A hiánymotiváltság tünetei 1.

Isten hozott benneteket! Szerbusztok!

A hiányéletútról vívódunk, töprengünk, beszélgetünk meg miegymás. Most már csak öt-hat mondattal szeretném azt a gondolatmenetet visszahozni, amit múltkor picit hosszabban ismételtem, mert most már nem látom ennek értelmét, úgy is bennünk van.

Tehát valamiképpen arról van szó, hogy a szüleink és a nekünk fontos személyek - főleg minél kisebbek vagyunk - hiánymotiváltak voltak, akkor előszeretettel kerültünk mi olyan helyzetbe, hogy az ő szükségleteik és hiányaik betöltése nekik egy adott pillanatban fontosabb volt, mint az, hogy a mi szükségleteinkkel foglalkozzanak. Ebből az adódott, hogy miután mi sokkal kiszolgáltatottabbak voltunk, mint ő vagy ők, ezért nyilvánvalóan nekünk kellett valamiképpen a saját szüleinkhez, vagy nekünk fontos személyekhez alkalmazkodni. Ennek az lett az ára, hogy sok minden, amivé válhattunk volna, azzá nem tudtunk és nem tudunk most ebben a pillanatban még lenni, mert nem engedhettük meg magunknak, hogy azok legyünk. Ebből az fog következni, hogy mire olyan idősek vagyunk, mint mi, akkor lesz egy csomó hiányunk. Tehát, mi magunk is már hiánymotiváltak leszünk többé-kevésbé. Ennek lesz aztán egy sereg következménye. Erről fogok ma beszélni. A másik pedig, hogy előszeretettel adjuk tovább mi is a hiánymotiváltságot, és aztán hajlamosak vagyunk a saját gyerekeinket ugyanebbe a szerepbe helyezni, mert annyira rászorulunk erre, arra és amarra.

Aztán lesz egy másik következménye, ez pedig az, hogy a szüleink minél hiánymotiváltabbak voltak, mi nem csak annál hiánymotiváltabbak leszünk többé-kevésbé - hogyha ez a folyamat csak úgy a természet rendje szerint megy tovább -, hanem miután minél több mindent nem engedhettünk meg magunknak, az a valaki, akiről azt mondom, hogy ez vagyok én, ez az én természetesen egy nagyon szűkös, sok értékes részétől megfosztott, lehasított, szűk, hiányokban vergődő, sebzett én lesz. És minél inkább benne vagyok ebben az egészben, annál kevésbé veszem észre, hogy az, akiről azt mondom, hogy én, az sokkal több is lehetne. Akár már ma, vagy holnap. Ezt nem veszem észre, mert annál inkább azonosítom magamat ezzel a sebzett és nagyon szűk énnel. Ezért kialakul egy hamis én. S ha én a hamis énből nézem a világot és ráadásul reflektálatlanul ezzel azonosítom magam, akkor természetesen az észlelésem is tökéletesen hamis lesz. Ha az észlelés hamis - akkor most utalok az öt évvel ezelőtti dolgokra -, hamis az érzés, hamis az érzelem, hamis a gondolat, hamis a cselekvési stratégia, hamis az akarat, minden fals lesz és hamis. Amit a Dalai Láma egyszerűen csak így fejez ki: Valóságnak gondoljuk azt, ami nem az, és nem gondoljuk valóságnak azt, ami az. És így teljesen bele tudunk ebbe pörögni. A legtöbb ember ebből az egész kalamajkából egy – egy krízisen keresztül jön ki, ha kijön. Vagy esetleg valami megtérés története lesz. De azért aprólékos munkával is lehet valamit kezdeni magunkért. Ennyi a bevezető.

Arról kezdtem el beszélni, és ezt hamarosan be is fejezem: Mi az, ami nem segít? Ezzel borzolom most a kedélyeteket. Az egyik, az intellektuális belátás, nem segít. Egyszerűen azért, mert a sebződésünk, a hiánymotivált létezésünk előbb kezdődik, mintsem hogy egyáltalán intellektuális belátásunk lett volna. Már magzati korban elkezdődhet, ezért hiába látok be pusztán csak valamit, attól még nem föltétlenül gyógyulok meg. Minél szűkösebb, sebzettebb, hasadtabb, picinyebb ez az én, annál kevésbé gyógyít meg, hogy valamit belátok vagy megértek. Ugyanígy az sem fog segíteni önmagában, hogy kibeszélem. Jaj, ezt annyira szeretjük! Persze sok mindenre nagyon jó az, hogy elmondom. Ismerek egy valakit, a szívem facsarodik meg érte. Komoly nehézségeken - mondjuk így, traumákon - ment át gyerekkorában. Azóta eltelt harminc, harmincöt év. Amióta ismerem - hét-nyolc éve -, azóta ugyanezt az élettörténetet - hogy ővele gyerekkorában, akkor és akkor, ez és így stb. – elmondta már nekem legalább tizenötször. Bármilyen társaságban vagyunk, ő ennek az élettörténetnek valamilyen részét el fogja mondani. Már mindenki kívülről tudja az összes eseményt, amit neki át kellett élnie gyerekkorában. És ettől még önmagában nem gyógyul meg.

Attól még önmagában nem gyógyulunk meg, nem tudunk elkezdeni fejlődni és növekedésmotiváltan élni, hogyha mindazt a nehézséget, ami itt van benn, kivetítjük, és kinn próbáljuk megoldani. Ugye erre hoztam jó pár példát. Van egy nehézségem, eszem ágában sincs azzal foglalkozni, vagy nem merek, vagy nem tudok, vagy még azt sem tudom, hogy mi az a nehézség. De kint harcos elkötelezettje vagyok annak, hogy végre a prostitúciót legalizáljuk minden eszközzel, és ne kelljen azoknak a nyomorult prostituáltatnak szégyenkezni a társadalmilag oly hasznos tevékenységük miatt. Ezért én fölvonulok és plakátokat ragasztok.

Most nehogy politizálásba fulladjak, ezt nagyon el szeretném kerülni! Tehát, nem fog segíteni önmagában, hogy kint oldjuk meg, ami bent van.

Az ítélkezés sem segít. Miért is segíteni? Sem magam fölött, huszonötször elmondhatom, hogy bűnös vagyok, rossz vagyok, én rontottam el, nem csak az anyám hibás, hanem én is. Na és akkor mi van? Oda-vissza ítélkezhetünk egymás fölött, nem fog meggyógyítani. Ugyanígy ennek az ellentéte, hogy liberalizáljunk mindent. Látszik, hogy a szó is kicsit gyanús nekem. Az ítélkezés nem segít, nem segít. Csak annyit akarok ezzel mondani, hogy azzal, hogyha annak a drága, kedves prostituált barátunknak föloldjuk az összes szégyenét, bűntudatát, mindent és azt mondjuk, hogy legyen szabad, ne kelljen neki…. , és ne csak meghatározott területeken, hanem mindenhol marhára lehessen, hogy ezzel majd ő meggyógyul. Erről beszéltünk: nem gyógyul meg. Egyáltalán nem, mert attól, ami miatt ő ezt továbbra is csinálja - mint a traumájának a földolgozásának egy eleve sajátos megoldása, aminek sose lesz vége -, ettől ő nem fog meggyógyulni. Tehát ezt példának szántam.

A régi sémák ismételgetése hallatlanul nem segít. Ezt szoktuk csinálni halálunkig, végtelenségig. A gyerekkori dolgainkat ismételjük új és új emberekkel, új és új partnerekkel, új és új házastársakkal, aztán már a gyerekeinkkel és akkor hetven, nyolcvan évesen pedig mi más marad nekünk, mint a vallás. Bemegyünk a templomba, előkeressük az ötven éve lerakott rózsafűzért és vallásos néniként fejezzük be pályafutásunkat és nem értjük, hogy miért nem segít ez sem rajtunk. „De amikor imádkozom, az legalább egy kis enyhülést ad.” - Persze, mert azzal is el lehet terelni a lényegről a figyelmemet. A vallás a valóság elől elrejtőzés egyik legzseniálisabb útja. Amikor már idősödünk, talán a legjobb módszer. Tehát még hatvan, hetven éves korunkig próbálunk okoskodni. Hetven éves korunkban már nem nagyon van miből. Rájövünk, hogy most már olyan nagyon nem tudunk okoskodni, már végigokoskodtuk a hetven évünket, akkor vallásosak leszünk. Leporoljuk a szűzanya szobrot. Nem tudom, hogy ez valakin segít-e?

Hamvas Bélának sokszorosan igaza van abban is, hogy a vallás a léthazugság egyik legzseniálisabb módszere, ha valaki arra akarja használni. Itt van egy nehézség. Az, hogy miután tele vagyunk hiányokkal a társkapcsolataink is ezekből a hiányokból fakadnak, ezért már előre borítékolni lehet azt, hogyha én valamicskét is fejlődök a társkapcsolatomban, amelyben többé-kevésbé hiánymotiváltan léteztem a kezdetek kezdetén, akkor ezt a kapcsolatot bizonyos szempontból ki fogom nőni. De rossz nektek! Mert ebből az adódik, amit látunk, hogy annak, akinek nincs, még az is elvétetik tőle, amire azt gondolja, hogy van neki. Van ilyen élményetek? Annyi szenvedés van e mögött, hogy inkább összehúzom magam… . Annyira világos, hogy semmi más nem kerekedhet ki abból, hogy amikor hiánymotiváltan találok társat, akkor a sebzettség a sebzettségre rátalál. Valamilyen formában tuti. Ha elkezdek fejlődni, akkor egész biztos, hogy az a kapcsolat úgy, ahogyan most van, nem lesz elég nekem. De nem a partnerrel van a baj. Hanem csak azzal, hogy ahogyan mentek eddig a dolgok, az már úgy nem lesz jó nekem. Sok mindent lehet még azzal kezdeni, de ezért eleve borítékolni lehet, hogy a sebzett embereknek a társkapcsolatai is előbb-utóbb…. . Ebben nincs semmi rendkívüli.

A szenvedélybetegség nem segít. Ide tehetünk mindenfélét: anyagok, szerek, tárgyak - ezek nem segítenek rajtunk. Ha szabad visszautalnom a csúcsélményekre. Amikor átéljük a csúcsélményeket, akkor van egy nagyon fontos döntési helyzetünk. Ez pedig az, hogy mihez ragaszkodom? Ahhoz, amit a csúcsélményben megéltem, és amit ennek kapcsán már tudok magamról, a másik emberről, Istenről, meg a világról, és ehhez akkor is tartom magam, ha éppen rosszul érzem magamat? Vagy pedig magához az élményhez ragaszkodom? A szenvedélybeteg az, aki mindig úgy dönt, hogy hiába élte már át azt - mondjuk három liter bor után -, hogy mégse annyira rohadék, és mégse olyan rossz a világ, és végül is van benne valami szerethető, amikor megint rosszul érzi magát, akkor nem ahhoz ragaszkodik, amit tud. - hogy mégis szerethető vagyok, nem vagyok olyan rohadék, és a világ nem olyan szörnyű hely. Nem ehhez a fölismeréshez ragaszkodik, és nem ebből kezdve indítja el tovább a következő napját, hanem az érzéshez ragaszkodik. Amit az alkohollal tud megszerezni. Ez mindig egy döntéshelyzetünk, és nem kell szenvedélybetegnek lenni ahhoz, hogy minden nap egy csomószor ne kerüljünk ilyen döntéshelyzetbe. Mihez ragaszkodunk? Ahhoz, hogy tudom, hogy ki vagyok, annak ellenére, amit most átélek, vagy amilyen érzések vannak bennem? Vagy pedig az érzés kell? Ha nekem az érzés kell, akkor végtelen módon kiszolgáltatott leszek, szenvedélybeteg. Ennek van kulturálisan elismert formája, például iszonyú sok pénzt kell keresnem, hogy állandóan iszonyatosan drága dolgokon keresztül meg tudjam élni azokat az érzéseket, amelyek elfeledtetik velem azt, hogy amikor rosszul érzem magam, fogalmam sincs, hogy ki vagyok. Ma egy olyan világban élünk, hogy mindenki keresi azt - hogy ki az én hiteles énem? Ki is vagyok én? Mi az én autentikus önazonosságom? Ha neked csak annyi pénzed van, hogy mindig csak a tucat terméket tudod megvenni, akkor nem áltathatod magadat a birtoklás révén azzal, hogy te mégis csak egyéni vagy és szeretetre méltó, ezért neked iszonyú sok pénzt kell keresni, hogy mindenképpen egyéni, dizájner dolgokat tudjál vásárolni. Mert minél rendkívülibb dolgok birtokában vagy, annál inkább hiheted azt, hogy a tárgyak birtoklása révén végülis, mégis csak jól vagy. Ez is ismerős valahonnan? Lehet dolgozni napi 28 órát a bányában. Ahelyett, hogy az énünket növelnénk, ahelyett a tárgyainkat növeljük végtelen számban és ahhoz kötjük magunkat. Ez mindig így van, mindig az élvezetek annyira… , de jó lenne, ha le lehetne velük állni. De nem lehet. Mert ami tegnap jó volt, ma már nem elég. Ez valahogy mindig így van. A növekedésmotivált embernek elég annyi ma, amennyi tegnap. Néha még kevesebbel is beéri. De a hiánymotivált ember pont fordítva működik. Ez egész életünket egy nyomorult pénzkereső gépként éljük le. Olyan nagyszerű, hogy be tudtátok fejezni ma a munkát! Valahogy ideértetek! De jó! Természetesen ezek az egyéni szörnyűséges helyzeteink nem oldhatók meg pusztán azzal, hogy mi döntünk valahogy, én ezt jól tudom. Van közösségi felelősség, meg vannak nehézségek, amelyeket az egyes ember nem tud megoldani. Ezt jól tudom. Nem akarok rátok olyat tenni, amit ne vegyetek magatokra.

A továbbadás sem segít. Az sem gyógyít meg minket. Elmondok nektek egy szomorú történetet. Ez a szomorú történet egy klasszikus, tipikus életút. Van, mondjuk egy kisgyerek. A kisgyerekkel a szülei úgy bánnak, hogy nem fogadják el, nem szeretik. Szóval egy klasszikus helyzet. Ő ebből az egészből csak annyit él meg, hogy ővele valami baj van, őt nem szeretik, ő rossz. Amikor felnőtt lesz, valahogy megpróbál élni. Végül is csak megházasodik, csak születik egy-két gyereke. De miután az egész folyamatra nem látott rá tudatosan, a saját gyerekeinek úgy visszaad mindent, mint a sicc. Hiszen ő is hiánymotivált. A gyerekeivel próbálja betöltögetni a saját hiányait. Ezért aztán mi lesz vele, amikor idős lesz? A gyerekei utálni fogják. Ezért aztán ez a kedves néni és ez a kedves bácsi hihetetlen magányosan fog meghalni. Azt fogja átélni az életében - hogy iszonyú sok pofont kaptam igazságtalanul gyerekkoromban, magam sem értem miért, azért jó sok pofont visszaadtam középkorúként, hát az lenne az igazságos, hogy most vagyok nullán. De nem így történik. Hanem az egész visszacsapódik rá és jó magányosan, jó egyedül, jó szerencsétlenül hal meg. Mi papok járunk reggeltől-estig ezekhez a kedves nénikhez. És nincs velük már sok mindent tenni. Olyan szomorú ez, mint a fene. Ezért aztán, amikor köztetek vagyok, egy kicsit megnyugszom. Hogy ti majd csak ilyenek lesztek. De még nem, még van egy kis remény. Hallgatni ezeket az idős néniket, idős bácsikat, nagyon megrendítő ám. Néha szoktam hálát adni azért, hogy pont olyan idős vagyok, hogy még egy csomó második világháborús történetet végighallgathattam, meg ötvenhatos történeteket, meg diktatúra történeteket. De azért, amikor valaki ebből az egészből nem jött ki soha, az hihetetlenül szomorú tud lenni.

Ezzel ezt a részt befejeztem - hogy leírjam, hogy milyen egy hiánymotivált ember életútja. Ezzel a nagyon szép hepiendes befejezéssel zártuk.

Mi az, ami segíthet? Nyílván, amiről azt mondtam, hogy ez mind nem segít, az valamennyire segíthet ideig-óráig, egy-egy pillanatban. Nem vagyunk tökéletesek, hogy rögtön csak a legjobb módszerekkel tudjunk élni. Ez világos. De, ami igazán segíthet az az, hogy merjük átélni azokat a fájdalmakat, amelyeket akkor nem merhettünk, nem tudtunk átélni, mert nem voltunk hozzá elég erősek, amikor azok velünk történtek. Ezt látom többé-kevésbé nem egyedüli, de egy nagyon nagy lehetőségnek, amihez nem kell se okosnak lenni, se ügyesnek, többé-kevésbe mindnyájan alkalmasak vagyunk rá, hogy kis segítséggel, nagy segítséggel belemerészkedjünk azokba a fájdalmakba, amelyeket még nem éltünk át, csak annak legföljebb a felszínét. Ezért a neurózis és a depresszió az nagyon nagy lehetőség. Mert azt üzeni nekünk, hogy ezek mögött fontos dolgok rejlenek. A lélek még mindig azzal akar bennünket gyógyítani, hogy valami tünetváltással, valami neurotikus tünetegyüttessel vagy a depresszióval megpróbál minket megóvni az eredeti fájdalmainktól. Ezért van. Ha mi okosabbak vagyunk, mint a depressziónk és azt mondjuk, hogy - jól van, jól van, de mit takargatsz nekem? A neurotikus tüneteink, mit akarnak, mitől akarnak bennünket megóvni? Ha bele merünk ebbe menni, akkor egyszer csak van esélyünk a gyógyulásra. De ez mindenképpen érzelmi munkát igényel, és fájni fog. Ezen is olyan sokat szoktam töprengeni. Lehet, hogy ma egyetlen jó történetem sem lesz, csak a végén összeaszottként fogunk itt ülni. Majd próbálok valamit, most töprengek egy jó történeten. De nincs. Szóval, annyira kár, hogy az egyházunkban lejárattuk a szenvedést. Kár. Hogyha a szenvedésnek pont ott lenne a helye az egyházban, ahova való - beleértve Krisztus szenvedését is -, meg, ha az összes igehirdetésünkben a szenvedésről pont úgy beszélnénk, ahogy kellene, azzal sokkal többet segíthetnénk bárkinek, hogy a szükséges szenvedéseket tudják, meg akarják, meg bírják vállalni. Azt hiszem, hogy egy picit lejárattuk, vagy nagyon ezt a szót, hogy szenvedés, vagy, hogy szenvedni kell. Hú de borzasztóan hangzik! Azt hiszem, hogy ebben mi ludasak vagyunk. Ezért, amikor már ég a ház, és akkor kiáltjuk, hogy ég a ház, már senki sem hisz nekünk. Lehet, hogy egy lélektani szakembernek előbb elhiszitek, hogy valamikor szenvedni kell, mint egy papnak. Mert minthogyha a papnak ez lenne a szakmája, hogy ezt burkoltan, vagy nyíltan ezt mondogatja, hogy szenvedni kell. De nekem nem ez a szakmám. Szenvedjen a fene! Csak annyit, amennyit muszáj! Mit lehet tenni, mi van ezzel a szenvedéssel? - erről most fogok hosszan beszélni. Amikor eljutottam ide, az három héttel ezelőtt volt, mert mindig előttetek járok egy picivel.

Ahogy idáig jutottam három héttel ezelőtt, eszembe jutott nagyon, nagyon sok tapasztalatom meg élményem arról, hogy amikor találkozom magammal, meg veletek, vagy bárki mással - milyen tünetei vannak egy hiánymotivált életnek? Arra gondoltam, hogy én ezeket elmondom nektek. Mert tudom, hogy többé-kevésbe mindnyájan be tudtuk lőni, hogy hát azért én ilyen vagyok, meg középsúlyos eset vagyok. Ez gondolom nagyjából meg van. De talán azzal tudok hozzájárulni a ti testi-lelki jólétetekhez, hogy segítek fölismerni ennek rengeteg tünetét, hogy ezeket a szenvedéseket már ne kelljen átélni. Ezek a tünethez tartoznak. Hogyha ez van, az a hamis énből fakadó gondolat, érzés és teória és mánia és meggyőződés. Hogy ezeket mind le lehessen rakni. Ezért elkezdtem gondolkodni rajta, összejött egy pár, most olyan negyvennél járok. Igen, kicsit foglalkoztat ez a téma. Azt hiszem, érintett vagyok. Elég volt a tükörbe nézni. Ezeket nem fogom hosszan mondani semmiképpen, csak így röviden. Egy alkalommal négyet-ötöt fogunk venni.

Tehát, tünetek.

            Egyes: Olyan életesemények, amelyeket most is, utólag is szégyellünk.

Ezek jól tüneteznek. Most egy szót kitaláltam: tünetezik, tünetel. Mindegy. Emlékeztek múltkor, milyen genyó voltam, hogy a pirulási állandót, hogy megemeltem. Ugye? Mikor a gyermekkori autoerotikus tevékenységről beszéltem. Emlékeztek, ugye? Ezt példának szántam. Hogyha te most húszévesen, huszonöt, harminc, hetven, kilencvennyolc évesen arra, amikor három évesen, hat évesen, tizenkét évesen önfeledten belemerültél autoerotikus tevékenységedbe, hogyha te erre még most is piruló füllel gondolsz vissza, ez ékes jele és tünete annak, hogy te ezzel a dologgal még nem békéltél meg. Hogy te ezt még mindig pontosan ugyanúgy szégyelled, mint… . Hány és hány olyan dolog lehet, vagy van a múltunkban, amit pontosan ugyanúgy szégyellünk, mint gyerekkorunkban szégyelltünk a szüleinkkel, vagy a felnőttekkel szemben. Ez azt jelenti, hogy az a gyerkőc, aki ott és akkor azt valamiért tette, számomra még mindig szégyellni való. Azt jelenti, hogy én vele nem állok szóba, őt nem szeretem és nem fogadtam el, ez azt jelenti, hogy máris van egy jó adag valami, amire nem mondom azt, hogy én. Hanem az a kis vakarcs ott három évesen fütyizett. Ez azt fogja jelenteni, hogy még mindig ragaszkodom a magam kis szűk énecskéjéhez. Még az mindig jobban kell, minthogy azzal a hároméves kislánnyal valamit kezdjek. Szóval, a szégyenek. Ezektől mind megszabadulhatnánk, annyira tök jó lenne. Az jutott eszembe, hogy mi van, hogyha valaki megszabadulna a szégyeneitől, akkor soha többé nem pirulna el?

            Kettő: Amikor azt mondjuk valamire, hogy ez nem normális.

Ez ékes tünete, hogy: ez nem normális. Ezzel máris eltoltuk magunktól és a másikra, vagy magunkra azt mondjuk, nem voltam normális, nem vagyok normális, ez nem normális. Mert ebben az van, hogy a nem normálissal rásütöttünk sajátmagunkra egy bélyeget és nem nézünk a mögé, hogy miért csináltam? Fölteszek egy költői kérdést: Ki szokta nekünk azt mondani, hogy ez nem normális? Kiktől hallottuk ezt életünkben először? Azt hiszem apukánk és anyukánk élen járt ennek a mondatnak az elmondásában: - Kisfiam azért ez nem normális, hogy te már két órája játszol a vasutaddal! Nézd meg a kishúgod, ő csak tíz percet játszott, úgyhogy te is menj tanulni! Te játékmániás, ha nem hagyod abba azonnal a játékot, elviszlek gyerekpszichológushoz! Majd az móresre tanít! Vért izzadok, hogy te megálld a helyedet húsz év múlva a társadalomban, te meg itt vonatozol? Te három éves lumpen! - Az is egy tünet, amikor valaki felnőtt korában állandóan azzal a félelemmel vegyes rettegéssel és szorongással köröz ezen mondat körül: - Az most normális, ami most vagyok, az most normális, amit csináltam, ez most normális? Ez ugyanaz pepitában.

Nem tudok elszakadni az önkielégítéstől. Tényleg ide van írva! Azért, mert eszembe jutott az, hogy amikor eszembe jutott az, hogy mi lenne, hogyha éppen az önkielégítést hoznám példának, akkor eszembe jutott az, hogy nektek, mi fog eszetekbe jutni arról, ha én pont az önkielégítést hozom majd példának. Amikor ez eszembe jutott, akkor elpirultam otthon. Akkor az jutott eszembe, hogy nektek biztos az jut majd eszetekbe, hogy: – Feri atya, dumálhatsz akármit…. ! Akkor meg az jutott eszembe, hogy akkor nektek erről majd az jut eszetekbe, hogy: - Na, a papok…. ! Akkor viszont az jutott eszemben, hogy miért érdekeljen engem az, hogy nektek az jut majd eszetekbe, hogy…. . Amikor vállaltam azt, hogy eszembe juthat nekem az, amiről nektek majd az jut eszetekbe, hogy… , akkor úgy döntöttem, hogy ezt én ezt most integrálni fogom. Akármi is jut majd nektek az eszetekbe, én elmondom, hogy nekem mi jutott az eszembe. Így máris megszabadultam egy szégyenemtől. Közben pedig ráláttam valamire. Arra, hogy milyen sokféleképpen nem beszélünk mi papok olyan dolgokról, amelyekről pedig kellene beszélni, pusztán csak azért, mert féltjük magunkat. Mert az jut eszünkbe, hogy nektek, majd az jut eszetekbe. Ezért ebben a pillanatban már nem az a fontos, hogy nektek hasznotokra válna-e, hogyha valamiről beszélnénk, hanem az, hogy megvédjük magunkat. És amikor ez eszembe jutott, akkor megörültem. Akkor mégis csak jó nyomon vagyok. Úgyhogy, ezentúl a legszaftosabb dolgokat hozom ide.

            Harmadik pont: Amikor valamire úgy gondolunk, hogy: ezt legszívesebben kitörölném az életemből! - Ez is tünete.

-Bárcsak, nem történt volna meg! Ha most visszacsinálhatnám, ezt mindenképpen visszacsinálnám! - Ugyanazt ragozom különböző szavakkal. Ez is ennek a tünete. Amikor valamire azt mondom a múltamból, hogy ennek - még most utólag is azt gondolom – semmi értelme nem volt. Olyan szépet mondott egy fiatal valaki, aki túlélte a koncentrációs tábort, s akkor leírta a naplójában (egész fiatal volt még): - Az életemet arra szeretném tenni, hogy elmondjam az egész világnak, hogy mi történt ott. És azt akarom, hogy mindenki tanuljon ebből! – Idős korában a következőt írta ugyanerről: - Most hogy eltelt ötven év, már mindezt másképp látom. Most azt gondolom, annak hogy én túléltem, egy egészen biztos értelme és értéke van. Az, hogy én tanultam belőle, és én megváltoztam. Nem akarom, hogy az egész világ változzon meg! Ennek az volt a haszna, hogy én általa meg tudtam változni. - Valaki egy ilyen eseményre azt tudja mondani, hogy van értelme.

            Negyedik pont. Amikor nem akarok valamire visszaemlékezni, nem akarom visszaidézni.

Esetleg olyan rossz érzéseknek az előszele jön ide, hogy: - Csak azt nem…!; Ne is beszéljünk róla!; Én ezt nem mondom el senkinek, mert annyira szörnyű!. - Ez klasszikus jele és tünete. A feldolgozatlan szülőkapcsolatainkból aztán feldolgozatlan társkapcsolatok fognak fakadni. Általában így szokott történni. Nagyon megrendített engem az, amikor először szembesültem azzal, hogy jegyesoktatásokkor milyen hihetetlenül nem foglalkozunk azzal, hogy azok, akik hozzánk jönnek, már nem úgy házasodnak meg, mint régen, az antik időkben, hanem úgy, hogy általában van egy feldolgozatlan szülőkapcsolatuk, majd pedig egy csomó földolgozatlan társkapcsolatuk. Szinte sosem beszélünk arról, hogy amikor egyik komoly kapcsolat, másik komoly, harmadik komolytalan, negyedik komolytalan, ötödik komoly, hatodik komolytalan és ebből mind, mind van valami teher. Ezekkel semmit sem teszünk, ugyanúgy átvisszük a hetedik kapcsolatra, mint a feldolgozatlan szülőkapcsolatainkat. Ugyanúgy. Valaki egyszer ezt olyan humorosan mondta, hogy: - Számomra most a legnagyobb téma az exek. - Nagyon bölcs az a valaki, aki az exekkel foglalkozik. Aztán vannak nem létező exek. Azok az exek, akik - de jó, ha exek lettek volna! Mielőtt az a valaki, aki közületek hihetetlenül megtartóztatván magát első szerelmét elvette, akkor őneki lehet, hogy van egy csomó olyan nem ex exe, akik ugyanúgy földolgozatlanul ott tornyosulnak az életében, akikkel nem jött össze. Amikor végre összejön valakivel, akkor abból kipasszírozza az összes olyan álmát, vágyát, amit öt össze nem jött extől várt volna és szenvedett végig. Azokat az egészen irreális sérelmeket, amelyeket azokból a kapcsolatokból szerzett, amelyek nem is jöttek létre. El tudom képzelni, hogy van köztünk legalább egy ember, akinek van valami hajszálnyi köze ahhoz, amiről most beszéltem. Az exek és a nem létező exek földolgozása az vagy úgy nem történik meg, hogy túlterhelem azt a valakit, aki megvan, vagy pedig úgy hogy agyonidealizálom. Az összes ideálképet, amit hurcoltam egyik emberről a másikra, a végén rárakom arra, arra a nyomorultra. Itt már csak ízlés kérdése, hogy ez a történet, hogyan megy tovább. Vagy úgy, hogy tökéletesen alávetem magamat neki, és emiatt nem lesz köztünk normális kapcsolat köztünk soha, vagy pedig én akarom őt magam alá gyűrni és emiatt nem lesz. Egy külön óriási téma lenne - amivel intézményesen senki nem foglalkozik sajna -, hogy mennyire jó lenne, hogy azok, akik életükben másodszor, harmadszor, negyedszer házasodnak meg, ők a házasságkötés előtt kezdjenek az élettörténetükkel valamit. De jó lenne, hogyha ennek lehetne valamilyen intézményes keretet találni! De marhajó lenne! A következő kapcsolat nem lenne agyonterhelve. Nagyon sok mindenre a felnőtt ember életében semmilyen intézményes keret meg lehetőség nincs. Ez nem biztos, hogy annyira jó.

            Öt: Amikor elkezdünk félni valamitől, hogy az, ha kiderül, akkor majd abba belepusztulunk.

Minden olyan életesemény, amelyre úgy gondolunk vissza, hogy: - ha ezt mások megtudnák, abba én beledöglenék!; az nagyon-nagyon ciki lenne, akkor nem tudnék tovább élni!; jaj, akkor mi lenne velem? - Ezért rengeteg lelki energiát fordítunk arra, hogy ezt valahogy magunkba tartsuk, és soha senki…, csak nehogy kiderüljön. Vannak ilyen események az életetekben? Itt lehetnek kis dolgok, nagy dolgok. Ha gyerekkori, akkori valószínű, hogy dehogy voltatok ti abban hibásak. Gyerekek voltatok. De ezeket is át tudjuk így élni: csak ki ne derüljön az, hogy bepisiltem az oviban!; megszégyenültem, megsemmisülnék, ha kiderülne, hogy az általános iskolában egyszer bekakiltam; ezt soha senkinek nem fogom elmondani; még a házastársam sem tudja, hogy én egyszer tizenkét évesen kakiltam be, mert, ha ez kiderülne, végem lenne! - Megállított a rendőr múlt héten. Képzeljétek el, hogy néhány nap eltéréssel kiégett mind a két lámpám. Miután téli időszakban vagyunk, ezért az idő nagy részét csak lámpával való közlekedéssel lehetne megoldani, ha valakinek égne mind a két lámpája. De nekem egyik sem égett. De van helyzetjelző, ami arra jó, hogy engem lehet látni nagyítóval, távcsővel, éjjellátóval - tehát az összes amerikai katona látja, hogy jövök -, ami viszont mindenképpen ténykérdés, hogy én biztos, hogy nem látok semmit. Megyek hazafelé, és dobálom ki ezeket az éjjel látó készüléket, és egyszer csak a rendőr megállít. Nagyon kedves volt. Azt mondja: - Jó estét kívánok! Kapcsolna egy világítást? – Végül is hát kapcsolok. Végül is az ember nem azért tanult pszichológiát tíz évig, hogy ne értse a kérdést: - Kapcsolna? – Kapcsolok. – Kapcsolt? – Kapcsoltam. - Erre odajött, a szentháromságot elkérte, belenézett a misztikus tükörbe. – Hát az iratok rendben vannak, de nem úgy az autó. Miért nem cserélte ki? – Azért nem, mert féltem. – Pál úr, mitől félt? – Tehát ilyen terápiás viszonyba keveredtem. Ez azért jó, mert ez ismerős. S tudjátok, itt már nyeregbe voltam. Itt már tudom, mi, hogy megy. Mondom: - Féltem. – Mitől? – Tudja, attól, hogy ebben a kocsiban én még sosem cseréltem ki azt két első körtét. – Körtét? Pál úr, az autóban nincs körte, hacsak nem vásárolunk a piacon. – mondta a rendőr – Izzó, izzókészlet, izzó. Ön az izzót nem cserélte ki. – Igen, én azt nem cseréltem ki, mert féltem, hogy elrontok valamit. Tudja, én ezt az autót annyira szeretem, hogy félek, hogy elrontok benne valamit. - Már két rendőr állt ott, méregettek, nézegettek, visszaadták a szentháromságot. - Pál úr! Ön menjen most haza, nem büntetjük meg, de nagyon kérjük, hogy óvatosan közlekedjen! Ha maga egy ilyen félős ember… . Magát nem látják. Maga nem tudja, hogy vadállatok közlekednek az utakon? Bármikor magába rohanhatnak így, hogy lámpa nélkül közlekedik. Nagyon vigyázzon! - Se egy szóval, hogy próbálja meg kicserélni, vagy szerelő… semmi. „Menjen óvatosan, reméljük, hogy semmi baja nem lesz!” - Mennyi együttérzés van a rendőrökben. Látjátok! Aztán szabadnapomon elvittem a szerelőhöz, képzeljétek. Mert nem mertem kicserélni a körtét.

Erről eszembe jut: volt egy edzőm, rúdugró edző. Mikor már elég nagyfiú voltam, akkor azt mondták, hogy elég a nyolc próbából, legyen tíz próba. Vegyük elő azt a rudat. Ennek az edzőnek az volt a mániája, hogy mikor azt mondta, hogy: - Kimérte a nekifutást? – Kimértem. – Akkor miért nem álltál bele? – Azért, mert nem volt jó a rohamom. - Az atlétikában nincs roham, hanem nekifutás van. Nincs roham. Roham a hadseregnél van. - Vért kellett izzadnom, míg megtanultam, hogy az atlétikában nincs roham, hanem nekifutás.

Tehát, félünk, hogyha ez kiderülne rólunk - azért mondtam el, mert abban a pillanatban, hogy kiderül a rendőr előtt, hogy én félek kicserélni az izzót… - Aztán mégis csak belementem.          Hatos: Amikor azt mondom: hogyha más megtudná, akkor nagyon megalázva érezném magam, ezért ezt nem tudhatja meg senki! És egy picit más, mint az előző: ha ezt valaki is megtudná, azt úgy élném meg, hogy lebuktam, lelepleződtem.

Sose felejtem el: post graduális képzés, vizsga... . Ott ülünk és az előttem való vizsgázó odaáll, és azt mondja, hogy: - Bocsásson meg tanár úr, de tudja, én egy szerzetes vagyok, iszonyú sok munkám volt és nem tudtam tanulni, és annyira szégyellem magam! Bocsásson meg, én ezeket a jegyzeteket - az irodalmat, a cikkeket - nem tudtam elolvasni, és annyira szégyellem magam és tényleg legközelebb nem fog előfordulni! – Kedves atya, ez egy felnőtt képzés. Mondja azt, hogy nem volt rá időm, és ezt én megértem. De miért kell emiatt szégyenkezni? Miért kell szabadkozni? Miért kell siránkozni? Miért kell itt szabódni? Kedves atya, miért szorong itt? Ön felnőtt ember, aki egy felnőttképzésre jár, és úgy döntött, hogy más feladata van. Azt felelőséggel megtette, erre nem jutott ideje. Akkor idejön, és azt mondja, hogy nem volt rá időm. Erre én beírom az egyes és kész. - Azért egy kicsit sok ez egy fejlődésben lévő papnak, nem? Tudjátok, én meg ott ültem, és azt mondtam, hogy: - a nem jóját, ez én is lehettem volna! Egy hajszál választott el, hogy ezt most nem én csinálom.

            Hét: Amikor saját családunkban, a saját gyerekeinknél túlzott mértékben másképpen akarunk mindent csinálni, mint ahogy velünk tették.

Szorongva, görcsösen, csak másképp, csak másképp. Mit gondoltok, ha valaki minden erejével arra koncentrál, hogy a gyerekének egészen másképpen és mást, és mindent adjon, mint ahogy ő azt nem kapta meg gyerekkorában, akkor kiről felejtkezik el? Hát sajátmagáról. Akkor sikerül neki rendületlenül továbbélni ugyanazt, mint amitől szenved. Ugyanis gyerekkorában is attól szenvedett, hogy nem törődtek vele. Majd megtanulta, hogy ő se törődik magával, majd amikor megszületnek a gyerekei, akkor azzal a fölkiáltással, hogy én mindent másképp fogok csinálni, és nem csinálom azt, amit a szüleim csináltak velem, töretlenül folytatja azt, amit eddig tett. Vagyis, hogy nem törődik magával. Emiatt még nagyobb hiányai lesznek, amit előbb-utóbb benyújt a saját gyerekeinél. Ezért egy szülő, aki nem akarja görcsösen, mindenképpen másképp és mindenképpen tökéletesen csinálni és néha magával is törődik, nagy terheket vesz le a saját gyerekének a válláról, mert akkor nem kell a gyerekének törődnie vele. Ezért az a szülő, aki kellő mértékben nem törődik magával, a gyerekét sújtja ezzel. Ezért nincsen recept. Lehet, hogy ti nem vagytok ilyen görcsösek. - De egy rendes katolikus családban, hány gyereknek kell lenni? Milyen időközönként szülessenek egy rendes, katolikus családban a gyerekek? Mennyi időt lehet kihagyni egy rendes, katolikus családban úgy, hogy az még rendes, katolikus család maradjon? Lány után fiúnak kell-e születni, vagy jöhet egy másik lány? Két lány után születhet-e egy harmadik lány, vagy annak már mindenképp fiúnak kell lenni egy rendes, katolikus családban? - Jaj, nagyon sok görccsel találkoztam az életben. Nincs recept, nincs. - Mikor kell a gyereket óvodába íratni? Nagy bűn-e a gyereket bölcsődébe vinni. - Nincs recept.

Egy püspök olyan normális volt. (Az egy határozatlan névelőként szerepelt a mondatban.) Szóval, azt mondja: - Kedves atyáim, atyák, gyermekeim, nyáj! Én azt honnan tudjam, hogy maguk éppen kipurcannak, vagy nem? Nagyon kérem magukat, ha önök vagy ti az én egyházmegyémben papkodtok, szóval kedves nyáj, ha maga úgy ébred valamelyik nap, hogy én ezen a helyen, ha még egy napot kell, hogy kibírjak, akkor abba belehalok, akkor ez a nap pont elég lesz arra, hogy eljöjjön hozzám és kérje az áthelyezését. Nem kell beledögleni, csak akkor szóljon.! Mert ha nem szól, akkor bele fog dögleni. Én nem akarom, hogy beledögöljön, csak ahhoz szólni kell!

- Ezt most miért mondtam? Ez teljesen…. . Miért mondtam ezt? Súlyosan hiánymotivált testvérek nem hangolódtatok rám? Nincs valami ötletetek? Ja, igen, onnan indultam ki, hogyha az illető egy kicsit foglalkozik magával, nem terheli agyon azt a másik nyájat. Annyira szeretem a szerdát. A szerda az egyik legszebb nap. Az életemben két nagyon fontos nap van: a vasárnap és a szerda. A kedd estével kezdődik a szerda. Zsidó napszámítás. Zsidó-keresztény kontinuum. Zsidó-keresztény-iszlám kontinuum. Szerda. A kedd estét azért szeretem, mert közvetlenül megelőzi a szerdát. Annyira jó! Szerdán magammal foglalkozom. Ez nagyon jó! Szerdán alszom. Szoktatok ilyet? Annyira jó! Reggel misézek, aztán szépen befekszem az ágyikómba, és míg ti döglődtök és dolgoztok - most már ezt tudjátok -, szerda délelőtt, amikor sápadtan, ráncos szemmel, fáradtan, kialvatlanul ott melóztok, akkor tudjátok, Feri atya éppen szundít. Amikor felébredek szerdán, az ébresztőórát beteszem a fiókba. Szerdán magamtól ébredek. Ahogy a természet felkelt. S amikor a természetanya azt mondja, hogy Feri kipihented magad, akkor… , akkor fölhívom egy barátomat, és azt mondom: - egy biliárd? - A többit nem is részletezem. Ezért csütörtökön és pénteken normális vagyok veletek. Már amennyire az tőlem telik. Azért nagyon nem, de… .

            Nyolc: Amikor azt mondom magamról, magamnak, hogy: ezt nem bocsátom meg magamnak; ez megbocsáthatatlan; ezt nem tudom magamnak megbocsátani.

Két nagy tévedésünk lehet. Az egyik, hogy elég, ha Isten megbocsát nekünk. Az sosem elég. Ha én nem bocsátok meg magamnak, Isten hiába bocsát meg nekem. Az embernek óriási hatalma van a saját élete fölött. Meggyónhatod te huszonötször, hihetsz abban, hogy Isten megbocsátott, a pap huszonötször feloldoz, és te bűnödben maradsz. Ez pedig csak rajtad múlik. Akkor még van egy lépés, és ezt én a gyóntatási gyakorlatomban nagyon próbálom kiszagolni, hogy egy olyan gyónóval van-e dolgom, akit föl kell oldozni, majd pedig azt kell tőle kérni, hogy most az az elégtétel, hogy bocsásson meg magának. Ez nem ritka ám. Ez az egyik zsákutca. Azt gondolom elég, ha a pap, meg a jó Isten megbocsátanak, de én nem bocsátok meg magamnak. Ez zsákutca. Feldolgozatlanság fakad belőle. A másik, amikor nem engedem meg Istennek azt, hogy megbocsásson nekem. Ezt nagyon sokféle formában meg lehet tenni. Kétségbeesés különböző formái, vagy amikor bagatelizálom a bűnömet. Ha nincs bűn, akkor Isten nem tudja nekem megbocsátani úgy, hogy az itt nálam hatékony legyen. Ezért a bűnöknek a liberalizálása - hogy ez se bűn, meg az se bűn -, engem még nem old föl. Hanem éppen, hogy megrekedek valamiben. Ez a 8. tehát, mikor azt mondom, ezt nem tudom és nem lehet megbocsátanom magamnak; olyat tettem, ez megbocsáthatatlan.

            Kilenc: Ez egy picit más, de ehhez kapcsolódik - Nincs rá mentség; erre nincs mentség.

A magyar nyelv nagyon sokatmondó. Amikor valaki azt mondja, hogy erre a dologra nincs mentség, akkor pontosan kifejezi azt, hogy ő a megváltásról nem tud. És a megbocsátásnak a világába sem lép be ezen ügynek a kapcsán. Mert azt gondolja, hogy csak úgy tudna föloldozást nyerni ebben a helyzetben, ha mentséget találna rá. Akinek ez szavajárása szokott lenni, hogy: - erre nincs mentség! - akkor itt … , nem tudom, hogy a megbocsátás világában mennyire vagy akkor járatos. Igenis vannak dolgok, amelyekre nincs mentség. Van. De meg lehet bocsátani. Nincs rá mentség, de föl lehet őt oldozni. Ilyen létezik. Amikor tudva és akarva, szánt szándékkal, direkt… , lehet, hogy arra nincs mentség, de van rá föloldozás. Buddhista lélektant olvasgattam minapság. S akkor azt olvasom - nahát, nem tudom, hogy egy rendes buddhista ezt hogy értelmezi -, de létezik egy ilyen lista, hogy a megbocsáthatatlan bűnök listája a buddhizmusban. De meglepődtem rajta! Olyan szerepel például benne, hogy ha valaki valakit megöl, az megbocsáthatatlan. Ha szakadást támasztasz a szerzetesi rendben, az megbocsáthatatlan. És van még legalább hét vagy nyolc. Utána az értelmezés így szól: A megbocsáthatatlan bűn a buddhizmusban azt jelenti, hogy egy olyan cselekedet, amelynek mindenképpen karmája van, olyan visszahatás, ami alól nem tudunk mentesülni.  - Ezt most nem kommentálom. Csak annyit mondok, hogy lehet, hogy van valami, ami olyasmi, hogy nincs rá mentség, de feloldozást azt lehet rá kapni.

            Tíz: Amikor valaki azt mondja: - nem emlékszem a gyerekkoromra.

Az a legtipikusabb. Annak a párja az: - nem szoktam álmodni. Miután mindnyájan tudjuk, hogy mindenki álmodik éjszakánként négyszer-ötször biztos - csak nem emlékszik rá -, úgy föltételezhetjük, hogy mindnyájunknak volt gyerekkora. Én idejutottam. Nem én vagyok a legokosabb köztetek, de én idáig jutottam. Ezért azt jelenti, hogy azért biztos történt velem ez és az. Tudom, már sokszor elmeséltem nektek, mikor először úgy döntöttem, hogy egy jó analízis nem árt nekem. Pszichoanalízis. Akkor elmentem egy pszichoanalitikushoz, aki azt kérte tőlem: - Akkor kedves kliens! Írja le nekem húsz pontban életének legfontosabb húsz eseményét! - Egy héten keresztül vívódtam, írtam, nyüglődtem, kihúztam, beraktam, átírtam, fölraktam az internetre, megkérdeztem az összes ismerősöm, hogy tényleg így van-e. Na, elvittem a húszas listát, leraktam. Ez a tuti. Analitikus: - Hát akkor rakjuk félre ezt a papírt! Volna egy kérdésem. Az ön élete 18 éves korában kezdődik? - Ugyanis az én életem legfontosabb első eseménye kronologikus szempontból 18 éves koromban volt. Nahát, ezért ezt az egész papírt az életem húsz legfontosabb eseményével beraktuk egy dossziéba, amire rá volt írva a nevem, s akkor elkezdtünk azzal foglalkozni, amivel kellett. De jó, hogy már ezen túlvagyok! Már most 17 éves korommal bajlódok.

Vannak emlékek, csúnya dolgok, de nincs hozzájuk kapcsolódó érzés. Vissza tudok idézni, vissza tudok emlékezni dolgokra, és ahogy azt én visszaidézem, annak a helyzetnek megfelelő érzéseket nem élek át. Amikor ezekről beszélek, ezek lehetnek nagyon komoly traumák, nem jön a traumához kapcsolódó érzés. Ez tipikus. A legnagyobb traumákat átélt emberek tudnak úgy beszélni a múltjukról, hogy rezzenéstelen arccal, minden érzés nélkül olyan brutális dolgokat mondanak, hogy te kétszer kimész a WC-re hányni. Egyszerűen tarthatatlan, nem tudod lenyelni, amit ő elmond. Ő, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mondja, mondja, mondja. Te teljesen padlót fogsz, és ő…. ? Ez azt jelenti, hogy itt nagyon, nagyon nagy sérülés van. Megvan az emlék és nincs hozzá kapcsolódó érzés. Ugye, hogy ez hogy működik, már elmondtam az elmúlt napokba, most nem ragozom már. A gyógyulás útja, hogy ne csak emlék legyen, kapcsolódjon hozzá az az érzés is. Az nagyon nehéz. Eszembe jutott Moldova György. Az egyik novellájában írja azt, hogy egyszer jött hozzá valaki, és elmesélte az élettörténetét. Azt írja, hogy: Én életemben ilyen szörnyű élettörténetet soha nem hallottam, nem azért, mert ezzel az emberrel ilyen szörnyűségek történtek, hanem azért, mert ő olyan szörnyűségeket követett el élete során, hogy én teljesen padlót fogtam. Én ilyen emberrel életemben nem találkoztam. - Azért ő egy pár emberrel találkozott élete során. - És erre, amikor már köpni, nyelni nem tudtam és ő befejezte, akkor megkérdeztem tőle - írja - most mondja uram, ezt az egészet miért mondta el nekem? A válasz így hangzott: - Tudja, arra gondoltam, hogy az én élettörténetem nagyon hasznos lehet a fiataloknak, mert kell a fiatalságnak a példakép. Ez ennek a fonákja. Ha olvastátok a sorstalanságot, ha néztétek, annyi nektek. Ha valaki idáig nem nézte meg, most már ne tegye. Mert ezzel az ő pszichohigiéniéjét próbálom egy kicsit… .  Na, ha valaki mégis csak olvasta. Gyönyörű szép annak a regénynek a vége. Nem azért mert hepiend. Nem azért mert túléli, hanem ahogy fölszáll a villamosra és akkor kérdezi valaki, hogy: - És maga tényleg ott járt, és maga tényleg túlélte, és tényleg vannak ott gázkamrák? Ha valaki olvasta a regényt, tudja, hogyan válaszolt. Ha valaki nem olvasta, olvassa el!

Nektek jó munkát holnap! Köszönöm a figyelmeteket! Akkor még harminc pont van. Van-e valakinek hirdetni valója?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika