Hanganyagok‎ > ‎2003-2004‎ > ‎

2003.10.21

Carl Rogers eddigi gondolatainak összefoglalása és illusztrálása. Carl Rogers gondolatai a tanításról és a tanulásról.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit! Azokat is, akik eljöttek, meg azokat is, akik nincsenek itt!

 

Arról beszélgetünk, hogy a hitünket hogyan tehetnénk személyessé. Amit úgy fogalmaztunk meg, hogy hajlandók vagyunk-e beülni a talicskába? Ha pedig ezt megtesszük, akkor a hitünk személyessé vált, ha pedig nem, akkor pedig még hiányzik belőle az az erő, ami nekünk magunknak jólesne. Ezzel kapcsolatosan Carl Rogersnek a gondolatai mentén haladunk, és szeretném a ti nagy bánatotokra és unalmatokra majd még egyszer elismételni azt a 8 pontot, de most már csak egy-egy mondat erejéig, és adnék majd hozzá használati utasítást is. Azért, mert utána viszont egy könyvből 23 apró részletet fogok elolvasni, szintén a ti unatkoztatásotokra, és azt fogom majd kérni tőletek, amit most még nem mondok el, hanem most tennék néhány bevezető gondolatot, hogy miért lenne a mai alkalomnak talán a fele ez.

Azért, mert Rogers, aki hallatlanul hangsúlyozza azt, és sokunk tapasztalatával ez egybevág, hogy a személyességnek nagy jelentősége van, mert ez éppen nem az individualizmust jelenti. Remélem, hogy ez nektek teljesen világos, hogy az individualizmus azt jelenti, amikor az én van a középpontban, és így próbálok meg élni. Ez pedig a személyességemnek pont az ellentéte. Úgyhogy én egyáltalán nem az én-központúságról, meg az individualizmusról beszélek, hanem a személyességről. A személyességnek csak egy része az, hogy nekem van valami olyasmim, amit úgy hívok, hogy én, és ezt többé-kevésbé szeretem vagy nem. A személyesség sokkal több, mint pusztán az, hogy az én-központból élek. Ez csak egy gyors bevezető megjegyzés volt.

Tehát, amikor a Rogers a maga szempontjait mondja, akkor ez nagyon egybevág azzal a tapasztalatommal, hogy olyan sok előítélettel terheltek vagyunk. Közben pedig átéltem azt a múltkori alkalommal – ezt mondtam is nektek - , hogy rossz érzéseim vannak azzal kapcsolatban, amikor én vagyok előtérben, és nem valami, ami nálamnál sokkal fontosabb. Ezért szeretnék majd 23 részletet felolvasni valakitől, aki talán előtérbe kerülhet, én meg háttérbe, és akkor ez lehet, hogy sokkal inkább a javunkra szolgál majd.

Szóval, beszélgettem néhány nappal ezelőtt egy fiatalemberrel. Nagyon szimpatikus valaki volt, egy nagyon jó beszélgetés volt, és lehet, hogy most itt ül, és lehet, hogy mivel olyan sokan vagyunk, én nem is látom már, hogy éppen itt van-e. Úgyhogy a legnagyobb tisztelettel és hálával beszélek róla. A következőt mondja nekem, hogy: „Feri tudod, én fél évig jártam ide, azért, hogy eldöntsem, hogy ez a dolog jó-e vagy rossz?” Ez a kijelentése szíven ütött engem. Egyrészt, elgondolkoztam rajta, hogy ez a dolog jó-e vagy rossz, de ez csak az egyik fele. A másik, a jelenség. Rácsodálkoztam arra, hogy hogyan lehetséges az, hogy van valakinek fél éven keresztül, keddenként, több mint 2 órája arra, hogy utána fél év után, eldöntse erről, hogy ez jó-e vagy rossz. Hogy ez neki megérte! Vagy, hogy valóban ez éri meg nekünk, hogy fél évig töprengünk, küzdünk, hallgatunk, vívódunk, és utána lesz belőle egy tapasztalatunk, ami az, hogy hát ez jó, vagy éppenséggel az, hogy hát ez rossz. Valóban ez a fél év erről szólt volna? Arról, hogy kialakítsak egy véleményt valamiről? Ez egy nagyon szimpatikus, nagyon jó fej, eredeti fiatalember! Mégis, erről szólt volna ez a fél év? Egyszerűen ebbe nem tudok belenyugodni!

Aztán a másik. Olvastam egy könyvet, és tetszett. Volt benne sok-sok minden, ami továbbvitt engem, éppen ezért ebből fogom majd a részleteket felolvasni. Megyek az egyik ismerősömhöz, és mondom neki, hogy te, olvastam egy könyvet, voltak benne nagyon érdekes dolgok, és arra gondoltam, hogy esetleg elolvashatnád te is, és aztán beszélgethetnénk róla. Picit odaadtam a kezébe, olvasgatja néhány oldal erejéig, és azt mondja, hogy: Jaj Feri, ez egy olyan amerikai izé, és én egy ilyen amerikai izét nem akarok elolvasni! Ez olyan kívülről is amerikai izé, meg úgy belülről is úgy tűnik! Akkor itt megint egy picit megálltam, és egyszerűen nem értem, hogy lehet az, hogy ő ebből nem akar tanulni? Hogy lehet az, hogy elintézi egy sommás véleménnyel, és bezárja maga mögött ezt az ajtót, és azt mondja, hogy hát ez egy ilyen amerikai izé? Akkor pedig odamentem egy másik valakihez, mert bennem ez az élmény még mindig dolgozott a könyv olvasása kapcsán, és mondtam neki, hogy te, olvastam egy jó könyvet, és egy csomó irányba elindította a gondolataimat, és volt benne egy-két olyan dolog, ami egészen felkavaró élmény volt nekem. Akkor neki is odaadtam, néhány percig nézegette, és akkor a következőt mondta, hogy: „Jaj, tudod, láttam itt a könyvnek a végén, ahogy így átfutottam, hogy van benne egy ilyen módszer. Jaj, én úgy utálom ezeket a könyveket, ahol rögtön írnak egy ilyen módszert, hogy hogyan kell csinálni, ez egyszerűen undorító!” Mind a két valaki, akinek odaadtam a könyvet, egy nyitott, rendes valaki, és tegyétek hozzá a többi jelzőket, amelyek számotokra pozitív tartalommal bírnak. Aztán így a kis könyvecskémmel ácsorgok, és még azon frissiben odamentem egy harmadik emberhez is, aki szintén ugyanez a világ számomra, és már így egy kicsit reményvesztetten mondom neki, hogy te, ez egy nagyon érdekes könyv, és lehet, hogy esetleg téged is érdekelne, mert tudod pont az a téma van benne, amivel te is foglalkozol, hát nem is tudom, hogy egyáltalán így hozzá mersz-e nyúlni. J Erre ezt mondja, hogy jaj, igen, már látom, és bele is olvasok, és tudod, szerintem nekem nagyon komolyan le kellene vetkőznöm az orvosi előítéleteimet, hogy ezt a könyvet elolvassam, úgyhogy nagyon aranyos vagy, és köszönöm Feri, hogy szóltál. Na, ha egy becsületes, nem tudom én milyen tudományokon pallérozott elme volnék, akkor ebből most csinálnék egy kutatást. Tehát, hogy egy undorító, amerikai borítójú könyvbe belehelyezném a Szentírást, és kíváncsi lennék, hogy egyáltalán hány százalék jut el oda, hogy egyáltalán kinyitja, és hogy egyáltalán felismeri, vagy ilyesmi. Hogy működne ez a dolog? Úgyhogy most úgy döntöttem, hogy miután az összes barátom nem volt hajlandó ezt a könyvet a kezébe venni, én majd most 23 rövid idézetet fogok belőle elolvasni, mindnyájunk okulására. J Lehet, hogy most időt kellene hagynom, hogy esetleg távozni lehessen, mert ennek a könyvnek a borítója kifejezetten amerikai jellegű, színes és az érzékekre ható borító, és a végén valóban található egy olyan módszer is, ami amerikai jellegű, és pontokba van szedve, hogy mit kell csinálni. Tehát, aki szeretne távozni, annak most lehet. Tényleg! Egy picit sem bántódom meg, mert ezen már túl vagyok. Igen! Van, aki mozdult, de mégiscsak a tömeg ereje azért hat! Szóval, most mielőtt ebből a könyvből, ezt a 23 apró részletet felolvasnám a ti untatásotokra, el fogom most mondani, szintén a ti untatásotokra, azt a 8 pontot, amit Rogerstől kaptunk, csak most adnék hozzá egy használati utasítást is. Azért, hogy most csak egyszerűen úgy hallgassátok ezeket a pontokat, hogy úgy legyen bennetek, csak hogy úgy tudjátok, hogy igen, ezek vannak, és igen, ezekről beszéltünk. Nem kell vele semmit sem csinálni. Utána pedig ennek a könyvnek a 23 apró részlete, nagyon szépen, egy egész történetbe ágyazottan, ennek a 8 pontnak a kibontása, átélése, és most itt szándékosan nem akarom azt mondani, hogy illusztrációja, mert itt annál sokkal többről lesz most szó. Úgyhogy, most itt ezt szeretném nektek átadni, abban a reményben, hogy én akkor most háttérbe húzódok, és ti pedig most kaptok valami többet, mint én.

Mondom akkor a pontokat.

Kapcsolataimban hosszú távon nem használ nekem, ha másnak mutatom magam, mint aki valójában vagyok.

Hatékonyabbnak érzem magam, amikor képes vagyok elfogadóan figyelni a belső hangjaimra, és saját magam lehetek.

Hatalmas értéket jelent, ha megengedem önmagamnak, hogy megértsem a másikat.

Érzelmi nyereségnek tekintem, ha sikerül, olyan csatornát létesíteni, amelyen keresztül a másik képes kommunikálni az érzelmeit, a lelkivilágát.

Nagyon sokat profitálok abból, amikor egy másik embert el tudok fogadni.

Minél nyitottabb vagyok a saját magammal és a másokkal kapcsolatos realitásokra, annál kevésbé vágyódom arra, hogy megjavítsam a környezetemet.

Az átélt élményeim megbízhatóak. Azokra biztonsággal támaszkodhatom.

Mások, rólam alkotott értékítélete, nem nyújt segítséget számomra.

Mielőtt jönne a 23 apró idézet, jön kevesebb apró idézet, ami kapcsolódik az utolsó néhány szemponthoz.

Hamvas Béla: Patmosz 1. Azzal kapcsolatosan, hogy mások értékítélete, az a szerint való élet, az álarcoknak és a szerepeknek a mindenekfölött való viselése, és annak az elhárítása, hogy rátaláljak magamra, nem sok haszonnal jár.

„Annak, aki behódol, nincs jó lelkiismerete. Ez biztos. A rossz lelkiismeret első sorban privát ügy. Az ember kénytelen önmagát lelkiismerete előtt igazolni. Alkalmazkodása mellett érveket kell felhoznia, és önmagát lelkiismerete ellen meg kell védenie. Ha az alkalmazkodás tovább folyik, a lelkiismerettel szemben fölvett dialektikus magatartás elmélyül, és az embernek rendszeres védelemre van szüksége. Eleinte elég volt, ha az ember megélhetési kifogásokat támasztott. Később a családjára kellett hivatkoznia. Végül elkezd úgynevezett világnézetet építeni. Sok esetben vallásos lesz. A dolgok rendje, hogy az ember, nem csak hazudik, hanem azon felül be is kell bizonyítania, hogy igaza van. A hiteles elkötelezettség, hogy az ember önmagát realizálja. Ez a feladat az élet összes erőit igénybe veszi, és az eredmény akkor is legtöbbször fragmentális. Félelmetes, de így van. De akárhogy is legyen, ez az élet dicsősége. Volt és marad. Aki behódol, az ember hiteles elkötelezettségét nem vállalja, bizonytalan, hogy miért. Lehet, hogy a feladat túl nagy. Mivel a világban az, hogy az ember önmaga legyen, olyan nagyon nehéz, a korrupcióba veti magát. Ha már nem lehet önmaga, legalább habzsolja föl mindazt, amit csak tud. A behódolás egyetlen aktusa még menthető lenne, ha nem lenne összekötve azzal az élettechnikai praxissal, amelyre a rossz lelkiismeret kényszeríti, hogy korrupt tettét elkezdi önmaga előtt igazolni, és azt ne igyekezne világnézeti dialektikájának bevetésével helyesnek feltüntetni. Aki önmagát feladja, sohasem szabadul meg attól, aki mindezt látja. A behódolás megbocsáthatatlan! Annak, aki behódolt, térden állva kell bocsánatot kérnie az igazságtól, amelyet megsértett. Addig nem térhet haza. Az ilyen ember gyógyíthatatlan, nem idióta, pszeudoegzisztens. Nem az a veszélyes, aki kottából hazudik, hanem aki már könyv nélkül tudja és rögtönöz. De régebben, még a vallás és a filozófia korában, elképzelhetetlen volt, ami ma. A tudomány korszakában hétköznapi, hogy az önámítás leplezhetetlen marad. A hazugság ebben az esetben nem bűn és nem betegség, és nem logikai hiba, a hazugság egzisztenciális tisztázatlanság. Az annyit jelent, hogy az ember elsősorban és mindenekelőtt nem a másikat rontja meg, hanem önmagát.”

Ez a bevezető, és most pedig nézzük meg valakinek a nyüglődését és vívódását, az élet útját, ahogy bizonyos értelemben egy egész világgal szemben kell saját magának lennie. Egy olyan valakiről van szó, akit egy pillanatra említettem, akinek egy focilabda méretű miómája van. A történetet ott kezdjük, hogy elmegy az orvoshoz, mert úgy néz ki, mintha ötödik vagy hatodik hónapos terhes lenne, és pontosan tudja, hogy ez nincs így. Az ő történetéről van szó, és kifejezetten nem az a cél, hogy itt most orvosi, gyógyításbeli, és természetgyógyászati kérdéseket feszegessünk, ne ezért akarom elolvasni, hanem egyetlen okból, mert ennek az asszonynak a belső útját szeretném elétek hozni. Az, hogy mi itt az igazság, meg hogy is van ő a gyógyulásával, mivel meggyógyult, ez most itt másodlagos. Nem ezért olvasom el. (Brandon Bays: Belső utazás című könyve nyomán.)

„Most pedig szembe kellett néznem a ténnyel, hogy a pocakom akkora, mintha terhes lennék. Tudtam, hogy nem vagyok az. Hogyan történhetett ez? Hiszen én úgy éltem, ahogy kell. Zavaraimban és szégyenemben, még a legközelebbi barátaimmal sem tudtam megosztani félelmeim. Itt álltam én, a szakértő, aki másokat arra tanít, hogy miként kell kézbe venni a saját életüket, és közben pedig a legbővebb nadrágomat sem tudtam becipzárazni. Szégyenemben a legközelebbi barátaimmal sem beszéltem. (Elment az orvoshoz és most majd ott tartunk, hogy vége a vizsgálatnak.) Amikor a vizsgálatot befejezte az orvos, felém fordult, és a szemembe nézve kedves, de érzelemmentes hangon közölte: Brandon, öt hónapos terhességnek megfelelő, kosárlabda nagyságú daganat van a hasában. Az agyam motorként kezdett zakatolni, ahogy kétségbeesetten próbáltam felfogni a hallottakat. Ügyetlen kísérletet tettem arra, hogy lazára vegyem a beszélgetést. És így szóltam: Ugyan doki, nem túloz egy kicsit? Egy kosárlabda? Hiszen ez ekkora? És mutattam a kezemmel a nagyságát. De miközben hitetlenkedve mosolyogtam, azonnal nevetségesnek is éreztem magam. (Gyönyörű szép, ahogy valamit átél, és utána átéli azt, hogy amit átél, az hogyan hat rá.) Úgy érzetem, mint akit alaposan fejbe kólintottak. Tettem még néhány ügyetlen kísérletet, a beszélgetés hangnemének kissé könnyebbé tételére. Végül azonban összeszedtem magam, és megkértem, hogy folytassuk a beszélgetést a szobájában. Ahogy nőtt bennem a feszültség, úgy vert egyre hevesebben a szívem. Úgy érezem magam, mint a csapdába esett állat. Végül ki kellett mondanom: Nem engedhetem meg, hogy megoperáljon! Én évek óta az elme és a test kapcsolatával foglalkozom. Ezen a területen dolgozom. Nem akarok úgy tenni, mint aki bort iszik és vizet prédikál. Meg kell próbálnom meggyógyítanom magam a saját módszeremmel. Mennyi időt tud nekem adni? Harcolni kezdtem, minden általam ismert szemszögből mérlegelve a helyzetet. Mindent, amit az orvos mondott, logikusan és ésszerűen megfontoltam, és nem akartam semmi olyat tenni, amivel az életemet kockáztatnám. De határozottan éreztem, hogy időt kell nyernem. Esélyt akarok kapni arra, hogy saját módszereimmel, mindent beleadva, meggyógyíthassam magam. (Itt elkezdenek egymással alkudozni, hogy az orvos mennyi időt hajlandó neki adni, és megállapodnak abban, hogy egy hónapot kaphat, de csak akkor, ha nincsenek vérzései. Ha képes megállítani a vérzéseit néhány napon belül, akkor az orvos azt mondja, hogy egy hónap múlva jöjjön vissza felülvizsgálatra, és ha nincsen változás, akkor meg kell műteni.)

Elbúcsúzáskor a szemébe néztem, és láttam, hogy őszintén aggódik értem. De az is tükröződött a tekintetében, hogy biztos benne, hogy nem fogom tudni meggyógyítani magam. Annak az embernek a nyugalmával köszönt el, aki tökéletesen meg van győződve az igazáról, miszerint a műtét az egyetlen megoldás. Abban a pillanatban, valami nagyon fontos dolog történt. Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. Minden félelmem beleolvadt valami mély nyugalomba, és egyféle csöndes, határozott bizonyosság született meg bennem arról, hogy most ébresztő erejű felhívást kaptam. Ez a daganat valójában ajándék, ami valami fontosra tanít meg. Abban is biztos voltam, hogy valamilyen módon rá fogok jönni, hogyan is kell meggyógyítanom magam. Fel sem merült bennem a kérdés, hogy meggyógyulok-e, csupán az, hogyan? Bár azt nem tudtam, hogyan fogom magam meggyógyítani, de valahogy éreztem, hogy a testemben ugyanaz a valami, ami ezt a daganatot felépítette, most le is fogja bontani. Gyerekes hittel tudtam, valahogy rá fogok jönni, meg fogom érezni, hogy mire akar ez a daganat megtanítani. (Most közbevetek egy kérdést. Mi hányszor buktunk volna már el, egy ilyen helyzetben? Azt se tudtuk volna leírni, hogy hogyan érzünk.)

Beszélgetett sokakkal, és különböző reakciókat kapott. Erre a következő meggyőződésre jutott:

Rájöttem arra, hogy csak olyan emberekkel beszélhetek erről, akik szintén hisznek a lehetőségben, és ugyanúgy biztosak a gyógyulásomban, mint én magam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jó szándékú, de negatívan gondolkodó emberek hassanak rám, belém ültessék kétségeiket, félelmeiket, és ebben az esetben káros együttérzésüket. Mindössze egy hónapom van, minden perc számít. Egyetlen pillanatot sem fecsérelhettem el. Bár nem tudtam, hol kezdjem, mégis valami belső, rendíthetetlen bizonyosságot éreztem, hogy majd kapok valami jelet, ami majd megmutatja az utat. Csak bizakodni tudtam, semmi mást. Megfogadtam, hogy tökéletesen átadom magam a folyamatnak, bárhová is vezet az út, és bízni fogok, akárhogy is alakuljon. Ösztönösen éreztem, hogy gyógyulásom útját az jelenti, ha nyitott maradok és bizakodom. Bizakodom, és újra csak bizakodom. Hagyva, hogy a következő lépések, időben körvonalazódjanak előttem. Valahányszor ösztönösen tudatosult bennem, hogy nem én, Brandon vagyok a főnök, hanem az értem felelős Végtelen Intelligencia az, akinek át kell engednem az irányítást. Tudtam, hogy a személyiségemnek az a része fogja a munkát elvégezni, amelyik a hajam növekedéséért, és a szívem dobogásáért is felelős. Azt is tudtam, hogy nagy bátorságra lesz szükségem ahhoz, hogy magamat teljesen megadva, feloldódjak és elmerüljek a bennem lakozó nyugalomban és csöndben. Az a bizonyos belső vezetés, csak így tudja majd megmutatni, hogy mi legyen a következő lépés. Nos, abban a pillanatban egy kis nyaralás tűnt a következő lépésnek. (Itt leírja az élményét, ahogy egyszerűen elmegy nyaralni.) Ráérősen jártam a férjemmel a csöndes, festői québeci utcákat, és felfokozott tudatosságot éreztem. Az érzékeim nagyon élőnek és élesnek tűntek. A fék valahogy sokkal élettelibbnek látszottak. A járdák melletti kávézókból áradó illatokat pedig sokféléknek és teltnek éreztem. Az ekkor különlegesen kopottnak látszó macskakövek, az évek során erre járó emberek, lovas kocsik és autók nyomairól meséltek, a felhők pedig élesen elváltak a tiszta kék ég hátterétől. Elárasztott a boldogság. Látok! Képes vagyok érezni, és illatokat megkülönböztetni. Még a csípős szél is valahogy különlegesnek tűnt. Olyan volt, mintha maga a lelkem ízlelné az életet. (Az érzékelés és a tapasztalás! Elmegy valakihez, akit neki ajánlanak, akit egyáltalán nem ismer, de azt mondják, hogy talán tud neki segíteni. Vele fog most beszélgetni.)

Azt mondja neki: Miután én a test és a lélek gyógyításán dolgozom, valószínűleg mindent kipróbáltam az elmúlt 20 év során. Úgy érzem, hogy valamennyi lehetséges módszert és technikát megismertem, és úgy gondolom, hogy minden érzelmi problémámat megoldottam. Erre a segítője ezt mondja neki: Úgy tűnik, hogy mindent a legjobban csináltál. Nekem az az érzésem, hogy valamilyen régi dolog van itt, amitől talán meg kéne szabadulnod. Mire ő: De én úgy érzem, hogy minden létező gyógyító módot kipróbáltam. – A szervezeted a jelek szerint másként gondolja. A tény, hogy valamilyen érzelmi problémád, fizikai síkra tevődött át, és ott jelentkezett, azt jelzi, hogy végre készen állj arra, hogy szembenézz vele, és elengedd. Tudtam, hogy igaza van, bólintottam. Nyilvánvaló volt, hogy hasonlóak a nézeteink az egészségről, és ahogy beszélgettünk, kellemesen és fesztelenül éreztem magam a társaságában. Folytattuk a beszélgetést a különböző élményeinkről, jókat nevettünk azokon a furcsa dolgokon, amelyeket fiatal korunkban kipróbáltunk.

(Ez az a pillanat, amikor valaki őt elfogadja! Úgy, ahogy van! Ezután történik valami fontos.) Mielőtt elkezdtük volna, - már belementek egy folyamatba -, azért imádkoztam, hogy legyen bátorságom szembenézni azzal, amit a mióma rejt. Bármi legyen is az. Abba a belső csöndbe és mozdulatlanságba ereszkedtem, amely útitársammá szegődött, amikor erre az ösvényre léptem, és azóta is velem tartott. Ösztönösen tudtam, hogy ebből a csöndből jön a válasz. Nem az énemből, és semmiképpen a folytonosan csacsogó értelmem adja majd meg azt. Ha a gondolkodó értelem tudná a választ, már régen megadta volna. Miután ez nem történt meg, nem tehettem mást, csak bíztam.

(Egyszer csak feljön egy régi emlék.) Meglepetésemre, egy régen eltemetettnek és elfeledettnek vélt érzelem bukkant elő. És az érzés, ahogy akkor, gyermekkoromban éreztem, egyre erősödött. Csak ekkor döbbentem rá, milyen intenzív érzelmek kísérték annak idején azt  történést. Valódi érzéseimet, bátor képet vágva, már akkor is túlságosan sikeresen palástoltam. Könnyek csorogtak végig az arcomon.  Nem akartam túl sokat mesélni arról, hogy mi megy bennem végbe. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, hogy végre őszinte lehetek magammal. Levethetem az álarcomat, és újra átérezhetem gyerekkori, rendkívüli sebezhetőségemet és kiszolgáltatottságom. Több évtized után végre megengedtem magamnak, hogy érezzem azokat a természetes és indokolt érzéseket, amelyeket a trauma idején nem engedtem magamnak érezni. Valahogy, már kisgyerekként megtanultam, hogy nem mutathatom meg igazi érzéseimet, és ami a legfontosabb, be sem vallhatom magamnak létezésüket. Ekkor azonban, nagyon egyszerű módon, végre megengedtem, hogy átéljem azt, ami a mélyben mindvégig belem volt. Soha nem feledtem el igazán ezt az emléket, ezért annak felfedezése tulajdonképpen nem is számított valódi felfedezésnek. Meglepő, az érzelmeim intenzitása volt. Ugyancsak alaposan sikerült elfelejtenem őket, és meggyőznöm magamat arról, hogy azok nem is igazán fontosak. (Már a tizenhetediknél vagyok.)

Újra úgy éreztem, hogy nyitott vagyok és bizalommal teli. Tudtam, hogy a válasz a csöndből jön. Ahogy a végtelen csönd lassan mindent elárasztott és beterített, értelmem megpihent, és megrendülten szemléltem a lelkemből áradó béke szépségét. Amint a csönd a szobát is betöltötte, gondolataim teljesen megpihentek. A csönd legmélyéből a következő szavak buggyantak föl, nem is halottam, inkább érzékeltem őket: Meg kell bocsátanod a szüleidnek! Teljesen fejbevágott a felismerés. Tudtam, hogy igaz, olyan kézenfekvő volt, de valahogy sosem gondoltam rá korábban. (Majd egy kicsivel később.) Éreztem, hogy ezzel az ügy végleg lezárult. Egyszerűen biztosan tudtam, hogy a történetnek ezzel vége. A mindent kétségbe vonó, mindent felülvizsgáló értelem, ez a kisördög újra visszatalált hozzám, és teljes fegyverzetben felvonulva, kajánul harsogta: Há, ez nem volt valami nagy durranás! Rábukkantál egy régi emlékre, na és akkor mi van? Csináltad ezt már korábban is, ezt már láttuk! Megkaptuk a plecsnit és a hátba veregetést is érte. Ez az egész csak egy kis gondolatbeli játék, a fantázia terméke… és így tovább, megállás nélkül fújta a magáét az értelmem. Leszálltam az asztalról, és miközben a ruháimért nyúltam, a vállamon ülő kisördög, gondolataim őre, egyre csak dumált. A nadrágom felhúzása közben úgy éreztem, hogy nagyon gyönge vagyok és szédülök. Meg kellett kapaszkodnom. Ekkor a tudatos, logikusan gondolkozó részem végre elnémult. Majd halkan, a testemben lévő változások felé fordult. A következő gondolat jutott az eszembe: A csudába is, valami rendkívül fontos dolog történik itt, valami igazán nagy dolog!

Három napig tartott a rosszullét és a szédülés, sebezhetőnek és gyöngének éreztem magam, miközben a szervezetem tette a dolgát. Tökéletesen biztos voltam abban, hogy nem az elhatározásomon vagy az akaratomon múlik a bennem zajló folyamat, hogy nem én csinálom, hanem történik velem. Ahogy csöndesen elmélkedtem, belém hasított a gondolat, hogy hiszen én mindvégig azt gondoltam, hogy a daganat kapaszkodik belém, nem akar elhagyni, holott valójában én ragaszkodtam hozzá. Ezzel védtem magam, az emlékképben tárolt fájdalmas érzésektől.

És most következzék az utolsó részlet, amikor visszamegy az orvoshoz. A daganata a felére húzódik vissza, egy hónap után, és az orvostól újabb egy hónapot kér, mert azt mondja, hogy jó úton van. Valamire rátalált. Most jön majd, ahogy szembesül a világgal. Az orvos azt mondja, hogy egy hónapot adott, a daganat nem tűnt el teljesen, ezért meg kell műteni. Erre a következőt mondja: Az érvelése az orvosnak teljesen logikusnak tűnt. Bennem valami belülről, és nagyon határozottan mégis azt súgta, hogy nem! Csöndesen hallgattam a szavait, nem vitatkoztam vele, csak közben igyekeztem mérlegre tenni a hallottakat. Nem volt kétséges, hogy az érvei logikusak. A belső tudás, a megoldotta ez gondolata, továbbra is nagyon erősen működött bennem. Egy idő után, minden különösebb érdeklődés nélkül, megkérdezte, hogy mit csináltam az elmúlt hónapban, hogy ekkora mértékben összezsugorodott a daganat. Elkezdtem sorolni a történteket, remélve, hogy fölkelti a kíváncsiságát annak a rendkívül intenzív érzelmi gyógyulásnak az útja, amit bejártam. Ártatlanul és naiv lelkesedéssel kezdtem mesélni a történetem. Néhány mondat után félbeszakított: Nem, nem, nem, csak a tényeket mondja! Mit tett valójában? Milyen ételeket evett? Milyen gyógynövényeket használt, ha használt egyáltalán? Megváltoztatta-e jelentős mértékben az étrendjét? Mit sportolt? Milyen fizikai tevékenységekkel segítette a változást? Csak a tényekre van szükségem, az orvosi feljegyzéseimhez. Így aztán elkezdtem sorolni, hogy gyógynövényeket használtam, hogy ásványokkal egészítettem ki, nyers zöldségeket, friss gyümölcsöket ettem, és a többi. Mindent pontosan leírt, becsukta a dossziéját, és kissé nyersen azt mondta: Nos, egész további életében nyers zöldségdiétán maradhat, ha úgy gondolja, hogy ez váltotta ki a változást. Eközben szarkasztikusan mosolygott, ami meglehetősen elcsúnyította, amúgy szép arcát. Ez volt az a pont, amikor minden megváltozott. A továbbiakban már nem voltam kiszolgáltatott, védtelen páciens. Megértettem, hogy ez az orvos, nem a teljes képet akarja, az igazi tényeket, amelyek között kulcsfontosságú szerepet játszik a lezajlott érzelmi változás. Ő azokat a dolgokat akarta hallani, amelyeket ő gondolt tényeknek. Megértettem, hogy a további beszélgetésnek semmi értelme nincs. Valami azt harsogta belül: Elég! Nem volt könnyű, hiszen a bennem végbemenő érzelmi változásokat nem lehetett látni, megérinteni vagy mikroszkóp alatt megvizsgálni. Számomra azonban mégis olyan valóságosak voltak, mint azok a testi változások, amelyek az érzelmieket követték.”

A könyv legelején van egy nagyon szép mondat, amiben ezt írja: „Azok vagyunk, akit keresünk!”

Ezt akartam nektek elmondani, hogy valaki más legyen itt előtérben, és ne én. Bizonyára most megtehetnénk azt, hogy a pontokat, a különböző részekhez rendeljük, meg hát ilyesmi, de ne tegyük tönkre ezt a dolgot ezzel! De megtehetnénk, és ezt így elég is talán kimondani.

Odáig érkeztünk el, ahova Rogers is elérkezik, a könyvének a végén. Azt mondja, hogy szeretnék beszélni a tanulásról és a tanításról. Ahogy mindig újból és újból voltak és vannak megjegyzéseim arról, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mondjuk itt mi történik, hogy mi az, amit tanulunk, vagy hogy mi az, ami igazán fontos? Rogersnek pedig vannak nagyon izgalmas gondolatai ezzel kapcsolatosan. Ő az 1950-es évek közepén beszél ezekről, és azt mondja, hogy amit én most elmondok, ezt nem akarom tanításként közölni, egyszerűen csak van mögöttem rengeteg tapasztalat, és most a dolgokat így látom. Ezeket szeretném tehát elmondani.

Az első. Azt mondja, hogy van egy olyan benyomásom, hogy nem tudom a másik embert megtanítani arra, hogy hogyan tanítson. Ezt talán nyugodtan kiegészíthetnénk azzal, hogy nem egyszer följöhet bennünk egy élmény, azzal kapcsolatban, hogy talán nem tudunk semmit sem a másik embernek megtanítani. Minthogy ha csak áltatnánk magunkat azzal, hogy én tanítok valakit. Valahogy igazából nem ez történik. Néhány nappal ezelőtt, találkozhattam az osztrák olimpiai csapat lelki gondozójával, akit olimpiai lelki gondozónak hívnak. Egy szalézi szerzetesről van szó, és egy egész napot hallgattam őt, ami nagyon tanulságos volt. Egy napon keresztül, hihetetlenül okos dolgokat mondott, amelyeknek már a 95 %-át elfelejtettem, a további 4 %-át a következő hetekben fogom elfelejteni, és marad majd a végén egy napból 1 %, amire úgy emlékszem vissza, hogy ez a valaki eljőve Ausztriából, a rengeteg tapasztalatából valami ilyesmit tanított meg nekem. Most elmondanám ezt a három dolgot. Ezeket ő is elmondta az előadása legelején, az összes többit pedig szinte már meg sem kellett volna hallgatnom. A következőt mondta: „Ugye, eleve nagy kérdés az, hogy ki lehet jó olimpiai lelki gondozó? (11 olimpián vett részt. Téli és nyári olimpiákon.) Hát meggyőződésemmé vált, ez alatt a 11 olimpia alatt, hogy jó olimpiai lelki gondozó az lehet, aki szereti a sportot. Aztán az, aki szereti a sportolókat. Aztán az, aki maga is szeret sportolni.” Ezután beszélt még egy napot, nagyon okos dolgokat mondott, és egy csomót jegyzeteltem, de sosem fogom elővenni. Nem vagyunk-e így folyton-folyvást, folyamatosan, ezekkel a dolgokkal? 99 %, bizonyos szempontból hasznavehetetlen. De jön három, ilyen egyszerű mondat. Jó olimpiai lelki gondozó az lehet, aki maga is szereti a sportolókat. Kész! Jó pap az lesz, aki szereti az embereket. Hú! Képzeljétek, hogy 6 évnyi szemináriumi oktatásnak ez lenne a veleje! Kedves barátom, a 6 év nem arra szolgál, hogy elsajátítsd a teológiai ismereteket, hanem, hogy el tudd magadról dönteni azt, hogy szereted-e az embereket? Azonban ahhoz, hogy eldöntsd, hogy valóban szereted-e az embereket, illetve ha még némi nehézséged van, és ezen egy kicsit még dolgoznod kell, ehhez kell ám az a 6 év! J Most, hogy mondjam ezt el? A házasság!  Mire kell a jegyesség, meg az a 2, 5, vagy 8 év? Mire kell? Hogy a 128 ezredik helyzetben is lásd, hogy a másik, hogy reagál arra, amikor hogy, és akkor így számítógépbe rendszerezed az ismereteidet? Akkor pedig azt mondod a végén, hogy: Igen! Na, jó! J Tehát tulajdonképpen azt hiszem, hogy valami nagyon furcsa dolgot csinálunk, amikor ebben az egész tanulási folyamatban, amit ennek nevezünk, szinte a lényegről sosem beszélünk. Arról, hogy ennek az egész folyamatnak mi is a lényege számunkra? Az a néhány impresszió! Az a néhány rezdülés, amikor azt érezzük, hogy na most itt vagyok! Abban a pillanatban egyszer csak itt vagyok. Addig, dehogy vagyok itt! Össze-vissza bolyongok a múltamban, a véleményeim között, az előítéleteimben és mindenben. Egyszer csak jön egy mondat, és mit tudom én, hogy melyik, és akkor egyszer csak átéled, hogy na most itt vagyok. Megszűnt az idő, és valami történik veled! Ezért mondom én azt, hogy nekem egyáltalán nincsenek válaszaim. Hányszor éltem azt meg, hogy valaki kérdez valamit, mert hát mégis csak én vagyok a pap, és miután megkérdezett engem, én elkezdek erre válaszolni. A válaszadásnak pedig mindig eljön egy olyan pontja, amikor a szemem elhomályosul, üvegessé válik, az illető pedig, akinek válaszolok, szép lassan eltűnik, ködbe vész, és azon veszem észre magam, hogy én beszélek. A lelkem mélyéről azért egy kis bűntudat azért feljön, hogy Feri, most hol vagy? Már az űrben bolyongsz Feri, magadnak mondod, és szereted hallani a hangodat, és azért nézd már, ül szemben veled valaki, egy ember. Tehát nem bírok leállni, utazok egyet az űrben, aztán egyszer csak visszaérek, és felébredek. Volt mát ilyen élményetek? Egyszer csak felébredsz, és mondod a veled szemben ülőnek, hogy jaj, itt vagy még, mennyire jó, hogy még nem mentél el. Hányszor éltem és élem ezt meg! Ez volt az első pont. Rogers bácsi nem mond olyan nagy marhaságot, amikor azt mondja, hogy olyan benyomásaim vannak, hogy nem tudok senkit semmire megtanítani.

A második. Amit mégis lehetséges megtanítani, annak a fontossága megkérdőjelezhető. Itt most nem a cinikus filozófia éled föl a XX. század derekán! Most ezt nehogy berakjátok valami rekeszbe, hogy jaj, ezt halottuk, igen-igen, hanem csak úgy hallgassátok!

Amit mégis lehetséges megtanítani, annak a fontossága megkérdőjelezhető, szinte következmények nélküli! Nincs hatása a másik magatartására. Utána pedig azt írja, és ezért jó őt olvasni: Ahogy ezt kimondom, magam is nevetségesnek tartom, amit állítok, és egy csomó kételyem támad a saját kijelentésemmel szemben. Én meg azt teszem hozzá, tapasztalatból, amit olyan gyakran idézek nektek, hogy ha mondjuk én elmegyek egy pszichológushoz, és akkor a buta kliensből lesz egy okos kliens, gyógyulás meg nincs. Akkor ennek meg mi értelme van? Ha elmegyek egy paphoz, és volt egy oktalan keresztény ember, és utána lesz egy okos keresztény ember, de hit meg semmi. Akkor ennek meg mi értelme van?  Ha elmegy a beteg az orvoshoz, és az orvos elmondja neki, hogy mi is az ő betegsége, akkor most bement egy buta beteg, és kijött egy okos beteg, de semmi nem történt. Magammal kapcsolatban is írtam két ilyet, hogy mi értelme van annak, hogy elolvasok egy könyvet, és akkor a buta Feriből, lesz okos Feri. Ennek semmi értelme nincs! Mert az a könyv vagy alakít rajtam valamit, vagy minek olvastam? Kivéve, ha azért olvastam el azt a könyvet, hogy elüssem az időt. Akkor rendbe van. Ha az volt a tervem, hogy két órán keresztül semmit ne csináljak, csak úgy olvasgassak, akkor OK!

Volt-e olyan élményetek, hogy hallottatok tudományos előadásokat, hihetetlen sok okosságot, kutatásokat, eredményeket, volt írásvetítő is, projektor, anyag a kezetekben? Jobb lett tőle az életetek? Mi változott meg bennetek? Magam is hányszor csinálom azt, hogy hallok egy ilyen csodálatos kutatást, és az egész csak annyit jelent számomra, hogy itt van valami, és ennyit értettem meg belőle. Itt lehetne kérdéseket feltenni! Mondjuk már legalább 10 előadást és beszédet hallottam már arról, hogy a házasságok válságban vannak, és a válások aránya 60 5 fölé ment, és a többi. Ezeknek az előadásoknak a rám gyakorolt hatása az, hogy ideges leszek. Akkor pedig megyek, és ugyanezeket az adatokat elmondom más helyeken is. Ők pedig ezt meghallgatva elviszik majd tovább más helyekre is. Mi változik ettől a házasságok szempontjából? Semmi!  Egy ilyen előadásnak a kézzel fogható haszna az volna, hogy miután meghallgatom azt mondom, hogy a nem jóját, hát itt azért valami van! Hát ezzel nekem kellene valamit kezdeni! Az összes többit ki lehet dobni a szemétbe talán.

Elmondok egy másik élményt. Meghívtak Pannonhalmára, és számomra nagyon tiszteletet parancsoló emberek között lehettem. Ilyen mai Egyházunknak a komolyságai között ültem, a magam kis kockás ingjében. Rengeteg okos dolog hangzott el, és most ha igazán őszinte vagyok, akkor úgy két dolog érintett meg a szívem mélyéig. Arról beszélgettünk, csak hogy lássátok, hogy milyen komoly téma volt, hogy a magyar Egyház jövője az eljövendő évezredben, és egyéb ilyen komoly témák voltak, amiket feszegettünk. Tényleg olyan emberek ültek ott, hogy én nem is értem, hogy miért ültem ott, de ha valakiket érdemes volt meghallgatni ezekről a témákról, akkor pont őket. A következő két dolgot vittem magammal. Az egyik, hogy egyszer úgy kérdezi tőlem egy nagyon komoly valaki, hogy mond, te Feri, te ezt hogy látod? Te vagy köztünk az egyetlen élő plébános, mert te tényleg itt a valós életből tudnál valamit mondani! Akkor én a valós életből elmondtam a magam kis mondatát, hogy hát tudjátok én ezt úgy látom, hogy itt körülöttem életkortól meg nemtől függetlenül, a legtöbb ember meg van reccsenve, mi meg össze-vissza kamuzunk nekik. Nos, ez egy komoly fórum volt, remélem elképzeltétek magatok előtt! J Erre Várszegi Asztrik főapát atya lerakja a tollát, és elnevette magát, és ezt mondta: Feri, ha most nem tudtam volna, hogy ki beszél, ebből az egy mondatból is rögtön tudnám, hogy ki mondta ezt! Ezután, elkezdett valahogyan ilyen terminus technikus lenni ez a szó, hogy kamuzunk. Képzeljétek el, hogy ilyen komoly emberek, nálamnál biztosan, a tisztességben megőszült arcuk mögül mondják, hogy igen-igen, kamuzunk, ez nagy baj, és akkor talán a jövő évezred kereszténysége egy nem kamuzó kereszténység lehet. Nos, ez volt az egyik markáns élményem erről.

A másik pedig, hogy ment körbe a szó, és ahogy hallgattam a számomra mértékadó embereket, ekkor azt láttam, hogy a beszédükben mindegyiknél elérkezik egy pillanat, amikor már fölöslegesen beszélnek. Nagyjából az az első néhány mondat, az kell! Utána pedig jött még mondjuk tizenöt. Mindenki pontosan tudta a körben, hogy… Tudjátok, azt a kérdést hozta el magammal, hogy miért van erre szükségünk? Mi az, amit ilyenkor átélünk, ami miatt nem a negyedik mondatnál hagyjuk abba, hanem a negyvenediknél? Mi ez bennünk? Ezzel kell nekem valamit csinálni! Ezzel jöttem el! A 36 mondatommal akarok valamit csinálni. Ebből a körből ezt tanultam meg, hogy a következő évezredben, a Katolikus Egyház hogy alakul, ez rajtam biztos nem fog múlni, mert én ebből a sok bölcsességből semmit sem jegyeztem meg. Egyedül ezt a dolgot fogom most majd megpróbálni, valahogy tetten érni magamban.

A Sátán árnyékában, vagy a Plébános naplójában olvastam ezt, hogy a szegény pap, az a falusi plébános, jön ki a miséről, és akkor azt mondja neki valaki, hogy: Atya, ez egy nagyon szép beszéd volt! Utána pedig leírja azt, hogy számára azt a legkegyetlenebb hallani, amikor valaki ezt mondja. Tehát valamiként ez üti meg leginkább a szívét, és amikor valaki ezt mondja, akkor pontosan tudja, hogy semmit sem ért az, amit elmondott. Ez számomra úgy érkezik el, hogy mondjuk mise után kezet fogok mindenkivel, aki jön ki, és akkor valaki odaállt most elém, a vasárnapi beszéd után, és azt mondja nekem: „Atya, nagyon kemény dolgokat mondtál! Jaj, de kemény volt!” Ez számomra azt jelenti, hogy tök feleslegesen beszéltem! A másik, az meg odajön, és azt mondja: „Atya, meghallgattam ezt az izét, ez nem tudom, mi volt, de úgy gondolom, hogy el szeretnék jönni gyónni!” Na, ennek meg leesett valami! Ezt most erre, a mi kapcsolatunkra is mondom. Tehát, ha egy ilyen találkozásnak az a vége, hogy hát ez jó volt, és ha valamilyen ilyen, akkor semmilyen vége nincsen, mert akkor lehet, hogy valami nem történt meg, amiért lehet, hogy én is felelős vagyok.

A harmadik. Rogers következő gondolata, hogy kizárólag az a tanulás befolyásolja jelentősen az ember magatartását, amely fölfedezésen alapul, és amely belső igényt elégít ki. Pro és kontra átélem ezt. Bemegyek a hittanórára, és az órán mondjuk beszélek a liturgikus színek szépségéről, 15 éves lányoknak, meg fiúknak. Az, hogy ennek az egésznek mi értelme, azt ne tőlem kérdezzétek. Fogalmam sincs! Úgy szoktam alakítani, hogy előbb-utóbb azért kérdezzenek. Tehát mondok valami akkora baromságot, hogy már azon megütköznek, és akkor valami élet kerül a folyamatba. Milyen hihetetlen különbség van, amikor beszélek a bűnről, és valakik hallgatják, és azt gondolom, hogy ennek nincs értelme. Amikor pedig valaki eljön, és azt mondja, hogy atya, az életemben átéltem most valamit, és nem tudom, hogy ez most bűn volt-e vagy nem? De azt tudom, hogy nagyon bánt. Hogy a fenébe van ez? Lehet, hogy ugyanazokat a szavakat mondom el, és ennek meg van értelme. Hányszor éltem át azt, és ez mindig újból és újból megdöbbent, hogy jön valaki, mert fel akar fedezni valamit, és kérdez egy számomra hihetetlen, primitív és egyszerű dolgot, valami olyasmit, ami a legegyszerűbb könyvnek a legelején van, de neki mégis ez a legfontosabb. Elmondok erre neki egy nagyon egyszerű mondatot, amire ő felkiált, hogy igen, megvan, ez az! Van olyan is, amikor a legfontosabb dolgokat is elmondhatjuk, és semmi sem történik. Tehát a folyamatnak a kulcsa nem az igazságokban van meg, vagy annál, aki mondja, hanem sokkal inkább nálad. De a kérdés az, hogy te tudod-e, hogy mik a te kérdéseid? Hogy milyen érzések vannak benned? Hadd lobogtassam meg ezt az amerikai borítójú könyvet! Tehát, hogy eljutok-e én egyáltalán oda, hogy mit akarok én fölfedezni? Hogy is van ez? Vagy mondom Hamvas Bélát, és rájövök, hogy ez a Béla bácsi nem is mondott olyan nagy hülyeségeket. Az a kérdés igazából, hogy a kérdéseim rólam szólnak-e? Mik az én kérdéseim? Ha én a kérdéseim mentén haladnák, akkor folyamatosan tudnék tanulni, mert olyan lennék, mint az a vadászkutya, aki szimatot fogott. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy sokkal többet tanultam és tanulok azóta, hogy kikerültem a Papnevelő Intézetből. Elvileg ott kellett volna egy csomó mindent megtanulni, de ez nem annyira sikerült. Amióta viszont meg látszólag nem kellene tanulnom, azóta sokkal többet tanulok. Csak vagyok olyan pimasz, hogy a saját kérdéseim mentén haladok.

Elmondok még egy nagy pofátlanságot, egy arcátlanságot, amit veletek szemben követek el. Többször magamba néztem, és azt kellett kimondanom, hogy én tulajdonképpen azokról a témákról beszélek, ami engem érdekel. Most itt az hangzott el, hogy az nem baj! J De akkor is, ezt be kell ismernem! Néha tettem kísérletet arra, hogy leüljek és megpróbáljam elképzelni, hogy téged mi foglalkoztat. De úgy öt perc után kezdtem unatkozni, kezdett az arcod elhomályosulni a lelki szemeim előtt. Egyszerűen azt hiszem, hogy én erre egyszerűen képtelen vagyok! Még, ha úgy leülünk egymással szemben, akkor talán van bennem valami néni törekvés, hogy elfeledkezzek magamról, de egy ilyen helyzetben reménytelen.

Az ötödik pont. (Negyediknél tartok én, aki gépelem. J) A felfedezésen alapuló tanulást, azt az igazságot, amelyet így szereztünk, nem tudjuk közvetlenül kommunikálni a másik felé. Pont, amit a legszívesebben mondanánk el, amit igazán megtanultunk, hogy akármit csacsog az intellektusom, itt most egy nagy dolog történt, éppen ezt próbálod elmondani, és egyszerűen nem tudod. Ha megfeszülsz, sem bírod átadni, hogy pedig most tanultam meg valamit, hogy ehhez a tanuláshoz képest egy év egyetem semmit sem számít. Az az egy év egyetem arra jó, hogy most tudok pénzt keresni, és megélek. De amit valamikor ott átéltem, az igen, az számít. Erre pedig azt mondja Rogers, - és ez ütött engem nagyon szíven, mert annyira összefüggött azzal, amit a múltkor mondtam -, hogy mindig, amikor egy igazi, mély belső élményünket szeretnénk elmondani, amelyben tényleg megtanultunk valamit, akkor az a másiknak, tanítássá válik. Egy élményt mondok el, és mire elérkezik hozzád, egy tanítás lesz belőle. Erre mondja azt Rogers, hogy ezzel pedig már nem lehet sokat kezdeni. Mert amivel te igazán tudnál kezdeni valamit, az a te élményed! Amit te ugyanúgy nem tudsz elmondani nekem, vagy ha megpróbálod, akkor én abból csinálok egy tanítást.

Kierkegaardtól hadd idézek egy picit. Gyönyörű szépen beszél arról, hogy mit jelent, amikor a pap tanít. Ábrahám és Izsák történetéről van szó, amiről azt mondja Kierkegaard, hogy az egy valódi, igazi történés és élmény, amit Ábrahám és Izsák élt át. Az számura egy életre szóló élmény volt! Bekerült a Szentírásba, de amikor a Szentírásban olvasom, akkor már tanítás lesz. Ha pedig én, mint tanítással akarok vele valamit kezdeni, akkor pont a lényegét nem találom meg soha. Mert a lényege, az az élmény, amit Ábrahám és Izsák, Istennel együtt átélt.

„Nos, Ábrahám történetének megvan az a figyelemreméltó tulajdonsága, hogy mindig pompás marad, még ha nagyon gyatrán értjük is meg. Azonban itt, azon fordul meg a dolog, akarunk-e dolgozni és terheket venni magunkra? Az emberek nem akarnak dolgozni, mégis meg akarják érteni a történetet.” Hogy a csudába van az, hogy valaki 150 évvel ezelőtt ilyet mond? Hihetetlen! Nem? „Ábrahám dicsőségéről prédikálnak. De hogy? Nagyon is általánosan fejezik ki. Az volt a nagy, hogy úgy szerette Isten, hogy a legjobbat akarta föláldozni neki. Ez nagyon igaz, de ez a legjobb, túlságosan határozatlan kifejezés. A gondolat és a beszéd során Izsákot azonosítják a legjobbal, a töprengő nyugodtan pipázhat töprengés közben, és a hallgató kényelmesen kinyújthatja lábait. Így beszélnek hát, és a beszéd során cserélgetik az Izsák és a legjobb szavakat. Minden egész remekül megy. De ha úgy adódna, hogy a hallgatók közt akadna egy ember, aki álmatlanságban szenved, úgy máris fennállna a legborzasztóbb, a legmélyebb, tragikus és komikus félreértés veszélye, mert ez az ember azzal a szándékkal menne haza, hogy úgy cselekedjen, mint Ábrahám, hiszen a fia jelenti számára a legjobbat. Ha aztán a prédikátor tudomást szerezne erről, talán elmenne hozzá, és minden szellemi méltóságát összeszedve, így kiáltana: Te szégyentelen, te társadalom alja, miféle ördög szállt meg, hogy fiadat akarod megölni? És a pásztor, aki sem meleget, sem izzadtságot nem érzett Ábrahámról prédikálva, csodálkozna önmagán, azon a komolyságon, és azon a haragon, amellyel azt a szegény embert lehordja. Örömét lelné önmagában, mert sohasem beszélt ilyen határozottsággal és kenetteljességgel. Így szólna önmagához és a feleségéhez: Szónok vagyok, és ami eddig hiányzott, itt az alkalom, amikor vasárnap Ábrahámról beszéltem, egyáltalán nem éreztem megindultságot. De az is természetes lenne, ha netán a bűnös minden ellenvetés nélkül valóban visszafordulna a pásztor dorgatóriuma hatására. Ha ez a buzgó pap boldogan menne haza, attól a tudattól boldogítva, hogy nem csak hivatalból tud hatni, hanem mindenekelőtt a lelkipásztor ellenállhatatlan erejénél fogva. Amennyiben a vasárnap a gyülekezetet lelkesítette, hétfőn pedig Kerubként, lángoló karddal állt szemben avval, aki tettével azt a mondást igyekezett szégyenbe hozni, hogy a világon nem úgy mennek a dolgok, mint a pásztor prédikációjában.”

Ez volt az utolsó előtti idézet! J Ez egy ilyen emberkínzó este! J

Az utolsó idézetet, éppen időnk végén a tanításról és tanulásról szeretném elmondani, attól a valakitől, aki nem más, mint Kahlil Gibran, a próféta, akitől már hoztam idézeteket. Ezzel pedig valamiképpen teljessé teszem a sort, hogy itt egy protestáns filozófus, egy ilyen ki tudja miféle keresztény magyar bölcselő, és akkor most jöjjön egy arab embertársam.  

„Egy tanító szólt ekkor: Beszélj nekünk a tanításról! És ő mondá: Senki sem tárhat fel előttetek semmi olyat, ami már ne nyugodnék félálomban, saját tudásotok pirkadásában. A tanító, aki a templom árnyékában jár követőivel, nem annyira a bölcsességét adja át nekik, mint inkább a hitét és a szeretetét. Ha igazán bölcs, nem hív, hogy lépjetek be bölcsességének házába, hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet. A csillagász elmondhatja nektek, hogy ő megérti a teret, de nem adhatja át nektek, annak megértését. A muzsikus dalolhat nektek a mindent betöltő ritmus ütemében, de nem adhat nektek fület, amely fölfoghatná a ritmust, vagy hangot, amely visszhangozhatná azt. És aki a számok tudományában jártas, beszélhet nektek a súlyok és mértékek világáról, de elvezetni nem tud oda titeket. Mert az egyik ember látomása, nem kölcsönözheti szárnyát egy másik embernek. És amiképpen egymagatokban álltok Isten-tudatában, ugyanúgy egyedül kell állnotok abban is, amit Istenről tudtok, és a földről megértettetek.”

 

Isten áldjon meg benneteket!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs 

Comments