Hogyan tudjuk felszabadítani az életerőnket? 3.

HOGYAN TUDJUK FELSZABADÍTANI AZ ÉLETERŐINKET? Zsákutcák: Szülői parancsok

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Kissé elment a hangom, a normálishoz képest, úgyhogy be kell érnetek ennyivel. Abban viszont nagy reményem van, hogy végig bírom majd hanggal, és nem fog teljesen elmenni. 

Úgy gondolom, hogy a múltkori két alkalom elégséges volt ahhoz, hogy arról beszéljünk, hogy a szüleinktől, de ide érthetjük természetesen a gyerekkorunkban fontos személyeket, ide érthetjük a tesókákat is, főleg az idősebb testvéreket is, szóval a családból, érkeztek felénk, és érkeztek mindannyiunk felé negatív parancsok vagy tilalmak. Ezek a tilalmak, nem voltak tudatosak a szüleink részéről, vagy a családtagok részéről, amikor mi azokat megkaptuk, ráadásul, amikor ezek felén érkeztek, akkor bennünk sem tudatosultak ezek a folyamatok, illetve, hogy kaptunk tilalmakat, és hogy mik is ezek a tilalmak. Most viszont már felnőttek vagyunk, és van lehetőségünk arra, hogy oknyomozást folytassunk, és rájöjjünk, hogy a szüleink minden jó szándékuk ellenére, milyen gátló parancsokat vagy tilalmakat örökítettek át nekünk. Miután ezek a parancsok vagy tilalmak tudatosultak bennünk, lehetőségünk van valamit velük kezdeni. Ezért volt értelme ennek az első két alkalomnak. Azt is tudjuk, hogy ez a tilalom-kérdés, visszavisz bennünket mindenképpen a gyerekkorunkba, ami ellen sokan, akik kevésbé ismerik az embert, tiltakoznak, és azt mondják, hogy milyen badarság, milyen nevetséges dolog, hogy azért, mert az anyukám azt mondta 3 éves koromban, vagy mert ezt csinálta a nagyi, attól én most a házastársi kapcsolatomban ilyen meg ilyen vagyok. Lehet, hogy ez sokaknak badarság, a tények azonban eléggé egyfelé mutatnak! Most a kérdés az, hogy miért olyan nehéz ezekkel a tilalmakkal valamit is kezdeni? Miért épülnek annyira bele az életünkbe? Keresztül-kasul átjárják az életünk szövetét, azt, ahogyan a világhoz, a másik emberhez, önmagunkhoz, és Istenhez viszonyulunk, alapvetően meghatározza, hogy milyen tilalmakat kaptunk gyerekkorunktól kezdve. Ezek a tilalmak, miután beépülnek az életünkbe, valamiképpen kifejezik, azt a nagy nehézségünket, hogy amikor gyerekek voltunk, rászorultunk a szüleinkre, fizikailag is, de mondjuk így, hogy érzelmileg, lélektanilag is, függvényei voltunk a szüleinknek. Ezért, az 50-es évektől kezdve, amikor elkezdték kutatni azt, hogy mi az oka annak, hogy bántalmazott gyerekek, - főleg, hogyha ez szexuális bántalmazás is volt, a saját, ellenkező nemű szülő részéről, a saját nemű szülőnek a közreműködésével, vagy hallgatólagos beleegyezésével - , tehát amikor ilyen nagyon súlyos történéseket tártak föl, és a gyerekeket elkezdték kezelni, vagy már a felnőtteket, akkor megdöbbenve tapasztalták azt, hogy a gyerekek egyáltalán nem tartották a szüleiket rossznak. Hanem a szüleiket jónak tartották, a szüleikkel azonosultak, akármilyen brutálisak is voltak a szüleik velük szemben! Viszont önmagukat nagyon komolyan elutasították, nagyon komoly szégyenérzetük volt önmagunkra vonatkozóan, önbizalmuk és önértékelésük nem volt, a kapcsolatokban való részvételhez való kedv mínusz egy! Nem értették a kutatók, hogy ez hogy a csudába van! Hát egy gyerek, ennyire gyagya lenne? Attól, hogy gyerek, még nem gyagya! Hát fölismerhetné azt, hogy az apja vagy az anyja, vagy a testvére vagy bárki bunkó volt vele! Hát miért nem ezt mondja, és ezzel szemben meg miért nem mondja azt, hogy én meg pedig, ebben a helyzetben egy kiszolgáltatott valaki voltam? Áldozata vagyok ennek a helyzetnek, hát gyerek voltam! Miért nem mondja magáról azt, hogy velem nincs semmi baj? Hát a szüleimmel volt a baj, és akkor én élek boldogan, ők meg csináljanak magukkal, amit akarnak! Ez miért nincs így? Kiderült, hogy azért nincs így, mert a gyerek nemcsak fizikailag szorul rá a szüleire, hanem érzelmileg is! Ezért egy gyereknek az életben maradásához, jobban megfelel egy olyan fölállás, hogy a szüleim jók, és én rossz vagyok, minthogy a szüleim rosszak, és én jó vagyok! Ugyanis én, ha gyerekként arra a következtetésre jutok, hogy én jó vagyok, és a szüleim rosszak, akkor az azoktól való kapcsolatom, akiktől az életem fakad, és az érzelmi szükségleteim, akik felé irányulnak, akik alapvetően, egyáltalán olyan helyzetben vannak, hogy velem törődnek és gondoskodnak rólam, nemcsak fizikailag, akik felé egyáltalán érzéseim, indulataim, vágyaim, ösztöneim mehetnek, hát ha én azokra azt mondom, hogy rosszak, és kizárom őket az életemből, akkor lélektani szempontból, érzelmileg meghalok. Akkor sokat érek vele nem, hogy itt vagyok egyedül a világomban, vagyok 11 éves, és azt mondom, hogy én jó fej csávó vagyok, a szüleim bunkók voltak, és akkor mi van? Akkor hogy megy tovább, ezután az élet? Ezért aztán ezt a psziché elég jól megoldja! Miután az a természet gyermeke, ő tudja, hogy az elsődleges cél: túlélni, életben maradni! Ezért az történik, hogy ezt a helyzetet megfordítjuk, - és persze ez nem tudatos -, és azt mondjuk, hogy akármilyen is az anyu és az apu, azért ők mégiscsak aranyosak és jók, és azért igaza volt az apámnak, hogy huszonötször eltörte a vasalót rajtam, mert mégiscsak megérdemeltem, mert piszkáltam az orromat tanulás közben! Szóval, inkább ezt fogom mondani, mert így lehetőségem van, továbbra is velük kapcsolatban lenni, mert hát mégiscsak ők az én apukám, és az én anyukám! Ezzel megpróbáltam megvilágítani azt, hogy ezek a negatív parancsok, ezek a tilalmak… Bár most már felnőtt korban azt mondjuk, hogy micsoda őrültség, hogy a szüleim valami ilyesmit közvetítettek, hogy nincs jogod létezni, ne légy az, aki vagy, ne légy egészséges, ne nőj föl, micsoda baromság! Miért nem kértem ki magamnak gyerekkorban? Nem voltam abban a helyzetben! Mire pedig fölnőttem, már régen belém épült. Nyilván, ha a szüleimet, minden akármilyük ellenére jónak tartom, akkor ezzel párhuzamosan, magamat rossznak! Akkor én vagyok az, aki rosszul szeretek, én vagyok az, aki rosszat csináltam, én vagyok az, aki ezt megérdemlem, és a többi. Ez az alapállás pedig, nyilvánvalóan a bizalomra, a hitre való készségünket, gyökerében sebzi meg, vagy jellegzi meg. Ezt akartam volna háttérként elmondani. Itt tehát, ahogy az ezzel dolgozó szakemberek egyértelműen állítják, érzelmi munkára van szükség, egy csomó mindent tudatosítani kell magunkban, és utána lesz egy csomó olyan érzésünk, és érzelmünk, amivel nagyon nehezen boldogulunk. Egyszer csak föltámad bennem egy mély harag a szüleim felé, vagy egy gyűlöletérzés a testvérem felé, aki annyiszor megalázott, mert erősebb volt, vagy mit tudom én. Ezekkel az érzésekkel és érzelmekkel, nehéz mit kezdeni! Egyszer csak jönnek képek, és rájövök, hogy legszívesebben kinyírnám a gaz testvéremet! Hoppá-hoppá! Akkor lesz egy csomó bűntudatom, szorongásom, és úgy fog föltűnni számomra, hogy jobb lenne az egészet visszacsinálni. Amikor elkezdünk így alakulni és változni, az elején általában az történik, hogy rosszabb helyzetbe kerülünk, mint voltunk. Mert az a rosszabb helyzet legalább valami ismerős egyensúlyt jelentett, és ott legalább kiismertük magunkat! Most akkor pedig hetekig, hónapokig, évekig, rosszabbul leszünk, mint voltunk! Ki a fene akar így élni? Ha látjuk, hogy miért érdemes megtenni, akkor persze nem fogunk visszarohanni a kutyaólba… Emlékeztek erre? Az érzelmi munkáról mondtam a múlt alkalommal egy történetet, és nyilván rengeteget mondhatnánk, és ezt nem akarom itt a végtelenségig ragozni, de ez legyen ott a fejetekben.

A második típusú zsákutca éppen valami nagyon elemi, valami nagyon természetes igényünket fejezi ki, amely azonban egy nem tudatos, szülői parancs-tiltással ütközik össze. Kedvem lenne fölnőni és nagynak lenni, de azt az utasítást kaptam, hogy ne nőj föl! Ezért nevezzük zsákutcának, mert szeretném egyszerre önmagamat is képviselni, de egyszerre függök a szüleimtől, akiktől jön ez a tudattalan, negatív parancs, ez a tiltás! Akkor itt, belül, átélem a konfliktust. A konfliktus feloldásának nagyon sajátos lehetőségei vannak, most mondanék néhányat, csak hogy ez is legyen a fejetekben. Például. Ne nőj föl! Mondjuk ezt kaptam, hogy ne nőj föl! Hát én pedig szeretnék felnőni! Akkor ennek egy megoldása lehet mondjuk az, hogy felnövök, és okos leszek, ügyes leszek, szorgalmas leszek, sikeres leszek, de nem leszek férfias, nem leszek nőies. Ez is egy megoldás, egy nagyon sajátos, nem tudatos kompromisszum. Emlékszem, hogy erről valamit említettem a múltkor, de ugye ezt nem fejtettem ki? Vagy például. Jól van, fölnövök, meg is házasodok, hajlandó vagyok szexinek is lenni, mondjuk itt egy lányról van szó ugye, de azért olyan túl sok felelősséget nem akarok vállalni, inkább maradok olyan gyerekhelyzetben, és akkor legyen mellettem egy erős férfi, aki majd eltart, és gondomat viseli. Akkor maradhatok gyerek, megfelelek a szülői tilalomnak, de közbe azért mégiscsak megy előre az életem. Nyilván ennek végtelen verziója lehetséges, és nem mindegy, hogy tudatosul-e bennem, hogy valójában miért is olyan fontos nekem, hogy ne nőjek föl, és ne legyek ilyen vagy olyan? Azért, mert ezzel kifejezem a szüleim felé való lojalitásomat. Miközben ez az egész nem is tudatos, és ráadásul a szüleim, lehet, hogy már régen nem is várják tőlem. Egy másik. Mondjuk, ne légy sikeres! És akkor azt mondom, hogy én annyira szeretnék sikeres lenni! Jó, azért elindulok bizonyos megmérettetéseken, de sose leszek győztes, megelégszem a második hellyel, a végén mindig közbejön valami, vagy egy ilyen nem tudom én mi előtt, éppen megbetegszem. Ezeket ismerjük, ugye? Ez a hoztam is ajándékot, meg nem is, csinálom is, meg nem is. Ilyen helyzetek születnek belőle. Például az alkoholistáknak az elemzéséből jöttek ki nagyon megdöbbentő dolgok. Mondjuk valaki, aki azt a szülői tiltást kapta, hogy ne érezz, hát akkor felnőttként inni fog! Nem? Az a legtutibb! Szomorúság vagy fájdalom, vagy harag? Inkább iszom, mert az így szépen lenyugtat, és lenyomja az összeset. De azért közbe ez mégiscsak nincs annyira rendjén, hát akkor zugivó leszek! Na, ez egy jó kompromisszum! Vagy ezt mondom, hogy na jó, iszom, de ez az utolsó pohár! Hányan próbálnak cselezni? Ez is, az is. közben meg, ennek a hátterében egy konfliktus van.

Akkor pedig most, mondom a másik felét ennek a történetnek. Ezek pedig a szülői parancsok. Ezzel lesz teljes a kép, és utána fogok beszélni a párválasztásra, és a házasságra vonatkozó következményeiről a szülői tilalmaknak és parancsoknak.

A parancsok, amelyeket a szüleink adnak, nélkülözhetetlenül fontosak az élethez. Emlékeztek, hogy mondtam, hogy a hajléktalan embereknek az életútját elemezték, és kiderült az, hogy tele vannak tiltással, de nem kaptak semmilyen szülői parancsot. Ne az a legnagyobb baj, ha kapunk szülői tilalmakat, hanem az a baj, ha nem kapunk parancsokat! A parancsok éppen abban segítenek, hogy valahogy megálljuk a helyünket az életben, hogy úgy valahogy tudjuk, hogy mi a fenét kell kezdenünk magunkkal, hogy úgy nagyjából képesek legyünk munkaképesek lenni, valamennyire partnerkapcsolatban létezni, valamennyire felnőttnek lenni, valamennyire normálisnak lenni. A szülői parancsok tudatosabbak a szüleink részéről, mint a tilalmak! Adott esetben ezeket a szülői parancsokat egy az egyben halljuk, megfogalmazott formában is, mint a szüleink ars poeticáját az életre vonatkozóan. A szülői parancsoknak tehát kettős szerepük van az életünkben. Az egyik, hogy segítenek minket gyerekkortól kezdve eligazodni a világban, hogy mit is kell csinálni. A másik, és ez a negatív oldala, az árnyék, hogy ezek a parancsok, miután pici kortól kezdve kapjuk őket, ugyanolyan összefüggésbe kerülnek, mint a negatív parancsok, a tilalmak. Vagyis olyan erővel lépnek be az életünkbe, és olyan hallatlan jelentőséget tulajdonítunk, nem tudatosan is nekik, hogy felnőttkorban is, ezek automatikusan működnek. Mi ezzel a nehézség? Az, hogy főleg, amikor bizonytalanok vagyunk, stresszhelyzetbe kerülünk, nem tudunk egy helyzetet megoldani, a megoldási stratégiáink nem működnek, egy új helyzetbe kerülünk, akkor a gyerekkori parancsok elkezdenek bennünk működni, mert azok alapján legalább tudunk élni. A kérdés azonban az, hogy ezek a szülői parancsok mennyire jók minden élethelyzetre? Persze, hogy nem! A nehézségünk tehát azzal van, hogy ezek a parancsok olyan erővel működnek bennünk, hogy akkor is kifejtik a hatásukat, amikor éppen az ellenkezőjét kellene tenni, mint amit ezek a szülői parancsok diktálnak. Azonban a legtöbb felnőtt esetében ezek a szülői parancsok sem feltétlenül tudatosak, vagy annyira a személyiségük részének tekintik, hogy azt mondják, hogy inkább beledöglök, de ezeknek a szülői parancsoknak megfelelek, mert már régen nem gondolom azt, hogy ezt a szüleimtől kaptam parancsba, hanem azt gondolom, hogy ez vagyok én, és így tudok élni! És nem tudunk a helyzetnek megfelelő megoldásokat találni! Na, akkor most ezt mondom.

1. Légy tökéletes! Ez egy klasszikus szülői parancs, általában igényes szülők örökítik át, generációról-generációra, és ez meg tud úgy fogalmazódni, hogy: Hát na-ná, hogy légy tökéletes, hát mi mást is gondolsz te fiam az életről! Hát, hogy hagytad itt az íróasztalodat? Az a kifestőkönyv hogy fekszik ott az asztalon, te nyomorult! Hát ha voltatok katonák, tudjátok, hogy milyen az, stokizni valamit! Jaj! Hát a katonaság nagyszerű lehetőséget ad arra, hogy tökéletesen értelmetlenül próbáljunk tökéletes dolgokat létrehozni! Például, amikor a szekrényedbe stoki méretűre kell összehajtogatni az összes föllelhető ruhádat, az alsónadrágodat és a zoknidat kivéve, mert azok nem érik el ezt a méretet. Még azt is meghatározzák, hogy gyufaskatulya magasságúra kell, mondjuk a molinódat hajtogatni! Aki volt katona, az tudja, hogy mi az, hogy molinó… Aki meg nem volt, az tudja, hogy a gyufaskatulya mit jelent… Tehát mindenképpen képben vagytok! Nem elég összehajtogatni egy molinó nevű valamit, ami föltehetően az anyagáról kapta a nevét, hogy molinó, és aki tudja, hogy mi az a molinó anyag, az tudja, hogy a molinó anyag, ne egy éles anyag, azonban a katonaságnál a molinót is élre kell hajtani! Élre kell valamit hajtogatni, aminek nincs éle, és nem is lesz soha! Ezért a katona mit csinál? A nyálához folyamodik! J Egy rendes katonának nagyon sok nyálja kell, hogy legyen, főleg amikor kopasz, és akkor a nyáladdal élezed a molinót, stoki méretűre, és gyufaskatulya magasságúra! Az egésznek pedig az ég világon semmi értelme nincs, csak annyi, hogy amikor ezt két órán keresztül csináltad, és mondjuk egy nagyon intelligens őrvezető megnézi, hogy hát mégis hogy is néz ki a szekrényed, akkor megmutathatod, hogy: Így! J De ami tökéletes, az tökéletes, valljuk meg, és ez mégiscsak eltölthet téged némi örömmel! Hát akkor csak a nyálad fogyott el! Más haszna nem volt! Legalább kevesebbet fogsz enni vacsorára… Szóval, légy tökéletes! Az egyik legmegbetegítőbb szülői parancs, mert ha az ember mindent tökéletesen akar tenni, az sosem fog sikerülni! A szülői parancsoknak az egyik legnagyobb átka az, hogy nincsen végük! Nem lehet őket befejezni… Ezt most ilyen furcsán hangzik, de ha majd próbálsz eszerint élni… Mondjuk az a feleség, aki este fél 11-kor azért még a tündi-bündi, kis papucskájába, aminek kis tüchtignek kell lennie, azért csak mégis kicsoszog a konyhába, és megnézi, hogy nincs-e valami kis piszok, mondjuk ott a padlón! És hát bizony: Kedves asszonyok, hát van-e piszok vagy nincs? Hát van! J Egyébkánt ez antagonisztikus ellentétet szokott okozni férfi és nő között! A férfiaknak, mintha nem lenne jó a látásuk! J Ezt majdnem minden férfiről elmondhatjuk… Drágám! – kiált a nő a konyhából. Mindjárt jövök! Csak a… Hogy hívják azt az izét? Ilyen kis rongyokból áll… MOP… Nem MOB! J Na most, engedjétek meg, egy kísérlet következik! Tegye föl az a férfi a kezét, aki tudja, hogy ezt a kis, ilyen izét, ami ilyen szálakból áll, hogy azt hogy hívják? Hát ez elég bizonytalan… Most az a nő, aki tudja, hogy ezt hogy hívják, nem tenné föl a kezét? J Jó, nagyon köszönöm! Nem lehet veletek játszani! J Azért, ha egy kicsit többen vagyunk, akkor már nem rakjátok föl a kezeteket… Ezt most fel is írom, már ne haragudjatok! Tollal írom! Tehát úgy hívják, hogy MOP! P-t mondtam, ne zavarintsatok meg! Tehát, visszatérünk az asszonyhoz. Szóval: Drágám! Fölmosom még a… A férfi egy erőtlen kísérletet tesz, 128.-ra is. – Már kétszer fölmostad ezt este! – Igen, tudom, mindjárt jövök! Hát ennek nyilvánvalóan rengeteg verziója van, hogy egy nő hogyan tud megpróbálni tökéletesnek lenni. Bennem semmi gúny nincs, mert majd mindjárt a férfiakról is mondok egy-két dolgot. Azért ugye ismertek olyan anyukákat, akik a zoknit is kivasalják? J Bizony ám! Nem mindegy, hogy kerül a lábadra! J Értitek? Az a komfortérzés, ahogy a gardróbszekrényből kiveszem a vasalt zoknit! A férfiak ezt a tökéletességre való törekvésüket a munkahelyükön szeretik megélni, és a feleség pedig hiába kiált este 6-kor, hogy: Drágám! Nem jönnél egy kicsit beszélgetni? Mert a drágám még éppen a munkahelyen csiszolgatja a táblázatot, és mit tudom én még mit csinál, de még nincs kész. Az ilyen férfi sosincs kész! Az ilyen férfit a nők már egy idő után már nagyon félve kérik meg bármire is! Mert a férfiak vagy tökéletesen csinálnak valamit, vagy sehogy! Ebben nagyon jók tudunk lenni, és akkor inkább sehogy! J De ha már nekilátunk! A gyerekek hülyét kapnak az apukájuktól, aki tökéletességre törekszik! Az ilyen apukától szinte semmilyen segítséget nem lehet kapni! 

A tökéletességre törekvés, miután befejezhetetlen, nagyon jól strukturálja az időt! Ahogy Erik Berne mondta: „Az élet egy Hello-val kezdődik, egy Hello-val végződik, és a kettő között valahogy el kell tölteni az időt.” Na most egy ilyen szülői parancs, hogy légy tökéletes, nagyszerű! Mindig van, mit csinálni! Az egészségünket hihetetlen módon veszélyezteti, a kapcsolatainkat is, totálisan veszélyezteti, egy csomó mindenre nagyon nagy veszélyt jelent, ha tökéletesek akarunk lenni. De hogyha maximalista embereket megkérdezünk, mondjuk a 20-as éveikben, 30-as éveikben, hogy mit gondolnak erről, akkor büszkén szokták mondani, hogy: Igen, én maximalista vagyok! Ennek azonban nagyon sok árnyéka van, és szerintem ezt nem kell ragoznom. De ha valaki megkapta ezt a szülői parancsot, akkor nehezen tud róla lemondani! Hogy egy adott esetben azzal a rossz érzéssel tudjon mit kezdeni, hogy tudja, hogy ez nem tökéletes! Itt megint az érzelmi munka. Aki azt a szorongást, azt a rossz érzést nem tudja elviselni, valamit kezdeni vele, hogy ez nem volt tökéletes, annak az egész életén keresztül vesszőfutásban lesz része! Nekem sikerül erről valamennyire lenevelnem magamat, hogy ne légy tökéletes, és ez annyira jól esik nekem… Például, amikor elkezdtem a teológiát tanulni, akkor kizárólag azt gondoltam, hogy csak a tökéletes a megfelelő. Egymás után végeztem el úgy az éveket, hogy nekem csak ötösöm volt, és egyetlen egyszer sem buktam meg az egyetemen. Ez gáz, nem? Ez elég ciki! Arra gondoltam, és ez volt a stratégiám, hogy megnéztem, hogy mennyi a tananyag. Hát eleve, egy egyetemista nem így áll neki. Én, naiv, megnéztem, hogy mennyi a tananyag, és utána a naptáramba bejegyeztem, hogy hány napot kell rá szánnom. Primitív, nem? Aztán, hogy kezdtem 30 fölé csúszni, rájöttem, hogy ez egyszerűen tarthatatlan, és most már megcseréltem, és most azt nézem meg a naptáramban, hogy hány napom van. Akkor pedig, ha van 3 napom, és akkor ahhoz passzintom a tananyagot. Kit érdekel, hogy mennyit kell megtanulni, meg hogy hány oldalas szakdolgozatot kell beadni? Írom a szakdolgozatomat, azt hittem, hogy 40 oldal a minimum, és akkor már majdnem kész voltam, amikor felhívtam egy ismerősömet, hogy: Te, megmondanád, hogy hány oldalt kell írni? Hát olyan 25 körül! J Sikerült annyit írnom, amennyi a maximum, közben csak annyit szerettem volna, amennyi a minimum. De annyira hülye vagyok, hogy még azt a telefont is megspóroltam, hogy megkérdezzem, hogy mennyit kell írni, mert úgy rémlett, hogy 40-et… Mindegy, írtam vagy 48-at! J Hát azért csak beadtam, nem? Akkor beadom, és nagyon kedves volt a hölgy, aki átvette, és mondta, hogy ez nagyon szép, bevan kötve, és kinyitja, ott van a fejléc, ahogy kell… És: Nem jó a fejléc! J Ilyen egyetem nincs! Jól van, hát amikor elkezdtem, akkor még nem így hívták, és 3 év alatt megváltozott az egyetemnek a neve, hát én tudok lépést tartani ezzel a nagy fejlődéssel? Hajnali 5 felé, amikor befejeztem, akkor elővettem valami papírt, és kiderült, hogy az éppen 3 éves volt, és egy teljesen régi név volt benne, és azt én szépen fölírtam. Hát nem mondhatnám, hogy az első oldal éppen tökéletesre sikerült, és nagyon kedvesen ránéztem erre a hölgyre, és megkérdeztem tőle, hogy nem fogadná-e így is el, és én értem, hogy ilyen hely nincs is, ahová én megpróbálom beadni, és teoretikusan értem a problémát, de hát mégiscsak én is itt vagyok, meg maga is, meg itt ez a dolgozat is, hát nem tudnánk valahogy megegyezni egymással? Mindegy, otthagytam. J Aztán majd szólnak, hogyha ilyen egyetem nincs. Képzeljétek el, hogy egy nem létező egyetem, nem létező könyvtárába kerül majd ez az én nem létező szakdolgozatom… Érdekes lenne! Szóval, nagy gyógyulás az, amikor már valaki nem akar tökéletes lenni!

A légy tökéletes minta hasznunkra van akkor, legalábbis korlátozott haszna mindenképp van, hogyha kaptunk jutalmat és elismerést, ha sikerült valamit tökéletesen megtennünk. Hát akkor legalább átélhettük, hogy jól van! A rosszabb fölállás azonban nem ez, hanem az, amikor valamit sikerült tökéletesre megtennünk, és a szüleink erre azt mondták, hogy ez a minimum! Hát ez az elvárás, hát különben minek szültünk, nem? Ezt főleg az apák szokták nagyon markánsan mondani, hogy: Hát fiam, miért szültelek téged? Azért, hogy maszatoljál valamit az érettségin? Szóval az a minimum, hogy… Ha valaki nem kapott érte elismerést, az nagyon mélyen tud bennünket sebezni, és akkor sikerül egy olyan életet élni, hogy a belünket kimelózzuk, különböző viszonylatokban, és semmi örömünk nincs belőle! Ez a béka, egy klasszikus béka, az életerő meg az életöröm fölött. Az ilyen ember mindig gyönge önértékelésű lesz! Ha a tökéletes a jó, vagy az elfogadható, akkor… Boldogság, egészség, nagy veszélyben van! Öröm és megelégedettség, alig!

Ami pozitívum lehet még, hogy hasznos tagja leszek a társadalomnak. Ez jó nektek? Biztos ezt nagyon szeretitek! Hogyha ez az emberi kapcsolatokban, egy bizonyos előnyökben realizálódik, akkor azért mégiscsak nem olyan rossz! Ha megdicsérnek, ha kapunk jutalmat, vagy ha lépegetünk előre valami marha létrán, hát akkor ez lehet, hogy valakinek megéri. De boldog nem valószínű, hogy lesz tőle!

2. Ezt a parancsot, szinte minden férfi meg szokta kapni, vagy a szüleinktől, főleg az apukánktól, vagy a fiútestvéreinktől, vagy később a kortárscsoportban. A mi kultúránk ilyen. Ez így hangzik: Bírd ki! Légy erős!

A bírd ki, nagyon jó, nekünk férfiaknak, mert egészen lehetetlen, elviselhetetlen helyzeteket vagyunk képesek kibírni. Most mindezt vetítsük ki egy párkapcsolatra! A feleségünk, mondjuk hozzánk jön 7 évi társkapcsolat után, és azt mondja, hogy: Drágám, úgy emlékszem, hogy 6 éve beszélgettünk utoljára! J De lehet, hogy 5 és fél, tudod, hogy szoktam túlozni… Nem kellene valamit változtatni? Mire a férfi: 5 és fél év… Hát hány éves vagy? J Hát az semmi. Hát nem emlékszel, amikor ott álltunk az oltárnál, és akkor kimondtuk, hogy holtomiglan-holtodiglan vagy ennek a verzióját, hogy holtomiglan-holtáiglan? Hát ez az 5-6 év, mi ez az örökkévalósághoz képest, amit még együtt kell töltenünk? Hát hova aggódsz? Ne parázzál! Még egy 5 évet ráhúzunk így, aztán majd elgondolkodom azon, hogy meghalljam, amit mondtál! Mint, ahogy egy kedves ismerősöm mondta, hogy: Ha nekem azt mondja valaki, - persze férfi volt -, hogy figyelj, van egy heted erre, akkor a hetedik nap elkezdek gondolkodni rajta, hogy kellene-e ezzel nekem kezdeni valamit vagy nem? Tehát a bírd ki, nagyon sok előnnyel jár a férfiember számára! Most képzeljük el, amikor mondjuk üldözzük azt a szegény bölényt, és akkor az ágak az arcunkba csapnak, és a hátunk, amely sokszorosan vastagabb, mint egy női hát, már a bőr szempontjából, és az arcunk is, és akkor, amikor két napja üldözzük a bölényt, és ha nem kaptuk ezt a szülői parancsot, hogy bírd ki, hát akkor mit mondunk? Hogy nincs kedvünk üldözni, és most felhívom a pszichológusomat, hogy egy kicsit most elfáradtam? Az asszony, meg a gyerekek éheznek a barlangban! J Azért ez egy kicsit gagyi lenne, nem? Hát világos, hogy nagy haszna van annak, hogyha a férfi megkapja ezt a szülői parancsot, hogy bírd ki! Akkor pedig fél kézzel, fél lábbal, fél szemmel a bölényt hazahúzod, és azt mondod az asszonynak, hogy: Na, süsd meg! Tehát, ennek sok haszna van! De közben… A hölgyek, általában ezt a parancsot kevésbé kapják meg, ezért nem is nagyon tudnak mit kezdeni a férfiakkal, akik ezt a parancsot kapták meg, és nem értik, hogy képes ez a férfi így élni. A nők többsége egyáltalán nem érti, hogy a férfiak többsége egyáltalán hogy képes élni, már ilyen férfi voltában, mert ez egy nagy misztérium! J Na, Feri! Ezek nem ezért jönnek ide, ezek aranyos, értelmes emberek, térj már észhez! Legalább kedvesebbek, mint te! Hát toleráld már őket egy kicsit!

Ha egy lány kapja ezt meg, akkor ez lesz a benyomásunk róla, hogy egy kicsit fiús! Minthogyha az érzései, az érzelmei nem jelennének meg olyan markánsan. A szubkultúrákban is, nemzedékek örökíthetik ezt át, például klasszikusan a protestáns közösségek. Egy tanulmányt olvastam ezzel kapcsolatban, hogy ilyen klasszikus protestáns közösségekben, ahol az érzelem nulla, tehát ilyen, hogy érzelem és ösztön az nincs, csak ráció és akarat van, ott, mondjuk egy temetés, a gyásznak egy nagyon sajátos tilalmával együtt szokott történni. Ott állunk a ravatalozóban, és kőkeménynek kell lennünk, nem szabad sírnunk, és hiszünk mi a Föltámadásban! Tudjátok, jó dolog temetni járni, és nagyon sok tapasztalatot rejt magában! Ha van egy kis időm, akkor szoktam olyat csinálni, hogy amikor én kész vagyok, akkor egy kicsit bemegyek egy másik temetésre… Egy kicsit nekrofil hajlamú vagyok… Tudnék ódákat írni a tavaszi temető szépségeiről, ahogy a sírok fölött rügyet bontanak a fák! Na szóval, az életem egyik legbrutálisabb beszédét, egy protestáns lelkésznőtől hallottam, egy ilyen laza fél órában, amikor odaálltam, hogy na milyen is ez. Na jó, a gyászolók sem voltak piték! Szóval úgy épp megfeleltek egymásnak! Jaj, nem akarok ezzel senkit sem megbántani, csak azt akarom ezzel elmondani, hogy képesek vagyunk valamiféle vallásos elgondolásokra hivatkozva, ilyen bírd ki kultúrákat létrehozni! És hogy ez minden helyzetben jó-e vagy nem? Hát ná, hogy nem! Ha ez a gyászunkat sebzi meg, akkor biztos, hogy nem jó!

Nagy előnye, hogy az ilyen ember képes az önfegyelemre. Hát ez nagy előny! A hátránya, hogy ha például egy férfi nagyon erős ilyen parancsot kap, akkor a fájdalmával és a problémáival na-ná, hogy el fog vonulni, hogy egyedül legyen! A férfi egyébként is elvonul a problémáival, mert a férfi gondolkodni próbál, a nő pedig beszélni próbál! Ezzel semmi gond nincs, ez így teljesen megfelel, csak egy klasszikus nehézség az, hogy amikor kettejüknek van egy közös problémája, és a nő beszélni akar, akkor a férfi meg el akar vonulni! Na, akkor ebből mi lesz? Minél inkább a bírd ki parancsot kapta a férfi, annál kevésbé lesz hajlandó, még a felesége előtt is megmutatni azt, hogy ezt most ő éppen nem bírja! Ezért elvonul, és egyedül próbál meg… Ugye ezt már megértettük, hogy amikor egy férfi ezt a stratégiát űzi, és akkor a végén mondja, hogy asszony, megvan a megoldás, akkor ez mondjuk a feleségekre milyen hatással van? A feleséget iszonyatosan nem érdekli, hogy a férfi egyedül kitalált egy jó megoldást! Mert az a fél óra, ameddig ezt a férfi kitalálta, a nőben milyen változást idézett elő? Mondhat az a férfi akármit, akkor is dögöljön meg! J Ugye, reális vagyok máma? J Ugye tudatosult már bennetek egy-két fantázia, ilyen helyzetekben? Nem! J Mi az, ami még nagy előnye? A közösség, azok a csoportok, a munkahelyi kollektíva, ami ma már nincs, mert ma már teamekben dolgozunk, ezek nagy elismeréssel adóznak, a mi bírd ki mentalitásunk felé. Nem nagyon értik, illetve először nem értik, aztán rájönnek, hogy mi vagyunk a klasszikus balekok! Hány filmet láttunk már ilyet, hogy mindenki elmenne már bulizni, de mindig van egy balek, akinek az asztalára még oda lehet tenni egy-két aktát. Ő pedig a légy tökéletes, meg a bírd ki parancs alapján tényleg ott is marad!

3. Elmondom most ennek a női párját: Szerezz örömet! Ez a legklasszikusabb női parancs, már amit a nők kapnak. Már csak azért is, mert ez lehet, hogy nagyon illúzióromboló lesz számotokra, és erről már tettem említést, de a nők évezredeken keresztül, ez alapján a működésmód alapján kerültek pozícióba! Vagyis, hogy egy nő az egzisztenciáját, a biztonságát, és a bizalom iránti igényét, az önfenntartását, az anyai meg a gyerekei jövőjét biztosítani tudja, mindehhez mi állt rendelkezésre? Az egyszerű út az lett volna, hogy képes pozícióba hozni magát, képes valamilyen hatalmat gyakorolni. Azonban ez nem állt rendelkezésre! Mi állt rendelkezésre? Meg kell szeretni egy férfit, akinek vannak pozíciói! Hogy ezek a pozíciók milyenek, ahhoz elég csak annyi, hogy ennek a nőnek megfeleljenek ezek a pozíciók. A nő évezredeken keresztül ennek a parancsnak az alapján, nagyon jól meg tudott szeretni egy pasit, akinek a révén az alapvető szükségletei kielégítésre találtak. Ez lehet, hogy nagyon illúzióromboló, ám mégiscsak így volt, és ennek a parancsnak a hullámverése még ma is bőségesen tart! Amikor ezen a parancson gondolkodtam, akkor a nyelvünket kérdezgettem, hogy hogyan is van ez? Egy férfi mit csinál egy nővel? Meghódítja! Nem? Egy nő, mit csinál, mondjuk egy pasival? Mondjuk egy olyan pasival, aki körül még legalább öt másik nő legyeskedik, ahogy ez lenni szokott, és ahogy ezt minden nő látja, csak a férfiak nem… J A férfiak ezt nem látják, a nők viszont igen, ezért utálják egymást. Már csak ezért is szükség van egy pasira! Akkor a nő, aki látja, hogy ott legyeskedik még másik öt, akkor mit csinál ezzel a pasival, hogy mondja a magyar nyelv? Elszereti a többiek elől! Ugye, milyen jól fejezi ki a magyar nyelv, hogy a szeretet hogyan kombinálódik a hatalommal? Hogyan lehet a szeretet, az örömszerzés alapján pozícióba kerülni? Nagyon jól lehet, és ezt a nők nagyon tudják! Ezzel kapcsolatban én egy picit sem vagyok kritikus, és nagyon megértem, hogy így van! Ahogy egyszer egy férfi ismerősöm mondta, hogy: „A nők zseniálisan képesek a legkisebb résbe beletenni magukat, és ott nélkülözhetetlenné tenni magukat!” A nők ezt zseniálisan csinálják! A férfiak pedig, akik teljesen tudattalanul azt gondolják, hogy ők meghódították a nőt, akkor egyszer csak arra eszmélnek föl, hogy nem tudok enélkül a nő nélkül élni! A nő pedig, hát vagy kaján, vagy nem kaján mosollyal nyugtázza a helyzetet: Mehetek menyasszonyi ruhát próbálni! J Ezzel az egész folyamattal az égvilágon semmi baj nincs, hát így működik. Na, és aztán? Hol van a hátulütője? A hátulütője ott van, hogyha megkérdezünk egy nőt, aki mondjuk megkapta ezeket jó vaskosan, hogy mond csak, akkor hogy mondanád más módon ezt a parancsot? Akkor mondjuk ilyen mondatokat mondana, hogy: Ne okozz gondot! Ne okozz fájdalmat! Ne szomoríts meg másokat! Ne okozz másoknak rossz érzéseket! Márpedig az élethez mindez hozzátartozik! Lehetetlen, hogy ne legyenek olyan élethelyzetek, amelyben a megfelelő magatartásból az fakad, hogy az neked fáj! Nem lehet fejlődni fájdalom nélkül! Nem lehet előre jutni fájdalmak nélkül! Egy olyan nő, aki meg akarja kímélni a másikat a szükséges fájdalmaktól, ez később a saját, és a kapcsolat rovására fog menni! Egy ilyen valakinek a fejében az lesz, hogy ha az, amit én teszek, az fáj a másiknak vagy rossz érzéseket kelt benne, akkor én bűnt követtem el ellene. A Tízparancsolatnak az ereje smafu, ahhoz képest, hogy egy ilyen valaki mit gondol arról, hogy mi a bűn és mi nem! Ezért egy ilyen nő, és egy ilyen férfi, ha az elé a dilemma elé kerül, hogy most hazudjak, de megkíméljem a másikat az igazság okozta fájdalomtól, vagy pedig elmondjam az igazat, ami mondjuk ott, abban a helyzetben szükséges és kell, és megfelelő formában létszükség, akkor ő mit fog választani? Hát a hazugságot! Nyilván. A fejében pedig, nem tudatosan, még ha keresztény is, az lesz, hogy nagyobb bűn volna fájdalmat okozni neki, mint hazudni! Mi az, hogy hazugság? Hát hazugság, de ez az egész nem is olyan nagyon kézzelfogható… De amikor látom az arcát, amint eltorzul a fájdalomtól, hát ennél rosszabbat el sem tudok képzelni! Hát ez az én létalapomat fenyegeti! Azt, hogy okozz örömet, és akkor leszel valaki, ezáltal vagy biztonságban. Izgalmas volna, miután elmondom ezt az 5 szempontot, akkor mellétennénk a Tízparancsolatot, és megnéznénk, hogy melyiknek van nagyobb szerepe az életünkben! Ott, ahol ezeket a parancsokat megkaptuk, ott tudattalanul is bűnnek tekintjük ezeknek a parancsoknak a megszegését! Miközben, hol van az a bűntől? Éppen hogy adott esetben bűn, az ellenkezője! Itt jön be megint az, amiről sokat szóltam, hogy: érzelmi munka. Érzelmi munka nélkül ebből a zsákutcából nem lehet kikerülni!

A szerezz örömöt előnye, hogy képes vagyok észrevenni a másik igényeit, szükségleteit, vágyait, alkalmazkodó leszek és együttérző. Ahogy a bírd ki parancs általában a szomorúság tiltásával együtt jár, addig a szerezz örömet parancs, a  harag tiltásával szokott együtt járni. Az ilyen nők nem lázadnak föl, pedig néha kellene. Néha azt kellene mondani, hogy: Na most telt be a burám, de teljesen! Hát, mi férfiak, nem tudunk teljesen gyagyák lenni? Dehogynem tudunk! Ha egy nő néha nem készül ki mellettünk, akkor nem fogjuk föl, hogy valamit másképp kellene csinálni! Nincs ilyen tapasztalatotok? Hát remélem, hogy van! Amikor egy hölgy munkatársatok odajön hozzátok, és azt mondja, hogy: Még ha holnap is így működsz, akkor meg fogok őrülni! És akkor, ha hajlandó vagyok ezt meghallani, akkor rájövök, hogy hát van valami csipetnyi igazság abban, amit mond! A csipetnyi szót idézőjelbe tehetjük nyugodtan, az igazságot meg írhatjuk nyugodtan nagy betűvel…

4. Ezt bárki megkaphatja: Tégy erőfeszítéseket! A bírd ki általában arra inspirál minket általában, hogy passzívan valamit elviseljünk, elfogadjunk. A tégy erőfeszítéseket azonban, aktivitásra serkent! Nem egy rossz parancs! Nincsen vége, és az ilyen ember mindig képes valamit tenni, mindig nekiáll, és… Mi az árnyéka? Az, hogy nem biztos, hogy mindig azt teszi, amit kellene! Mert aki ezt a parancsot kapta, inkább szöszöl valamivel, minthogy átgondolja, hogy ezt kell-e csinálnia vagy nem? Számára önmaga felé fontosabb lesz annak a megnyugtató érzése, hogy én igyekeztem, én megpróbáltam, én nekifutottam! Jaj, hát a magasugrásban mennyiszer lehet ezt! Tele van a gatya, és hát van ilyen, hogy néha valakinek így elborul az agya, és nem mer ráugrani a lécre! Ilyen van, főleg kicsiknél, gyerekeknél. Mondjuk, hogyha egy háromszög keresztmetszetű fémlécet teszünk föl, akkor van is némi igazága, hogy nem olyan szívesen lendül neki. Mert, ha már ugrottatok neki háromszög alakú fémlécnek a gerincoszlopotokkal… Nagyon érdekes élmény! Ennél csak az átlépő technika tud zűrösebb hatást gyakorolni! J Amikor az ember az egyik lábával átkerül a lécen, a másik lába meg valahogy beakad a lécbe! Ennek a súlyosabb verziója, ami én egyszer kipróbáltam, ami nagyon izgalmas: rúdugráskor ugyanez, mert a rúdugrásban az a jó, hogy amíg a magasugró lécet ilyen kis vékonyka kis akármik tartják, tehát könnyen leesik, nem ám így a rúdugró léc, amely csak az egyik irányba tud leesni, a másik irányba nem is! Amelyik irányba pedig le tud esni, ott is van neki 20-25 centije… És ezért fölmész ugye, hát én bal lábbal ugrottam el, jobb láb lendített, föl, és megfordulsz, jobb láb át, és hm… és ahogy ugye beakadt a jobb lábad, ugye még tartod a rudat, mert azért valamit kell tartanod, mert érzed, hogy itt baj van, és ezzel a mozdulattal éppen abba az irányba nyomod a lécet, amely irányba nem tud szegény leesni! Ez  következő látványt tárja aztán a nézőközönség elé: egy ilyen teljesen lehetetlen pozícióban, így, a léc pedig görbül. A léc pedig mitől görbül? Aztán amikor leesel, és elég tehetetlen vagy, akkor még sikerül a lécre még valahogy ilyen helyzetbe ráesni, ami egy nagyon tuti érzés! Utána ötször meggondolod, hogy nekifutsz-e még egyszer. Most ezt miért mondtam el? Látjátok? Itt dolgozom föl a gyermekkori traumáimat! Annyira jók vagytok velem! Ugye ez a próbálkozni, sose add föl esete. Igyekeztem, nekifutottam, na persze…

Ebben az esetben a hátrány az lehet, hogy valójában nem is a célomat akarom elérni, hanem önmagam és a másik ember előtt igazolni, hogy megpróbáltam!

Haszontalan élet kizárva. Mindig csinálunk valamit. A paraszti létformában, nagyon bele tudott vésődni emberekbe ez, hogy nyomatni kell bármit, sosem lehet leülni! Ha mondjuk az egyes, meg a hármas parancs összekapaszkodnak, légy tökéletes és tégy erőfeszítéseket, akkor mi jön ki abból? Az illető akármilyen lécnek nekimegy, mert ő neki minden lécnek neki kell mennie! Az ötvenszer beveri a fejét, de megy tovább és nyomul, és szétszedi a saját életét… ahelyett, hogy belátná, hogy ezt nyugodtan abba lehet hagyni, nem kell ezt csinálni, lehet valami mást tenni, nem kell ebben is nekem meghalni! Olyan sokat tanultam ettől a mondattól: „Az embernek késznek kellene lennie, hogy az igazságért meghaljon. De nem minden igazságért!” Hét azért válogassuk meg, hogy melyik igazságba döglünk bele!

5. Ez pedig nagyon egyszerűen, így hangzik: Siess! Kik azok a szülők, akik adják ezt a parancsot? Olyan szülők, akikben sok a szorongás és a félelem, és a szívük mélyén ott van valami ilyesmi, hogy félek attól, hogy a gyerekem majd nem állja meg a helyét, félek attól, hogy nem lesz olyan, amilyennek akarom, félek attól, hogy nem lesz boldog, vagy ide akármi kerülhet a mondat második felére. Ha még mélyebbre megyünk, akkor egy ilyen mondat, hogy: Félek, hogy a gyerekemet elrontottam! Félek, hogy a gyerekem nem is elég jó! Félek, hogy még mielőtt meghalok, a gyerekemnek az élete valahogy nem kerül jó vágányra! Az ilyen szülői parancs mögött tehát nagyon sok szorongás és félelem van, adott esetben a saját halálfélelmével való nem szembenézés! Mit tesz az olyan szülő, vagy akárki, aki ezt a parancsot adja? Zargatja a gyerekét! Nem mehet le focizni, nem mehet el a barátnőivel semmit sem tenni, csak trécselni! Hát mi az, hát már 8 éves vagy, hát már második osztályos vagy, hát csak nem képzeled, hogy csak fél órát is fecseghetsz a barátnőiddel! Te szégyentelen, ülj csak le! És akkor különórák garmadája, és a gyerek állandóan nyomatva van! Most képzeljük el a légy tökéletes, a siess paranccsal együtt milyen! Az szép gyerekkor! J A siess parancs, hát… Mondom az előnyét. Hát van azért neki! A siess parancsnak az az előnye, hogy az ember nem szöszmötöli végig az életét. Tehát képes, adott esetben pikk-pakk, dolgokat megtenni, dönteni, és nem egy tehetetlen, tutyi-mutyi valami lenni! Ez nagy előnye! A hátrányairól már beszéltem, és ezt most már nem is ragozom tovább.

Most mondok csak három, nagyon egyszerű tünetet, amelyek az ilyen parancsokból fakadnak, ha az illető nem tud határt szabni, ezen parancsok hatásának a saját életében. Például az a nő, akinek már régen szólnia kellene, hogy valami, neki a kapcsolatban nem esik jól. De nem szól, mert tűr! Amikor valaki nem szól, pedig szólnia kellene, mondani! De nem szól, mert bírja! Vagy az olyan férfi, aki megkapta a légy tökéletes parancsot, és ránéz az életére, és azt mondja itt a fejében, hogy: Tulajdonképpen rendben van, az életem egész jó! De sosem boldog! Mehetnek jól a dolgai, de nem tud boldog lenni! Ez elég undorító béka, nem? hogy reggeltől-estig hajtasz, gürizel, és nem tudod a boldogságot elérni! Vagy, az a valaki, akit, ha kívülről látunk, mondjuk a párkapcsolatát, akkor én azt látom kívülről, hogy egy csomó mindent kap a férjétől vagy a feleségétől, és ő mégis elégedetlen, és mégis tele van panasszal, és mégis mindig azt látja meg, hogy mi nem működik jól! Ez is klasszikus szokott lenni. Nagyon sok párkapcsolatban egyszerűen csak meg kellene nézni azt, hogy mi az, ami működik, mi az, ami jó, mi az, amit egymásért megtesznek, milyen áldozatokat hoztak és hoznak egymásért. Egyszerűen erre csak rá kellene csodálkozni!

Elmondtam akkor ezt az 5 parancsot. Ezek általában tudatosabbak, mint a tilalmak, és most belekezdjek ebbe a párkapcsolatos dologba? Mert nem akarom abbahagyni, csak… Belekezdek, mert az biztos érdekel titeket. Nem? Jól van, belekezdek.

Azt mondja, hogy… Szerintem ez akkor is érdemleges téma, hogyha valaki már régen megházasodott, sőt akkor talán még érdemlegesebb, mert akkor képes fölismerni azt, hogy mi is történt vele. Ez jó, nem? J Mit csináltam én 20 évet? Jaj, hát most jövök rá,… hogy szerintem ez jó!

Ez a nulladik pont. Manapság egy párkapcsolat, mondjuk a párválasztás motívumai, meg egy elégséges párkapcsolat arra az alapra épül, hogy az valamennyire szabad döntésből született. Ezt a házasságjog is elismeri, mert amikor ott álltatok az oltár előtt, és én veletek szemben voltam, és azt kérdeztem tőletek, és ez volt az első kérdés, hogy: Mond csak Brünhilda, szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss? Akkor ugye ez az első kérdés, és itt kell vagy igent, vagy nemet válaszolni. A nehézség miből adódik? Abból, hogy általában, ha nem szabadon érkeztünk oda az oltár elé, ezt nem tudjuk! Ebből van a baj! Ezért mondom a nulladik pontot, mert ma többé-kevésbé, a katolikus egyházjogban az erre való hivatkozás, egy nagyon vaskos hivatkozás, az illető házasfelek közül mindkettő, vagy az egyik, nem volt annak a szabadságnak, annak a felelősségteljes vállalásnak a birtokában, amely alapján egyáltalán ez a házasság létrejöhetett volna. Attól még lehetett 8 papos esküvő is, meg lehetett iszonyú nagy lagzi, de attól még, hogy a szabadság elégséges fokban volt-e meg, ez nagyon nagy kérdés! Ugye ez a középkorban, hogy merült föl? Hát a fizikai szabadság kérdéseként. Tehát például, hogy elrabolták-e azt a nőt, vagy nem? Nagyon érdemes az egyháztörténelem kulisszái mögé nézni, és látni azt, hogyan védték azt a nőt a középkorban, meg aztán az újkorban is, akit elraboltak, hogy az ne lehessen érvényes házasságkötés. Ma azonban látjuk, hogy nemcsak külső akadályai vannak a szabadságnak, hanem belső is! Belső, lélektani akadályai! Mondok egy párat, ez a nulladik pont. Mert, ahol az derül ki később, hogy az autonómiának nincsen elégséges foka, ebből az adódik, hogy a felelősségteljes, cselekvőképes döntésnek, életvezetésnek, és a többi…akkor az hogy lesz? Akkor annak nincsenek meg az alapjai!

0. Az, hogyha valaki súlyosan kötődik valamelyik szülőjéhez, és nem vált le róla. Ha valaki egyszerűen nem vált le olyan szinten valamelyik szülőjéről, hogy nem engedi a saját házastársát, házastársi szerepbe kerülni, akkor ott, annak a házasságnak a megköttetése, igen nagy kérdőjeleket vet föl! Az ilyen harmadik fél, aki megpróbál bekerülni a saját pozíciójába, az élet-halál küzdelmet tud folytatni az anyósával vagy az apósával! Közben pedig csak szerepbe szeretne kerülni! Egy kedves ismerősöméknél, éveken keresztül, gyakorlatilag sohasem költözött oda az egyik házasfél a másikhoz, és aztán ez éveken keresztül ment, és ment, és végül annyira kipurcant az, aki a harmadik volt, és szeretett volna felség vagy férj szerepbe kerülni, hogy nemcsak elvált a házastársától, ami egyébként gyakorlatilag válást jelentett, azonban sohasem férj és feleség, hanem még külföldre is elment! Azt mondta, hogy ő még abból az országból is el akar menni! Egyszerűen neki elege van abból, ami itt, vele történt! Az, hogy itt, miután itt lélektani helyzetértékelésről és értelmezésről van szó, nehéz egy biztos vonalat húzni, hogy hol nem mondhatjuk már, hogy az elégséges szabadság és függetlenség birtokában volt a férj vagy a feleség, mert ezt nagyon nehéz megtalálni! Nyilván emiatt egy iszonyatosan nehéz történet, amikor az egyházjogi útvesztőkbe kerül, és akkor ott pereskednek. Szörnyű! 

Vagy ilyen helyzet az, amikor valaki menekülni akar otthonról. A legkomolyabb motívuma a házasságkötésének az, hogy csak el otthonról! Hogy mást ne mondjak, az én édesanyám, külön iskolaigazgatói engedéllyel, 18 évesen, még az érettségi előtt házasodott meg, azzal a férfivel, aki nem az én apukám. Legkomolyabb motívuma az volt a házasságkötésre, hogy el otthonról! Azért akkor nem dívott, hogy egy gimnazista lány, 17 éves kora után, megházasodjon. 10 évet élt együtt azzal a férfivel, akitől nem született gyereke, és tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy igazán komolyan házastársi kapcsolatban sosem éltek. Ennek ellenére, őrzöm azt a fényképet, ahogy a Mátyás templomban, megesküsznek egymással. Azonban, hogy az édesanyám rendelkezett-e a kellő szabadsággal 17 és fél évesen, hogy egy kölcsönös felelősségvállalásban elmélyülő partnerkapcsolatban alapozza meg a jövendőbeli gyermekeit, életét, hát ezt nagyon kétlem. Tehát ez például egy ilyen másik, klasszikus motívum.

A harmadik. Valaki érzelmileg egy olyan súlyos helyzetben dönt a házasságkötés mellett, amely érzelmileg súlyos helyzet őt, oly mértékben befolyásolja, hogy emiatt nem képes, egy valóban autonóm döntést hozni! Mondjuk meghal az édesapám, és én a nagy gyászomban azt mondom, mondjuk ha én egy hölgy vagyok, 20 éves, hogy: Akkor most drágám, vegyél el! Mert ez akkora fájdalom és sorscsapás, és most itt maradok apa nélkül, és hát nem maradt már senkim, csak te! Mondjuk így, ennek a krízisben, egy súlyos szülői veszteséggel kapcsolatban, egy gyászban dönti el, hogy házasságot köt, és mondjuk fél év után, pikk-pakk meg is történik a házasságkötés. Ah! Ez kifejezetten gáz!

Ilyen, nulladik pont alá tartozó szempontot egy csomót felsorolhatnék még, de sose lenne vége.

Elment az idő, de két mondatot muszáj mondanom, hogy ezt nehogy félreértsétek. Elképzelhető, hogy bármelyik fölállásból is, ez a házasság fönnmaradjon! Mit mond itt a házasságjog? Szerintem izgalmas. Azt mondja, hogy… Mert, ha még a házasságjog is mond valami szépet, akkor az már tényleg van! Azt mondja, hogy: „Ameddig a házasfelek, házasságnak vélelmezik a saját kapcsolatukat, addig az házasság!” Vagyis lehetséges, hogy kívülről, te meg én találnánk, minden nehézség nélkül olyan okot, amely alapján kimondhatnák annak a házasságnak az érvénytelenségét. Mindaddig, amíg az a férfi és az a nő azt mondja, hogy én házasságban élek, addig az a házasság, szentségi házasság! Ez nagyon fontos kijelentés, és muszáj, hogy ezt még ide tegyem! Ez azt jelenti, hogy azért, mert éppen volna valami okom azt mondani, hogy nem, de én azt mondom, hogy igen, akkor nem kell beijedni, hogy: Jaj, akkor lehet, hogy én most nem is élek házasságban, mert pont én úgy kötöttem házasságot 15 évesen? Nem baj! J

Akkor a következő alkalommal folytatjuk, és belemegyünk ennek a sűrűjébe.

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari