Hanganyagok‎ > ‎2011-2012‎ > ‎

2011.11.15

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit.

(Hó, hó! De összejöttünk. Nagyon megtisztelő, megtisztelő. Na. Akkor nézzük csak, hol is tartunk…)

Ismétlés

Ott jártunk, emlékeztek, hogy arról beszéltünk, hogy ahhoz, hogy megelégedetten, tartósan képesek legyünk egy társkapcsolatban lenni, és az a kapcsolat élő és eleven tudjon lenni, most már arról az összefüggésről szinte nem is beszélve, hogy egy élő és eleven társkapcsolat, ami tartós is tud lenni, és közben megelégedetten tudunk benne lenni milyen csodás forrása lehet egy éltető spiritualitásnak. És viszont is, hogy egy ilyen társkapcsolat hogyan tud egy spirituális világot kibontani számunkra. Majd még erről egy picit fogok beszélni. Mindenesetre ott járunk, hogy volt egy pontunk, ami így szólt, hogy …
Elismerem az esendőségemet

Fölismerem az esendőségemet és az egymásra szorultságunkat. Hellinger kifejezetten azt mondja… Nagyon tetszik ez a gondolata, s mindegy hogy ki mondja, az az érdekes, hogy elindít-e bennünk valami fontosat – bennem elindított. Ez pedig az, hogy ő azt mondja, hogy „Egy férfi és egy nő közti kapcsolat akkor tud egy reális és természetesen megfelelő talajra állni, hogyha a férfi elismeri azt, hogy szüksége van a nőre.” Hogy ő féri, és hogy éppen az, ami miatt keresi a kapcsolatot egy nővel, éppen az abból is fakad, hogy ő férfi, és sosem lesz nő, és sosem lesz elég magának, és éppen arra van szüksége, amit egy nő tud, és ami maga egy nő. A nő pedig akkor kerül egy természetes, normális, egészséges növekedést biztosító talajra, hogyha azt tudja mondani, hogy „Igen, én pedig mert nő vagyok, pusztán csak mert nő vagyok, már azért, mert nő vagyok…” Ezt olyan jól esik kimondani, ez valahogy… növeli az önazonosságomat. (02:25)

Jaj, erről eszembe jutott valami. Aztán ne felejtsem el, hogy hol tartok, már az elején, s akkor mi lesz a mai egész alkalommal? Rögtön az elején elfelejtem, mit akartam. Azt mondja egyszer valaki, kedves volt: „Tudod, Feri, hallottam én rólad néhány évvel ezelőtt…” Erre iszom egy kicsit. Hát nagyon kedvesek vagytok. Múltkor beszéltem az attribúcióról, ugye, hogy milyen jelentést tulajdonítunk dolgoknak. Hát engem ez szíven ütött. Azt a jelentést kötöm hozzá, hogy „Hozzad magadnak a kólát! Most kaptál egy hétre… Hány ez? Assz’ongya, hogy egy hónap… három hónapra valót. Hozzad magaddal! Tudod, mit törődünk veled minden alkalommal. Tessék, itt van, hozzál egyet! Miattunk!” Na, látjátok, de nem mindegy, hogy milyen jelentést tulajdonítunk egy eseménynek. Hát egész rettenetes lenne, ha ez lett volna az első gondolatom. Nem, az első gondolatom az, hogy „Jaj, tényleg, a kóla!” Mert már elfelejtettem, hogy volt az a kólás történet, de úgy látszik, hogy elég jól sikerült megmutatnom nektek, hogy milyen az, amikor realitásvesztésben vagyunk valamilyen hiedelmünk által, mert ahogy mentem el, legalább négyen megkérdezték, hogy „Tényleg nem láttad?” Örömmel mondom nektek, a múlt alkalom helyes értelmezése miatt is, persze, hogy láttam. Hát én kértem, mert nem volt. Na jó, szóval… örülök neki, hát tündérbogár a társaság, jól van. És jót vettetek, rendeset. (04:30)

Szóval azt mondja nekem múltkor valaki „Te Feri, hát tudtam én, hogy vannak ezek az alkalmak, hát hogyne tudtam volna. Hát valaki szólt, és akkor meg is hallgattam egyet-kettőt, na de aztán leszálltam róla, leálltam én erről, mint alkoholbeteg a szerről. Én leálltam róla, aztán… Hát tulajdonképpen miért is? Tulajdonképpen egy okom volt rá, hogy teneked túl nőies a hangod. (Mondjad! „A sok kóla miatt…” Sok kóla. Most már… Azért, mert támadási felületet adtam, rögtön idelősz? Na.) (05:20)

Kitöltöttem egyszer egy tesztet. Szoktatok ilyeneket csinálni? „Nem.” Azt mondta, ez volt az… „Nem! Nem, fogd be szád!” Jól van, jól van, én szoktam. Van egy ilyen teszt, hogy „Mennyire vagy nőies alkat?” Örömmel néztek engem. Én nektek mondom. És akkor ott ugye van az, hogy… de nem csak, hogy mennyire nőies alkat, hanem hogy az agyad, a gondolkozásmódod, ahogy már be vagy itt huzalozva, az mennyire nőies? És van olyan, hogy nőies, tehát a férfi, de nőies agy, férfi, férfias agy, és akkor férfi, ilyen átmeneti agy. S az átmeneti agy a nőies felé, és az átmeneti agy a férfias felé. Na mit gondoltok, nekem milyen van? De rendesek vagytok! Senki nem akarta mondani, hogy „Hát, Feri…” (Péter beszólt valamit – szerk.) Péter! Péter! Hát ezt kapom tőled, mikor én szerettelek? Na jó. „Akkor nőies.” Na, jól van már! Jó. Tehát a teszt szerint az derült ki, hogy nekem az átmenetiben van, de a férfias agy felé esik. Ezzel nagyon meg vagyok elégedve, mert így amikor arról beszélek, hogy „Én, mint nő…”, akkor van ebben valami. Nem, nem csak szöveg, valami átélés is van itt nekem. Na tehát. Hhh! Mit akartam mondani? Igen. Na. (07:05)

Ugye az a címünk, vagy onnan indultunk, hogy elfogadjuk egymás gyöngeségeit, és ki tudjuk mondani a saját gyöngeségeinket. S amikor a nő azt tudja mondani, hogy én pusztán az által, hogy én nő vagyok és pusztán azáltal, hogy egyáltalán megy bennem az, hogy „Egy férfi…” vagy „De jó lenne egy kapcsolatban lenni!” Vagy egyáltalán, hogy szerelmes tudok lenni! Vagy hogy van bennem egy késztetés egy kapcsolat után. Ez máris mit tár föl? Hogy szükségem van egy férfire. A szónap jó értelmében, hogy egy férfinél éppen azok a kincsek vannak az ő férfi volta miatt, ami énbennem, nőben úgy sosincsenek meg, és nem is lesznek. De nagy dolog az, mikor valaki egyáltalán, nőként rátekint egy férfire és ezzel együtt tulajdonképpen máris kimondja, kifejezi és megéli azt, hogy „Igen, gyarló vagyok, esendő vagyok, szó sincs itt valami EGÉSZségről az én esetemben, hanem veled együtt tudnék egész lenni.” És ehhez képest amikor nagyképűsködünk, meg megy a húzd meg, ereszt meg, harc, kinek van igaza, ó, hát ez a realitásvesztés. (08:20)

Tehát itt ahogy Hellinger mondja, hogy egy kapcsolatnak a természetes növekedést adó alapja az, hogy a férfi elismeri, szüksége van a nőre. S a nő elismeri, szükségem van a férfire, és innen tudunk valahogy egészségesen indulni. A forrásunkat onnan vettük, hogy tehát ahhoz, hogy beismerjem, és elfogadható legyen számomra, hogy gyarló vagyok, hogy esendő vagyok, hogy egymásra szorulunk, hogy ennek az egyik része az, hogy beismerem a társkapcsolatnak az időbeliségében egymás után, mert fölismerem azt, hogy mennyi hiedelmem volt. Mennyi hiedelem, mennyi téveszme, mennyi berögzöttség volt az életemnek a része, és hogy ezek a hiedelmek és elgondolások és képzetek, ezek mármost nem segítik a kapcsolatunkat, nem segítik az életet, nem, nem segítik. Rájövök, hogy ez valamiféle realitásvesztés volt tulajdonképpen. Ugye, és erre mondtuk a példákat, rengeteget. (09:20)

Mítoszaink, hiedelmeink, realitásvesztés

Innen szeretném folytatni, de meg is állnék, mert ott tartottunk, emlékeztek, az volt a témánk, hogy rájövünk négy dologra. Emlékeztek erre?
Senki sem szeret úgy, ahogyan arra igazán szükségünk lenne. Senki sem szeret így. (Egészségedre! És hogy… jaj, te voltál! Hát még inkább!) És hogy senki sem szeret úgy, mint ahogy igazán szükségünk volna rá. Ugye ezt kötöttük oda, hogy „Mert a szeretet nem elég egy kapcsolathoz”. Ahhoz tökéletesen kéne szeretnünk, hogy a szeretet elég legyen egy kapcsolathoz. De nem tudunk tökéletesen szeretni, esendőek vagyunk és gyarlók, szeretünk, ahogy tudunk. Ez pedig azt jelenti, hogy senkit sem szeretünk, mi magunk sem úgy, ahogy őneki éppen arra szüksége lenne hosszú távon. Ez egyszerűen lehetetlen.
Az élet senkinek sem ad meg mindent. Ez sem lehetséges.
Egyikünk sem tud egy egész, egész életet élni, hát hiszen mindig megmaradnak a hiányaink, mindig lehetne még valamit és valamit és valamit, ami éppen még nincs benne.
(És végül, hogy…) Nem leszünk tökéletesek a végére se. Ugye ez az, ami minél nárcisztikusabbak vagyunk, annál jobban fáj. (10:45)

De hogy ez a négy dolog… Én már elmúltam 45. Nekem ez már nem fáj. De lehet, hogy 35 évesen fájt volna, és tiltakoztam volna ellene. Tehát azt lehetne mondani, hogyha így fiatalabbak vagytok, mint 45, örülök, ha nem tetszik nektek. Örülök, ha nem „Hú, de mennyire így van!” Hát egy 20 éves ember ne lógassa az orrát, hogy „Mennyire így van…” Egy kicsit tiltakozzatok ez ellen! Akarjátok megmutatni! Nemde? Az nagyon természetes és normális. Érzitek, hogy a témánál vagyunk? Ez érzékelhető, ugye? Énbennem így van. Légy szíves lássátok úgy, ahogy én! Végül is az sokkal egyszerűbb, ha ti mind igazodtok hozzám, nem? Ez így nekem egyszerűbbnek tűnik. Légyszi’ szedjétek össze magatokat! Szóval… hrrr! (11:50)

Szoktam a tüzet bámulni éjszakánként, hogy valahogy kieresszek. Az azt jelenti, hogy nézem a tévét. Na hát nem csak a tévét, az adást benne, és 127-edszer leragadtam a Piszkos tizenkettőnél. Nem t’om látta-e valamelyikőtök? Most néhány napja volt, de legalább hétszer végignéztem ezt a filmet, és hogy az a jelenet milyen hihetetlenül zseniális – majd aztán kiderül, hogy miért mondom – amikor ugye összeszednek tizenkét embert, akik fölött a halálos ítéletet már kimondták. És akkor megy a kiképzés, és egyszer csak a kiképzésnek egy pontján, egy pillanatán kiderül az, hogy a fejesek, a főnökök, akik megadták ezt az esélyt, de persze nem az embereknek akartak esélyt adni, hanem inkább egyszerűen csak az embereket eszköznek tekintették, úgy döntöttek, hogy mégsem használják ezt a tizenkét embert ahhoz az akcióhoz, amire őket kihozták a siralomházból. Ez ugye mit jelent? Ha lefújják az akciót, másnap kivégezhetik őket. Ülnek ott, egy nagy tárgyalás van, egy csomó főtiszt, s akkor kimondják azt, hogy „Igen, ez így lesz.”, és ott van az a valaki, aki az egészért felel, és nem tud megszólalni. Egyszerűen nem jön ki belőle valami mentő gondolat, valami mentőötlet, nem, s ilyen óriási csönd van, és egyszer csak egy kisebb rangú tiszt azt mondja, hogy „Hát nekem most eszembe jutott valami, hogy nem lehetséges-e az, hogy csináljunk egy próbát ezekkel az emberekkel? Legyen egy éles szituáció, úgyis most néhány nap múlva lett volna egy ilyen hadgyakorlat. Hát vonjuk be őket, majd kiderül, hogy alkalmasak-e vagy nem.” Ugye egyszer csak fölkapják ezt a szót, és akkor tudjuk, hogy ott aztán hihetetlen ügyesen, trükkösen, leleményesen, rafináltan, huncut módon kivágják magukat, s így lehetőséget kapnak az életre. Ezt a történetet, ezt a pillanatot, ahogyan egyszer csak megül a csönd, s mindenki azt mondja „Hát, hát ez van, ez, ez van.” Hogy milyen áldott pillanat, mikor valaki egyszer csak ezt a csöndet megtöri bennünk, és azt mondja, hogy „Nem lehetne esetleg valamit most itt megnézni? Volna egy lehetőség valamire?” Ezeket áldott pillanatnak tartom. (14:20)

Ezt azért akarom mondani, amikor kimondtam ezt a négy dolgot, senkit sem szeretnek úgy, ahogy szeretné, az élet senkinek se ad meg mindent, az életünk nem tud egész lenni, és nem leszünk tökéletesek. Arra vágyom, hogy legyen bennetek valaki, aki azt mondja, hogy „Na nézzük csak meg! Na lássuk csak ezt!” Szóval hogy támadjon föl bennetek nem tudom én, egy csalafinta gyerkőc, vagy valaki, aki ezt „Jaj, jajjj, azért csak úgy nem fogadom el! Valamit találjunk ki!” Ezt nagyon szeretném. Na, legyen valami, ezt, hogy legyen valami, most erről a valamiről szeretnék beszélni. Áhá! Az hangzott el, hogy „Na, de így teljes, hogy amit hiánynak érzünk, azzal együtt teljes.” Nagyon egyetértek, igen, és akkor itt… a teljességnél elkezdtem egy picit gondolkodni, hogy hogyan is ragadhatjuk meg, mert ugye ide vittük tovább a témánkat, hogy az ember élete nem lehet egész, nem minden, de az ember élete teljes lehet. Teljes. Akkor is, ha csak 20 évet éltem, lehet teljes. Akkor is, ha csak ez adatott meg, vagy az, ha csak erre vagyok képes, vagy arra, lehet teljes. Ezt nagyon szeretném most megragadni a társkapcsolat szempontjából, s egy egyszerű modellt találtam ki, vagy nem tudom én… (15:55)

Emlékeztek arra, hogy ahogy megy a kapcsolatunk, először idealizáljuk egymást. Erre jól emlékszünk, a pozitív mozaikokból alkotunk képet. Azután mi történik? Összetörik ez a kép, és akkor a negatív mozaikokból alkotunk képet, s nagyon könnyen azt gondoljuk, hogy ez a realitás. A harmadik lépés pedig, hogy már az önismeret révén, és a pozitív és negatív mozaikokból együtt rakjuk ki a képet. Most ha a spiritualitás, a teljesség, ami a spiritualitásra utal, arra vonatkozik, abból szól, az része egy társkapcsolatnak… Hát hogyne lenne része! Ugye, hogy része? Hát muszáj. A teljesség muszáj, hogy ott legyen a társkapcsolatainkban, muszáj. Hát ha a papságban nincs benne a teljesség, az mi? Hát akkor az ember egy hivatalnok. A pap nagyon könnyen hivatalnok lesz. Hivatali időt tart, hivatalossá válik, és annyi. Rettenetes. Tehát a teljesség. (17:05)

Három lépés. Onnan indultunk ugye, hogy fölfedezem a gyarlóságaimat, az esendőségeim, és éppen ez nem reményvesztetté tesz, vagy szomorúvá, kiábrándulttá vagy csalódottá, hanem rájövök, hogy hát akkor nekünk szükségünk van egymásra. Ez inkább egymásra utal minket. De az első lépés micsoda?
Az első lépés a hiedelmeinknek a világa. A spiritualitásunknak van mély gyökere, de inkább a hiedelmeinkből táplálkozunk. „Menni fog az nekünk simán. Sose fogunk mi elválni. Semmi baj nem lesz. Senkivel nem éltem meg még azt, mint veled. Akkor ez tuti. Te vagy igazi. Tíri-ríri… A hiedelmeink. Ebből táplálkozunk. Abban is nagyon sok hit van, de rengeteg hiedelem. Ez azt is jelenti, hogy nagyon sok hiedelem, viszonylag kevesebb realitás. A realitás – hát mondjuk – áldozattá válik a hiedelmeink oltárán. De ez rendben van, hát a szerelem miatt meg különösen is rendben van. Hadd idealizáljalak az elején! Attól jó. Tehát realitásvesztéssel indulunk. Valamennyi realitásvesztéssel indulunk, és hiedelmeink vannak. (18:25)
A második fázisban hogy jelenik meg a spiritualitás? Úgy jelenik meg, hogy ahogy összetörik a pozitív kép, rálátunk a gyöngeségünkre, a hiedelmeinkre, egyszer csak előtérbe kerül maga a realitás. Háttérbe kerül viszont a spiritualitás. Nagyon sok embernél látjuk azt, hogy „Na, már ebben nem tudok hinni, abban sem tudok hinni, már azt sem tudom idealizálni, már ebben sem bízok, már abban sem remélek.” És azt mondjuk: „Na hát ha ennyi mindenben nem láttuk a valóságot, a realitást, na vegyük előre a realitást.” És akkor szoktuk megkérdőjelezni nagyon, hogy „Na, hát szentségi házasságot kötöttünk, és…? Hol, hol van az a szentség? Hol, hol erősít meg? Hogy, hogy erősít meg? Hogy nem csak egy hiedelem? Hogy nem csak egy szép gondolat? Hogy nem csak egy papi szöveg? Hogy, hogy? Mutassa meg nekem valaki nagyon konkrétan, hogy hogyan?” A kapcsolatban a második lépésben éppen azért, mert fölismerjük a gyöngeségeinket és a hiedelmeinket, elkezdjük megkérdőjelezni a spiritualitásnak és a teljességnek az egész világát is. Nagyon így látom. Előtérbe a realitás, és akkor valahogy a realitás oltárán maga a hit is, meg a spiritualitás is nagyon gyakran áldozatul esik. Az első fázisban inkább a realitás esett áldozatul, a második fázisban inkább a teljesség felé való látásunk. Annak a tapasztalat, a teljességnek a realitása esik áldozatul, s inkább csak a realitás, amit annak tartunk. (20:05)
Mi történik a harmadik lépésben? A spiritualitás és a realitás kart karba öltve kezdenek el megjelenni, vagyis többletrealitáshoz jutunk. Tehát a realitásvesztéstől a többletrealitásig érkezünk el. A többletrealitás azt jelenti, hogy a spiritualitás a realitás részévé válik, és a realitás a spiritualitásnak az alapjává és részévé lesz, a kettő kölcsönösen átjárja egymást. Az elsőben inkább a hiedelem, kevesebb realitás, a másikban sok realitás, legalábbis amit annak gondolunk, és a spiritualitást nem is nagyon látjuk, s a harmadikban kibékül ez a kettő egymással. Erre jutottam. (21:00)

Hogy talán így megragadható, amikor éppen valaki a második fázisban van, és azt mondja „Hol, hol az Isten, hol van most? Hol segít, vagy hogy segít? Jaj, hagyjuk már ezt!” Tudjátok, mit mondott Frankl? Viktor Frankl azt mondta, szeretem ezt a mondatát, többször idéztem. Amikor valaki kétségbe esik, mert rájön, hogy valami csak hiedelem volt, vagy azt gondolta, hogy Isten majd segít, de úgy nem segít, ahogy az ő hiedelmében az volt, például hogy nem lesz probléma, vagy majd megoldódik magától, hogy Isten úgy nem segít, amikor valaki kétségbe esik, ezt mondta Frankl, „A kétségbeesés mindig valaminek az istenítése.” A kétségbeesés mindig valakinek az istenítéséből fakad. Ugyanis ha a realitásban lennénk, nem esnénk kétségbe. Azt mondanánk, ez is csak egy realitás, ez is csak most az életemnek, a valóságnak egy része. Attól, hogy fáj, vagy attól, hogy nehéz, még nem kétségbeejtő. Ezt a mondatot nagyon találónak látom. (Na most! Hm-hhm!) (22:15)

Hogyan van jelen az életünkben a teljesség

Most az a kérdés, hogy mi a teljességet hogyan hoztuk be az életünkbe, vagy az hogyan van jelen? Most így mondom, ezt szoktam használni, hogy „a ma embere”. Hát sajnálom ezt, a ma embere… A ma embere nagyon is tud a teljességről, de a teljességet hogyan ragadja meg? A társkapcsolatodban hogyan ragadod meg a teljességet? Pillanetszerűen. Valahogy ilyen élményszerűen. „Fílingszerűen.” Nagyon szeretjük a teljességnek az élményét, vagy tapasztalatát pillanatnyiságában. Sokszor annyira szeretjük, hogy mindig ezeket a pillanatokat keressük, vágyjuk és vadásszuk. Nagyon is tudunk a teljességről, de a teljességet abban az összefüggésben éljük meg, hogy ebben a pillanatban, egy élményben valahogy az hogyan adatik számunkra. Ez néha annyira lenyűgöz bennünket, hogy inkább emberről emberre vándorlunk, csak hogy minél több esélyünk legyen a pillanatban, a mostban, egy éjszakában, egy találkozásban, egy összeölelkezésben ezt a teljességet megélni. Ez is teljesség, de a pillanatban van, vagy egy találkozásban van, vagy egy napban van, vagy egy vakációban van, vagy egy nem tudom én, egy vitorlázásban van, egy síelésben van, egy nem t’om miben van. Az is teljesség, de pillanatszerű. (24:00)

Sokan kritikusak, és azt mondják: „Nem, az nem teljesség. Jaj, hát az csak egy villanás. Jaj, hát azt csak egy…” Nem így látom. Az is teljesség, nem a teljesség hiányzik, az idő. Időből van benne kevés. Teljességből van, amennyi tud benne lenni, időből nincs benne túl sok. Ezért ismerjük a teljességet, ami egy pillanatban meg tud jelenni. Az óriási dolog. Milyen nagy dolog! Átélek veled valamit, és azt mondom, hogy ez csoda. Ugye éltetek át ilyet? Légyszi…! Hát minden nőnek ott kell, hogy legyen a szívében az, hogy volt úgy, volt úgy köztünk, hogy azt mondtad, hogy „Csoda!” Hogy ezért érdemes embernek lenni. Hogy azért érdemes embernek lenni, mert ismerlek. Hát ez… ugye megvan? Én kinézem belőled. Hát megvan ez az élmény. Nekem nőként nagyon. (25:05)

Igen ám, de létezik a teljesség mondjuk középtávúságban is. A teljesség egy nap alatt, a teljesség a hét alatt, teljesség a hónap alatt, az év alatt, egy évtized alatt. A teljesség 10 évben az más, mint egy pillanatban, vagy egy éjszakában. Más. Nem a teljesség más, az idő. 10 évre elosztva az a teljesség más arcát mutatja. És aztán van a teljesség egy életre szólóan. Úgy látom tehát, hogy ha elkezdtük érzékelni a teljességnek a lehetőségét, főleg egy társkapcsolatra nézve, akkor a teljesség van a pillanatban, van rövid- és középtávúságban, és van életre szólóan. Hiába rakosgatod a pillanatokat össze, nem ismerted meg azt a teljességet, ami akkor van, amikor 50 évig csinálsz valamit. Hmm. (26:15)

Nem t’om, ezt mondtam-e, biztos mondtam, mindent mondtam, már olyan unalmas vagyok, az rettenetes, hogy… Mikor 22 évesen fényes tekintettel elhatároztam, hogy muszáj, hogy pap legyek… Na, azért nem egyedül döntöttem el, megbeszéltem valakivel, már Istennel. Mégis kikértem az ő véleményét is. És akkor tudjátok, mi volt az egyik legfontosabb motívum, ami miatt én 23 évesen abbahagytam az egész sportvilágot? Otthagytam az egészet, azt mondtam „Nem, én elmegyek papnak.” Pedig gondolkodtam ezen. „Még mondjuk 30 éves koromig menne a szekér, s akkor, amikor már úgy az ízületeim tönkre vannak, nyertem egy pár versenyt, hát, akkor majd jelentkezek a papnevelő intézetbe.” Megkísértett a gondolat. Egyszer csak az jutott eszembe: „De én szeretnék fiatalon is pap lenni! Én szeretnék.” Mert más a papság, ha középkorúan kezdtem. Akkor az, hogy mit jelent papnak lenni, az nekem csak 35-től van, 37-től van. Nem, én azt akartam, azt… erre vágytam. Én azt szeretném, nekem a papság teljessége ne csak 30 év legyen, hanem elmondhassam azt, hogy én fiatalon is voltam pap. Én ezt sze… ez volt bennem. Én a teljességet ebben… és akkor jelentkeztem, eltelt néhány évecske, és annyira köszönöm Istennek ezt a, számomra ilyen megmosolyogtató dolgát, hogy két hétig huszonévesen voltam pap. Két hétig! Hahh! Úgyhogy nincsen az a lélektani könyv, ami azt merné mondani, hogy én fiatalon nem voltam pap. Márpedig hogy voltam, legalább két hétig. És hogy mit jelent mondjuk papnak lenni, hogy én annyira hálás vagyok, hogy benne van az, hogy fiatalon is. És hogy most… ó. (28:30)

Emlékeztek, mondtam, hogy ma már a nők első házasságkötésének ideje 29 év. Hmm! Azt az egy évet nagy kincsnek tartom. Te fiatalon is voltál feleség. Fiatalon már valakinek a felesége voltál. Fiatalon megházasodtál. Az a teljességnek egy más… Ez most nem egy burkolt propaganda. Egyáltalán nem, mert akkor inkább azt mondanám, hogy te inkább várj egy kicsit. Ne, ne, nem véletlen az a 29 év. Van annak árnyéka, meg színe is. Jobb, ha valaki vár, ha úgy van vele. (Na. Jaj, itt mindjárt beleveszek ebbe. Jaj, de mmm… Most ha mindez…) (29:30)

Egy fontos mondatig juthatunk. Ha mindez valahogy élményszerűen megvan számunkra, akkor azt lehet mondani, hogy egyáltalán nem zavar az, hogy nem adsz meg mindent, nem szeretsz úgy, ahogy nekem arra szükségem lenne, hogy ebből a szempontból gyarlóak vagyunk és töredékes amink van, és amit átélünk. A következőt mondhatjuk. Elkezdünk hálásak lenni azért, hogy te megengedted nekem azt, hogy én tökéletlenül szeresselek. Egyszer csak elkezdek hálás lenni a teljesség felől látva magunkat. de nagy dolog az, te megengedted nekem, hogy én tökéletlenül szeresselek. Odaadtad magadat nekem a tökéletlen szeretetre. Hát, megnyitottál egy kaput a teljesség felé. Kifejezetten ezt gondolom. Én Isten felé vagyok nagyon hálás. Amikor fiatal pap voltam, mit tudtam én, hogy az hogy van. Mennyi hülyeséget csináltam! Hát már régen nem úgy csinálom. Isten megengedte, hogy tökéletlenül szeressem. És ezért egyszer csak valami el tud bennünk indulni, hogy de, de nagy dolog ez. (Jól van. Vagy nem. Mhh! Nem is tudom. Akkor a másik gondolat.) (31:20)
Teljesség az időben elosztva

Ezért Isten a teljességet nem egyszer időben elosztva adja nekünk. Teljesség a pillanatban, teljesség hetekben, években, s a teljesség az 50 évben, és az más, mint a pillanatban. Ezért nem mindegy, hogy látod a múltat, a jelent és a jövőt. Az hihetetlenül nem mindegy. Ha szeretnénk a teljességet tapasztalatban is megragadni, és a teljességet behozni oda, hogy az életünk egy társkapcsolatban megelégedett, örömteli tudjon lenni minden nehézség ellenére, akkor nem mindegy hogy látom a múltat, a jelent és a jövőt. (32:00)

Mondom a vallásos példát, és aztán áttérnék a társkapcsolati részére. Ez azt jelenti, hogy hogyne ismernénk azt, elmegyünk a templomba. Valamilyen istentisztelet vagy vallásgyakorlás folyik, és nem egyszer semmi másról nem megy a beszéd, semmi másról, mint a múltnak a ragozásáról. Hogy volt Mózessel, Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal. Azt mondjuk „Jól van, jól van, de ma MA van. Sokkal jobban tudom, hogy mi Ábrahámnak a hite, mint a sajátom. Még alig volt olyan beszéd, ami segített volna a saját hitemhez elérni. Hát mindent tudok Izsákról, magamról tudok keveset.” De… Na de! Ez, amikor a múltbéli istentapasztalatot ragozzuk. De ugyanúgy realitásvesztésbe kerülhetünk, ha csak a jelenben vagyunk. Valaki egyszer ezt mondta: „Nem szeretek ebbe a templomba menni, mert a híreket már meghallgattam otthon.” Ez ugyanaz. A pap azzal van elfoglalva, hogy mi van most. Nincs semmi, nincs jövő, nincs reménység, nincs múlt, nincs üdvösségtörténet…, jelen van. S akkor a jelennek a piszlicsáré dolgai kerülnek föl a szószékre vagy akárhova, és akkor ezek ott elburjánoznak. Egész kiábrándító. De az is a jelenben való elveszés lehet, hogy semmi mással nem tudok foglalkozni, mint az, hogy a pillanat valahogy élményszerűen adjon istentapasztalatot. Nincs egy üdvösségtörténetünk, áj…, saját személyes üdvösségtörténetem, én és Isten. Nincs is ilyen, csak valami élmény kell.

Ahogy írtam valamelyik könyvet, nem merem elmondani melyiket, akkor egyszer csak, képzeljétek el, lett egy istenélményem. Nem olyan rég volt, s elfogott egy istenélmény. Azon kezdtem el csodálkozni, hogy nekem valószínű, hogy… most elkezdtem utánaszámolni, tíz éve nem volt ilyenem. Nem volt istenélményem tíz évig. És ahogy éjszaka, vagy valahogy fél egy, vagy egy körül körmöltem, egyszer csak valami megragadott engem. Így elragadott, nem is bírtam aznap aludni. Egy percet sem aludtam. Fönn volt…, az élmény olyan energiát adott, hogy semmi…, fönn voltam, és fönn voltam, és fönn voltam. Hogy ilyen egészlegesen, ilyen teljes…, valahogy a teljesség úgy beköszönt hozzám, rá… ezt nem, úgysem tudom elmondani. De ami a meglepő volt, az az, hogy nekem tíz éve nem volt ilyenem. Tehát attól, hogy tíz évig nem volt a jelenben valami hihetetlenül fölkavaró és hihetetlenül átforgató, attól még ááá…, az életem nagyon szép volt és nagyon teljes. (35:00)

Tehát bele lehet ragadni a jelenbe is. De a jövőbe is, mikor valaki a jelent csak valahogy húzza, húzza. Tudjátok, mint ahogy Örkény István mondja. „Jó napot! – Jó napot! – Hogy van? - Vagyok. – Húz maga után egy kötelet, tudja? – Igen. Nem kötél, a beleim.” Ugye, mikor valaki így van a jelenben, és semmi másba nem próbál valahogy kapaszkodni, hogy „Majd szép lesz, majd egyszer.” Amikor a nő sóhajt egy nagyot, és azt mondja: „Hát apjuk, ha valamelyikünk meghal, én beköltözök a városba.” Ennek nyilván megvan a vallásos változata, hogy „Hát, majd odaát. Itt az árnyékvilágban majd elbóklászunk.” (36:10)
Teljesség a társkapcsolatban

A kérdés akkor az, hogy egy társkapcsolatban a teljességet meg tudtuk-e ragadni abból a szempontból, hogy hogyan látjuk a múltat, a jelent és a jövőt. A múltat érdemes erőforrásként használni. Ugye ezt tudjátok? „De nehéz volt, fiam. Ha te azt tudnád! Meleg víz sem volt…” Ugye ez énnekem, gyereknek nem lelkesítő. Tehát mikor apukám elmesélte, ugye, és láttam, ezt, hogy így össze is facsarodott az arca… „Hát fiam, hajjaj!” Apukám nagyon jól tudott meséket mondani és történeteket mesélni, és nagyon jól táncolt. És akkor úgy, úgy elk… „Na fiam, az úgy volt ám reggel, - ez tényleg így volt – úgy volt az reggel, kimentem a kúthoz, fölhúztam a vödröt, hideg víz, télen is, na ott volt a lavór, bele a víz, oszt’ abba volt a mosdás. Bizony ám fiam, mi így.” Most ehhez a múlthoz nehéz nekem olyan önfeledten kapcsolódni most. Most szégyelljem magam a meleg víz miatt, vagy most mondjam apámnak, hogy „Apa, te egy hős vagy.”, vagy mit csináljak? Fúrjak egy kutat a lakásban és én is… hogy úgy meglegyen az összekötés a múlt és a jelen között, vagy hogy, hogy? Én is hideggel zuhanyozzak? Apám, látod ezt, apám? (38:05)

Ha a teljesség ott rejlik ebben az ívben is, hogy múlt, jelen, jövő. Hát azért vannak ezek a fontos kérdések, és látjátok, hogy a vallásgyakorlat is mennyire tud egyoldalú lenni. Mikor valaki egy ilyen kultúrkeresztény szemléletmóddal azt mondja „A múlt.” És mi jut rögtön eszedbe? „A múlt…” (hosszú csend – szerk.) ennél többet nem tudok segíteni. Ugyanez az, erről az jut…, emlékszem, Bécsben voltunk fiatalon, s akkor, ugye hát az, hát, na. Tehát ezt úgy, erről a gesztusról jutott eszembe, elmentünk ugye óriási nyelvtudás birtokában, s akkor leültünk enni, és sportolók voltunk még akkor, és akkor azt mondja… Hát magyarul, magyarul beszéltünk, világos. „Kérek egy pohár ásványvizet!” Ugye Bécsben. „Was?” vagy valami ilyesmi. „Pardon?” S akkor „Hát ásványvizet!” De akkor kezdett a sötétség beborulni, fölállt a barátom, s a következőt csinálja. „Ásványvizet! Ásványvizet!” Jaj, szóval, hát… Tehát… jól van, mondom, nem érdekes. Szóval hogy a kultúrkereszténységünkben amikor meghalljuk ezt a szót, hogy múlt, és a múlthoz való viszony, a legtöbb ember számára: „Ja, a múlt bűnei. Ó, azok a bűnök! Ó, a múlt bűnei. Ú, meggyóntam mind? Ú…, ú!” (40:20)

Jaj, ha már itt tartunk, de ez… hát, ezt is mondtam már ötször, de most egy picit… Mindegy, elmondom. Biztos van, aki ma van először. Hogyhogy ma jöttél először? Na jó. Emlékeztek, mikor Panni néni… kiáltsatok, hogyha ezt mostanában mondtam, a Panni néni megy a paphoz gyónni, és mondja, hogy „Jaj, jaj atya! Jaj, hát ó, de rég, mikor volt ez ott a faluban. Jaj, sok snájdig legény volt nálunk…” Ezt mondtam mostanában? „Snájdig legények voltak ott nálunk. Jaj, de fölcsillant a szemem egyikre, másikra atya. Ó, hát oszt’ nem csak a szemem csillogott, volt ott más is.” S mikor a pap azt mondja: „Margit néni!” (Ezt, hát ez nagyon jó! A Margit néni tetszett a legjobban neked az egészből. Anyukád? Ez most nem anyázás volt, nehogy félreértsétek, csak hogy nem mondtam ki a teljes mondatot, mert hogy úgy… van köztünk valami érzelmi szál most, úgy érzem.) „Hát Margit néni! Ezt már legalább hatszor meggyónta.” Erre azt mondja a Margit néni: „Jaj, hát tudom, tudom, jaj, hát tudom, de olyan jól esik visszaemlékezni rá.” (42:00)

Tehát hogyan nézek a múltra? „Nem baj, hogy bűn, de olyan jól esett.” Hát én nem tudom, ez, ez növel-e, növeli-e az életet? De az se, hogy „Jaj, bűn…! Mennyi bűn volt ott, mennyi bűn volt. Ó, mindent másképp csinálnék, mindent.” Hát persze, hogy másképp csinálod most, a mai eszeddel. Hát még jó, hogy másképp csinálnád. Na de milyen nagyszerű dolog az, elmentem egy lelkigyakorlatra. Ritkán megyek, nehogy kárt tegyenek bennem. De úgy odaszántam magam, kaptam egy nagyszerű gyakorlatot. Azt mondta a pap: „Na, akkor mindenki vonuljon el, vegyen egy papírt, írja föl az életének a fő szakaszait, ettől eddig, attól addig, attól addig, attól addig, és azután mindegyik szakasznál kérdezd meg, hogy volt ott jelen Isten, hogyan vezetett téged? Hogy volt jelen, hogy vezetett?” Na ez már valami. Ha azt szeretnénk, hogy a múlt egy kapcsolatnak erőforrása legyen, akkor milyen formában mutatkozott meg a szeretetünk egymás iránt? Szakaszold a kapcsolatot, s ez a kérdés. Hogy mutatkozott meg az egymás iránt való szeretet? Isten hogyan segítette a kapcsolatunkat? Tik-tik-tik. Ezeket a kérdéseket érdemes föltenni. Olyan csodaszép dolgokra találunk! Érdemes azzal kezdeni… Ó, most nem akartam egy gyakorlatot mondani, csak ha már mondom, akkor… Az első kérdés az az: Hogy neveznéd ezt a szakaszt, mi az alapvető érzelem benne? Egy alapvető érzelem, alapvető hangulat. És ez ugye lehet, hogy nagyon pozitív. „Jaj, akkor volt a szerelemnek a nyiladozása! Há-háá…” Másik: „Na akkor egy nagy mélypont, egy nagy krízis.” Az egyikben nemde eufória, a másikban a csalódottság és a fájdalom. De a kérdés ugyanaz. Hogy volt ott Isten, hogyan támogatta a kapcsolatotokat? Tehát a múlt hogyan, hogyan, hogyan válik erőforrássá? Ez az egyik, akkor a múltra nézve. A jelenre nézve: Isten hogyan van jelen most, mire inspirál, mire késztet? Mit lát bennem értékesnek? Mit akar bennem bátorítani? Akar-e valami újat mondani? És a jövővel kapcsolatban két kérdés. Mi az én reményem a jövőben? Mi az én reményem? A másik: elfelejtettem… ez az! Mi a bizonyosságod a jövőre nézve? Bizonyosság. (45:25)

Tegnap – egyre jövök közelebb. Jaj, mindjárt, mindjárt, csak ajjaj-jajjaj. Tegnap, mert hogy… sz’al remélem, hogy, hogy ez fontos nektek. Nem t’om, vívódok ezen. Az evangéliumban olyan csoda volt az, egy vak ember ül, és akkor vakságában mi mást kiáltana, mint hogy „Dávid fia, könyörülj rajtam! Dávid fia, könyörülj rajtam!” S akkor Jézus odamegy, és nem azt mondja: „Hát ezt a nyomorultat! Jó, hát egy nyomorult kis valaki, hát jó, akkor lássál.” Nem így van a történet. Jézus odamegy a nyomorultságában lévő vak emberhez, és azt kérdi tőle: „Mit akarsz, mit tegyek?” Ez csodaszép. „Mit akarsz, hogy mit tegyek?” Hogy meglátja ebben az emberben és ennek az embernek az akaratát, hogy akarhat is valamit, nem csak vágyhat valamit. Ezért ha a jelenben elég jól, stabilan állunk, akkor nem csak azt tudjuk megmondani, hogy mire vágyunk, nem csak azt, hogy mi a reményem, nem csak a múlthoz van egy jó viszonyom, hanem erre a kérdésre is tudok egy világos választ mondani. „Ezt akarom.” S abban nagyon sok élet tud lenni. Nem csak vágyom azt „Vagy úgy lesz, vagy nem…” Hát ha egy vak embertől, aki éppen könyörög, hogy „Dávid fia, könyörülj rajtam!” ezt lehet kérdezni „Mit akarsz?” Nem azt, hogy „Mit akarsz!?”, nem így, „Mit akarsz?” Hogy a legnagyobb nyomorúságban is van szabadság és valami erő, ami onnan föl tud fakadni. Na de most még fűzök ehhez valamit. (47:25)

Kapaszkodók, erő a kapaszkodáshoz

Azt tudjátok… Jaj, na ez az ötödik pont, ha valaki eddig nem érezte rosszul magát, majd most. Ha nem a teljesség felől látunk, akkor nagyon gyakran a következő történik. Vagy mindig valami kapaszkodót keresünk, mindig, mindig valami kapaszkodót, vagy pedig mindig egy kicsit több erőt, hogy meg tudjunk kapaszkodni. Tehát vagy kapaszkodó után nyúlunk, vagy erőt kérünk, hogy a kapaszkodó…, olyan erő nincs, hogy megragadjuk. Ez még nem a teljesség, mert az életnek lesznek pillanatai, elárulom nektek, amit úgyis tudtok, hogy nem találtok se kapaszkodót, de ha még találnátok is, nem lesz erőtök belekapaszkodni. Az életnek vannak ilyen helyzetei: se kapaszkodó, se erő. Mi történik akkor, amikor se kapaszkodó, se erő? Most szívesen megkérdezem tőled, na mi a reményed? Na most mi a reményed? Mi volt az első gondolatod? Azt mondtad: „Na, na hát akkor assz…, baj van.” Mi a reményed? A magam részét el tudom mondani, tapasztalat. Amikor se erő, se kapaszkodó, akkor van lehetőségem, hogy átéljem, hogy valaki tart engem. Nem én tartom magam, se erő, se kapaszkodó, engem tart valaki. Nekem ez a reményem, ebben van a reményem. Tudom, ha se erő, se kapaszkodó… Hoppácska! Jaj, hogy is mondják ezt? Milyen az, amikor Mick Jagger szörfözik az embereken, mi az? Hogy mondják? Bodysurf! Te tudtad, ez az. Hogy amikor se erő, se kapaszkodó, bodysurf! Hmm! Hmm…! (49:50)

Te vagy számomra az Istenhez vezető út


A kétségbeesés mögött valaminek az istenítése rejlik. Nem egyszer ezt az utolsó lépést nem merjük megtenni, mert az egy ugrás, vagy egy zuhanás. Ezért valamit továbbra idealizálunk és istenítünk, és ezért olyan megoldásokhoz nyúlunk, ami a helyzetünket még rontja. Jó. Jó. (Jaj, jaj! Nehéz a szavakba gyűrni, amit akarok mondani. Annyira bénának érzem magam.) Hogy ez akkor mit jelent a kapcsolatra nézve? Följövök ide, mert fontosat jelent. Mégpedig azt, hogy rájöhetek arra, hogy megvan az idő, s a teljesség időben is kibontakozik, nem csak pillanatszerűségben, nem csak a jelenben, akkor ez azt jelenti, hogy te az Istennel való kapcsolatom útjává váltál. Hellinger kimondta az alapot. Azt mondta: Minden férfi jó, ha azt látja, hogy hiányzik neki épp egy nő, egy nőre van szükségem, itt egyedül én csak egy férfi vagyok. A nő is kimondja ezt, ez az alap. Hogyha elmegyünk fölfelé, akkor azt mondhatjuk: Rácsodálkozom arra, hogy te lettél számomra az Isten felé vezető út. Egy személy. Te a személy lettél nekem az Isten felé vezető utam. Ezért ahogyan téged szeretlek, egy év, öt év, tíz év, ötven év, ez számomra időben lehetővé teszi azt, hogy éppen olyan helyzeteken, nehézségeken is keresztül tudjak menni, amiben az időben élő ember a teljességet át tudja élni. Egy személy az út. Te vagy az út nekem az Isten felé vezető úton. Te vagy az út. Tehát a te gyöngeségeid, a te gyarlóságod, a te gyönyörűséged és szépségeid, a csodás pillanatok és az átkozott pillanatok, ezek mind nekem az Isten felé vezető úttá lesznek. Te vagy az út. (52:20)

Ez valamennyire érthető volt nektek? Különben ha túl sokszor jövök le az útról, vagyis túl sokszor „Á, mégsem te vagy az igazi, mégsem, mégsem, mégsem…”, valamiképpen az utat nem járom végig, Isten felé vezető út valakin keresztül. Az Isten felé vezető út nem csak ez, hanem egy személy, az én férjem vagy feleségem. Ilyen értelemben mondhatom azt, Isten felé vezető út a gyerekeim. Isten felé vezető út a szüleimhez fűződő kapcsolatom. Azok adattak nekem Isten felé vezető útnak.
Spirituális hedonizmus

És itt megint csak akkor egy ív. Hogy erről már beszéltem, emlékeztek, hogy az elmúlt századokban milyen gyakran sajnos valamiféle mazochizmus vett rajtunk erőt. Ugye a múltban állandóan a bűneinket láttuk, hogy mi mindent kellet Istennek megbocsájtani, a jövőbe tettük az örömöt, s akkor a jelenben meg maradt az árnyékvilág, meg a bélhúzás. Egy ilyen önmagunkat lebecsülő, vallásos mazochisták lettünk, kultúrkeresztény méretekben. Ez nagyon fájó nekem. Ugye ez milyen modell? Isten oké, én nem. Ez ez a modell: Isten oké, én nem vagyok oké. Egy egészséges spiritualitásban Isten oké és én is oké vagyok. Ezért nem kell magamat állandóan gyötörni, meg… szabad kólát inni. Na. (54:10)

De ma hogyan ellensúlyozzuk a múltnak ezt a sajátos örökségét? Jó helyen állunk? Ö-öőő! Te-re-ree. Nem! Rossz helyen! (Ezt úgy szeretem.) Rossz helyen állunk. Le is ülök hozzá. Mert most beköszöntött a spirituális hedonizmus korszaka. A spirituális hedonizmus onnan ismerhető meg, hogy minden mondatot úgy kezdünk, hogy ÉN. A spirituális hedonizmusban mit csinálunk? „ÉN boldogabb leszek, a transzcendens erők segítenek nekem. Énnekem. ÉN egészségesebb leszek, most tanulok egy jó utat, s még egészségesebb leszek, egészségesen fogok meghalni. Azután sikeresebb is leszek ÉN. ÉN sikeresebb leszek ÉN. ÉN most tanulok gyakorlatokat hozzá. Nagyon vizualizálom a pénzt. Nagyon bejön, ti azt tudnátok. Addig vizualizálom, akkor a pénz elhiszi, hogy nálam jó helye van. ÉN nálam az ÉN pénzem jó helyen van.” Ezt nevezem spirituális hedonizmusnak. Amikor a spiritualitásnak a középpontjában ÉN vagyok. ÉN egészségem, ÉN boldogságom, ÉN harmóniám, harmóniám ÉN. (55:55)

A leborulás ideje

Ismerek olyan embereket, annyira, annyira nagyszerű emberek, nagyszerűek, de elvesznek saját magukban. Én is szoktam. Akkor én is nagyszerű ember vagyok. Hmm. Ez nem következik belőle, de jól esik. S akkor eljut oda, hogy „De most akkor van Isten, vagy nincs Isten?” És mi történik? A gondolkozásának a zárt világában dgg-dgg-dgg pingpongozik. Van egy pont, ahol a gondolatainkkal, az eszünkkel már nem tudunk továbbmenni, mert az túlságosan is énrólam szól. Ezért van egy pont, ahol az ember azt mondja „Jól van, köszönöm szépen, a gondolataimmal sok mindent megértettem, sok mindent azzal sem értek, most elérkezett a leborulás ideje. Nagyon sokan, a ma világában igazán okos, nagyszerű emberek amikor elérnek a határokig, hogy „De most akkor tényleg van-e Isten, vagy tényleg nincs? Ez most tényleg igaz, vagy nem?”, akkor utána mit csinálnak? Még gondolkoznak rajta öt évet. Úgy nem megy előre, hiszen akkor tulajdonképpen a saját gondolkozásukat istenítették. A kétségbeesés, hogy „Jaj, most mondja meg valaki, hogy hogyan is van ez!” a gondolkozás istenítése. Ameddig itt a gondolataimmal, most ha valami biztos nem lesz, addig én nem borulok le. (57:30)

De nagy dolog az, mikor eljön egy pillanat, s azt mondja: „Ha így van, ha nem, leborulok.” Nagyszerű. Próbáld ki! Leborulok, mert ott már a cselekvés ideje van. (58:00)

Úgy szeretem a Holle anyót, a történetet. Annyira szeretem, mert ott kiderül, hogy ahogy megy az a testvér azon az úton, megállhat a pillanatnál, az almafánál, kéri, hogy „Rázzál le, rázzál le!” és megállhat a kemencénél, mert megsültek a cipók, és „Vegyél ki, vegyél ki!”, s hogy az neki éppen az út. Ott megállhat, és megteheti azt, ami ott van, s utána jön valami beteljesedés. Jaj, de szeretem ezt! Ebben a mesében egyben van az, hogy van egy folyamat is, s ott vannak ezek az áldott pillanatok. Hej, jól van. (58:45)
Teljesség Erdélyben

Erdélyben jártam. Nem t’om hogy folytatódik, „Erdélyben jártam, kék ibolyát láttam…”, nem t’om… A teljességhez mondom. Marosvásárhelyen találkoztam egy japán fiatalemberrel. A japán fiatalembernek van felesége, három gyereke. A japán fiatalember azért érkezett Marosvásárhelyre, mert a Maros Művészegyüttes annyira megtetszett neki, hogy azt mondta, „Ez gyönyörű. Én szeretnék megtanulni táncolni, ez, ez egy csodavilág.” Elhozta a gyerekeit, felesége… ott élnek Marosvásárhelyen. Megtanult magyarul. Magyarul szerzett még egy diplomát japánként. És azt mondta „Marosvásárhely! Hát gyönyörű! Haj, de szép itt az élet! Én nem megyek abba a koszos Japánba.” (Egészségedre! A kosz, ugye, ugye, allergia? A por.) Ez az, amikor valaki rájön a teljességre. (59:55)

Sepsiszentgyörgyön nem úgy van, mint itt – csak úgy mondom nektek. Nem úgy, hogy itt állandóan mondom, hogy melegem van. Na, ott aztán nem mondtam. Most onnan kéne hozni egy kis hideget. Mínusz 13 fok volt, na de alig fűtik a kultúrházat, mert nincsen rá elég pénz, ezért mindenki kabátban ül. Kabát, sál, a fázósak sapka, úgy, úgy megy az előadás. Hát volt egy pillanat, mikor úgy „kimelegedtem”, mondtam, hogy „Na várjunk csak egy picit, leveszem a pulóverem.” Le is vettem, de alatta volt még egy. Ezen aztán elkezdtek nevetni. Aztán körülbelül tíz percig… „A, nem, ez így nem lesz jó.” Tehát ahogy rohangásztam, éppen a kabátot le lehetett venni, két pulóver, jó kis erős ing, olyan hideg. S ott nincs esély a teljességre azért, mert hideg van? (Ó, meleg van.) Hát hogyne, hogyne volna. (Jaj, rendben… nem, nem… de még valamit.) (61:20)

Na, a teljességről akkor még valamit. Olvastam most egy tibeti szerzetesről. A tibeti szerzetest megkérdezték arról, hogy több évtized börtön után, több évtized(!), hogy mi volt neki ezek alatt az évek, évtizedek alatt a legnehezebb? (Ismeritek? Mondtam? Nem, ti itt tudjátok magatoktól.) Azt mondja a szerzetes: „Kétség kívül a börtönévek, évtizedek alatt a legnehezebb pillanatok azok voltak, amikor kezdtem elveszteni az együttérzésem a kínaiakkal. Ennél nagyobb fájdalmam nem volt.” Az összes fogát kiverték, az összes fogát kiverték. Azt mondta: „A legnehezebb az volt, hogy kezdtem elveszteni az együttérzésem a kínaiakkal.” Valaki, aki ismeri, mi az, hogy teljesség. Hát énszerintem ennél a férjeink jobbak – már a fogkiverősnél. Feleségeink kedvesebbek. Ú, a teljesség. Ezért a… na. De a teljességhez az út a gyarlóságaink, gyöngeségeink fölismerésén és elfogadásán keresztül vezet. Abban ragyog egyszer csak föl. Na most, akkor… tovább megyek, tovább megyek. Azt mondja, hogy… egy újabb realitásvesztés. Ugye, ezekről beszélünk most. Egy hiedelem, amiből jó, ha kigyógyulunk. (63:35)
Realitásvesztések, hiedelmek (folyt.)
Kis erőfeszítésbe kerülne, hogy megváltozzon

Én pontosan látom, hogy az neki egy egészen kis erőfeszítésbe kerülne csak. „Miből állna berakni a tejet a hűtőbe? A cipőket rendesen lerakni? Most miből állna?” Ami felőlünk egy kis erőfeszítés… Tudjátok, milyen kép jutott eszembe? Ez olyan, mint amikor a horgász bedobja a csalit, s akkor látjuk, hogy megfeszül a zsinór. „Hát húzza már ki!” Na de éppen egy bálnát sikerült becsaliznia. Hát ott egy óriási hal. Elkezdte kitekerni azt, ami ott a kis uszonyából látszik, hát ott van egy óriási bálna. Sokszor ami olyan kis dolognak tűnik neked, neki ott egy egész élettörténet van fölfűződve, annak minden sebe és fájdalma. Könnyen mondjuk azt másokra, hogy „Annyira kevésbe tellene ezt a szokásodat megváltoztatni.” Ha megnéznénk, hogy mi van mögötte, már nem mondanánk azt. (65:00)

Ehhez lenne azonban egy megjegyzésem, meg az előbb elmondottakhoz. Természetesen valahonnan néztük most meg a spiritualitás… és a teljesség felől néztük meg a társkapcsolatnak a történetét. Nyilván nézhetnénk megint egészen nyilvánvalóan például abból a szempontból, hogy mindenkinek joga van magát megvédeni. Ugye, most itt a börtönös történet miatt mondom. Hát nyilván ez a kiegészítő igazsága. Attól, hogy valaki keresztény, attól nem lehet vele akármit megcsinálni. A kereszténységre hivatkozni meg aztán még gusztustalanabb is. Hogy azt mondod, hogy ezt velem meg lehet csinálni. Nem? Akkor még ideges is leszek tőle. Meg azt gondolom, na ez most már aztán tényleg sok. Na, csak hogy egy picit a másik oldalát is. Jó. (66:05)

Amikor a társam kritizál, egyáltalán nincs igaza

Sokat beszéltünk a stresszről. Mikor elönti az agyunkat a stresszhormon, akkor szívesen visszalökünk mindent, és azt mondjuk „Ez szemétség, ez hülyeség! Nincs igazad, nekem van igazam!” De nagy dolog, hogyha legalább utólag azt mondjuk: „Van-e benne valami, amit érdemes lenne meghallanom?” Ezt egy okos pszichológustól hallottam. Látom, valaki rázza a fejét, hogy „Ne, az semmi!” Amikor valaki kritizál bennünket, s lehiggadtunk, visszament a pulzusszámunk, van-e benne valami, amit érdemes lenne meghallanom? Ezt, ez, ez egy jó kérdés. Lehet, hogy nincs igaza, hülyeség volt az egész, rosszindulatú volt, nem is lát engem jól, nem is ismer engem eléggé, más rossz tulajdonságai is vannak, rendben. Van-e benne valami, amit érdemes volna meghallanom? Ez szerintem a jó, a jó kérdés.

A kritika mögött mi van? A kritika mögött általában ki nem mondott szükségletek, vágyak vannak, vagy ki nem fejezett érzések. De az illető megpróbál fejből dolgozni. Ugyanis ha azt mondanám, „Jaj, tudjátok, hogy énnekem az átlaghoz képest nőiesebb agyam van.” Nem nőies agyam van, de a nagy átlaghoz képest nőiesebb, ez egy támadási felület. Ha a szükségleteinket mondjuk, azzal máris megnyitottuk magunkat. Nemde? Azt mond… „Pedig annyira jól esett volna, hogyha… nem tudom, ha, ha ma van kóla. Olyan jól esett volna, de hát nincs.” Ugye, ez egy támadási felület. Oda lehet ütni, oda lehet rúgni. Ezért mikor egy kapcsolatban nagy elakadás van, azért sem mondjuk a szükségleteinket, mert azzal kiadjuk magunkat, sebezhetővé tesszük magunkat. Ezért ellépünk az intimitás világából, inkább védjük magunkat, mégpedig mondjuk a kritizálás fegyverével. De a kritika mögött érzelmek vannak, vágyak és szükségletek. Azt mondom, hogy „Ez egyszerűen nem igaz, hogy rád nem lehet számítani.” Ez egy kritika. Na de milyen vágy és szükséglet van a kritika mögött? Könnyen kitalálhatnánk. „Legyél pontos. Annyira jó lenne, ha valamit megígérnél, számíthatnék rád. Ha mondtad, hogy te veszed meg a gyereknek a karácsonyi ajándékot, akkor 24-én reggel ne derüljön ki – ezt most mondom a férfitársaim miatt – hogy elfelejtetted. A gyereked. Ne felejtsd már el a gyereked karácsonyi ajándékát! Hmm?” A kritika mögött vágyak, érzelmek, szükségletek. Ezért ha mást nem, a kritika mögött mindig érdemes legalább a társamnak a vágyát, érzelmeit és szükségleteit valamiképpen fölismerni. De ennél tovább is mehetünk. Mert a kritikának nem egyszer felénk eső része is van, amit érdemes lenne meghallani. Na jó. (69:50)

Tisztában vagyok azzal, hogy énnekem mire van szükségem


H-h-hmm! Dehogyis! Ha tisztában lennék azzal, hogy mire van szükségem, sose bántanék egy másik embert. Mert biztos, hogy nem arra van szükségem, hogy bántsak valakit. Ha tisztában lennék azzal, hogy mik a mélyebb vágyaim, és mire van szükségem, sose ártanék senkinek. Mert hát nyilván nem arra van szükségem, hogy beléd rúgjak. Szerintetek egy embernek arra van szüksége, hogy egy másikat bántson, vagy megalázzon, vagy csúnyát mondjon neki? Arra volna nekünk valóban szükségünk? Hát… hát világos, hogy nem. Legföljebb a felszínen az valami pillanatnyi szükségletemet ki tudja elégíteni. Dühös voltam, az agresszióval valamit levezettem. Jó, ezt értem. Milyen óriási nagy dolog lenne, ha ismernénk a mély vágyainkat, és tudnánk, hogy mire van igazán szükségünk. Azért tudunk ezt, azt, amazt megengedni magunknak, mert nem vagyunk tudatosak abban, hogy mire volna igazán szükségünk. (Hmm. „Ne nyögj!” Oké. Hát, én most befejezem. S hol van egy szép befejezés? Egy happy and nyalóka? Nem tudok szépet… a végére! Haj, de mégis csak mondok nektek valamit.) (71:40)

Úgyis beszéltünk az időről, a történetről. Na, ezzel fejezem be. Képzeljétek el, mi történt! Erdélyben elmondtam azt a történetet, amikor édesanyámnak bejelentettem, hogy pap leszek. Emlékeztek, biztos. Anyukám azt mondta: „Jó, akkor én felkötöm magam, meg a kutyát is.” Ez… na, valaki ma volt először. Van, vagy ilyen nagyon hálás közönség vagytok, ezt most nem tudom eldönteni. Na, ez ugye az alap történetünk, ezt… És mi történt? Ezt elmondtam, és akkor dedikálás, s végül megvárt valaki, és látszik, hogy ilyen mély empatikus tekintettel a következőt kérdezi: „Atya, a kutya megmaradt?” Hát, azt az együtt érző nemjóját neked! Úgyhogy ezzel valami fontossal tudjuk befejezni, mégpedig azzal, hogy látjátok, az életünk története újabb és újabb fejezetekkel egészül ki, és hogy milyen óriási dolog az, hogy a múltat látjuk, a jelent, a jövőt. Képesek vagyunk, képesek vagyunk – és ez akkor a zárómondatom – rácsodálkozni arra, hogy nem csak a múlt határoz meg minket, mi is meghatározzuk a múltat. A múlt is meghatároz, és mi is meghatározzuk azt.



Akkor ez egy egész tűrhető befejezés. Csókoltatok mindenkit! Szombaton bulizunk, gyertek! (73:20)
Comments