A megtérés fajtái

A megtérés fajtái.

Köszöntelek mindnyájatokat!

A megtérés formáiról beszélünk, arról az 5 formáról, amelyben többé-kevésbé összefoglalhatjuk a megtérések típusait. Eddig az elsőről beszéltem egy pár szót, és ezt most elismétlem még egyszer, és aztán mennénk a továbbiak felé. Aztán pedig egy nagyon fontos téma lenne még, ami közvetlenül a megtéréshez kapcsolódik, ez pedig az, hogy mi van a megtérés után, vagy úgy is mondhatnám, hogy mi történik az élmény után. Mi történik azalatt a 3-4 év alatt, vagy évtizedek alatt, ami alatt fel vagyunk szólítva arra, az élményeink nyomán, hogy valamit kezdjünk ezekkel az élményekkel, és ezek által, átalakítsuk a személyiségünket.

1. Ébredési vagy erkölcsi megtérés. Képzeljétek el, hogy egy kedves ismerősünktől kaptam egy levelet, és örömmel adta hírül nekünk, hogy Billy Graham él. Ahogy ezt a levelet olvastam, rögtön az az asszociációm támadt, hogy: Jézus él! Na szóval: Billy Graham él! J

Az ébredési vagy erkölcsi megtérés, mint kiderült a kutatások által készített interjúk nyomán, jóval kisebb százalékban jellemzőek, mint ahogy azt egyébként gondolnánk. Ehhez kötöttem azt a megjegyzésemet, hogy ha a Kinyilatkoztatás felől beszélünk a bűn fogalmáról, akkor azt egyáltalán nem szoríthatjuk kizárólag erkölcsi keretek közé. Eszembe jutott egy nagyon kedves, ismerős házaspár, akiket már emlegettem is egyszer, és akik az életükben először eljöttek a templomba, akkor azt mondták, hogy jól van Feri, a beszéddel még tudtunk valamit kezdeni, de hát az elején ez az Uram, irgalmazz, Krisztus kegyelmezz, Uram irgalmazz és Gyónom a Mindenható Istennek, ez azért úgy már a Mise elején egy nagy maflással ért föl. Azt mondták, hogy ők azért nem érezték magukat ennyire bűnösnek. Tehát, hogy ők úgy jöttek ide, hogy nekik ez jelent valamit, ez egy Isten tisztelete alkalom, és akkor mégis háromszor el kellett mondani, hogy én vétkem, meg bűnös vagyok, meg bocsáss meg, meg Uram irgalmazz, és hát ők ezt úgy nem értették, hogy minek kell így csinálni. Ez egy egyáltalán nem elhanyagolható jelenség! Ezért nem szoktam érdeklődő embereket Misére hívni. Tényleg nem! Miért gondoljátok, hogy nekik való a Szentmise? Nem való nekik. Nem azért, mert még nem sikerült bennük elég mélyen fölpiszkálni a bűntudatot, hanem egyszerűen azért, hogy képesek legyenek az Egyháznak ezt a formáját értelmezni. Volt egy pap, aki azt mondta, hogy te Feri, ne haragudj, de én nem verem a mellem. Nem haragudtam, mert felőlem azt csinál a jobb kezével, amit akar. Azt mondta, hogy mondja ő, hogy én vétkem, de legalább nem ütlegeli magát. Persze, attól függetlenül, hogy valaki nap, mint nap, nem éli át a maga erkölcsi nyomorát, ettől ő lehet nagyon normális, rendes ember. Ezzel együtt pedig képes lehet arra, hogy kezdjen valamit ezzel az egyházias formával a Szentmisében. De mondjuk egy kereső, és megtérés-félben lévő embert ez nagyon furcsán érinthet, hogy mondjuk végignézi az életét, és azt mondja, hogy tulajdonképpen én eddig sem voltam gazember. Most az Istenhez való tartozásomnak az lenne a feltétele, hogy gyorsan el kell ismerjem, hogy mégiscsak egy gazember vagyok? Ez lenne a feltétele? Nagyon sokan emiatt visszarettennek, és nagyon is meg lehet őket érteni! Tehát, egy szó, mint száz, egy svéd szekta, - emlékeztek -, akinek 375 tagja volt, annak a 16 %-a tartozott ebbe a keretbe, akik klasszikusan ezt élték át, hogy bűnös, rohadékok voltunk, és most hamvasak és frissek lettünk. A többiek nem voltak annyira nyomorultak. Ide hoztam a Szentírásból a szamariai asszony történetét és a parázna hölgynek a történetét, ami nagyon szépen mutathatja ezt a fajta megtérést. Na, ez akkor az első. Amióta odaadom a jegyzeteimet, azóta az összes példából ki kell húznom a rendes neveket, hogy nehogy felismerhető legyen. Képzeljétek el, hogy most van egy jegyzetem, és már a példát sem írhatom le, a saját jegyzetembe, rendes névvel!

2. A megtérés, mint valamilyen emberi problémára, hiányra adott válasz vagy megoldás. Úgy hívják ezt a típust, hogy fölcserélési megtérés. Egy valamilyen problémát sikerül fölcserélni, egy vallási problémára, és ezzel mindenki jól jár. Tehát mondjuk ennek a klasszikus módozata az, amikor egy fiatalember, ilyen serdülőkori szexuális problémáit, vallási módon oldja meg. Tehát mondjuk van egy ilyen nagyon súlyos, a szexualitással kezdeni nem tudó személyiség nehézsége. Nem zavara, hiszen normális ő, de nem tud mit ezzel kezdeni. Az erre adott válasza, valamiképpen egy vallási formában adott válasz, amelyben az ő szexuális kérdése már nem lesz annyira fontos. Átmegy egy vallási válaszadásba. Ennek tükrében nyer választ, az ő eredetileg szexuális problémája. Mondjuk ez egy klasszikus eset lehet, hogy valaki így serdülőkorban megtér, és a megtérése nyomán, az addig nagyon eleven szexuális nehézségei,  egyszerűen eltűnnek, valahogy a helyükre kerülnek. Na, erre lehetne gondolni, ha ezt nagyon kisarkítjuk.

Mi ennek a leírása?

A.) Kudarcélmény. Valami nem megy vagy nem működik. Nem tudok mit kezdeni az életemmel, vagy valamivel a személyiségemen belül. Mondjuk ilyen kudarc, vagy hiányélmények lehetnek, hogy nem fogad el senki. Azt élem meg, hogy nem ismernek el, nem fogadnak el. Nem vagyok értékes ember. Egyszer csak, mondjuk az Istennel való kapcsolatomban, a szívem mélyéig átélem azt, hogy: De Isten elfogad! De Isten szemében értékes vagyok! Akkor pedig, az az alapvető konfliktus, amit valaki önmagában él meg, hogy értelmetlen esetleg az élete, minek nőjön föl, nincs ennek semmi értelme, mert most minek még ez az ötven év, ez bekerül egy vallásos összefüggésbe, és valahogy ez a dolog megoldódik a vallásos válaszadás által. Hadd idézzek ide egy papot, akinek természetesen nem mondom a nevét. Egy olyan valaki, akiről a barátai azt mondták, hogy ő volt az, aki minden közösségből egy kicsit kilógott. Nem azért, mert annyira eredeti és jó fej volt, hanem valahogy a közösség átlagához mérten is, mindig bénának mutatkozott. Most, ha van köztetek ilyen, akkor ezt most nektek mondom, a nyomorultaknak, a szerencsétleneknek. Az történt vele, hogy a megtérése kapcsán, miután az élete 30 évét úgy élte meg, hogy akárhová kerül, valahogy mindig a nyomorultak társaságában találja magát, és azt élte meg, hogy ez joggal is történik így. Kezdte szép lassan, 30 év alatt elhinni azt, hogy neki tényleg ott a helye. Majd pedig megtért, és a megtérés lendületével elment papnak. Azért először megerősödött, és utána szépen rájött, hogy ő nem is olyan hülye csávó! Akkor elment papnak, és egy nagyszerű plébános lett! Sokkal jobb, mint én! Egy született plébános lett! Istenem! Ez a megtérés vár még rám, hogy plébánossá térjek meg! J Szóval egy nagyszerű pap lett belőle. Ez egy gyönyörű története, vagy végkifejlete annak, hogy valaki mindig hamupipőke státuszban van az élete során, és egyszer csak a megtérés révén, ez a problémája is megoldódik. Mégpedig úgy, hogy az az út, amit végigjár, nagyon is hiteles, nincs benne semmi erőltetett, és a személyisége teljesen normálisan alakul és fejlődik. Annyira, hogy egy ilyen, és ezt most így mondom, senkiből, egy közösségnek a hiteles vezetőjévé tud válni. Azért ez egy nagy fejlődés, meg nagy út, és nincs benne semmi erőltetett és hiteltelen! Persze rengeteg munka van mögötte! Elmentem ehhez az atyához nyáron, és akkor ott találkoztam az ő nyájából emberekkel. Annyira kedves volt ott egy ilyen régi vágású, ilyen egyházfi, és azt mondta, hogy azért szeretjük a plébánosunkat, mert egy megszállott ember. Ekkor pedig elkezdett így ragyogni a szeme az idős bácsinak: Ilyen a mi plébánosunk, szívvel-lélekkel csinálja, amit csinál! Ez pedig mindent elárult az ő hitelességéről, hogy itt egy valóban hiteles folyamat történt!  

Ilyen lehet például a valakihez tartozás szükséglete, hiányérzete, az, hogy nincs kihez tartozni. Emlékeztek a Szentírásból, János evangéliumából arra a beteg emberre, akinek nincs embere. Nagyon szép cikkek és tanulmányok jelentek meg erről sorozatban, mintha a ma emberét, ebben a köntösben látnánk, hogy a ma emberének valamiféle fájdalmas ars poeticaja ez, hogy nincs emberem. A megtérés nyomán, erre az emberi hiányra vagy fájdalomra kaphat valaki nagyon is hiteles választ. Ahogy van az a gitáros, pengetős, plöm-plöm ének… Jaj! Mit nem mondok! Az a kedves, emelkedett, karizmatikus nóta! Én hozzád tartozom, te hozzám tartozol… és akkor ezt énekelgetjük 50-szer vagy 100-szor, de nagyon jogosan, mert ez egy nagyon jó élmény.  Amikor ülsz egyedül és senki más nem fogja a kezedet, csak a teáscsupor, és akkor ezt mégis úgy dúdolgatod, mint a Micimackó, hogy azért  mégse, mert hiszen van egy Füles, aki szeret téged. J Tehát az a valakihez való tartozásnak a leírása akart lenni. Vagy ilyen lehet például, hogy átélem azt, hogy valaki végre szeret engem! Hihetetlen primitív dolgokat mondok ugye? De itt hadd fűzzek hozzá egy ilyen klasszikus esetet, ahol adott esetben, ez a hiány és fájdalom, hogy nem szeretnek engem és nem fogadnak el, csak úgy, hogy vagyok, az egy vallási megtérés irányába vihet valakit. Például az, amikor a házastársak között súlyosan megromlik a kapcsolat, és az illető azt éli át, főleg, ha depresszív alkat… Hú! Egy depresszív alkat a párkapcsolatában, ugyebár önmagát a kapcsolat alapján értékeli és értelmezi. Ha pedig a társa őt nem fogadja el, sőt már annyira megromlik a kapcsolatuk, hogy akármit csinálhat, semmi sem lesz jó, akkor egy ilyen ember egy hihetetlen mély válságba kerülhet. Ilyenkor, erre az elemi, emberi fájdalomra, egy vallási megtérés, nagyon jó válasz lehet!  Amikor átéli azt, hogy az ő férje vagy felesége őt nem dicsérgeti, vagy nem tudom én, hogy mit nem csinál, ami azt fejezné ki neki, hogy szeretve vagyok vagy szerethető vagyok, akkor is az vagyok! Jó esetben, egy ilyen megtérés után, történhet egy visszatérés is. Tehát az illető megerősödik, és átalakul a kettejük kapcsolata. Ez mondjuk ennek a szép forgatókönyve. Tehát egy ilyen megtérés lehet, adott esetben felnőtt korban válasz, egy ilyen nehézségre.

A folyamat egy kudarcélmény. Valami emberi fájdalom és hiány, de úgy, hogy teljesen kipurcanunk tőle. Utána:

B.) A megtalálás vagy rátalálás, vagy a megoldásnak egy érzelemmel teli, szenvedélyes elővételezése. Azért mondom ezt így, hogy elővételezése, mert hiszen ez még csak adott esetben egy egyperces élmény, egy egyhetes vagy egyhónapos valami, ami szép lassan elpárolog, és semmivé tud foszlani, emlék marad belőle, és az illető ott áll és néha azt éli meg, hogy utána még 4 év küszködés vár rá. (Lásd Paul Claudel megtérés-élménye.) Azt éli meg, hogy most még rosszabb, mint volt, mert most ráadásul belekóstoltam vagy megízleltem azt, hogy mi az, ami nekem segíthetne, és most ezt is elveszik tőlem. Ez nagyon nagy fájdalom tud lenni! Ilyenkor volna szükség arra, hogy valaki, azt amit érzelmekben és tapasztalatokban elővételezetten átélt, és felismerte azt egy nagyon mély élményként, és látja, hogy ez helyre tud engem tenni, azt ő lépésről-lépésre megint fel tudja építeni magában, lehet, hogy sok év alatt. A lelki atyám egyszer azt mondta nekem, amikor így töprengtünk, hogy mennyi az a minimális idő, amíg valaki egy ilyen jellegű megtérésből, fel tudja építeni a saját személyiségét. Nagyon nagy emberismerettel rendelkezett és azt mondta, hogy minimum két év, és azalatt el sem tudja képzelni, hogy ez a folyamat valamennyire befejeződjön.

C.) Ezen a ponton megint visszatér a fájdalom. Néha azt is érezzük, hogy lehet, hogy még rosszabb! Megint köthetjük a kiindulópontunkhoz, a szenvedélybetegséghez. Ilyenkor lehet az, hogy valaki elővételezetten átéli azt, hogy na, ez a megoldás, majd visszazuhan szinte egy még rosszabb helyzetbe, és még inkább elkezd inni. Az egész történetnek az lesz számára a következtetése, hogy sem az Isten, sem a vallás, sem a kereszténység nem adott választ. Ezt pedig egy életre kipipálja. Pedig ennek nem kellene így lennie, mégis sokan erre a következtetésre jutnak! Tehát ez a csalódottság és a problémák visszaszivárgása. Utána pedig egyfajta felismerése annak a szükségnek vagy szükségletnek, hogy neki kell állni ezt a folyamatot most már saját erőből is, tudatos és szabad döntésekből, akarat által, az én közreműködésével felépíteni. Keserves és hosszú út a megmaradásért – ez következik utána.

A legjobb példa talán erre a Szentírásból, a Zakeus és vámos története. „Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kistermetű lévén, nem láthatta a sokaságtól.” Kistermetű és megvetett ürge volt, ezt lehetett tudni róla, mert a szakmája az undorító és gusztustalan volt, a korabeli ember felfogása szerint. „Előrefutott és felmászott egy fára, hogy láthassa őt. Mikor Jézus odaért, felnézett és így szólt hozzá: Zakeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom!” Ez, ha így mondhatnám, a klasszikus forgatókönyve, ha ez egy valós, ilyen személyekben történt esemény, de lehet egy belső történés is, hogy ücsörögsz a fán, és azt gondolod, hogy egy nyomorult, pici alak vagy, és valaki, aki talán a legfontosabb ebben a pillanatban, azt mondja neked, hogy te fontos vagy! Szállj le onnan, és hívj meg engem vendégségbe! Ami pedig egy hatalmas megtiszteltetés. „Sietve leszállt, és örömmel befogadta. Aki ezt látták, zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg!” Ez a mondat lehet az én belső hangom is: Hát, hogy lennék már méltó arra, hogy engem Isten megszeressen? Nem, ez csak egy káprázat lehet, hát csak hallucináltam, hát dehogy mondta Isten, hogy nálam akar megszállni! Jaj, dehogy, hiszen egy bűnös ember vagyok! Akkor pedig Zakeus előállt és azt mondta az Úrnak, amiben láthatjuk a tudatos döntését. Amikor hallod ezt a belső kételyt a személyiséged belsejéből, hogy ez nem lehet igaz, nem is neked szóltak, akkor történik mindez. Ismeritek Karinthynak az írását? - Nem nekem köszöntek. Azt a kínt, amikor mentek a Moszkva téren mondjuk, és valaki kiáltja, hogy Hello! És akkor nem ő volt, akire vártunk. Egyszer én csináltam olyat, hogy annyira elszégyelltem magam, hogy hagytam, hogy elmenjek amellett az ember mellett, akivel összetévesztettem a barátomat… Annyira kipurcantam ettől, hogy így néztem rá, így! Na ez az, amikor nem nekem köszöntek! J Ez akkora szégyenérzettel járhat, ami megint csak jó mélyről fakadhat belőlünk, mivel egy olyan emberből is fakadhat a szégyenérzet, aki nem elfogadható és szerethető. Zakeus is azt érzi, hogy nem-nem, ezt biztos, hogy valaki másvalakinek mondta. Nem tudom, hogy ki lakik még itt, de az biztos, hogy nem nekem mondta. Na, és akkor most jön a tudatos lépés, amikor Zakeus előlép és azt mondja az Úrnak, hogy: „Uram, íme vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, akkor visszaadom neki a négyszeresét. Jézus így felelt neki: Ma üdvössége lett ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia! Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett.” Gyönyörű szép, ez a zárómondat, és pontosan kifejezi azt, hogy mit jelenthet elveszni, meghalni, és megtaláltatva lenni, és újjászületni. Aztán, hogy szegény, nyomorult Zakeus mit csinált még 4 évig… Tudjátok néha olyan ez, mint egy magyar népmese, hogy aztán holtomiglan-holtodiglan összekötötték életüket, és még ma is élnek… amíg a Megváltó halála el nem éri őket. De ez persze nem így hangzik el a mesében. Szóval, hogy mi történt ezzel a nyomorult Zakeussal? Ezt azért akartam így mondani, hogy nehogy becsapódjunk, amikor elolvassuk ezt a történetet, és azt mondjuk, hogy Istenem, ennek a Zakeusnak mekkora mákja volt! Ez az Isten kegyeltje volt, és bezzeg neki lehetett! Hát én azért annyira nem irigyelném, mert ez a nap, ez csodás lehetett, de tudjátok, amikor fél év múlva, Zakeus ül a tizedannyi vagyona fölött… Hogy lehettem ekkora barom? Hát kiknek adtam én azt a lóvét? Hát ilyen marha, hogy lehetek? Akkor pedig így elkezdi sorra venni, hogy mégis annak adtam négyszerest, annak a gazembernek? Hát normális vagyok én? Szóval azért lehetne tovább írni ezt a történetet!

Mondanék valami mást is ide, ami nem a Szentírásból való. Egy fiatal lánynak a története, aki egy ilyen jellegű megtérésen ment át, és ennek a történetnek nem happy and volt a vége. Ezt már tovább írták!

„Egy mélyen deprimált és öngyilkossági gondolatoktól szenvedő, fiatal lány a következő megtérési történetet éli át. A lány úgy érezte, hogy a családja, de különösen az apja, magára hagyja és elveti. Egy olaszországi út során hallott egy előadást az Egyházról, mint Krisztus misztikus testéről. Ekkor egy hirtelen megvilágosodásban ráeszmélt, hogy mindazt, amire eddig vágyott, sokkal csodálatosabban megkaphatja az Egyházban, Krisztus misztikus testében. Életújító erőket, és mély közösséget az emberekkel. Látta, hogyan közli magát Krisztus, a Szentségek látható alakjában, és hogyan egyesíti az embereket szeretetével egy nagy családdá. Néhány héten keresztül a konvertita lány, belső békében és tiszta örömben élt, mialatt hittant tanult és megkeresztelkedett. Lelki vezetőjére olyan mély benyomást tettek teológiai benyomásai, hogy azt tanácsolta neki, hogy lépjen be egy szemlélődő rendbe. Mivel láthatóan jó teológus, de nagyon rossz pszichológus volt, nem is sejtette, hogy egy ilyen belső válságból született elhivatás gyakran megfordul, és a megtérőt új krízisbe sodorja. A misztikus test, több héten át csodálatosan megtapasztalt élménye, amely kielégítette ennek a lánynak hatalmas gyöngédségét, és életerő iránti igényét, túl soknak és közvetlennek bizonyult. Lassacskán megint a depressziók törtek a lelkébe, melyek végül elfojtották hitének tüzét, és megkeserítették örömét. Mi több, a neurózisba való visszaesés feletti elkeseredésében, a lázadás összes érzése felébredt benne. Bár hű maradt az Egyházba és Istenbe vetett hitéhez, nehéz teherré vált számára a vallás. Gyámoltalanul kiszolgáltatottnak érezte magát, egy követelő Istennel szemben. És most egy idézet tőle: ’Többé már nem tudok ebből megszabadulni, de nem akarom Istent mégsem megölni!’ Hosszú évekre volt szüksége ahhoz, hogy lépésről-lépésre visszaszerezzen egy-egy igazságot, amelyet egyszer már óriási érzelmek közepette megsejtett.”

Tehát erre a fajta megtérésre lehet azt mondani, így fogalmaztam ezt én meg magamnak, hogy: Tilos ráerősíteni! Szigorúan tilos! Az ilyen embernek a lelkesedésből faladó, élet-átalakítási ötleteit, kifejezetten hatalmas kritikával kell fogadni! Én legalábbis így csinálom. Emlékeztek a Csan-buddhista történetekre? Amikor jön a szerzetes és azt mondja, hogy: Apát megvilágosodtam! – Igen. Mit ettél ma? – Hát még semmit apát, hát éppen most világosodtam meg! – Jó, akkor menjél és egyél rizst, meg krumplit! Utána pedig gyere vissza és takarítsd ki a körletet! Egy hónap múlva lássalak megint. Ugye, ez egy bölcs apát! Akinek nemcsak a teológiai, de a lélektani nézetei is elég jók. Sajnos ismerek ilyen történetet személyesen is. Fiatal, megtért, ifjú ember, akinek a megtérése természetesen nagyon hiteles, pontosan úgy van, ahogy ő azt átéli, az teljesen normális, és akkor egy olyan lelki atyához került, aki ráerősített erre a folyamatra. Sajnos! Az illető pedig elment papnak, emiatt pedig teljesen felrúgta az addigi egész életét, és hála az Istennek, talán négy vagy öt év múlva rájött, hogy dehogy is, mert ez csak a megtérés lendületéből fakadó valami volt. Akkor pedig visszajött, és akkor öt év után, az addig ott hagyott életnek, bizonyos szempontból a romjain, el kellett kezdenie egy új életet építenie. Ezt az egészet megspórolhatta volna, ha a pap nem erősít rá erre a folyamatra.

Csakhogy egy pozitívat is mondjak! Egyszer részt vehettem, annak az atyának a lelkigyakorlatán, egy hetes lelkigyakorlaton, aki az összes osztrák papnak a lelki vezetője. Ez a hivatása. Bárki pap, hozzá mehet. Ez egy magyar pap egyébként! Na, látjátok! J A következőt mondta, - ugye papnövendékek voltunk -, hogy: „Nézzék! Ha maguk most ott tartanak, hogy pontosan a közepén állnak annak, hogy maradjanak, vagy menjenek, akkor menjenek!” Aztán persze hozzáfűzött néhány mondatot. Ha ma ebben a világban valakiben nincs meg egy bizonyosság és elköteleződés, mi ne mentes a krízisektől adott esetben, természetesen, de ha folyamatosan a hivatásában nem tudja, hogy menjen-e vagy maradjon, akkor inkább menjen! Erről azt gondolom, hogy ez egy nagyon bölcs, józan lelkipásztornak a mondata. Nem értem, hogy mondjuk a mi ismeretségi körünkből, miért nem ment el senki sem papnak még vagy apácának? Bezzeg más rendes papok között ezernyi megtérés van, meg hivatás! Na! J

3. Folyamatos megtérés, progresszív megtérés. Erről fogok a legkevesebbet elmondani. Lassú folyamat, észrevétlen megtérés. A kutya se tudja, hogy mikor tért meg az illető! Általában őneki is az a tapasztalata, hogy fogalma sincs arról, hogy mikor tért meg. Ez nagyon jópofa élmény! Azokkal szokott ilyen lenni főleg, akik vallásos nevelésben részesültek. Egyszer csak rájön arra, hogy jé, én azt hiszem, hogy most már tényleg keresztény vagyok! Eddig azt hittem, hogy kötelességből mentem vasárnap Szentmisére, most meg szükséglet! Jé! Hogy is van ez?

Eszembe jutott egy 30 év körüli hölgy. Ültünk egy csoportban, és akkor beszéltünk egy közösségnek és akkor beszélgettünk annak a kisközösségnek a jövőjéről, és akkor egyszer csak ilyeneket talál mondani, hogy: Nekem egy hívő közösségre van szükségem! Olyan emberekre, akik élik a vallásukat, akik a hitben egyek, akik Krisztusra tekintenek. Akkor egyszer csak megáll, és azt mondja, hogy jé, ezeket én mondom? Ő egy vallásban felnevelkedett 28-29 éves hölgy volt. Egyszer csak ahogy beszélt, rájött hogy neki erre van igénye! Na, ez egy észrevétlen megtérési folyamat! Szép dolog az ilyen, nagyon ritka! J

Nincs trauma! Nincs krízis! Vagy legalábbis, ezzel kapcsolatos komoly válság. Hanem, adott esetben komoly, elkötelezett munka, lépésről-lépésre. Tudjátok, a hangya meg a tücsök! Rousseau, tudjátok mit mondott erről a történetről? Már Rousseau is azt mondta, hogy: „Ez a történet nem alkalmas az ifjúság nevelésére, mert a fiatalok titokban a tücsöknek drukkolnak!” Tehát egyáltalán nem gondolom, hogy a szívetekhez szólok, amikor a hangyát helyezem elétek. J

Két történetet hadd mondjak el. Ez a két történet egymásba kapcsolódik, két hosszú megtérési folyamatról van szó.

Az egyik. Most, karácsony előtt, Ádvent negyedik vasárnapján, megkereszteltem egy 52 éves férfit. A legklasszikusabb, hosszú megtérési folyamat, amin ő végigment. Semmilyen vallásos nevelés, és katolikus feleség. J Most akkor lábjegyzet következik: Nehogy nekem azért menjetek hozzá egy pasihoz, hogy megtérítsétek! Tehát ez ilyen házassági okként tilos! Nagyon toleráns volt a feleségéhez, és azt mondta, hogy nem akarja akadályozni a vallásgyakorlásában, és tudja, megértette, mivel jóban volt a feleségével, hogy neki fontos a gyerekek vallásos nevelése, és hát akkor szabad a pálya, itt a tér, és engedte a feleségének, hogy mindezt csinálja. Eltelt mondjuk 15 év, és nem csinált ezzel semmi, csak hagyta, hogy ez így legyen. A felesége meg nem rugdalta. Az meg hagyta a férjét, hogy az meg úgy legyen, ahogy van. Akkor egyszer csak a férj azt mondta, hogy ez már annyira fura, hogy ti mentek vasárnap reggel misére, én meg itt ülök, nézem a rajzfilmeket… J az összes Tom és Jerryt kívülről tudom, hát már annyira unalmas! Hátha a misén, ott van valami jobb, mint a Lolek Bolek. Erre elkezdett járni a misére. 10 év vasárnapi mise! De nem csinált semmit, hanem a  feleségével megbeszélte, hogy ha a többiek fölálltak, akkor hajlandó volt fölállni, hát mert mégis csak, értitek, az nagyon furcsa lenne, ha mindenki állna, ő meg ülne. De azért úgy próbált el is tűnni, hogy vagyok is meg nem is, nem vetett keresztet, nem mondott el egyetlen imádságot sem, a Hitvallást sem, hanem ő csak úgy ott volt. Így telt el tizenvalahány év. Ekkor pedig egy olyan munkatársa adatott, aki meg teológiát végzett. Elkezdtek egymással beszélgetni, és nagyjából másfél-két évig, miután ők nagyon sokat voltak együtt, - és hát ez mégsem a felesége volt, meg hát azért mégse a felesége szavára térjen meg az ember -, látta, hogy ez a munkatársa olyan hitelesnek tűnik. Ezek a beszélgetéseik egy utolsó lökést jelentettek neki, és végül így keveredett el végül is el idáig. Akkor pedig a következő gondolata támadt, ami ugye a hívő közösségek bizonyos tagjai számára nagy botrányt jelentett, hogy ő karácsonyi ajándékként megkeresztelkedik! Ugye, ha nem mondtam volna el az előzményeket, akkor botrányos volna. hogy mit csinálsz? Normális vagy? Hát mi ez mér, hogy te karácsonyi ajándékként megkeresztelkedsz? Hát kapjál már magadhoz! De az előtörténet ismeretében, most mégis mit kérhetnénk tőle, még vagy 20 évet, vagy mit? Hát világos, hogy ennél jobban ezt már nem lehet megérlelni! Már úgy túlérett, hogy már húzza az ágat lefele! 

Még egy beékelődő történet ide. Ugye annak idején szétszórták a szerzetesrendeket az 1940-es évek végén. Akkor volt ott egy férfiember, aki a noviciátusból került az utcára, és 45 éven keresztül, megmaradt nőtlenségben, meg mit tudom én miben, ilyen rendes emberként. 45 év után, amikor újjáalakult a szerzetesrend, és ő jelentkezett a nem tudom én ki által kinevezett ottani szerzetesrend vezetőjénél. Akkor mondta, hogy ő 45 éve így élt, úgy élt, minden nap másfél órát imádkozott, minden nap Szentmisére járt, és hát nem is vették fel sehova egyetemre, mert nem írta alá, hogy Mindszenty egy gazember. Egy kellemes kis élettörténet, ugye. Erre azt mondja neki a nála fiatalabb szemináriumi vezető, hogy hát én akkor úgy látom, hogy magának még komoly noviciátusa sem volt, úgyhogy magát ki kell küldeni külföldre egy komoly noviciátusi időre! Jaj! Na most ez volt az a pont, ahol az illető azt mondta, hogy ha neki ezt a 45 évet nem számítják be noviciátusnak, akkor neki biztos nincs itt a helye! Én így is jó voltam a Jóistennek 45 évig, akkor most már így maradok! Na de azért ez egy iszonyú tőrdöfés ám! Azt mondani 45 év után, hogy nem volt noviciátusa! Istenem!

Akkor most jönne az a második történet, amit akartam mondani. Ezen a misén, ahol megkeresztelkedett ez a férfiember, ott ült egy asszony, aki már meg volt keresztelve, de a férje azonban nem! Elkezdett a mise után, lejövén a sekrestyébe, ilyen zokogásba kitörni, hiszen az ő férje ugyanezt az életutat járja be. Akkor pedig azt mondta, így a könnyei között ez az asszony, hogy: De tudod Feri, múltkor a felnőtt katekézisen, mondta a Miatyánkot! Látszott rajta, hogy ez a reménynek a sugara, hogy talán még az én férjem is. Hát akkor ez úgy néz ki, hogy egy folyamat, és itt még akármi is lehet!

Ide tartozhat ez is, amit hadd olvassak el, mert annyira jó ide!

„Az etióp kincstárnok megtérése.

Az Úr angyala így szólt Fülöphöz: Kelj föl, és menj déltájban a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely néptelen. Ő fölkelt és elindult. És íme, egy etióp férfi, Kandakénak, az etiópok királynőjének magas rangú udvari tisztviselője, aki egész kincstára fölé volt rendelve, és Jeruzsálemben járt Istent imádni, visszatérőben, hintójában ülve, olvasta Izajás prófétát. Ezt mondta a Lélek Fülöpnek: Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz! Amikor Fülöp odafutott, hallotta, hogy Izajás prófétát olvassa, és megkérdezte tőle: Érted is, amit olvasol? Erre agy válaszolt: Hogyan érthetném, amíg valaki meg nem magyarázza? És megkérte Fülöpöt, hogy szálljon föl, és üljön mellé. Az Írásnak az a szakasza, amelyet olvasott, ez volt: ’Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját. A megaláztatásért elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná föl? Mert élete fölvitetik a földről.’ Az udvari ember megkérdezte Fülöptől: Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról? Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva beszélt neki Jézusról. Amint tovább haladtak az úton, valami vízhez értek, és így szólt az udvari ember: Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem? (Hoppá!) Azt mondta neki Fülöp: Ha teljes szívből hiszel, akkor lehet! Ő pedig ezt mondta: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia! Erre megparancsolta, hogy álljon meg a hintó, leszálltak a vízbe, mind a ketten, Fülöp és az udvari ember, és megkeresztelte őt. Mikor kijöttek a vízből, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és nem látta őt többé az udvari ember. De örvendezve haladt tovább az útján.”

Ez ugyanaz, Szentírási módra. Ugye Fülöpnek az Úr Lelke megadja, nemcsak a teológiai, hanem a lélektani érzéket is. Itt nem az történik, hogy Fülöp azt mondja, hogy hát gyere vissza jövőre, akkor majd találkozunk a jeruzsálemi templomban, és akkor mond fel majd nekem a katekézist.

4. Drámai tapasztalat alapján történő megtérés. Itt egy viharos élmény, egy traumatikus, intenzív érzelmi állapot, darabjaira töri a személyiséget. Ez van a hátterében. Most hadd mondjak egy úgynevezett negatív megtérési élményt, amire szoktam hivatkozni, és ez egy irodalmi példa, amit Kassák Lajos ír le, ami nem más, mint a saját negatív megtérés története. Nem tudom, hogy ismeritek-e? Leírja azt, hogy fiúként a temetőbe ment a barátaival, - és ő vallásos nevelésben részesült, csakúgy, mint a barátai -, és a saját maguk által készített parittyával, a gyertyákat, meg az ilyen kandelábereket, meg egyebeket kilövöldözték. Ahogy lövöldöztek, elérkeztek egy olyan sírhoz, amelynél egy feszület volt a sír felett, de a feszület fölé egy ilyen üvegbúrát helyeztek. A barátai azt mondták, hogy ezt nem mered megcsinálni, hogy oda is lőjél egyet! Erre a kortárs csoport ereje hat rá, és az ifjú Kassák Lajos, megfeszíti a parittyát, de mielőtt elengedné, a következőt mondja: Ha van Isten, akkor nem engedi, hogy megtörténjen! Vagy nem találom el, vagy jön az angyal és a szárnyával elkapja a követ, de valaminek történnie kell! Piff! Ott meg durr! Azt mondja erre Kassák Lajos, hogy ebben a pillanatban széttörött a hite. Aztán többé nem is állt össze.

Most akkor következzék egy pozitív történet is. Ezt két héttel ezelőtt is emlegettem, mert úgy szíven ütött ez a dolog! Ez egy haszid rabbiról szól. Emlékeztek a haszid történetekre, biztos. A haszid rabbit a családjával együtt elhurcolják Auschwitzba, ahol a 9 gyereke és a felesége meghal. Ő megszökik, és eközben nagyon súlyosan megsebesül. Ott van a lengyel erdőkben, és az jut az eszébe, hogy ő ezt így nem fogja túlélni, tehát mindenképpen valamilyen segítségre van szüksége. Ekkor pedig elkezd félni, hogyha bemegy a faluba, akkor ki tudja kihez fog bemenni, hiszen már ennél kevesebbért is elhurcolhatnak bárkit, mintsem, hogy egy ilyen embert rejtegessen. Azt mondja, hogy inkább meghal, és elkezd ilyen nagy leveleket tépkedni, hogy ezzel leszorítsa a vérzést. Na és itt jön el az a pillanat, amiért ezt a történetet érdemes volt elmondani. Közben pedig, ebben a krízisben azt mondja, hogy én most itt mindennél jobban átélem azt, hogy szükségem lenne valakire, aki gyógyít engem, mert most én meg fogok halni, ha nem segít valaki. Ott pedig, abban a pillanatban megfogadja, hogyha túléli ezt, akkor az életét a gyógyításnak fogja szentelni. De mindeközben ugye egy rabbi. Túléli, majd elmegy Izraelbe, és ott egy szülészetet alapított, sok-sok év munkája nyomán, és most már több mint 10 ezer kisbaba született meg ott. Na ez egy ilyen, krízisre adott válasz! Erre azért megkérdezték tőle, hogy mégis hogyan hozta ezt létre, mert a felesége és a 9 gyermeke meghalt? Akkor pedig rámutatott a szülőotthonra, és azt mondta, hogy: Ez az én válaszom!

Tehát ebben az élményben nagyon határozottan átéljük a saját erőinknek a végességét, hogy egyedül nem megy. Azonban az ilyen megrendülésből fakadó döntések, mondjuk az ilyen, ha én ezt túlélem, akkor, hát ritkán bizonyulnak tartósnak. Tehát ennek a rabbinak a nagyszerűsége nemcsak az, hogy ott az erdőben azt mondja, hogy, hanem, hogy meg is csinálja! Mert ehhez neki, feltehetően az egész életét át kellett szerveznie! Hiszen egy rabbinak nem az a dolga, hogy egy szülőotthont alapítson.

Egy szociológus 76 konvertitát vagy megtérőt mélyinterjúvolt, és a következőre talált rá, hogy a személyes elmélkedés, tehát a megtérés földolgozásának a folyamata, sokkal jelentősebbnek bizonyult az adott ember számára, mint maga a megtérési élmény. Ez hihetetlenül elgondolkoztató! Tehát nyilván a megtérési élményhez térek vissza, újból és újból, de ami igazán meghatározza azt, hogy most milyen vagyok, az ennek a földolgozása, nem pedig maga az élmény. Ez derül ki, és ez nagyon is reális!

Most egy orvosi Nobel-díjas megtérését fogom elolvasni, aki 1912-ben kapta meg ezt a díjat.

„1903-ban, Alexis Carrel 30 éves. Orvosi diplomája van, az anatómia professzora Lyonban. Vállalkozik rá, hogy elkísérje a betegek egy csoportját Lourdesba. Micsoda nyűg! – mondja. De a kijelölt kísérő orvos, közbejött akadályok miatt nem tud elmenni, és ő ugrik be helyette. Carrel baráti szívességből vállalja el a helyettesítést. Tehát nem is akar elmenni. Nem csinált titkot kedvetlenségéből, csupán csak annak örül, hogy közelről bírálhatja majd a Lourdesi eseményeket. A katolikusok csodákról beszélnek, de ez nyilván önámítás. Az idegbetegek többé-kevésbé meggyógyulhatnak, az imádkozó tömegből áradó szuggesszív erőtől. De ilyesmire egy ideggyógyász is képes. Lourdesban más esetek is előfordulnak, veti ellene a vele együtt utazó orvos kollégája, rák, bőrfarkas, tuberkolózis, ficam, csonttörés, vele született vakság, amelyeket a különböző országokból érkezett hívő és nem hívő orvosokból álló, tényvizsgáló iroda gondosan kivizsgál. Lehetetlen! – feleli Carrel. Tökéletlenek voltak a megelőző, a közbenső, vagy az utólagos vizsgálatok. Csodát eddig tudományos alapon nem igazoltak. Ez egyébkánt is lehetetlen, mert a természet törvényei nem változtathatók meg! Persze egy tény valóságával szemben semmiféle érv nem állhat meg, és ha a saját szememmel látok ilyet, akkor megadom magam. Szerepe tehát arra korlátozódik, hogy tárgyilagos megfigyelőként jelen legyen Lourdesban, és minden elfogultságtól mentesen vegye szemügyre a valóságot, és utána következtetéseket vonjon le. Carrel figyelmét felkelti egy haldokló, fiatal lány. A tuberkolótikus hashártyagyulladás tüneteivel érkezik, a szülei is tuberkolózisban haltak meg, az orvosok lemondtak róla, operálhatatlan, a betegség elérte a végső stádiumot. Carrel tüzetesen megvizsgálja a haldoklót, és teljes mértékben egyet ért a megállapított diagnózissal, és kijelenti azt egyik barátjának: Attól féltem, hogy a kezem között hal meg. Ha ez a lány meggyógyul, az csoda, aki elhiszem, és elmegyek szerzetesnek. Isten hamarosan választ ad erre a kihívásra. Lourdesba érkezve a lány haldoklik. Carrel gondosan ápolja, pontosan följegyzi a betegség előrehaladásának a tüneteit, nem ajánlja, hogy megfürdessék a medencében, mert az nyomban a halálát okozná. Így megelégednek egy kis lemosással, és utána a haldoklót hordágyon a barlang elé viszik. Carrel a barátjával együtt elkíséri, és ezt suttogja: ’Ó, Szűz Mária, miként ezek a szerencsétlenek, én is szeretném hinni, hogy nem csupán gyönyörű forrás vagy, amit a mi agyunk hozott létre. Gyógyítsd meg hát ezt a fiatal lányt, hiszen olyan sokat szenvedett! Adj neki még egy kis időt az életre, nekem pedig add meg, hogy tudjak hinni!’ Hirtelen azt hiszi, hogy a szeme káprázik, a haldokló ott áll előtte, életre kel, az arcába visszatér az élet színe, az érverése normálissá válik. Rendkívül nagyra felfúvódott hasa, fokozatosan leapad. Carrel ingjének kézelőjére feljegyzi töltőtollal az időpontot: 2 óra 40 perc. 3 órára a gyógyulás befejezett tény. Meggyógyultam! – jelenti ki a lány. Egy csésze tejjel itatják meg, eltűnt a daganat, megszűnt a fájdalom. Carrel egy gyógyult haldoklót lát maga előtt, aki egészséges, de gyönge. 4 óra van, Carrel ezt írja: ’Ez lehetetlen dolog volt! Ez váratlan esemény volt, ami itt történt. Csoda!’ Az estét, de még az éjszaka egy részét is, az eset kínosan részletes tanulmányozásával tölti, minden apró részletet írásban rögzít. Megállapításaihoz két másik orvos is hozzáfűzi a véleményét. Megkérdezi a gyógyultat: Mihez fogsz kezdeni? – Depaul Szent Vince nővéreihez megyek, ők maguk közé fogadnak, és betegeket fogok ápolni. Carrelt boldoggá tette az esemény, de kifárasztotta. Bolyong az éjszakában, betér a Bazilikába, leül egy öreg paraszt mellé, és arcát a kezébe hajtva, így imádkozik: ’Drága Szűz! Te könyörületes vagy azokhoz, akik alázattal fohászkodnak hozzád! Oltalmazz meg engem! Hiszek Benned! Fényes csodával válaszoltál kételyemre, de nem látok még tisztán, kételkedek. Leghőbb vágyam, és minden ugyekezetem célja, hogy higgyek.’ ”

Ez történik vele 1903-ban, és meghal 1943 októberében, úgy, hogy igazán sosem lesz katolikus keresztény, a szónak a klasszikusan egyházias értelmében. A halála után a pap, akivel jó barátságban van az élete végén, ezt a néhány mondatot írja róla: „Nem csupán a kötelező tiszteletadás vezérelte, amikor templomba ment. Mikor Franciaországban tartózkodott, minden vasárnap részt vett a Szentmisén, amikor én mutattam be a Szent Áldozatot. Magatartásának alapját számos nyilatkozata alapján próbálom föltárni. Carrel gyakran látta, hogy a vallás gyakorlása sokaknál csak rutin és formaság, és hogy a gyakorlatot buzgón űző emberek között vannak, akik nem tekinthetők kereszténynek. Mert számukra csupán a gyakorlat fontos, amely nincs hatással az életükre, és így aztán nem tulajdonított a gyakorlatnak fontos jelentőséget. Nem látta be a gyakorlat szükségességét. Számára mást jelentett a vallás, számára Isten imádása volt Lélekben és Igazságban. Mert hosszú évek során, a körülmények következtében, erkölcsileg is lehetetlen volt számára a gyakorlat, másként alakította ki a vallásos életét, és e keretek között élte végig. Amikor is megvilágosodott előtte, hogy mást kell tennie.”

Azért akartam ezt még hozzátenni, mert úgy látjuk, hogy egy megtérés-élmény, Carrel megtérés-élménye, ami hihetetlenül hiteles, maga megmaradván végig Nobel-díjas tudósnak, és közben ez a folyamat, és az ő élete nem tudott teljes mértékben integrálódni a Katolikus Egyházba. Most tegyünk ide ilyen kis pöttyöket, mert majd ebbe az irányba szeretnék, a megtérés utáni mondandómat követően menni.

Ilyen élmény, Pál apostolnak a megtérése. Klasszikusan ilyen!  ApCsel 9, 1-9. Ezt most nem olvasom fel. Amit pedig szívem szerint szívesen felolvasnék, de nem olvasok föl, ez pedig az amikor Pál apostolt és Szilást Filippiben börtönbe vetik. Az egy még szebb történet talán! Mert ott vannak a börtönben, és egy földrengés történik, majd pedig felpattannak az ajtók, és Pál apostol meg a társa simán el tudnának menekülni. A börtönőr, a római hivatalnok, az szinte halálfélelemben rohan le, mert biztos benne, hogy az egyébként ártatlanul bebörtönzött Pál apostol meg az apostoltársa nyilván elmenekültek. Ők pedig nem ezt teszik, hanem ott ülnek a börtönben és imádkoznak. Na, ez egy drámai tapasztalat általi megtérés! Mert a börtönőrnek ez az élménye, nem köthető össze vallásos tapasztalattal, hanem hihetetlenül kiszolgáltatott, és tudja, hogyha ezek meglógtak, akkor neki annyi! Ekkor pedig megkérdezi az apostolt és a társát, hogy miért nem menekültek el? Azok meg elmondják, majd ez az őr az egész háza népével megkeresztelkedik. Ez az ApCsel 16, 25.

5. Vallásos tapasztalaton nyugvó megtérés. Bizonyos szempontból, ezt a negyedik pont alesetének is tekinthetjük. Olyan vallásos tapasztalatról van szó, amelyben az Isten, vagy a hit vagy a vallás, egy olyan újdonságként jelenik meg az illető életében, amitől nem tud szabadulni. Most a szónak a jó értelmében. Ez lehet az Isten szeretetének az élménye, vagyis, hogy Istent megtapasztalja úgy, ahogy őt végtelenül szereti. De lehet, hogy erről eddig neki esetleg semmilyen élménye nem volt. Nem is volt vallásos. Több ilyen történetet is hallottam, és lehet, hogy most is ül itt valaki, aki éppen ebben érintett. Valaki egyszer közületek, nem volt vallásos és hívő ember, de nagyon szeretett olvasni, bölcsészhallgató volt. Egyszer pedig éjszaka, amikor nem tudott éppen mit olvasni, elővette János evangéliumát. Elkezdte őt az evangélium üzenete megragadni, és egészen hajnalig olvasta az evangéliumot. Elejétől a végéig kiolvasta, és amikor a végére ért, akkor hajnali 4 óra volt, és ekkor felhívta a kedvesét telefonon, és azt mondta neki, hogy: Drágám, ez igaz! Na, ez egy ilyen vallási tapasztalaton nyugvó megtérés! Nagyon rendes, hívő, keresztény ember lett belőle. Ilyen történetet többet is ismerek, amikor valakit az evangélium olvasása hihetetlenül megragad.

Adott esetben, nem előzi meg az ilyen megtérés élményt vallásos útkeresés. Ettől annyira hiteles! Neki a vallás nem téma, nem is kérdés, különösebben nem is izgatja, még csak krízisben sincs! Hanem ez egy ilyen váratlan megvilágosodás-élmény!

Hadd olvassak akkor ide Thomas Mertontól. Ez a saját gondolata:

„Egy kissé riadtan vállalkoztam rá, hogy nyilvánosan tegyem ki magam, ama különös esemény veszélyeinek, amelyet ők Szentmisének hívtak.” Ez így elég hiteles, nem? Később trappista szerzetes lesz az illetőből, ami e legbrutálisabb szerzetesrendek egyike! Tehát például évente csak 3 nap szabad beszélni. Nem is véletlen, hogy ez egy férfi rend! J Épp most hallottam, nem is tudom, hogy ez most a trappista vagy a karthauzi rend, bár mindegy is, mert egy kutya, elég brutális mind a kettő, de ez az a két rend, amely amióta fennáll, nem szolgált arra, hogy reformálni kelljen! Nincs olyan rend e két renden kívül, amely reformra ne szorult volna!

„Eddig mindig menekültem tőle, egy protestáns pánik hatására. Íme egy kedves és határozott hang megszólalt a bensőmben: Jöjj el a misére! New York, 121. utca, Corpus Christi templom. A templomot zsúfolásig megtöltötték a hívők. Nemcsak idős asszonyokat és férfiakat láttam, akik fél lábbal már a sírban vannak, hanem minden korosztályt, többségben fiatal férfiakat, nőket és gyerekeket. A társadalom minden rétege képviselve volt, köztük még munkáscsaládok is. Egy nagyon szép, fiatal lány, elmélyülten imádkozott, őszinte áhítattal, nem volt abban semmi képmutatás vagy hatásvadászat. Micsoda kinyilatkoztatás volt látni, a szorosan egymás mellé sorakozó embereket, akik figyelmüket Istenre irányították, és nem saját magukra. Nemsokára mindannyian fölálltak, akkor még nem tudtam, miért. Később tudtam meg, hogy az evangéliumot olvasták föl. Valaki megjelent a szószéken, egy fiatal pap, és szinte személytelenül, minden hatásvadászat nélkül, rövid beszédet mondott. Sokat jelentett számomra, hogy egyszerű, minden fontoskodástól mentes magyarázatot hallottam a katolikus tanítás egyik tételéről. A beszéd nemcsak az evangélium kemény erejét tárta föl előttem, hanem az egységes, folyamatos, és szilárd sokszázados hagyományt is, és hogy ez a hagyomány nem csak megkövesedett tan, hanem élő valóság. Azt is éreztem, hogy a hívők közössége ezt a valóságot nagyon is jól ismeri, és része az életüknek. Miről beszélt a pap? Krisztusról, Isteni és Emberi természetéről, a Megváltásról, és a kegyelem szükségességéről. Ezen a napon éppen ilyen beszédre volt szükségem. Egy új világot fedeztem föl, és boldogan távoztam.” Ezek után megint hosszú évek következnek majd, aztán trappista szerzetes lesz, és a XX. századi, misztikus irodalomnak az egyik kimagasló képviselője válik belőle. Ő Thomas Merton, magyarra is lefordították egy pár művét, amelyeket nagyon érdemes elolvasni. A Hét lépcsős hegy meg A csend szava.

Ha a Szentírásból kellene egy ilyet mondani, akkor talán a kereszt alatt a századosnak az élményét lehetne kiemelni, amikor látja, hogy meghal Jézus a kereszten, nem is akárhogy, és akkor utána azt mondja, hogy: „Ez valóban Isten Fia volt!” Ez lehet egy ilyen megtérés-élmény, aminek nincsen vallásos előzménye, és maga az esemény sem, ahogy a százados átélhette, klasszikusan vallási esemény, hanem valakinek a halála. De mégis vallási élménnyé válik!

Akkor itt most befejezem. Köszönöm a figyelmeteket!

A következő alkalommal arról fogunk beszélgetni, hogy mi történik a megtérés után, ahol majd megint vissza fogunk térni a személyiség elemzésére.

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs