A tartós és megelégedett társkapcsolat 1.

1. A családi kapcsolatrendszerben az egyediség és az autonómia kifejlődése

Az első így volt, hogy ebben a kapcsolatrendszerben alkalmas vagyok arra, hogy az egyediséget és az autonómiát bátorítsam, elismerjem, elfogadjam, és támogassam a többi családtag autonómia iránti igényét. Miközben – ugye ez egy nagyon fontos összefüggés volt – az autonómia iránti igénynek az elfogadása, támogatása, sőt bátorítása akkor tud az egész család javára lenni, és a személyiséget is akkor fejleszti legjobban, ha közben van kötődés, ha van közben összetartozás. Akkor a kettő együtt tud haladni, miközben a kettőnek az együttes fejlődése, márhogy tudok kötődni és valahova tartozni, valakikhez tartozni, és közben átélni a szabadságomat, az autonómiát, ez nyilván nem jár feszültségek nélkül. (02:15)

2. Képes vagyok a családi egyensúly fönntartásához hozzájárulni, a stabilitást megőrizni

S rögtön jön egy következő…

3. Képes vagyok a folyamatosság biztosítására

Ugye itt nyilván megint csak az elköteleződés nagyon fontos téma, mert hogyan lehetne a folyamatosságot biztosítani, ha nem többek között az elköteleződéssel. Azután…

4. A változásra való nyitottság és rugalmasság

Ugye, ez nagyon jól kiegészíti most az első három dolgot, hogy folyamatosság, stabilitás, de közben a folyamatosság és a stabilitás nyilván nagyon nagy részben éppen a rugalmasságon múlik. Mert ha rugalmatlanok vagyunk, eltörünk, tönkremegy a családi kapcsolatrendszer, többé már nem akarunk egy új egyensúlyt létrehozni, hanem inkább: puff neki! (Juj, látok valakit, valakin egy Ferrari-s trikó van! Ez jó. Asszongya’…)

5. Egyensúly az értékek és célok tekintetében

Ugye, és itt ez mindig egy vesszőparipám, hogy mennyire óriási jelentősége van annak, hogy képes vagyok nem csak egyéni életcélokat megfogalmazni, azokat tudatosítani és azok felé törekedni, hanem hogy éppen az előző szempontokkal együtt is, vannak közös célok. De ahhoz, hogy egyáltalán legyenek közös célok, ehhez nyilván kell egy közös világ. Egyáltalán a kommunikációra van szükség, hogy tudhassuk azt, hogy mik most a közös céljaink. És hogyha megtaláljuk a közös célokat, az nagyon-nagyon ösztönző tud lenni.

Az egyházközség jutott eszembe, egy munkatársam nagyon sok évvel ezelőtt. Jött a húsvét előtti időszak, hát húsvét előtt nyilván sok minden van, nagyböjt például, ha jól emlékszem, maga a húsvét. És akkor leültem ezzel a kedves munkatársammal csak úgy négyszemközt, hogy úgy négyszemközt beszéljük át, hogy ő most hogy megy neki ennek az időszaknak, és én hogy megyek neki, és én főnökként mit gondolok, hogy mi lenne a legnagyobb segítség, és ő beosztottként mit szeretne tőlem, vagy mit vár tőlem, hogy ő jól tudja az életét vinni. S akkor lement a nagyböjt, lement a húsvét, és utána valahogy csak egy ilyen kósza pillanatban rákérdeztem, hogy „Na, na, hogy élted meg a nagyböjtöt, meg a húsvétot?” S az illető a következőt mondta: „Az egész nagyböjti és húsvéti készületemnek a kulcs az volt, hogy mi beszéltünk erről fél órát. És mindig, amikor én egyedül csináltam valamit, egyedül dolgoztam valamivel, neked híred, hamvad nem volt, de én csináltam a magam dolgát, vissza tudtam emlékezni arra, hogy tulajdonképpen lehet, hogy egyedül csinálok valamit, de egy közös célért csinálom. Hogy mi azt megbeszéltük, hogy én ezt most nem magamért csinálom, hanem mi együtt csinálunk valamit, csak most éppen ez az együtt csinálunk valamit nem azt jelenti, hogy egy térben, vagy egy tevékenységet.” (05:35)

Mint az a kedves reklám, nem tudom én melyik adón, van a férfi, meg a nő, most ezt nagyon adják. Emlékeztek erre? És akkor azt mondja, hogy „Hát, mások azt mondják, hogy mi egyáltalán nem hasonlítunk egymásra.” S akkor a feleség, vagy úgy tűnik, a feleségszerű azt mondja: „Hát, igen, én egy új lakásra gyűjtenék, vagy új lakást vennék…” – vagy valami ilyesmi. A férfi azt mondja, mosolyogva, látszik, hogy még egy, nem is tudom, egy kis dopaminfüggésük van, azt mondja a feleség helyett a férfi: „Én pedig inkább egy új autót vennék.” Az egész kicsit csöpög, azért úgy érezzük, már jön kifelé, alá kell rakni a lavórt a tévének. S akkor végül elhangzik ez a mondat: „De egy valamiben egyetértünk, hogy mindent közösen szeretnénk csinálni.” És akkor mmm… olyan… ott van egy ilyen izé… Ami, hogyha szerelmesek vagyunk, nagyon tetszik, ha nem, azt mondjuk „Milyen hülyék! Hogy néznek már ki?” Tehát ez, hogy együtt csinálni valamit, nagyon nagy erőforrás tud lenni, de nyilván annak megvannak a föltételei, hogy én azt élhessem át, hogy most együtt csinálunk éppen valamit.

6. Szülők vezető szerepe egyértelmű, a hierarchia a generációs határokhoz igazodik

Még hogyha ma utáljuk is ezt általában, hogy valami alá-fölé rendelő viszonyban van egymással. A hierarchiát eleve, mert rossz – mármost kisarkítom – mert rossz az apa tapasztalatunk, vagy mert nincs, vagy mert hézagos, vagy érzelmileg nem elég telített, vagy, vagy, vagy, vagy…, vagy mert eleve komolyan negatív. Ezért a hierarchiához általában negatív tapasztalatokat társítunk gyakorta összefüggésben az apa-tapasztalatunkkal. Ugye ezért, mikor meghalljuk, hogy hierarchia, most a kultúrákról nem is beszélek, akkor eleve negatív képzeteink lesznek. És hogy itt volt egy nagyon fontos kijelentés, hogy a családban a generációs határokhoz igazodó alá-fölé rendeltség a gyerekek érdekét szolgálja, és közben pedig a szülőket biztonságba helyezi. Nem a gyereket, a szülőket, mert tudják, hogy mi a dolguk. Nem kell minden pillanatban, alkalomról alkalomra kitalálni, hogy most mit kéne tenni. Hogy most éppen a gyerekemnek mi…milyen ötlete támadt? Az fontos, na de mégis. (08:20)

Érdekes a magyar nyelv. Ültem a játszótéren. Néztem a gyerekeket, meg a szülőket most tegnap, tegnapelőtt, hogy mi történik köztük. S ment át a játszótéren egy anya a pici gyerekével, a gyerek kb. két éves volt, s akkor az anya a következőt mondja pl: (Csak hogy lássátok, hogy így, így itt a…) Megy, és akkor azt mondja, hogy „Na, akkor arra gondolok, hogy most elmegyünk, itt meg fogunk ebédelni. Jó? És választhatsz valami nagyon finomat. Ezen a helyen nagyon finom sült krumpli van, akkor rendelhetünk neked azt. Jó? (Csere.) Na és akkor, amikor megebédeltél, de hát remélem, hogy rendesen fogsz ebédelni, akkor visszajövünk ide a játszótérre, és akkor játszhatsz, hogyha van kedved. Jó?” Már most akkor a többit nem kell mondanom, a derültségetekből érzékelem, hogy érzékelitek, amit akartam mondani. Jó? Amit most mondok, az jó? Vagy jó? Tudnátok egy kicsit figyelni? Jó? (09:30)

Látjátok, bezzeg Einstein. Rettenetesen pocsék előadó volt. Ez a pszichés struktúrájára vezethető vissza. Egy kicsit Asperger-szindrómába hajló személyiség, ha éppen nem az. Óriási izgalmas belső világ, a külső kapcsolatok egészen problémásak. Ezzel együtt egy fölfokozott igazságérzet. Megtehette azt, hogy egyetemi tanár legyen, nyilván egy Nobel-díj után, de egyáltalán nem foglalkoztatta őt az, hogy amikor az előadást tartja, az érthető-e, vagy nem. Hogy a hallgatói fölfogták-e, vagy nem. Tehát Einsteinttől bizony hiába várnátok ezt, hogy „Most ezt mondtam, jó lesz ez így, jó?” Einstein ilyet sose csinált volna, mert ő élt a maga világában, és kész. Na jó. (10:25)

7. A család külső és belső határai világosak

Ó, a határtartás egy életre, életre szóló dolog. Ha nem tartjuk jól a határokat, rengeteg későbbi bonyodalmunk származik belőle. Ha az életünket csak egyetlen szempontból csináljuk jól, ez pedig a határtartás, ugye különböző határok: generációs határok, a személyiség határa, felelősség határa, kompetencia-határok. ha csak ezt az egyet csinálnánk jól, hogy jól tartjuk a határokat, az életünk hihetetlenül jól tudna alakulni ettől az egyetlen dologtól, hogy jól tartom a határokat. (Na most, következő…) (11:05)

8. Nyitott a környezet felé

És itt mondtuk azt, ez nagyon fontos, hogy a családban olyan problémák adódnak, amelyeket a család a maga határain belül nem tud megoldani, ezért szükséges számára a nyitás.

9. Egyenrangú kapcsolat a nagyszülői családdal

Ez ugye vagy megvalósítható, vagy nem a gyakorlat szintjén, de az elmélet szintjén, hogy hogyan beszélünk anyádról, hogy mit mondok az apósomról, és, és, és, és… Na ott azért mindig lehetőség van erre. (Jó, ezt akartam. Na, és akkor…) (11:45)
A párkapcsolat belső világa, biokémiája

Most mennék beljebb, a párkapcsolatnak a belső világából szeretnék sok mindent előhozni. Konkrét dolgokat is kicsit nekiállni, vesézni, rácsodálkozni, és most különös tekintettel a hormonszintünkre. Csináljuk most azt, amit eddig nem nagyon szoktunk, hogy a különböző lélektani jelenségekhez a dolognak a biokémiáját is mondjuk ki. Az is nagyon szemet nyitogató tud lenni, ha nem esek arcra. A cél: tartós és megelégedett társkapcsolat, ami alapja tud lenni egy családi kapcsolatrendszernek. Ehhez mondom most a szempontokat. (12:35)

1. A kötődés és oldódás feszültségeinek elviselése

Itt a számok a következőt mondják. A szerelem időszakában igazi nagy jelentősége, nagyon fontos jelentősége a későbbi családtörténet szempontjából a kötődésnek van. Hogy tudjunk kötődni, hogy erre képesek legyünk, hogy megtegyük azt, ami a kötődést segíti. Kötődjünk, és ezáltal megtörténjen az, ami a hosszútávúságot elősegíti. Igen ám, de ahogy megy előre az idő, a házasság középső szakaszában valahogy előtérbe kerül az oldódás, az autonómiának a vágya és szükséglete. Nagyon szívesen a kötődést használjuk, vagy kihasználjuk, vagy valamiféleképpen eszközzé tesszük ahhoz, hogy saját pszichés és egyéb célkitűzéseinket, dolgainkat meg tudjuk valósítani, hogy el tudjuk érni. És ilyen értelemben nagyon zavaró tud lenni a másik, ha nem járul hozzá elégségesen ahhoz a jóléthez, amit én elképzelek, hogy őneki hogy kéne ahhoz hozzájárulni. És tudjátok, amikor kiröppennek a gyerekek, megint a kötődésé a főszerep, ott megint a kötődésnek lesz sokkal nagyobb jelentősége és fontossága.

Ezzel egy nagyon fontos, tényszerűsíthető kijelentést is akartam tenni. Ez pedig az, hogy ahogy a házasság mondjuk tízedik évében, meg huszadik évében valakik vannak egymással, és visszagondol a nő arra, hogy „Jaj…, de szép volt az a második évben, amikor jaj…, nem is tudtam nélküled jól aludni!” S a férfi is visszagondol, és azt mondja: „Jaj, de jó volt, amikor azt csináltuk, amit az alvás előtt szoktunk.” S mind a kettő visszagondol nagyon szépre és „Hova jutottunk? Hát már szinte nincs is kapcsolat köztünk.” Hogy ebben van valami törvényszerű, van benne. Tehát a házasság középső szakaszában, hogyha éppen a kötődés és a kapcsolódással együtt járó örömök kevésbé jelennek meg, mint az elején, meg a végén, az akkor normális. Nem mindegy, hogy az elvárásaink szintjét hova állítjuk be tehát. Ez a kutatások. A kötődésről muszáj még beszélni. Főleg, mert ennek valahogy… na. (Feri, beszélj magyarul, értelmesen! Alany, állítmány, türürüm. Viselkedj is rendesen!) (15:30)
Majom-kísérletek

Megrázó majom-kísérletekről szeretnék beszámolni. (Tényleg, ez… azt mondja.) Kis majmokkal a bölcsőde hatásait szimulálták. Kiszámították, hogy körülbelül mekkora korban kell a kismajmot elválasztani az édesanyjától, ami megfelel a gyerekeknél mondjuk a hároméves kornak, és körülbelül mennyi ideig kell izolálni az anyjától, miközben együtt lehet a társaival, kismajom társaival, és miközben a gondozó személy, vagy személyzet mindent megad a kismajmoknak, mindent, sőt, még kedves is hozzájuk, sőt, a sokszor emlegetett szőranya is ott van a ketrecben. Tehát tulajdonképpen minden megvan, nem hogy elégségesen, nagyszerűen, prímán, kivéve az anyja. Mi ennek a következménye? Már a majmoknál is az, hogy ha bölcsődébe adunk egy majmot… (Nem t’om, most mondja a zárójeles dolgokat, vagy nem. Inkább mondom a kutatást és majd utána zárójelezek.) Ha bölcsődébe adunk egy majmot, annak a következő hatásai lesznek. (17:00)

Az egyik, hogy miközben az ikertestvére ott marad az anyjánál (Jó kis kutatás, ugye, akkor ki lehet zárni azt, hogy genetikus dolgokról van szó. Nem, akkor az a környezeti hatás.) az derült ki, hogy ezek a kismajmok sokkal idegesebbek, magányosabbak, kerülik a társaik társaságát, hajlamosabbak az agresszióra, nem táplálkoznak olyan rendesen. A kismajmok sokkal fogékonyabbak a fertőzésre. Hogyha elkezdjük vizsgálni a stresszhormon-szintjüket, akkor az derül ki, hogy a kismajom miután már visszakerült az anyukájához, mert mondjuk már iskolás, őneki már ez egy életre szóló változást hozott. Vagyis a stresszhormon-szintje sokkal kisebb, benne stresszt kiváltó tényezőkre nagyon magasra megy, az tartósan fönnmarad, lassan megy le. (Egészségedre!) Tessék? Nem az anyatej, nem az! Az anyától való elválasztás. Kap az a kismajom mindent, hát ezt mondom, drága. Minden megvan neki. Ráadásul hogyha a kismajmot rögtön 1-2 hetesen, születése után választanak el az anyjától, akkor az idegrendszere olyannyira védtelen még, hogy az izolációnak a hatásaira tulajdonképpen nem is tud elégségesen válaszolni. Ennek az a következménye, hogy állandóan túlingereltté válik. Tehát egy kismajmot ha bölcsődébe adnak, az az egész életét negatívan meg fogja határozni. „Ez hetes, vagy napi?” Nem, folyamatosan bölcsiben van. Igen, az anyukájától teljesen… „Hogy különbség-e, hogy láthatom este az anyámat, vagy nem?” Igen, különbség, különbség. („Állami, vagy magán?”) Mi van ma veletek? Jólesik? („Állami gondozásra hasonlít, nem bölcsődére.”) Áhá, hogy azt mondja, ez inkább az állami gondozáshoz hasonlít. Na jó, akkor beszélek majd erről is mindjárt. Ó, beszélek erről. (20:05)

Mondjuk, hogyha ezt valamennyire legalább modellértékű kísérletnek tekintjük, akkor éppenséggel megfelel azoknak a humán kutatásoknak, amelyekből kiderül, hogy az emberrel is pontosan ugyanez történik. A másik oldal, hogy milyen óriási jelentősége van annak, hogyha az édesanya magán hordja a kicsi babáját. Óriási jelentősége van, egészen egyszerűen tudományos ténynek tekinthetjük azt, hogy egy pici baba, aki hónapokon keresztül az édesanyján van a stresszel kapcsolatosan sokkal nagyobb védettséget kap, és az is egy életre szóló neki. Mind a kettő életre szól. (20:55)

Hozzuk ide a férjet és a feleséget. Férfi-nő, férj-feleség, s kialakul egy konfliktus. Hát egy olyan valaki, aki eleve nehezen kötődik… Ez nagyon gyakran mitől történik? Ugye visszavezethető a csecsemőkorra, anya-gyerek kapcsolatra. Ez azt jelenti, hogy eleve nehezen kötődik, de kapott még egy púpot is a hátára. Ez pedig az, hogy minden stresszhelyzetre sokkal hevesebb reakciót hoz, az sokkal hosszabb ideig tart, lassabban cseng le, és ráadásul kis ingerek is nagy stresszreakciót tudnak belőle kiváltani. Képzeljünk el tehát egy embert, aki nehezen kötődik. Ma Magyarországon minden második ember nem kötődik biztonságosan. Tehát a házasságoknak a nagy százalékát ez érinti, hogy legalább az egyik fél nem kötődik biztonságosan. Ezért aztán van egy felnőtt, akinek egy egész kevés is (elég – szerk.) ahhoz, hogy beboruljon. (Az elég szót nem mondtam.) Egy egész kevés is elég ahhoz, hogy benne egy óriási erős sztresszválasz legyen, hosszú ideig fönnmaradjon, alig bírjon megnyugodni. Mi fog vele történni? Nem elég baja az neki, hogy eleve kevesebb indíttatást érez a kötödés iránt, a tartósság iránt, hogy ott maradjak és érzelmileg bírjam, és támogatást adjak nehéz helyzetekben, a konfliktusokat el tudjam viselni, tíri-ríri-rim. Nem elég, hogy így van már eleve. (22:30)

Pontosan azok a helyzetek, amelyek minden kapcsolatból kikerülhetetlenek, amelyeket éppen valahogyan kezelnünk kellene tudni, hogy a kapcsolat tovább tudjon menni és megelégedettek és tartósak tudjunk lenni. Ezek nyilvánvaló, egy ilyen ember esetében olyan stresszkihívást jelentenek, ami elől ő majd el akar menekülni. Ki akarja azokat kerülni. Tehát nem elég, hogy az adottsága is már problémát jelent a kapcsolatra vagy a családra nézve, hanem a folyamatos létezés is problémát jelent neki. És hogy most ide érdemes hozni azt, hogy ugye a férfiak hajlamosabbak a fizikai agresszióra. És a nők mire? A nők meg nem. Ja, jól van, puszi nektek. A nők nem, jó, jó, örüljünk. A nők pedig a verbálisra. Tehát ne üljetek olyan kényelmesen a székben. (23:30)

Szerintetek a férfiak zöme a verbális agressziót képes-e érzékelni, vagy nem? Azért annyira nem vagyunk sérültek. Tehát azért az mégiscsak egy elég klasszikus helyzet, mikor az egyik férfi azt mondja: „A te anyádat!” Másik meg azt mondja: „Én nem t’om, mi az a verbális agresszió. Amíg nem ütsz, az engem hidegen hagy.” Ugye, ez elég ritka. Az lehet persze, hoyg ez ok az agresszióra, már a fizikaira. Hát hogyne volnánk erre érzékenyek. Azért a többségünk érzékeny. Most képzeljünk el egy férfit, akit mondjuk úgy nevelt az anyukája, hogy azt mondta: „Hú, hú, hú, nem tudok a kismajmokról, semmiféle kutatásokról… ezért aztán ihaj-csuhaj, jó lesz neked a bölcsibe, szociális érzékenységet fogsz tanulni. Jaj de jó, jaj de jó. És mit fog tanulni a bölcsődében? Éppen nem szociális érzékenységet, hanem a kimeneti oldalon magányos lesz, elhúzódó, agresszióra hajlamos. (Egészségedre!) Boldogtalan. És ez az… a fertőző betegségekre pedig kifejezetten fogékonyabb. (Köszönöm. Kö-szö-nöm. Ez… jó veletek. ) (25:00)

Tehát a bölcsődében nem azt tanulja meg, hogy akkor most szociálisan érzékenyebb lesz, és hogy mekkora előny lesz ez neki. Na, ez már az ideológia. Az nagyon nagy a mai világban, ugye, ahol együtt kell működni a magas profitért. Egy korai bölcsi maga a főnyeremény. Aha! Ezért tehát teljesen mindegy, hogy ki mondja, de hogyha valakinek az a zseniális ötlete támad, hogy GYES az csak egy évig legyen, két évig legyen, minél rövidebb ideig legyen, mert azzal majd, majd jól megfogjuk a pénznek a farkát, s majd akkor boldogabbak leszünk. Ez a lehető legbadarabb dolog, amit el tudunk képzelni. De most ötszörösére növelni a bölcsődék helyét, a férőhelyet. Legyen nagyon sok szuper bölcsőde, álljanak ott fönn a polcon a cumisüvegek az anyatejjel, tük-tük-tük-tük-tük. S aztán egy jó hálózatot is kialakítunk, Fejjük az anyákat, és ott fognak állni, tik-tik-tik-tik… s bemondjuk majd a hírcsatornákon, hogy Magyarországon egy minta értékű dolog kezdődött: anyatej van a bölcsibe, a csapból is az folyik. Külön rendszer. Na két ilyen marhaságot… tudjátok! És közben pedig az a fájdalmas, hogy a kevés is elég lenne. Éppenséggel valami nagyon kevés is elég lenne, hogy olyan felnőttek legyenek a következő nemzedékben, akik eléggé jól tudnak a stresszel bánni. És nem is kéne sok hozzá. Egy felnőttet, aki megsebződött a kötődésében, már a stresszre neurotikus választ ad, egy picitől is már kész van. Ővele már nagyon nehéz. Ugye, a helyzetet pedig még rontja, és azt mondja: „Ja, hát akkor én rossz vagyok, én béna vagyok. Hogyhogy ő meg tudja csinálni? Hogy tudsz te olyan nyugodt maradni?” Ismeritek ezt, nem, hogy tud…? Van egy ismerős, vagy angyali arca. Jó, hát alszik éppen, csak így tudja csinálni. Nyitott szemmel is tud. Bezzeg én nem, akkor milyen béna vagyok, és kialakul az ördögi kor. Miért van ennek még plusz nagy jelentősége? Mert például akkor a nőknek a verbális agressziója egyáltalán nem kis piskóta. Nem olyan „Jaj, hát úgy ki-kijött belőlem.” Aha! És akkor most nézzünk egy hormonszintet a férfinél. Ennek óriási jelentősége van. S most mondok megint krrrr-rrr. (28:05)

Kiáltvány a férfiakért. A nőket jobban szeretem azért, tehát… Tudjátok, hogy mi történt a kismajmokkal? „Na!” Mondom én, mondom, ne türelmetlenkedj. A bölcsődébe járó kismajmok amikor elérték az iskolás kornak megfelelő kort, és visszaadták őket az anyjukhoz, választhattak kétféle étel között. He-he! Most de jó lenne tippelgetni… az egyik a banán… és a másik? „Kóla.” Nemmm! De majdnem. Választhattak olyan táplálék között, amiben nincs alkohol, ezt víznek hívják, tehát a víz, és a 15% alkoholtartalmú folyadék között. És azok a kismajmok, akik bölcsődések voltak, előszeretettel választották az alkoholos vizet, miközben a majmok nem szoktak vedelni alkoholt. Tehát közben őtőlük meg evolúciós szempontból idegen, hogy alkoholt igyanak. Nem úgy, mint a koalák, mert a koaláknak a természete, hogy hhrrr… (29:50)

Ez egészen megrázó, mert akkor látunk egy következő dolgot. Hány és hány magyar család – ugye itt mármost milliós szám fölött vagyunk – érintett az alkoholproblémában. Akkor itt van egy egész, egész egyértelmű összefüggés. És akkor megint csak hogy, mondjuk ha, tehát ha a férfit kirekesztem és megvetem, az biztos, hogy nem fogja őt segíteni vagy gyógyítani. Olyan könnyű leírni ilyen tipikus, tipikus történeteket. Na, ez nekem nagyon szívbe markoló. Valószínű, hogy körülbelül ezt a témát minden évben egyszer elmondom, mert nem tudom türtőztetni magam, mert ennek akkora a jelentősége. (30:35)

De most a családi kapcsolatrendszer szempontjából, most nézzünk még egy majmos dolgot. Nem tudom már, hogy ez nem csimpánzokkal volt, gorillákkal talán. Azt nézték, hogy a stresszhormon szintje a falkavezérnek mennyi, és a többi hímnek mennyi. És mi derült ki? Hogy a falkavezér stresszhormon szintje egész alacsony mindaddig, amíg nyeregben érzi magát. De amikor valami elkezdi fenyegetni a státuszát, a pozícióját, abban a pillanatban sokkal magasabbá válik a stresszhormon szintje, mint az alatta lévőké. Most képzeljünk el egy családot, ahol van egy férfi, és próbálja a fenekét megvetni valami férfi helyen. Ez nem az autoriter…, valami férfi helyen. De mondjuk kötődésében problémás, ezért egy csomó bizonytalanság van benne, a kis ingereket is nagyon erős stressz-válasszal honorálja, bizonytalan, és a többi. Egy ilyen valakinek kétszeresen is nehéz már, hiszen ő azt is valamiképpen a biztonsága elleni támadásként fogja értékelni, ami egyébként meg nem az. Talán jártatok ti is tréningekre, s a tréningeken nem egyszer van egy vezér mondat, amit az elején is szoktak mondani. Hát annyi tréning van, hát izé… Ez pedig így szól: „Ha mondok neked valamit, ami nem egyezik azzal, amit te mondtál, nem veled vitatkozom, hanem azzal, amit mondtál.” Hát, ez egy nagyon szép mondat. csak éppen hogyha én egy túlérzékeny pasi vagyok, s pillanat alatt fölmegy a stresszhormon szintem, nekem mondhatod nyugodtan. Hogy amikor megkérdezted, hogy „Ez nem az állami gondozás?” tudod, hogy én mit éltem meg? Hát hogyne látnánk embereket, egy picit megpöcköljük őket, és dúú… „De hát én csak elmondtam, hogy mit gondolok.” Húú… Füü… Stresszhormon szint tídi-dídi-dí… este 11 felé megy le neki. (Na, mondom tovább.) (33:25)

Jaj, az árvaház! Az állami gondozás. Ezért – most visszatérek az oxitocinra. Kötődés. Ugye szerelek, izgalom, dopamin, aztán oxitocin, kötődés. Majd erről még bővebben is, de… Az anya… nyilván az áldott állapota alatt, azután a vajúdás alatt, azután a szoptatás közben szintén nagyon sok oxitocin termelődik, ezért tud kötődni a saját csecsemőjéhez, tud kötődni a saját gyerekéhez. A férfiben is kialakul egy hormonválasz arra, hogy „gyermekem született”, ami segíti őt, hogy apává váljon, vazopresszinnek hívják. Az egy másik anyag, de ugyanazt csinálja a férfiben, mint a nőben. Most ez meg most miért érdekes? Mert amikor az állami nevelőintézetből kivesznek egy pici babát, ez a hormonális folyamat mitől indul el, am éppen hormonálisan segíti az anyát, hogy kötődjön a gyerekéhez? (34:45)

Tudjátok, ahogy ültem ott a játszótéren, volt ez a – mostanában szokott már lenni, hogy ilyen drótkötél, és akkor el lehet indulni föntről, és megy, és akkor puff. Ez ugye érthető volt, főleg a Mária rádió kedves nézői számára. És mi történik? Jön egy normális apa, körülbelül 27 éves, egy teljesen normális anya, olyan 25 éves, egy teljesen normálisnak tűnő anyós, X éves, az ő életkorát már nem firtatjuk. És mi történik? Hoznak egy hároméves kislányt ráadásul. A kislányt ráültetik erre a kis izére, olyan mint a tárcsás felvonó, és ilyen lehetetlen, görnyedt állapotban – ugye hát ez gyerekekre van kitalálva, a gyerek itt ül körülbelül. Láttok? Nem, nem – na, ház ezt, ezt mondom, ezt mondom. És akkor az apa, pedig a dereka…, az anya, pedig a háta…, s ilyen görnyedt, lehetetlen helyzetben tolják a gyereket. Tídí-dáá…rárárá… És mennek, és így porzik minden, allergia nem számít, szilikózis nem számít, így verik föl a port, mert homok van alatta az EU miatt, ugye hogy be ne üsse magát. Mennek, és a nagyi meg tapsol közben „Jáááj…!” Mindez azért jó, mert nem látják a gyerek arcát, aki… (unott arc). De hogy három felnőtt mit össze tud gürizni azért, amiről ők azt gondolják, hogy gyjááá-csuszi-csuszi. Hát a gyereknek erre nem t’om, hogy van-e szüksége, vagy nincs, az arcáról leolvasható volt valami válasz. De a szülők hű-tű-ta-dö-rírí… Ezt miért mondtam most el? Mert azt gondolom – most lihegek, nem igaz már, ilyen… ez a mai nap… – azért, mert tulajdonképpen ha ezt, mondjuk egy ilyen jelenetet nézünk, hmm…, azt kell mondanunk, hogy ez döbbenetes nagy energia befektetés a felnőttek részéről. Lenyűgöző, amit csinált az az apa, az anya, meg az anyós, fantasztikus dolog volt, hát de hihetetlen, hogy három felnőtt valami olyasmibe irgalmatlan sok energiát fektetett, ami hát teljesen kétes értékű örömöt hozott a gyerek számára. (37:30)

Hogyha kiveszünk egy pici babát, és lehet az csecsemő is, állami gondozásból. (Hát én nem kapok levegőt! Itt rohangászok.) Akkor beindul-e a hormonális változás? Mitől indul be, vagy mikor indul be? Nincs áldott állapot, nincs vajúdás, nincs szülés, nincs szoptatás. Amerikai kutatások szerint a nevelőszülő és a gyerek közti agresszió 60-100-szorosa mint a természetes szülő és a gyereke közti kapcsolatban. És amikor jött hozzám, nem egyszer, nem kétszer, jött hozzám apa, jött hozzám anya, gyerekek, több gyerek, és akkor kivettek valakit, és ugye nagyon akarták szeretni azt a gyerkőcöt. S akkor egy ilyen nagy fájdalom, hogy „Atya, de nem megy annyira. Este lefekvés előtt a saját gyerekemmel nem így csináltam volna. De fölcsattantam. De ha az én Rozim csinálta volna, akkor nem, nem ez jött volna belőlem.” Szeretnék ezúton fölmentést adni az összes olyan férfinek és nőnek itt és a Mária Rádió kedves hallgatóinak, akik erre a fantasztikus dologra vállalkoztak, hogy örökbe fogadjanak valakit. Nagyon-nagyon-nagyon nagy dolog. De valószínű, hogy érdemes nem olyan elvárásokat támasztani magunk felé, amit nem egy, nem két hormon, és nem egy, nem két életesemény szokott bennünk kialakítani és kimunkálni. Ott nem csak a jó szándék van, hanem hormonfelhő. (39:25)

És akkor most mondom a másik ne… Ezt meg a gyerekeknek lehet. Ezt a szülő-gyerek kapcsolatról is. Amikor egy pici csecsemő elszakíttatik az anyjától, s akkor a jogi dolgok miatt akkor X hónaposan, meg fél évesen, meg akárhogy végre odakerül a nevelőszülőhöz, már régen – mondjuk így, hogy – hospitalizálódott, már régen kötődési zavara van, régen. Még nem is látjuk, beszélni sem tud, de tudható, hogy kötődési nehézsége lesz. És képzeljétek el, hogyha oxitocin szintet mérnek állami gondozásból kivett gyerekeknél, akkor az derül ki, hogy lehet, hogy már egy éve ott van a nevelőszüleinél, az oxitocin szintje mégis olyan, mint hogyha nem lenne kapcsolatban, nem lenne fontos, tartós, biztonságot adó kapcsolatban. Tehát kifejezetten hosszú időre van szükség, míg a hormonválasz is megérkezik arra, hogy „Na, mármost van valami olyan, hogy otthon. Na, mármost úgy, hú, úgy tartozok valahova.” Ezt például ezért nagyon érdemes tudni a gyerekeknek is, meg a szüleiknek is. Hogy mikor egy anya beletesz – most majdn… „apait, anyait”, na jó. Tehát beletesz mindent, meg az apa is beletesz mindent, és adott esetben minden hívő lelkesedésükkel és önátadásukkal nevelnek egy ilyen gyerkőcöt, s a gyerektől nem kapnak rá választ, amit ők várnának. Hát már egy hete, két hete, egy éve, két éve… Az nem csak azért van, mert a gyerek hálátlan, nem csak azért van, mert… a gyerekről azt lehetne elmondani, hogy nagyon megsérült, és még most…, hanem azért is, mert az a hormon, ami a kötődést segíti, s egészen azt nem is tudjuk nyilván, hogy az most hogy megy, meg mint megy, az nincsen benne olyan mértékben, amilyen mértékben lenne, hogyha ott egy olyan szoros, tartós kapcsolatban élné meg magát, mint hogyha a természetes anyjával lenne. Azt tudjuk, hogyha egy nőnek a szeretteinek a fényképét mutatják, már akkor is emelkedik az oxitocin szintje, a fénykép látványára. Kötődés, melegség, valahova tartozom, fontosak vagyunk egymásnak, háá. De abban a gyerkőcben ez a szint nem emelkedik meg, még évekig nem emelkedik meg. (Megkaptam a zöldet. Ú, de jó! Kis természetit, hamm.) (42:45)

(Elég hosszan mondtam az első pontot. Nektek is melegetek van? Nagyon. Elég brutálban megy, megy. De ez nem kritika. Nem azért mondtam, hogy te valamit elrontottál, aki azt az izét kezeled, nem akartam bántani senkit. Csak annyit mondtam, hogy „Nektek is melegetek van?” Értitek? Valaki most, egy kedves ember lecsapta a kezéből a kulcsait, azt mondta „Ezeknek? Idejönnek? Idejönnek szenteskedni, és akkor ez a főizé, ez meg beszólt nekem? Így? Nem jövök ide…! Nem is jönnék, ha nem kapnék érte pénzt, de ennyi pénzért nem jövök ide!” Na tessék. Hallottátok, mit mondtam? „Ennyi pénzért…” Na, most már a főnökkel is, ajjaj-jajjaj. „Ez beszólt a főnöknek is, hogy ennyi pénzért… Nem adok elég pénzt, mikor…? Kirúglak benneteket!” Tudjátok kapcsolni az előadás anyagához? Jó? Áldott magyar nyelv, bocsáss meg!) (42:25)

2. Családi identitás, családi önazonosság

A tartós és megelégedett társkapcsolathoz, ami egy családi kapcsolatrendszer alapja a családi identitásra is szükség van, családi önazonosságra. A családi önazonosság – ez mit jelent? Próbálom aprópénzre váltani. Hogy alakul ki a családi önazonosság? Például, hogy közösen visszaemlékezünk dolgokra, közösen reflektálunk arra, hogy mi történt velünk. Szokszor a teljesen értelmetlennek látszó beszélgetés, ezt általában férfiak szokták így gondolni.

Hát most ezt, ezt, most elmentünk kirándulni. Tökre nem történt semmi, tök uncsi volt az egész, s megjövünk, és akkor hallom, hogy a feleségem a telefonba azt mondja: „Te, egy nagyszerű kirándulás volt, és akkor elmentünk, és akkor láttuk, volt ott egy fenyő, az de milyen érdekes fenyő volt. És a férjem ment elöl, én mentem… hátrébb mentem, és akkor a gyerekek meg így voltak, s a fenyő… Hát komolyan mondom, ez a fenyő, én ilyen… pedig én sokat kirándultam már, de az a fenyő! Bal oldalt volt egyébként, ez is nagyon érdekes. Nem t’om, voltál már arrafelé? Tudod, ilyen két út van…” De már elmagyarázni nem tudja, mert nő. Csak az, hogy „Tudod, tudod, ott voltak más fák is, de a fenyő az biztos, bal oldalt állt. Ilyen nagyon furcsa… na, ez nagyon érdekes volt. Egyszer mi, elmehetnénk mi is, hát ez annyira…” Hogy ez egy milyen fontos dolog. És hogyha a férje bírná, neki mondaná. Este: „Olyan szép volt ez a kirándulás! Te, emlékszel arra a fenyőre? Komolyan, jobb kézre volt, vagy nem… Melyiken van a gyűrű? Nem, igen, akkor azon az oldalon volt, ahol a gyűrűt hordom. Háá… az a fenyő! Emlékszek, egy picit meg is álltam. Észrevetted, hogy lelassítottam a fenyőnél? De nagyon nem, mert azért figyeltelek téged, te mentél elöl, a gyerekek mentek hátul, egy kicsit úgy rájuk is figyeltem. de annyira szép volt ez a kirándulás! Az a fenyő… és hát, de szeretlek!” (Te most ezen nevettél a legjobban.) Hogy ennek van értelme. (Ezt most a férfiak kedvéért mondtam. Kiáltvány a nőkért!) Hogy annak, ami a férfi számára: „Jaj, hát ott voltam én, semmi különös nem volt, egy hülye vörösfenyő volt, és különben is lehetett látni, hogy a szú már megette jobról-balról. Hát mit néztél te? – A szút nem láttam, csak olyan szépen bólogatott, és… Jó, hát te vagy a férfi, te látod a szút, én meg, én csak fenyő… Azt gondoltam, ez egy közös fenyő lesz. Hogy ez egy közös élmény, akkor van egy közös fenyőnk. És én legközelebb, amikor a barátnőmet elviszem oda, mert van az a fenyő, tudod, ott a gyűrűs ujjam oldalán, hogy akkor „A férjemmel voltunk itt. A fenyőnél a férjemmel voltunk itt. Ő ment elöl, egy pár méterrel előrébb. Nem t’om mit csinált, de annyira biztonságot sugárzott a háta, és hátul meg a gyerekek voltak.” Jó, szeretem a házasságomat! Házasság jó.” A férfi meg elöl menve azon gondolkozik: „De kinyitnám már az internetet, meg kellene nézni a hirdetéseket.” (Na, jól van. Tehát.) (48:05)

A családi identitásból következik az, hogy kialakul egy meggyőződésünk, aminek tapasztalati alapja van, hogy számíthatunk egymásra. Hogy egymáshoz tartozunk, és számíthatunk egymásra. Ez lehet, hogy nagyon-nagyon közhelyszerű, és mégis óriási jelentősége van. (48:35)

Van egy ikertesóm. Háhá, már meséltem róla. Jó fej. Hát milyen lenne, az én ikertesóm, na. Nem találkozunk sűrűn egymással, nem szoktunk. Én egy ilyen pap-fajta vagyok, így ülök egyedül, otthon, nem szeretem a társaságot, kis bántástól is elmegy az életkedvem, tehát ritkán találkozunk, de énbennem a testvérem úgy él, hogy számíthatok rá. (Egészségedre!) És annak a tudata, hogy van valaki, akire számíthatok, hihetetlen jelentőségű. Az egész világhoz fűződő viszonyunk más, ha van ember, akire tudok számítani. Főleg, ha elég egészséges vagyok ahhoz, hogy tudhassam, hogy tényleg van ember, akire tudok számítani. Mert általában van, ha nagyon sérült vagyok, azt gondolom, nincs. Akkor nem a világot kell megváltoztatni először, elég magamat, és akkor csak utána lássunk neki a világnak. És tudjátok, aj, ezt nem is tudom… ezt most mondjam, vagy ne mondjam. Ú, ti szegények, ott álltok. Stressz-választ adhattok erre. (50:05)

Mikor kiderült – mert hogyha már elmondtátok, akkor mindegy, akkor már mondom, hogy – mikor kiderült, hogy augusztus 20-án kitüntetnek, akkor 19-én este, olyan 3/4 10 felé, jól megszokott mozdulattal… Ami semmire se vezetett, mert közben elkerültem onnan, ahol a jól megszokott mozdulattal elértem volna a ruháimat. Tehát egy egyáltalán nem megszokott mozdulattal elkezdtem keresni az egyetlen öltönyömet. Na most a zakót hamar megtaláltam, mert azt máskor is szoktam hordani, de a gatya. És képzeljétek, elmondom a jó hírt: megtaláltam. Most mondom a rossz hírt: megette a moly. Hát amennyit én azt hordtam, hát életemben háromszor volt rajtam. Bezabálta a moly az ünnepi öltöny-gatyámat. Nagy, csúnya folt volt rajta, el, el, tehát nem, a moly mintha tudta volna, hogy pont olyan lent, hogy már ne lehessen hordani. „Ez már az enyém.” S ugye, mi a természetes reakcióm ilyenkor? Egyrészt: „Megyek farmerban.” Ez volt a természetes reakcióm. Tényleg ez volt. „Jó lesz az, jó, hát most miért? Jó lesz az, majd gyorsan kimegyek, gyorsan visszajövök, leülök. S olyan gyorsan, csak a lábam az mozog, csak a felsőtestemet látják. Zakó, stty-stty.” Erre gondoltam úgy először, de aztán ugye kis bölcsesség is megérkezett, na csak egy pici, s „Hát föl kell hívni a tesómat, adjon nekem gatyát, az enyémet megette a moly.” S fölhívtam, úgy este 10 óra. Hát mikor? Hát addig kerestem a zakót. „Figyelj tesó, van neked öltönyöd? – Van persze, képzelt, egy esküvőre csináltattam, nagyon pöpec, 110 kiló vagyok.” Figyelj, este 10-kor már nem válogatunk. „Most 110 kiló vagyok. – Éljél kereken, ahogy jól esik neked! Azért azért az öltönyért elmennék.” Na most, tudjátok, fölpróbáltam, tesóm úgy rám nézett, azt mondja: „Hozok övet.” Ugye, olyan 11 felé, néztem magam a tükörben, úgy most csak úgy gatyástul, mondom „Na, hát ez azért durva, hát ez nagyon.” Övvel így fölhúztam, jól csk-dzss-dzss, hát mondom: „Hol vagyok? Ez egy identitás-vesztő gatya.” S akkor jól meghúztam, fölvettem a zakót, hát értitek. Hát az meg olyan volt, hogy a válla itt volt. Így néztem, tehát egy gyönge perifériás látással is láttam a saját vállamat. Azt próbáld csak ki, nézzél előre, látod-e a vállad? De én láttam, itt volt, így hühű… „Hát ne má’, mész innen? Ne hülyéskedj már, hát…! Mit csinálsz ott?” Na, de akkor már 11 óra volt, mondom: „Ez nagyon jó. A gatyát eltakarja a zakó. De a zakót már semmi nem takarja el, az már csak így prrr…” Hát mondom „Mindegy, mindegy, 11-kor! 20-dika vigíliáján?” Úgyhogy hát akkor… Még azon próbálkoztam, és kérdeztem a tesómat: „Te, most ha begombolom, úgy jobban néz ki? – Nem Feri, ez már sehogy se néz ki, de van rajtad gatya. Ezért jöttél, nem? Nem kinézni akartál valahogy. Fölhívtál, hogy van-e gatya. Van gatya, hát akkor vigyed, akkor örülj neki és kész.” És akkor tudjátok, mint egy anorexiás Schwarzenegger, kimentem. Hát ezt így, mire este 11-kor… te sem néznél ki jobban, ha akkor kellene összehozni ezt. Szóval ennyit az öltönyömről… de nem is az enyém. (54:50)

Na, miért mondtam ezt el? Tudom ám, látjátok! Az oxitocin kis mennyiségben segíti az emlékezést. Nagyon jó. Ezért nagyon nagy dolog, hogyha kialakul egy családtudat, egy családi önazonosság, egy családi identitás, és tudom mondani, hogy kikhez tartozom, és kikre számíthatok. És hogy ennek a tudata óriási jelentőségű. Nem is kell, hogy állandóan fölhívjuk egymást telefonon, hogy SMS-ezzünk, email-ezzünk, vagy cseteljünk. Egy férfinek nem kell. Szűkítsük le így az emberiség felére ezt a kijelentést. Jó. Tehát mi történik? A közös reflexió az egyéni identitás részévé válik. Így, így zárhatjuk le. Ezt látjátok, ezt el tudtam volna mondani 20 másodperc alatt. Rendben. (55:55)

Beszéljek egy kicsit a patkányokról? (Igen, szeretitek a… Nem. Hát döntsétek el, addig én nem t’om, iszom egy kis kólát.) A patkányok… vazopresszin hatására, oxitocin hatására. Beinjekciózunk egy pici patkányt. Elkezd kötődni ahhoz a patkányhoz, akivel találkozik. Tök mindegy, hogy ismeri, nem ismeri, sajátja, gyereke, nem t’om én micsodája, beinjekciózzuk, és elkezdi a nőstény patkány védelmezni, meg gondozni az idegen alomból származó patkányokat is, miközben azokra egyébként életveszélyes. Na, ennyit a patkányokról. (57:05)

3. Az érzelmi összetartozás

Minden házasság egyik legfőbb alapja manapság az érzelmi összetartozás. Tehát manapság a szerelem alapú, a mi kultúránkban lévő házasságoknak az alapja az érzelmi összetartozás. Mi az, ami tudja segíteni az érzelmi összetartozást a cselekvés szintjén? (Hú, most aztán tényleg, ez eszméletlen!)
Interakciók gyakorisága (ez egy magyar szó).
Érzelmi telítettség – „Hát láttad a fenyőt?!” Ez az érzelmi telítettség. Ha háromszor kérdezem meg, az a gyakorisága az interakciónak.
Az érzelmek minősége – „A fenyő! Egy csoda volt! És csak úgy zöldellt.”
Az érzelmi kapcsolatnak a szorossága, a tartóssága.

Tehát ez a négy tényező bombabiztosan… mondom még egyszer. Tehát a mai házasságok egyik alapja az érzelmi összetartozás. Mi az, ami erősíti? Interakciók gyakorisága, érzelmi telítettség, „Mi? Mit mondtál? Ja, jó, jó…” – ez nem érzelmi telítettség. Tehát van interakció, információ átment, prr, oszt’ akkor annyi. …Érzelmek minősége, s az érzelmi kapcsolat szorossága. (58:50)

Ezért aztán, ahogy a szerelem által meghatározott érzelmi világunk lecsillapszik, hormonháztartásunk úgy átlagossá válik, akkor már nem a szerelemnek a minősége, hanem az összetartozásunknak – mondjuk így egyszerűen – a szeretetünknek a minősége válik döntővé. Ez miért olyan érdekes? Mert sokan azt mondják, a szerelem nagyon segít nekik, és amikor a szeretet minőségi munkája következne, akkor könnyen arra a következtetésre jut, hogy „Hát, ha ki tudtam belőled szeretni, akkor valószínű, hogy nem is te vagy az igazi.” Ez a szeretet minősíthetetlensége. Hát ha a dopaminszint csökken, akkor természetesen hozzádszoktam. Látlak: hííí…, látlak: hééé…, látlak: hááá…. Pontosan ugyanúgy, mint a kábítószerhez, szép lassan hozzád szokom, s a dopaminszint csökken. Erről volt szó múltkor. Ezért van óriási jelentősége annak, hogy képesek vagyunk valami újat behozni a kapcsolatba, valami újat. Az nem egy szerető. „Hú, assz’em, aztán most mennyi minden megváltozik. Most aztán lehet megint!” – valami újat. És sokszor látni, hogy a nő is erőlködik valami újjal, például átrendezi a lakást. S mi a férfi reakciója? Nem érti meg, hogy a lakás átrendezése rengeteg pozitívummal jár a női mentálhigiéné szempontjából, nagyon.”Már megint nem találok semmit!” Ezt a másik oldalról volna érdemes látni. „Ez egy új dolog. Jaj de érdekes! Még ebben a közegben nem szexeltünk. Hmm? Mondok valamit.” – már hogy mondasz valamit, csak ezt magamnak mondom. Na, szóval… (61:10)

Mondom a biokémiát. Majmok kurkásznak – ez egy alapkijelentés. 15 perc kurkászás elég ahhoz, hogy az endorfin szint kétszeresére nőjön. Endorfin, jó a majom élet, csimpánznak lenni jó. Ez ez, tehát ez az endorfin. „Ha még egyszer születnék is, csimpánz lennék!” – mondja az endorfin. „Nincs is jobb, mint kurkászni!” 15 perc elég. Olyan kutatásokat végeztek, hogy majmokat, akik egyébként kapcsolatban voltak egymással, elkülönítették egymástól, és csak 15 percre engedték össze őket. Olyan szemetek az emberek – nem? Hát a majom is egy ember… valahol – szoktak ilyet mondani. Mi történik? A majmok a 15 perc alatt sokkal intenzívebben, figyelmesebben kurkásszák egymást. Köll az endorfin. Muszáj ti-ti-ti-tssi-ti. 15 perc már elég tud lenni hozzá. Na de, ha a kurkászás révén nő nem csak az endorfin, az oxitocin szint is nő, megnő a kötődés. Ez azt jelenti – most fordítsuk le a családi kapcsolatrendszer nyelvére – hogyha kezd kiüresedni, kiszáradni egy kapcsolat, ha a biokémia felől nézzük, akkor kurkászásba kellene kezdenünk.

Elkezdeni törődni a másikkal. Mert ugyanis pusztán magától a cselekvéstől és a törődéstől nő az oxitocin és az endorfin szintünk. És azt mondjuk „Hát még nem is olyan rossz férjnek lenni. Tényleg, nem is tudom, olyan jó, eszembe jutott, hogy a feleségem szereti a joghurtot. De melyiket is, melyiket is, melyiket?” És mindegy, tökre nem találod el, pont azt az egyet utálja, mert 10 év nem volt elég, hogy lá…, csak láttad, hogy eszik egy ilyen műanyag izéből, azt láttad, és ilyen joghurt, és hogy fogy, ezt, ennyi, és az meg tetszett, de úgy ennyi. S akkor vettél neki ilyen joghurtot, de a feleséged ha bölcs, azt mondja: „Gondoltál rám? Joghurt! Pirike, gyere, van finom meggyes-répás!” Tehát óriási jelentősége van annak, hogy éppen mikor azt gondolom, hogy „Ú, most távolodunk egymástól, úgy kiüresedett a kapcsolat, messze vagy, nem is tudom, hogy te vagy-e az igazi – én mindig ide jutok – te vagy-e az igazi, szerintem nem.” (Hi! Mennyi az idő?) Hogy akkor kezdjünk kurkászni. Papi becsületszavamra mondom, bejön, mert a kurkászás a hormonháztartásunkat a kapcsolat megerősödése felé vezeti. Ez az, amit néhány alkalommal ezelőtt így fogalmaztunk meg, hogy törődni, gondoskodni. Hihetetlen közhelyszerű dolgok, de ha látjuk, hogy milyen jó dolgok történnek az agyunkban, mmm…, élvezem, hogy ilyen jó dolgok tudnak történni az agyamban. (Gyorsan! Nem kell gyorsan. Alaposan, jól, ahogy a csillag megy az égen, úgy. Tehát. A negyedik pont így szól: a pár… Na, jól van. Inkább mondok egy sztorit, már elegem lett ebből a sok idegen szóból. )(65:30)
Sztori (Pöttyös mise, Vándor)

Próbálkozom a pöttyös misével az új helyen. Rajta vagyok a témán, még most kísérleti fázisban vagyunk. Minden esetre gyorsan kitaláltam egy mesét a gyerekeknek, és elmondtam, és a mesének a veleje tulajdonképpen arról szólt, hogy van egy vándor – ez a kötődés miatt kell, hogy tudjanak kötődni a vándorhoz. Nem lehet mindig más a hős. A vándor.

Ezt meséltem nektek? Mikor kiderült, hogy elkerülök Óbudáról, akkor egyszer csak egy gyerek megvárt engem a bejárati ajtónál – meséltem ezt nektek? Nem? A kisgyerek megvárt a bejárati ajtónál, és nagyon komolyan, ahogy egy gyerek tud komoly lenni, tehát az akkor élet-halál. A felnőttek komoly…, de a gyerek az… a pillanat… és azt mondta: „Feri atya! Most mi lesz a vándorral? A vándorral mi lesz, ha elmész? Hát az életem része lett, hát kötődök a vándorhoz a mesében.” Há? Kis oxitocin már… mmm, vándor… Na, mindegy!

Az új helyen elmondom a vándor… A vándor nem akar vándorolni. Ez a drámai nyitány. Hát a gyerekek dopamin szintjét kell egy kicsit emelni, és akkor elmondtam, nem akar, de meghallja ezt a király. Egészen a király…! S a király kidoboltatja a birodalmában, hogy aki rá tudja vennie ezt az ifjú vándort, aki nem akar vándorolni arra, hogy mégiscsak vándoroljon, magas jutalomban részesül. S azt kérdeztem a gyerekektől, „Na, ha ti adhatnátok tanácsot a királynak magas jutalomért – azért egy kicsit szemétség volt, én nem ígértem, én csak azt mondtam, a király ígért annak, én nem – magas jutalomért…Mit tanácsolnátok? És a gyerekek: „Na, ez egy új dolog!” Ú, egész fölvillanyozódtak. „A mise ugyanaz, na de ez… ú, ez már más. A mise jó. Isten jó.” S akkor egymás után jöttek a válaszok. Az első gyerek azt mondja: „Hát kell neki adni egy nagy pofont, akkor majd megtanulja, mit köll csinálni!” Hitoktató elpirult, szülők így bebújtak a padba. Látták a gyerekek az arcomon, hogy lehet ennél jobb választ is adni. „Sok pénzt kell neki ígérni.” Ú, kezdtünk a katasztrófa felé haladni. Próbáltam valahogy egyensúlyozni. „Jó, hát ígérhetünk neki sok pénzt, a kérdés, hogy van-e? – Tényleg, azt, azt… nem tudjuk, hogy van-e. – Na hát akkor?” S végül egy ötéves kisfiú, ült az első sorban úgy, mint ti, pont így, ötéves kisfiú jelentkezett, már állt is föl. Azt mondja: „Hát, azt kell mondani, ha nem indulsz el, levágom a kukidat! – Az Úr legyen veletek! És a te lelkeddel…” Hát, ez tudott rosszabb is lenni még. A gyerekmisén ugye az az eljárásmód, hogy a gyerek mondja, én meg bemondom a mikrofonba. „Petike azt mondta itt az előbb, hogy…” Nem, hát nem játszottam el Mr. Bean-t, hogy hát… Nem, hanem megpróbáltam megoldani a helyzetet felnőtt módjára. Azt mondtam: „Nagyon figyelemre méltó válasz született, egy komoly fenyegetés hangzott el benne. Aki többet szeretne róla tudni, a mise után kérdezze meg a Petit.” Vége lett a misének, a gyerekek nem nálam álltak sorban kispecsétért, „misén voltam”, hanem álltak sorban Petinél. „Mit mondtál, Peti? Mit mondtál?” (70:35)

Az a sejtésem, hogy ez például a gyerekek misére járási kedvét pozitív irányba fogja befolyásolni. Ez egy papi munkahipotézisem. Majd most leellenőrzöm vasárnap. Na, jó. Nem t’om, hogy jó-e. Jó? Nem t’om, jó? Befejezem, jó? Hát akkor befejezem. Majdnem itt az idő, jó? Tényleg befejezem, ezután már nem szabad semmit se mondani. De. (71:20)

A slussz érdekesség, hogy elkezdtem elmondani ezt a történetet, és hogy milyen érdekes, mennyi előítélet fakadt föl. „Kinek a gyereke? Na, gondolhattam volna! Mit csinál a szülő? Mi…?” Látjátok, hogy történik valami, és egy döbbenetes halmozott előítélet kupac jelenik meg az emberekben. Miközben szerintem egy ötéves kisgyereknek ez a lendületes mondata, ez a kasztrációs félelméből fakad. Nem a szüleihez van köze, nem a családjához, hanem a személyiség-fejlődéséhez. Hogy már tudja, hogy ott van kuki, ott van punci, és hogy „De hát akkor az hogy? Neki is volt kukija előtte? És akkor levágták…? Vagy fölszívódik? Vagy eltűnhet? Vagy a rossz gyereké tűnik el?” Ez egy 4-5 éves gyerektől teljesen normális reakció és félelem. És milyen nagy dolog az, hogy ezért szó sem lehetett róla, hogy ezt a kisgyereket megszégyenítsük. „Ilyet templomban? Itt kukizol nekem?!” Figyelemre méltó dolgot mondott. Mert milyen nagy dolog, hogy átment a félelmén, s azt gondolja, ez itt egy olyan közeg, ahol ő szóba hozhat valamit ebből a félelméből, mégpedig úgy, hogy ő van az erős pozícióban, hogy az oltja a szorongását. Nem az ő kukijára megy a játék. Ez tehát a történetnek a második köre, hogy milyen döbbenetes előítélet halmazt kellett meghallgatnom, rögtön jöttek a reakciók, amikkel valakit vádolni lehetett, miközben valószínű, hogy a kasztrációs szorongásból fakadt.

Cuppantlak benneteket! Jó dopamintermelést, oxitocin felhőt! Akar-e valaki hirdetni? (73:30)