Kapcsolati tényezők (párkapcsolat) 4.

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit.

Fantasztikus, hogy itt vagyunk. Hihetetlen, óriási dolog. Próbáljuk belakni akkor ezt a teret, biztos, hogy nekem is meg kell szoknom. Mondanék néhány mondatot arról, hogy mit is jelent az, hogy itt vagyunk, milyen szempontokra volna érdemes figyelni, illetve milyen kereteket kell megtartanunk. Lehetőségünk van arra, hogy itt legyünk akkor most április-májusban, és aztán a következő évben, és amikor vége van az alkalomnak, akkor itt bent is tudunk maradni egészen éjfélig. Kint, ahol a folyosó van, és ott, ahol a büfé van, ott is tudunk maradni éjfélig, és természetesen ott kint a „kertben” – hogyha jól mondom – ott is lehet maradni éjfélig. A mai alkalom abból a szempontból egy rendkívüli kivételes alkalom, hogy most innen belülről egy következő program szervezése miatt 10 órakor el kell majd mennünk, de kint a folyosón nyugodtan lehetünk éjfélig, és a büfé éjfélig nyitva van. A kapunyitás pedig úgy megy, hogy miután reményünk szerint van elég ülőhely – vagyis látni való, hogy nincs. Nem tudom, jól van, most azért maradunk 1-2 évig… A kapunyitás pedig úgy van, hogy fél 8-tól lehet bejönni. Tehát hogyha van bennetek ilyen zsigeri mozgás, hogy 7 órára oda kell menni, akkor ezt csillapítsátok le magatokban, és egyetek még egypár jó falatot otthon, vagy valami ilyesmi, tehát hogy fél 8-tól fogunk tudni bejönni ide. Na most ami nagyon fontos, hogy hát egészen döbbenetesen lenyűgöző lehetőségek között vagyunk itt, én így élem meg, ez egész frenetikus, hogy magyarul szóljak. Egyvalami van, amivel mi egy nyilvánvaló, egyértelmű támogatást tudunk adni az alkalmaknak. Az alkalmak alatt most nem bennünket értem, hanem a Millenáris Parknak. Mert úgy beszéltük meg, és ez egy óriási lehetőség, hogy ingyen tudunk lenni, ez egy fantasztikus dolog, egyszerűen fantasztikus. Csak hálásak lehetünk érte. (taps) De hogy mégiscsak valahogyan ki tudjuk fejezni a köszönetünket, meg egyáltalán, hogy ez a program itt tudjon lenni, ezért is van a büfé. Vagyis kerek perec a lehető legnagyobb egyszerűséggel mondom nektek: egyetek, igyatok. Legkomolyabban. Tehát tudhatjátok azt, hogy akár így is lehetne mondani, hogy nincs belépőjegy, hanem vehetsz egy kólát, egy ropit, egy nem tudom én mi, és azzal tudod támogatni azt, hogy itt tudunk lenni. Ezt a legkomolyabban. Tehát hogyha ez bent van a köztudatunkban, akkor lehet azt mondani, hogy a jegyért rögtön van valami innivaló, vagy a jegyért rögtön van valami ennivaló. Ez szerintem egy hihetetlenül jó konstrukció, ahogy szokták volt mondani a nagyok. Ezt a legkomolyabban. Hogyha itt tudunk maradni, akkor is egyetek, igyatok, költsétek a pénzt, mert akkor ez azt jelenti, hogy hát magunkat támogatjuk vele, és közben még jól is lakunk. Oké, ez nagyon fontos, ezt majd még elmondom párszor. Kell-e még, kell-e még…? Talán ez, ez volt így, jó, jó. (04:15)

Akkor… hát állnak. Tanácstalan vagyok. Fönn még van néhány hely. Szerintem ide előre is jöhettek még, most hagynék erre egy pici teret, itt azért van bőven hely, és akkor egyébként azt a közlekedési utat se nagyon álljuk el, jöhettek ide előre. az különben is engem az otthonosság érzésével töltene el, s akkor mindjárt le is jövök, csak megszokom itt ezt. Tudjátok, ez az első alkalom, tehát valahogy ki kell találnunk, hogy hogyan legyen. De jó! Hát ezt nagyon köszönöm. Ez jó, ez jó, jó, jó, ez jó. Oké, gyertek nyugodtan, áhá, na most. Akkor én közbe mondom a témát. (05:25)


Tartalomjegyzék 

Kapcsolati tényezők (párkapcsolat)
Ismétlés

Egy nagyon izgalmas pontnál hagytuk abba a múlt alkalommal. Legalábbis énbennem így él, hogy egy nagyon izgalmas pontnál hagytuk abba, (és most kipróbálom, hogy tudok-e sétálgatni… ó, ez nagyon jó). Ez a nagyon izgalmas pont pedig az volt, egy gyors ismétlést szeretnék idehozni, hogy onnan indultunk ki, hogy már régóta, hónapok óta érleljük és elmélyíthettük magunkban annak a tudását, hogy a társválasztásunknak bizonyos klasszikus, alapvető – ámbár tudattalan – motívumai vannak. A tudattalan motívumokból – most nem sorolom már megint el őket – végül is előállt egy tapasztalat, egy tapasztalati fölismerés. A tapasztalati fölismerés pedig így szól: Ebben a tudattalan mozgásban ahogyan párt- és társat keresünk és választunk, és aztán ahogy rácuppanunk valakire, abban nagyon nagy jelentősége van annak, hogy olyan valakit keresünk, akinek a személyiségjegyei, a magatartásformái, azok hasonlítanak ahhoz, ami számunkra ismerős az eredeti, a származási családból. Nem csak az apuból, nem csak az anyuból, hanem ott lehet a nagyi is, vagy azok a személyek, akik számunkra, főleg pici kortól kezdve alapvető mintát adtak, és akikhez érzelmi kapcsolat fűzött bennünket. Valamiképpen az ő alakjuk, az ő személyiségjegyeik, magatartásformájuk nagyon mélyen él bennünk, és ezt a hasonlót, ezt az ismerőst keressük. Ámbár az is kiderült, hogy a hasonlóságból és az ismerősségből egyáltalán nem vagyunk elég bölcsek, hogy a jókat keressük. Ó, hát a realitás nem ez, hanem hogy keressük a pozitív és a negatív vonásokat egyaránt. Tehát hogy olyan valakit keresünk, akiben nagyon is megtestesülnek azok a negatív vonások, és azok a negatív tapasztalatok velük kapcsolatban elérhetők lesznek a következő családunkban is, vagyis a saját családunkban, amit mi alapítunk meg, de természetesen előtte a társkapcsolatban is. (07:45)

Így jutottunk el oda, emlékeztek, hogy olyan óriási ereje van annak bennünk, hogy valahogy láttuk és értettük és fölfogtuk a világot, és ehhez keresünk magunkban valakit, még ha ez nem is tudatos. Hogyha nem is éppen olyan valakit találunk bizonyos helyzetekre vonatkozóan, aki pontosan megfelel annak a tapasztalatnak, amit hozunk a származási családból, akkor sokszor kiprovokáljuk. Egyszerűen addig-addig, és nem is tudatos, maga a provokáció sem tudatos, de addig-addig mesterkedünk, míg valahogy elő nem hozzuk a másikból a számunkra jól ismert – és itt van a nagy fölkiáltó jel – negatív vonásokat, negatív magatartásformát. Hogyha a provokáció sem… (Gyereksírás – Szerintem igen, igen, egy picit korai a PálFeri-hez, nem? Azért nem akarok neki rosszat. Már most negatív vonásokról kell hallania, hát cumizzon csak, na.) A harmadik lépés pedig ez volt: hogyha nem is provokáljuk ki, vagy képtelenek vagyunk kiprovokálni, pedig mindent megteszünk érte, hogy valami ismerős, de számunkra egyébként fájdalmas, a sérülésekre utaló, vagy egy rásérülést elősegítő választ kihozzunk a társunkból, akkor pedig belelátjuk, hogy mégiscsak olyan, vagy bármikor olyan lehet. Tehát hogy ez ilyen nagyon mélyen van bennünk. Ez volt, a múltkori alkalommal is elég hosszan ezt egy párkapcsolati történetbe ágyaztam, hogy ez hogy is van. Már igyekeztünk nézni a kifelé vezető utat is. (09:40)

A kifelé vezető út valami ilyesmi volt, és nyilván szeretnék, most nagyon menni, menni tovább, mert szerintem igazán izgalmas, hogy tehát az, hogy 2 év, 3 év, 4 év, 5 év, 6 év, a folyamatot megint nem mondom el, emlékeztek, hogy szerelem, biokémia, énhatárok feloldódnak, valamiféle regresszió, enyhe kábítószeres befolyásoltság, idealizálása a másiknak, ebből a szempontból realitásvesztés. Aztán irreális elvárások és vágyak maradnak, amelyek később elvárások formájában rárontanak a társunkra – persze mi rontunk rájuk, csak így ez sokkal szebben hangzik, mintha az elvárások rontanának a másikra, de azok mi vagyunk. Amikor ez megtörténik, kikerülhetetlen tulajdonképpen az, amit így neveztünk meg, hogy neurotikus allergiánk lesz a másikra. A neurotikus allergiát éppen azok a tulajdonságok, magatartásformák, válaszok, reakciók, vagy egyáltalán, néha csak egy pillantás váltja ki, amelyek egyébként, amikor tudattalanul társat választottunk magunknak, éppen a legfontosabbak voltak. Emlékeztek a példára?

Tehát hogy ott vagyok, és én azt hiszem, hogy én voltam az a valaki, aki úgy csak ültem a béke trikómban a Blahán, a Blahán ott szült meg engem az anyám (URH: Bon Bon Si Bon Bon – szerk.) ha ismeritek még ezt a régi számot. Egyszer csak jött egy nő, és tele volt a szeme élettel, és csillogott, és ragyogott, és fölkelt, azt mondtam: „Ez, ez kell! Ez kell. Amióta őt ismerem, most élek – ugye, vagyis szerelmes lettem – most élek!” És közben ahogy eltelik 3-4-5 év, egyszer csak éppen az a tulajdonsága, ami nagyon is benne volt a vonzalomban, kezd irritálni, és allergiás leszek rá. És dühít, és bosszant, és legvégül, legmélyén félelmet kelt. Emlékeztek, hogy ennek a hátteréről mit mondtunk el? Tudom, hogy ez ismétlés, de ez annyira fontos, ha ezeket látjuk és megértjük, ááh, nem vagyunk már eszköztelenek, kiszolgáltatottak, tehetetlenek. Mi történik ilyenkor, miért irritál? Miért kelt bennem félelmet, zsigeri félelmet és aggodalmat? Hát azért, mert abban a családban, ahol fölnövök, valamiképpen a személyiségem ahogy formálódott és alakult, bizonyos adottságok, bizonyos tulajdonságok, magatartásformák és bizonyos értékek háttérben voltak. A szüleim, vagy nekem fontos személyek azokat az értékeket inkább félelemkeltőnek, aggodalomra okot adónak, satöbbinek titulálták, és elnyomták őket, nem pártolták őket. Ezért az én személyiségemben azok nem tudtak megfelelően kialakulni. Amikor szerelembe esek, egyszer csak hííí, onnan, onnan kaphatnám azt, ami nekem nincs. Ott, ott valahogy, valahogy részesedhetnék, tehát tulajdonképpen a gyógyulásra és a növekedésre vagyunk beállva. Ezért a gyógyulás, és növekedés és kiegészülés vágyától hajtva direkt olyat választunk, akiben ott van valami, ami bennem nincs, és ebbe is beleszeretek, abba a különbségbe, ami kettőnk között is van. Igen ám, csak az a probléma, hogy ez a különbség előbb-utóbb mire figyelmeztet engem? Hogyan hat rám ez a különbség? Hát hogy rettenetes félelmet kelt, mert éppen egy olyan tulajdonsággal kell kívül megbirkóznom – mondjuk a társam, emlékeztek, ez a példa – hogy hangosan nevet. Hihetetlenül tud spontán lenni, önfeledt lenni, intuitív lenni, ezt nagyon jól csinálja. De énbennem, mert a családban sem a spontaneitás, sem az intuíció, és az egyéb értékek ott voltak, mert nem tűntek túl biztonságos dolognak, ezért amikor a társamat látom és már nem vagyok szerelmes, és már a biokémia nem segít, és már a szeretet se segít, már a szeretet se elég, mikor mindez egyszerre megérkezik, és kialakul a neurotikus allergiám őrá, akkor tulajdonképpen egy olyan belső lélekrész kidolgozására vagyok fölszólítva a társamon keresztül, ami pici koromtól kezdve, gyerekkoromtól kezdve nem tudott kellően, megfelelően kidolgozódni. Ezért félelmet kelt, ezért zavar, ezért dühít, ezért irritál. (14:25)
A szenvedés nem kerülhető ki

Éppen egy 4 napos továbbképzésen voltam. Azt mondja a terapeuta, egy németországi terapeuta, pszichodramatikus tartotta (Egészségedre!), és azt mondja, hogy hát nem egyszer előfordul a terápiában a következő egészen egyszerű villanás. Ő ül, és gyönyörű tavaszi nap van, április (nem t’om) 5-e (Hányadika van ma? Áááá! Április 5-e és gyönyörű szép nap van!) és nyitva van az ablak, és ahogy beszél a kliense, ő hallgatja, és csak olyan révetegen, úgy teljesen szinte véletlenszerűen a tekintete egy picit a fákra, a levelekre meg a madarakra téved, és aztán vissza. És a klienssel mi történik? Grrr. Lefagy. Egyetlen pillantástól. És ha megvan a bizalom légköre köztük, vagy a kapcsolat ott tart, akkor a kliens el tudja mondani, hogy amikor ő azt látja, hogy ő éppen beszél, és a segítő, a terapeuta, akiben ő éppen bízik, kinéz az ablakon, de csak egy pillanatnyi, és már néz is vissza, az számára a legrettenetesebb dolgokat hívja elő. Azt, ahogyan az apja vagy az anyja mindig másfelé nézett és nem tudta őt elérni, nem tudta őt megszólítani, nem tudott vele kapcsolatba kerülni. Egyetlen pillantás, egy oldalt fordulás, egy lehajló hát – emlékeztek a példára – elég ahhoz, hogy krsss, a neurotikus allergia iszonyatos erővel bennünk föltörjön. Egyetlen ilyen valami elég. Nem értjük, hogy hova lett akkor a szerelem, ez hogy, hogy lehet? Hát őt szerettem a legjobban, és ránézek, megbolondulok tőle. Erre mondtam azt, hogy ez normális. Hogy kikerülhetetlenül normális. Hogy ennek előbb-utóbb, most így mondom, így kell történnie. Tényleg, most ez lehet, hogy meredek csatolás lesz, de hogy Jézus néha olyan világosan mondja a Szentírásban, hogy ennek így kell történnie. De hogy így valósul meg Isten országa, hogy valamiképpen így megyünk előre a beteljesedés felé, de ennek a szenvedésnek meg kell történnie, nem kerülhető ki, meg kell történnie, és így kell megtörténnie. (17:00)

A párkapcsolatban is ezt látom, most egy picit megállnék, rengeteg mondanivalóm van. Nagy hely, sok mondanivaló. Annyit töprengtem rólatok. Mert mikor megkérdeztem a múltkori alkalom után, hogy „Na, ez most rossz nektek? Amit összefogl… hogy esett nektek?” és láttam, hogy, aj, láttam, amit láttam. Hogy sokat öááá, és ezen vívódtam és töprengtem, hogy mi, mi történhet tulajdonképpen bennetek. Mi, mi mehet ilyenkor? És persze mi megy énbennem, mikor én ülök ott és hallgatok valakit. Szeretnék egy gondolatot elmondani erről nektek. Amit mondok, annak a háttere, vagy hogy hogyan érkezik ez meg. (Szomjas lettem, ne haragudjatok. Ez nem igaz, ez egy… túrázni kell. Most látjátok, ez egy szörnyű választás elé állít engem: vagy közel vagyok hozzátok, vagy élvezem az életet. A kettőt nem lehet együtt? Pedig az jó lenne. Szóval… tessék? Hozzam? Ilyen egyszerű? Te nagyon tudsz. Micsoda szabadság lehetett a te családodban, hogy így… kapcsolatok és élvezetek együtt. Hát, ha én újra születnék, lehet, hogy oda…, oda…) Hogy hova jutottam, ezt el szeretném nektek mondani. Nem mondom, hogy csak a saját eszemből jutottam el ide, hanem hát természetesen ilyenkor sajátosan segítséget kérek okos emberektől, könyvektől, minden, de valamit idehozok. Ez pedig az, hogy mi az, ami miatt például mondjuk ennek a néhány évnek szinte forgatókönyv szerű leírása olyan gyomorbavágás-szerűen tud ránk hatni. Azért, mert az élethez – és most beleértve a cselekvéshez különösen is – szükségünk van ideálokra, álmokra. Szükségünk van ideálokra, álmokra, azoknak a lelkünk mélyén…, a vágyakra. Vágyak, amelyek ideálok, álmok, ahh. Tulajdonképpen ezek a vágyak és az ideáljaink és az álmaink nélkül szinte cselekvésképtelenek vagyunk. Mert még csak el sem tudjuk képzelni, hogy mit is lehetne tenni, vagy hogy is lehetne valahogy gazdagabb életet élni. Még csak el sem tudjuk képzelni.
Egy életem, egy halálom

A cselekvés honnan indul? Hogy egyáltalán valamit el tudok képzelni. Ameddig még csak elképzelni sem tudom, abból biztos nem lesz semmi. Tehát őrizzük magunkban gyerekkortól kezdve. A gyerekek zseniálisak, a gyerekek tele vannak álmokkal, csodálatos vágyakkal, ideálokkal, tele vannak velük. Ahhoz, hogy élni tudjunk felnőttként, idős emberként, szükségünk van valamennyi álomra, hozzájuk kapcsolódó vágyakra, valamennyi ideálra is szükségünk van. Szükségünk van valamiféle olyan gyermeki hozzáállásra, hogy „Biztos, hogy menni fog! Hát mennie kell!” Tudjátok, ahogy elindul a hős, és azt mondja „Egy életem, egy halálom!” Tényleg ez az egy van neki. Ugye, és ezt nem mindegy, hogy én itt állok, okoskodok, honnan tudjam, meg…, s akkor mondja, hogy „Tudjátok az élet az ilyen, aztán meghalunk.” Hát így nincs kedvünk élni. Nem? Úgy, ahogy mondom: „Hát, ez így van, így, a szerelem és a tudattalan dolgok, akkor ott beleestek a verembe, annak meg úgy kell lennie, akkor szenvedünk, és legföljebb a következő nemzedéknek jobb lesz.” Hát megbolondult, hát így nem érdemes élni. Tehát, hogyha bármelyikőtöknek olyan benyomása van, hogy én az álmaitokat töröm szét, a vágyaitokat lékelem meg, vagy az ideáljaitokat teszem nevetség tárgyává a rettenetes, kibírhatatlan szarkazmusommal, akkor ne hagyjátok magatokat. Ne hagyjátok, mert tudjátok, úgy van az – most teszek egy átkötést. (21:45)

Álmok, a melyükben lévő vágyak, és anélkül az attitűd nélkül, hogy „Egy életem, egy halálom, ezt megcsináljuk!” Ez, egy életem, egy halálom, de hogy ez nem az, hogy „…egy élet…, egy halál…” Ugye, ház ha ez az egy, akkor ú, mennyi veszteni valónk van. Ú, hát ha csak ez az egy van, ú, te jó ég. Nem? Minthogyha ilyesmit közvetítene. Szenvedés, zzz… Nem, az ember nekimegy, és egy életem, egy halálom, egy lábam… Látjátok, hogy ilyen? Na látjátok, látjátok, az élet ilyen, az ember előbb-utóbb eltöri a lábát. Hát így nincs kedvünk élni. Ugye! Egyszerűen (Most nem t’om, hátrafelé megyek.) hogyha nincsenek álmok, nincsenek vágyak, és nincs bennünk ez, hogy „Egy életem, egy halálom! Ha nincs pogácsa, akkor is megyek! Ha az apám nem adta a bugylibicskát, akkor is megyek!”, ha ez nincs bennünk, akkor cselekvésképtelenek vagyunk. Nem bírunk élni, nem bírunk megmoccanni, nem lesz kedvünk. Úgy is mondhatnám, ez az átkötés, csak 3 perc kitérőt tettem, fontosabb, hogy erősebb legyen bennünk a remény, mint a rezignáció. Ezért ha bármelyikőtök bármelyik pillanatban úgy érzi, hogy én a reményedet kezdem ki, és már nem lesz kedved cselekedni, meg élni, akkor csukd be a füled, védd meg magad. Ezt csak te érzed, hogy mennyit bírsz. Ezt a legkomolyabban. Az egy másik kérdés, hogy persze, azt gondolom, hogy a reményünknek is különböző mélységei vannak. Hogy milyen mélyen tud bennünk élni a remény, azért az sokszor ilyen megpróbáltatásokon keresztül mélyülnek el, vagy jövök rá, hogy sokkal mélyebb a reményem, mint ahogy eddig gondoltam. Erre jutottam, hogy bizony, milyen fontos felnőttként is, hogy legyen bennünk ez a kis fickó, a harmadik fiú – a lányokban is – hát így szólnak a mesék. A harmadik lány, aki végül nekiindul és elmegy szerencsét próbálni, mert azt mondja: „Egy életem, egy halálom, akkor is elmegyek szerencsét próbálni!” (24:10) Hogyha úgy gondolnátok, úgy éreznétek, hogy én pont ezt akarom tőletek elvenni, hogy „Egy életem, egy halálom, én leszek az, akinek sikerül!”, akkor az nem én vagyok. Nem akarom elvenni, inkább talán azt mondanám, hogyha valakinek már fáj, tehát már valakinek elfogyott a pogácsája, a bicskája már kicsorbult, és már nem tudja, hogy miért is indult el – lehet, hogy én nektek beszélek. Lehet, mert ott már azt mondjátok: „Igen, igen, már éppen az a bajom, már reményem nem sok van, akkor legalább derüljön ki, hogy mi történt.” Ezt el akartam nektek mondani. Ez nagyon fontos, nagyon, hogy meg tudjuk őrizni magunkban ezt az „Egy életem, egy halálom!” (25:00)
Mese a szárnyas farkasról

Mondok is nektek egy… izgalmas kérdést. Ez egy mese. Hát, elkotyogtam a vasárnap esti misén, mert nem bírtam ki. De most azért sokkal többen vagyunk, aki már hallotta tőlem, csináljon amit akar. A mese a szárnyas farkasról szól. csakhogy nem pusztán a szárnyas farkasról, hanem természetesen ott van az „egy életem, egy halálom”, a legényke, aki elindul szerencsét próbálni, de természetesen nem egyedül megy, hanem a lován lovagol. Ahogy lovagol a lován, mi történik? Egy útelágazódáshoz ér. Egy út, még egy, harmadik. Három út, s a három út felé három tábla. Az első táblán az van kiírva: „Ha ezen az úton mész, akkor te életben maradsz, de a lovad megdöglik.” A másik út, következő a tábla: „Ha ezen az úton jársz, akkor te elpusztulsz, de a lovad életben marad.” A harmadik úton a tábla a következő: „Ha ezt az utat választod, találkozol a szárnyas farkassal, aki kettéharap.” Ez egy reális helyzet. Szó sincs meséről, az életnek egy klasszikus pillanatánál állunk, itt állok. A ló döglik meg, én deglek meg, és itt a lóról nem tudjuk mi lesz, de engem kettéharapnak. Most az a kérdés – ezt a mesét Boldizsár Ildikó meseterápiára használja – melyik úton érdemes menni? (Egy picit várok, az azért is jó, mert megint beleteszem a kilométereket a lábamba.) Melyik utat választanátok? (Ez most nem választás volt, én a kóláért jöttem. Nehogy ez becsapjon benneteket, hogy úgy érezzétek, hogy itt több is vár rátok, nem-nem, itt a ló megdeglik.) Azt mondja Boldizsár Ildikó – zseniális – a legtöbb ember ahogy hallja ezt a mesét és ott áll, „Na most melyiket válasszam?”, szinte természetesen azt az utat választja, amit most én. Hát, dögöljön meg a ló! Végül is ez egész jó megoldásnak tűnik. Azonban nem jó választás, mert a mesében a ló azokat az adottságokat, képességeket, azt a segítséget jelenti, ami nélkül nem lehet célba érni. Ezért gondolhatom azt – most mondok egy példát, hogy elindulunk, hogy igaz emberként éljünk, és végül asztalosként halunk meg. Mikor valaki azt mondja: „Ó, a lényeg, hogy majd oda eljutok.” És szép lassan beáldozza az erkölcsiségét, beáldoz fontos kapcsolatokat, s beáldoz egy csomó mindent, mert ő majd ott a célba eljut, és végül, mikor ott lenne a célban, vagy valamiképpen oda jut, ahol azt gondolja, hogy ez volt a célom, rájött, hogy sokkal többet vesztett. Hogy elért valamit, de mivé lett közben ő maga? Hogy az életünknek nem az az értelme, hogy célba jussunk, hanem hogy valakivé váljunk, és a célt majd megadja nekünk valaki. Ezért azt választani, hogy dögöljön meg a ló, az nem, nem, nem, ló nélkül nem megy, nem megy. A ló kell. Na, most akkor itt a másik út. Kultúr-katolikus testvéreink közül néhányan biztos azt mondják: „Ez szép lesz. Majd én onnan, a mennyország magasából Megyek is föl. Ó, így, így egy párnás szék, itt a mennyország, s innen nézem, ahogy a ló célba ért. A ló nélkülem nem ér célba. Nem. Tehát hiába próbálnám én odadobni az életem, akkor én nem jutok célba. A jó választás felétek van. A jó választás így szól: „Jöjjön a szárnyas farkas.” Mert igaz, hogy az a tábla, hogy itt találkozol a szárnyas farkassal, aki fog harapni. Miért, te nem leszel ott? Lovad nem lesz? Majd meglátjuk! Ez az „egy életem, egy halálom”. A jó választás: „Egy életem, egy halálom, akkor jöjjön a szárnyas farkas!” (30:45)

Tulajdonképpen (Bocsáss meg! Ez egy táska volt. Na.) ez a mese, meg az előtte való gondolataim próbálják elmondani, hogy mit gondolok a mi helyzetünkről. Hogy fontosabb, hogy maradjon annyi remény, amennyi cselekvőképessé tesz bennünket, és ehhez kellenek az ideálok, az álmok és a hozzá kapcsolódó mély vágyak. És közben pedig milyen óriási jelentősége van annak, hogy amikor az életben a válaszút elé érünk, akkor azt mondjuk: „Akkor jöjjön a szárnyas farkas! Majd megküzdünk, gyere paripám!” Tulajdonképpen azt is lehetne mondani, hogy a mi alkalmaink is ebben az irányban állnak. Nézzük a szárnyas farkast, nézzük meg. (Oké. Húhh, az lesz a legjobb, ha tovább folytatom. Erre jutottam most néhány másodperc alatt.)
A származási család ars poetica-ja

Szeretnék akkor még csavarni, tekerni egyet, hiszen, emlékeztek, hogy három dimenziót nézünk. Az egyedi dimenziónk – személyiségünkre, adottságaink, mire van szükségünk ahhoz, hogy tartós és megelégedett kapcsolatban tudjunk lenni –, egyéni adottságok. Azután kapcsolati adottságok, és a családi kapcsolatrendszerre vonatkozó adottságok, készségek, képességek, erények – hogy ezt az avítt szóz használjuk. Na most, nézzük meg ugyanezt a helyzetet a család összefüggés és kapcsolatrendszerébe ágyazottan. Nagyon izgalmas lesz – már nekem igen. Minden családban ugyanis vannak bizonyos értékek, amelyek nagyon fontosak, mert maga a család is, nem csak az egyes emberek képviselnek bizonyos dolgokat, hanem maga a család is. Ugye, hogyha most lenne egy pici időnk, játszhatnánk olyat, hogy megállok egy kicsit, leülök, és az lenne a kérésem, hogy találjátok ki egy-két mondatban, hogy hogyan érzékeltétek, érzitek azt, hogy a ti származási családotoknak mi volt az ars poetica-ja? Egy szimbolikus mondatot kellene találni a saját családunkban, a származási családnak. Mi lehet ez a szimbolikus mondat? Egyetlen egyet. Várok is egy kicsit. Gondoljatok egy picit valamire, mi lehet egy szimbolikus mondat, ami kifejez bennünket, mint családot? (...)

Oké, oké, sokszor nem érdemes nagyon sokat várni, ami úgy elsőre bejön, az néha nagyon izgalmas, mert az gondolkodást megelőző módon tárul föl, vagy történik. Oké. Szeretnék nektek példákat mondani néhány klasszikus családi mottóra, vagy ars poetica-ra, családi szimbolikus értékre. (Például, az első legyen ez…) (34:35)
Béke és harmónia szigete

Vannak olyan családok, amelyeknek a középpontjában ez van: csak legyen béke és harmónia. Hogyha hazajövünk, itt akkor ez legyen a béke szigete. Kint a viharos tenger, a munkaerőpiacon való harc, s akkor hazajövünk, itt van az otthon, itt megnyugszunk. Ezt sose felejtem el, gyerek voltam még, és a szomszédunkban lakott egy édesapa, édesanya, és két lánya. Pár évvel voltam én idősebb, mint ők, és mikor az apa először elengedte a lányát, vagy a lányait, hogy egyedül mehettek el a lakásból, és aztán egyedül jöhettek föl, akkor egy nagyon szép dolgot csinált. Ezt én pont véletlenül láttam, mert mentem föl a lépcsőn. Hogy a lányai tudják, hogy melyik folyosón kell menni, hogy hol van az otthon, fogta és a szemöldökfára krétával rárajzolt ilyen kedves jeleket, mint az oviban szoktak. Rajzolt pöttyös labdát, emlékszem, meg ilyen cseresznyét, és jó lassan mentem, hogy mindent lássak a lépcsőn, mert nagyon érdeket, hogy ez hogy van, és akkor ilyen nagyon kedvesen magyarázta az apa: „Látjátok, ahol a labda van, meg a cseresznye van fönn, ott kell bejönnötök. S akkor a folyosó végén, ott lakunk mi.” Hogyne ismernénk azt, hogy van olyan család, aminek valamiképpen a mottója, az ars poetica: „Ó, az otthon a béke szigete.” Otthon béke van, és harmónia van, és mikor hazajövünk, meg lehet pihenni, és kinn zajlik az élet, folyik a vér. De otthon pont másképp megy minden. Most képzeljük el azt a kislányt, azt a kisfiút, aki egy ilyen családi közegben nő föl. Erre mit mondhatnánk? Most ha bármelyikőtöknek ez a családi hozott fő kincse. Hát épeszű ember erre mond olyat, hogy „Hú, hát ez itt gáz.”? Harmónia? Őuá. Béke? Ajjajjaj szegény, micsoda örökség. Ugye, nagyon naivul azt mondhatnánk: „Ez de csodás! Bárcsak a mienk lett volna ilyen! Ó, ó, de a mienk nem ilyen volt. Repültek a kések. Bárcsak ilyen…” Mi történik azonban ebben a családban? A gyerekek hihetetlen finom érzékkel, a kislányok nem csak az apucira hangolódnak rá, apuci szükségleteire, a kisfiúk nem csak az anyucira hangolódnak rá, és nem is csak a szüleinkre hangolódunk rá, hanem a családra. Arra, ahogyan a család megfogalmazza magát, ahogy ott, ott kiderül, hogy a harmónia és a béke a legnagyobb érték, ez a család lényege. S ha van béke, minden van. Ugye, ha szeretet van, minden van. Ezt ide is lehetne kötni. Biztos ismertek ilyen családot. Nem kell jelentkezni. „Ha szeretet van, minden van.” Itt meg azt mondják: „Ha egészség van, minden van.” Most akkor melyik? Mindegy, ebben a családban a béke, a harmónia és a szeretet, akkor minden van. Csakhogy, emlékeztek, hogy milyen sokat beszéltünk erről? Értékekkel szemben értékek állnak. Nézhetjük úgy, hogy a békével szemben a békétlenség van, szeretettel szemben szeretetlenség, harmóniával szemben káosz. Nézhetjük így, de legalább olyan reális azt mondani: egy értékkel szemben egy érték áll. A béke és a harmóniával szemben ha egy érték áll, akkor az mi? Hát például: belevágni az ismeretlenbe, kockáztatni, a kaland. Semmi béke, semmi harmónia. Például: merni kifejezni magunkat. Hát ha valaki meri kifejezni magát, biztos, hogy támadnak konfliktusai. Hát hogyne támadnának? Apa és anya azt mondja: „Gyerekek, nagyszerű programot találtunk ki. Jaj, de édesek vagytok itt, elmondom nektek, kedves gyerekek, a mai reggeli program a mise.” Ugye, és akkor én mélyen megtanultam, a családban a legnagyobb érték a béke, harmónia. „Hát akkor, hát akkor: mise. Donald kacsa: ftty! Vuk: prr! Hát, akkor… jó. Hát akkor megyünk misére.” Ez mit jelent? Hát azért, hogy én ki tudjam fejezni az összetartozásomat apával és anyával, és bele tudjak simulni abba, ami A CSALÁD, bizonyos értékeket hátra kell dobni. Vagyis, szép lassan, nem is tudatosan, bizonyos értékek kifejlesztése egészen tilalom alá tud kerülni, mert bántja a békét, kikezdi a harmóniát, meglékeli a család egységét. „És ide figyeljetek! Kint háború dúl, ha még itthon is ezt csináljátok…(Puff!)” (40:35)

Ebből a helyzetből még egy lépést szeretnék továbbmenni. Ez pedig az, hogy nagyon sokszor tehát a család hordoz egy kincset, egy nagy értéket, de annak az árnyékában egy másik érték van. Én ahhoz, hogy a családba tudjak egyáltalán tartozni, átveszem ezt az értéket, hogy tudjam képviselni a szüleim értékeit, és hogy hozzájuk tudjak tartozni, ezt képviselem, de kezdem megfizetni az árát. És hogy most a család összefüggés-rendszerében maradjunk, mi szokott történni egy ilyen családban? Mindig megtörténik egy ilyen családban az, hogy van egy fekete bárány. Az lehet, hogy az egyik testvér, egy nagybáty, egy nagynéni. Például, milyen szokott lenni? Például ő az a valaki lesz, ő bele a világba. Mit neki a harmónia? Tss-dzzs-dzs! Például, mert hogy a család hordozza az értéket, őbenne pedig ott van a kifejezés utáni vágy. Ő az egyetlen gyerek, aki azt mondja apának: „Nem megyek miséreee! Nem megyeeek! Nem megyeeek!” És akkor persze, „Jaj, hát látod, a testvéreid is tudnak misére menni. A testvéreid tudnak misére menni. Csak te vagy ilyen?” És ő szép lassan kezd a perifériára kerülni, és az egész családból megy az üzenet: „Te, veled valami nem stimmel. Nem vagy jó gyerek. Te nem vagy jó gyerek.” És ő elkezd küzdeni azért, hogy de hadd tartozhasson a családhoz, és próbál valamit kifejezni, egyébként valami olyasmit – emlékeztek erre? – amire a családnak a legnagyobb szüksége van. Ugyanis a család éppen az egyensúlyvesztés állapota felé halad, miközben „harmónia, béke, szeretet”, de bizonyos értékek kezdenek elsikkadni. Van az a kisfiú, aki tiltakozik, toporzékol, ő az egyetlen, és a szülők éjszakánként a gyertyafénynél (szipog) „Honnan jött ez a gyerek? Honnan? Nem a mienk. Hát mit rontottunk el? A többivel semmi baj nincs, semmi. A nővére fölveszi a szoknyáját, és ahogy fölvette, úgy hozza haza. Az öccse – nem lyukas a cipője. Hát EZ meg!” S akkor a mutató névmás előkerül. „EZ meg, honnan jött? Hol tanulta ezt?” Miközben ő éppen egy olyan értéket mutat föl a családban, amire a családnak a legnagyobb szüksége van. Mit tesz azonban a család? Kirekeszti. Ezért ő mit fog csinálni? 16 évesen tútu-tútu-tú, nem kóla, (Most nem, nem játszok, elkezd inni.) Elkezd inni. Hallottátok? Elkezd inni. Iszik. Kifejezi a tiltakozását, azt, hogy öö…, iszik. Aztán egyre többet iszik, akkor 19 évesen már nem csak iszik, elkezd kábítószerezni, és beteljesít valamit, de tulajdonképpen, bizonyos értelemben egyfajta foglya és áldozata is annak. A kutatások szerint sokszor igen jó családokban, „nem érthető módon” (Ezt most tegyük macskakörömbe.) ilyen gyerekek jelennek meg. Minden rendben van, minden oké, minden szép, az összes gyerek oké, kivéve… Ő képviselte azt az értéket, és azokat az értékeket, amelyek a család ars poetica-jába nem fértek bele, mert pont az árnyékában voltak. És mi történik ilyenkor? Amikor ő már 23 évesen krhh…, akkor egyszer csak az apja megelégeli, és azt mondja: „Ide figyelj, édes fiam! Többé te ne gyere haza. 23 évig küszködtünk, szenvedtünk veled, 23 év. Nem, most lett elegünk. Amíg nem rakod le az alkoholt, amíg nem tudsz normális lenni, nem házasodsz meg…” (Ez miért, ez miért…?) És kirekesztjük. Őt kirekesztjük és megbélyegezzük. Persze e mögött egy csomó fájdalom van, egy csomó értetlenség, és kirekesztésre kerül egy személy. És ami kívül történik, tehát kirekesztettük őt, mert ő egy alkoholista, tulajdonképpen ez történik belül például a többi gyerekben. (45:40)

Ami kint, az bent. Érthető ez? Kirekesztjük őt, pedig ő képviselte azt, hogy „De hát néha a harmóniának föl kell bomlania, hogyha én magamat képviselem.” Néha tényleg a békébe belerúg az, aki azt mondja, hogy „De én nem ott szeretnék nyaralni, hanem máshol.” Igen, akkor ott támad egy konfliktus. De végül nincs elfogadása ennek az értéknek, a személyt akkor kirekesztjük, és ez pontosan megfelel annak a dinamikának, ami énbennem lejátszódik. Vagyis 23 évesen ülök, mert én vagyok az egyik báty, vagy az egyik nővér, vagy az egyik húg, és nem tudom magamat megvédeni. Egyszerűen nem megy, mert ahhoz, hogy magamat megvédjem, ahhoz nekem azokra a képességekre lenne szükségem, ami a gyerekkortól kezdve ejnye-bejnye tárgyává vált. És én bár egy jó kislány vagyok, és tökre, hozom ezt a jókislányságot, és próbálok a munkahelyen megfelelni, egyre boldogtalanabb vagyok. Nem, egyáltalán nem vagyok boldog, hihetetlenül nem vagyok boldog, mert én vagyok az, akinek az asztalán végül a meló landol. Este, 5 óra 49 perckor mondjuk így (puff), „Ezt még ma.” De én nem tanultam meg magamat kifejezni, mert a család ars poetica-ja az volt, hogy béke, harmónia és szeretet. Ezért én nyögök, a többiek…, hát a többiek már régen söröznek lenn. Én nem, én írok, én nyomom a melót, s egyre rosszabbul vagyok. És mi történik? Most akkor jön a férfi a fehér lovon. Jön a férfi a fehér lovon, és azt mondja: „Huhú!” (De miért vagyok én nő? Ezt nem értem. Mi történt velem ott fönn? Na, de mindegy, maradok nő, és jön a férfi a fehér lovon.) Azt mondja: „Te, hát te szép vagy!” Hát még ilyet se mondtak. Én szép… huhh! S akkor azt mondja a fiú: „Gyere, gyere pici! Beleviszlek a tutiba!” S én egyszer csak… Ámor nyila elért, s azt mondom: Na, most élek, én assz’em erre vártam, ez, ez, szerintem ez az igazi. Jött a pasi, rám nézett, „Szép vagy, pici! Gyere, beleviszlek a tutiba!” És utána nem az, hogy van-e kedved hozzá, vagy nem, most beszéljük meg… Már a derekamat megragadta, tyűű, már megyünk is. Hát nem ájulok el ettől? Hát dehogynem elájulok. Hha-hhahh-hhahh! (49:00)

Igen ám, de most akkor itt visszatérünk ahhoz a gondolatsorhoz, ahol kezdtük. Ez van 1 évig, 2 évig, 3-4, és amikor ugyanez a fiú, aki fogta a derekamat és ftty! és én mentem vele, én bizony mentem. Lux Elvirát hallgattam valamelyik nap. De tényleg, hát most miért? Most ezen nevettek. Béke, testvér, béke, béke! Ez egy riportműsor volt, tehát nem árulok el semmi titkot, és kérdezték, ugye szexuálpszichológus, és akkor kérdezték tőle, hogy „Na, és akkor hogy van a férjével?” S mondja, hogy „Na, hát ha van két különböző ember, azok mi vagyunk.” Ha láttátok ezt a riportműsort, assz’em 70 éves volt, és akkor volt egy riportműsor. „Tulajdonképpen én és a férjem most élünk 50 éve házasságban, de mi még soha semmiben nem értettünk egyet.” Ezt mondta, legkomolyabban, körülbelül így. És akkor persze csönd, lehet, hogy ott vágtak egy olyan 3 percet, hogy a riporter így… és amikor megint visszatért az arcába a normalitás, akkor jött megint a kérdés, hogy „De hát akkor miért ő?” Ugye, ez ilyen zsigeri kérdés, nem t’om honnan jön. „Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, soha semmiben nem értettek egyet, miért Ő? – Tényleg, ez egy milyen jó kérdés” (Hú, izomlázam lesz itt, ezt már látom. Most csak hagyok nektek időt, hogy ötleteljetek magatokban, nem fogom megkérdezni. Annyira jó, hogy nem mondtam el, még most eldöntöm, hogy elmondom-e. És közben tudatosítom, hogy kinőttük a termet. Mondom én, hogy az élet ilyen. Látjátok, volt egy halovány reményünk, semmivé lett. Marad a realitással vegyes rezignáció. A terem kicsi, az élet ilyen. Na szóval, szóval, majd kérek ide macskaszemeket. Vannak öntapadós macskaszemek is.) A válasz így hangzott: „Azért őhozzá mentem feleségül, mert ő volt az a férfi, aki benyúlt a szoknyám alá.” Azt mondta Lux Elvira, lehet, hogy ez valahogy a hivatástörténetének is fontos pillanata. Nem tudom, csak úgy összekötődött bennem ez a két dolog. Azt mondja: „Igen kérem, az bizony nem mindegy, hogy ki nyúl a szoknyánk alá.” Nem mindegy. (52:15)

Na most én erről beszélek, tehát te, a jó kislány, minden oké, minden rendben, hosszúszoknya, ilyesmi. S jön egy pasi: „Pici…!” Hopp, derekad el van kapva, semmi beszéljük meg, otthon úgy szoktuk, hogy leülünk, s akkor gyertyafény…, egy fél Händel, s akkor mindenki egy picit elmondja, de úgy, hogy azért a béke mindig megmaradjon, és a szeretet mindig, mindig, és nálunk soha haraggal nem feküdt le senki. Mert gyomorvérzéssel feküdt le, meg… És akkor a nő, aki még 5 évvel ezelőtt azt mondta: „Élek, élek!” Ha volt jó kapcsolata az anyjával, odament az anyjához és azt mondta: „Anya, élek! Te tudod milyen az, amikor egy férfi fogja a derekadat és nem, hogy ott egyeztessünk? Harmonizáljuk most magunkat? Hanem csak úgy. anya, te ezt tudod, milyen?” És 5 év múlva mi történik? Hát tudjátok, aki benyúl a szoknya alá, és megkapja a derekad, az a fiú… Kedden azt mondja: „Jaj, én nem megyek PálFeri-re, ne hülyéskedj már! Olyan jó, vettem két sört, és akkor…” Hoppácska! Mi történt? Az történt, hogy a férjem egyszer csak elkezdett hasonlítani a kirekesztett családtagra, és én olyan rosszul leszek, ez már nem neurotikus allergia, mert még most rosszabbul vagyok. Ez a halálfélelem, ez odáig visz. Ezt nem hiszem el. Há, amikor, ha… nem, nem, megyek is a PálFeri-re, azt nem, nem, megyek, megyek, és itt ülsz, de nem is tudsz rám figyelni. Mert tudod, mi megy benned? Én tudom, majd megmondom. (De jó. Nagyon köszönöm. Tehát. Jaj, de jó, milyen puha. Ez ilyen aranyér-barát szék. Mhh, szóval…) Hogy itt ülsz, de nem tudsz rám figyelni. (De jó, most eljövök ide. Hát, ez hihetetlen, azt a betyárját! Jaj, de kedvesek vagytok, forogtok. Nem, ház ezt nem akarom, nem kívánom tőletek, nyugodtan nézzetek előre, majd nemsokára ott leszek. Hát csak ezt nem bírom kihagyni, hát, ez hihetetlen. András, te mit csinálsz? Fantasztikus, óriási. Jé, ott egy törött kar, törött láb. Még valaki mondja, hogy az élet az csak ilyen izé. Nem kérem.) Szóval itt ülsz, és egyáltalán nem tudsz figyelni, mert a következő megy benned: „Amikor hazamegyek, és érzem a sör leheletét a szájából, végem van. Kész vagyok, ez nem lehet igaz, hát a férjem…, nem, a sör lehelete, hát…” Érthető az összefüggés? És nekem éppen valami olyasmivel kellene most megbarátkoznom a sör leheletével együtt, ami gyerekkortól kezdve a származási családomban valamiképpen az árnyékba került, mert más értékek voltak elöl. És ráadásul van egy mintám is, hogy kirekesztjük és kitaszítjuk azt a valakit, aki nagyon képviseli azokat az értékeket, amelyek a mi családunk ars poetica-ja árnyékában vannak. És ezért mondtam azt, hogy ami kint, az elkezd belül is lejátszódni. Kívül kirekesztünk egy családtagot, és azt mondjuk „Ezt nem, ez rossz, ez bűn!”, de belül is ugyanezt mondjuk, és ezt mondjuk a másikra is. „Ez rossz, ezt ki kell rekeszteni, ki kell magamból irtani. Itt nem állok neki egyeztetni. Hogy, most ezen kezdjünk el beszélgetni? Ezt nem. Rakja le a rohadt italt, rakja le! Hova tettem a szemem? Bárcsak ne lenne derekam! Azt kapta meg a rusnyája. (Ránézek az órámra.) Érthető az összefüggés? Most döntsétek el, mennyi reményetek maradt, mennyi rezignáció, és akkor úgy tudjátok tovább hallgatni. (57:30)
Érték vs. érték

Szeretnék most néhány ilyen összefüggést mondani, egy picit, hogy akkor ezt mélyítsük el ezt a helyzetet. Azt mondja… Például ilyen alap-érték lehet valamilyen ars poetica-ban megfogalmazva az összetartozás. Mi itt összetartozunk. A család azért jó – nem a harmónia, a béke, nem azért, hanem – hogy itt összetartozás van. Itt mi összekapaszkodunk egymással. Igen ám, de mi van a másik oldalon? Az árnyékban milyen érték van? Az egyediség. Ugye, ahhoz, hogy össze tudjunk tartozni, össze tudjunk kapaszkodni, legegyszerűbb, hogyha lenyesegetjük magunkról azokat a különböző dolgokat, hogy össze tudjunk tartozni. (Egészségedre!) Például ilyen valaki lehet a családban a művész. Ő aztán művészember lesz, annak megfelelő sajátos életet él. Egyszer egy színésznő mondta nekem, hogy „Hát Feri, azért a színészeknél az, hogy van egy ilyen gondolat, hogy akkor tudok majd jó színész lenni, hogyha kipróbálok mindent. Akkor tudom majd jól átélni a szerepet.” Most azon túl, hogy badarság… Tudjátok, hát én nem tudom, csak úgy mondom, hogy az Egyesült Államokban sokszor ezek a hollywood-i sztárok elmennek… a Robert De Niro-ról lehetett hallani, hogy amikor a Taxisofőr című filmben szerepelt, ugye akkor előtte fél évig ment a taxisokkal és nézte, hogy milyen… Ugye, ez az amerikai modell, és le kell fogyni, meg kell hízni, akkor én is gengszter leszek fél évre, és akkor majd jól át tudom élni. Kérdezték Laurence Olivier-t: „Hát ön hogy készül a szerepekre? Nagy pályatársai a tengeren túl éppen most híztak föl 20 kilót, éppen most letten alkoholbetegek, vagy éppen most váltak nővé.” Erre ő, ugye Sir Laurence Olivier azt mondja: „De én színész vagyok.” Szóval sokszor például a művész, vagy a színész azért jön egy ilyen családból, ahol egyénként egyáltalán nem ez a családnak az ars poetica-ja, mert ő ott megéli az egyediséget, és fölvesz újból és újból, újból olyan szerepeket vesz föl, ami teljesen elüt attól, hogy itt a családban… (Egészségedre! Milyen hapcisok vagytok ma! A légkondi. Süvít. Tényleg, de most látom, hogy így van. Jó, hát, nem tudom. Jó, meghallottam a szükségleteteket, jó, majd beszélünk, majd kitaláljuk, hogy jó. Hány fokkal lenne jó? De tényleg, ez komoly, érezzük magunkat jól. Akkor miért vagyok itt? Jól van, jó ez így. Mondom én, hogy van ilyen családi minta, látjátok! És akkor jön ha kell, ha nem.) Óriási dolog az, ugye tudjuk, hogy milyen nagy jelentősége van, amikor egy csapatnak megvan a közös zászlója, közös póló, közös színű nyakkendő, vagy sál, átéljük, hogy valami hasonlóság, csoporttudat, összetartozás. Ehhez képest valaki jön, s képviseli az árnyékot, és ahogyan kirekesztjük őt a családból, ugyanez a kirekesztés történik itt idebent is. Ezért, éppen amikor arra lenne szükségünk, hogy valahogy megpróbáljunk egy értéket behozni, azzal valamit kezdeni. Nyilván a félelmeinken keresztül. Sokszor ott vagyunk, egészen vakságig kirekesztőek, vagy elutasítóak. Hiszen ebből is hozzuk a mintát. (62:30)

Mondanék most még egy csavart. Nem egyszer az történik, hogy nem egyszerűen csak kirekesztenek, elutasítanak, kiközösítenek valakit a családból, aki egyébként éppen azokat a kiegészítő értékeket képviseli, amire az összes családtagnak szüksége lenne, főleg a gyerekeknek. Hanem az is lehetséges, hogy az illetőnek az egész élete valamiképpen tabu tárgyává lesz. Már nem is lehet róla beszélni, mert a család úgy ítéli meg, hogy olyan szörnyű dolgot tett, az annyira rettenetes, ahova ő jutott. Legmegdöbbentőbb élményem az, hogy nagyon sokszor, mikor valaki hosszan tud beszélni például alkoholbeteg családtagjáról, akkor az elején nyilván az jön, hogy ez szörnyű volt, vagy rettenetes volt, kibírhatatlan volt, és nem egyszer, ennek a hátterében egyszer csak megjelenik az, hogy „Tulajdonképpen, amikor nem ivott, tök jó fej volt. Tulajdonképpen amikor nem ivott, nagyon szerettük. Tulajdonképpen amikor nem ivott, ővele lehetett a legjobban játszani. Tulajdonképpen amikor nem ivott, akkor neki olyan jó poénjai voltak. Egészen odáig is, hogy tulajdonképpen mindenki szerette őt a környezetében. A család az más, ugye, mert a család azt élte meg, hogy ebbe tönkremennek. De úgy egyébként óriási népszerűségnek örvendett, és ő volt a jó fej. S rendelte a sört a többieknek, s iszonyúan tudott élni.” Éppen néhány nappal ezelőtt, pár héttel ezelőtt találkoztam egy idős bácsival, kiderült, hogy az apukámnak volt fiatalkori barátja. Ahh, és beszélt az apukámról, hogy milyen volt 15 évesen, meg 16. Aj, de nagy élmény volt! És kiderült, ezt elmondom nektek, mert ezt fél évvel ezelőtt még nem tudtam. Kiderült, hogy az apukám 2 dolgot nagyon tudott. Apukám, hát, tudjátok, mm, mmm, mm, mmm. szóval mm, mmm, mm, hát 4 házasság, gyerekek itt-ott, a többit ne is firtassuk. Igen ám, s akkor mit mond ez a fiatalkori barátja? „Te, hogyha te azt tudnád, hogy az apádra irigykedett mindenki. Mert az apád egy jóképű srác volt.2 Erdélyből származunk apai ágon. „Az apád volt a legjobb néptáncos. Ha ő egyszer elkezdte, ha ő elkezdte, az összes lány megbolondult érte. És tudod, mit tudott még az apád nagyon jól? Hát a te apád erdélyi balladákat úgy mondott fejből, mi csak ott ültünk, és mindenki irigykedett rá.” Áhh, ez az árnyék. A felszínen mi van? Az, hogy az apád ilyen, az apád olyan, az apád 4-szer házasodott és elvált, és megbízhatatlan, és ezt csinált és azt csinált… De ahogy egy picit a mélyére megyünk, kiderül, hogy ő képviselt a családban valamit, ami a többiekből vagy hiányzott, vagy nem volt eléggé kidolgozva. És nagyon érthető is tud lenni, egyébként az is érthető, hogy miért próbálja a család az arc poetica-ja nyomán azt a családtagot ki, ki, ki… Mert hogy mennyire fenyegetőnek élni meg, de vele együtt az értékek is mennek. Pont azok az értékek, amelyekre a gyerekeknek a legnagyobb szükségük lenne, hogy egyensúlyban tudjanak fölnőni. (66:35)

Most mondok egy fontos mondatot. Azok az értékek, amelyek a családban tabu tárgyát képezték, vagy kirekesztésre kerültek, azokat az értékeket tudjuk később gyerek- és felnőttkorban a legnehezebben beépíteni az életünkbe. Ugye ez az, beszélgettem sokakkal, akik azt meséltétek el, hogy az első egyetemet azért végeztem el, mert a szüleim azt mondták, hogy azt végezzem el. És milyen nagy dolog az, amikor valaki 30 évesen azt mondja: „Jó, apám miatt jogász lettem, és most elmegyek a… na nem annyira, csak most elmegyek egy másik helyre. Mert tulajdonképpen ha megkérdezem, hogy én mi szeretnék lenni, akkor 23 évesen, negyedéves joghallgató voltam, én arra a kérdésre, hogy én mi szerettem volna lenni, nem is tudtam volna válaszolni. Most, hogy 28 éves vagyok, rájövök, nem, én építész akarok lenni. Nem, tanító akarok lenni, szociális munkás akarok lenni, mit tudom én, néptánc tanár akarok lenni. Nem akarok jogász lenni, néptánc tanár.” Milyen óriási dolog az, amikor valaki 30-35 évesen egyszer csak eljut oda, hogy valamit, ami a családban egy sajátos tilalom alatt volt, „Ne ugrálj, kislányom!” Szimbolikusan is. „Nem, egy jó szakma kell, és akkor biztonság van, nem ugrálunk.” S azt mondja: „Hát én pedig ebből akarok élni, az ugrálásból.” Ez nagyon nagy dolog. Valaki 35 évesen képes egyszer csak beemelni és elkezdeni megélni és megvalósítani valamit, amit a családi rendszerben az árnyékba toltak. (68:30)

Na, gyorsan, még egy példa. Úgy érzem, hogy egy picit olyan lassan mondom, sz’al kicsit olyan ismétlősen, nyögve nyelősen, de annyira jelentősnek tartom ezt, hogy… Igen. Laci, mondjad! – A gyerek, mikor elkezd felnőni és találkozik a család értékével… - Áhá, hogy honnan hozza azt a tudást, hogy itt van valami érték, hogy értékkel szemben érték van? Hát az a vicc, hogy sokszor ő ezt nem is tudja, hogy így van. Hanem egyszer csak ez bekopogtat az életébe. (…) Ilyen is van, sokféle forgatókönyv van. Hogy „Sose gondoltam volna, hogy én egyszer ilyet fogok csinálni.” Lehet ilyen élményünk. Hát hogy én… te jó ég, hát ha egy évvel ezelőtt valaki megkérdezi, hogy én el fogok-e menni síelni, hát biztos… Én Síelni? S tessék, most télen síeltél. Sokszor egyáltalán nem tudjuk, hogy ez az érték létezik. Mert mikor azt az értéket megnevezik, egyáltalán megnevezik, sokszor teljesen negatív összefüggésbe kerül. (70:10)

Mondok egy példát. Nem egyszer felelősségtudatnak hívják a szabadság hiányát. Ezt a mi kultúrkeresztény berkeinkben nagyon tapasztalom. Felelősségtudat, felelősségtudat, és tele vagyunk félelemmel, és a szabadság hiányával. Tehát erre azt hiszem, hogy nem lehet egyszerűen válaszolni. Néha ezek az értékek kívülről bekopogtatnak. Fontos, érzelmileg számunkra fontos kapcsolatból egyszer csak elénk állnak. „Te jó ég! Ilyen is van?” Az én életemben is volt ilyen érték. Utána fölkiáltottam, és azt mondtam: „Hát hogy tudtam én e nélkül élni?” Mikor egyszer csak az az érték megjelent, rájöttem, hogy nem is értem, hogy bírtam nélküle lenni. De olyan is van, hogy egyszerűen – ez a jobbik forgatókönyv, hogy egy érték bekopogtat az életembe és én ki tudom nyitni az ajtót, de a rosszabbik – rosszul vagyok. Ez szokott történni inkább. A rosszabbik az az, hogy nem értem, hogy mi van velem, csak rosszul vagyok. Egyszerűen nem megy, valami nem megy. Tehát van egy tünet, hogy boldogtalan vagyok, vagy erőtlen vagyok, vagy depressziós vagyok, vagy valami. S ahogy elkezdjük kibontani, hogy miért lettem boldogtalan, cselekvésképtelen, depressziós… Mi történik velem? Akkor tárul föl, hogy van itt egy érték, ami teljesen el volt, el volt… Sokszor akkor történik annak az értéknek a megnevezése. Ez hihetetlenül izgalmas. Ha egy családban egy értéket nem neveznek meg, és nem mutatnak rá, hogy ez érték, sokszor, az az érték mintha nem is létezne. Hihetetlenül kapcsolódunk a családunknak a világához ebből a szempontból. Valami ilyesmit tudok erre… hát csak ilyen… jól van, hagyjuk. Áá… nem sikerült. (Meg egyet gyorsan. Menjen még egy, hogy azért pörögjünk is? Jó. Tessék? Kettő! (72:45)