A hit és a kultúra kapcsolata

Isten hozott benneteket!

Előző év folytatása: Hogyan lehet személyes a hit?

Nem is baj, hogy még zajongtok, legalább körbenézek. De jó! Hahh! Jól esik tudatosítani, hogy kik vagytok itt. Talán nem meglepő, hogyha azzal fogom kezdeni, hogy ott folytatnánk, ahol abbahagytuk az előző alkalommal. Ha esetleg emlékeztek rá, arról beszéltünk, hogy a hitünk hogyan lehet személyes, hogyan tehetjük azt személyessé. Akkor tettünk egy nagyon fontos megkülönböztetést, ez pedig az volt, hogy kijelentettük, a személyesség és az individualizmus az nem egyenlő, sőt, egymásnak valamiképpen még ellentétei is, mert hiszen a személyiség nem egyenlő az énnel. Ha a személyiség semmi másból nem állna, csak egy hatalmas egóból, akkor a személyes hit az annyit jelent, hogy az ember az énjét fölpumpálja amekkorára csak bírja, és abból él. És akkor a hit egyenlő lenne az énnek mindenféle funkciójával. De azt mondtuk, hogy ez nem így van, hogy a személyiség sokkal gazdagabb annál, mintsem hogy egyenlő lenne az énnel, vagyis az egóval. Ezért egy olyan személyes hitről beszéltünk, amelynek része az én, de hát még sok minden más is. (02:00)

Most ennek nyomán úgy tervezem valahogy, hogy ebben az évben nagyon-nagyon a hangsúlyt a személyes hitnek a közösségi vetületére helyeznénk, hogy hogyan lehet egyszerre személyes és közösségi a hitünk. Illetve azt akarnám állítani, hogy egy igazán elmélyült, személyes hit eleve közösségi. És hogy egy olyan hit, ami jó nekem is, igazán jó nekem, annak a hitnek nagyon sok közösségi jellegzetessége van. Erről szeretnék tehát beszélni idén, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Persze azért az egyes embert is mindig-mindig fogom hangsúlyozni, nem csak a közösséget. De most ezt a szempontot valahogy mindig, valami keretként használnánk a gondolatainkhoz, erről sosem akarok majd megfelejtkezni. Összeírtam azokat a témákat, amelyekről beszélni szeretnék. Egymás után elmondom őket, ez egy olyan ajánló. (03:10)

2004-2005-ös évad témái

• Hit és kultúra
• Hit és vallás
• Hit és konformitás
• Hit és meggyőzés
• Hit és információ

Most ezután a hitet már hagyom is a csudába, gondoljátok oda.

• (Hit és ) önigazolás
• (Hit és ) előítélet
• (Hit és ) intimitás
• (Hit és ) egészség, gyógyulás, immunrendszer
• (Hit és ) megbocsátás
• (Hit és ) megbékélés
• (Hit és ) emlékezet
• (Hit és ) vélekedés
• (Hit és ) attitűd
• (Hit és ) manipuláció
• (Hit és ) normák, értékek
• (Hit és ) csoport-, nemzettudat
• (Hit és ) intelligencia
• (Hit és ) sport
• (Hit és ) cselekvés
• (Hit és ) engedelmesség
• (Hit és ) függés
• (Hit és ) fogyasztás
• (Hit és ) pénz
• (Hit és ) tulajdon
• (Hit és ) szükségletek
• (Hit és ) hasznosság
• (Hit és ) gazdasági kapcsolatok

Ezt gondoltam idén, csak úgy lazán. Megeszem a fejem, ha a végére érünk, de azért bele fogunk kezdeni. Akkor az első nagy téma az az lenne, hogy a hit és a kultúra hogyan függnek össze egymással. (04:20)

Hit és kultúra

A társas viselkedés alapformái

Onnan szeretnék kiindulni, hogy a társas viselkedésnek milyen négy klasszikus alapformája van. Ezt megnéznénk, és utána hoznánk egy sereg példát arra nézve, hogy például az istenkapcsolatot illetően a társas viselkedésnek ezek az alapformái egy személyes elmélyült istenkapcsolatot hogyan gazdagíthatnak, vagy jellemezhetnek. Vagy hogyha a társas viselkedések alapformái közül mi mondjuk az istenkapcsolatunkat leszűkítjuk csak egyikre-másikra, akkor az nagyon szegényes lesz. (05:05)

1. Közösségi megosztás

Az első, a közösségi megosztás, mint a társas viselkedés egyik alapformája. Leggyakrabban a családban történik ilyen. A család az a hely általában, ahol azt szokjuk meg, hogy a családban mindenki különböző szükségletekkel bír, és mindenki mindenkinek a szükségletét figyeli, és próbál aszerint élni. Nem így van? A gyerekekre gondoltatok, ugye. Na jó. A serdülők ezt hajlamosak elfelejteni, hogy a szüleiknek is vannak szükségleteik. Szóval, a család lehet a jó példa erre, ahol az alapján alakítom a magatartásomat, hogy figyelem, hogy kinek milyen szükséglete van, és ez alapján cselekszem. (06:15)

Mondjuk Párizsban jártam nyáron, nagyon jó volt, és hogyha ott elmész azokba a gyönyörű parkokba, vagy valamelyikbe, akkor azt élheted meg, hogy itt a szükségleteid alapján választhatsz széket, padot. Megteheted azt, hogy két széket választasz, és fölteszed a lábadat az egyikre. Megfelelő helyen leheveredhetsz a fűre. Szóval szabad bárkinek, aki belép a parkba a szükségletének megfelelően jól érezni magát, és ez nagyon jó. Na most. (07:00)

A magyar kultúrában például az istenkapcsolathoz hozzátartozott az, itt az ősi magyar kultúrára gondolok, de már Szent István után, hogy mondjuk karácsonykor egy székkel többet tettek oda az asztalhoz azért, mert hát éppen karácsonykor nagyon eleven volt bennük az a gondolat, hogyha Jézus megszületik, akkor legyen neki is ott egy hely. Ezt a szép gondolatot az csúfítja csak el, hogy a kutatók azt mondják, hogy ez a magyar halottkultuszból alakult ki, ez a szokás, hogy elvileg a halott ősök tiszteletéből (Szia Nóri! Ezt is elveheted.) fakadt, és úgy alakult át később, hogy ez a szék már nem a halott ősöknek van, hanem Jézusnak. De jól mutatja azt, hogy adott esetben egy személyes istenhithez hozzátartozhat az, hogy én Istenre úgy gondolok, mint olyan valakire, aki ahhoz a közösséghez tartozik, amelyben én élek. Ezért aztán őneki is, meg nekem is kölcsönösen vannak szükségleteink, és én figyelhetek az Isten szükségleteire. (08:30)

Ez a nyugati embertől egyébként, ha nem volna vallásosságunk, igen távol álló gondolat, azért, mert bennünket nagyon jól megfertőzött a görög filozófia. Természetesen tudjuk, hogyha Isten mindenható, akkor én semmit sem adhatok hozzá (Szia, Amina!) az ő szükségleteihez, mert nincsenek is szükségletei. Attól Isten, hogy megvan neki minden, amire szüksége van, ő a teljesség. Ezért hogyha énbennem egy ilyen nagyon elvont istenkép él, akkor lehetséges, hogy valamiképpen az életem részévé teszem Istent, de meg sem tudom mondani azt, hogy ugyan hogyan járulhatnék én az ő életéhez hozzá. (09:25)

Ha csak egy kicsit is van valamiféle biblikus istenismeretem vagy istenkapcsolatom, akkor persze csomó mindent tudok mondani. Mert akkor ott látom, hogy Jézussal személyes kapcsolatba tudok kerülni, és ő adott esetben azt mondja, hogy „Máté apostol gyere, és kövess engem!” Mert ma Szent Máté apostol ünnepe van, minden Mátét tisztelettel köszöntök! És hogyha a Jézussal való kapcsolatban látom azt, hogy Isten olyan valaki is lehet, akinek szüksége van rám, akkor ez az én vele való személyes kapcsolatomat nagyon jól el tudja mélyíteni. Ha bennem az istenfogalom egyszerűen csak egy fogalom, akkor itt egyszerűen nincs közlekedés egymás között. (10:15)

Olvastam egy nagyon szép cigány mesét. Jézus és a cigányok. Ez lehetne a címe. Egy olyan valaki írta le, aki több mint 40 éven keresztül roma pasztorációval foglalkozott, tehát nagy szeretettel gondolt rájuk, és így írta ezt meg. Azt mondja, hogy létezik egy olyan mese, hogy amikor Jézust keresztre feszítik, akkor van négy szög. És akkor hát az egyiket az egyik kezébe, másikat a másik kezébe, és a másik két szöggel a jobb lábat meg a bal lábat akarták volna odaszegezni, csakhogy amikor a harmadikat elővették, akkor kiderült, hogy a negyediket ellopta valaki. Így aztán Jézust csak három szöggel tudták a keresztfához feszíteni, mert hiszen a negyedik eltűnt. Jézus pedig föltámadása után kereste, hogy ki az, aki elcsórta a negyedik szöget. Hát akkor volt rá jelentkező, és Jézus pedig nagyon megdicsérte őt, és azt mondta „Nagyon hálás vagyok neked, hogy egy kicsit kevesebb szenvedést kellett átélnem. Ezért megengedem neked azt, hogy te mindenből az egynegyed részt nyugodtan elvedd.” (12:00)

Ez egy olyan szép sajátos kulturális mítosz, amely ma is élő és eleven. Természetesen benne van az, hogy mennyi mindent adhatunk mi Jézusnak, ugye. Az az atya, aki leírta ezt a mesét, azt mondja, hogy ezzel a mesével és a megvalósításával egyetlen nehézségünk adódik csak, az egy negyed. Az nem stimmel mindig, a többi az, az van. Ugye a szavamat nem értettétek félre, jó. Na ne! Nekem tudjátok van egy roma keresztfiam, és nagyon jóban vagyunk egymással. Hogyha, hogyha lenne sok idő, akkor sokat mesélnék róla, hogy… na, hogy milyen aranyos kissrác. Azt mondja. (13:10)

A házasság intézménye, hogyha ebben a társas magatartási modellben alakul, akkor azt jelenti, hogy azzal házasodok meg, akit szeretek. Ez ilyen egyszerű. Ez lenne az első. Tehát: közösségi megosztás. A második… (Szia Csilla! Gyere, nem néz rád senki.) (13:45)

2. Tekintély, rangsorolás

Azt mondja. A megosztás, vagyis a társas kapcsolatok elsősorban a hierarchia és a tekintély alapján történnek. Például Kínában olyanok az étkezési szokások, hogy először tudjátok, ki veszi ki a részét az ételből? A nagypapa. És attól kezdve először a férfiak vesznek. A nagypapák megörültek, bevezetik a kínai modellt otthon. Szóval. Nem ám, hogy szükségletek alapján, dehogy is! Rangsor alapján: nagypapa, férfiak időrendben, pici kisfiúig, utána jönnek a nők időrendben. Ezért a legifjabb hölgyek csak akkor esznek, ha marad. Így, így. Azt mondja. (14:55)

Természetesen nem csak az étellel lehet így, hogy a hierarchia alapján adunk egymásnak, vagy kapunk ételt, hanem a figyelem alapján. Például hogyha mondjuk meghívjuk egy ebédre a polgármester urat, ahogy idén is meghívtuk őt, akkor valahogy olyan természetes, hogy a figyelem őrá összpontosul. Hiszen ha ott van a polgármester, akkor őneki a figyelemből többet kell kapnia, mint egy egyszerű halandónak. Nemde így van. Ebből alakul például ki az, hogyha jön egy nagy ember egy társaságban, akkor mindenki elhallgat, és várja, hogy mond-e egy jópofát. S akkor a nagy ember mond egy jópofát, és akkor utána lehet folytatni. Mindenki úgy gondolja, a nagy ember is, meg a kis ember is, hogy most valahogy a helyükön vannak a dolgok. (16:00)

Nem úgy, mint a mi egyházközségünkben, ahol természetesen ezért én vagyok a felelős, hogy a dolgok rendben menjenek, mert én vagyok az evolúciós piramisnak a csúcsán, ugye. Ezért aztán például egy ilyen ebédet természetesen hogyan kell megszervezni? A hierarchiának megfelelően, mert ez a társas érintkezés egyik nagyon fontos jellegzetessége. Tehát mindenképpen névkártyákat kell készíteni, és arra alkalmas, kiképzett személyektől meg kell kérdezni, hogy a névkártyákat milyen sorrendben kell az ünnepi asztalon elhelyezni. Szerintetek ez így történt? Nem annyira történt így nálunk, hanem a legifjabb tagnak azt mondtam, hogy „Foglalj helyet az asztalfőn!”, egy másik hölgynek pedig a másik asztalfőn, és a polgármestert meg csak úgy leültettem a feleségével, némi zavart előidézve az ünnepi fogások előtt. Ténylegesen mindenki zavarban volt, én is. Rádöbbentem arra, hogy milyen fontosak a névjegykártyák és a hierarchia alapján történő társas kapcsolatok megszervezése. Szóval nem hanyagolhatjuk ezt el. (Moly? Túró Rudi, nem moly volt.) (17:50)

Most hogy kitérjek az istenkapcsolat világára is, természetesen nagyon jó az, hogyha nekem van Istennel egy olyan személyes kapcsolatom, amelyben mondjuk mérlegelem azt, hogy ő lehet a Kisjézus, akinek egy sereg szükséglete lehet, és akkor én ott csatasorba állhatok, és milyen jó, hogy énrám van szüksége Jézusnak. Ez egy nagyszerű istenkapcsolati forma. De bizony, szegényes az az istenkapcsolat, amelyben Isten nem áll valamiképpen a hierarchia csúcsán. Legalább néha nem gondolok rá így. Ha a mi vallásosságunkból, mondjuk ha köztetek van katolikus, vagy protestáns, vagy ilyen vallásos fajta, és a… Nem tudom, hogy van-e, hát jó, egy-kettő biztos van. Hogyha mondjuk szép lassan egy olyan vallásosságot találunk ki, ahol hát így, hát kölcsönösségen alakul minden, akkor nem tudom, hogy nem szegényedünk-e el nagyon. (19:05)

Egy fölismerésemet hadd osszam meg veletek. Mikor bemegyek a sekrestyébe, a szentmise előtt, akkor mindig egy nagy kérdés számomra az, vagy az volt, hogy mikor belépek oda, mi vár engem. Most nem úgy értem, hogy mit vertek le, meg mit tettek tönkre, hanem hogy hány ember van ott, vár-e engem valaki, akar-e velem beszélgetni, és a többi. Gyakran van az, hogy belépek a sekrestyébe, és már ott vár valaki, és mikor meglát engem, már jön is, és akar nekem köszönni, és az összes többi. Egy ideig nem tudtam, hogy ezt most hogyan oldjam meg. Ugye ha én belépek a sekrestyébe, és nem a templomon keresztül megyek, hanem rögtön lemegyek a sekrestyébe. Kezdett az zavarni, hogy már három emberrel beszéltem, de még nem hajtottam térdet az Oltáriszentség felé. Ez elkezdett nagyon zavarni, s akkor rájöttem arra, hogyha én belépek a sekrestyébe, felőlem ott állhat a polgármester úr is, nyugodtan, én először az Oltáriszentség felé le fogok térdelni, a hierarchia miatt, és hogy ez nekem nagyon jól esik, és ez így nagyon jó nekem. Hát, hogy Istennek jó-e, azt nem tudom, de hogy ez így jó, és utána fordulok azokhoz, akik ott vannak. Nehezen tudok elképzelni egy olyan személyes istenkapcsolatot, ahol a viszonyunkból ez teljesen hiányzik, és Isten csak partner, vagy nem tudom én mi. (20:50)

Ugye a… (Csörög egy telefon – szerk.) Jaj, egy olyan kedves dolgot hallottam. Á, nem kéne lelőni, de nem bírom ki. Ugye az általános, hogy azt mondják előadás, vagy mise, vagy nem tudom én mi előtt, hogy kapcsoljátok ki a mobiltelefonokat. De most valaki azt tette, hogy amikor befejezte az előadást, azt mondta „Testvérek, ne felejtsétek el bekapcsolni a mobiltelefonokat!” Látjátok, ez a szükségletek alapján történő társas kapcsolat egy formája. (21:35)

Na most, ha a házasságot vesszük, akkor ebben a társas kapcsolati formában a házasságkötés nem az alapján történik, hogy szeretsz-e, meg én szeretlek-e téged, hanem hogy a státuszunk megfelel-e egymásnak. Például a nagymamimra gondolok, az anyai nagymamámra, aki ahogy mondani szokták, halálosan szerelmes volt egy ifjú úrba, amikor ő 21-22 éves volt. Igen ám, de az rangján alulinak számított. A nagymamám 1905-ben született, akkor ez még fontos szempont volt, és ezért az én nagymamám rangjához illő házastárshoz ment hozzá, akivel sikerült boldogtalan házaséletet élni 50 éven keresztül. Egy nagyon bizalmas beszélgetésben elmondta azt, hogy egész életén keresztül vágyakozott az után a férfi iránt, aki az ő rangjának nem volt megfelelő, és hogy életében a legnagyobb bőgést akkor produkálta felnőttként, amikor az a férfi meghalt. Elment a temetésére, és senki nem tudta, hogy ki ez a zokogó öregasszony, csak a nagymamám tudta, hogy miért bőg annyira. (23:00)

Ez tehát a második forma; tekintély, rangsorolás alapján.

3. Egyenlőség, összemérés

A harmadik: egyenlőség, összemérés szerint. Vagyis nem a szükségletek számítanak, nem a rangsor, vagy a szerepek, hanem az egyenlőség. Azt olvastam, hogy az Egyesült Államok nyugati partvidékén amikor a földet osztották, akkor az volt a törvény, hogy mindenkinek pontosan ugyanakkora földet kell kapnia. Tehát tökéletesen lényegtelen volt, hogy kinek hány gyereke van például, vagy hogy kinek mi a státusza; mindenkinek ugyanannyit. Azt hiszem, hogy a mi kultúránkban ez nagyon-nagyon általános. Vagyis a kapcsolatot az egyenlőség határozza meg. (24:00)

Ha most az istenkapcsolatról beszélünk, vagy annak a személyességéről, akkor ide azt hozhatnánk, hogy például úgy lehet gazdaggá tenni egy istenkapcsolatot az egyenlőség alapján, hogy középpontba helyezem Jézust, aki pontosan ugyanolyan ember, mint én, a bűnt kivéve, ahogy szoktuk mondani. És akkor rengeteg-rengeteg kapcsolódási pontom van vele. Akkor minden egyes történetben át tudom gondolni azt, hogy ő vajon azt érezte-e, amit én, én azt érzem-e, amit ő, és az összes többi. Akkor ezzel hihetetlenül lehet gazdaggá tenni egy istenkapcsolatot azért, mert minden olyan ponton, amelyen én ember vagyok, kapcsolódom az Istenhez, aki emberré lett. Mert ezekben a dolgokban egyformák vagyunk, vagy egyenlők vagyunk, mert nekem is fáj, meg neki is fáj, ő is örül, meg én is örülök. (25:05)

4. Piaci árszámítás

Piaci árszámítás szerint, ez olyan jó, mai kifejezés. Ez azt jelenti, hogy a kapcsolatainkban azt mérlegeljük, hogy mit kapunk és mit adunk, vagy mit adunk és mit kapunk. Nem az egyenlőség számít, nem a kölcsönösség és a szükségletek, hanem valamiképpen állandóan arányokat keresünk. (25:35)

Valakitől hallottam ezt, hogy náluk a falusi kultúrában amikor disznóvágás volt, akkor természetesen abból, ami ott megszületett, kellett vinni a szomszédoknak és a rokonoknak. A gyerekeket azzal az utasítással küldték el a szülők, hogy pontosan annyit kell vinni mindenkinek, mint amennyit ők adtak nekünk. De, ugye milyen érdekes, hogy fölszisszentetek, ez nem azért volt, hogy nehogy mi többet adjunk, mint amennyit ők adtak, hanem azért, hogy ők ne gondolják azt, hogy nekik még adni kell nekünk valamit. Persze az előző is nyilván benne lehetett, gmhh, de ez a szebb, szebb verziója a történetnek. Vagyis állandóan mérlegelünk, hogy hogyan… ha sokat fektetek be, sokat kérek vissza, ha keveset, keveset. (26:45)

Ez megint csak megjelenhet az Istennel való kapcsolatban. Például a katolikus egyház tanítása, amely nekem sokáig nem tetszett, mégis csak előbb-utóbb megbarátkoztam vele, már mégis csak, ugye papként nem árt azért egy kicsit közel kerülni hozzá. Arra gondolok itt, hogy ugye a katolikus egyházban az üdvösségnek két értelmezése párhuzamosan fut. Az üdvösség Isten ingyenes ajándéka. Másrészt az ember a tettei és lelkiismerete alapján üdvözül. Vagyis az ember az üdvösséget valamiképpen ingyen kapja, és azért semmit sem tehet, mert Isten szabad tette az ember felé, ajándék, másfelől azonban az ember az üdvösséget kiérdemli, megszolgálja, megküzd érte, megharcol érte, teljesítményei vannak az embernek az üdvösséggel kapcsolatban. Énnekem ez a második nem nagyon tetszett igen sokáig. Egyoldalúan mindig azt hangsúlyoztam, hogy a fontos, hogy az Isten ingyenes ajándéka. Aztán szép lassan beláttam, hogy ezzel elveszünk valamit az embertől. Például az Istenért végzett munka örömét. Hogy azt mondhassam, hogy „Na, Uram! Azért ezt a napot klasszul megcsináltam, ugye?” Vagy hogy azt gondolhassam, hogy tettem, hogy képes vagyok emberként tenni valamit az üdvösségemért. Ha az életem céljáért – most ezt hívőként mondom – valójában nem tudok semmit sem tenni, mert az Isten ajándéka, azért ez elég meghasonlást tud okozni. (28:35)

Szóval, a katolikus egyháznak van itt nagy bölcsessége, a kettőt érdemes egymás mellett látni. Ebben a kapcsolati formában kifejeződik valami nagyon fontos. Persze, ezt meg is lehet billenteni. Mindegyik kapcsolati formának el lehetne mondani az árnyékát is, hogy mi történik akkor, amikor az egyoldalúvá válik, és aztán kifacsarodik. Mondjuk ennél a negyediknél, hogy milyen egy olyan vallásos gyakorlat, amikor én mindig csak azt nézem, hogy Istentől mit kaptam. És ha mondjuk az imádságomat nem hallgatta meg, akkor következő vasárnap nem megyek el a templomba. Mert akkor azt mondom „Hát, ha az Isten így, akkor én is úgy.” Ezt tudjátok, szoktam emlegetni, hogy falusi kultúrában a házi oltáron, házi szentély, ott van mondjuk a Szűzanya szobra, vagy egy Jézus szobor, és akkor hogyha imádkoztak és nem teljesült, akkor fogták, és befordították háttal. Sarokba állították a Szűzanyát, hát azért mégis csak, most vagy közbenjáró, vagy nem. Hát döntse el, hogy miért jött. (30:05)

Ezt akartam bevezetésként elmondani. Izgalmas volna szerintem átgondolni, vagy átgondolnunk az istenkapcsolatunkat ez alapján a négy szempont alapján. Nem lehets… akármilyen is az. Hogy nem lehetséges, hogy azért szakadt meg, azért jellegtelen, azért nem mond semmit, azért nem vonzó – mit tudom én – mert egyoldalú. Vagy, hogyan szerepelhetne mind a négy forma benne megfelelő arányban. Nnna. (30:50)

Játék

Akkor, hoztatok papírt és tollat? Van mindenkinél? Hát azzal kell jönni: papír, toll. Hát az kell, hogy legyen. Na jó. játsszunk egyet! Akinél van papír és toll, az vegye elő, és akkor A csoport, B csoport, A csoport… ismétlünk, a tavalyi anyagot. Nem, tényleg, azért mondom, hogy vegyétek elő… Természetesen, ha úri gusztusotok úgy kívánja, mert akkor nagyobb lesz az élmény, mikor azt mondom, hogy nyugodtan rakjátok el, nem használjuk, mert tekintetbe vesszük azokat, akiknek nincs. Szóval, ha ez sikerült, akkor írjátok föl jobb fölső sarokba a neveteket… Nah! Csst! Feri! Pázmány Péter Katolikus Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, vagy mi ez itt? Jog- és Államtudományi Kar, na. Szóval. (32:40)

Írjatok rövid mondatokat, amelynek az elejét és a végét én elmondom, ti egészítsétek ki a közepét. A mondat így hangzik, mindig ugyanaz a mondat. „Én … – ezt ne írjátok, hogy pont, pont, pont… – vagyok.

ÉN …………… VAGYOK.

Írjatok mondjuk 10 ilyen mondatot, de ne gondolkozzatok. Az nyomorba dönt. Csak úgy… spontán, ami eszetekbe jut. Én… vagyok, Én… vagyok, Én… vagyok – csak így írjátok, írjátok, tényleg. Ne rám nézz! Egyéni feladat. 15 másodperc van még. Ha nincs papírod, neked is van feladatod, a fejedben futtasd végig, és próbáld meg megjegyezni. Ne cenzúrázzátok. Ha csúnya vagy, csúnya vagy, írjad csak nyugodtan. Addig én sztorizgatok, ti csak dolgozzatok nyugodtan. Valaki azt mondta, hogy „Feri, nem azért járunk ide, hogy poénkodjál.” Jaj, várjál, hogy is folytatta? Mindjárt mondom. Ja, igen, azt mondta „…mert akkor a Fábry Sándort nézzük a tévében, hogyha azt akarjuk. Te beszélj normális dolgokról!” Hát szerintem ennyi idő alatt el lehetett készíteni, igazán. Jaj, jaj, jaj! Mindenképp, jó, tegyétek le most akkor a tollat, mindenki rakja le, most már ne egészítsétek ki. Mindenki maga fogja ellenőrizni. Szóval. (35:25)

Most azt nézzétek meg, hogy a válaszaitok két nagy csoportba oszthatók, és hogy vajon melyikben van több. Az egyik csoport arra vonatkozik, hogy te önmagadban milyen vagy. Tehát például: piros pulóver van rajtam, szőke a hajam, satöbbi, satöbbi. A második csoport pedig társas kapcsolatokra utal. „X.Y.-nak a felesége vagyok. Édesanya vagyok.” Ilyesmi. Nézzétek meg az arányt. Akik nem írtak, a fejükben gondolják ezt át. „A ’fáradt vagyok’ hova tartozik?” Hahh, az rád vonatkozik, az egyéni, egyéni, igen. Például a „fáradt vagyok” az az egyéni kategóriába esik. Oké, úgy hallom, megvagytok. Ez az egyszerű gyakorlat talán egy érdekes tükröt tarthat elétek, hogy a gondolkozásmódotok és az énképetek mennyire individuális, vagy mennyire közösségi. Hagyjuk Eszter, majd négyszemközt. Természetesen lehet, hogy mondjuk 5:5, akkor az egy harmonikus emberkép. Ha nem 5:5, az is jó, csak az más. (37:50)

Nyugati és keleti emberkép és értékrend

Akkor ezek után szeretnék egy picit beszélni a nyugati emberképről, meg a keleti emberképről, az ehhez kapcsolódó nyugati értékrendről meg keleti értékrendről. Nem akarom hosszan mondani, de érdemes egyszer ezt átgondolni. Biztos, hogy sok olyasmi lesz, amit már ismertek, de lesz benne olyan is, amit talán még sosem hallottatok. Na most. (38:30)

Euro-Amerikai társadalmi forma

Először vegyük az úgynevezett Euro-Amerikai társas formát. Társas, társadalmi forma, amely kihat az emberképre és a magatartásformákra. Azt mondja. (38:50)

1. A szülők, a tanárok feladata az, hogy a gyereket egyéniséggé neveljék. Mi másért is van a szülő, meg a tanár, hogy a gyerek egyéniséggé váljon. Olyan valakivé, aki megáll a saját lábán. (39:10)
2. 183 nem ipari kultúrát hasonlítottak össze abból a szempontból a nyugati kultúrával, hogy hogyan alszanak a kicsi gyerekek; a szüleikkel, vagy a szüleik nélkül. Mondom a százalékokat. A nyugati kultúrában már a pici gyereket is megpróbálják külön ágyba fektetni, és mihamarabb külön szobába helyezni, ami egyértelműen, gyökeresen alakítja a személyiségét, hogy külön ágyban van, külön tere van. Na most. A nem ipari társadalom – csak 183-at néztek meg – 34%-ukban az anya és a gyerek egy szobában alszik. Nem, az anya és az apa a gyerekkel egy szobában alszik, 34%. 30,5%: az anya a gyerekkel egy ágyban alszik. 23,5%: az anya a gyerekkel egy szobában alszik, az apa alszik máshol. 12%: az anya és az apa egy ágyban alszanak a gyerekkel. Aki elvégezte a matematika szakot, az most ki tudja számolni, hogy hány százalékban alszik az apa és az anya külön szobában a gyerekkel. Tessék? Gyerektől, gyerektől. 0%, nulla. Tehát 183 nem ipari kultúrában nem létezik olyan, hogy egy gyerek ahogy nő föl, külön szobában aludna a szüleitől. „Egy gyerek meddig gyerek?” Itt gondolom körülbelül iskolás korig mehet a történet. Tessék? Na jó, ez persze, hogy van-e másik szoba. Hát… persze, persze, világos. Hát ez nyilván nem azért van, mert így döntöttek, szabad elhatározásból, hogy ez lesz a nevelési módszer, hanem hát sok oka van ennek, de minden esetre azt látjuk, hogy nincs az, ami a nyugati kultúránkban, beleértve minket is, Kelet-Közép Európát már, evidens. (42:20)

Én emlékszem, hogy mikor megszülettünk, azt mondt… Látjátok, én milyen közösségi ember vagyok? Nem megszülettem, megszülettünk. Hát persze, az ikertesómmal mikor megszülettem, megszülettünk, akkor előtte az orvos azt mondta. „Kedves anyuka! Önnek igen nagy itt ez a méret, nagyon nagy. De ne gondoljon másra, mint egy kis Schwarzeneggerre. És nem ez lett, hanem lett egy Sylvester Stallone, ez volt a testvérem, és… ez meg én. Akkor emlékszem, emlékszem? Ahogy anyukám elmondta jóval később, hogy egész pici korunktól kezdve természetesen volt egy rácsos ágy, és akkor az én szüleim azért kerestek, azért dolgozott az én apukám éjt nappallá téve 24 órát a bányában, hogy sikerüljön mind a két gyereknek külön rácsos ágyat venni. Nna, ezt most jól megmondtam, ugye. De ugye, ugye átjön az üzenet, amit akarok ezzel mondani. Hogy egy ilyen teljesen egyszerűnek, jelentőség nélkülinek tűnő dolog, hogy hogyan alszik a gyerek, az döntően befolyásolja a személyiség alakulását, döntően. Na most. (44:15)

3. A fejlődési szakaszokat a mi kultúránkban, hogy egy gyerek mikor és hogyan fejlődik, az önállóság alapján nevezzük meg. Tehát például azt mondjuk, hogy átfordult egyik oldaláról a másikra, egyedül. Fölállt, kicsit fogta az asztalt, de én nem segítettem neki. Elindult, a testvére húzta maga után, zzz-zzz. Szóval olyannyira természetessé válik az, hogy individuális módon közelítünk minden kérdéshez, hogy a fejlődési szakaszokat is ehhez mérjük, hogy egyedül mire volt már képes. Természetesen ezért kapja a dicséretet, és az anyuka is azért boldog, hogy a gyereke egyedül mit tudott megtenni. Na most. (45:15)

Játszótéren mire neveli az anyuka a gyerekét? Hát arra, hogy adja vissza, ha kapott egy maflást. „Ne hagyd magad, fiam! Ez a te homokozód is. Pancsolj be neki! Mert az csak a szomszéd gyerek, neve sincs. Te viszont, Réz Júlia!” Nah! Ez hogy jutott eszembe? Nem… megyek az analitikusomhoz. Azt mondja. (46:00)

4. Az amerikai családokban, családoknál végzett kutatások alapján kiderült, hogy a szülők állandóan osztályoznak és kategorizálnak. Háromféle kategória van, ezt nevelik a gyereknek. Jaj, jaj, jaj! Ezt nevelik a gyerek…be, be! A három kategória így hangzik: ÉN, Mások, Tárgyak. Körülbelül. Aztán. (46:35)
5. Az anyák szerint a gyereknevelés célja az Egyesült Államokban 64%-a az anyáknak ezt mondta: Hogy a gyerek mihamarabb tudjon magáról, legyen éntudata, énképe. Ez mindenképpen pozitív legyen. Az anyák 64%-a: a nevelés célja az, mihamarabb legyen énképe, és az pozitív legyen. A kínai anyukák mindössze 8%-a gondolkozott így. (47:10)
6. Már óvodában azt teszik a szülők, megint csak ösztönösen, hogy összehasonlítgatják a saját gyereküket más gyerekekkel. Arra ösztönzik a gyerekeket, hogy különböztessék meg magukat a többiektől. Mi alapján történik a megkülönböztetés? Az adottságok alapján, a tehetség alapján, a rátermettség alapján. És ha az a gyerek csak egy kicsit is jobb, mondjuk a gombóckiköpésben, akkor ezért megdicsérik, hogy „Senki olyan messze, nagy sugárban azt a gombócot még nem köpte ki, mint te, édes lányom, Réz Júlia.” Vagyis az énképhez is hozzá fog az tartozni, hogy azt másokkal összevetve alakítjuk ki, és ráadásul azokat szeretjük beletenni, amiben jobbak vagyunk másoknál. (48:10)
7. Iskolában pedig arra neveljük őket, hogy legyenek büszkék, ha valamiben jobbak másoknál. A gyerekeinket aszerint osztályozzuk, hogy kinek milyen egyéni képessége van. S akkor: ének-zene tagozat, sport tagozat. Mi van még? Nem tudom. Angol nyelvi tagozat. Informatika tagozat 4 évesen. (48:50)

Az én szüleim is próbálták az én személyiségfejlődésemet ez alapján egyengetni. Az úgy történt, hogy 6 éves koromban sportosztályba szerettek volna íratni. Ez egyrészt az én személyiségfejlődésem okán volt, másrészt pedig hogy számukra elviselhetetlen motorikus képességekkel rendelkezőnek találtak, és ezt úgy jellemezték, hogy „rossz a gyerek”, és próbáltak tőlem megszabadulni, legalább amíg iskolában van. És hogy hátha ez egy-két plusz különórát jelent majd, és hogy lefárad az a gyerek, ugye. Tehát önző és önzetlen motívumok alapján igyekeztek engem sportosztályba íratni, és ez úgy történt, tudjátok, hogy leraktak egy gerendát, egy ilyen rendes torna gerendát, de nem olyan magasan, mint a hölgyeknél, hanem az a földön volt. S akkor először a testvérem ment, mert hát tudjátok, tehát Sylvester Stallone indult, s akkor stty!, végigment. „Föl van véve.” Jöttem én. Fölléptem a gerendára, 20 centi magas. Tériszony, lábam megremeg. Hát mégis csak 6 éves vagyok, nem? Hát… prr! Kinéztem bátorításként az anyukámra, és leestem a gerendáról. Anyukám próbált erőt önteni belém. Első lépés ugye, a szakadék fölött járok, hát azért ezt éljétek át. S utána megint. Megint kinéztem az anyukámra, aki mondta, hogy „Menni fog, fiam!”, és akkor én leestem a gerendáról. Tehát három kísérletet tettem, nem sokáig jutottam el, tehát így a gerenda vége az ott maradt, ahol volt, a lábammal nem érintettem. Így aztán a testvéremet sport osztályba vették föl, engem meg a simába. Sima. Ugye, hát az se rossz a hülyéknek, azok járnak a simába. (51:15)

Aztán anyukámnak volt még egy elvetélt kísérlete, mikor úgy döntött, hogy „Hát ha már a sport osztály nem jött össze, kísérleti matematika.” Hát ötletnek nem rossz, hát… csak a gyerek nem volt megfelelő az ötlethez. Ezért aztán 18 éves koromban, tudjátok, hány pont a kettes? 18 volt, 18 pont, 18 évesen, matematika érettségi. Hát egy ilyen erős, erős tollhúzással: 19. „2-es, átment, parancsoljon, mehet az életbe.” Ez volt a viszonyom a kísérleti matematikával. Na, ezt azért akartam elmondani, hogy hát ami ma történik nyomorult gyerekekkel, hát, én nagyon megértem azt, ha egy szülő nem íratja be a gyerekét hittan órára, tényleg. Mert azt mondja „Már 55 különórára jár, hát akkor azt kihagyjuk.” Ne pont azt hagyják ki, de mindegy. Sz’al megértem, na. (52:40)

10. Pici kortól kezdve azt kérjük a gyerektől, hogy fejezze ki magát. Mondja meg, hogy mit gondol, hogy mit akar, hogy mit szeretne, és ezt megtanítjuk neki. „Fejezd ki magad!” Az Egyesült Államokban ez egy klasszikus ilyen gyakorlat meg játék, hogy nem t’om, osztályfőnöki vagy milyen órán a gyerekek bevisznek egy tárgyat, amit otthonról hoznak, és akkor arról mesélnek, hogy az a dolog, az hogyan kapcsolódik őhozzájuk, mi jut róla eszükbe, és a többi. Aztán. (53:20)
11. Arra neveljük a gyerekeket, hogy tartsanak ki az elveik mellett, vagyis legyenek hűek önmagukhoz. Jeanne d’Arc, aki egy igazi klasszikus európai szent, azt mondja, hogy „Előre a harcba!” S akkor kérdik tőle, hogy „Na jó, jó, és mi van, hogyha nem fognak követni?” S akkor azt mondja Jeanne d’Arc „Nem nézek majd hátra.” Ez szép, de nagyon európai, nagyon. Azt mondja. (54:05)
12. Ha egy nyugati ember nem tudja képviselni magát, hogy őneki mondjuk különvéleménye van egy értekezleten, vagy egy csoportban, akkor arra azt mondjuk, hogy gyáva, gyáva. Keleten pont a fordítottja. Ha valaki – mondjuk Japánban – mikor olyan jól együtt van a csoport, elkezdi a saját különvéleményét hangsúlyozni, az egyszerűen neveletlen, és nem tartja tiszteletben a többieket. Na most. (54:50)
13. A döntés nagyon fontos. Arra neveljük a gyerekeket, hogy döntsenek. Visszük már a pici gyereket is, beültetjük a… Mi az? ilyen vásárlókocsiba, mert van neki külön hely, és akkor ahova a keze elér, ott leszedhet amit akar az Auchanban. Bedugja, kell neki, autógumi, berakja, fagyálló, azt is berakja, és ő döntött. Aztán a vásárlás után összejönnek az anyukák, és elmesélik, hogy „Az én gyerekemnek az tetszett.” A másiknak meg az tetszett. Szóval így. Vagy majdnem így. A döntés és a szabadság arra való, hogy kifejezzem magam. Erről sokat beszéltünk, emlékeztek, a szabadság és a döntés, mint az emberkép része. (55:40)
14. A választások által vagyok az, aki vagyok. Erről is sokat beszéltünk. Egy Kínából érkező diák írta le azt, amikor ő először meghívást kapott az Egyesült Államokban egy party-ra. Akkor a házigazda, aki a maga kultúrájában a legjobbat akarta ennek a keleti diáknak, odament hozzá nagyon kedvesen, és azt mondta „Parancsolj! Szolgáld ki magad. Amihez csak kedved van, bármit ehetsz-ihatsz.” A keleti diák először meglepődött, zavarba jött, elszégyellte magát, majd dühös lett, ugyanis ez keleten hatalmas udvariatlanság. Majd fogom mondani a keletit is, és akkor összeáll teljesen a kép. Azt mondja. (56:40)
15. Azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy racionálisan, logikusan cselekedjenek ezen értékektől vezérelve.

Ennyi lenne ez az emberkép, ahogyan kialakul a nevelés, a szocializáció alapján. Ezek olyan jellegzetességek, amelyek nekünk föl se tűnnek. Azt mondjuk, ez a természetes és normális. De ebből egy nagyon sajátosan individuális személyiség fog kialakulni. Nézzük meg a keletet. (57:20)

Keleti társadalmi forma

1. Az élet feladata az, hogy a társadalom részévé legyek. Kapcsolatokban, szerepekben éljek, azokat létrehozzam, fönntartsam, javítsam egy életen keresztül. Egy keleti ember számára egy énközpontú, önmagát állandóan kifejező ember egyrészt neveletlen, másrészt kulturálatlan, harmadrészt pedig primitív, gyerekes, infantilis. (58:00)
2. A társas kötelezettségek természetesebbek és értékesebbek az egyéni vágyaknál és ambícióknál. A társas kötelezettségek sokkal fontosabbak az ember számára, mint az egyéni érdekek és ambíciók. (58:20)
3. Az óvodában egyáltalán nem ünneplik meg az egyéni teljesítményeket, hanem a csoporteredményeket ünneplik meg. Amikor sikerült egyszerre fölállni, akkor ünnepelnek. Ha sikerült egyszerre leülni, akkor is ünnepelnek. Ha együtt sikerül valamit tenni, azt megünneplik. Aztán. (58:45)
4. Nem a képességek alapján osztályoznak. Az óvodában az egyes embernek szinte alig ad az óvónő utasítást. Nincsen egyéni feladat, személyre szabott haladási nem tudom én mi, menet, ilyen nem létezik. Azt mondja. (59:10)
5. Az iskolában a jó tanuló fogalmát úgy határozzák meg, hogy az bárki lehessen. Tehát például azt mondják, hogy a jó tanuló az kedves, kitartó, segítőkész, küzdő szellemű, önkritikus. Ilyen egy jó tanuló, egy jó ember, egy rendes ember, satöbbi. (59:35)
6. A gyereknevelés célja egy aszociális csecsemőből társadalmi lényt nevelni. Tökéletes ellentéte a miénknek. Azután. (59:55)
7. Nagyon gyakori, sokkal gyakoribb, mint a mi kultúránkban az, hogy a gyerekek együtt fürdenek, együtt alszanak. Külön szoba: nyema. Japánban az alvó csecsemőt sosem hagyják magára. Japánban az anyukák a 3-4 hónapos csecsemőjüket sokkal többet tartják a karjukban vagy az ölükben, mint a nyugati anyukák. (60:30)
8. Nagyobb a függőségi viszony, az ideális anya-gyerek kapcsolat. Ezért nagyobb érték befogadni, megérteni és meghallgatni. Arra nevelik a gyerekeket, hogy képesek legyenek másokat megérteni, másoktól elfogadni és befogadni. Ezért arra nevelnek mindenkit, hogy legyenek nagyon empatikusak. (61:05)
9. A hallgatás a mi nyugati kultúránkban általában a zavar jele. Ha egy társaságban vagyunk, és nem beszél senki, hahh, mindenkinek megy föl az ideg itt a beleitől kezdve. Japánban, vagy keleten nagyon komoly érték a hallgatás. Egy igazán komoly embert arról lehet megismerni, hogy tud hallgatni. Ha egy társaságban hallgatnak, az teljesen rendjén való, sőt. (61:40)
10. A kommunikáció minősítése is pont ellentétes, mint nyugaton. Éveken keresztül beszélgettünk arról, hogy a helyes kommunikációhoz… és akkor hoztuk a szempontokat, mi fontos? Hogy ÉN hogy fejezem ki magam. Milyen mondatokat mondok? Hogy ÉN üzeneteket adok, hogy azt mondom, hogy nekem mi fájt, hogy én mit éreztem, hogy nem minősítelek téged. Min volt a hangsúly? Rajtam, aki valamit mond vagy valamit üzen a másiknak. A kommunikáció kulcsa a nyugati kultúrában az, aki közöl valamit. A keleti kultúrában pont fordítva van. A nyugati kultúrában azt mondjuk, azért siklott félre a kommunikáció, azért nem értettük meg egymást, mert nem fejezted ki jól magam. „Hát persze, hogy nem, nem értem, hogy mit akarsz, hogyha ilyen hülyén mondod. Hát tanuld meg rendesen kifejezni, hogy mit szeretnél.” Keleten pont fordítva van. Ha egy kommunikáció félresiklik, akkor a befogadó fél a hibás, mert az a felelős a kommunikációért első sorban, akinek meg kell értenie, hogy a másik mit akar. A kapcsolatokban a súlypont ott van, hogy képes legyek arra, hogy fölfogjam, hogy neked mi a szándékod, hogy milyen érzéseid vannak, hogy mi játszódik le benned, és mi lenne neked jó. (63:15)

Lásd: Egyesült Államokban a party. Azért olyan, azért döbbent meg, majd lett hihetetlenül dühös az a keleti diák, mert az ő házigazdája a legnagyobb udvariatlanságot követte el vele szemben, egyáltalán nem próbálta meghatározni azt, hogy mire lenne neki szüksége, hanem azt mondta, hogy „Szolgáld ki magad!” Vagyis „Nem érdekel, hogy mi van veled, nem figyelek rád, nem érdekel, hogy neked mi lenne jó, és mi nem.” – gondolta a keleti ember. Nyugaton meg mi mit mondunk? „Jaj, de jó! Svédasztal van. Nem kell leülni, várni, üüü-ááá. Svédasztal! Háhh!” Keleten tehát arra fognak összpontosítani, hogy minél érzékenyebbé tegyenek téged, mondjuk ha te házas vagy, hogy a férjed kívánságait ki tudd találni. A feleséged kívánságait ki tudd találni. Csilla, hol vagy? „Itt, elöl.” Ja, igen. Gyökeresen más. Na most. (64:35)

Ha én egy kommunikációban nyíltan kimondom azt, hogy „Na jó, most már tényleg kólát kérek!” Tényleg, hol a kóla? Mondok nektek egy örömhírt. Híí! Jól van. Örömhírt. Tudjátok, hogy Franciaországban hol volt legolcsóbb a kóla? Na, tippeljetek! Hol? Disneyland? Akkor én rossz országban voltam, ezt majd tisztázom akkor. Hát mit gondoltok? Tessék? Hol? Metro? Nem. Hogy? McDonald’s? Jaj, én dehogy, soha! Elmondom nektek az örömhírt, Franciaországot bejártam a normandiai tengerparttól egészen a francia Alpokig. A legolcsóbb… mindenhol ittam kólát. A legolcsóbb kólát Taize-ben lehet venni. Ezért ha Franciaországban jártok, el ne felejtsetek el Taize-be menni. Automatából lehet venni, 60 eurocentért. Többet is lehet, nincs limit, no limit. Sz’al már csak a kóláért is érdemes beugrani, mint ahogy én tettem. Nah! (66:30)

11. Óvodás kortól kezdve arra nevelik a gyerekeket, hogy képesek legyenek a csoportörömöt átélni. Hogy képesek legyenek együtt örülni a többiekkel, és ennek az örömnek az átélése legyen számukra az örömnek a legnagyobb forrása. Totál ellentétes azzal, minekünk egyéni örömeink vannak, és szabadon esetleg hajlandó vagyok veled örülni, esetleg. Aztán. (67:05)
12. A társas kapcsolatok középpontjában az empátia és az érzések, érzelmek állnak, annak a megértése, fölfogása és az az alapján való magatartásmód, vagy magatartásmódok. Végeztek egy kísérletet. Olyan képeket mutattak keleti és nyugati diákoknak, amelyekben csoportok voltak láthatók. Azt kérték tőlük, hogy próbálják megmondani, hogy a csoportban milyen érzés van. Nem az egyes emberekben, a csoportban. A keleti diákoknak nem okozott semmiféle nehézséget, hogy megmondják, hogy a képek alapján a csoportban milyen hangulat, érzés, mi van ott. Az amerikai gyilákok… Gyilákok? Az amerikai diákok körülbelül 0%-ban voltak képesek valami értelmeset mondani erről. Nulla, nulla, gyakorlatilag használható információ nem érkezett. Tudjátok, mint az idős férfi, amikor kérdezik, hogy miért sír a gyerek. Ezt elmondtam. Fogalma sincs. „Vágyik az anyja után.” Volt egy ilyen kísérlet, ezt az egyet tudták mondani. A nagypapák bizonyos százalékban a saját unokáikat se ismerték meg. (68:45)
13. Keleten a legnagyobb büntetés nem az, ami nyugaton. Nyugaton hogy büntetünk egy gyereket? Nem ihat kólát, úgy van. Ha szereti, ugye. A jogait, a kiváltságait, az egyéni örömeit befagyasztjuk. Jó, mélyhűtőbe kóla, sss, oszt’ akkor azt igyad. Ezzel büntetünk: nem nézhetsz tévét, például. Keleten eszükbe se jut ilyennel büntetni. Keleten a legnagyobb büntetés, ha azt lebegtetik meg a gyerek vagy akár egy felnőtt előtt, hogy megrendülhetnek azok a társas kapcsolatok, amelyek számára az életet, a létezést jelentik. Tehát ott dívik az, hogy az anya azt mondja „Hogyha ezt tovább így csinálod, nem foglak szeretni.” Ez. Ugye ami nyugaton, a nyugati pedagógiának a legrosszabb mondata, az a keleti pedagógia gyöngyszeme. Nyugaton a szülők csapatostul mennek a nem tudom én hova, hogyha megalázzák a gyereket, vagy megszégyenítik. Keleten nem, keleten a szülő kéri meg a pedagógust, hogy ezt tegye meg. Azért, mert ha sikerül a negatív érzések és élmények által elmélyíteni a gyerekben azt, hogy ő a közösség ellen vétett, ez az egész közösség javára van, a gyerek pedig a közösség része. Ez ugye ennek az árnyéka, mint ahogy a nyugatinak is megvan az árnyéka, ezt nem is köll ragozni. (70:45)

Talán, miután mi ennyire messze vagyunk ettől a nyugati modelltől, lehetséges az, hogy nálunk nyugaton ilyen hatalmas becsben van az, hogy csoport. Hogyha csoportélmény, csoport, önismereti csoport, bibliodráma csoport, pszichodráma csoport, csoport, csoport. Azért, mert mesterségesen létrehozunk egy olyan közeget, ahol végre nem úgy létezünk, mint reggeltől estig. S akkor egyszer csak átéljük azt, hogy van ott még 9 ember rajtam kívül, és senki nem vág a szavamba, mert mindenki engem hallgat, mert az a csoportnorma, hogy itt meghallgatjuk egymást. Hát ilyet! Akkor ez egyébként elkeserítő, hogy ma valaki kiképződik, persze egy csomó pénzért, mondjuk ilyen csoportvalaminek, vezetőnek, és utána abból él, nagyon jól, hogy létrehoz ilyen mesterséges szabályokkal működő csoportot, ahol egyszerűen csak annyit tesz, hogy ezt a végtelen egyoldalúságot, ami a mi kultúránkban van, azt ellensúlyozza. S akkor emberek ilyen megváltozott személyiséggel, ilyen fényes arccal jönnek ki, hogy ilyen élményük nekik még nem volt. Mondhatták, amit éreznek. Hát ez, hát ez hihetetlen. (72:20)

Hogyha megnézünk egy ilyen tévéműsort, meghívnak valakit, hogy ő szóljon. Végig hagyják mondani? Hát én nem tudom, szerintem nem érdemes bekapcsolni ezeket a műsorokat. Hát én szeretném megvárni, míg úgy elmondja, hogy… De nem, nem, a kérdező, az a fontos. És ezt… na jó. Elment az idő. Ezután majd össze fogom foglalni az ebből adódó emberképet. Talán így a végére azért valami összeállt, hogy megnéztük magunkat egészen máshonnan, és tudjuk egy picit relatívvá tenni azt, amiben egyébként idáig vagyunk. Egy utolsó picinyke kis példa. (73:20)

Nem egyszer azt tapasztalom, hogy mi szinte, szinte kivétel nélkül kerülünk olyan helyzetekbe, hogy már csak azzal tudunk foglalkozni „De most ki vagyok ÉN? Hogy most mi lenne nekem jó? Miért vagyok boldogtalan?” És akkor ez, teljesen, és akkor így, mint egy örvény, így megyünk lefelé. Az ilyen embereken egyetlen egy valami tud segíteni, hogy elkezdenek a másikra figyelni. Semmi más rajtuk nem segít, csak az, hogy egy kicsit elfelejtkeznek magukról, és akkor megkérdezik azt, hogy „Na, hát végül is most a Márta hogy érezheti magát? Most jól van, vagy nincs jól? Most hogy járulhatnék én az ő boldogságához hozzá?” S amikor valaki ezt a hihetetlen lépést megteszi, akkor egyszer csak elkezdi jól érezni magát. Ezért egy csomó olyan, ilyen individuális terápia, meg nem tudom én mi, sehova se visz, sehova. Körülbelül, na, ilyen pillanatnyi jó, jobb közérzetet ad neked, aztán még mélyebbre kerülsz. Hű, milyen, milyen prófétai szavakra gyulladtam itt, a végén. (74:40)

Akkor ezt most befejezném, találkozunk jövő héten. Isten áldjon meg titeket! Van-e valakinek hirdetni valója? (74:55)

Lejegyezte: vinkozoli