalmazni azt, hogy nekem mit jelent az Isten-kapcsolatom. Nem ezzel szemben beszéltem.

Ide lehetne még hozni azt, hogy nyilván ez a folyamat leírható úgy is, ahogyan az Istennel kapcsolatos értékeink normává válnak. Az érték és a norma, nem ugyanaz.

Egy megdöbbentő dolog. 1873-ban egy Overbeck nevű teológus a következőt mondja:

„A jelenlegi kereszténység, a kereszténység vége.” Ő akkoriban kereste a teológia modern útjait. Akkor pedig a következőt kérdezték tőle: „Szerinte elég modern-e a teológia?”  Azt mondta: „A teológia mindig is modern volt és aktuális. A kereszténység soha.”

Ezt most átadom nektek rágódásra!

Ha én le szeretném fordítani az Újszövetség tanítását politikai gyakorlatra, szociális elvekre, a lélek működésmódjának a leírására, akkor ezzel nagyon nagy kihívások elé hozom magam. Ezt úgy fogalmazta meg egy másik teológus, hogy „A kérdés az, kompromisszum vagy gettó?” Nyilván szépen is meg lehetne ezt fogalmazni, hogy mind a két oldalon valami érték legyen. De ez a megfogalmazás nekem szimpatikus volt. Ugye nagy kísértés arra, ami éppen van, azt mondani, hogy ez Isten. Itt pedig Nietzschenek van egy gondolata, hogy annál, amire azt mondjuk, hogy Gondviselés, Istennel szemben keresve sem lehetne jobb érvet találni. Tehát arra a dologra, amire ebben a pillanatban azt mondjuk, hogy ez Gondviselés, az Élő Istennel szemben keresve sem lehetne jobb érvet találni. Mert rengetegen hivatkoznak arra, hogy ez Gondviselés. Persze szörnyűséges dolgokra is azt lehet mondani, hogy ez Gondviselés. Embertelen, igazságtalan, evangéliumtalan dolgokra lehet azt mondani, hogy ez Gondviselés. De nem az! Albert Schweitzer azt mondja: „A kereszténység kérdésessé tesz mindenféle status quo-t.” Nyilván az egyházi statusquo-kat is.

A másik. Modern áramlataink egyike: Állítsuk középpontba az embert! Ez roppant szimpatikus, hiszen én is ezt szoktam néha csinálni, majdhogynem mindig az emberről beszélek. Közben pedig van bennem egy nagyon rossz érzés, hogy ha az embert állítjuk a középpontba, az nem válik-e Isten árulásává? Nyilván nem így csinálnám, ha azt gondolnám, hogy igen. De ez mégis egy eleven, égető kérdés, amit nem lehet kikerülni, ebben is biztos vagyok. Itt a nagy dilemma az, hogy a pap, ha kiáll és az Istenről beszél, akkor természetesen helyesen jár el, de lehet, hogy nem ér el az emberig, aki őt hallgatja. Ha a pap kiáll, és az emberről beszél, akkor meg lehet, hogy sosem jutnak el az Istenig. Félelmetes lehet egy olyan kereszténység, aminek a középpontjában mindig az ember van és az emberről szóló beszéd. Mindeközben pedig azt gondoljuk, hogy ez a kereszténység. Pedig csak csupán aktualizáltunk valamit, és ennek pont az lett a gyümölcse, hogy az Istent elvesztettük. Egy másik teológus nagyon érzékletesen azt mondja, hogy „Minél jobban aktualizáljuk a kereszténységet, Jézus annál inkább visszavonul Palesztínába.” Úgyhogy néha nem árt felkötni a gatyát, és megnézni azt is, hogy mi van Ővele, mielőtt belevesznénk az emberről szóló beszédbe! Most olyan komoly lett ez nem? Olyan eszméletlenül komolyan mondtam. Pedig nincs rossz kedvem, nem tudom mi ütött belém.

Egy-két ilyen kiegészítő morzsát még hadd mondjak el nektek.

Az egyik, hogy kiterjesztettem ezeket a gondolataimat egy nagyobb körre is. Arra gondoltam, hogy ugye annyit szoktuk szidni a világot, hogy mit csinál, mit csinálnak velünk, fogyasztói társadalom, posztmodern humbug, meg az összes többi. Elkezdtem azon vívódni, hogy volt-e nekünk esélyünk, az intézményes kereszténységnek arra, hogy megmutassa azt, ami a csövön kifér? Tehát, hogyha beleadunk mindent, akkor mi jön ki belőle. Szerintem kaptunk erre esélyt. Szerintem volt egy pár száz év, amikor csinálhattuk azt, ami jól esik. Ezért aztán elkezdtem magamban rehabilitálni a világot, úgy az egészet, úgy ahogy van. Peresze ez számomra személyes kérdés is. Könnyű volt a sorsom, amíg egy egyszerű, mezei, mezítlábas, primitív káplán voltam. Azért, mert ugye mindig mondhattam azt, hogy hát én kérem szépen csak egy szelete vagyok ennek a történetnek, ott van a plébános atya. Ha én valamit rosszul csinálok, én csak a káplán vagyok,  kopogtassanak az Egyház egy sokkal magasabb polcon lévő, hivatalos emberéhez, majd ő elmondja, hogy mi az igazság. Most pedig mit csináljak? Vagyis szembesültem azzal, hogy rám van bízva 35 ezer ember. Nekik, ha tetszik, ha nem tetszik, nem kapnak mást, mint engem. Ha pedig valakinek ez nem tetszik, akkor az lehet, hogy jogos. Hát hülye helyzet, nem? Ő elmegy a templomába, mivel az az ő temploma, és ott el kell viselnie egy ürgét, aki neki nem tetszik. De persze nekem is el kell őt viselni, így azért kölcsönös a dolog. Éppen ezért mondtam, hogy nyilvánvalóan én nem attól szenvedek, hogy neki engem el kell viselnie, mert ezt elég jól bírom, én inkább attól szenvedek, hogy nekem őt kell elviselnem, aki nekem naponta megmondja, hogy mit és miért csinálok rosszul. Ennek kapcsán töprengtem azon, hogy most én mit csináljak ővele? Mondjam azt, hogy nem vagyok érte felelős? Mit kell ilyenkor csinálni? Mozgassa őt más, vagy csináljon, amit akar? Rájöttem persze, hogy ezt nem tehetem meg. Úgy tűnik, hogy az a 35 ezer ember, olyan amilyen,  az mind rám van bízva, a szónak a sajátos értelmében. Nekem nincs jogom válogatni! Ez ám nagy tehertétel, ezt elfogadni! Ennek kapcsán jutott az eszembe, hogy mi volna akkor velem, vagy velünk, ha azt mondanák, hogy alakítsuk a világot olyannak, amilyennek szeretnénk. Nyugodtan! Tessék! Lehet csinálni, ahogy bírjuk! Nektek volna kedvetek hozzá? Nekem hihetetlenül nem! Tehát, hogy én több milliárd embernek megmondjam, vagy kitaláljam azt a rendszert, ahogy ők tudnak élni, ez szörnyű lenne. Dehogy akarom én ezt! Így aztán elkezdtem kritizálni magamat. Nem kell nekem annyira fennem azt a kést, hogy ilyen élet, olyan világ, meg milyen piszokság, amit itt csinálnak velünk. Miért? Tudok jobbat? Tudok-e csinálni jobbat? Nem! Vállalnám? Dehogy vállalnám! Ezzel nem akarom azt mondani, hogy itt minden jó. Dehogy jó!

Ezzel ezt most befejeztem.

Rengeteg tervem van, hogy mit kellene csinálni. Az egyiket meg fogjuk valósítani.

Először is szeretnék beszélni a vallásos kétely pszichodinamikájáról. Jó lesz? Nagyon örülök neki, hogy tetszik. Látom, hogy a magyar érzületetek azonnal előjött!

Tehát a vallásos kétely pszichodinamikája hét pontban. Hát nem adom alább! Szentmártoni Mihály, jezsuita atya bölcsességét fogom most átnyújtani nektek, utána pedig személyessé próbálom fordítani ezt a dolgot, mégpedig azáltal, hogy mit kezdjünk a kételyünkkel. Nagyon gyakorlatias leszek, roppant konkrét. Ezeket a kételyeket is nem annyira elvszerűen fogom hozni, hanem inkább úgy, hogy ha engem ez a kétely jellemez, akkor mit kellene csinálnom. Kifejezetten abból szeretnék kiindulni, hogy ha én a kételynek valamilyen formáját átélem, az egy lélektani tény, de nem objektív adottság. Ez azt jelenti, hogy én a kételyemmel akármit kezdhetek, ami nekem tetszik. Ez egy nagyon fontos munkahipotézisem, hogy miért kellene nekem beleragadni abba a kételybe, ami éppen van bennem. Miért? A legtöbb ember, aki elkezd kételkedni, az abszolutizálja a saját kételyét. Azt állítja, hogy ez akkor biztosan így van, hát akkor biztosan nincs Isten, azért, mert ő most éppen kételkedik benne, hogy van. Tekintsük ezt egy lélektani adottságnak! Nézzük meg, ha így nézünk rá, akkor mit lehet csinálni? Azért is jó, ha látjuk azt, hogy van a kételynek legalább hét, egymástól markánsan megkülönböztethető formája, mert akkor lehet válogatni. Tehát eddig azért kételkedtél Istenben, mert gyerekkorodban a pap csúnyán nézett rád, és most pedig hallasz egy sokkal jobbat. Ez pedig nagy örömömre szolgála, ha most találnál egy igazán neked való kételyt, ami a szívednek sokkal kedvesebb, és akkor így kételkednél Istenben. Ez nagy eredmény volna, mert akkor az önazonosság-tudatod sokkal jobb volna. Tehát már azzal, hogy van hétféle, ilyen jól elhatárolható kétely-csoport, ez már önmagában egy kicsit megmosolyogtatóvá teszi azt, amikor leülök otthon a szobácskámba, és azt gondolom, hogy vége van az életemnek, mert az Isten nem szeret, vagy mert nincs, és úgy nem szeret.

Az első, a reaktív és negatív kétely. Ennek a meghatározása: általános formában utasítja el a vallást és a vallásosságot. Ha jön veletek szemben, ismerjétek meg! Múltkor említettem ezt nektek, azt az érdekes tanulmányt, ahogy a szekularizációról ez a tanulmány úgy beszélt, mint egy olyan dologról, ami tulajdonképpen nem is igaz. De mi elhittük, hogy így van, mert erre neveltek bennünket. Egy konferencia anyagát olvastam el ma. Néhány évvel ezelőtt volt, és ma már egyértelműen erről lehet beszélni, hogy új vallásos mozgalmak vannak. Mondhatjuk azt, hogy a New Age-n belül van minden, mindegy is, hogyan mondjuk, de a vallás él, és virágzik. A vallás a nagy túlélő! A Közép-Kelet Európai országokban, azt hiszem Csehországot leszámítva, egyetlen országban sem ment 50% alá, az elmúlt néhány évben végzett kutatás alapján a vallásosak aránya. Ez nem a hit aránya, mert a hit-arány, az még jobb! Az, hogy hisz-e Istenben, egy Természetfölötti Valóságban, aki irányítja a sorsát, ez mindig 50% felett volt! De hogy a vallásosságot illetően 50-60-70-80, és ilye százalékok jellemzik az országokat. Magyarországon is 50% felett van! Szó sincs arról, hogy a vallás döglődik! A kereszténységnek bizonyos formái döglődnek, kétség kívül, az intézményünk bizonyos elemei döglődnek, de a vallás, így mindenestül egyáltalán nem döglődik, sőt virul! Azt lehet mondani, hogy zseniálisan találja meg a vallásos igény azokat a formákat, amiben ki tud fejeződni. Ezért a szociológusok ma már nem csak arról beszélnek, hogy a hit Egyházon kívüli formái, hanem a vallásnak az Egyházon kívüli formáiról beszélnek. Mi ettől persze nagyon idegenkedünk, mert nagyon furcsa nekünk, vagy adott esetben tiltakozunk is, de azt látjuk, hogy ez egy óriási, nemzetközi folyamat. Megjelennek a vallásnak az Egyházon kívüli formái, és virulnak.

Most szeretném ezt a dolgot, mondjuk ha rád jellemző, hogy te, valamilyen oknál fogva eleve elutasítod a vallásgyakorlatot. Mi van itt a háttérben? Ha én azt gondolom, hogy ez egy általános érvényű dolog, ami objektív tényekre alapul, és én ezért kételkedem, akkor nehéz helyzetben vagyok. De ez a kétely, ami bennem van, ennek az indoka pusztán az, hogy bennem van egy ilyen elutasítás. Az, hogy ennek mi az oka, az egy másik kérdés. Hadd firtassak okokat! Mi lehet az oka annak, hogy valaki ebben az eleve elutasító magatartásban van a vallással, vagy a vallásossággal kapcsolatban. Ilyen egyszerű ok lehet, az előítélet. Aztán a tudatlanság, az hogy nem megfelelő és elégséges információ áll rendelkezésre. Három-négy dolgot tud, és érdekes módon mindegyik dolog ezek közül negatív. Ennyit tud a vallásról. Az ökumenikus imahéten meghívtam egy többgyermekes protestáns lelkésznő ismerősömet, mert ennél elvetemültebb dolgot már nem tudtam kitalálni. Nem tiltottam meg neki, hogy kifesse magát, és fülbevalót vegyen fel, sem azt, hogy csinos legyen. Ott voltak mondjuk harmincan ezen a találkozáson. Előtte én beszélgettem vele, és azt mondtam neki, hogy tippeljük meg – a jelenlévők átlagéletkora nagyjából 40-45 év volt -, hogy a harminc emberből hányan találkoztak már legalább egy ilyen harmincemberes intimitásban protestáns lelkésznővel. Te mit gondolsz? Mondta, hogy nem tudja. Azt mondtam neki, hogy szerintem ketten vagy hárman lesznek így a harmincból. Bementünk, és hát gondolhatjátok, hogy nem bírtam ki, és mondtam neki, hogy még ne kezdje el, mert most először tegye fel a kezét az, aki már legalább két eleven, személyes mondatot hallott egy protestáns lelkésznőtől. Ketten emelték fel a kezüket, és egy harmadik ingadozott. Erre a jelenségre nem kérdeztem rá, hogy itt most a protestáns, vagy a nő nem stimmel. Melyikben lehetett bizonytalan? Most ezt csak hasonlatként szeretném használni, ha mi jóravaló katolikusok, amennyiben azok vagyunk, ha mi harmincból csupán 10%-os arányban néztünk bele egy protestáns lelkésznő szemébe, így egy méterről, akkor az a kérdésem, hogy úgy egyébként meg mit is gondolunk mi a protestáns lelkésznőkről. Hát itt jönnek elő az előítéletek, sztereotípiák. Hát mi más jönne elő? Hát még esélyünk sincs mást gondolni. Ha normálisak vagyunk, akkor jóindulatúak vagyunk, vagy kinézzük belőle, hogy nem annyira gáz ez. Nagyon érdekes volt egyébként. Két dolgot hadd mondjak el ebből, csak hogy tudjátok meg, hogy milyen, amikor kinyílik egy világ! Pedig nem is azért hívtam. Elmondta azt, hogy az ő nagypapája protestáns lelkész volt, az édesapja is protestáns lelkész volt, az édesapjának a testvére protestáns lelkész volt. Az egész gyerekkorát, beleértve a magzati létet is, a parókián töltötte. Az élete abból állt, hogy egy parókián él. Tehát ez az egész a számára, az anyatejjel jött. Most egy ilyen háttér után, erre azt mondani, hogy ez egy ilyen légből kapott, feminista, individuális, egy ilyen nem fért a bőrébe típus legyen… Meg, hogy miért nem hagyjuk meg a férfiaknak ezt? Hát kérem ő ebben nőtt föl! Olyan természetességgel beszélt arról, hogy lelkésznek lenni, ahogy csak görögkatolikusok szoktak. Mert azok is belenőnek, idézőjelbe téve ez az örökletes papság. Katolikus vagyok, az apám is pap volt. J Ugye ezek ilyen jó mondatok. Ezt most csak azért mondom, mert ha mi katolikus keresztényként, fényévekről szemléljük azt, hogy mit jelent mondjuk egy protestáns lelkésznőnek lenni, akkor miért várjuk el akárkitől, ebben a világban, hogy ő jókat gondoljon rólunk. Ezért ő minden további nélkül jó szándékkal is elutasíthatja a vallásosságot. Jómagam 18 éves koromig, nagyjából háromszor voltam templomban, és mondjuk olyan 10 perceket. Többek között egyszer begurult a labdám oda, és azért kellett bemennem. Amikor először beszélgettem egy barátommal arról, hogy minek is mennék el egy katolikus közösségbe, akkor a következőt mondtam: Hát ezek biztos egy ilyen gyönge eresztés, egymást pátyolgatják, hát nincs jobb dolguk, állandóan így egymással vannak. Úgy éreztem, hogy én elég vagyok ahhoz, hogy bírjam egyedül is, nem kell nekem ehhez egy ilyen nyomorultak társasága. Azóta azért szépen megváltozott a véleményem erről. J

Aztán nyilván egy ilyen totális elutasításnak lehet a hátterében egy ilyen nagyon erős, személyes élmény is. Amikor valaki azt mondja, hogy ő köszöni szépen, de neki ebből az egész vallásos cuccból egy életre elege van. Na de ez egy személyes, teljesen relatív, egyéni, lélektani élménye és az ahhoz kapcsolódó döntése. De mi magunk is el szoktuk hinni azt, hogy ez nem egy jelenség, hanem ez egy objektív valóság. Aztán persze lehet ennek a teljes elutasításnak a hátterében egyfajta érzéketlenség. Nincs valakinek hozzá érzéke, ilyen van. Hát az én egyik aranyos nagymamám is ilyen volt. Nagyon érdekes volt! Hihetetlen módon az anyaghoz kötődött. Amikor erre rájöttem, akkor szinte teszteltem őt. Ilyen lelki dolgok az ő számára, egyszerűen nem léteztek. Tehát mondjuk elmentünk színházba, és megkérdeztem tőle: Nagyi, milyen volt a színház? Erre azt mondta: Jaj, hát a díszletek, azok csodálatosak voltak. -Na és azon túl mi tetszett neked? –Hát a jelmezek Ferikém! –Na, és még? –Nagyon szépen felújították a színházat! Tehát őbelőle valami mást kihúzni, az valahogy nem nagyon ment. Az érzéknek valami oknál fogva való hiánya, vagy gyöngéje volt ez nála. Egyszerűen az ilyen típusú ember nem érdeklődik. Ilyen lehetséges, de az is elképzelhető, hogy az ilyen típusú érdeklődést benne senki nem keltette föl. Egy jezsuita atya, aki Japánban volt 50 évig, olyan jegyespárokkal foglalkozott, akiknek halvány fogalmuk sem volt a kereszténységről, de láttak már keresztény esküvőt, és az nagyon tetszett nekik. Ugye, ez nagyjából hasonló, mint nálunk? Azért nem csak a szemformája érdekes, hanem az is, hogy a helyzet többé-kevésbé ugyanaz. Azt mondja egyébként ez az atya, hogy azt a módszereket, amelyeket ő a japán emberek között kísérletezett ki, azokat remekül tudja alkalmazni Magyarországon. Azok szinte egy az egyben működnek! Próbálta közel vinni hozzájuk azt, hogy ez egy szentségi házasság, és hogy mit jelent ez, hogy szentségi házasság? Szóba került az is, hogy ima, illetve megkérdezte a jegyespártól, hogy szoktak-e imádkozni? Erre ők: -Imádkozni? Hát, dehogy szoktunk! Nem is tudunk, nem is akarunk, hát minek az nekünk? Erre a következőt kérdezte tőlük: -Van-e bennük valamilyen vágy? Mit szeretnének, hogy milyen legyen a párkapcsolatuk, hogyan neveljék a gyermekeiket, hogyan menjen az életük? Van-e bennük ilyen vágy? Erre azt válaszolták: -Hát persze, hogy van, hát minek néz maga minket? –Nahát akkor csinálják azt, hogy kezdjék ezt elmondani, és ez egy imádság! Tehát, még ha valaki azt is mondja, hogy dehogyis imádkozok, se nem tudok, se nem akarok, mi közöm nekem, hozzá, ilyen nincs is, attól még lehet, hogy ő szinte egyetlen villanás alatt be tud kerülni abba az egész világba, amibe mi otthonosan mozgunk.

A kérdés ezzel kapcsolatosan – mert mindegyikhez fogok egy kérdést is feltenni -, az, hogy nem arról van-e szó, adott esetben a mi esetünkben, amennyiben ez jellemez minket, hogy eljutottunk oda, hogy a vallás nem sokat jelent nekünk? Nem mondjuk azt, hogy mi kételkedünk ebben az egészben, csak eljutottunk oda, hogy ez az egész tulajdonképpen szinte nem mond semmit. A kérdésem az, hogy ez most egy ténykérdés-e, és ettől kezdve így kell élnem, vagy pedig én szabadon dönthetek afölött, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel?

Jött hozzám valaki, néhány nappal ezelőtt, és elmondta nagyjából ezt a felállást. Most mi volna itt a csapda? Hogyha mi most fél éven keresztül beszélgetnénk az ő kételyéről, hogy ez most hogyan is van, hogy ő most mit él át? De ezt lehetne ragozni a végtelenségig. Ezzel el lehet tölteni egy életet, hogy milyen is az, amikor nem hiszek Istenben. De nem ezt kérdeztem tőle. Hanem ezt kérdeztem: El tudná-e képzelni, hogy megint higgyen? A válasz: -Azt el tudom képzelni. –Volna-e hozzá kedve? –Hát az is volna. Tehát el tudná képzelni, és volna is hozzá kedve, akkor kezdjük el innen a történetet. Ehhez nem tudok mit hozzátenni, de viszont nagyon vágyok rá, hogy átmenjen az, amit ezzel akarok mondani.

Most vegyünk egy párhuzamot. A párhuzam legyen egy párkapcsolat, mert azt nagyon kedvelem. Van ilyen, hogy párkapcsolati nehézségek. Mi a probléma? Ez egyszer megkérdezésre kerül. Utána két hét múlva megint ez a kérdés, majd pedig egy év múlva újra azt vesszük elő, hogy adódott-e valami újabb probléma? Ez aztán a nagy lelki gondozás, nem?  Mert hát lehet találni problémát, ez tuti, főként, ha én mindig azt kérdezem tőlük, hogy van-e valami, amin megint megakadtak-e? hát ha egy kicsit dolgoznak rajta, akkor biztos lesz! J Most mi lenne, ha legalább két alkalmat erre szánnánk, mert lehet ám erről beszélni, na de itt megállni! Ennek mi értelme van? Amikor az emberek benne vannak egy helyzetben, persze érzelmileg érintve, akkor azt képzelik, hogy ez az egész világ. Dehogy ez a világ!

A második. Személyes jogok sértése által kiváltott kétely. Ez az, amikor az Istent igazságtalannak élem meg. Van egy jogos kérésem, egy jogos kívánságom, és akkor a hitvilágomban valami, a hitvilágom alapját illető érték megkérdőjeleződik. Vagyis hittem eddig abban, hogy Isten szeret engem, és egy bizonyos dologban azt élem meg, hogy ha az isten ezt csinálta, akkor ez azt jelenti, hogy nem szeret. Ezáltal pedig kiváltódik a kétely. Többé-kevésbé, amikor azt mondom, hogy igazságtalan az Isten velem! Amikor a múltkori alkalom után hazamentetek, és rájöttetek, hogy magzati létetek során súlyos képi atrocitások értek benneteket, mondjuk. Akkor pedig leültetek, és azt mondtátok, hogy milyen hihetetlen piszokság ez, hogy még meg sem születtetek, és már kitoltak veletek. Akkor pedig az égre néztetek, és felkiáltottatok a Teremtőhöz, és a többi. Na egy ilyen helyzet kapcsán alakul ez ki!

Van egy nagyon kedves bácsi, aki nagyon idős már, és amikor találkozunk, akkor többé-kevésbé egyetlen témája van, hogy őt, mikor, ki és hogyan bántotta meg. Ez egy kifogyhatatlan téma, sőt, szerintem ezért él még, mert még nem mondott el mindent. Félelmetes ez egyébkánt, és a hosszú életnek nagyon sajátos titkai vannak. Tehát a bosszúvágy is nagyon nagy pszichés energiákat adhat, például így, hogy: Éljem túl azt a szemetet! Szóval nem csak a helyes táplálkozásra kell ügyelni, mert néha jól jön egy jó masszív bosszúvágy is! J

Jaj, most eszembe jutott valami. Többen félreértették, amikor a múltkori szavaimnak a végén azt mondtam, hogy valakiről megjelent egy cikk, azzal a címmel, Hogy szívesen vállalnék lelkipásztori feladatokat. Az illető, nem Dr. Erdő Péter érsek atya volt! Más valaki!

Az apukám egyébként ebben a kételyben szenvedett, nem is gyógyult ki belőle. Gyerekkorában kapott a paptól egy óriási maflást, ekkor volt legalább 9 éves. Ő ettől kezdve elvesztette a hitét! Ez így elég hülyén hangzik, nem? Pedig ő így élte meg le az életét. Amikor pedig elkezdtünk erről akárhonnan beszélni, akkor mindig eljutottunk ide. Hogy lehet, hogy pont az Isten-kapcsolatot, meg a vallást, meg egyebeket illetően tudunk ilyen eszméletlenül badar módon élni. Mondjuk 9 évesen kaptam egy egyest matekból, pedig kettes volt a dolgozatom, de a tanár pikkelt rám, de én ettől kezdve haragszom a számokra. Mindegyikre! Ott dögöljenek meg egyesével, ahol vannak! Én aztán mostantól nem számolok egy picit sem, és aki számol, az mind egy nagy hülye! Primitív, még el is hiszi, hogy az egy jó dolog. Ópium!

Nyilván ide tartozik az is, hogy valakinek meghal a házastársa, eljön gyónni, és azt mondja hogy: „Atya, azt is meg szeretném gyónni, hogy ebben a pillanatban utálom Istent. De legszívesebben azt mondanám, hogy nincs kedvem benne hinni. Utálom őt.” De ő pontosan tudja, miután egy gyónásban vagyunk, hogy ez az ő életének egy nehéz helyzet által kiváltott élménye. Egy belső tapasztalása ez. Az Isten ettől még nem egy utálatra méltó valaki! Csak ő éppen most utálja. Ez nagy különbség!

Haragszom Istenre, a papokra, az Egyházra, valamilyen személyes sérelem miatt. A kérdés, amit szeretnék feltenni, hogy nem vagyunk-e olyan állapotban, amikor azt mondjuk, hogy Isten, neked kell bizonyítanod? Tehát, hogy egy olyan kapcsolatban vagyunk, ahol te engem megbántottál engem valamikor, és ameddig te nem kérsz tőlem bocsánatot, én addig haragszom rád. Nem vagyok hajlandó meggyógyulni! Nem történik-e egy ilyen dolog velünk? Ez a dolog a szívünk mélyén szokott lenni. Nem biztos, hogy annyira evidens, hogy éppen ez az, ami minket akadályoz. Lehet, hogy ez mélyebben van! De hát egyértelmű, hogy egy kapcsolat nem tud úgy működni, hogy én leülök, és azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó neked vacsorát főzni, ameddig nem kérsz bocsánatot.

 

Most lehet, hogy lassan be kellene fejeznem.

 

A tervemet hadd mondjam el. El szeretném mondani a kétely hét formáját, utána pedig megnéznénk azt, hogy egészen konkrétan és gyakorlatiasan, nem csak egy röppent kérdés keretében, hogy mit lehetne csinálni. Utána szeretnék beszélni arról, hogy mi az, ami bennünket a hitünkben megerősít. De itt nem a teológiai szempontokat fogom mondani, hanem a szociálpszichológiai szempontokat, mert azok nagyon izgalmasak, és magam is rengeteget tanultam belőlük. Mi az, ami az egyes embert e meggyőződésében megerősít? Van egy csomó ilyen szempont, és válogathattok majd belőle.

Aztán egy nagyobb egység következne, az életünknek a nagyon konkrét jelenségeit szeretném elővenni, a kapcsolatok tükrében, és ott megmutatni, hogy a hitnek milyen szerepe van. Mindezt egészen konkrétan, egészen gyakorlatiasan. Mit és hogyan tudunk alakítani, formálni akkor, hogyha ott van hit? Hogyan jöhet oda be a hit? A hit mit fog csinálni?

Jaj, ezt már nagyon várom!

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari 

Comments