A helyes önbecsülés építőkövei 2.

Isten hozott benneteket, szervusztok! Nagyon köszöntök mindenkit! Talán a dobogón van még néhány hely. Ezek elég jók. Mindenesetre én azért elkezdek beszélni, ti meg csak érezzétek jól magatokat.

Ismétlés

Virginia Satirnál tartunk; illetve, hogy Satir asszony mit mond a helyes önértékelés építőköveiről. Mert hiszen az önértékelést (vagy önbecsülést – szinonimaként használom ezt a két kifejezést) azért hoztuk nagyon előtérbe, mert azt mondja Satir asszony, hogy ha van helyes önértékelés, önbecsülés, akkor tudunk egyek lenni magunkkal, akkor tudunk hitelesek lenni. A hitelességet nem a szó erkölcsi értelmében használva, hanem tágabb értelemben. És ha hitelesek vagyunk, önmagunkkal tudunk azonosak lenni; akkor ez azt jelenti, hogy tudunk hitelesen kommunikálni. És ha tudunk hitelesen kommunikálni, akkor lehetőségünk van arra, hogy jó emberi kapcsolataink legyenek. Olyan értelemben, hogy abban mind a két fél számára egy megfelelő helyzet tudjon kialakulni. Ami viszont egy házastársi, családi kapcsolatrendszer szempontjából döntő. Ezért vacakolunk tehát itt az önbecsüléssel és az önértékeléssel, mert úgy tűnik, hogy ez ennek a rendszernek az egyik sarokköve.

És az egész éves anyagunknak meg a fő témája az az, hogy ha három (esetleg négy) generációban, egy nagy családban gondolkodunk, akkor ennek tükrében mit mondhatunk el a saját egyéni életutunkról? Az életutunk hogyan tud alakulni ennek a tükrében? Hogyan tud úgy alakulni, hogy az nekünk jó legyen? Ez a nagy témánk, és ezért jutottunk el ehhez a ponthoz. Azt hiszem, tizenhárom pont van, amit Satir asszony műveiből lehet szépen összegereblyézni. Direkt úgy fogalmaztam meg őket egy-egy mondatban, hogy legyen mindegyikben valami paradoxon. Legyen mindenképpen valami kettősség; a kettősségben legyen feszültség, és ez fejezze ki az életnek ezt a realitását. Tehát ne várjatok egyszerű mondatokat, hogy „ilyen – olyan”, hanem „ilyen, és még olyan”, „ilyen, és még olyan”, és ezek jó feszültségben vannak egymással!

Virginia Satir képe az önbecsülésről: a kondér

Virginia Satirnak van egy jó képe az önbecsülésről. Ismeritek? Biztos! Azt mondja, hogy egy farmervilágban nőtt föl (nálunk ezt úgy mondják, hogy tanya). Arra emlékszik vissza (már meghalt, tehát elég régen született hozzánk képest), hogy amikor az önbecsülésről keresett valami képet, akkor eszébe jutott az ő… farmergazdasága, ahol kint volt egy hatalmas kondér. A hatalmas kondért, annak megfelelően, hogy milyen évszak volt, különbözőképpen használták. „A” kondér néha trágyával volt tele – azért, hogy abból lehessen a trágyát osztani, és legyen mondjuk … finom pityóka. Máskor pedig nem trágya volt benne, hanem abban főzték az ételt! (Most Péter, most miért? Hát a kettő között ki lehet pucolni!) Máskor pedig virágot ültettek bele. Sőt, még arra is használták (hogy lássuk, hogy Satir asszony nem a Marsról pottyant), hogy szappant főztek benne. Ebben a kondérban!

És akkor a következőt mondja: „Amikor az önbecsülésről gondolkodtam, és láttam emberek önbecsülését: ilyen és olyan, ennyi és annyi, akkor eszembe jutott az otthoni kondér! Mert amikor az ember a kondérral akart valamit kezdeni, akkor két kérdéssel kellett szembenéznie: Mi van a kondérban, és mennyire van tele?” – ezt a két kérdést mindig föl kellett tenni. Csak ahhoz képest lehetett egyáltalán nekilátni valamit is csinálni.

S azt mondta: az önbecsülés pontosan ilyen. Mindig, az emberi kapcsolatainkban az önbecsülésre vonatkozóan ezt a két kérdést állandóan feszegetjük: mi is van benne? (pozitív, negatív) és hogy mennyire van tele (mennyire negatííív, például)? Ezt a két kérdést érdemes mindig föltenni. Azt mondja: „Nagyon sokat jártak hozzám, és ha az önbecsülésről beszéltünk, nehezen tudták megfogalmazni a dolgaikat. De ha ezt a képet használták, hogy a ‘kondérom’ hogy van tele és mi van benne, akkor zseniális képekhez jutottak.” Úgyhogy ez a kérdés, hogy mi van a kondérodban, és mennyire van tele?

Most nézzük ezt a tizenhárom pontot. Mennyire van tele a kondérod ezekkel a dolgokkal, amiről szó van? Hármat már elmondtam. Gyors ismétlés:

1. Értékes vagyok, számítok és a világ jobbá válik általam, miközben képes vagyok meglátni a hibáimat és gyöngéimet. (Ez együtt!)

2. Bízom saját alkalmasságomban; de tudom, hogy másokra is szükségem van az élethez.

 3. Miközben bízom a döntéseimben, tudok segítséget kérni.

Tudok segítséget kérni, miközben bízom a döntéseimben (lehet kutyulni is a kondérban valót). Mindegy, hogy melyik van alul vagy fölül, a kettő jó viszonyban van egymással. A segítségkérés és a bizalom a döntésemben.

A helyes önbecsülés építőkövei – folytatás

Éppen csak belecsippentettünk:

4. Becsülöm a saját értékeimet, ugyanakkor tisztelem másokét.

Úgy is mondhatnám: Tisztelem a magam értékeit, és megbecsülöm a másikét. Csak nem akartam a szóismétlés nyelvi bűnébe esni. Egyetlen dologra utaltunk itt: minél kevésbé becsülöm saját magamat (tudom, hogy leegyszerűsítve szoktam beszélni egy sereg dologról), annál inkább fogom várni azt, hogy egy másik valaki becsüljön engem! Ezzel pedig rengeteg elvárást támasztok a másik ember felé.

Egy házastársi kapcsolatban nem szívesen választanék magamnak olyan feleséget, aki csöpög az alázattól. Csöpög attól, hogy ő egy senki, egy semmi – bezzeg én! Húúú, hát egy ilyen nőt messze kerülnék! Azért, mert tudom, hogy – hogy mondjam – ez a beetetés. Tehát, tudjátok, bölcs barátaim ezt úgy hívták, hogy zanzi-manzi!!! Tehát, hogy nagy áhitattal van irányomban (mondjuk; képzeljük el). Ó, Feri! Ó, így! Ó, úgy! Mi ennek az árnyéka? Hogy akkor a te dolgod lesz ez is, meg az is, meg amaz is, meg a negyedik meg az ötödik, és hát hogyha te ilyen nagy vagy, én meg egy pici és senki és pöttypótlék, hát akkor ugye az a minimum, hogy te engem szeretsz és rám figyelsz és gondoskodsz és az egész napodat velem töltöööd! Na, tudod mit!

Önalávetés a társkapcsolatban

A férfiak, akik nagyon tudnak lépre csalódni (ezt a szót én találtam ki), egy-két évig nagyon tetszik nektek a női zanzi-manzi, és aztán utána ötven évig melózhattok. Ezt nagyon…Ugye, ez egy két évig bájosnak tűnik – főleg azért, mert a fonákja helyett a színét látjuk, hogy ez milyen jó nekünk! Ahogy szoktuk mondani: „Rátaláltam az igaziraaa! Ő látja, hogy én milyen csodás valaki vagyok!” Hát, jól van; meglesz a böjtje! Később pedig ez természetszerűleg elvárásokká fokozódik, aztán görcsös elvárásokká – azért, mert a másik személyének a mélyén az önbecsülésnek súlyos hiánya van! Tehát nem azért vannak benne az elvárások, aztán a követelések, a panasz, a sértődés, a strrrrrrb, mert hogy „rossz ember”! Épp az a baj, hogy magát rossznak tartja! És azt gondolja, hogy emiatt aztán teljesen rád van utalva, hogy valami szép és jó történjen az életében! Hallottatok már olyasmit, amikor az egyik fél azt mondja: „Annyira szeretek veled lenni, mert veled olyan izgalmas az élet!”? „Veled olyan színeees!” (És nélkülem nem az?! Hát ha nélkülem nem színes az élet… ajjajjajjjajjajj! Az szörnyű! Az katasztrófa!! Hmm?)

Emlékeztek annak a kedves ismerősömnek a bölcsességére? Hogy nem a pasi hozza a boldogságot, hanem a boldogság termi a csávót! A magyar ugaron! Ott „terem” a csávó! Hogyha a nő elég boldog, és azt gondolja, hogy az élet csávó nélkül is élhető. De ha azt gondolja, hogy nem élhető és szörnyű egy csávó nélkül, akkor marad az ugar.

Na most, itt aztán nagyon könnyen beáll az a családi dinamika (tudom, hogy mindent egyszerűsítek, de hát…), hogy mindig kettős szerepben vannak csak. A klasszikus szerepeknek pont az egyik lényegi eleme hiányzik. Vagyis: mindig van egy önbecsülésében sérült (kicsi vagyok, béna vagyok, hülye vagyok, in-kom-pe-ten-s vagyok) aki a szerencsétlen hülyegyerek, és van egy másik, aki a szülő. És akkor ő ezt a kis picit simogatja, pátyolgatja, dédelgeti és szeretgeti. Jó esetben néha tudnak szerepet cserélni. Tehát megengedik egymásnak, hogy az egyik legyen nagyon béna és a másik szeretgesse – aztán fordítva. Ez még a legjobb fölállás ebben a rendszerben.

Ennél rosszabb, ha mindig csak az egyik a kis pátyolgatnivaló és a másiknak mindig erősnek kell lenni. És ennél még rosszabb a helyzet, ha nem elégülnek ki ezek az egyszerű vágyaink, hogy „te teszel engem boldoggá, veled van a biztonság, az öröm, a bold…”, akkor az történik, hogy a gyerekből lesz egy akaratos gyerek, egy lázadó, kritikus, szüleibe belerugdosó gyerek; a szülőből lesz egy direktívákat adó szülő! Úgy megmondja: „Édes fiam! Azt … ííí.” Tehát megmarad a szülő-gyerek dinamika a párkapcsolatban, de boldogság az már nem sok van benne. Amiből óriási hiány van itt,az a felnőtt. A magát helyesen értékelő felnőtt. Aki magát is, a másikat# is meg a kontextust is egész világosan látja.

Tehát ezért van olyan óriási jelentősége annak, hogy alázat, meg (nem jutnak eszembe ezek a katolikus kulcsszavak… teljesen… sajnos ez a másodlagos szocializációm nem sikerült elég jól), alázat és engedelmesség és … micsoda? Önfeláldozás! Ó, neked, neked… Ó… Tehát igen. És akkor annak a barátai. Önmagamról való lemondás, és én teljesen alávetem magam… Ja, és akkor „a nő engedelmeskedjék a férjének” – abszolút! Hát ez a minimum! Tehát ha egy nő beszorult ebbe a világba, akkor nem irigylem a férjét! (Kóla? Nem…azt meg nem iszunk. Olyat nem. Rendes katolikus lány nem iszik kólát! Esetleg csak Coca-Colát. Pepsit én sem iszom. Háttt! Nincs az a pénz!! Akkor inkább a víz.)

„Önmagam helyett is másokat szeretek”

Ezt úgy is mondhatnám, hogy amikor valakiben az önbecsülés hiánya révén egy olyan világ alakul ki, hogy „önmagam helyett is másokat szeretek”. Tehát hogy másokat önmagam helyett kell szeretni! Akkor vagyok rendes katolikus keresztény evangélikus református baptista unitárius és a többi…, hogy ha magam helyett szeretlek téged! Ezt… nagyon válságosnak látom! Ugyanis a másik embert nem magam helyett kell szeretni, hanem önmagáért érdemes szeretni. És ha én magam helyett szeretlek téged, abból milyen dinamika fog kijönni? Nem leszel egy kicsit „áldozat”? Nem fogsz strigulázni, hogy „magam helyett most te kaptad, neked hoztam, neked csináltam, rád szántam, tied lett; úgy lett, ahogy te akartad, tin-din-din-din-din. Szépen telik a főkönyv! Ugye, és a végén benyújtod a számlát. „Én Érted éltem! És te?!??” Tűűrürűűrürümm. Tehát másokat nem önmagam helyett kell szeretni. Magamat is szeretem, és téged meg „tégedért” szeretlek. Értitek? Tégedért! Annyira szeretem a szóalkotást!

Azt mondja Satir asszony: ha én önmagamat becsülöm (ami azt jelenti, hogy helyesen szeretem magam), abból az következik, hogy nem fogom a saját életemet rombolni és tönkretenni. Vagyis nem leszek szenvedélybeteg és nem tudom én, micsoda. De közben eszem ágába sem jut, hogy téged olyan helyzetbe hozzalak, hogy te engem tönkretehessél! Hát egyszerűen a helyes önbecsülés megóv engem attól, hogy egymást kölcsönösen elpusztítsuk.

Olyan párkapcsolati dinamikákat szoktam látni, hogy egy óra is sok nekem belőle! Komolyan. Utána beveszem: C-max, Vital-plusz, Béres csepp, Plusz tabletta… ezeket mind, egy óra után. Úúú, hogy valahogy helyrerázódjak! Hogy hogyan tud ez rendszerré összeállni, és kölcsönösen hogyan purcantjuk ki egymást, de totál… Hhháá. És ilyen remény keltő igéket szólt még ajka: „Ha jól bánok önmagammal, aligha fogom megengedni, hogy te rosszul bánjál velem. Ha tudom, hogy mit jelent az, hogy jól bánjak önmagammal – nem fogom megengedni, hogy te rosszul bánj velem. És nem fogok beijedni, ha ezt ki kell fejeznem. Hogy ez nem esik jól!

Az önbecsülésbe minden részünk beletartozik

Azt mondja még Satir asszony: nagyon fontos az, hogy az önbecsülésünkbe beletartozzon minden részünk! Ebben is tudunk hihetetlenül moralizálók lenni. Vannak „jó részeink” és „rossz részeink”! És az önbecsülést úgy értelmezzük, hogy a jó dolgainkat becsüljük, a rosszakat pedig megvetjük! Miközben a „rossz részeink” sokszor a világosabb látásnak a kulcsai!

Hihetetlen, hogy ez körülbelül olyan, hogy amikor lázad lesz, akkor azt mondod: „Ez a rohadt láz! Ha ez a rohadt láz nem lenne, most egészséges lennék! Dögöljön meg a láz! A láz rossssssz!!!”. Na, ez hova fog vezetni? Hát, ettől meg nem leszel egészségesebb. Becsmérelheted: „Ez nem normális, a láz! Nem; az a normális: harminchat egész hét! Nyolc! Maximum! Egy katolikusnak 36.8-nál nem megy följebb a láza! A hőemelkedés már talán a Sátán incselkedése! Mert nem normális! Rosssssz!”. Miközben a láz teszi a dolgát, és azt mondja: „Háhá!! Figyelj már! Tídi-dídi! Egyensúlyvesztés!” Nem? Amikor végül belerúgsz otthon a macskába… Mekkora fölkiáltójel, hogy már huszonöt éve elvesztetted az egyensúlyod, csak most lendült a lábad.

Minden, amit egyébként moralizáló szempontból néznek sokan, az hihetetlen izgalmas kincsesbánya arra nézve, hogy lássuk, hogy hol és hogyan vesztettünk egyensúlyt! Hó, hát miért kellene ezek fölött moralizálni?! (Ezzel nem azt mondom, hogy ne legyen erkölcsi tartásunk; hogy ne legyen bennünk etikai szilárdság. Mert legyen! De nem mindegy, hogy azt gondolom, hogy az etikai szilárdságnak az az ára, hogy a személyiségem egy részére azt mondom, hogy „jó”, a másikra pedig azt, hogy „rossz”, és akkor azt ütöm-vágom, püfölöm, hallatlanba veszem, szidom; próbálok úgy lenni, mintha nem volna. Pedig szegény annyira jót akar nekem! Jót akar!!

Például tegnap elaludtam. Ez nem rossz dolog! Mert aki elalszik, az többet alszik. Az elalvás hasznos! Az egészség szempontjából üdvös. A szervezetem úgy döntött, hogy aludni szeretne még. És így ráhúztam még fél órát. Nagyon jól esett!! Az más kérdés, hogy elkéstem. Az elkésés nem erény. De hát ki akarná ezt átvariálni? De miért kellene magamat szidalmazni, hogy „hogy lehettem ilyen hülye, hogy elalszom?!”? – Szoktatok ilyeneket csinálni? „Hogy lehetek ennyire béna, hogy elaludtam?!?” – Miközben a szervezeted valami jót tett veled? Nem? A lelked azt mondta: „Na, ide figyelj, főnök! Most már elegem van a diktatúrádból!” – Ezt mondta! Parasztlázadás volt odabent! Aki a parasztjait nem becsüli, … nem érdemli! Tehát: minden részemet megtanulom becsülni (és főleg nem ilyen súlyosan egyoldalú moralizáló szempontból  nézni)! Most be kell melegednem. Igen.

Ha Carl Gustav Jungot olvasgattok, az árnyék címszót keressétek meg. Hogy mit kezdünk az árnyékunkkal. Amiről valamilyen szempontból azt mondjuk, hogy rossz. Sajnos, éppen egy fekete pedagógia nagyon elmélyíthette bennünk azt, hogy a személyiségünknek bizonyos dolgait jónak, másokat rossznak tartsunk. Ezért a rosszaktól próbáljuk magunkat nagyon védelmezni. És a bölcsességéből nem tudunk tanulni. Az árnyék nagyon fontos. Rengeteg, rengeteg fölismerést tartogat.

5. Nem korlátozzuk az érzelmeinket szabályokkal, de tudjuk: nem kell az érzéseink szerint cselekedni.

Nem korlátozzuk az érzelmeinket szabályokkal (ez már így önmagában is szép, ugye?), de tudjuk: nem kell az érzéseink szerint cselekedni. Vagyis: engedélyezzünk magunknak mindenféle érzelmet és érzést (ami úgyis van – tehát jobban járjuk, ha megengedjük, hogy legyen), és akkor legalább szembe tudunk vele nézni. A félelemmel kapcsolatban a leg-leg-legevidensebb az, hogy ha valaki ki tudja mondani, hogy mitől fél – aztán meg tudja mondani, hogy miért is félek ettől? A félelem rögtön enyhül! Rögtön! A félelmeknek egészen pici rétege az, ami a kimondástól meg se nyekken. Nagyon kis százaléka. Egészen ellehetetlenítő félelmekről, ha tudunk beszélni, egész meg tudunk nyugodni. Ja, hogy hát csak ez… Ja, hogy csak ennyi? Ja, hogy csak meghalok? Ja, jól van; hát akkor semmi baj! Hát ez jó, hát ezt értem! Jó!! Tehát engedélyezzük magunknak az érzelmeket. Nem rejtjük magunkat.

Nyílt kommunikáció – hol van a metszet?

Hát itt mondanék egy nehezet.Megtörténik, hogy beszél a férfi, beszél a nő. A férfi azt mondja: „Énnekem az éppen hogy egy nagy erényem, hogy nyílt tudok lenni! Kifejezem a haragomat! Hogy én nem lacafacázom! Megmondom!” Mire a feleség pedig azt mondja: „De hogyha te kifejezed a haragodat és dühöngsz és fölkapod a vizet és … tű-rü-rű, attól én úgy berezelek, hogy teljesen visszahúzódom, megsértődöm, elkezdek rettegni.” Ilyesmi.

Van-e, és ha igen, hol van ennek a két helyzetnek a közös pontja? Van-e ennek a két körnek metszete? És a párkapcsolatban gyakran nincs (közös) metszet. Nincsen. A férfi azt mondja, hogy próbálná a nőnek a körét is húzni, grrr, hogy legyen már egy kis metszet! A nő meg: „Én nem akarom, nem, nem!” Vagy fordítva: húzkodjuk a köreinket, legyen valami kis metszet. És a metszetet úgy szoktuk hívni, hogy kompromisszum. Ugye, és akkor ezt az egekig magasztaljuk: kompromisszumkészség! De a házastársi kapcsolatban nagyon sok helyzet nem oldható meg kompromisszummal. Erről már beszéltünk. „Kompromisszumra nem reagál!” Mert a férfi azt mondja: „Ha én korlátozom magam a haragom kifejezésében, akkor már az nekem rossz!” A nő meg azt mondja: „De ha te kifejezed a haragod, akkor meg az nekem rossz!” Hol van itt a metszet? Pff!

Ilyenkor van arra szükség, hogy mind a két fél elkezdjen saját magán dolgozni. Vagyis, hogy nem a metszetet kell úgy összehozni, hogy a két kört egymás mellé nyomjuk; ez nem működik. Hanem, hogy nagyobb körök legyenek! És ha nagyobb körök vannak: lesz metszet! Ha nagyobb körök vannak, az azt jelenti, hogy önismereti munkát végzek. Például a férfi elkezd azon töprengeni: „Miért vagyok ennyire haragos? Mitől tudok így dühbe gurulni? Mi ennek a háttere? Miért olyan fontos nekem, hogy a haragomat kifejezzem? Miért nem veszem tekintetbe a feleségemet? Miért gondolom, hogy fenyegető rám nézve, hogyha ő a haragommal nem tud mit kezdeni?” Plöm-plöm-plöm-plöm-plöm. S hogyha elkezd a férfi a haragjával dolgozni, akkor egyszer csak az a kör, amire azt mondta, hogy „ez vagyok én”, kezd tágulni! S egyszer csak kezd összeérni a nőnek a körével, aki meg azon kezd el dolgozni, hogy „Tulajdonképpen miért vagyok így beijedve?! Mitől leszek páni félelemtől kushadó nyúl?”. (Rosszat mondtam?) „Attól, hogy a férjem, aki huszonnyolc éve a férjem, üvöltözik? S tulajdonképpen miért zavar ez engem? Hát… ha elmegyek a színházba és ott üvöltöznek, simán bírom. Nem? ‘Milyen jó darab volt! Eleven darab!’ De ha a férjem üvölt…”. 

Tehát úgy kezdődik, hogy nincs közös terület, nincs metszet. Tehát mehettek családterápiára nyugodtan. Nem segít. Akkor segít, ha újból és újból rá tudunk mutatni arra, hogy hol van az önmagaddal való munkának a tere. Nincs metszet, nagyobb körökre van szükség. Ezt úgy mondják, hogy „az én integráltabb kellene, hogy legyen”. Több mindent kellene, hogy belefoglalva tudjunk átélni. Nna.

Tudjátok, vagy húsz évembe került ez a néhány mondat. A legkomolyabban! Hogy mennyit szenvedtem, hogy hogy… hogy lehetne ezt… és rátaláltam erre a zseniális képre. Én. ÉN! (Alázat… De még nincs nagyböjt, majd szerdán kezdem.)

És emlékeztek, mennyire fontos (bár lehet, hogy nem mondtam el – akkor nehezebb visszaemlékezni rá), hogy… Most akkor kicsit a férfiakról. Mi férfiak, nagyon sajátosan vagyunk megszerkesztve. Nincs velünk semmi baj, de kétségkívül férfiak vagyunk. Például hallgatjuk a feleségünket (pl. én). És hallgatom a (virtuális) feleségemet, mond három mondatot. És bennem mi fut végig? „Ja, hát én ezt már értem. Jaj, hát értem, értem, peeersze, megbántották a munkahelyén, értem, értem.” S elkezdem halomra unni. Ugye, beleszólok, hogy „Jól van, drágám, hát értem. Értem!” A kisebbrendűségi érzés is stimulálódott attól, hogy … tün-dü-dünn.

De a feleségednek nem csak arra van szüksége, hogy én értsem őt. Mert ő ettől egy kicsit sem jut előrébb, hogy én értem. Értitek? Kedves férfiak! Ha te értesz egy nőt, ettől a nőnek az élete nem lesz jobb egy picit se! Semmivel se! Sőt, rosszabb lesz. Ha te közbeszólsz és azt mondod: „Jól van, drágám, értem már. Értem.” Ez még rosszabbá teszi a nő helyzetét, mert azt gondolja: „Nem ért meg!!” És itt máris bedugult a kommunikáció. Azt mondja:
– De nem értesz meg!
– De épp most mondom, hogy értlek!
– De hát ha értenél nem vágtál volna közbe és nem adtad volna húsz perces analízisemet!
– Hát de éppen azért analizáltalak húsz percig! Hogy bebizonyítsam, hogy mennyire értlek!
– (sírva) De hát én úgy érzem, hogy egyáltalán nem értesz meg…
– Hát most mondtam el, hogy mennyire megértlek! Az a baj, hogy te nem érted magaaaad!

És így tovább. Tehát van különbség a között, hogy én azt gondolom, hogy értek valakit – föltételezzük, hogy én tényleg értem őt – és hogy ő megértve érzi magát. Mekkora különbség!

Sokszor beszélgetek valakivel; öt perc alatt megértem, és még hallgatok negyvenötöt. Na? Teljesen korrekt. Arról nem is beszélve, hogy ez nem szokott így lenni. Nem így van ez? „Ó, értlek!” De hogyha van elég türelmem, hogy még beszélj tíz percet, rájövök, hogy ahogy tíz perccel ezelőtt értettem… tí-ri-rim-rimm… ó, akkor most már megértettelek! Beszélsz még tíz percet… Ó dehogyis… Most értelek meg! És akkor a végén köszönéskor mondasz egy olyan mondatot, hogy khmmrrrrrggg! Úgyhogy te már most jól vagy, de én… Mi volt ez?!? Hogy??!

Szóval, amikor annyira ezt gondoljuk, hogy „én értlek”… Ezt a kommunikációval kapcsolatban mondtam. Nem tudunk eleget meghallgatni. Nem, arra nincs elég idő soha. Tényleg, ha megtanulunk meghallgatni – hahh! Boldog párkapcsolat elé nézünk! Két ember, aki hallgat. Nagyon szép! Tudjátok, a gyerekek… boldog párkapcsolat… Tudok nagyon szenyó lenni.

Hogyan hat a Balázs-áldás? Pöttyös mise

Balázs-áldás volt vasárnap. Kaptátok? Jóóól van. Na most. Mondom a szöveget (gyertya): „Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására óvjon meg téget az Úr a torokbetegségtől és minden más betegségtől.” Én úgy szoktam mondani: …minden más bajtól. Ne smucigoskodjunk. Ne csak a betegség… Minden baj! Miért, hát miből áll neki? Ő má’ onnan… Aztán majd ő eldönti, hogy kinek mit. Most én korlátozzam őt?! Nem… Szent Balázs fogja a fejét odafönt. Jaj, má’ megint csak a betegségek miatt kértek. Hát közben mennyi jót tudnék, pénzt is szerezni, de hát… Nem lehet, nem lehet, mer’ azt mondja a Feri atya, hogy minden betegségtől. Tehát ha nincs pénzed, akkor az nem betegség, tehát akkor bocsi! „Minden baj”! Hadd szóljon!

Gyerekmise. Szent Balázs hogy, így meg úgy, tudod; a felnőttek unatkoznak. Na de jön a szenyóskodás: „Na, gyerekek, eddig volt a bemelegítés! Most az a kérdésem, hogy hogyan működik a Balázs-áldás?” Két reakció volt megfigyelhető a templomban. Utána még egyszer föltettem: „Arra lennék kíváncsi, hogy ez hogyan hat? A gyerekek pikk! Így a szemük!! Azt a mindenit! Hogyan hat a Balázs-áldás?! Hát nem izgat ez minden normális gyereket? Hát tényleg, hogyan hat?!?? Jaj, de jó!!! A felnőttek meg… Volt, aki hátrahőkölt. Teljesen. A felnőttek padlót fogtak.

A gyerekek meg beindultak. Olyan zseniálisakat mondtak… hogy hogyan hat a Balázs-áldás. Elmondjam nektek? Csak hogy úgy mégiscsak megkaptátok, de azért… Érted… Na, de a gyerekek hogy tudják ezt! Az egyik azt mondja: „A Balázs-áldás úgy hat, hogy Istentől jön! S az Isten nagyon hatékony!” – Ez igen! A másik azt mondja: „Akkor hat, ha hiszek benne!” – Nagyszerű! A harmadik: „Akkor hat, ha közben jó vagyok!” – Na! Nana!! Eretnekség gyanús!!! Anathema esto! „Ez azt jelenti, hogy az áldás a (bennem lévő) jóra való törekvésben megerősít.” Gratulálok, ez jó, helyes értelmezés! A negyedik azt mondja: „Akkor hat, ha imádságos lélekkel veszem!” – Szuper!

És akkor jött a korona. Egyetlen rossz válasz sem született. Ezek születtek, amiket elmondtam. Nincs cenzúra. Öt gyerek együtt elmondta pontosan a lényeget. Kislány (11 éves, mert két éve volt elsőáldozó), áll a falnál, lazán. „Mondjad, Vikike!” „Ha szeretjük egymást.” – Ugye ettől szokott felforrni az agyvizem. Nana, nem adom olyan olcsón! „Mi az, hogy szeretjük egymást?” Azt mondja: „Feri atya, az úgy van, hogy ha én szeretek másokat és mások is szeretnek engem, akkor van kedvem élni, akkor élvezem az életet és kevésbé leszek beteg.” – Így ennyi. Tehát a tizenegy éves gyerek tud a pszichoszomatikáról. Így, ilyen egyszerűen. És akkor utána már csak egy utolsó válasz hangzott el: „Ha teszek valamit az egészségemért.” –

Úgyhogy azt kértem, hogy miközben jönnek ki a Balázs-áldásra, mindenki legalább egy dolgot döntsön el, hogy mit tesz az egészségéért. Legkomolyabban! Nekem ne gyere úgy az áldásra, hogy megyek ki a templomból, aztán rágyújtok… „Istenem, ments meg engem a torokbetegségtől… Cikk-cikk (öngyűjtóhang)” Torokrák! Az ám!Tudjátok, hogy a kegyelem… 

A legtöbb ember a „kegyelmet” (ez ilyen szakszó – nem az, hogy a bíró kegyelmet ad valakinek; nem ez). „Isten kegyelme” – ezt úgy veszi, hogy naponta öt doboz cigit elszívott negyven éven keresztül, totál szétment itt, és akkor ő imádkozik, és Isten kegyelmével meggyógyul. Tehát hogy a kegyelemnek ez az útja-módja. Hogyha az ember valamit nem csinált meg, akkor jön az Isten és ő megcsinálja. Tí-rí-ríí! Ez a kegyelem rendkívüli működési módja. Így nevezem. Egyszeri, rendkívüli esetekben van ilyen is. De a kegyelem természetes működési módja a természetes dolgokon keresztül megy. A rendkívüli működési mód arra jó, hogy rájöjjünk, hogy van ilyen! Hogy létezik ez! Tehát érdemes a magunk erőfeszítéseit is megtenni.

Tehát kapcsolat: „Szeressétek egymást és egészségesebbek lesztek!” – mondta a tizenegy éves kislány, és igaza volt.

Milyen hatással van a szülő-gyerek kapcsolatra, ha a szülő hálát vár? Kutatás

Képzeljétek el: azt kutatták (erre a kutatásra már utaltam) Németországban, az Egyesült Államokban, Törökországban, hogy a szülő, ha hálát vár a gyerekétől, az milyen viszonyban van a szülő-gyerek kapcsolatra nézve? És az derült ki, hogy minél tradicionálisabb egy kultúra, és minél tradicionálisabb a család szerkezete és az értékei, minél nagyobb a gazdasági kényszer, a szülők annál nagyobb hálát várnak a gyerekeiktől; annál kevésbé érdekeltek abban, hogy a gyerekeik nagyon autonómok legyenek, és bármilyen érzésüket csak úgy megéljék.

És azokban a kultúrákban, ahol a szülő nem különösebben vár hálát a gyermekétől, ott a gyerekével való kapcsolat szorosabbá válhatott. Milyen elgondolkodtató! Vagyis, ahol az érzéseket és az érzelmeket korlátozzuk (most a hálára vonatkozóan mondom ezt), ott a kapcsolat éppen nem szorosabb lesz! Ahol azonban fordítva van: megengedem, hogy te érezz, és legyél olyan, amilyen, ott a kapcsolatnak nagyobb esélye van arra, hogy az szoros kapcsolat legyen. Arra vonatkozóan, hogy nem korlátozom az érzelmeidet szabályokkal. Jó.

6. Tudunk és merünk dönteni, de tekintetbe vesszük a másikat és a kontextust is.

Erről már sok szó esett. Egyetlen példa. Keresztény emberek gyakran tudnak túlságosan „agyasak” lenni. Mert az érzések, az érzelmek, a test, az ösztönök, a tudatalatti olyan nagyon zűrös, gyanús világ. Mi az, amiben egy keresztény ember olyan könnyen (látszólag) rendet tud tenni? A feje! Ugye, abban szépen meg tudunk tanulni rendszereket, szépen „igazságokat”, ugye… Hát a katolikus hit meg különösen alkalmas erre! Nem? Minden pontokba van szedve! Régen volt a kiskatekizmus! Kérdés + válasz. „Mi végre teremtette Isten az embert? – Az Isten az embert az ő dicsőítésére teremtette!” Hát vagy igen, vagy nem. Az a lényeg, hogy legyen kérdés és legyen válasz. És akkor ebből olyan néhány ezer; ez a lightosabb verzió.

Tehát, aki nem akar különösebben teológiát tanulni, az megkapja a kis katekizmust (nem ajánlom senkinek). Ez ilyen „Kérdezz, felelek!”. Mindent pontokba szedtünk, nem? „Nyolc boldogság”. Igaz, hogy kilenc, de nem baj; mert az már gyanús. Jaj, az már túl sok! Tehát: nyolc! De tényleg kilenc. Kilenc van benne. De eldöntöttük, hogy nyolc, és abból nem adunk! Nem vicces ez? Valaki valamiért kitalálta, hogy az a „Nyolc boldogság”, és akárhányszor számolom, mindig kilenc jön ki – de akkor is nyolc. Pedig kilenc. De nem baj. Tehát az: „Nyolc boldogság”. Az Anyaszentegyház öt parancsa. A hét főbűn. A négy sarkallatos erény. A hét szentség. A tízparancsolat. Mi van még? Jaj, hát ilyet… Igazad van, de olyan gagyi: a tizenkét apostol. Hát persze. Név szerint? Na? Így már… Nem ezért jöttetek. Szóval: pontokba szedjük, okoskodunk, minden.

A fejünkben látszólag rend van. Lehet is! Hogy az élet nem olyan – nem zavar. A lényeg: a fejünkben rend van! Rendes ember ezt csinálja, azt nem csinálja. Rendes ember így érez, úgy nem érez. Rendes ember ezt gondolja, azt nem gondolja. Tűrürü… Lényeg, hogy itt rend legyen! Az élet meg egyszerűen ennek nem akar behódolni. Ugye? És akkor jönnek ilyen szakkifejezések, hogy … hát a legdurvább: megszállottság! Hallottátok már? Tehát például egy férfi megnéz egy nőt. A férfi tekintete rávetül a nő kebelére. Ftty! Ftty! Ftty! Többször. A férfi tekintete olykor-olykor a nő (Ki szabad mondani ezt a szót? Pedig szép. Na. Tehát…)… S akkor erre azt mondjuk: megszállott! Szexuális megszállottságban fetreng. Vagyis, hogy minden, ami úgy tűnik, hogy itt a fejünkben kialakuló rendezettségnek ellentmond, mert érzés, mert érzelem, mert ösztön, mert szenvedély, mert mit-tudom-én-mi, akkor ezeket lenyomjuk ilyenekkel. Ez katasztrófa! (De miért mondtam ezt? Jajjj, Feri… Hol tartok? Ja, ez az!)

Vagyis, hogy tekintetbe vesszük nemcsak magunkat, hanem a másikat, a kontextust. Tehát, hogy sok mindent képesek vagyunk tekintetbe venni, például a saját testünket! Hmm! Itt most arra utalok, drága aranyos katolikus lányok! (Tegye föl a kezét, aki… ) Na most: hányszor hallok olyat, hogy öt éve jár egy fiúval, és utána: „Nem tudom eldönteni! Kell-e nekem, nem kell-e? Vannak jó oldalai meg rossz… és akkor listát írok: ezekért érdemes vele megházasodni, azokért nem érdemes…”. És ilyen döndésképtelenségek. Mert itt a fejedben akarsz mindent eldönteni! Hmm??? Egyszerű kérdésekre van szükség. Vonz-e a szaga? Ez alapkérdés! Begerjedsz-e a szagától? Ha be… Jó lesz, jó lesz! Épül egy szentségi házasság! Van-e komoly szexuális vonzalom? Ha van… na, mehet! Ezek egy szentségi házasságnak alapvető alapjai! Nemcsak az, hogy „Olyan udvariasan beszél az anyámmal!”. Hááát. Így is lehet. Ő úgy házasodik, ahogy akar. De hát erre? Hááá… Látom, ezt értettétek. Tehát hogy képes vagyok nemcsak ezt a rendszert figyelgetni itt a fejemben. Jó’ van.

Jött hozzám egyszer valaki. Beosztottam! (Képzeljétek, ilyen is van.) Azt mondja: „Feri! Tudod, mit szeretek benned? (Jó, hát egy listát mondott, de most csak egyet akarok…) Feri, az a jó benned, hogy rád lehet haragudni! Ezért tudok veled együtt dolgozni! Mert egy lehetetlen hülye alak vagy (mondta kedvesen), de legalább, ha egy lehetetlen hülye alak vagy, megengeded, hogy haragudjak rád. És ez így OK.” Ez tetszik nekem! Nem? Tehát, ha már… (Jó. Néha majd készülni is fogok az előadásokra, és akkor lesz egy-két befejezett mondatom is. 6. Nem! 7! Tudtam, hogy ez a gyöngém! Milyen nyolc?! Ne zavarints meg! Próbálom itt a katolikus öntudatomat összeszedni, és te ilyet csinálsz?!?)

7. Néha teljesen kimerülünk és tehetetlennek érezzük magunkat. De tudjuk, hogy ezek átmeneti krízisek.

De szép a kettő együtt! Tehát attól, hogy valakinek van helyes önbecsülése és önértékelése, hogy áll két lábbal a földön, a kezével meg meg tudja érinteni az eget. Vagyis, hogy úgy normális. Egy ilyen embernek is vannak krízisei, mélypontjai. Egy ilyen ember is tud tehetetlen lenni; egy ilyen ember is tudja úgy érezni magát, hogy azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány. Vagy pap! Hogy ez… Szó sincs arról, hogy a helyes önbecsülés az valami védettséget adna az emberséggel szemben. Tehát bármelyikünk átél ilyesmiket. De ugye, milyen nagy különbség van? Tudom, ezt is szoktam nektek mondani.

Jellemzés a papnevelő intézetben

Tudjátok, a papnevelő intézetben minden év végén az elöljárók kon-szen-zu-á-li-san írtak jellemzést a papnövendékekről. És a papnövendékekről szóló jellemzést titkosan, zárt borítékban (hogy a papnövendék véletlenül se tudja azt, hogy hogyan gondolkodnak róla – ez tehát a pedagógia egyik csúcsa, XXI. század)… Tehát az nem történik meg, hogy leülünk és megbeszéljük. Az nem. Zárt boríték, csak a püspöknek. Aki meg nem is ismeri. Na jó, hagyjuk, hagyjuk.

Tehát zárt borítékban megy föl a jellemzés. Egyik barátom (nagyon jó pap azóta is) a következő jellemzési mondatot kapta… (Ugye szentelés után egy-egy ilyen mondatra fény szokott derülni. Vagy, ha az embert kirúgják a szemináriumból, akkor is szoktak ilyesmiről beszélni – én az utóbbiban részesültem; majd mondom, hogy nekem mik voltak a jellemzésemben (vagy egyet-kettőt, talán).) „Szokásos állapota a krízis.” – így látták őt. Ugye, reggel lement a misére, így be volt borulva. Órákon kócos hajjal szenvedett. Enni keveset evett… Leírták tehát, hogy szokásos állapota a krízis. „Szentelését nem javasoljuk.” Nagyon jó pap lett, érzékeny ürge volt.

Az én jellemzésemben például a következő került: (nem, nem, ezt nem – na de egyet elmondok:) „Világias magatartása nem illeszkedik a szeminárium rendjébe.” Azzal védekeztem, hogy világi pap leszek. Szükségem van a „világias magatartás” elsajátítására, mert jelen állapot szerint nehezen tudnék nem a világban pap lenni. Megjegyzésemet nem vették jó néven. Hát egy kicsit elküldtek pihenni. Tényleg! Tényleg elküldtek. Tehát: néha teljesen kimerülünk, és tehetetlennek érezzük magunkat…

„Még nem tudom, mit fogok csinálni, de megteszem!”

Egy pszichotikus beteg beszélt a pszichiáterével. És ahogy beszélgettek, egyszer csak kihúzta magát. És az a valaki, aki ott hetekig-hónapokig a teljes tehetetlenségnek, az önvezérlésnek egy nagyon nagyon lehetetlen helyzetében élt, kihúzta magát és azt mondta: „Még nem tudom, mit fogok csinálni, de megteszem!” Micsoda zseniális mondat! Ugye, egy önbecsülésben egészen-egészen sérült valaki, amikor azt mondja: nem tudom, mit csinálok, de meg fogom tenni! Ha ezt egy vezető politikus mondja… A kontextus mennyire nem lényegtelen, ugye! Egy pszichotikus betegnél erény. Egy vezető politikusnál… kérdéses!

Ismerjük azokat az embereket, akik mindig, mikor valami az önbecsülésüket megsérti, akkor teljesen lenullázódnak. „Hülye vagyok, béna vagyok, senki vagyok, szerencsétlen vagyok…” Így él egy óráig, egy napig, egy hétig… és úgy kell őt kihozni… huszonöten hozzák ki öt percig. Milyen hihetetlen az, amikor valakivel úgy kell együtt élni, hogy állandóan huszonöt kört kell körülötte rohanni, míg úgy egyáltalán valamennyire normális állapotba kerül. Fú, de rettenetesen fárasztó!

Ismerősek a karácsonyi manőverek? Ott van a nagymama, a feleség, a férj, és akkor mindenki úgy manőverezik, hogy legalább szenteste valahogy kibírjuk! Legalább ott senki ne taposson rá a másiknak a százhuszonnyolcezer tyúkszemére. Mert neki annyi van! Az egész ember egy nagy tyúkszem! Mindenhol! Hát ha valaki egy nagy tyúkszem, nehéz nem a tyúkszemére lépni.

Megtörtént. Feküdt egy református hölgy a kórházban. Teljesen le volt bénulva. Harmincegy-két éves volt, több gyerekkel. Mentek hozzá látogatni a család tagjai. Csak a fejét tudta mozgatni. Annyi. Mindene le volt bénulva. Intenzív osztály. S feküdt mellette egy másik valaki. Nem volt akkor vallásos. Se hívő. Se keresztény. És látta, hogy ez a valaki teljesen tehetetlenül, bénán fekszik ott az ágyon, és valahogy van rajta egy derű! Ő pedig sokkal jobb állapotban volt, és tele volt… mélypont-mélypont-mélypont-mélypont… az nem is mélypont, hanem – mi az? – gödör? Az kevés. Árok! Mélyárok! És nézi, hogy hogy a csudában van, hogy ez itten kedvesen rámosolyog a családtagjaira; mit tudom én!

És mikor elmentek és leszállt az este (az este nem „száll le” – mindegy), odament a református nőhöz, és azt mondta: „Én annyira szeretném a te hitedet! Hit, bizalom, önbizalom, önbecsülés. Annyira szeretném! Tudsz értem valamit tenni?” Mire a másik; ez ugye a kompetenciatudat! „Én – jaj, hát én nem vagyok a 12 apostol közül ez se! Nem! Nem, nem! Hát én csak egy beteg református vagyok, hát mit tehetnék én?” Nem, hanem fekszik az ágyon, teljesen tehetetlen, béna, és így mondja: „Persze hogy tudoook!!!” – Értitek ezt?!? „Tudod mit? Majd én imádkozom a Jóistenhez érted!” – „Jaj, jaj, jaj de jó!”

Másnap reggel jön és hozza a fésűt ez a mélyárokban lévő ember (aki egyébként sokkal jobb helyzetben van, mint a másik, mert ugye a másik béna volt; ő fésülte, ott gondoskodott róla – így kezdtek el egymással beszélgetni). S akkor azt mondja az a református asszony: „Tedd most le a fésűt. Hagyd most a fésülést, mert megimádkoztam ezt a kérdést, hogy te olyan hitet akarsz, mint ami nekem is van. Mondom a választ!” – Értitek? Hát… Nem hogy a fésűt rakta le, a fenekét is. Mit szól az Úr? „Te! Isten azt üzente: tied is lehet ez a hit!” „De ne örülj még, mert üzent mást is. Tied is lehet ez a hit, de az életed nem lesz könnyebb. Most fésülhetsz!” Micsoda realitás ez!

Most képzeljétek el, hogy ez a nő, aki odament ahhoz a másik nőhöz. (Megvan, hogy ki az egyik és ki a másik? – aki azt mondta, hogy nem hívő, nem vallásos… valaki azt mondja, hogy az egyik nem tudott menni! Ez a differentia specificaja. Úgy van! Tehát volt egy nő, akinek a differentia specificaja, az actidentalis járuléka az az, hogy nem tud járni. Na de most a másikról beszélek. Ne zzzavarj össze!) A másik azonban azt mondta, hogy neki milyen hihhhhetetlenül sokat jelentett ez a mondat. Hogy az övé is lehet! Hogy ezt még így neki nem mondta senki!!! Hogy lehet! Lehet! Csak rajta! Lehet a tied is! És lett is, tényleg. Ez történt húsz évvel ezelőtt. S akkor volt nálam ez a hölgy, és azt mondja: „Tényleg tudok hinni, tudok bízni; de az életem nem lett könnyebb.” 

Normális! Ez teljesen normális! A hittől az ember élete ilyen értelemben sosem lesz könnyebb! Egy picit sem lesz könnyebb. Olyan értelemben lehet, hogy könnyebb lesz, hogy éppen attól, hogy van bennem hit, a dolgok egy picit más színt kapnak. NNNa. Tehát tudunk teljesen kimerülni és tehetetlennek érezni magunkat, de tudjuk, hogy ezek átmeneti krízisek.

8. Belátom, ha hibáztam, de arra használom, hogy tanuljak belőle.

Hát elég gagyi mondat, nem? Már annyiszor… De! Phd-zett valaki (vannak ilyenek – akiket nem rúgnak ki az egyetemről, azok még ilyesmit is csinálnak). Képzeljétek, engem még az egyetem épületéből is kitiltottak. Nem hülyéskedek! Először kizártak a papnevelő intézetből; halmazati büntetésként az egyetemről. És amikor mentem volna be a barátaimhoz, akkor a portás bácsi álljt parancsolt. Ránézett az előtte álló fényképbe, és azt mondta: sajnos az épületbe nem tehetem be a lában. Legkomolyabban! Nehogy megrontsam az ifjúságot. (Phd. Köszönöm.)

Phd-re készülve azt mondta valaki: „16-17 éves bűnelkövetőket fogok vizsgálni. És az érdekel engem, hogy a bűnelkövetés valószínűsége mivel korrelál. A hipotézisei a szakdolgozatához a következők voltak: 
– nyilvánvalóan a családi háttér
– a szociális viszonyok
– a kortárs csoport hatása (ugye, hát amire gondolunk… hát oda született…)

(Harmadszor léptem rá a mikrofonra, András. Azt mondja: amíg szól, nem baj. Köszönöm.) Tehát ez tűnt teljesen evidensnek. Elvégezték a kísérletet. Kísérték ezeket a fiatalokat; egy év, két év… És kiderült, hogy nem így van. Azt képzeljétek el, hogy az derült ki, hogy a legegyértelműbb összefüggés a későbbi bűnelkövetéssel az önbecsülés szempontjából volt! Ugyanis azok a fiatalok, akiknek reális önbecsülésük volt, és a reális önértékelés párosult a környezetük, a világuk és a többi ember reális értékelésével, ők estek vissza legkevésbé. És ahol az önbecsülés is (és nyilván ezzel összefüggésben a „te” értékelése, meg a kontextusnak reális értelmezése) gyönge volt, ott estek vissza jobban! És ez akkor is így volt, ha a családi háttér, a kortárs csoport, az örökségek és a szociális helyzet rosszabb volt, de az önértékelés reális és pozitív; ők kevésbé estek vissza, mint fordítva. Lehet, hogy jobb helyzet, jobb körülmény, jobb szociális… és mégis jobban visszaestek.

És a kutatók nem hittek ennek! Akinél phd-ztek, azt mondta: ezt a kísérletet újból meg kell csinálni, mert ez ellentmond mindennek. Az önbecsülést, mint faktort, szinte csak úgy utólag tették be a listába. Teljesen esetlegesen; „jól van, rakjuk bele azt is”. És kiderült, hogy az volt a legizgalmasabb. És végeztek még egy ugyanilyen munkán még egy kutatást. És bár nem ennyire markánsan, de ugyanez jött ki. Ejha!

Azért Satir asszonynak vannak zseniális meglátásai. Hogy az önbecsülés miért olyan sarokkő. De hogy az önbecsülés, a másik értékelése, a kontextus reális értékelése miért olyan fontos. Vagyis, hogy „belátom, ha hibáztam, képes vagyok ezzel a realitással szembenézni, de tudok belőle tanulni”.

9. Vannak szabályok, amiket használok, de rugalmasan kezelem őket.

Fú, ez – mondjuk díszkatolikus körökben – istenkáromlásként hat! Egy szabályt rugal-ma-san kezelni? A szabályok azért vannak, hogy mint egy cövek, beleüsd az orrodat! Ruh-gahl-mah-sahn hahsz-náhl-nihhhh?!? Azt hiszem, hogy talán mindnyájan láttuk a „Legyetek jók, ha tudtok” című filmet. Ugye? Ez a mondat éppen ennek a zsenialitásáról szól. „Legyetek jók!” – ez a szabály. „…ha tudtok” – ez a hozzá való rugalmasság. És azt gondolom, hogy ezért volt az lehetséges, hogy olyan sokaknak annyira bejött ez a film. Mert ez a cím és a filmnek is ez a lelkülete… „Legyetek jók!” – tehát van szabály! De a „ha tudtok”-kal ez az egész olyan emberivé vált. És ha azt mondjuk, hogy „Legyetek jók, ha tudtok”, nem azt mondjuk, hogy nem kell komolyan venni azt, hogy legyetek jók! Nem azt mondjuk, hogy „úgyse tudtok jók lenni”. Hanem, hogy legyetek jók, erre képesek vagytok, ezt te is tudhatod magadról; és lesznek olyan helyzetek, amikor ez nem fog sikerülni. Na és aztán? Jön a következő helyzet, amikor meg sikerül. Nagyon zseniális! Nagyon.

Képzeljétek el, úgy szoktam csinálni (minden szemétségemre fényt derül), hogy az elsőáldozó gyerekekkel elsősorban a hitoktató néni foglalkozik – én meg a szülőkkel! Ami azt jelenti, hogy ha nálunk valaki elsőáldozó akar lenni, jól rajtaveszt. Mert minden más helyen a gyerek az elsőáldozó, a szülő meg otthon készíti az ebédet. De nem nálam! Ugyanis a szülő a gyerek elsődleges hitoktatója. Hát az istenkép (erről mennyit beszéltünk) a szülőn múlik, ne a papon. Hát a pap… valamicskét tud azon egy picit, picit. De a szülő az elsődleges hordozója az istenképzeteknek! Ezért hát a szülőkkel kell foglalkoznunk, ha azt akarjuk, hogy a gyerek elsőáldozó legyen! Combosan!

A szemétség abban van, hogy ez kötelező. Na, mit szóltok? Csak azért, hogy a pozitív projekcióitok lefoszlódjanak rólam. „Feri egy olyan jó; ilyen szabad… meg …” Dehogyis! Kötelező! Ha nem jössz, a gyereked sose lesz elsőáldozó! Éééígy van! A legkomolyabban. Már csak azért is, mert pontosan egy HÉV megállót kell innen menni a következő templomig. Erről ennyit tudok elmondani. Ennyi. Itt így megy, ott úgy megy.

Ez a szabadság. Hát ha mindenütt ugyanaz van, abban mi a szabadság? Itt így van, ott meg úgy van, és akkor te szabadon választhatsz. Ezt én mindig a legelején elmondom. Mindenkinek adok elbocsátót, ajánlást, mindent, bárhova. De itt ez így van. És tudjátok, a szülők nem szoktak elmenni. Ez a legérdekesebb, hogy nem mennek el. Na és akkor vagyunk ebben a csoportban, és beszélgetünk. Vesszük ugyanazokat a témákat, amiket a gyerekek vesznek. Csak hát nem gügyögünk, hanem: az hogy is van? És akkor a szabályokra esett a szó, meg hogy jónak lenni, és hogy most lesz az első gyónás, és akkor hogy. Az egyik anyuka pironkodva azt mondta: „Tudjátok, én azt szoktam mondani a kislányomnak, hogy ha lefekszel aludni, akkor láthatsz az ablakban két angyalt. Az egyik angyal azt mondja: „Legyél jó kislány!” A másik angyal meg azt mondja: „Tedd úgy, ahogy a szíved diktálja!” – Na mit szóltok? De akkor van ennek értelme, ha mind a kettő angyal és együtt jönnek! Ugye, ez a „legyetek jók, ha tudtok”-nak egy nagyon sajátos verziója. És ez az anyuka egyébként azon problémázott, hogy ő nem szokott templomba járni. Nem is tudja, hogy normálisabb istenképe van, mint a többi huszonnyolcnak! Hmm.

Tehát vannak szabályok, de rugalmasan kezelem őket. Már csak azért is, mert Jung apó olyan izgalmasan mondja azt: „Az emberi lelket illetően minden igaz – és az ellenkezője is”. Ez zseniális. Hú, de tudja ez a mi európai fejünket bosszantani. „Minden igaz, és az ellenkezője is.” Én is hányszor ütöttem már be a fejem, amikor megvoltak a nagy okoskodásaim. Hogy „azért az nagyon fontos, hogy ez így legyen” – és az illető tök fordítva csinálta, és úgy volt jó. Hogy amikor egy totálisan olyan döntést hozott, ami minden megfelelőnek tűnő szabály és szabályszerűség ellen hatott: az volt a jó döntés! Kifejezetten az vitte őt előre!

Volt olyan, hogy azt gondoltam valakiről, hogy nem szabad elmennie papnövendéknek. Hogy őrültség, ha elmegy! És igazam volt. Egyébként tényleg (abban, hogy nem szabadna elmennie). De azt mondta: „Én elmegyek!” – és elment. Otthagyta 4-5 év után, és ezzel járt jól. Mert egy életre el tudta dönteni, hogy nem azt kell csinálnia. Az biztos. Ti még mind: …hú, most jól döntöttem, vagy nem? Ő meg kipróbálta vastagon! Hogy az milyen lenne Volt olyan… Minden és az ellenkezője is bejöhet. 

Sokszor a legjobb, ha az ember inkább meg se szólal. Mint például én keddenként. Tényleg. Amikor hazamegyek, néha kifejezetten azt gondolom, hogy ezeknek az általános érvényűnek tetsző kijelentéseknek semmi értelme nincs! Hogy ez úgy, ahogy van, egy hülyeség. A legjobb lenne hagyni ezt az egészet, hogy „így” meg „úgy”. Legalább annyit torzít mindig a valóságból, mint amennyit kifejez belőle. Legalább annyit! Tehát mindig óriási kritikával vegyétek, amit mondok.

A pedagógia azt mondja: milyen fontos, hogy a gyerek tudjon alkudozni a szülővel. Hogy legyenek szabályok, de legyen tere az alkudozásnak. (Híj, mindjárt vége. Most nem kezdek bele egy újba. Akkor ezt itt most befejezettnek tekintem.)