A családi működés, kapcsolatrendszer adottságai, készségei 2.

A kapcsolat fejlődésének az íve (5 pont)

Öt pontba szeretném akkor összefoglalni a kapcsolat fejlődésének az ívét, öt pont, hogy megragadható legyen. Azt mondta egy kedves ismerősöm, ő tanuláselmélettel, vagy mivel foglalkozik, és azt mondta: „Feri, már régen itt lenne az ideje, hogy témakörönként teszteket gyártsunk, és ellenőrizzük a tudást.” Ezt mondta. „Feri, te azt gondolod, hogy tudják, amiket mondasz? Dehogy!” Nagyon, nagyon kritikus volt velünk. Azt mondta, megmutatom, hogy mondta. „Te azt gondolod, hogy emlékeznek? Nem emlékeznek, csak élvezkednek itt. Hazamennek, és azt gondolják, hó, hát ez megvan, ezt értem. Kérdeznéd vissza tőlük! Nem emlékeznek.” Na, úgyhogy: 5 pont. 5 pont, hogy hogyan is van akkor a folyamat. (14:20)

1. Szimbiózis

A szimbiózisnak mondanám egy amerikai családterapeuta által nagyon frappánsan leírt négy egymásra következő mondatát. Ez a szerelemnek a négy nagyon sajátos, de egyetemes kifejezése és kijelentése, tehát (Egészségetekre!) mindegyikünkre érvényes, akik többé-kevésbé szerelembe estünk, és azt viszonozták. Mert van, aki úgy csinálja, hogy már azt se viszonozzák. (Tudjátok…! Na, elvesztettem. Tényleg, hol van? Hmm, nincs is itt. Na jó, akkor kénytelen vagyok fejből mondani.) (15:20)
Tudom, hogy most találkoztunk először, (Ezt majd gyakorlom a tükör előtt.) ezt tudom, de mégis olyan érzésem van, mintha már ismernélek nagyon régóta. „Mintha nagyon régóta ismernélek, ez hihetetlen, hát itt, a Millenárison találkoztunk. Ahogy egymásra nézünk, ez lehetetlen.” Fogtátok már egymás kezét? Hát, úgy megfelelően. S néztetek egymás szemébe? „Ez hihetetlen, hát te ezt elhiszed, hogy mi…, ez a második alkalom itt, a Millenárison, harmadik? Ezt elhiszed? Hát nem, mintha… Nem hiszem el, mintha nagyon régóta…” Ááá, a szerelem egyetemes nyelve hátterében most már pontosan tudjuk, hogy mi húzódik meg, hát hogy akibe szerelemesek vagyunk, ott hordozza a számunkra fontos személyek arcvonásait. Háhá! Magatartásformáit. Ezért aztán persze, hogy azt mondjuk: „Rád nézek, és olyan, mintha már nagyon régóta ismernélek. Még csak a harmadik alkalom, de mintha mindig is ismertelek volna.” Ááá, hát pontosan így van, zseniálisan fejezzük ki a realitást, mert összefényképeződnek a képek – a te arcvonásod azoknak az arcvonásával, akiken keresztül mi az életet kaptuk, a fontos személyek, és akik motiváltak bennünket arra, hogy éppen ő belé legyünk szerelmesek. (17:10)

Már nem is emlékszem arra az időre, amikor nem ismertelek. Hogy? Volt olyan az életemnek volt olyan időszaka, amikor nem ismertelek? Nem hiszem el, nem, nem, olyan érzésem van, hogy mindig ismertelek téged, mindig. A hátterét már most nem kell különösebben értelmeznünk. Hát hogyha benne vannak a csecsemőkori élményeink a rólunk gondoskodó édesanyánkról, édesapánkról, hát ha ezek a vonások ott vannak a te arcodon, persze, hogy azt mondom, hogy „Én azt hiszem, hogy mindig ismertelek. Hát mindig, hát nem, nem vagy ismeretlen, az a furcsa, hogy csak most találkoztunk. Ez egész furcsa, hogyhogy eddig ez nem történt meg?” Ezt nem értjük, hogy eddig hogyhogy nem történt meg. (18:00)

Amikor veled vagyok, többé nem érzem magam egyedül. Valahogy teljesnek érzem magam veled. Amikor szerelmesek vagyunk, mit mondunk? „Veled megázni is jó.” Hát de így van, nem? Nem ez a normális? „Veled végigállni a Millenárison a másikban, így… míg másik 748 ember ül, hát veled… kaland. Hát kaland, veled még ez is kaland. Megázni, fúj a szél, állni, minden kaland.” Ez lesz az egyetemes nyelvnek a harmadik pontja. Amikor veled vagyok, többé nem érzem magam egyedül, teljesnek érzem magam. Van egy megérkezés és egy beteljesedés élményünk. A hátterében minden olyan tapasztalatunk ott van, amikor azok a személyek, akiknek az arcvonása tükröződik rajtad, azok betöltötték a szükségleteinket, szerettek bennünket, igent mondtak ránk, átöleltek minket. S ez egyszer csak mind, mind egyetlen találkozáson keresztül megjelenik. (19:15)

(Itt már valamennyi idő eltelt.) Annyira szeretlek, hogy nem tudok nélküled élni. Ehhez leülök. Hát én nem is tudom, akkor, most mi van velem. Hát én ezt kinek mondjam? (Hüppög – szerk.) Annyira szeretlek, nélküled nem is tudok élni. Gyönyörű mondat, de van fonákja. Gyönyörű mondat, és érezzük, hogy hát… nem t’om, ti mit éreztek. Attól függ, mennyire vagytok szerelmesek. Ha nagyon: ez így van. Emlékszem, 18 éves voltam, 17, és őrülten szerelmes voltam, és a nő viszonozta az érzelmeimet. És akkor, miután ő is atléta volt, csak ő nő, én pedig férfi, ezért aztán, miután ő egy más ágát űzte az atlétikának, mint én, ezért aztán külön edzőtáborba mentünk. Ő ment a saját edzőtáborába, én a saját edzőtáboromba, 1 hét. És milyen hihetetlen jól esett nekem az a mondat, amit látjátok, 17… az már majdnem 30 éve mondott. Azt mondta: „Feri – nem biztos, hogy így mondta, de ez legyen az én titkom, mitt’om én, Macisajtom, vagy valami – hát hogy képzeli ez az edző, hogy én azt kibírom?” Ezt mondta, dühös volt az edzőjére. „Hogy, egyáltalán hogy jut eszébe, hogy minket egy hétre elszakítson egymástól? Hát ember az ilyen? Nincs az a sportsiker, ami ezt megérné. Rettenetes lesz.” Ó… ó, hát ez jó, ezt mondjad még! Ez a szép oldala, ugye? Ez a szép oldala, hogy van egy ember, és ugye, én akkor hétfőn, két edzés között éppen eszem a Balaton szeletet (Most ebben mi a nevetséges?) és arra gondolok, hogy a világon van egy nő, aki nélkülem nem tud élni. (Most ez mi? Ezt mondjátok meg! Most nevetség tárgya lettem, ugye? Éppen valami nagy monológ közepén… szóval…) Megvan bennem az érzés, azért is ültem le most egy kicsit, hogy ezt átéljem, hogy milyen úgy élni, hogy tudom, hogy van valaki, aki azt mondta, hogy nélküled nem tudok élni. Hát hogy, hogy, hogyne lenne varázs az élet ilyenkor. Ez a színe. Mi a fonákja? Mikor azt mondom, én nem tudok nélküled élni, akkor ezzel tulajdonképpen teljességgel, mintha a saját életemért érzett felelősségtudatomat, a szabadságomat, az önrendelkezésemet és mindent, ami egyébként egy társkapcsolatban is kell, mintha teljesen eldobtam volna. Vagyis, ennek a mondatnak van egy gyönyörű üzenete: „Nélküled nem élet az élet, és nélküled nem tudok élni.” De ha megfordítom, a pólómon hátul nem az van, hogy nélküled nem tudok élni, hanem hátul az van: „Akkor mindenért te vagy a felelős.” Akkor most már minden rajtad múlik, hiszen én nélküled nem tudok élni. Fölfogtad a felelősségét? Hát ezt mosolyogva mondom, de nézd csak, mi van itt hátul! Ez a mondat, amit minden normális szerelmes kimond már egy idő után a kapcsolatban, gyönyörűen ragyog, és óriási árnyéka van. És tulajdonképpen a kapcsolatban, ahogy mennek, telnek a hónapok és az évek, be is bizonyosodik, hogy ennek a mondatnak óriási színe és fonákja van, ahogyan ténylegesen, ténylegesen az történik, hogy a kapcsolatra mutatva azt mondjuk, hogy „Na, akkor nálad a labda, neked kellene valamit csinálni, neked kellene megváltozni.” Hát nyilvánvaló, hogy egy kapcsolatban vagyunk, nekem valami nem jó, hát hogy folytatódik? Kapcsolatban vagyunk, te azt mondod: szeretsz engem, és én mondom neked ötödször, hogy nekem ez így nem jó. Hát akkor nyilvánvaló, hogy meg kell változnod. Hát én nélküled nem tudok élni, hát világos, hogy akkor nálad pattog a labda. Hát tessék, tessék, csináld már, nem is értem, hogy ezt hogy nem érted meg.” (24:30)

Ó, ez volt az első, a szimbiózis, és a szimbiózisnak négy sajátos mondata, amit a szerelmes kimond, és közben a négy mondat mögött látjuk a rejtett üzeneteket, az összefüggéseket és az árnyékát. De ez így rendben van, szerintem ez egyáltalán nem baj, hogy így van. Ez szép, hát ez így van, és szép. Jó. (24:55)

2. Távolodás, csalódás, leválás

A vezérmondatunk: „Nem is olyan!” Hát most rájöttem, hogy nem olyan, nem, nem olyan, eddig mondta, hogy szeret, most már tudom, hogy nem. Eddig azt mondta, hogy én vagyok neki a legfontosabb, de most már látom a magatartásából, hogy nem. Nem, mert a kosarazás neki fontosabb volt kedden, elment kosarazni simán, vitte a sportcipőjét is. Az már arcátlan dolog, nem? Mert ha csak úgy, mezítláb kimegy a hóba, rendben van. De hogy úgy higgadtan, előre megfontolt szándékkal, kedden, amikor énnekem szükségem lett volna rá, ő csak úgy… csak úgy fogta magát, és tudatosan bepakolta a sportcuccát, és huss. Hát tudjátok! (Ki vesztette el? Tessék? Kübi vesztette el. Na, ez volt az első.) A másodikban tehát csalódás, kiábrándulás, „Nem is vagy olyan!” és ezt most már nem lehet tovább rejtegetni. (26:30)

3. Krízis – védekező elhidegülés

Most jön egy nagyon fontos kifejezés. Válságba kerülünk, és hogyan védjük meg magunkat. Ez a kifejezés szinte mindig elő szokott kerülni akkor, amikor arról van szó, hogy „Nem, vége, elég volt, itt a vége, nyilvánvaló, nincs jövő, nincs távlat, semmi nincsen.” Ezt a szót mindig szoktuk mondani. És nem is értjük, hogy mi a háttere, és milyen összefüggésben nyeri el a valódi jelentését. A kifejezést már most nem… Mindenki vegyen elő egy papírt, tollat, és írja le, hogy mit gondol. Az be fog vésődni. A mondat így szól, nem is mondat, két szó: „Védekező elhidegülés”. Idealizálás, elvárások, óriási, óriási vágy, hogy te töltsd be a szükségleteimet, egy csalódás, rájövök, hogy mégse vagy olyan, de én közben még ki vagyok nyitva. Hát még ott, ott van az idealizálásod, még közben pedig aztán rettenetes csalódás, a kettő még együtt van bennem, még nem jutottam el a realitásig. A fájdalomig jutottam el, és mikor ez így bennem van, és forog és kering, és kggrrr-grr-dzz, meg akarom magamat védeni tőled. Félelem, harag a másiktól, ezért elhidegülök. De az elhidegülés nem azt jelenti itt, olyan könnyen mondjuk, hogy „Ja, hát persze, hát már nincs dolgunk egymással.” Vagy nem t’om én, odébb ment a Merkur. Hát ja, hát biztos odébb ment, de… Hanem meg akarjuk magunkat védeni ebben a még nagyon kiszolgáltatott és nyitott állapotunkban. Amikor a realitásig nem jutottunk még el, még a saját én-erőnket nem szereztük vissza, vagy teljesen, teljesen várnánk a másiktól… Ha jelentkezne a társunk, és azt mondaná: „Rájöttem, tényleg mindnet úgy kell csinálni, ahogy szoktat tőlem kérni.” Már írnánk is alá a papírt 80 évre. Tehát még itt tartunk. De mert ez nem történik meg, hogy ne őrüljünk meg, egyszerűen, hogy az érzelmeink ne szabdaljanak szét, hogy egyáltalán munkaképesek legyünk… Tegye föl a kezét, aki munkaképes! Tehát hogy egyáltalán a munkaképességünket pl. megőrizzük, ezért elhidegülünk, s ezzel védjük magunkat. Ezért nevezi a szakirodalom ezt védekező elhidegülésnek. (29:20)

Most itt megint ugye lehet azt mondani, hogy „Már elhidegültünk egymástól, tehát akkor nincs miről beszélni.” Miközben ez egy folyamat, és a folyamatnak egy logikus lépése. Ha együtt maradunk, mi történik? Nem t’om, hogy ez nektek fáj-e, nekem egy kicsit fáj, de nem szeretném, hogy, hogy… szóval… Olyan érdekes, hogy ez hogy él bennem. Mikor elmegyek, mindig arra gondolok, hogy úgy lehangollak benneteket. Vagy olyan őőőaaa… ilyen félelmem van, hogy mentek „Áááá, ezért most… most még egy gombócot kaptunk tőle. Ez most muszáj? Minek járok ide? Hát hülye vagyok?” De nem ezt szeretném, hanem hogyha látjuk ezeket az összefüggéseket, egyszer csak jön a levegő. (Itt egyébként sokkal több levegő van, mint ott. Maradok is. Hát, hogy itt milyen jó!) (30:25)

4. Küzdelem az erőforrásokért

A negyedik lépésben, a védekező elhidegülés után elkezdünk énközpontúan működni. Hát hiszen már eltávolodtunk, megvédjük magunkat, még nem döntöttünk adott esetben úgy, hogy kilépjünk, énközpontúság, és azt mondjuk: „Jó, hát akkor marad a kapcsolat, marad a kapcsolat.” És elkezdődik a harc az erőforrásokért. Ez a kulcsszavunk: Küzdelem az erőforrásokért. Ha azt mondjuk: „Hát, ha kapcsolatként ez most így ennyi, ennyit tudunk belőle kihozni, már most legyintettem, jó, ennyit tud, ennyit, jó, mindig olyan lesz a szaga, mindig olyan lesz a feje, jól van, jó, jó, hát akkor jöjjünk ki ebből az egész hülye helyzetből a legjobban.” Most a fonákjáról mondom. „Jó, maradjunk együtt, annak azért még mindig vannak előnyei. Mert a két fizetés két fizetés, egy lakás, még se vagytok egyedül, mégis csak közös gyerekek, mégis csak, mégis csak…” De már a logikám nem ez, hogy együtt, a logikám az az: „Hogy lehetne a legtöbb erőforráshoz jutni úgy, hogy én a legkevesebbet adjam be?” De ezt csináljuk! Ez, és akkor… hogy mondjam… monokliig menő harc. Kinek mennyi szabadideje van, ki mennyit dolgozik a lakásban, ki porszívózik, mennyit porszívózik, ki törli a port, ki megy el a gyerekért, ki megy el a másik gyerekért, hol lesz a nyaralás, hány nap lesz a nyaralás… Minden, minden küzdelem tárgyává válik, de minden. „Mindegy, valahogy egyezkedünk, egyezkedünk, a lényeg, hogy… és még akkor egész jól megéri.” Néha földereng, olyan ez, mint amikor valakinek volt megtérés élménye, hogy „Te jó ég, régen még szerettem Istent. Jé, most meg már csak templomba járok. Jé, néha úgy földereng, hogy volt olyan, hogy szerettem Istent, most meg már csak a templom maradt, jé…” És aztán elhessegetem magamtól, és azt mondom: „Nem, hát az egy időszak volt, semmi je…, ez az élet. Ez így, így, akkor ezt toljuk, nyomjuk, ez az élet.” És tudjátok, itt, amikor valaki föleszmél, hogy „Most ezt akarom-e így, vagy nem?”, mert végül is ez után már, hát már nem sok minden, tehát a vészkijárat van. Ugye, hát megnyitjuk az ajtót, és azt mondjuk: „Na jó, kezdjük valakivel újból!” (33:10)

5. Egymásra találás

De az ötödik pont éppen az, ha nem így döntök, hanem azt mondom: „Aha, most akkor itt valahogy meg kellene próbálnom ismét rád találni. Meg kellene próbálnunk valamit itt csinálni, valamit közösen, valami… mert ez így, ez így nem jó. Meg kéne valamit próbálnunk.” És itt válik lehetségessé az egymásra találás. Nem egyszer az a tapasztalat, hogy az első négy lépésen tovább kell, tehát át kell mennünk, hogy az ötödikig eljussunk. Hogy nem adják olcsóbban, hogy egy kicsit meg kell égetni magunkat. Mit mondott Kierkegaard, emlékeztek: „A szeretet teljessége az, amikor szeretem azt a valakit, aki boldogtalanná tett.” De ez nem egy neurotikus himnusza, hanem hogy valami, valami itt elindul bennem, hogy „De hát tulajdonképpen most fontos vagy-e nekem annyira, hogy ideig tartó boldogtalanságot is elviseljek érted? Fontos vagy-e nekem annyira? Értékes vagy-e nekem még ennyire?” vagy „Már nem vagy értékes, már csak a boldogtalanságomat látom. Téged már nem, csak a boldogtalanságomat.” Ezért az ötödik lépés egy óriási lehetőség, nem is mindenki lépi meg. Azért, mert az ötödik lépésben következik be az, amit a másik modellben úgy mondtunk, hogy a reális képet rólad, vagy a kapcsolatunkról, az életről már csak akkor tudjuk kirakni, ha magunkról is ki tudjuk rakni a reális képet. Ez pedig nem tud szenvedések, fájdalmak, fölismerések, gyászmunka és egyebek nélkül történni. Nem tudjuk elkezdeni az addig kidolgozatlan lélekrészeinket növelni, hogy közben az ne fájna, hogy a növekedés fájdalmát ne élnénk át. Nem, ez nem valósítható meg, tehát egyszerűen fájnia kell. De ez nekem megint nem egy rossz hír. „Ha fájnia kell, akkor normális, ha fáj, akkor nem pech, nem kiszúrás, nem szerencsétlenség, nem átok, nem, így normális.” (35:30)

Nőttetek nagyot serdülő korotokban? Lehet, hogy nektek furcsa, de én igen. S tudjátok a milyen, egy évben nőni 20 centit? Voltam 189 centi, most vagyok 195, 189 centi, és 53 kiló. Ú, hát izomért a henteshez kellett volna menni, mert az rajtam nem sok volt akkor, csak inak. De most is emlékszem, hogy abban az évben, 14 éves voltam, akkor nőttem nagyon nagyot. És most is emlékszem, az a 20 centi növés az azt jelentette, hogy nekem folyamatosan izomfájdalmaim voltak, fájtak, folyamatosan fájtak az izmaim, s nem tudtam vele mit csinálni. Hihetetlen hülye érzés: De jó a kicsiknek! Nem is tudjátok, mit úsztatok meg. Hogy lefekszel aludni, és fájnak az izmaid. Emlékszem, mentem, futottam, kifutom magamból, és akkor is fáj, egyszerűen nem lehetett elmulasztani, mert az a növekedéshez tartozott hozzá. És aztán egyszer csak hozzánőttem magamhoz. Ez történt. S akkor földobtam egy 15-öst, és most meg olyan vagyok, mint… hát ezt ne folytassuk. (36:50)

Még mindig maradjunk a kapcsolatnál. Szeretnék tapasztalati bölcsességeket mondani, hogy amikor valaki az ötödik fázisban azt mondja: „Vagy te nekem olyan fontos, hogy egy ideig-óráig nyugodtan lehetek boldogtalan, mert te nekem annyira fontos vagy.” Hát amikor valakinek a másik és a kapcsolat tud ilyen fontos lenni, nem azért, mert a boldogtalanságot idealizálja, az áldozat szerepben van, mert neurotikus, nem ezért, hanem mert a növekedés fájdalommal jár, hogy akkor milyen bölcsességeket tudunk kimondani. Ezek tapasztalati bölcsességek lesznek, nagy segítségünkre vannak. Persze nagyon érvényes az, amiről a múltkori mese szólt. Ha csak válaszokat akarunk, megoldásokat, tanácsokat és jó gyakorlatokat, tévúton járunk. Mert amikor valaki az élet nagy kérdéseire válaszokat akar, a problémáira megoldásokat, a nehéz helyzeteire tanácsokat, s az élet útjára meg jó gyakorlatokat, ki akarja kerülni a fájdalmat. Hogy ne kelljen a kérdés súlyát élnie, ne kelljen az életnek a terhét magára vennie, hanem egy gyors válasz, egy jó megoldás, egy ügyes gyakorlat hátha megúszatja velünk. Árrrh! Nagy kísértés ezért akkor válaszokat keresni, és… Sokszor a kérdés súlyát kell tartani. (38:40)

Emeltetek súlyt? Nagyon érdekes. Az atlétikával együtt az is járt, hogy valamennyit erősíteni is kellett, ez már nem látszik rajtam, de vissza tudok emlékezni, és olyan jó. Emlékszem, ilyen életprogramom volt – hát atlétaként, mert elég magas vagyok – hogy a saját testsúlyomat ki tudjam szakítani. Ugye a szakítás az az, amikor egyetlen húzással a fejed fölé teszed, és akkor nyilván fölállsz vele. A lökés meg, amikor ide mellkasra veszed, és utána lököd ki. S hogy milyen óriási dolog volt az, ahogyan… Az eleje tulajdonképpen még egész könnyű, mert az elején mi történik? Most mutatom, aztán majd magyarázom. Az elején az történik, hogy ahogy fölállsz, egyszerűen csak húzod föl a súlyt. (Itt a mikrofon és Feri különálló életre keltek – szerk.) Az eleje még egész könnyű. Fogod, tulajdonképpen fölálltál. Fölállsz. Ha ügyesen csinálod (…) és itt kezdődnek a bajok, mert föl kellene állni. Két dolog történik: egyrészt föl kellene állni, nagyon gáz, mert 90 fok alatt van a térded, combod, onnan nagyon gáz. 90 fölött már jó, alatta nem jó, mert onnan kész. És ahogy mész fölfelé, (…) kérek egy kis együttérzést (…) amikor jössz, és azt mondod: (…) Hogy amikor jössz fölfelé, a probléma az, hogy a kezed már elkezd így remegni, ttt-tkt-tkt-tt, s nem tudod, hogy most próbálj még fölállni, de akkor meg a fejedre fog esni. Mert mire fölállsz, a fejedre esik, az tuti, mert nem bírod már, vagy most próbáld, próbáld tartani, de akkor meg bírsz fölállni. Most ez a két dolog nehéz egyszerre. Na, az életnek vannak ilyen pillanatai. Énnekem az volt nehéz, hogy ilyen jó hosszú kezem van. Tehát valószínű, hogy ez valami génmutáció lesz. Tehát itt kéne befejeződnie, de nem, hanem úgy… az Úristen pislogott egyet, és a sejtjeim meg tcscs-zszs, gyorsan nyomtak még 5 centit. Na és mi történik? Hogy az életnek ott vannak ezek a pillanatai, mint nekem, hogy hiába bírtam, beguggoltam vele, fönn volt a súly, s egyszerűen nem bírta a vállam. Egyszerűen a vállam nem bírta. Hát hiába, szinte már megvolt, már mindenki gondolta, hogy megvolt, s nem volt meg. Nem volt meg, és ezért csak 75 kilót szakítottam, pedig 80-at akartam. S ez nem volt meg, mert nem bírtam el. 75 kiló nem rossz egy ilyen ványadt fogpiszkálónak. Szóval, mikor a válaszok,a megoldások, s a többi… sokszor azt a pillanatot akarjuk elkerülni, amikor remeg a láb, remeg a váll, öööááárrrr, és még most föl kéne vele állni. (42:20)
Praktikus tapasztati bölcsességek az egymásra találásban

Jöjjenek a praktikus bölcsességek.
Roppant nagy segítséget adhat nekünk, hogyha vannak hosszú távú életcéljaink

Nem véletlen, hogy folyamatokról beszélünk már, rendszerszemléletről beszélünk, mert minél rosszabbul vagyunk, annál inkább beszűkülünk. Hát ugye épp ez a logikája. Minél inkább rosszabbul vagyunk, annál inkább azt gondoljuk, hogy már csak a jelen van, amiben rosszul érezzük magunkat, és annál inkább azt gondoljuk: „Mindegy, milyen áron, csak innen szabadulni.” Ez, ez, de hogyha mindig egy picit képesek vagyunk följönni, és akkor látni a távlatokat, honnan-hova, és hát Húsvét előtt vagyunk, azért ezt a mondatot hadd ismételjem meg, hogy „Lehetőségünk van arra reálisan, hogy a halálon túlmutató életcéljaink legyenek.” Egy párkapcsolathoz nagyon nagy segítség, ha halálon túlmutató életcélokkal rendelkezünk. Nagy segítség, mert az olyan távlatot ad, amibe sokkal könnyebb belehelyezni ezeket a lépéseket, állomásokat, és azok ott valamiképpen ott meg tudják találni a helyüket, és a pillanat nem lesz olyan elviselhetetlen, vagy kínzó, nem tűnik majd annyira reményvesztettnek. Ez az egyik. Ezért egy finom utalás: a társkapcsolathoz az élő spiritualitás, amikor persze nem én formálom Istent a saját képemre és hasonlatosságomra, hanem fordítva; nagyon nagy erőt tud jelenteni. (44:10)

A hosszú távú célok mellett lehetőségem van a jelen helyzet realitását megélni

A hosszú távú célok mellett az elköteleződésnek azért van nagy jelentősége – és itt már árnyaltságokat, paradoxonokat, ellentmondásokat mondunk – mert amikor elköteleződünk egy hosszú távú életcél mellett, akkor éppen az adja meg a lehetőséget arra, hogy itt és most nagyon dühös legyek például. Ha nincsenek meg ezek a hosszú távú életcélok, akkor a jelen helyzetének a realitását, a megélését – nem a kiélését, a megélését –, az átélését nem merem magamnak megengedni. Hát ha énnekem idáig van csak… (Hol van ez a… használjuk.) Ha nekem csak ez idáig van, az élet odáig megy, de én idáig köteleződtem el, hát akkor sokkal kisebb a mozgásterem. Hát akkor 25-ször meggondolom, hogy most merjem-e beismerni, hogy dühös vagyok, most merjem-e beismerni, hogy most magamra vagyok dühös, hogy én rontottam el. Ha csak rövid távúak a célok, sokkal kevesebbet engedhetek meg – jó értelemben – magamnak. Nem a másik rovására, nyilván, a magam fejlődésére, akkor sokkal beszűkítettebbek a lehetőségeim. Ezért ez egy gyönyörű paradoxon. Vannak nagyon hosszú távú, akár a halálon túlmutató életcélok, ennek tükrében pedig a jelent a maga teljességében megengedhetjük magunknak, hogy megéljük. Hiszen ez éppen egy folyamatnak egyetlen pillanata lesz, annak is tudjuk tartani, nem veszünk bele, mint egy feneketlen kútba, nem gondoljuk, hogy mindig így lesz. (46:00)

Emlékeztek erre a kutatásra: a legerősebb érzelmeinkkel kapcsolatban mindig az a belső hipotézisünk, hogy sose múlik el, vagy hogy sokkal hosszabban fog tartani, mint ahogy az reális. Ez valahogy a biológiának egy sajátos trükkje. Amikor benne vagyunk, azt gondoljuk, sokkal hosszabban megy, de aztán nem. Tehát, ha hosszú távú életcéljaink vannak, akár halálon túlmutató életcélok, akkor az azt jelenti, hogy nyugodtan a jelenben sok mindent megélhetek, átélhetek, s attól nem kell félnem, mert attól még megmaradtam az irányban. (46:50)
A kapcsolatunkban tudnunk kell hátrafelé is járni

(Hát, itt, itt ezt inkább gyorsan mondom.) Hogy ez azt jelenti, hogy nem egyszer a kapcsolatunkban ahhoz, hogy előre tudjunk menni, tudnunk kell hátrafelé járni. Hát, ez egy ilyen hülyeség. Tehát hogy előrefelé menjünk, vagy jussunk, hátrafele járunk. Persze ez egy látszólag…, mert… Mondom a példát. A példa az az, hogy: „Nagyon szeretnék veled tartós és boldog kapcsolatban élni odáig, ameddig az élet tart.” Igen ám, de ebben a pillanatban nagyon dühös vagyok rád, és kifejezem ezt a haragomat. Nem becsmérellek, nem minősítelek, nem megvetlek, nem kirekesztelek, egyszerűen csak dühös vagyok, rettenetesen. Látszólag: Hát hogy, hát vele akarom leélni az egész életem, hát mi lesz így ebből, ha most itt dühöngök? A valóság, a realitás pont fordítva van. Ha ott vannak a hosszú távú életcélok, akkor megélhető a jelen. Ezért látszólag néha visszafelé megyünk. A megbocsájtás folyamatában is pontosan ez történik. Meg akarok valakinek bocsájtani, elő kell vennem a haragomat, meg a bosszúfantáziáimat. Éppen azt gondolom, hogy szeretnék vele végül kibékülni, mint a mikrofon a hangfallal. Mikor tudna ez létrejönni? (Most az András néz rám, „Ez megőrült!”) Szeretnék kibékülni, és a kibékülésnek mi a föltétele? Hogy például hátraforduljak, és azt mondjam: „Tudod, ha most azt kérdezed, mi van bennem? Az van bennem, hogy soha többé nem akarlak látni. Vagy olyan rettenetesen dühös vagyok rád, hogy most az van bennem, hogy bárcsak… legszívesebben a nyakadat tekerném ki.” De ez, hogyha én egy folyamatban vagyok, azt, ahogyan a pillanatot megélem, azt befolyásolni fogja. A probléma ott van, amikor eddig tart az élet, érzem, hogy tolul a harag, azt nem merem valahogy kifejezni, s akkor lemegy a redőny, és akkor viszont olyan gátlástalan leszek, mert be vagyok szorítva. De amikor hosszú távú célom van, azt mondom: Igen, most haragszom, de a haragomat nem akárhogyan fejezem ki, mert nekem hosszú távú életcéljaim vannak. Igen, én most az elégedetlenségemet ki fogom fejezni, de nem akárhogyan, csak olyan formában, hogy az megfeleljen a hosszú távú életcéloknak. De mert hosszú távú céljaim vannak, ezeket nagyon is megengedem most magamnak. Tehát a kettő együtt van, a jelen és a halálon túlmutató életcél, jelen… tí-rírí… így, így, így, s a kettő egy jó folyamatot tud alkotni. (50:00)
A társamnál mindig az én igazságomat kiegészítő igazság van

A múlt alkalommal beszéltünk erről… (Hogy vagytok? Fáztok-e? Melegetek van? Jó most? Nektek jó? De jó, legalább nektek jó! Tényleg, itt olyan meleg van, és hogy rohangászok, teljesen kész vagyok tőle. De hogy… jó, mert múltkor kértük, hogy ne legyen olyan erős a… ugye, és milyen, milyen jó most akkor nektek. Na, látjátok! Szóval…) Múltkor beszéltük ezt, hogy kiegészítő igazság. Ez egy nagyon jó kifejezés. Hogy a társamnál mindig az én igazságomat kiegészítő igazság van. És ez még akkor is így van, hogyha a társam éppenséggel szorult helyzetében, haragjában, vagy kiszolgáltatottságában, kirekesztettségében, vagy emberi gyöngeségéből adódóan ezt a kiegészítő igazságot nagyon – hogy is mondjam – szalonképtelen módon képviseli. Hát ott kezdődik a művészet, hogy én a kiegészítő igazságot, ami nálad van akkor is képes vagyok valamiképpen fölismerni és megbecsülni, ha egyébként fáj az, ahogyan te azt képviseled. Hát a szülő nem így van a serdülővel? Mikor a serdülő olyan mocsok módon, pofátlanul, igazságtalanul odaköp valamit a szülejének, akkor a serdülő a szülő igazságát kiegészítő igazságot képviseli. Nagyon mocsok módon csinálja, mert feleslegesen okoz fájdalmat – gondolja a szülő. Valójában, ha a szülő eléggé hosszú távon, összefüggésben gondolkodik, azt mondja: „Hát az én fiam, most bizony megbánt engem, de ez az ő igazsága, amivel kiegészíti a szülő igazságát. Ez pedig az, hogy sose válna le rólam, ha nem engedné meg magának az arcátlanságot.” Akkor mindig lenne egy pont, ahol engem védene önmaga helyett. Sokszor, amikor átlépünk egy határt, akkor értjük meg azt, hogy mit jelent, hogy most magamat meg tudtam védeni, és nem téged védtelek, hanem magamat. Sokszor ezt másképpen nem tanuljuk meg, csak hogy néha átlépünk egy határt, és utána rájövünk: „Nem, ezt a határt többé már nem kell átlépnem, mert meg tudom magamat védeni.” A saját példám az az, hogy ilyen jó szándékú papként nehéz volt nekem nemet mondani. Jött a sok kérés, s akkor jaj, persze, azt is valahogy beszorítom, nem baj, 2 órát alszom, de hát az olyan fontos, hát az… Mi történt? Rájöttem, hogy ez így tarthatatlan. Megtanultam nemet mondani. De hogy csináltam? „NEM!!!” Ugye, hát egyáltalán örültem, hogy tudtam mondani, hogy nem. Még szépen is mondjam, hát nem tartottam ott, egyszerűen nem voltam még ott. Egyáltalán föl kellett oda nőnöm, hogy magamat meg tudjam védeni a kérésektől, a jóindulatú, érthető kéréseitektől. Megtanultam nemet mondani, bárdolatlanul tanultam meg, úgy ment. S akkor rájöttem, mentem… Tulajdonképpen miért voltam ilyen elutasító? Hát most akkor is NEM, ha mosolyogsz, Feri. De nem, úgy nem, NEM!!! És akkor ez több, mint egy évembe került, hogy magamban tudatosítottam, hogy „Feri, már most tudsz nemet mondani, most már mondhatod kedvesen is. Most már oké, meg tudod magad védeni, most akkor lehetsz megint, megint olyan, hogy neked is ól essen.” A másikról nem is beszélve. Ó, tehát, ez miért fontos? Mert a társkapcsolatban tényleg, ezer érvünk tud lenni arra, hogy a másik miért egy… „Na, most már azért ez tényleg több a soknál!” Hát szóval, „Nincs az az igazság, amit így lehetne képviselni!” Ez nagy csapda. Amikor valaki egy igazságot teljesen lehetetlen módon képvisel, akkor majdnem biztosak lehetünk abban, hogy ő egy kiszorított, kiszolgáltatott pozícióban érzi magát. Különben miért úgy képviselné? Hát ha lenne több ereje, lenne bölcsessége, rálátása, énereje, akkor olyan szemét lenne? Nem szorulna rá. Akkor azt úgy mondaná? Olyan agresszív lenne? Nem szorulna rá. Ugye azt mondta Gandhi: „Az erőszakmentesség az erős embereknek való.” Nem az képes az erőszakmentességre, aki kettőt nem bír szólni, az erőszakmentesség annak való, aki az erőszakkal tud mit kezdeni. Mert itt azt tudja mondani, hogy: „Most akkor nem.” Tehát itt sokszor az ördögi kör akkor indul el, mikor ténylegesen, teljesen jogos emberi kifogásaink tudnak támadni a másik viselkedése, reakciói és egyebekkel kapcsolatban. És ez már akkor a napnál is világosabb, nem, hogy tulajdonképpen ezen nincs mit gondolkodni. Hát ez egyszerűen annyira, annyira egy mocskos dolog volt, hogy ezen nem gondolkodok már. Kár. Kár és persze, mikor valaki így fejezi ki magát, az – nem akarok mindent egy kalap alá venni, de nagyon gyakran – természetesen egy olyan kiszolgáltatottságnak a tünete és a jele, amit ő is nagyon régről hoz. Ő is most azt újból átéli. Tulajdonképpen a társkapcsolatban az eredeti család összes zsákutcáját magunkkal hozzuk, s azokat újból és újból megéljük a kapcsolatunkban, az összest, s ráadásul azokba már be is gyakoroltuk magunkat. Tehát nyilván, nem is könnyű változtatni rajta. Na de! Oké. Ez volt a kiegészítő igazság. (56:40)

Csoportokban, ha van köztetek főnök, munkáltató, ahh nem t’om én, csoportvezető, nagyon nagy dolog, hogyha ezt tudja valaki használni. Minden csoportban lesz, aki a perifériára szorul, és aki a perifériára szorul, általában nem szokta magát nagyon udvariasan kifejezni. Kivéve, ha az a stratégiája, hogy elmenekül, mert akkor elmenekült, akkor nem vállalta a konfliktust. (Na jó.) (57:10)
Észrevenni a társunk erőfeszítését

Óriási jelentősége van annak, hogyha a társunk erőfeszítését arra nézve, hogy valamit úgy tegyen, ahogy kértük tőle észrevesszük. Ennyi. Nem több. (Ezt most – ide leülök – azt mondja…) Mikor egy hosszabb távú kapcsolatban azt látom, hogy a társam erőfeszítést tesz, hogy valamit úgy tegyen, ahogy nekem jó, az óriási dolog, egyszerűen óriási. És tudjátok, mi kell hozzá? Hogy észrevegyem. Elsősorban az kell, hogy én ezt észrevegyem. Tartottam időseknek nagyböjti lelki napot, s a nagyböjti lelki napnak volt egy ilyen pontja, azt mondtam: „Nézzétek, az életben vannak gyönyörű dolgok. Egy idős ember számára például egy hatalmas élmény, hogy egyáltalán még észreveszik.” Húszan fölkapták a fejüket, tízen elsírták magukat. Igenis, így van, hogy az egy nagyon nagy dolog, hogy engem valaki észrevett. Jé, itt van, hát egy ember, itt van, s én most valahogy elkezdek hozzá igazodni. Ez nagyon nagy dolog, mikor van egy élő ember, aki elkezd…, megpróbálja, hogy valahogy hozzám igazodjon. Egyszerűen ezt nem becsüljük, mert olyan rettenetes erős…; idealizálás, elvárások és a képeink, hogy egészen nevetségesnek tűnnek a társaink erőfeszítései. Miközben mi is csináljuk a magunkét, és állandóan várjuk, hogy megdicsérjenek érte, pedig mi se csinálunk többet, és majd bele pusztulunk. Nem így szokott lenni? A magunk kis erőfeszítésébe majd bele bolondulunk, és alig várjuk már, mikor harmadjára is már megcsináltuk, hogy most már jelezzen vissza. Serdülőknek tudjátok, hogy lehet elvenni az életkedvét? Úgy, hogy mikor kezdenek változni, akkor nem vesszük észre. Már egy hete beveti az ágyat, és szó nélkül hagyjuk, mert hogy ez a természetes. Ez egészen lélekgyilkos dolog, lélekgyilkos. Ő már egy hete…, micsoda meló van abban, hogy egy kölyök bevesse azt az ágyat, micsoda meló! Visszaemlékeztek rá? A jó kislányok nem számítanak. Nem igaz, hát a jó kislányok, meg a jó kisfiúk, értetek külön könnyezek, külön. Most tényleg, ez egy jó ötlet, most a nagyböjt hátralévő idejében a jó kislányokért és a jó kisfiúkért fogok imádkozni. Olyan nehéz sorsotok van. Azt mondta egyszer egy apa: „Az összes lányom teljesen rendben van, kivéve a második. – Mert a másodikkal mi a baj? – Az a baj vele, hogy mindent komolyan vett, amit mondtunk neki. A második lánnyal az a baj, hogy pont úgy él, ahogy neveltük, ergó: életképtelen. Most már valamit kéne vele csinálni, mert ha azt mondjuk, hogy gyere haza 10-re, hazajön. Hát ebből a lányból nem lesz feleség soha.” Tehát a jó kislányság, jó kisfiúság rettenetes teher. Ó, de jó, hogy ezt én nem viszem! De szép az élet! (61:15)

A teljes elfogadás

(Megint egy látszólagos ellentmondás. Nézem az órát. Megint… mindig a mókázás jut eszembe…, hát egyáltalán nem olyan mókás. Na!) Volt-e olyan tapasztalatotok, hogy titeket önfeledten, föltétel nélkül elfogadtak? (Hááhh! Hát ez…, hát…, hát ezt ki is próbálom. Hááhh! És bármikor iszom belőle, ez hihetetlen, hát… Ne zavarj meg!) Micsoda zseniális dolog az, nem tudom én, a feleséged ölében, hmm, és azt gondolod, hogyha a mennyország ilyen lenne, kiegyeznél vele. Hát muszáj, hogy ez az élmény meglegyen. Gyerünk, gyerünk! Tehát amikor a teljes elfogadást átéljük, hát…, haaahh, na. A teljes elfogadás azonban nem csak arra való, hogy hátradőljünk és azt mondjuk, hogy „Igen…!” (Olyan illúziórombolók vagytok!) Tehát a teljes elfogadás egyrészt arra jó, hogy azt mondjuk… (Csaba, legalább te tudd már! Az életkorod miatt…, na!) hogy „Mééég! Mééég!” Hát nem erre jó? „Még, még, még, még!” De ez csak az egyik része. A teljes elfogadásnak a másik része, hogy a teljes elfogadás arra jó, hogy legyen bátorságunk, védett közegünk, indíttatásunk változni és fejlődni. Ezért amikor a másik ember bennünket elfogad, ezt kizsákmányolni, és kizárólag arra használni, hogy azt mondjuk, hogy „Mééég!” ez az élet vereségét jelenti egy ponton túl. Egyrészt „Mééég!”, másrészt meg „Jó, jó, jó, na most akkor látom, érzem, hogy szeretsz, hogy fontos vagyok neked, ez most mind megvan, nem kell most félnem. Hát itt tenyészek az öledben, hát mint az Alföld, itt elterültem, hát most, most van lehetőségem arra, hogy, tudod mit, tényleg múltkor én voltam a hülye, tényleg. De jó beismerni itt, az öledben, de jó beismerni, amit nem csináltam jól. De jó most itt! Mert itt nem félek tőled, nem gondolom, hogy most visszaélsz ezzel, majd aztán előrángatod a következő veszekedésünkben.” Egy kapcsolatban a teljes elfogadás tehát nem csak arra való, hogy „Mééég!”, arra is. De arra is, hogy „Na, most akkor… itt az idő!” És én ezt nem látom eléggé, de én lehet, hogy nem látom jól. Nem látom eléggé, hogy az elfogadást tudnánk erre használni, miközben önismereti csoportokban teljesen napnál is világosabb, hogy azért van a föltétel nélküli elfogadás, hogy tudjunk fejlődni. Ott nagyon világosan látjuk, a kapcsolatainkban pedig nem látjuk világosan. Tehát amikor a társunk elfogad: óriási kincs, lehet változni. (65:30)

Gondoskodás és cselekvés az érzelmek ellenére is

Családterápiában szokott az történni, hogy sokszor annyira bedugul a kommunikáció a férfi és a nő között, hogy egyszerűen mintha nem lenne tovább. Tudjátok, ez az, amiről így szoktunk beszélni, hogy már ők ne beszéljék meg a problémáikat, mert a helyzet már rosszabb lesz, már ne beszéljék meg. A terapeuta például azt mondhatja akkor: „Vegyetek elő papírt (Jó, hát ennél nagyobbat, de vegyél papírt.) és írd föl rá öt vágyadat, amit szeretnél, hogy a társad megtegyen neked.” Most így, hogy 23 éve vagytok házasok, ő már 10 kilóval nehezebb, neked meg hajad nincs, és akkor… tehát teljesen kvittek vagytok, nincs mit egymás szemére hányni. „Most írjál föl öt dolgot, hogy mit szeretnél tőle megkapni, reálisak legyenek, tőle, őtőle.” Megírta, öt itt, öt ott. „Adjátok oda egymásnak!” (Ezt… azt mondja valaki, hogy „Huhúú!” Hát miért, most tartogatod? Nem, hát odaadom a másiknak.) A másik köteles magával vinni, és minden nap legalább egyet megcsinálni. Mi szokott ebből következni? Pontosan az, amire gondoltok. Már ott, a terápiás ülésen föláll a nő, tiltakozik a férfi, és azt mondja: „Ez nem hiteles! Hát hogy gyúrnám már meg a vállát, mikor uhhrrr, dehogy csinálom, ez hiteltelen, őszintétlen.” Heehh! Pedig éppen erre van szükség, hogy az érzések és az érzelmek ellenére cselekedjél. Egyszerűen: csináld. A kereszténység kultúrájának van egy gyönyörű gondolata erről. Azt mondja: „Valakit nem szeretsz? Cselekedj érte! Antipatikus? Cselekedj érte! Nehéz elviselned? Cselekedjél érte!” És a cselekvés meg a szabadságot itt belül elkezdi elevenné tenni. Akiért tudok cselekedni, egyszer csak olyan érzések, érzelmek jelennek meg, amelyek már évek óta nem voltak. Ezért amikor kiszolgáltatjuk magunkat, hogy most én éppen csak annyit fogok hajlandó lenni tenni érted, amennyit érzelmi motivációkból…, kicsit se többet, hát így a semmi felé haladunk. Miért, ha te döntöttél, hogy a társad fontos neked, és ebből a döntésből cselekszel, az nem hiteles? Hát te döntöttél, hát azt mondtad: „Igen, nekem hosszú távú életcéljaim vannak, igen, én így döntöttem.” Hát a hitelesség nem abban van, hogy pont úgy érzem, hanem abban van, hogy erre tettem rá az életem, ezért csinálom is. Ez nagyon is hiteles. Hát olyan szépen hiteles… hmm. (68:50)

Egyszerűen, csináld!

Egy kedves ismerősöm (Na, végre egy történet! Mert eddig CSAK beszéltem. Tényleg, mi történt velünk ma? Csak nyomom, nyomom…) értelmiségi. Azt mondja, hogy most már doktor elöl, doktor hátul, s azt mondja (Hát ilyen. Valaki csak így, így… különben nem t’om mi lenne vele.), hogy: „Hát tudod, Feri, mikor én készültem az első babámat megszülni (Nem meséltem ezt nektek még? De… Nem… jó, akkor csak neked.) minden hónapban mentem, konzultáltam az orvossal, hogy most mit csináljak, akkor most mi a következő lépés, akkor most hogyan csináljam. És végül, egy nagyon rendes szülész volt, és akkor már éppen szültem, (Hát ment már, aminek mennie kellett, most nem kezdek el itt mindent, na.) ment minden, és mindig mondja ez a valaki. Mindig kinéztem, <<Most mit csináljak?>>, és akkor a szülész tök rendesen <<Most nyomja, most mély levegő, most akkor…>> és ez így ment órákon keresztül.” Megint néz a nő az orvosra: „És akkor most mit csináljak?” Erre az orvos sóhajtott egyet, és azt mondja: „Most már szülje meg!” Na, most az élethez néha ez kell. De most már ne kérdezd meg, hogy most akkor mi a következő lépés, meg most mit érzek, meg most gondolom-e azt, amit nem gondoltam, hogy gondolni fogok, hogyha azt gondolom, hogy nem t’om, hogy gondoltam-e. Hát hagyd már ezt, csináld! Egyszerűen, csináld! Most már szüljed meg! Ez ez. (Oké. Következő kapcsolati, tapasztalati bölcsesség…) (70:45)

A társunk nem ellenünkre teszi, amit tesz, hanem magáért csinálja

Mikor a társunk valami olyasmit tesz, ami nem elégíti ki a mi szükségleteinket, miközben azokat nagyon jól tudja ő is, és mi nagyon jól tudjuk, hogy ő nagyon jól tudja, mert már annyiszor mondtuk, és mégse, akkor az esetek döntő többségében a következő gondolatunk lehet erről. Amit tesz, bár nem azt teszi, amit kértünk tőle, nem ellenünkre teszi. Az a legvalószínűbb, hogy nem ellenünkre csinálja. A legvalószínűbb, hogy valamiért ezt magáért csinálja. Nem, nem ellenem teszi. Nem akarom idealizálni a kapcsolatokat, van, amikor direkt a másik ellen csináljuk, van ilyen, de ez elenyésző ahhoz képest, amennyiszer azt szoktuk gondolni, hogy ezt direkt csinálja. Az esetek döntő többségében, mikor valaki nem azt teszi, amit kértünk, amit annyira pontosan tudna, amiről beszéltünk, amit megígért és mégsem, nem ellenünk teszi, hanem valamit most magáért tesz. Lehet, hogy minket ez boldogtalanná tesz, dühít, csalódással, kiábrándultsággal jár, általában nem ellenünk teszi. És hogyha van lélekjelenlétünk erről beszélgetni, ez ki is szokott derülni. Hogy elmondja, hogy: „Te, egyszerűen csak fáradt voltam, és tudtam, ha most belekezdünk egy beszélgetésbe, azt fél óra alatt nem úszom meg. S ezért, tudom, hogy utálod, ha behozom a kaját a szobába és bekapcsolom rögtön a BL döntőt, tudom, de ez nem a BL döntő volt, drágám, hanem a spanyol kupa.” (Tényleg, most lesz, hohó! Ú, nagy meccs lesz!) Hogyha ott volna tér arra, hogy a másik elmondja, hogy tulajdonképpen miért is tette, kiderülne, hogy nem ellenünkre tette. Hanem egy kicsit betojt, kicsit beijedt, kicsit meg akarta magát kímélni, óvni, ez, ezek szoktak történni. (Jó. Hű, itt az idő!) (73:15)

Utolsó két mondat akkor. Egy feleség beszélt nekem erről. Hát ez a feleség egy… tényleg, egy tündérbogár. Azt mondja: „Rájöttem, hogy a férjemnek mire van szüksége.” Értitek ezt? Ő ezen gondolkodik. Tehát egy feleség, három gyerekük van, X éve házasok, én eskettem őket, és a feleség azzal jön a majdnem húsz év házasság után, hogy: „Tudod, most jöttem rá, hogy a férjemnek mire is van szüksége.” Azért elmondom, hogy ő mire jött rá. Azt mondta: „Az egyik: hát melegségre. A másik: szabadságra. Most már tudom, most már majdnem húsz év, most már ismerem, ismerem, ismerem. Tehát kell neki az a melegség, hogy <<Gyereee! Mucikáám!>>” És akkor odahömpölyög a Muci hozzá. És néha meg az kell, hogy: „És most megyek.” Mint a vadnyugati hős, aki eltűnik a naplementében, miután megmentette a fél várost. Ez a kettő kell neki. Na de a szép nem is ez, hogy arra, azon gondolkodik húsz év házasság után, hogy mire van szüksége a férfinek, még csak nem is az, hogy rá is jön, de nagy teljesítmény. Hanem azt mondja: „Te Feri, most tulajdonképpen azzal foglalkozom, hogy arra ráérezzek, hogy mikor melyiket.” Hát lehet, hogy rossz pályát választottam. Amíg ilyen nők vannak! Hogy 20 év házasság után ezt, és látszik, hogy na, na, megy az élet. Most erre, most ezt, ezt…, rájövök-e, hogy mikor melyik. S a legszebb ebben, hogy a férje pont ugyanilyen, ezért mindenki már rájuk irigykedik, pedig nekik is van ez. Azt ők se ússzák meg. (75:30)

Na, jól van, akkor nagyon szép Húsvétot nektek! Igen. És akkor legközelebb 750 hely, állóhelyek, nyomor, szenvedés. Most viszont fölmehetünk a Galériára is. Na jó, akar-e valaki hirdetni? Gyere! (taps) (75:57)