A sebzettségről és a sebzett emberről Jung nyomán 2.

Isten hozott benneteket, sziasztok! Belecsapok! A múltkori alkalommal eljutottunk oda, hogy próbáltuk az életünknek a különböző szintjein leírni azt, hogy bizonyos ellentétek, konfliktusok és ellentmondások milyen alapvetően hozzátartoznak a létezésünkhöz. Sőt! Hogy ezek az ellentétek és ellentmondások a belőlük adódó feszültségek, ezek nemhogy csak hozzá tartoznak az élethez, hanem minthogyha az életünknek és a fejlődésünknek a lényegi részét képeznék. És hogyha megnézzük a nagy társadalmi jelenségeket és egy szociológust kérdezünk erről, akkor látjuk, hogy milyen kulturális feszültségek között élünk és ezek a kulturális feszültségek itt vannak bennünk. Aztán, hogy az emberi kapcsolatokban hogyan jelennek meg ezek a konfliktusok. Itt belül hogyan jelennek meg ezek az ellentétek és konfliktusok. Aztán a szervezetünk és a gondolkodásmódunk között. Ezerfelé mehetünk, és mindenhol azt látjuk, hogy akik komolyan foglalkoznak egy-egy szakterülettel, ezt a jelenséget a maguk módján leírják. Ezekről az elmúlt sok év alatt a különböző megkerülésekről esett szó, úgyhogy ezt nem is akarom ragozni. Viszont ki tudtuk mondani azt, hogy a sebzettségeink mögött, amit hogyha valaki bővebben akar föltárni, akkor a neurózis szónál keresse, de én ezt nem fogom használni. A sebzettségeink mögött, egy-egy olyan konfliktus áll, amely természetesen egy hosszabb folyamatban, egy szövegösszefüggésben jelenik meg, és egy föloldhatatlan dolgot jelent az ember számára. Nem vagyunk képesek egyszerre az ellentétnek a két oldalát valahogy megélni, megjeleníteni, elfogadni, eltűrni, vagy elviselni. És úgy tűnik föl számunkra, hogy az egyiknek a kizárása jelenti azt a lehetőséget, hogy tovább tudjunk élni, vagy fejlődni. Ezért aztán az egyiket kizárjuk, azt lehetőség szerint elfojtjuk, de az elfojtás sosem sikerül jól. Vagy ha jól sikerül, akkor nem tudunk róla, mert jól sikerült. Tehát azokról tudunk, ami nem sikerült jól. És ami nem sikerült jól, az kerülő úton valahol jelentkezik. És a klasszikus leírás szerint jön egy tünet. A tünet pedig valami egészen más, mint ahol a probléma van. A tünet csak hordozza, hogy valahol történt egy konfliktus, amit nem tudtunk megoldani. Hát ez az az alaphelyzet, amiből kiindulunk, és beszéltünk két nagyon klasszikus formáról, ami a kultúránkban adva van, amit most nem találok, ezért most nem fogok elismételni. De hát természetesen emlékszünk rá. Én már nem. Léteznek ezek a konfliktusok, amelyeket nem tudunk elkerülni. Van itt valaki, akit úgy hívnak, hogy Carl Gustav Jung, aki elég sok mindent tudott ezekről a konfliktusokról. Ráadásul a mi szempontunkból azért jó ő, mert a spirituális dimenziót sem hagyta figyelmen kívül. Úgyhogy ezért az ő gondolatait szeretném hozni, egész nap azzal foglalkoztam, hogy az összes könyvéből bányászgattam, kutatgattam, írogattam ki, az erre vonatkozó kijelentéseit. Úgyhogy ezt fogom most csőstül mondani nektek. Ezen a papíron 18-ig jutottam, de van még, úgyhogy ma még biztos nem fejezem be.1.Amikor fölismerjük azt, hogy egyensúlyt vesztettünk, akkor a cél az összhang, egyensúly, az egység helyreállítása lenne. És rögtön mondok egy sztorit. Ez egy háborús neurózis lesz. Egy 30 éves fiatalemberről van szó, aki a második világháború egyik bevetésében orvosként, vagy szanitészként szolgált. Azért választotta ezt, mert szívből utálta a fegyvereket, az erőszakot és a háborút, és az a gondolat vezette őt a hadszíntérre, hogy ő fegyver nélkül fog azoknak segíteni, akik ebben a nagyon súlyos és számára elvetendő dologban vesznek részt. és valóban ütközetre került sor és ő is együtt ment a társaival egészen az ütközet színhelyére azzal a meggyőződéssel, hogy természetesen jó kezekben van, mert, hogy ott van a főnöke is, egy katonatiszt, akiben nagyon megbízik. Különben is: a forgatókönyv az szokott lenni, hogy az amerikai csapatok előrenyomulnak, ott egy kicsit lövöldöznek, majd jön a segítség. és hát ő nagyon bízott ebben a forgatókönyvben, igen ám, de a segítség nem jött. Beszorultak ebbe a háborús konfliktusos helyzetbe, és ő kezdte elveszteni azt a biztonságérzetét, amivel nekilátott, hogy részt vegyen a háborúban. Kezdett föltörni belőle a félelem, a harag, a bizonytalanság és egyebek és ezek aztán még inkább elbizonytalanították őt. Mígnem egyszer csak azt látja már órák elteltével, hogy az a valaki, akire olyan nagyon fölnéz, az ő tisztje, egészen magából kikelve ordibál, és minden jelét mutatja annak, hogy fogalma sincs arról, hogy mit kellene csinálni. Ez még hagyján lett volna, de még újra néhány óra elteltével, amikor ő már egészen bénultan ott van a front kellős közepén, éppen ez a tiszt fog egy fegyvert és a kezébe nyomja. Neki, aki orvosi szolgálatot lát el és úgy jött oda, hogy soha nem fog fegyvert fogni. Ebben a pillanatban, ahogy megkapja a fegyvert, elsötétül előtte a világ. Később is csak nagyon nehezen tud számot adni arról, hogy mi is történt ezek után, de mindenesetre arra emlékszik, hogy viszonylag rövid időn belül vagy 40°-os láza lesz, hihetetlen fejfájást él át, teljességgel lebénul, tökéletesen tehetetlen. Úgy mentik ki később ebből a háborús szituációból, nem tud se fölülni, se fölállni, iszonyatos fejfájása van és teljesen ellehetetlenül. Próbálják gyógyítani, a lázával tudnak valamit kezdeni, a fejfájás azonban marad. Marad egy hétig, egy hónapig, egy évig. Leszerelik, később eljut oda, hogy teljesen munkaképtelenné válik, mert ez a fejfájása bár néha megszűnik, de újból és újból előjön. Nem lehet vele mit kezdeni. Most mondanám el, hogy mi a háttér. A háttér ugyanis az, hogy itt van ez a fiatalember, aki 14 éves korában elment otthonról. nem csak hogy elment, hanem ott van egy nagyon súlyos, kritikus pillanat, amikor az egyébként sokat ivó anyja, apja ugyanis már régóta nincsen, fölpofozza őt, majd pedig a szögről leakasztja a fegyvert, a puskát és ráfogja a saját fiára. Azzal fenyegeti őt meg. A fiú talán életében először, mert ilyet sosem tett, elönti őt a méreg, egyszerűen széttöri ezt a fegyvert, majd pedig ő maga is úgy megdöbben attól, hogy mit tett, fogja magát és elköltözik otthonról. Van egy segítsége, egy tanár. Egy tanár, aki valamiképpen az apukáját pótolja, ő segíti őt tovább az életben, pénzeli az ő tanulmányait, később így tanár lesz. Négy fogadalmat tesz. A négy fogadalom arra vonatkozik, hogy soha nem fog káromkodni, soha nem fog inni, soha nem fog fegyvert fogni és soha nem fog lopni, vagy verekedni. És amikor ott van a mi főhősünk a harcszíntéren, akkor végülis mi történik vele? Viszi őt az a meggyőződése, hogy amely teljességgel egybefonódik azzal a képpel, amit önmagáról alkotott, hogy ő egy hihetetlenül jámbor, egy végtelenül keresztény valaki, aki az egész életét mások szolgálatába állította. Aki soha ezeket és ezeket a bűnöket nem fogja elkövetni, mint ahogy eddig sem tette meg. S akkor sikerül ezt a helyzetet, ezt a háborús helyzetet úgy megélnie, hogy egyébként is biztonságban van. Ott van ez a tiszt, akire olyan nagyon fölnéz, aki apja helyett apja. Úgy tűnik föl számára, mintha valamiképpen folytatása lenne annak a tanárnak, aki sokat segített rajta. És egyszer csak belekerül felnőttként egy olyan helyzetbe, amely számára azért tökéletesen megoldhatatlan, mert ellene szól mindannak, amit önmagáról képként addig alkotott. És ellene mond mindannak a megerősítő körülménynek is, ami egy ilyen nehéz helyzetben őt segíthetné. Itt tehát nem egy ok van, mint ahogy sohasem egy ok van. Hanem a körülmények úgy állnak föl, hogy kívülről nem tud megerősödni abban a képben, amit eddig önmagáról őrzött. Érzelmileg egy nagyon kemény helyzetbe kerül, és ahogy az az utolsó pillanat, ahogy a fegyvert a kezébe nyomja az a valaki, aki már megszűnt számára hitelesnek lenni. Ez a pillanat az, amire azt mondjuk, hogy a kritikus pillanat. Valójában nem akkor történik a baj, az egyszerűen az, amikor csordultig tele a pohár, és valami elszakad. Érdemes nagyon ilyen neurotikus történeteket olvasni, azért ez egy vaskos, klasszikus, háborús neurózis. Mindenesetre a fő elemek megvannak benne. Ez pedig az, hogy itt a mi főhősünk, aki addig, ameddig bele nem került ebbe a helyzetbe, tudta, hogy ő ki. Ezzel tudott azonosulni. Tudott olyan szakmát választani, amelyben ő meg tudta erősíteni azt, hogy ő valóban egy másokon segítő, nagyon szolgálatkész, kifejezetten erőszakmentes stb.valaki. Akinek nincsenek indulatai, nincs benne harag és gyűlölet és az összes többi. Elkerül egy olyan helyzetbe, amikor az a kép, amit önmagáról eddig alkotott, nem fönntartható. És számára, mint ahogy minden ember, hogyha sebzett, másképpen sebzett, két sebzettség nincsen, ami egyforma lenne. Számára ez volt az a pillanat, ami valamit abból a képből is, abból az egész életből, amit eddig élt, és amit ezután élni fog, meg kellene változtatni. Azonban ez túl nagy tehernek tűnik ott, és akkor. Ezt ott és akkor nem tudja megtenni. Fölállt az ellentmondás, eddig ilyennek hitted magad. És a környezetnek a dolgai ezt megerősítették. Most a környezet egészen más, és te is egészen mást élsz át, mint, amiről gondoltad, hogy át tudod élni. És az ellentmondás föloldhatatlanná válik ennek a 30 éves embernek az életében, és hogy oldódik meg? Hogy mégiscsak valahogy tovább tudjon létezni, jön a sebzettség. A sebzettség segít neki abban, hogy egy ilyen teljesen tehetetlen állapotban végülis valaki őt kimentse, de maga a sebzettség, ez a szorongató fejfájás már az egész jövendőbeli életében figyelmezteti őt arra, hogy van itt valami, amivel szembe kéne nézni. Valami, amivel valamit kellene csinálni. És ez tulajdonképpen a sebzettségnek az értelme. Kisebb-nagyobb ellentmondásokat képesek vagyunk elviselni, feszültségeket, ellentéteket. Tudunk hamis kompromisszumokat kötni. Tudjuk magunkat áltatni. Ezekről majd fogok beszélni. természetesen nem arról van szó, hogy mindig színtiszták lennénk. Valahogy elevickélünk. De a sebzett ember az a valaki, akinek az életében van egy pillanat, amikor ez a lavírozás többé nem megy. És olyan dolgokkal kellene egyensúlyba hozni, vagy egyáltalán először elfogadni, hogy más dolgok is vannak bennem, mint amikről eddig szerettem volna tudni, ezeket a dolgokat többé nem képes kiszorítani. Azonban a sebzettség azt jelenti, hogy az illető minden erőfeszítést megtesz nem tudatosan, persze aztán tudatosan is, hogy ezekkel mégse keljen szembenézni. Hogy ne keljen új egyensúlyt találni. Ám a különböző tünetek, mert ezek mindig tünetek és létezik olyan, hogy szituációs neurózis. Ezért gondolom azt, hogy ez a téma mindenkit érint. Ez azt jelenti, hogy egy adott helyzet, egy adott kapcsolat, egy adott pillanat, amikor átéljük a tehetetlenséget, hitetlenséget, reményvesztettséget. Vagyis, hogy éppen a tünet állandóan fölszólít bennünket, mert többé nem távozik el, vagy mindig visszajön, hogy valamit egységbe kéne hozni az életünkben, ami eddig nem volt egységben. Ezt majd szeretném kifejteni, mert itt nagyon finoman már arról is tudtam nektek beszélni, hogy ezért a sebzettség egy hatalmas lehetőség. De erről majd később, bővebben. Rengeteg ellentét van az életünkben, ami valamilyen szinten fölszínre szeretne kerülni, és egy összhangban, vagy harmóniában szeretne megjelenni és létezni bennük. Ezek az ellentétek és feszültségek vagy már fölszínre tudtak jutni, vagy nagyon sok minden nem jutott felszínre. Ezek rengeteg kalamajkát okoznak az életünkben. És talán a párkapcsolat az a terület, ahol ezek az ellentétek a legkínzóbbá tudnak válni. Ezek a feszültségek, amelyek szinte feloldhatatlannak tűnnek. Olyan fájdalmas valósággal tudnak megjelenni, hogy nem tudunk ellenük elmenekülni. Illetve persze el lehet válni, de akkor tudjuk, nem oldottuk meg ezt az ellentétet. Valamilyen formában vissza fog köszönni. Esetleg egy másik párkapcsolatban valamit sikerült ebből lerakni, attól még a helyzetet nem oldottuk meg. Ezért például a szerelmes állapot lehet az önismeretnek egy nagyon jó tréningje. Akkor aztán rácsodálkozhatunk arra, hogy mi minden van bennünk, és annak az ellentéte is. Hogy hogyan tudunk vágyakozni és epekedni és teljesen elborulni a szerelemtől, és azt mondani, hogy életünkben nem szerettünk még így valakit, és ugyanazt a személyt gyűlölni a szívünk mélyéig. Nem tudom, hogy ilyesmit beismertetek-e már. Ezt úgy hívják a lélektanban: az érzelmek erőjelet váltanak. Az erősség megmarad, csak pozitívból lett negatív, negatívból pozitív. Az erő ugyanaz. Minél jobban tudsz valakit szeretni, annál jobban tudod gyűlölni. Hát ezt vagy elfogadjuk, vagy nem. De azért például a Bizottság együttes sok bölcsességet mondott ezen a téren is a szerelem jánusz arcú formáiról. Remélem, ismeritek a Bizottság együttest és nem kell idéznem. Kell? „Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem”. Vagy, ez volt a szalonképes kétsoros. De a Bizottság együttes tovább ment, és aztán azt mondta: „Jajj, de jó a kedvem, ha kifolyik a nedvem”. A szerelemben nagy ellentétek férnek meg egymással. vagy, ahogy egyik lelki atyám mondta, jegyespároknak szokta volt: „Míg az ember nem házasodik meg, a szexuális élet tűnik a tejszínhabnak. Később nagyon rágóssá tud válni”. Itt pedig talán, kit is idézzünk. Kispál és a Borz. Csakis a hallhatatlanokat idézzük meg ezen a szent helyen. Mondjuk itt ne is két sort, elég csak egy. Már megint ugyanaz a bugyi. Ami jól mutatja ennek a kérdésnek a kétarcúságát. Üllői úti fák. Akkor nehogy tudatlanul menjetek el. Erről rengeteg mindent el lehetne mondani, de talán nem én vagyok a legkompetensebb személy. Úgyhogy beszélgessetek egymás között erről. Házastársaknak is különösen ajánlott. Na, ezt nem akarom tovább ragozni. Mármint nem ezt a kis kitérőt, hanem az első pontot. Egy csomó mindent van bennünk, ami valahogy integrálódásra vágyódik.2. Ha már ezt fölismertük, és minél nagyobb a sebzettség, annál inkább igaz az, elkerülhetetlen az életfölfogás gyökeres megváltoztatása. Ha van valami, amit utálunk, akkor az ez. Általában elkerülhetetlen az életfelfogásunk viszonylag radikális megváltoztatása, néha ez csak egy megtéréssel lehetséges. Szeretnék egy saját történetet, meg aztán egy másik szöveget felolvasni. A saját történet, amikor kirúgtak volt papnevelő intézetből. Akkor ez remek alkalom volt arra, hogy elgondolkodjak arról, hogy hol vagyok ÉN saras. Sebzett. Végülis egy történetet sikerült ezzel befejeznem, nem kellett hatod évet tölteni a papnevelő intézetben, és volt egy évem arra, hogy pszichoanalízisre járjak. Na, ez hogy hangzik nektek? Uh, de ciki! Egy éven keresztül az analitikushoz vittem az álmaimnak a válogatott köteteit. Azért, ha az ember elkezd álmodni, tudjátok, nagyon bele lehet jönni. Hogyha elkezdesz rá figyelni, és én eljutottam oda-,nem dicsekvésképpen mondom, hiszen ez nem olyan nehéz-egy éjszaka 4-5 különböző álomepizód simán. Most azt el tudod képzelni, mennyi idő leírni? Katasztrófa. Ezt csak úgy tudja az ember megcsinálni, hogyha éppen kirúgták a papnevelő intézetből. Hihetetlenül jól ráér, mint például én. És ezért, reggel, felkelés után volt másfél órám, hogy semmi mással ne foglalkozzak, csak az álmocskáimat írjam le. És ezt kellett folytatnom körülbelül 365 napon keresztül. Elég gázos kis stósz. Viszont, ha már belefogtam, akkor addig csináltam, ameddig valami eredménye nem lett. És rájöttem arra, iszonyatos nagy kínlódások által, hogy az álmaim egy csomó olyan dolgot hoznak fölszínre, amivel eszem ágában sem volt szembesíteni magam. Egyáltalán nem. És körülbelül egy év kínlódásomba került az, hogy utána néhány évig jól legyek. Aztán az is elmúlt. Szóval úgy tűnik, hogy nagyom komoly változás és változtatás nélkül, hogyha ténylegesen már fölismertük, hogy itt valamit egységbe kéne fogni az életünkben, mert az lehetetlen, hogy mindig más legyen a hülye, akkor az komoly változással fog járni. A változás meg fájdalommal jár. Mint a növekedés. Ti gyermekkorotokban nőttetek egy év alatt olyan sokat, hogy fájt az összes csontotok, izmotok? Még a nem magas emberek is tudnak akkorát nőni. 10-15 centit egy év alatt. Hogy kínlódás az élet. Pedig csak nősz. Ezt nem nagyon tudjuk elkerülni. A lelki növekedés ugyanilyen fájdalommal jár. Ma hoztam nektek egy prófétát. Ramcu. Ramcu mester fontos dolgokat fog ma mondani. Ramcu föl tenne neked néhány kérdést. Mit gondolsz, ki vagy? Különbözöl Istentől? Elkülönülsz tőlem? Ha így van, miből készültél? Na, és az honnan ered? Ne fordulj a tudományos segítségért. A fizikusok mind misztikusakká lettek. Nem mész többre velük, mint Ramcuval. Ha tényleg van eszed, hátat fordítasz és továbbsétálsz, de gyorsan. Csak lézengj még itt, és minden esélyed meglesz, hogy elveszítsd, ami kedves neked. Eredj vissza a vallásodhoz, a templomodba, a terapeutádhoz, a díleredhez, az áshrámodba, ott talány még percnyi megnyugvást találhatsz. Egyszer már megtörtént. Itt csak üresség vár rád. Semmi táplálék az egónak. Mi lenne, ha drága öntudatod összezsugorodna és eltűnne? Hol lennél akkor te? Mi történne? Jobb nem is kockáztatni. Ma legalább ötször fogok idézni Ramcu mestertől. Talán az egyik utolsó mondatunk ez. Ne kockáztassunk! Eddig egész jól megvoltunk. Igaz, hogy nem megy már az életünk régóta, de azért valahogy mégiscsak megvagyunk. Nem lehet még egy kicsit húzni? Ez tipikus.3. A sebzett ember. Aki tudja, hogy sebzett, közelebb van a megoldáshoz, mint az, aki nem tud róla. Nem egy nagy kijelentés, de azért mégis örömteli. Mert mi talán tudjuk, hogy ez így van. Jung beszélt egyszer arról, föltett egy kérdést, aztán meg is válaszolta. Ki az, aki ki tud mászni a gödörből? Aki belesett. A nagy emberek, látjátok, ilyen bölcsességeken ragadtatták magukat. Ezért mi ezen az úton járunk. Nagy áldás, ha rájöttünk, ha belestünk a gödörbe, akkor ki lehet mászni. Amíg azt gondoljuk, hogy nem vagyunk benne, nem fogunk tudni kijönni. Most had idézzek tőle. A mai napon egyetlen alkalommal fogok idézni Jung mestertől, éppen ezt fogja leírni. „Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót. És ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán itt a siker, ott állunk egy téglafal elől. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhetünk, és valahol a látóhatáron lebegő felhők mögé elbújhattunk. Így ígérünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodákat és kergetjük egyre tovább az álmokat s közben provizórikus életet élünk.” Erről beszélt Ramcu is. Ez nagyon jellemző a neurotikus specifikus lelkiállapotára. A neurózis egy része ebből az elhalasztott, vagy inkább látszólagos életből áll. Ezt a fogalmat egy neurózisban szenvedő kliensemtől tanultam. Idézet: „Az a probléma, hogy látszatéletet élek. Amelynek boldog neurózis sziget a neve. És ahol még semmi sem történt. Most 45 éves vagyok, és tudom, hogy látszatéletet éltem. 17 éves koromtól kezdődött, akkor vonultam el a boldog neurózis szigetre. és engem nem lehet meggyógyítani. Mert, ha újból emlékeznék, 17 éves kamaszként ébrednék föl, és rá kellene jönnöm, hogy életemnek ilyen sok évét pazaroltam el. Így viszont legalább van reményem és tudok élni. Ez elég fájdalmas, ugye? Ramcu ehhez is valamit hozzá akar tenni. Nagyon aktív ma. Ramcu tudja. Bedőlsz a hízelgésnek. Imádod azt hallani, hogy te nem vagy más, mint szeretet, jóság, teljesség, minden mi csodás és értékes. Olyan mesterekhez rohansz, akik biztosítanak a felől, hogy nem vagy közönséges. Kis seggfej vagy, akinek titokban tartod magad. De tudod mit? Az a te, amiről ők beszélnek, nincs is. Ramcu elég durva mester.4. A sebzett nem azért beteg, mert elvesztette a régi hitét. Hanem, mert nem találta meg legjobb igyekezetének új formáját. Jungnak hihetetlenül kritikus gondolatai vannak arról, hogy a legjobb hely, ahová Isten élmény elől menekülni lehet, az az egyház. Az egyházias vallásosság minden oltalmat megad nekünk, nehogy véletlenül valami személyes Isten-élményre bukkanjunk. Sikerült egy adott esetben végtelenül leegyszerűsítő, racionális logikára építeni egy végtelenül primitív teológiát. Ezt aztán egy kis szentimentalizmussal leöntve, vigaszt kívánunk az embereknek. S ez a vigasz nem áll másból, minthogy sikerült titeket elrejteni Isten elől. Nehogy véletlenül találkozzatok egy olyan Istennel, aki még titeket úgy megforgat, hogy egy-két napig nem tudjátok, hogy kik vagytok. Mert tudjátok, ha az ember találkozik Istennel, akkor ilyen élményei szoktak volt lenni. Egy kicsit elkábulunk, s fogalmunk sincs, hogy kik vagyunk. Ezért nagyon sokat lehet ám imádkozni, hogy: „Ó, Uram, te csak vigasztalj engem! Minden csak maradjon úgy, ahogy most. Te csak segíts rajtam, látod, hogy milyen boldogtalan vagyok. Adj egy pici örömet ma, egy kicsikét. Mert látod, kicsi vagyok, és a mélységekből kiáltok Uram hozzád! Hát simogasd meg a kis buksimat”. Csak egy valamit ne kelljen: változni! És főleg ne kelljen találkozni, mert az annyira ciki lenne! Mert főleg az anyámnak, meg a házastársamnak mondhatom azt: mosogass el te! Porszívózz ki te! Változz meg te! Na, de Istennek nem annyira könnyű csak úgy beszólni! Jung, amikor arról beszél, hogy az egyházban lehet a legjobban elrejtőzni egy komolya, felforgató Istenélménnyel szemben, akkor az istenélményhez ab ovo hozzágondolja azt, hogy az Isten nem a Télapó. Ahogy ezt Rózsa mamitól is megtanultuk. Isten nem az a jóságos Télapó, amit mi gyártottunk belőle. Isten néha rettenetet kelt. Fölforgat, úgy, hogy azt se tudjuk, hogy hol vagyunk. Az összes többit meg már elmondtam. Hogyha téged még Isten nem forgatott föl, nem tudom, hogy találkoztál-e vele. Ezért olyan nagyon kétes és kétséges egy olyan egyoldalú Istenképet folyamatosan közvetíteni, hogy Isten a csupa jóság, isten a csupa szeretet, a csupa türelem, meg ő a nagy megbocsájtás. És amikor az ember eljut oda, hogy úgy kezd el misézni, hogy nem él és uralkodik mindörökkön örökké…nem! Él és szeret mindörökkön örökké. Az maga a katasztrófa. Amikor Istennek már nem lesz semmi kiismerhetetlen vonása, amitől egy picit is megrettennél, mint ahogy egy másik ember előtt is megrettensz, ha egyszer csak mond valami olyat, amire nem számítottál. Mert már teleporcukroztad azt a képet, amit kialakítottál róla magadban. Hát, ez ilyen átnevelő táboros történet. Jó agymosás. Csak olyan egyházias fajta. Ugye, most elég kritikus vagyok. Kifejezetten tiltakozom egy olyan istenkép ellen, amiben csak ilyen szolid, babusgató vonások vannak. Hogy istenről ne legyen más képzetem, minthogy ’jézuska’. Nahát! Ettől hülyét kapok. Még karácsonykor is. Ezt gyakran mondom: nincs jézuska, hagyjuk ezt a jézuskázást. Kis Jézus! Kis Jézus, nagy Jézus, de jézuska! Jézuskám! Hát akkor kapd be, mint egy cukrot! Egyem a kis bögyörődet! Tönkre tudjuk tenni a valóságot ezzel az agyoncukrozott képpel. Ezt a kifejezést, hogy agyoncukrozott karácsony, nem én találtam ki. Hanem egy jó ferences barát. Úgy hívják, hogy Barsi Balázs atya. Barsi Balázs atyától hallottam, hogy télen a hó essen, és ne a porcukor. Arra az Istenképre, hogy azt gondold, hogy ha megnyalod, csak édes lesz. Lesz az keserű is. Úgy szeretnék kiköpni olyan messze, amilyen messze csak lehet. Kiköpöd és a következő nyár is keserű. Na, ehhez mit szólsz? Azt hiszem, ezt már túlragoztam. Ramcu segíts! Szóval nem arról van szó, hogy meneküljünk vissza a régibe. Hanem, hogy találjunk rá valami másra. Az igazságot nem is lehet kimondani. Csak rámutatni lehet. Minél kidolgozottabb és ékesebb egy útjelző tábla, annál könnyebben összekeveri az ember az úti céllal. Benneteket kivéve, ó, spirituális aszkéták. Számotokra minél világosabb és egyszerűbb egy útjelző tábla, annál könnyebben tévesztitek össze a céllal. Egyház, mint útjelző tábla. Legyen jó egyszerű, gömbölyű. Akkor minek már Isten?5. A szenvedés alapja, ami a sebzettségben fakad, vagy sebzettségből fakad, a szellemi tétlenség és a lelki meddőség. Vagyis úgy tűnik, hogy a seb állandóan arra figyelmeztet bennünket, hogy csináljunk valamit. Hogy kezdjünk el kezdeni valamit magunkkal. A Szellem minden valamire való alkotása a szenvedésből fakad. A megoldást a sebzettségből csak intenzív szenvedés által találjuk meg. És akkor a legszebb mondat, ez idézet: „A szenvedés mutatja meg, hogy mennyire vagyunk elviselhetetlenek magunk számára”. Ez egy zseniális mondat. Valószínű, hogy el kéne jutni oda, hogy annyira elviselhetetlenek vagyunk magunk számára, hogy azt nem bírjuk tovább elviselni. És akkor kezdünk bele valami változásba. És akkor itt had álljak meg egy kicsit, mert úgy tűnik, hogy nincsen nagyon más út, minthogy amikor próbálunk valami új egységet szervezni magunk számára, akkor állandóan a szenvedésig fogunk eljutni. Akármelyik irányba is megyünk. Állandóan azzal fogjuk magunkat szembetalálni, hogy nem létezik már olyan út, ahol szenvedés nélkül lehetne tovább menni. És itt jön egy nagy kísértés, hogy akkor inkább maradjunk. nem létezik ilyen út. Amikor, mondjuk, egy klasszikus dilemmában vagyok. Bezabáljak, vagy ne zabáljak? Nagyböjt van. Ugye, ez egy komoly dilemma. Most, ha azt mondom, hogy zabálok, hát akkor azzal a szenvedéssel kell szembe néznem, hogy nem vagyok olyan kemény csávó, mint gondoltam. Ha meg nem zabálok, akkor azzal a szenvedéssel kell szembenéznem, hogy az éhség marad. mert az meg azt szeretné, ha kielégülést találna. Akármit is választok, lesz szenvedés. Ezt most nagyon primitíven mondtam el, de ez a fölállás mindig itt van. és úgy tűnik, hogy nincs olyan megoldás, ami a szenvedés elkerülésével hozna valami egységet. Ilyen nincsen. Aki ilyesmit kínál, az vagy maga is ezt elhiszi, az a legnagyobb baj. Mert akkor még csak nem is felelős. Azon már legalább a port el lehet verni, aki tudja, hogy kamuzik. tehát, hogy pozitív gondolkozással, csodákra képes az ember. Ezt se ragozom tovább. Jézusnak az a két sora: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt, de aki elveszíti énértem, az megtalálja azt.” Erről nem tudok többet mondani.6. A sebzettségben a fejletlen személyiség egy értékes darabja rejtőzik. Éppen a sebzettségben van a léleknek valami nagyon fontos darabkája. Amire, hogyha nem akarom ezt elkerülni, hanem megnézem, hogy mi az, akkor rá fogok tudni találni. Pontosan ugyanúgy, mint ahogy annak a 30 éves fiatalembernek: ha végre szembe merne nézni azzal, hogy ő nem az a jámbor 30 éves tanár, aki soha nem tudna senkit sem bántani. Ha ezzel merne szembenézni-,ez persze szenvedéssel járna, akkor találhatna valamilyen megoldást. A kincs pedig az, hogy van benne egy csomó életerő. Egy csomó életösztön. Hogy az ő élete is fontos. Hogy joga van azt megvédeni, önmagáért kiállni. Mert így, magatehetetlen, bénán, egy hordágyon kell mindenhová hurcolni. És hivatkozhat egy életen keresztül arra, hogy fáj a feje. Itt tehát életerők és kincsek vannak. Csak először nem a kincs jön szembe, hanem a fájdalom. Először mindig valami olyan jön szembe, amit a legjobban utálunk. És csak utána vesszük észre, hogy az valahogy a javunkra van. Aki ezt az utat megpróbálja megspórolni és megpróbálja kikerülni, az sosem gyógyul meg. És nemcsak, hogy nem gyógyul meg, hanem elviselhetetlen lesz az a sebzettség, amiben van. Mert van olyan sebzettség, amiből nem lehet meggyógyulni. Ez nem olyan nagy baj. Meg lehet tanulni vele együtt élni.7. A sebzettség egyoldalú fejlettséget eredményez. Ez nyilvánvaló következtetés. Mert hiszen valamit sikerült elfojtani, amivel nem nézek szembe, ezért fejlődök, de egyoldalúan. Ezért van az, hogy mindig rosszabbul leszek. És magától nem oldódik meg. Hacsak Isten közbe nem lép. Ilyesmi van. Ezért mondja Jung nagyon, hogy a személyiségnek azt az oldalát kell erősíteni még akkor is, ha nem vagyok rosszul, ami a leggyöngébb. Ezt Jung hihetetlenül sok helyen elmondja. Miért kell megvárni azt, míg tényleg komolyabban sebzett nem leszek. Nem kell megvárni. A legjobb a koherencia. Ez azt jelenti, hogy megnézem, mi a leggyengébb oldalam, és próbálok azzal valamit kezdeni. És miközben kezdek vele valamit, rájövök, hogy van annál is gyengébb oldalam. Ezért mondta Jung azt, hogy a vallások pszichoterápiás rendszerek. Azért, -és nagyon-nagyra értékelte a katolikus vallást-mert azt mondta, hogy a rendszeres gyónások gyakorlása életgyógyító mechanizmus. Mert egy tisztességes gyónásban, szembe nézek a leggyöngébb oldalaimmal. És ha ezt rendszeresen megteszem, bár nem azért teszem meg, hogy egészséges legyek, és mégis plusz még egészséget is kapok. Lelki egészséget, ami meg kihat a testemre. Ezért, mi nagy okosan mondhatjuk azt, hogy a gyónás micsoda baromság, pont majd egy papnak fogom elmondani. Most akkor itt mondhatom azt is, azért eléggé más az a szembenézés, amit úgy teszek meg, hogy közben Isten is jelen van, meg egy ember is. Mint az a szembenézés, amiben úgy áltatom magam, hogy jaj, ezt a poharat én az utolsó cseppig kiittam. Na, ne beszélj már. Amikor egy élő ember előtt kell megfogalmazni. És miközben mondod a mondatot, rájössz, hogy kamuzol. Az a kemény, nem? Gyóntatok már? Mikor mondod, és érzed, hogy ez a mondat se oda ment, ahova szántad. Ez a mondat meg még csak nem is onnan indult. A nemjóját. Van olyan formája a gyónásnak, 1-2 embertől szoktam csak hallani, hihetetlenül tisztelem őket érte, amikor azt mondja, hogy vádolom magamat azzal. Na, ez szép, ez jól kezdődik ez a mondat. Nem arról van szó, hogy beletiprom magam a sárba, csak valamit elég keményen kimondok magamról. Ott és akkor egy gazember voltam. Meg az is akartam lenni, és nem akartam más lenni. És hogyha ezzel szembe tudok nézni, akkor valami ebből történik. Különben megint futhatok 25 kört, és egy újabb hazugságot kell egy jó erős ládába bezárni. Jó erősen, 5 kutya őrizze. És akkor csodálkozol, hogy miért nincs életerőd. Tessék, Ramcu megint szólni akar. Hiszel önmagadban. Hiszel a pozitív gondolkodás erejében. Előadásokra jársz, hogy kezedbe vedd az életed. Na, most elhiggyétek, hogy ez van ideírva, odamegyek, mondjuk, Zsófihoz, hogy olvassa el ezt a néhány sort. Újra megfogannak benned a határtalan lehetőségek látomásai. Minden a tied, csak meg kell ragadnod. Csupán ki kell tűznöd céljaid. Bejelentened kívánságaidat, és kinyilvánítani jogaid. Azután felvonulhatsz követelve mindazt, ami téged illet. Ramcu föltenne neked egy kérdést. Most éppen mibe csúszott hiba? Ugye, utaljunk vissza arra a pontra, hogy radikális változás nélkül nem nagyon megy. A sebzettség általában a gyerekkorra nyúlik vissza. Vagy legalábbis vannak olyan elemei, még hogyha 30 éves katonáról van szó, 14 éves serdülőről, 50 éves asszonyról, tök mindegy. Valami eredet szokott lenni. Nagyon nehéz feladat szokott az lenni sok házaspár számára, hogy amikor elkezdenek egymással beszélgetni, és próbálnak valami megoldást találni, akkor a felnőtt beszélgessen a felnőttel. Ez kifejezetten nehéz. A leggyakoribb az, ugyanis a felnőtt felnőttel nagyon jól szót tud érteni. Igen ám, de gyakran, mikor a felnőtt helyett megszólal a szülő. Mégpedig egy ilyen kioktató, egy ilyen ellenőrző, alávető szülő. Hát nem megmondtam, hogy varrd fel a gombot a gatyámra? Ezt nem a felnőtt mondja, hanem a szülő. És abban a pillanatban ennek a történetnek annyi. De ugyanígy, amikor egyszer csak megjelenik egy gyerek. Mikor az egyik azt mondja, hogy: „Te! Nekem nagyon fájt, hogy megígértél valamit és nem tetted meg.” És akkor ő erre becsúszik gyerekbe: „Jaj, de hát tudod, hogy nem szándékosan csináltam”. És akkor egyszer csak itt van egy kisgyerek. Most már mit csináljunk vele? Szerethetni kell. Érdemes egyszer azon elvívódni, hogy mondjuk, amikor valakivel nem tudtok zöld ágra vergődni, párkapcsolat a legjobb terület, hogy hol történik meg az, hogy egyszer csak eltűnik a felnőtt, s megjelenik a szülő, vagy a gyerek. S a gyerek oltalmat kíván, vagy lázad. A szülő meg elkezdi óvni, védeni. Tudjátok, milyen gyakori az, hogy elkezdődne egy változás, és rögtön meg akarjuk a másikat óvni tőle? Meg akarjuk magunkat óvni. Önmagunkban is ezt le tudjuk játszani. érzem, hogy most talán tudnék valamit alakulni. S utána azt mondom, hogy nem, ez olyan sok szenvedéssel járna, ezt igazán Isten sem kéri tőled. Különben is várd ki, nemsokára vége lesz a nagyböjtnek. És akkor biztos lehetsz benne, hogy tőled ezt nem kéri. Hát hiszen, a kereszténység lényege nem az, hogy boldogok legyünk? Hát de!9. A sebzettség átmeneti szakasz. Nyughatatlan lét két helyzet között. Ez pedig azt jelenti, hogy annyira kellene a fájdalmat enyhíteni, amíg dülöngélünk egyikből a másikba és nem tudjuk, hogy hogy kéne megoldani. Csak annyira enyhíteni a fájdalmat, ami ahhoz szükséges, hogy még el tudjuk viselni. Szükségünk van a lázra, fájdalomra, szenvedésre, mert az mutatja meg nekünk még másnak is, hogy tulajdonképpen elviselhetetlenek vagyunk a magunk számára. Ha ezt nagyon tompítjuk, akkor visszamegyünk a boldog neurózis szigetre. Ezért egy kicsit hajótöröttnek kell maradni. Hogy ne a sziget felé haladjunk, hanem a szárazföld felé.10. A sebzettség kísérlet az öngyógyításra. Ez egy nagyon fontos mondat, mert eddig a durvábbakból mondtam. Hiszen a sebzettség adja éppen azt a lehetőséget, ha csinálsz vele valamit, akkor jobb lesz az életed. Egy mondatot idéz megint Jungtól. Valahogy így vezeti be: „Gyakran az a tapasztalatunk, hogy vannak emberek, akiknek éppen már sebzettnek kellene lenniük, és nem pedig olyannak, aki azt gondolja, hogy egészséges. S akkor ír egy ilyen mondatot, hála istennek, rá tudta szedni magát, hogy neurotikus legyen. Ez azt jelenti, tett egy lépést. Hamvas Béla meg azt mondja: tett egy lépést abba az irányba, hogy az életigazságot, a létigazságot fölszámolja. Azután a sebzettség, ha nem múlik, hanem marad. Itt megint csak utalok arra, van olyan sebzettség, amiből nem gyógyulunk meg. Soha. Legjobb példa Pál apostol. Pál apostol többször könyörgött Istenhez, a fejfájását gyógyítaná meg. és a Jósisten, miközben eltette a porcukrot, és eltette a kristálycukrot, és eltette a cukorpótlót, meg a szacharint, azt mondta: -Nem! Na, ehhez mit szóltok? És tudjátok, itt rá tud az ember ébredni valamire, hogy például a Szentírásban sosem olvassuk azt, én vagyok az egészség istene. Hoppá! Olyat lehet olvasni, hogy én vagyok az Élet Istene! Meg a Halálé. De olyat, hogy én vagyok az egészség istene, olyat nem. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretné, hogy egészségesek legyünk, hogy nem segít benne, dehogynem. De! Ha azt gondoljuk, hogy Istennek az a dolga, hogy mi egészségesek legyünk, és így is haljunk meg…kedves bácsinál jártam most a kórházban, pénteken. haza szeretne menni. Hát mit csinál egy bácsi, amikor haza szeretne menni, de 90 éves? Elég nehezen kel föl az ágyból, de erőt vesz magán, s azt mondja: „Kedves Főorvos Úr! Nem fáj semmim.” Dehogynem fáj! Attól még menjen haza! Hát nem? Ilyen az Isten. Dehogynem fáj, menjél haza nyugodtan! Nem tudom, hogy hogy hangzik a ti fületeknek. Nem kívánom, mondjuk, azt a torz Istenképet megerősíteni bennetek, hogy Isten bosszúálló, ugye, ezen túl vagyunk már? Ugye, ismerjük egymást eléggé annyira, hogy nem ilyen hülyeségeket mondok. Csak másféléket. Amikor egy bizonyos sebzettségtől nem tudunk megszabadulni, akkor az például rá bennünket venni arra, hogy leszámoljunk azokkal az ideálokkal, amiket magunkkal kapcsolatban szeretünk magunkhoz kötni. Hogy mi ilyenek vagyunk, meg olyanok vagyunk, dehogyis. Van bennünk abból is. A farizeusnak a tragédiája az, hogy azt gondolja, hogy olyan, amilyennek látszik. Ez a farizeus csődje. És amikor ezt nagyon elhiszi magáról, akkor pedig azt gondolja, hogy minden erővel olyannak kellene lennie, amilyennek hiszi, hogy ő az. Ez óriási tévedés. Mert a farizeus azt gondolja benne, árnyék sincs az árnyéknak. Jézust milyen következetességgel elhárította magától:-Jó Mester! Mond, mit tegyek, hogy üdvözüljek? És a jó mester azt mondta: senki se jó. Hagyjál engem ezzel. Senki se jó, beleértve engemet is. Isten az jó, de a többit nem azt jelenti, hogy nincs bennünk a jó, hogy nem tudunk jók lenni. Tudjátok, mit mondtak régen? Hogy kinek nincs árnyéka? A halottnak, annak nincsen. Igen, amikor visszajön. Onnan lehet tudni, hogy kísértet. Tehát, hogyha kísértetek akarunk lenni, akkor gondoljuk nyugodtan, hogy nekünk, bennünk nincs az, pont az nem. Ezt nem is ismerem, mond el még egyszer. Hogy én? A cserebogárnak a szárnyát? Gyerekkorban? Dehogyis! Az a tesóm volt. Mi? Hogy én bepisiltem? Tudod, ki pisilt be! Az nem én voltam. Most egy komoly, fogós dilemma jutott eszembe. A magzat pisil? Igen? Magzatvízbe bele? Tényleg? De érdekes, hát ennek utána fogok járni. Például erre sosem gondoltam. Azt igen, hogy állítólag az ember ujján az ujjlenyomat a magzatvíz hullámzásától alakul ki.11. A gyógyulás az egész személyiség teljes bevetését igényli. Nem elég csak a fele munka, a fele személyiség. Ez nem azt jelenti, hogy mindig teljesen be kell vetni magunkat. De lesznek olyan pillanatok, amikor mindent be kell vetni. Eszembe jutott most egy találkozás. Beszélgetek egy házaspárral. Csupa ilyen történetem van, mintha az egész életem ebből állna. Hát házasodtam volna meg, akkor biztos pappal beszélgetnék. Úgy látszik, ez így megy. Szóval azt mondja az egyikük, hogy ővele mindig az történik, hogy amikor szeretne valamit, akkor mindig letorkolja a házastársa, és amikor belekezdene valamibe, akkor a házastársa mindig beléforrasztja a szót. Mondja, puff, én is belevágtam a mondatába. Azért annyi lélekjelenlétem volt, hogy most pont sikerült vele megcsinálni, amit. És láttam abban a pillanatban, hogy lehúzták a redőnyt az arcán, ő is tudta, meg én is tudtam, de a lélekjelenlétem nem volt annyira merész, hogy ezt rögtön tudjam is mondani. Tudjátok, ez olyan, mint egy szituációs neurózis, ú, de gáz. Két percig nem hallottam, mit mond. Még jó, hogy másfél óra volt. Kicsit magamhoz tértem egy óra múlva, és akkor mondom neki, hogy mit szóltál te ahhoz, hogy én éppen megcsináltam veled azt, amiről beszéltél, pont akkor, mikor arról beszéltél. És akkor azt mondja, hogy nem volt gáz egyáltalán. Szerepet cseréltünk, ugye, rögtön. Akkor én már jól voltam, most ő volt rosszul, úgyhogy akkor adtam még egy pofont. Mondom neki:-Te! Megdöglök itt nyomban helyben, ha te nem voltál rám dühös! Szerintem te dühös voltál rám, láttam a te arcodat. Ha te ott és akkor mondtad volna, olyasmit mondtál volna, hogy…na, és ezt akkor sikerült úgy elmondanom, hogy ekkor már eltelt egy-két perc, és akkor azt mondja, hogy ez pont így volt. Olyan dühös lettem rád, és azt gondoltam, hogy soha többet nem jövök ide. Menj te a búbánatba. És az a pillanat, amikor egyszer csak, én, a segítő, jön a házaspár, akinek problémája van. Micsoda kényelmes, nem? Én csak ülök, parancsoljatok, mit hoztatok? Kávé, tea, cukor, citrom? Én ülök, és én vagyok az okos tojás, nem? És amikor ez a beszélgetés, nincs olyan beszélgetés, nagyon ritka, hogy egyszer csak velem ne forduljon meg a világ. Hát persze, hogy megfordul. És egyszer csak én leszek az, aki segítségre szorulok, de nagyon. és a segítség csak onnan jön, hogy beismerem, hogy valamit vagy elszúrtam, vagy nem tudtam, vagy pont az ellenkezőjét csináltam, vagy azt se tudom, mit csináltam. Vagy valamit beismerek. És akkor az az a pillanat, amikor úgy kell odatennem magam, mint addig nem. Muszáj. Ott akkor teljes személyiség, teljes bevetés. Akkor is, ha fáj. És hát persze, hogy fáj. Lemászni abból a kényelmes szerepből? Hát kinek nem fáj? Igen, volt máskor is? Most ezeket az okos kérdéseket tudnám mondani napestig. Szóval lehetetlen, hogy még egy ilyen helyzetben is a látszólagos biztonságban osztod az észt, ne kelljen bevetned magad. Ha nem veted be magad, az az egész annyit ér. Semennyit se. Pont ott akadunk el, ahol én elakadok. Az, aki jött hozzám, simán tudna tovább menni. De én nem megyek tovább. Ezt csak azért mondom, mert ti is vagytok barátok, és amikor jönne hozzátok, te mit gondolsz, satöbbi. Egy komoly baráti beszélgetésben is eljön ez a pont. Hogy egyszer csak te vagy terítéken. Ne kamuzzál! Akkor mond, hogy nem tudod. Olyan fölszabadító tehetetlennek, lehetetlennek lenni egy ilyen helyzetben. Emlékeztek a ’miért’ kérdéseinkre? Mikor a beteg ágy mellet, te ugyanolyan tehetetlen vagy, mint a beteg. S a beteg ezt a pillanatot várja. Mert akkor végre ugyanott vagy, ahol ő. Akkor már lehet veled tárgyalni. De ameddig osztod a nagy okosságot, hogy:-Margit néni! Kicsit többet kellene azt a rózsafűzért morzsolni! Persze azok már nem is bogyók, már ilyen kis lapocskák, de te mondod neki:-Nem lehet, hogy elkalandozott a figyelme, Margit néni? Kicsit koncentráljon! Ja, hogy rákos tetszik lenni! Akkor is, hát nem képzeli, hogy az fölmentést ad? Eljön a pillanat, amikor mi vagyunk terítéken. Akkor jön el a pillanat, amikor nem is számítunk rá. és azért olyan nehéz akkor magunkkal valamit kezdeni. Ramcu. Ez az egyik kedvencem. „Egy lyuk tátong benned, amit kétségbeesetten próbálsz betömni. Különféle élvezeteket öntesz bele, hogy ettől jól érezd magad. Időnként, amikor elég élvezetre lelsz, a lyuk csordultig telik. Ez a kiegyensúlyozottság áldott pillanata. Ám az űr feneketlen. tartalma keresztülfolyik rajta. S te megint ott állsz üresen, kétségbeesetten, még többet akarva.” Ramcu tudja mi a teendő. Téged kell a lyukba hajítani.