A magas belső önbecsülés jegyei
2012.05.15.
Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, nagyon köszöntlek mindannyiótokat!
A csökkent értékűség, szégyen sémánál vagyunk.
(Már kicsit sok!!!)
A csökkent értékűség, szégyen séma sokkal többünkre érvényes, és sokkal többünk szenved ettől, mint ahogy azt talán első látásra vagy gondolatra mi magunk ezt magunkkal kapcsolatban gondolnánk. Már az is nagy dolog, ha valaki fölismeri, hogy őrá érvényes ez a csökkent értékűség, szégyen séma, és annak az összes világa.
Erről beszélünk. (00:50)
Vezet bennünket egy jó szándék. Szerintem ezt mondhatjuk. Ez a jó szándék pedig az, hogy állandóan azt tapasztaljuk, hogy vannak olyanok, akik tartósan nincsenek jól. És hogy tudjunk szólni éppen a sémákkal kapcsolatosan – és most különösen is a csökkent értékűség, szégyen sémával kapcsolatosan – azokhoz és azokért, akik emiatt tartósan nincsenek jól. Hogy ők lehessenek jobban. Ezért beszélünk.
A múlt alkalommal fontos dolgok történtek – én legalábbis így éltem meg. Fontos dolgokat mondtunk ki. Ez máris egy nagy segítség lehet, hiszen éppen ennek a sémának a világához az is hozzátartozik, hogy sokan nem is ismerik föl, hogy ebben a sémában vannak, és magukat úgy látják, hogy ők tényleg rosszak. Tehát ezt nem úgy értelmezik, hogy „jaj, megint itt van ez a fene sémám”, hanem „hát most megint kiderült, hogy ilyen vagyok!”. Hát nem mindegy, hogy egy helyzetre vonatkozóan az a benyomásom, hogy „na, megint átvette a sérülésem az irányítást”, vagy pedig azt, hogy „jaj, ez nagyon ciki; megint kiderült, hogy tényleg ilyen hülye vagyok”. Egyáltalán nem mindegy, egy kicsit sem mindegy. Ezért is beszélünk erről, hogy így fölismerhető legyen. (02:17)
Négy csoportot különböztettünk meg az önbecsüléssel kapcsolatosan.
1. Akiknek van belső és külső önbecsülése, és akik számára elérhető az önbecsülés külső és belső forrása. Ők voltak a szabadon cselekvők. És ebben a cselekvésben nyilván nem egyszerűen csak az van benne, hogy „mindig csinálnak valamit”; hanem, hogy ennek gyümölcsei vannak. Eredményei vannak, a szó jó értelmében. Ilyen értelemben szabadon cselekvők vagy teljesítők.
2. Akiknél csak külső forrás érhető el az önbecsülés szempontjából, ők a kényszerteljesítők.
Érthető módon – nem ragozzuk.
3. Ahol a belső forrás elérhető, de a külső nem; ők az életélvezők, akik azonban nagyon sok mindent parlagon hagynak. Olyasmit is, ami nemcsak a maguk, hanem a mások javára is lehetne. Áhá!
4. Akiknél sem a belső, sem a külső önbecsülés nem érhető el – ők a nélkülözők.
Megkülönböztettük tehát a belső és külső önbecsülést. Volt egy jó hírem:
A külső önbecsülés növelésével a belső önmagában még nem változik meg.
Hanem az történik, mint amikor az ember nagyon sokat ivott és tele van. De előbb-utóbb... a húgyhólyag ürül. „Appad”. S ami jött – megy. Ez a külső önbecsülés logikája.
A belső önbecsülés logikája nem az, hogy ami jött, az megy; hanem ami van, az marad. Ami már itt van (belső forrás), az itt marad. Köszöni szépen, marad és elérhető!
Ez megint nagyon fontos. Nagyon fontos, hogy lássuk, hogy mi hova érkezik, és mitől mit várhatunk. Ugye? Mert akinek nincs belső önbecsülése, és együtt él valakivel, aki egy kedves és rendes és szereti és bátorítja, buzdítja; „elcsábítja” a jóra (ezt most még itt folytathatnám, de ma nem ez a dolgunk), hogy ő egy-egy rossz pillanatában (ami neki általában van) nem azt mondja, hogy: „Hát tulajdonképpen én egy szerencsétlen, nyomorult alak vagyok – egy dolgot jól csináltam: jól házasodtam! Egy olyan tünemény feleségem van / nagyszerű férj van mellettem, aki engem elcsábít a jóra, buzdít, segít, támogat, gondoskodik, szeret, empatizál velem!”. Nem ezt mondja, hanem azokban a sűrűn visszatérő rossz pillanataiban azt mondja, hogy: „Hát hogy képes engem szeretni?! Hát hiszen annyira béna vagyok! Hogy nem elégeli meg?!?”.
Megvan a belső bizonytalanság, a belső egyensúlyvesztés. És mit csinál? Pl. provokál. Erről már sokat beszéltünk. Fölnagyít, provokál, létrehoz, belelát. Hogy ez mire vonatkozik – mindenki tudja. Köpjük-vágjuk.
„Most én? De nem bántad meg, hogy engem vettél el?! Én tudom, hogy te gondolkodtál a Brünhildán is! Most ugye biztos azt gondolod, hogy őt kellett volna...”
S akkor a férfi, már rég azt se tudja, ki az a Brünhilda. (05:52)
Jó, tudja. Tudja. Ne legyünk naívok, tudja. De volt neki egy döntése. Elkötelezett, szereti. Tudja, és emellett énvelem van.
És akkor várja, hogy akkor férfi mondja: „De... igen... nem azért... Gondolod, hogy azért választottalak, mert te hülyébb vagy?”
És ebből mit hall meg? „Na ugye, ugye, hogy hülyébb vagyok?! Mondtad, hogy hülyébb vagyok!!! Látod, most kibújt a szög a zsákból, hogy hülyébb vagyok! Tessék, és itt van egy anyacsavar is. Na, az anyámról ne is beszéljünk. Tessék, ez is itt van. Mit keres itt?”
Ezt nem akarom hosszan ragozni. Tehát: külső és belső.
És aztán beszéltünk arról, hogy haj-haj: a férfinak is van egyensúlya. A nőnek is van egyensúlya. És van egy kapcsolati egyensúly. És persze emlékeztek: a kapcsolat négy „szereplője”:
férfi
nő
kapcsolat
az az összefüggés (környezet), amiben a kapcsolat történik
(külső kapcsolatok; társadalmi, szociális közeg, kultúra – nem ragozom)
De akinek nincs belső önbecsülése, az a probléma a kapcsolatban, hogy amikor a társának megrendül az önbecsülése, és a társa szomorúan, fáradtan, az a nagyszerű pasi, aki szereti őt, az a nagyszerű pasi fáradtan sóhajtozik, mert nehéz az élet neki is néha... akinek nincs belső önbecsülése, mit fog tenni? Magára veszi.
Rögtön úgy értelmezi, hogy valami baj van velem. Már nem vagyok szép, vagy már nem vagyok kívánatos, már nem vagyok jó. Na most kiderült. Hát eddig tartott.
És a férfi nem szuszoghat, nem pihenhet egy picit.
„Érzelmi melléállás, társtámogatás minősége.” Ugye, az elégedettség.
Node a nő a férfi fáradtságát magára veszi! A férfi krízisét. Hát szabad a férfinak krízisbe kerülnie néha! Nem? Ki mondja, hogy nem??
Hát szabad. De ahol nincs belső önbecsülés, belső forrás – magamra veszem. Ezért a férfi szuszog. „Rosszul se lehet lenni?” Kifakad.
„Ugye, ugye, tudtam, hogy velem van a baj. Tudtam, hogy te nem látod. Eeee....”
A kapcsolat nehézségét is magára veszi. Amikor a kapcsolatban van egy természetes nehézség, akinek nincs elérhető belső önbecsülése és annak a forrása, azt is magára veszi és úgy gondolja, hogy annak is ő az oka.
És a külső környezet, összefüggés nehézségeit is magára veszi.
Tehát a társának, a kapcsolatnak, és annak az összefüggésnek, amiben a kapcsolat él, a nehézségeit, a válságait, a belső önbecsülés nélküli ember mind magára vonatkoztatja és magára veszi.
Ezért állandóan instabil a belső egyensúlya. Ezért megpróbál kapaszkodni (erről beszéltünk). Kapaszkodik, de ezzel a környezetét még jobban megterheli. (09:33)
Természetes módon kap visszautasítást – ez pedig a sémáját megerősíti.
Ha valaki magára ismert, az nem a véletlen műve.
Talán röviden ennyit az összefoglalásból. (09:55)
Mert tulajdonképpen nem sok alkalmunk van már. Még kettő van (a témában), és egy kérdezz-felelek, ahogy szokott lenni. De azt a múltkor sem tudtam megcsinálni.
Még néhány fontos információ az önbecsülésről, és utána megnézzük, mik a jelei, a jegyei a belső önbecsülésnek, melyek a külső önbecsülés ismérvei (egy picit, hogy érzékeljük), és utána 10 pontban összefoglaltam, hogy mit tehetünk a belső önbecsülésünk megerősítéséért. Mégis, hogy ez is legyen.
Pár kulcsszót szeretnék akkor a belső önbecsüléshez hozzátenni.
Ugye, a belső önbecsülés – na, ez még nagyon fontos:
Megkülönböztettük
az énképet
az önértékelést
az önbizalmat és
az önbecsülést.
És miközben az énkép a számunkra valamilyen formában elfogadható dolgok magunkra vonatkozóan, az önértékelés pedig, amikor magamra reflektálok, magamra irányulok (mint egy sajátos tárgyra), és azt értékelem. Ez az önértékelés.
Az önbecsülés ennél sokkal mélyebben van. Az önbecsülésnek nagyon sok eleme, adott eleme még az önbecsülésnek az előjele is lehet nem tudatos. Főleg akkor, ha megtanultam magamat értékelni, és közben negatív az önbecsülésem! Erről már esett szó.
Na most: milyen kulcsfogalmai vannak ennek a belső önbecsülésnek. Csak néhányat mondok. (11:42)
Egészségedre! Szabad köhögni és trüsszenteni! Szabad testben élni! Vakaródzhattok. Szoktatok? Szégyellitek a vakaródzást? Hát viszket. Hát viszket a fenekem, és...
Tehát a belső önbecsülés (12:20)
Hát ne már! Most ha lenne szabad kezem, én biztos megvakarnám. Csak én így jártam. Látjátok, ti milyen jó helyzetben vagytok?
A belső önbecsülés egy alapvető viszony vagy hozzáállás (magyarul attitűd – ez egy ősi magyar szittya kifejezés), alapvető viszonyulás önmagamhoz, önmagamhoz, a másik emberhez, a világhoz. És nyilván egy alapvetően valami pozitív, elfogadó hozzáállás.
Önelfogadás (önbizalom): valamiféle hatékonyság-érzet, -észlelés, -tudat. Belső stabilitási jól-lét, biztonság, értékesség(-tudat), egy tisztelet önmagam felé; annak tudata, hogy értelmes az életem. Egyfajta bizalom. Bizalommal létezés ebben a világban. A bizalomadás készsége, belső átélése. Hogy lehet, lehet bízni! Szabad nem bízni, de lehet! (13:43)
Még a kapcsolatra visszatérek egy kicsit.
Akinél nincs belső forrása az önbecsülésnek (nem érhető el), ő akkor nagyon könnyen újból és újból egyensúlyvesztett állapotba kerül, ezért számára a kapcsolat valahogy élet-halál kérdés. De közben a kapcsolat, ami élet-halál kérdés, közben az fenyegető is.
Tehát nagyon szüksége van rá – úgy éli meg, hogy nagyon-nagyon szükségem van rá, hogy a kapcsolatból bátorítást, megerősítést kapjak – de ugyanakkor fenyegető is. Nehéz ezzel a kettősséggel együtt élni, mert ehhez érzések is társulnak.
Ide tartozik az is, hogy faramuci módon...
(Na ez egy magyar szó. A faramuci meg az icipici.)
Az egy nagyon faramuci dolog, hogy miközben...
(De lehet, hogy inkább olyan svábos, nem? Vinkli, hokedli, faramutzi. Teréz, itt vagy? Te nyelvész! A faramuci magyar szó? Nincs itt Teréz... Nem volt kíváncsi rám, brühühü.)
Te Zsolt, te meg latinos vagy. Mit gondolsz erről?
Erről majd egy PHD-t.
Jaj, tényleg. Melyik szó volt az, amiről valaki egy dolgozatot írt? Emlékeztek? Nem emlékeztek? Tök értelmetlenül vagyok itt. (15:45)
Akkor most már rá kell húznom, mert úgy látszik...
Tehát: az benne a faramuci, hogy miközben átéli azt, hogy nagyon nagy szükségem van a külső megerősítésre; miközben ez számára fenyegető is (mert annak elmaradása rögtön lenullázza őt), aközben amikor megkapja a pozitív önbecsüléshez szükséges muníciót, abból nem tud eléggé élni. Miközben egy olyan valaki, akinek van belső önbecsülése, ő a kevésből is nagyon hosszan tud élni! Az benne meg tud maradni, az tudja őt éltetni, és egy jó külső forrássá tud válni.
Ahogy mondta az a kedves valaki, aki odajött hozzám, miközben a rántott sajtomat próbáltam meg megenni (nem sikerült, de ez az én egyéni szoc. problémám), hogy „a feleségem egy hétig jól volt!”. A lelkigyakorlat után. A feleségem egy egész hétig jól volt! És hogy tudjátok, így összeugrott a gyomrom (mert még nem ettem addig semmit, csak...), és az volt (bennem), hogy azt, amit én ott azon a napon elmondtam, abból egy életen keresztül lehet élni. Egy életen keresztül! És egy hétig volt tőle jól...
Az önbecsülés ezért (ahol van belső önbecsülés) kockázatvállalásra is alkalmasabbá tesz.
Itt jön be, ugye... mindig a társkapcsolat felé tekintünk. Valaki, aki annyira szorong attól, hogy őt elutasítják, hogy nem is mer kezdeményezni. Hiszen ahol nincs belső önbecsülés, egy elutasítás hihetetlenül mélyre tud menni! Ezt a kutatások is megerősítik. A fiatal felnőtt férfiak ma nagyobb számban szoronganak az elutasítástól. És ti nők, azt gondoljátok, hogy „a férfi kezdeményez”. Melyik?
Az a néhány százalék, akinek, ha nemet mondasz, akkor még mosolyog egyet? Hogy „jól van, akkor azért meghívlak valamire, mit kérsz?”. Aztán hagyom, idd meg egyedül, hát látom, hogy nem...
Ott tud már nehézzé (nem hogy megelégedetté és boldoggá és tartóssá) válni egy társkapcsolat, hogy egyáltalán ismerkedni merek-e? Bírom-e az elutasítást? Hogy az elutasítást miért kéne magamra venni?! Hátőneki nem jöttem be. Szegény... Óóóó, hát... óóó. S máris, egy mély együttérzésem lesz neki. Eddig csak tetszett, és most már egy együttérzés is megvan. S ezzel a szép élménnyel megyek haza. Hogy sikerült még mélyebben megszeretni valakit, tetszik is... (19:30)
Sokszor már ott feltámadnak a nehézségek, hogy azt a kudarcot sem bírom elviselni. Vagy a fantáziáim olyan döbbenetesen negatívak, az elutasítás gondolatától is, hogy nem merek beleereszkedni. Micsoda megbecsülésem azoknak, akik próbálkoznak! Nagyon! Cupp nektek! (Nem kell magatokra venni...)
Akkor most nézzük:
A magas belső önbecsülés jegyei
Csak 6 pont, de van vagy 15 alpont. A másik dolog pedig, hogy az önbecsüléshez az is nagyon hozzátartozik (és ezt Csíkszentmihályi Mihály óta még jobban tudjuk), hogy az életben tudunk célokat kitűzni, de olyan célokat tűzünk ki, amelyeknek az eléréséhez valódi erőfeszítésre van szükség a részünkről (tehát nem adják könnyen, nem adják ingyen , még valami kockázat is van benne – sőt, így mondják a hozzáértők: hogy a bukás lehetősége is benne van). Hogy éppen akkor tudunk önfeledten boldogok lenni, ha olyan tevékenységek vannak az életünkben, amelyekben a bukás lehetősége is benne van! Ezért aztán összpontosítanunk kell, figyelni kell, bele kell adni magunkat, elhivatottnak kell lenni, lelkesedni érte – mert ha nem úgy csináljuk, az rossz lesz!
Akkor béna lesz, el lesz szúrva (magyarul)!
Ezért, akinek van külső-belső önbecsülése, az jól tud célokat kitűzni. Olyan célokat tűz ki, amelyek se alul, se fölül nem növik az ő reális teljesítőképességét.
Túl alacsony célok: unjuk
Túl magas: rengeteg a kudarc.
A kettő között! (21:42)
(Na gyere, fölveszlek! Ha egyszer segítettem neked, segítek még egyszer. Szabad ennyire elveszettnek lenni. Gyere, hát látom; nem tudsz magadtól fölmenni. Na.) (22:17)
1. A magas belső önbecsülést jellemzi annak a készsége, képessége, hogy képes vagyok tartós, szoros, érzelmileg közeli, adott esetben meghitt kapcsolatokra.
Egyáltalán, ennek a készsége és képessége.
Tehát: Képesség érzelmileg meleg emberi kapcsolatokra, meghittségre.
Amikor a kutatók rákérdeznek erre, még egy nagyon érdekes kérdést is idetesznek:
Biztonságban érzed-e magadat magaddal?
Ez egy jópofa kérdés! Hogy amikor egyedül vagy (este egyedül vagy, éjszaka egyedül vagy; mikor egyedül vagy: egyedül vagy) ott biztonságban vagy-e magaddal? Ez egy jó! Ezt ajánlom nektek.
Azután, hogy a saját egyensúlyvesztésem tehát nem fenyegeti a kapcsolatot. Mert képes vagyok azt saját egyensúlyvesztésként tudatosítani, és nem viszem be, mint a kapcsolat kritikáját. Ennyi. (23:45)
2. Erről már sok szó esett, csak meg akarom nevezni:
Szabad az érzéseimet, érzelmeimet megélni és kifejezni. Ennek a szabadsága. De egy kapcsolatban, emlékeztek, mindig hozzá szoktuk tenni: na de nyilván a kapcsolatot nem romboló módon. Nyilván, hiszen egy kapcsolati összefüggésben beszélünk önmagunkról.
Képes vagyok az érzéseimet megélni, kifejezni úgy, hogy az nem rombolja a kapcsolatot.
3. Az élet pozitív szemlélete.
Ugye, ez csak egyetlen elem.
Amikor rákérdeznek, arra hogy kinek van belső önbecsülése, és az milyen, akkor itt megint egy érdekes dolog van: J'ó érzéssel gondolsz-e magadra?'
Ez is egy jó kérdés. Ahogy magadra gondolsz: milyen érzések jönnek a mélyről?
Milyen érzések jönnek először?
S aztán milyen érzések jönnek mélyről? Amikor csak úgy magadra gondolsz... (24:52)
4. Igényeink, szükségleteink elfogadása.
Szabad, hogy legyenek szükségleteink és igényeink.
Alpontok
Ha vannak (és szabad, hogy legyenek) igényeim és szükségleteim, akkor szabad 'egy kérést nem teljesítenem'. Nem muszáj minden kérést teljesíteni. Szabad egy kérésre azt mondani, hogy „nem, ezt nem csinálom meg”. Szabad: „Nem.” Még egy katolikus férfinak is. Kérik, és azt mondja, hogy...
Egy kedves ismerősömet felhívott valaki telefonon:
- Te, segítenél?
- Mielőtt az önismereti csoportba jártam: biztos... De most szabad vagyok abban, hogy meggondoljam! Hogy akarok-e a kérésedre igent vagy nemet mondani. Hogy ebben szabad vagyok.
Láttatok már olyat, hogy egy férfi nem tud nemet mondani? Volt már ilyen élményetek? Mondjuk a férjetek? És az ilyen férfit... Megmondom, hogy kik dicsérik.
Először is: az egész nemzet. (26:26)
A megye díszpolgára.
Egyházközségi elnök.
Otthon: siralomvölgy. Mert honnan vitte el az időt? Az energiát, az életet meg mindent? Honnan?
Ugye, és akkor mindenki már...
Jujj, de szép volt, jaj, de szép volt! A túraautó VB futamot néztétek a Hungaroringen? Emberek! Rosszban leszünk!... Hát az de gyönyörű volt! Gyönyörű volt. Hogy mit csináltak a pályamunkások! Amikor tiszteletkört futott a magyar fiú, „a mi fiunk”, akkor a pályamunkások letérdeltek, ahogy jött az ürge, és... Hát az egy csoda! De szép ez! Hogy így, így...
Na. (27:33)
Még a neten talán meg tudjátok nézni. Hát ennél fontosabbat ma estére nem tudok elképzelni.
Hogy „a mi fiunk” futamot nyer. De hogy! Emberek Hogy?! Szépen!
Te! Láttad tényleg? Látta. Legalább mi ketten akkor. Hol tartok? Ez a szépség teljesen elvette a józan eszemet. (28:11)
A mi fiunk nyert!
Szabad nemet mondani. Egy kérésre szabad nemet mondani. És egyébként is. Hogy szabad azt mondani, hogy nem, ez nem fér bele. A feleségemnek megígértem (tavasz lévén), hogy a kerítést fogom lefesteni. Hogy a tető téli hiányosságait (beleértve a tetőcserepeket) fogom megcsinálni. Ezért nem tudok jót tenni Honoluluban.
Mert a feleségemnek megígértem, hogy a cserepeket megigazítom odafönt.
Ez nagy férfiúi erény. Ugye? Mert ma egyre kevesebb feleség van, aki a férfi sikereinek az uszályán halad. Értitek. Tehát ő hordja ezt az uszályos izét, és a feleség fogja, mint egy ötéves.... és megy. (29:25)
Na jó. Nem. Hát a legtöbb feleség ma már szeret egy tisztességes házban élni. Per abszurdum.
Tehát: szabad nemet mondani!
Szabad nem magyarázkodni.
Ha jogosak, hogy vannak igényeink, szükségleteink: szabad nem magyarázkodni.
Szabad nem megmagyarázni. Szabad nem érvelni.
Sőt, tudjátok, ez a legszebb, ezt szeretem, férfi létemre; gyere csavar, legyünk együtt egy kicsit! (Ez az anya. Ugye, jól mondom? Ő az anya. Hát tudtam én, van érzékem...)
A legszebb az, hogy szabad nem logikusnak is lenni.
Hogy amikor a szükségleteink előkerülnek, nem kell logikusnak lenni.
„Jól esne. Szükségem van rá. Tedd meg a kedvemért!”
Ez kimondható, kifejezhető. Nem kell magyarázni, érvelni, értelmezni; nem kell, hogy logikus legyen.
Tudjátok, az a szép, hogy amikor neked van egy szükségleted, és kielégíted, miközben azt mondod, hogy „micsoda hülyeség!”. Elégítettél ki már olyan szükségletet, ami „hülyeség?”. Örülök neki! Örülök neki. Költöttél már hülyeségre?! Örülök neki!
(Jó, ezt is lehet túlzásba vinni. Ugye, mert van egy másik kérdés is:
Költöttél már értelmes dolgokra is? Hát nem, mert már nem maradt pénzem.)
Néha, egyszerűen csak...
Ettél már télen fagyit? Jó! Nyáron forró teát ittál-e? Jól van! (Tessék? Hát te tudsz élni. Jó.)
Külföldön voltam nem olyan régen. Szállodában szálltam meg. Meghíttak.
Kérdezte ott a hölgy: milyen legyen a szoba, zuhanyzós vagy kádas?
Már a kérdés is jólesett. Hogy választhatok. Rágondoltam, hogy este majd hazaérek; és mi fog nekem igazán jólesni?! Van veletek ilyen? Hogy elgondoljátok, hogy este mi fog igazán jól esni? Tudtok így élni?
Ájj, de jó. És megadjátok magatoknak? Légyszi! Jó.
Ezzel pl. a házastársunkat is nagyon tudjuk kímélni. Nagyon! (32:38)
Következő:
5 Egészséges önérvényesítés.
Pl. hogy jogom van a nyugalomhoz vagy a pihenéshez.
Szabad nem csinálni semmit, pihenni, nyugodni.
Nézni, ahogy a rügyek fakadnak.
Önérvényesítés, igényeink, szükségleteink elfogadása.
Eszembe jutott a női alkalom. Azóta még olvastam erről a témáról. Nem nyugszom.
Olyan megrendítő dolgokat olvastam. Egészen... egészen.
Ugye: igényeink, szükségleteink – ebben benne van a saját testünk is.
Magyarországon kétszer annyi koraszülés történik, mint ami a nyugat-európai átlag. Nyugat-Európában 4-5% a koraszülés, Magyarországon 8-9%. Szinte minden tizedik gyerek koraszülötten jön világra, ami majdnem mindig – hacsak nem teszünk érte valamit – kapcsolati nehézségeket szokott később jelenteni. Mert a kötődést nagyon megnehezíti. Hiszen egy koraszülött nem tud úgy ott lenni az anyukájával, ahogy az jó lenne, a mi kultúránkban.
Igen ám, de pl. a Honvéd Kórházban már a kenguru módszert előszeretettel használják!
És milyen nagy dolog az, hogy csövekkel, mindennel együtt, ahogy a pici csecsemőnek, koraszülött babucinak szüksége van, fektetik az édesanyján. Az anya melege – de jó ez!
Hát persze, hogy nehéz, amikor valaki, az első, legérzékenyebb pillanataiban, amikor ebbe a világba jön, rögtön ridegtartásban van! Legyen jóban a testével?! Hát könnyű azt mondani. Azt külön meg kell tanulni! (34:50)
Most mondom ezeket...
Megrendítő azért az, pl. hogy Magyarországon a szülés kapcsán több, mint 90%-ban történik gátmetszés. Azt lehet mondani, hogy rutinszerűen. Nyugat-Európában: 25%.
És ez még hagyján, de a nehéz az, hogy ez hogy történik meg? Ki csinálja, hogyan csinálja? Hogy milyen élményeid lesznek a szülés közben? Hát az egy olyan elemi emberi, női testi élmény, hogy az elmondhatatlan! (Úgy átélem, hogy...) Csak minden együttérzésemmel. Állítólag... most ezt ne folytassuk.
Az is kiderült (a pszichoterapeuták írták ezt le), hogy nagyon sokszor a szülés közben pl. a szexuális bántalmazásnak az emlékei is föltör(het)nek. Hát nem is furcsa, hogy így van. Egy kiszolgáltatott helyzet a férfiak... sokszor a mi világunkban azt (és úgy) csinálnak, amit (és ahogy) akarnak. Hát hogyne tudna fölelevenedni mindez?!
Ezeket azért akarom mondani, mert beszéltünk arról: Hogy áll helyre a szexuális egyensúly a baba születése után? Miközben egy csomó olyan, előre nem látható, nem elgondolható, nagyon erőteljes élmény az, amit a szülés közben átél a nő – amit nem is lehet előre sejteni. Hogy ott sokszor milyen fontos, hónapokig (vagy akár évekig) tartó gyógyító együttlétre lehet szükség.
Mert hogy a nőnek természetes igénye lehet erre.
Megrendítő, amikor egy kultúrában bizonyos dolgokról szinte sose esik szó; nem beszélünk róla, egyszerűen csak úgy csinálják/csináljuk rutinból.
Na jó. (37:27)
Az, hogy hogyan tud helyreállni a szexuális harmónia a szülés után, az nem olyan egyszerű kérdés.
Haj-haj. (37:44)
Az egészséges önérvényesítéshez hozzátartozik az, hogy (kérdőíves formában) „T'udsz-e nyugodt lenni, 'önfeledt' és szabad 'mások társaságában?”
A belső önbecsülésnek ez ismérve. Nem kell állandóan produkálnod magad, állandóan neked beszélni, középpontban lenni – de el se kell bújnod, el se kell tűnnöd, nem kell szoronganod.
Szabadon, nyugodtan lehetek mások között.
Kevésnek tűnik, és milyen nagy dolog!
6. Az egészséges belső önbecsülésben ismerem a saját korlátaimat. Tudok a saját hiányosságaimról, de ezek az önbecsülésemet nem veszélyeztetik, nem kezdik ki. De tudok róluk. És itt hoznék tíz alpontot.
Egyikről-másikról egy pici történet.
A korlátaimhoz az is hozzátartozik, hogy „szabad lennem”. Hogy így tökéletlenül szabad lenni. Egyszerűen: szabad, hogy létezzek. Így, így. Miközben néha éhes vagyok, szomjas vagyok – ilyen vagyok, olyan vagyok. Szabad lenni! Szabad tökéletlenül lenni!
Szabad cselekednem magamért, ahogyan tudok!
Ahogyan nagyon súlyos lelki betegséggel élő emberekkel találkoztam, beszélgettem, vagy képződtem, akkor egyre jobban megtanultam megbecsülni azt, hogy mindenki, aki most itt ül, rendelkezik egy nagyon finom, életre való belső érzékkel, amivel megtanultunk és megtanulunk élni. Valahogyan cselekedni magunkért. (40:01)
Ez egy olyan csoda! És tudjátok, sokszor ezekre a cselekvésekre is, amiknek van látszólag külső nyoma jele (vagy nincs), a legtöbb ember tudjátok, mit mond? Hogy „pótcselekvés”.
Ez egy nagyon negatív kifejezés. Tudjuk, hogy van az úgy, hogy valamit kéne tennünk, és nem azt csináljuk. Rendben van, ezt értjük, ezt tudjuk. De egyszer meg kéne néznünk, hogy az életünk során (főleg, amikor nehéz helyzetekben voltunk), szinte gondolkozás nélkül hogyan voltunk képesek magunkért cselekedni? És azt nagyon megbecsülni, amire akkor képesek voltunk! (40:45)
Sokszor még – főleg, ha alacsony önbecsülésünk van – nevetség tárgyává is tesszük magunkat ezek miatt. Mondok is néhány példát, mindet a papi életemből (egyiket-másikat már mondtam is).
Pl. amikor elkezdtem megtanulni a kapcsolatot fölvenni a belső sebzett gyerkőccel, az elhanyagolt belső gyerkőccel, akkor ennek milyen cselekvésbeli következményei voltak.
1) Vásároltam magamnak egy nagyon puha párnát. Mit szóltok? De olllyan finom! Kettőt vettem. Azért vettem kettőt, mert... Nem tudom, ti hogy alusztok. Az nagyon jól esik, hogy ha párnán van a fejem, és ezt az arcomat simogatja a párna. De olyat is lehet csinálni, hogy párnán van a fejem, és egy másik párnát rakok a másik fél arcomra. És ezt én magamért megtehetem. A párnák 899 Ft-ba kerültek. (42:33)
Ezernyolc volt a kettő; és mondtam a hölgynek, hogy „tartsa meg a többit”.
És én kétezer Ft-ért békében nyugszom el, mint ahogy a zsoltáros mondja.
A két dugós fürdésről már tettem említést néhány évvel ezelőtt.
Magas vagyok – a kádakat nem az én méretemre tervezték. Van egy pici fürdőszobám (nem egy Jakuzzi). Egy kicsi kád, ami elfér. Na de ha én belemegyek a kádba, mi fér még ott el?
Tehát azzal küszködtem, hogy pont, mikor már jó lenne, ott vége van a kádnak. Vége van a fürdőszobának, vége van a lakásomnak – tehát ezt nem lehet orvosolni.
Na de akkor, emberek, rájöttem arra, hogy két lyuk van a kádon! (Jó, hát van egy harmadik: az a nagy, ahol beszállsz... de... Azt inkább nyílásnak tekintem.)
És akkor föltaláltam a két dugós fürdést. Az egyik dugót le, a másikat a túlfolyóba! S amióta a túlfolyóban is dugó van, azóta... Jó, hogy bele nem fulladok! (44:20)
S gondoljátok, hogy itt megállt a fejlődésem?
Amikor rájöttem, hogy 1800 Ft-ért nagyszerű, finom puha párnákat lehet venni, utánanéztem valami paplannak! Drágáim. Paplan! S nem valami szövethuzat rá! Mi vagyok én?! Finom anyag! Most így alszom. Háááá. (45:01)
Aztán arra is rájöttem (ezt is mondtam már – a nők szeme könnybe szokott ilyenkor lábadni; előre mondom: nem kell, hagyjátok), hogy milyen jóleső érzés az, hogy a saját arcomat megsimogatom.
Óóó. Hát már a nyál kezd így gyűlni a számban. Hogy ez jó. Hogy mennyire semmiből nem áll megsimogatni a saját arcom.
Ehelyett szenvedhetnék is. Nem?
Mehetnék az ágyba, úúóó, ez az ágy ilyen, és akkor a durva pokrócba, olyan párna... Miután csak ilyen cicamozgással... Tudod, ki! Jól van. (46:02)
Mit szerettem volna érzékeltetni: szabad önmagunkért cselekedni. Szabad!
És sokszor mindaz a cselekvés, amit megtehetünk magunkért, egy sebzett, alacsony belső önbecsülésű embernek eszébe sem jut!! Ott kezdődik, hogy eszembe se jut, hogy cselekedhetnék magamért. Eszembe se jut.
Mikor eszembe jut, hogy valami... hát ne, ez micsoda hülyeség! Senkinek nincs két dugója. Hát ilyen hülyeség... Pont két dugó!
Elmondjam, hogy mi van még a fürdőszobámban? Most teljes bevezetést adok nektek az intim szférámba! Pl. fütyülök rá, hogy minek kell lennie egy rendes fürdőszobában. Nálam olvasólámpa van! Irányított fényű olvasólámpa kis polccal.
Gondolod, hogy íróasztal mögött ülök, jobbra telefon, balra fax? Ilyennek ismertek? (47:13)
Hát ezek a nagyszerű előadások így születnének? Nagyanyám íróasztala mögött?! Dehogyis! (47:26)
Na, ezt most már tényleg befejezem. Csak hogy... jóleső érzéseim támadtak, hogy magamról beszélek. De ha most valaki szívesen jönne, és... akkor...
Azt akarom mondani, hogy olyan sokféle cselekvési lehetőségünk van. Ne becsüljük le!
Ne minősítsük, ne cikizzük le, ne tartsuk nevetségesnek, ne! Ezek mind-mind nagyszerű dolgok.
És a másik: nyilván van ennek komolyabb része is.
Amikor valaki, aki állandóan instabil, olyan finom, egyszerű, a maga számára sem tudatos lehetőségeket talál arra, hogy tudjon lenni! S hogy ezeket te meg tudod-e becsülni?
Van pl. egy idős néni. Jártam hozzá Óbudára az idősotthonba. Őneki van valami 50 pluss macskája. Ugye rendeset már nem tart (jobb is – a macskának is), de látjátok, ő belőtte azt a minőséget, ahol ő gondoskodni tud. (48:46)
És most ti csak derültök a pluss macskán. 50 macska! Ne hülyéskedj már! Gondolj bele, amikor takarítani kell. Az egy külön nap egy idős néninek. 25 délelőtt, 25 délután – még úgy is sok! Kiporolni... Hát micsoda por-atka tenyészet lehet ott, nem? „Gyere, cicus, majd én szépen kiporollak!” Ez a néni... Mikor bementem... az 50 macskából 30 körbe van rakva az ágyánál. (Milyen aranyosan nevettek ezen! Látszik, a mai téma... az ágy. Ágy meg a kád.)
Körbe van rakva, és úgy alszik – akármerre fordul, mindig egy macska! Hát egy zseni a néni!
Mert ehelyett lehetne az is, hogy ül egy ilyen hideg, hideg... persze, dédnagymamámtól örököltem, falvédő. Az összes moly már begyakorolta magát rajta. (50:02)
Fejedtől, lábadtól zsíros...
Plüss macskák! Tik-tik-tik-tik-tik-tik.
És ülhetne és sajnáltathatná magát. Ez a néni nem sajnáltatja magát! Rápillant egy macskára...
Na. Vannak itt komoly dolgok is. Csak egy se jut most eszembe, az a baj. De, mondok mindjárt komolyat is.
Sokszor az egyik legtermészetesebb önstabilizáló cselekvésünk magunkért (ezt lehet is látni)... ha valaki nagyon szorong, mit csinál? Ha valakiben ez nem is tudatos, csak spontán módon csinál valamit? Hintáztatja magát! (51:02)
Ezt egy más kifejezéssel is lehet illetni: ringat! Felnőtt emberek szokták ringatni magukat.
Nem tudom, ezt mondjam-e, de akinek nagyon bevett szokása önmagának a ringatása, ő valószínű rá is szorul. Finoman mondtam?
Tehát az nem véletlen, hogy valakinek ez megy, megy; így ringatja magát.
Úgy van azért az, hogy ha megkaptuk az életkorunknak megfelelő gondoskodást, akkor kinőjük azt a szakaszt. Amikor valaki felnőttként folyamatosan (a templomban is látom, hogy beszélek, és ő) ringatja magát. De milyen jó dolog, hogy az ő belső világa a maga természetességével képes az ő egyensúlyát ebben a formában fönntartani. Stabilizálódik. Ő ringatja magát!
Ez nem, hogy ciki, gyerekes, béna, nevetséges – hanem egy fölemelő dolog! Micsoda szép dolog, hogy ezt ő magától így csinálja! Ez szép!
Tehát ez a pont így szól: Elkezdeni fölismerni, rácsodálkozni, hogy mennyi-mennyi finom, nem tudatos módszerünk van arra, hogy magunkat egyensúlyba hozzuk, hogy fönnmaradjunk! S hogy milyen jó, hogy tudunk cselekedni, akár ilyen piciny dolgokat is!
Ezért akkor mondjuk csak azt, hogy ez pótcselekvés, ha tényleg az. Amikor valaki ringatja magát, akkor az ott éppen nagyon hasznos dolog. (53:00)
Szabad hibáznom!
A szentmisének szinte nincs olyan része, amit ne rontottam volna már el. Ezt bátran mondom. Sokat most nem tévedek. Elmondom az egyik legnagyobb baklövésemet.
Másodéves papnövendék voltam. S éppen valahogy beszorultam egy áhitatba.
Egy probléma volt, hogy én ott puff, úgy benn is maradtam, az asszisztencia része voltam.
Ha ezt a padban csinálom, akkor ez nem feltűnő, de én voltam a keresztvivő. Én mentem legelöl. Ha az ember keresztvivő, akkor azért az áhitatot csak úgy csínján-bínján! El voltam ott révülve, vége volt a misének. Képzeljétek el, hogy itt van az oltár, és jöttünk le. Én jöttem elöl – hát a keresztvivő megy elöl. Egyszer csak hallom, hogy taps; azaz térdhajtás az oltáriszentség (Krisztus teste kenyérként) felé. S akkor én fogtam magam és letérdeltem.
Az ajtó felé. Gondoljátok, föltűnt? (Hogy rögtön bocsánatot kértem volna?)
Föl se tűnt! Annyi tűnt föl, hogy úgy letérdeltem... Tehát ott volt az oltáriszentség mögöttem. Vonultunk, mindenki megfordult, taps – mindenki térdet hajtott. Kivéve én, ugye. A templom így volt tele, mint most ti. Nyilván mindenki minket nézett; hát mit nézett volna; egyedül mi csináltunk valamit. Én meg aztán tényleg. S akkor így térdhajtás.
Ott kinn mentek az autók, jöttek-mentek emberek, én meg...
Ami föltűnt, hogy valaki megrúgta a lábam. Megyek be a sekrestyébe. „Ez nem igaz, hát nem tud távolságot tartani, hogy itt... rugdos engem! Én megyek elöl, neki kell tudni a távolságot!”
Hát persze, hogy belerúgott a lábamba, miután ő jó felé nézett. És összerúgtunk. De nekem ez se tűnt föl. „Nem igaz; hát ilyet fölvehetnek papnövendéknek, aki a távolságot nem tudja tartani! Hát én másodéves létemre milyen szépen csináltam!” (56:08)
Szabad tévedni! Az teljesen rendben van. Tévedni, hibázni.
Főleg akkor lehet nagyon fölszabadító ennek a tudata, ha valaki igyekszik.
Ugye, mert ha valaki trehány, az egy másik dolog. Tehát nemtörődöm, trehány és igénytelen. Az nem tévedés, hanem nemtörődömség, trehányság és igénytelenség! Megvan a különbség, ugye?
Szabad tökéletlennek lenni. A szónak mindenféle értelmében.
Szabad magamat meggondolni. Szabad! Szabad azt mondani, hogy én azt gondoltam...
Volt egy barátom, 21 évesek voltunk. Elterveztük, hogy hárman (ő, meg egy harmadik barátom meg én) kiveszünk egy kétszobás albérletet. S hogy milyen tök jó lesz, nagyokat beszélgetünk, vidáman. És mikor már lebeszéltük, az összes minden megvolt, csak a papír nem volt lezárva, akkor a barátom följött, és azt mondta: „Feri, rájöttem, hogy mégse”. Emlékszem, hogy milyen dühös voltam rá! És azóta is bennem vagy ez, ahogy az utolsó pillanatban azt tudta mondani, hogy „nem, meggondoltam magam!”. Megtanultam nagyon megbecsülni őt ezért! Hogy merte meggondolni magát.
Szabad valamihez nem érteni!
Olyan jólesik elmenni az autószerelőhöz, és azt mondani:
Fogalmam sincs, hogy ez mi – csak vezetni szeretem.
Ugye? És akkor... Bogarászok az interneten és a szerelőt fárasztom. Tényleg! A múltkor megyek hozzá, és mondom: „Te, képzeld el, most elolvastam, hogy az indító áram 560. 560 gyárilag (egy sportautóé), és megnéztem az aksit, ami benne van, az csak 490. Baj ez a különbség?”
Ilyenkor szoktak eltávolítani a műhelyből.
Én ott bénázok, meg azt sem tudom, hogy ez micsoda – de hogy mégiscsak az a tapasztalatom, hogy lett egy becsületem ott. Mert látják, hogy nekem ez nem úgy van, hogy odatolja, hogy „javítsa meg”. Hogy ez az ember az indítóáramról gondolkozik! Ez azért már valami! És egyébként látszik rajta, hogy azt se tudja, mi az. Látom, vannak itt műszakiak; most jókat nevettek ezen. De most megnyugodtam. Tehát 550-nek kéne lennie, de 490-nel is elmegy. Az élet szép.
Szabad tehát valamihez nem érteni.
Szabad kérdezni.
(Ennek okán szabad kérdezni; ha nem értek hozzá, szabad kérdezni, hogy ez hogy van?)
Legföljebb azt mondják, hogy „jaj, ezt a marhaságot!”. Neki ez marhaság, nekem nem.
Szabad valamit nem tudni.
Néhány héttel ezelőtt volt egy képzés, (59:48)
(szorongatom itt – kezdek vele egész jóban lenni, pedig nem az enyém; nem az én anyám; le is rakom, hátha a fia keresi – akkor legyen otthon.)
volt ott egy kiképző. Nagyon jó fej volt. Mindig, amikor elmondott valamit, hogy így kell csinálni, ide állt, oda állt, ezt kell csinálni, azt kell csinálni – a felét nem értettem, annak a felét (tehát a felének a felét) elfelejtettem, s akkor valahogy egy negyedből próbáltam összerakni, hogy az mi. (60:00)
Amikor valamit megtanított, azt mondta:
Kezdjük el gyakorolni, próbáljuk ki – nem kell még tudni!
Ez volt a szava járása. Megtanított valamit, „most még most csak csináljuk, próbáljuk – nem kell még tudni”. Kedvet adott nekünk ahhoz, hogy csináljuk! Hát ha nem kell tudni, akkor szívesen csinálom. Nem könnyebb úgy csinálni valamit, hogy nem köll tudni?
Valamire azt mondta, hogy „á, ezt egy év múlva elég, ha tudják”. „Ezt egy fél év múlva elég, ha tudják.” Mire tudni kellett, már tudta mindenki. Mert addig csináltuk, már akkor tudtuk is és értettük is.
Ezt azóta én is megtanultam tőle. Milyen bátorító: „nem kell még tudni.” De már csináld!
Szabad válságba jutni.
Szabad és normális és belefér és természetes.
Hallgattam egy műsort, amiben egy lelkész beszélt. A lelkész áradozott Istenről (idáig rendben van), s akkor hozzátette, hogy „ahelyett, hogy az emberek az Úrhoz fordulnának, ahelyett pszichiáterhez rohangásznak”.
Na ne már. Hát nagyon nagy dolog, hogy valaki elmegy pszichiáterhez, ha szüksége van rá!
És az Úr a pszichiátrián is ott van.
És lehet, hogy neki arra az Úrra is szüksége van, aki a pszichiátrián van. Nem mint beutalt... hanem. (62:45)
Szabad krízisbe jutni. Mikor meghallom a mi berkeinken belül azt, hogy „a válság azért történik, mert gyönge a hited”, az összes szőröm égnek mered, s úgy kidudorodik az ingem... Hát ezt ne!
Sokaknál egy külön... Még azzal is bántja magát, hogy „és egyébként nem is lennék ilyen nehéz helyzetben, ha elég erős lett volna a hitem”. Tehát nemcsak, hogy bajban vagyok; még a hitem is gyönge volt.
Utolsó pont; mindezek okán:
Szabad segítséget kérnem.
Az is normális, természetes – rendben van.
Ez tíz pont volt. Hogy a korlátainkat ismerhetjük és elfogadhatjuk az önbecsülésünk sérelme nélkül.
Rendben. Akkor nézzük az alapvető önbecsülést. Hehe!
(Csak nem ezen a lapon van. Nehéz az élet ma...)
Nézzük a magas külső önbecsülést!
Gyors leszek:
A magas külső önbecsülés jellemzői
1. Képes a legjobbat kihozni magából
Néztétek a Forma 1-es futamot? Hát, ez akadály lesz. Úgy érzem, ez most közénk állt.
Ott van ez a Fernando Alonso ezzel a Ferrarival. Hát tudjátok... Alonsóról lehet azt mondani, hogy olyan autóversenyző, aki kihozza magából (meg az autóból is) azt, amit tud. Csapattársát nem említem. Egy kicsit bánt, hogy ő így vezet egy Ferrarit.
Tehát a magas külső önbecsülés azt jelenti, hogy meg tudom tenni, amit tényleg képes vagyok.
2. Képes felelősséget vállalni
Azon a plébánián, ahol voltam, vízicserkészkedtünk. Az egy jó dolog!
Gyűlés. Vezetők összeültek. Kezdődik, hogy „Valakinek ezt kéne csinálni. Ki vállalja?”
Hogy szokott ez menni? És mindenki nagyon erősen átgondolja, hogy mit mond, ha esetleg még rá is kérdeznének.
Van elemi élményem több helyről is, hogy amikor ez elhangzik, hogy „ki vállalja?”, akkor emberek nem így, hanem így.
Én vállalom.
Ez egy micsoda gyönyörű mondat! Amikor valakiből ez kijön!
Én ezt vállalom!
Mikor mondtál ilyet utoljára? Hogy én ezt vállalom!
Esküvő előtti este jön valaki. Azt kérdezte tőlem: „Atya, ez jó ötlet?” (66:50)
Most mi ebben az ötlet?
Magyarázzam ezt? Ötlet. Az esküvő, mint egy... szép szombati program. Végül is, ha valakivel megházasodnék, veled tudnám azt a napot elképzelni. Azt a napot. A NAPOT!
Tehát, ha valakit szívesen látnék, hogy úgy jön be a vörös szőnyegen, akkor szerintem te jól mutatnál.
Tényleg ezt képzelte egy drága ember. És meg is kérdezte tőlem! Legalább kérdezett.
Feri, ez jó ötlet?
Az élet nagyon cifra, ugye?
Ezért milyen nagy dolog, amikor belőlünk jön az adott helyzetekben, amikor ott az ideje, hogy „én ezt vállalom!”. Becsüllek nagyon benneteket.
Múltkor is, a segítők összejöttek a másik teremben. Jó rátok nézni!
Ezúton is kifejezem minden hálámat és megbecsülésemet. Hogy ti így összejöttök, és azt mondjátok: „ezt én vállalom”. Hogy milyen sokan mondjátok azt bizonyos programra, hogy „én ezt vállalom”. Hát ez lenyűgöző!
Jaj, Ghandi mondott egy szépet! Azt mondta: „A között, amit az emberek tesznek és a között, amit képesek volnának tenni, a között van a világ megváltozása.”
Azon múlik. Minden megvan, csak nem tesszük azt, amire képesek vagyunk. Nem többet! Csak azt.
Tehát külső önbecsülés:
3. Ügyesség
Úgy élem meg magam, mint aki ügyes. Ügyes vagyok, kompetens.
Éppen hallgattam valami hírműsort. Valahány éve történt a mai napon; Franciaországban, túszejtők gondoltak egy nagyot, hogy hol lehetne sokat szakítani: bementek egy óvodába.
Egy óvodába! Túszul ejtették az ovisokat, úgy, ahogy kell.
A kommandósok kiszabadították az összes ovist meg az óvópedagógusokat. Külön állami kitüntetést kapott egy olyan óvónéni, aki egy éve volt a szakmában, és a kétnapos túszejtési dráma közben folyamatosan játszott a gyerekekkel.
Egy éves volt a diplomája.
Ez de nagy dolog. Azt mondja: megcsinálom! Kompetenciatudat.
Hát tudok én játszani a gyerekekkel! Hát most az, hogy itt van két csávó Uzival?! Mit nekem! Gyerünk! Színcápa, színcápa, milyen színt kérsz? Az, hogy Uzi, meg nem tudom én... (70:36)
4. Igényesség magával és másokkal szemben
Van egy olyan imádság (karácsonykor szoktuk imádkozni; nagyon szépen bekötött piros könyvben van) hogy: „Add Urunk, hogy mi is utánozzuk a betlehemi szent család igénytelenségét!”.
Ilyenkor az összes tiszteletem minden szakrális cselekményre használt könyv iránt megszűnik – veszem a tollat, khhhhhr, kkkkhhhhr, khhhhhhrrrrrrr. Mindegy, hogy hol adták ki.
Mi az, hogy a szent család igénytelensége?!?
Az lehet egyszerűség, pölö. Egyszerűség. „Igénytelenség?!”
Itt meg... nem. Megint a szőrszálaim jutottak eszembe. Még kettő van.
5. Képes vagyok befolyásolni az életem, a környezetem
Érzem, hogy befolyást tudok gyakorolni a saját életemre. Tudok hatni a saját életemre, környezetemre.
Járok szupervízióba. Nyilván járok; hiszen segítő vagyok.
Rajtam röhögnek. Amikor felteszik a kérdést, hogy „na kinek van valami témája?”. Ugye, ezt még kisdobos koromból tanultam meg. Csak várom, hogy a nevem mondja... Mi volt a kérdés?
Röhögnek rajtam, hogy Feri meg a témái! Hát de azért járok oda! Nem azért, hogy...
Hanem azért, mert fejlődni akarok. Ezért van témám is.
Utolsó.
6. Képes vagyok gyümölcsöket hozni
Teljesítmény, a szó jó értelmében. Nem siker, nem győzelem. Egy fair play történetet hadd mondjak. Nem azt, amit múlt héten. Egy másikat. Ez egész friss. Mai.
Valamelyik skandináv focibajnokságon történt, hogy megsérült az egyik játékos. Ilyenkor mi történi a fair play szabályai szerint?
Az ellenfél csapatánál volt a labda; nem ott, ahol a sérülés történt. De látták, hogy az ellenfél csapatában valaki megsérült. (Kirúgták a labdát. Nem. Rosszul mondom.) A saját csapatból rúgták ki a labdát, hogy a saját emberüket lehessen ápolni. Ilyenkor, mivel az ellenfél csapata jön, aki nem birtokolta a labdát, hanem úgy került hozzájuk, hogy ápolni lehessen a másik csapat emberét – ilyenkor a fair play szabályai szerint vissza szokták lőni. Nálatok volt, ti jöttök. Ez egy íratlan szabály.
Mi történt? Fél pályánál messzebbről az ürge gondolta, hogy visszaadja, és olyan jól találta el a labdát, hogy gól lett. Fönt van a neten, nézzétek meg. Az 50 méter. Alányúlt, és … a kapus kint állt, mert ő nem számított erre, és így... Azért ez elég durva. S nem az, hogy gólöröm, hanem: ne haragudjatok, hát... bizony mondom, nem akartam belőni! Hát hülyék vagytok?
Ilyenkor jön az, hogy a hatékonyság, gyümölcsöt teremni. Nem: „Jaj, hát most már bement a labda, most már mit csináljunk?” Ott, azon nyomban a pályán megbeszélték, hogy hagyják az ellenfelet gólt lőni.
S ezért a csapát fogta magát, átcselezte magát mindenkin (senki nem csinált semmit), de aztán mégis, hogy ne diszkvalifikálják... a kapus egy kicsit ment, aztán...
Egy percen belül született két gól.
Hát ez, ez. Lehet hatni az életre. Lehet így csinálni, aztán kijavítani, és olyat csinálni.
Pusszancs nektek, szervusztok jövő héten.
Akar-e valaki hirdetni? Nem? Imádkozzunk, jól van. (76:08)
A csökkent értékűség, szégyen sémánál vagyunk.
(Már kicsit sok!!!)
A csökkent értékűség, szégyen séma sokkal többünkre érvényes, és sokkal többünk szenved ettől, mint ahogy azt talán első látásra vagy gondolatra mi magunk ezt magunkkal kapcsolatban gondolnánk. Már az is nagy dolog, ha valaki fölismeri, hogy őrá érvényes ez a csökkent értékűség, szégyen séma, és annak az összes világa.
Erről beszélünk. (00:50)
Vezet bennünket egy jó szándék. Szerintem ezt mondhatjuk. Ez a jó szándék pedig az, hogy állandóan azt tapasztaljuk, hogy vannak olyanok, akik tartósan nincsenek jól. És hogy tudjunk szólni éppen a sémákkal kapcsolatosan – és most különösen is a csökkent értékűség, szégyen sémával kapcsolatosan – azokhoz és azokért, akik emiatt tartósan nincsenek jól. Hogy ők lehessenek jobban. Ezért beszélünk.
A múlt alkalommal fontos dolgok történtek – én legalábbis így éltem meg. Fontos dolgokat mondtunk ki. Ez máris egy nagy segítség lehet, hiszen éppen ennek a sémának a világához az is hozzátartozik, hogy sokan nem is ismerik föl, hogy ebben a sémában vannak, és magukat úgy látják, hogy ők tényleg rosszak. Tehát ezt nem úgy értelmezik, hogy „jaj, megint itt van ez a fene sémám”, hanem „hát most megint kiderült, hogy ilyen vagyok!”. Hát nem mindegy, hogy egy helyzetre vonatkozóan az a benyomásom, hogy „na, megint átvette a sérülésem az irányítást”, vagy pedig azt, hogy „jaj, ez nagyon ciki; megint kiderült, hogy tényleg ilyen hülye vagyok”. Egyáltalán nem mindegy, egy kicsit sem mindegy. Ezért is beszélünk erről, hogy így fölismerhető legyen. (02:17)
Négy csoportot különböztettünk meg az önbecsüléssel kapcsolatosan.
1. Akiknek van belső és külső önbecsülése, és akik számára elérhető az önbecsülés külső és belső forrása. Ők voltak a szabadon cselekvők. És ebben a cselekvésben nyilván nem egyszerűen csak az van benne, hogy „mindig csinálnak valamit”; hanem, hogy ennek gyümölcsei vannak. Eredményei vannak, a szó jó értelmében. Ilyen értelemben szabadon cselekvők vagy teljesítők.
2. Akiknél csak külső forrás érhető el az önbecsülés szempontjából, ők a kényszerteljesítők.
Érthető módon – nem ragozzuk.
3. Ahol a belső forrás elérhető, de a külső nem; ők az életélvezők, akik azonban nagyon sok mindent parlagon hagynak. Olyasmit is, ami nemcsak a maguk, hanem a mások javára is lehetne. Áhá!
4. Akiknél sem a belső, sem a külső önbecsülés nem érhető el – ők a nélkülözők.
Megkülönböztettük tehát a belső és külső önbecsülést. Volt egy jó hírem:
A külső önbecsülés növelésével a belső önmagában még nem változik meg.
Hanem az történik, mint amikor az ember nagyon sokat ivott és tele van. De előbb-utóbb... a húgyhólyag ürül. „Appad”. S ami jött – megy. Ez a külső önbecsülés logikája.
A belső önbecsülés logikája nem az, hogy ami jött, az megy; hanem ami van, az marad. Ami már itt van (belső forrás), az itt marad. Köszöni szépen, marad és elérhető!
Ez megint nagyon fontos. Nagyon fontos, hogy lássuk, hogy mi hova érkezik, és mitől mit várhatunk. Ugye? Mert akinek nincs belső önbecsülése, és együtt él valakivel, aki egy kedves és rendes és szereti és bátorítja, buzdítja; „elcsábítja” a jóra (ezt most még itt folytathatnám, de ma nem ez a dolgunk), hogy ő egy-egy rossz pillanatában (ami neki általában van) nem azt mondja, hogy: „Hát tulajdonképpen én egy szerencsétlen, nyomorult alak vagyok – egy dolgot jól csináltam: jól házasodtam! Egy olyan tünemény feleségem van / nagyszerű férj van mellettem, aki engem elcsábít a jóra, buzdít, segít, támogat, gondoskodik, szeret, empatizál velem!”. Nem ezt mondja, hanem azokban a sűrűn visszatérő rossz pillanataiban azt mondja, hogy: „Hát hogy képes engem szeretni?! Hát hiszen annyira béna vagyok! Hogy nem elégeli meg?!?”.
Megvan a belső bizonytalanság, a belső egyensúlyvesztés. És mit csinál? Pl. provokál. Erről már sokat beszéltünk. Fölnagyít, provokál, létrehoz, belelát. Hogy ez mire vonatkozik – mindenki tudja. Köpjük-vágjuk.
„Most én? De nem bántad meg, hogy engem vettél el?! Én tudom, hogy te gondolkodtál a Brünhildán is! Most ugye biztos azt gondolod, hogy őt kellett volna...”
S akkor a férfi, már rég azt se tudja, ki az a Brünhilda. (05:52)
Jó, tudja. Tudja. Ne legyünk naívok, tudja. De volt neki egy döntése. Elkötelezett, szereti. Tudja, és emellett énvelem van.
És akkor várja, hogy akkor férfi mondja: „De... igen... nem azért... Gondolod, hogy azért választottalak, mert te hülyébb vagy?”
És ebből mit hall meg? „Na ugye, ugye, hogy hülyébb vagyok?! Mondtad, hogy hülyébb vagyok!!! Látod, most kibújt a szög a zsákból, hogy hülyébb vagyok! Tessék, és itt van egy anyacsavar is. Na, az anyámról ne is beszéljünk. Tessék, ez is itt van. Mit keres itt?”
Ezt nem akarom hosszan ragozni. Tehát: külső és belső.
És aztán beszéltünk arról, hogy haj-haj: a férfinak is van egyensúlya. A nőnek is van egyensúlya. És van egy kapcsolati egyensúly. És persze emlékeztek: a kapcsolat négy „szereplője”:
férfi
nő
kapcsolat
az az összefüggés (környezet), amiben a kapcsolat történik
(külső kapcsolatok; társadalmi, szociális közeg, kultúra – nem ragozom)
De akinek nincs belső önbecsülése, az a probléma a kapcsolatban, hogy amikor a társának megrendül az önbecsülése, és a társa szomorúan, fáradtan, az a nagyszerű pasi, aki szereti őt, az a nagyszerű pasi fáradtan sóhajtozik, mert nehéz az élet neki is néha... akinek nincs belső önbecsülése, mit fog tenni? Magára veszi.
Rögtön úgy értelmezi, hogy valami baj van velem. Már nem vagyok szép, vagy már nem vagyok kívánatos, már nem vagyok jó. Na most kiderült. Hát eddig tartott.
És a férfi nem szuszoghat, nem pihenhet egy picit.
„Érzelmi melléállás, társtámogatás minősége.” Ugye, az elégedettség.
Node a nő a férfi fáradtságát magára veszi! A férfi krízisét. Hát szabad a férfinak krízisbe kerülnie néha! Nem? Ki mondja, hogy nem??
Hát szabad. De ahol nincs belső önbecsülés, belső forrás – magamra veszem. Ezért a férfi szuszog. „Rosszul se lehet lenni?” Kifakad.
„Ugye, ugye, tudtam, hogy velem van a baj. Tudtam, hogy te nem látod. Eeee....”
A kapcsolat nehézségét is magára veszi. Amikor a kapcsolatban van egy természetes nehézség, akinek nincs elérhető belső önbecsülése és annak a forrása, azt is magára veszi és úgy gondolja, hogy annak is ő az oka.
És a külső környezet, összefüggés nehézségeit is magára veszi.
Tehát a társának, a kapcsolatnak, és annak az összefüggésnek, amiben a kapcsolat él, a nehézségeit, a válságait, a belső önbecsülés nélküli ember mind magára vonatkoztatja és magára veszi.
Ezért állandóan instabil a belső egyensúlya. Ezért megpróbál kapaszkodni (erről beszéltünk). Kapaszkodik, de ezzel a környezetét még jobban megterheli. (09:33)
Természetes módon kap visszautasítást – ez pedig a sémáját megerősíti.
Ha valaki magára ismert, az nem a véletlen műve.
Talán röviden ennyit az összefoglalásból. (09:55)
Mert tulajdonképpen nem sok alkalmunk van már. Még kettő van (a témában), és egy kérdezz-felelek, ahogy szokott lenni. De azt a múltkor sem tudtam megcsinálni.
Még néhány fontos információ az önbecsülésről, és utána megnézzük, mik a jelei, a jegyei a belső önbecsülésnek, melyek a külső önbecsülés ismérvei (egy picit, hogy érzékeljük), és utána 10 pontban összefoglaltam, hogy mit tehetünk a belső önbecsülésünk megerősítéséért. Mégis, hogy ez is legyen.
Pár kulcsszót szeretnék akkor a belső önbecsüléshez hozzátenni.
Ugye, a belső önbecsülés – na, ez még nagyon fontos:
Megkülönböztettük
az énképet
az önértékelést
az önbizalmat és
az önbecsülést.
És miközben az énkép a számunkra valamilyen formában elfogadható dolgok magunkra vonatkozóan, az önértékelés pedig, amikor magamra reflektálok, magamra irányulok (mint egy sajátos tárgyra), és azt értékelem. Ez az önértékelés.
Az önbecsülés ennél sokkal mélyebben van. Az önbecsülésnek nagyon sok eleme, adott eleme még az önbecsülésnek az előjele is lehet nem tudatos. Főleg akkor, ha megtanultam magamat értékelni, és közben negatív az önbecsülésem! Erről már esett szó.
Na most: milyen kulcsfogalmai vannak ennek a belső önbecsülésnek. Csak néhányat mondok. (11:42)
Egészségedre! Szabad köhögni és trüsszenteni! Szabad testben élni! Vakaródzhattok. Szoktatok? Szégyellitek a vakaródzást? Hát viszket. Hát viszket a fenekem, és...
Tehát a belső önbecsülés (12:20)
Hát ne már! Most ha lenne szabad kezem, én biztos megvakarnám. Csak én így jártam. Látjátok, ti milyen jó helyzetben vagytok?
A belső önbecsülés egy alapvető viszony vagy hozzáállás (magyarul attitűd – ez egy ősi magyar szittya kifejezés), alapvető viszonyulás önmagamhoz, önmagamhoz, a másik emberhez, a világhoz. És nyilván egy alapvetően valami pozitív, elfogadó hozzáállás.
Önelfogadás (önbizalom): valamiféle hatékonyság-érzet, -észlelés, -tudat. Belső stabilitási jól-lét, biztonság, értékesség(-tudat), egy tisztelet önmagam felé; annak tudata, hogy értelmes az életem. Egyfajta bizalom. Bizalommal létezés ebben a világban. A bizalomadás készsége, belső átélése. Hogy lehet, lehet bízni! Szabad nem bízni, de lehet! (13:43)
Még a kapcsolatra visszatérek egy kicsit.
Akinél nincs belső forrása az önbecsülésnek (nem érhető el), ő akkor nagyon könnyen újból és újból egyensúlyvesztett állapotba kerül, ezért számára a kapcsolat valahogy élet-halál kérdés. De közben a kapcsolat, ami élet-halál kérdés, közben az fenyegető is.
Tehát nagyon szüksége van rá – úgy éli meg, hogy nagyon-nagyon szükségem van rá, hogy a kapcsolatból bátorítást, megerősítést kapjak – de ugyanakkor fenyegető is. Nehéz ezzel a kettősséggel együtt élni, mert ehhez érzések is társulnak.
Ide tartozik az is, hogy faramuci módon...
(Na ez egy magyar szó. A faramuci meg az icipici.)
Az egy nagyon faramuci dolog, hogy miközben...
(De lehet, hogy inkább olyan svábos, nem? Vinkli, hokedli, faramutzi. Teréz, itt vagy? Te nyelvész! A faramuci magyar szó? Nincs itt Teréz... Nem volt kíváncsi rám, brühühü.)
Te Zsolt, te meg latinos vagy. Mit gondolsz erről?
Erről majd egy PHD-t.
Jaj, tényleg. Melyik szó volt az, amiről valaki egy dolgozatot írt? Emlékeztek? Nem emlékeztek? Tök értelmetlenül vagyok itt. (15:45)
Akkor most már rá kell húznom, mert úgy látszik...
Tehát: az benne a faramuci, hogy miközben átéli azt, hogy nagyon nagy szükségem van a külső megerősítésre; miközben ez számára fenyegető is (mert annak elmaradása rögtön lenullázza őt), aközben amikor megkapja a pozitív önbecsüléshez szükséges muníciót, abból nem tud eléggé élni. Miközben egy olyan valaki, akinek van belső önbecsülése, ő a kevésből is nagyon hosszan tud élni! Az benne meg tud maradni, az tudja őt éltetni, és egy jó külső forrássá tud válni.
Ahogy mondta az a kedves valaki, aki odajött hozzám, miközben a rántott sajtomat próbáltam meg megenni (nem sikerült, de ez az én egyéni szoc. problémám), hogy „a feleségem egy hétig jól volt!”. A lelkigyakorlat után. A feleségem egy egész hétig jól volt! És hogy tudjátok, így összeugrott a gyomrom (mert még nem ettem addig semmit, csak...), és az volt (bennem), hogy azt, amit én ott azon a napon elmondtam, abból egy életen keresztül lehet élni. Egy életen keresztül! És egy hétig volt tőle jól...
Az önbecsülés ezért (ahol van belső önbecsülés) kockázatvállalásra is alkalmasabbá tesz.
Itt jön be, ugye... mindig a társkapcsolat felé tekintünk. Valaki, aki annyira szorong attól, hogy őt elutasítják, hogy nem is mer kezdeményezni. Hiszen ahol nincs belső önbecsülés, egy elutasítás hihetetlenül mélyre tud menni! Ezt a kutatások is megerősítik. A fiatal felnőtt férfiak ma nagyobb számban szoronganak az elutasítástól. És ti nők, azt gondoljátok, hogy „a férfi kezdeményez”. Melyik?
Az a néhány százalék, akinek, ha nemet mondasz, akkor még mosolyog egyet? Hogy „jól van, akkor azért meghívlak valamire, mit kérsz?”. Aztán hagyom, idd meg egyedül, hát látom, hogy nem...
Ott tud már nehézzé (nem hogy megelégedetté és boldoggá és tartóssá) válni egy társkapcsolat, hogy egyáltalán ismerkedni merek-e? Bírom-e az elutasítást? Hogy az elutasítást miért kéne magamra venni?! Hátőneki nem jöttem be. Szegény... Óóóó, hát... óóó. S máris, egy mély együttérzésem lesz neki. Eddig csak tetszett, és most már egy együttérzés is megvan. S ezzel a szép élménnyel megyek haza. Hogy sikerült még mélyebben megszeretni valakit, tetszik is... (19:30)
Sokszor már ott feltámadnak a nehézségek, hogy azt a kudarcot sem bírom elviselni. Vagy a fantáziáim olyan döbbenetesen negatívak, az elutasítás gondolatától is, hogy nem merek beleereszkedni. Micsoda megbecsülésem azoknak, akik próbálkoznak! Nagyon! Cupp nektek! (Nem kell magatokra venni...)
Akkor most nézzük:
A magas belső önbecsülés jegyei
Csak 6 pont, de van vagy 15 alpont. A másik dolog pedig, hogy az önbecsüléshez az is nagyon hozzátartozik (és ezt Csíkszentmihályi Mihály óta még jobban tudjuk), hogy az életben tudunk célokat kitűzni, de olyan célokat tűzünk ki, amelyeknek az eléréséhez valódi erőfeszítésre van szükség a részünkről (tehát nem adják könnyen, nem adják ingyen , még valami kockázat is van benne – sőt, így mondják a hozzáértők: hogy a bukás lehetősége is benne van). Hogy éppen akkor tudunk önfeledten boldogok lenni, ha olyan tevékenységek vannak az életünkben, amelyekben a bukás lehetősége is benne van! Ezért aztán összpontosítanunk kell, figyelni kell, bele kell adni magunkat, elhivatottnak kell lenni, lelkesedni érte – mert ha nem úgy csináljuk, az rossz lesz!
Akkor béna lesz, el lesz szúrva (magyarul)!
Ezért, akinek van külső-belső önbecsülése, az jól tud célokat kitűzni. Olyan célokat tűz ki, amelyek se alul, se fölül nem növik az ő reális teljesítőképességét.
Túl alacsony célok: unjuk
Túl magas: rengeteg a kudarc.
A kettő között! (21:42)
(Na gyere, fölveszlek! Ha egyszer segítettem neked, segítek még egyszer. Szabad ennyire elveszettnek lenni. Gyere, hát látom; nem tudsz magadtól fölmenni. Na.) (22:17)
1. A magas belső önbecsülést jellemzi annak a készsége, képessége, hogy képes vagyok tartós, szoros, érzelmileg közeli, adott esetben meghitt kapcsolatokra.
Egyáltalán, ennek a készsége és képessége.
Tehát: Képesség érzelmileg meleg emberi kapcsolatokra, meghittségre.
Amikor a kutatók rákérdeznek erre, még egy nagyon érdekes kérdést is idetesznek:
Biztonságban érzed-e magadat magaddal?
Ez egy jópofa kérdés! Hogy amikor egyedül vagy (este egyedül vagy, éjszaka egyedül vagy; mikor egyedül vagy: egyedül vagy) ott biztonságban vagy-e magaddal? Ez egy jó! Ezt ajánlom nektek.
Azután, hogy a saját egyensúlyvesztésem tehát nem fenyegeti a kapcsolatot. Mert képes vagyok azt saját egyensúlyvesztésként tudatosítani, és nem viszem be, mint a kapcsolat kritikáját. Ennyi. (23:45)
2. Erről már sok szó esett, csak meg akarom nevezni:
Szabad az érzéseimet, érzelmeimet megélni és kifejezni. Ennek a szabadsága. De egy kapcsolatban, emlékeztek, mindig hozzá szoktuk tenni: na de nyilván a kapcsolatot nem romboló módon. Nyilván, hiszen egy kapcsolati összefüggésben beszélünk önmagunkról.
Képes vagyok az érzéseimet megélni, kifejezni úgy, hogy az nem rombolja a kapcsolatot.
3. Az élet pozitív szemlélete.
Ugye, ez csak egyetlen elem.
Amikor rákérdeznek, arra hogy kinek van belső önbecsülése, és az milyen, akkor itt megint egy érdekes dolog van: J'ó érzéssel gondolsz-e magadra?'
Ez is egy jó kérdés. Ahogy magadra gondolsz: milyen érzések jönnek a mélyről?
Milyen érzések jönnek először?
S aztán milyen érzések jönnek mélyről? Amikor csak úgy magadra gondolsz... (24:52)
4. Igényeink, szükségleteink elfogadása.
Szabad, hogy legyenek szükségleteink és igényeink.
Alpontok
Ha vannak (és szabad, hogy legyenek) igényeim és szükségleteim, akkor szabad 'egy kérést nem teljesítenem'. Nem muszáj minden kérést teljesíteni. Szabad egy kérésre azt mondani, hogy „nem, ezt nem csinálom meg”. Szabad: „Nem.” Még egy katolikus férfinak is. Kérik, és azt mondja, hogy...
Egy kedves ismerősömet felhívott valaki telefonon:
- Te, segítenél?
- Mielőtt az önismereti csoportba jártam: biztos... De most szabad vagyok abban, hogy meggondoljam! Hogy akarok-e a kérésedre igent vagy nemet mondani. Hogy ebben szabad vagyok.
Láttatok már olyat, hogy egy férfi nem tud nemet mondani? Volt már ilyen élményetek? Mondjuk a férjetek? És az ilyen férfit... Megmondom, hogy kik dicsérik.
Először is: az egész nemzet. (26:26)
A megye díszpolgára.
Egyházközségi elnök.
Otthon: siralomvölgy. Mert honnan vitte el az időt? Az energiát, az életet meg mindent? Honnan?
Ugye, és akkor mindenki már...
Jujj, de szép volt, jaj, de szép volt! A túraautó VB futamot néztétek a Hungaroringen? Emberek! Rosszban leszünk!... Hát az de gyönyörű volt! Gyönyörű volt. Hogy mit csináltak a pályamunkások! Amikor tiszteletkört futott a magyar fiú, „a mi fiunk”, akkor a pályamunkások letérdeltek, ahogy jött az ürge, és... Hát az egy csoda! De szép ez! Hogy így, így...
Na. (27:33)
Még a neten talán meg tudjátok nézni. Hát ennél fontosabbat ma estére nem tudok elképzelni.
Hogy „a mi fiunk” futamot nyer. De hogy! Emberek Hogy?! Szépen!
Te! Láttad tényleg? Látta. Legalább mi ketten akkor. Hol tartok? Ez a szépség teljesen elvette a józan eszemet. (28:11)
A mi fiunk nyert!
Szabad nemet mondani. Egy kérésre szabad nemet mondani. És egyébként is. Hogy szabad azt mondani, hogy nem, ez nem fér bele. A feleségemnek megígértem (tavasz lévén), hogy a kerítést fogom lefesteni. Hogy a tető téli hiányosságait (beleértve a tetőcserepeket) fogom megcsinálni. Ezért nem tudok jót tenni Honoluluban.
Mert a feleségemnek megígértem, hogy a cserepeket megigazítom odafönt.
Ez nagy férfiúi erény. Ugye? Mert ma egyre kevesebb feleség van, aki a férfi sikereinek az uszályán halad. Értitek. Tehát ő hordja ezt az uszályos izét, és a feleség fogja, mint egy ötéves.... és megy. (29:25)
Na jó. Nem. Hát a legtöbb feleség ma már szeret egy tisztességes házban élni. Per abszurdum.
Tehát: szabad nemet mondani!
Szabad nem magyarázkodni.
Ha jogosak, hogy vannak igényeink, szükségleteink: szabad nem magyarázkodni.
Szabad nem megmagyarázni. Szabad nem érvelni.
Sőt, tudjátok, ez a legszebb, ezt szeretem, férfi létemre; gyere csavar, legyünk együtt egy kicsit! (Ez az anya. Ugye, jól mondom? Ő az anya. Hát tudtam én, van érzékem...)
A legszebb az, hogy szabad nem logikusnak is lenni.
Hogy amikor a szükségleteink előkerülnek, nem kell logikusnak lenni.
„Jól esne. Szükségem van rá. Tedd meg a kedvemért!”
Ez kimondható, kifejezhető. Nem kell magyarázni, érvelni, értelmezni; nem kell, hogy logikus legyen.
Tudjátok, az a szép, hogy amikor neked van egy szükségleted, és kielégíted, miközben azt mondod, hogy „micsoda hülyeség!”. Elégítettél ki már olyan szükségletet, ami „hülyeség?”. Örülök neki! Örülök neki. Költöttél már hülyeségre?! Örülök neki!
(Jó, ezt is lehet túlzásba vinni. Ugye, mert van egy másik kérdés is:
Költöttél már értelmes dolgokra is? Hát nem, mert már nem maradt pénzem.)
Néha, egyszerűen csak...
Ettél már télen fagyit? Jó! Nyáron forró teát ittál-e? Jól van! (Tessék? Hát te tudsz élni. Jó.)
Külföldön voltam nem olyan régen. Szállodában szálltam meg. Meghíttak.
Kérdezte ott a hölgy: milyen legyen a szoba, zuhanyzós vagy kádas?
Már a kérdés is jólesett. Hogy választhatok. Rágondoltam, hogy este majd hazaérek; és mi fog nekem igazán jólesni?! Van veletek ilyen? Hogy elgondoljátok, hogy este mi fog igazán jól esni? Tudtok így élni?
Ájj, de jó. És megadjátok magatoknak? Légyszi! Jó.
Ezzel pl. a házastársunkat is nagyon tudjuk kímélni. Nagyon! (32:38)
Következő:
5 Egészséges önérvényesítés.
Pl. hogy jogom van a nyugalomhoz vagy a pihenéshez.
Szabad nem csinálni semmit, pihenni, nyugodni.
Nézni, ahogy a rügyek fakadnak.
Önérvényesítés, igényeink, szükségleteink elfogadása.
Eszembe jutott a női alkalom. Azóta még olvastam erről a témáról. Nem nyugszom.
Olyan megrendítő dolgokat olvastam. Egészen... egészen.
Ugye: igényeink, szükségleteink – ebben benne van a saját testünk is.
Magyarországon kétszer annyi koraszülés történik, mint ami a nyugat-európai átlag. Nyugat-Európában 4-5% a koraszülés, Magyarországon 8-9%. Szinte minden tizedik gyerek koraszülötten jön világra, ami majdnem mindig – hacsak nem teszünk érte valamit – kapcsolati nehézségeket szokott később jelenteni. Mert a kötődést nagyon megnehezíti. Hiszen egy koraszülött nem tud úgy ott lenni az anyukájával, ahogy az jó lenne, a mi kultúránkban.
Igen ám, de pl. a Honvéd Kórházban már a kenguru módszert előszeretettel használják!
És milyen nagy dolog az, hogy csövekkel, mindennel együtt, ahogy a pici csecsemőnek, koraszülött babucinak szüksége van, fektetik az édesanyján. Az anya melege – de jó ez!
Hát persze, hogy nehéz, amikor valaki, az első, legérzékenyebb pillanataiban, amikor ebbe a világba jön, rögtön ridegtartásban van! Legyen jóban a testével?! Hát könnyű azt mondani. Azt külön meg kell tanulni! (34:50)
Most mondom ezeket...
Megrendítő azért az, pl. hogy Magyarországon a szülés kapcsán több, mint 90%-ban történik gátmetszés. Azt lehet mondani, hogy rutinszerűen. Nyugat-Európában: 25%.
És ez még hagyján, de a nehéz az, hogy ez hogy történik meg? Ki csinálja, hogyan csinálja? Hogy milyen élményeid lesznek a szülés közben? Hát az egy olyan elemi emberi, női testi élmény, hogy az elmondhatatlan! (Úgy átélem, hogy...) Csak minden együttérzésemmel. Állítólag... most ezt ne folytassuk.
Az is kiderült (a pszichoterapeuták írták ezt le), hogy nagyon sokszor a szülés közben pl. a szexuális bántalmazásnak az emlékei is föltör(het)nek. Hát nem is furcsa, hogy így van. Egy kiszolgáltatott helyzet a férfiak... sokszor a mi világunkban azt (és úgy) csinálnak, amit (és ahogy) akarnak. Hát hogyne tudna fölelevenedni mindez?!
Ezeket azért akarom mondani, mert beszéltünk arról: Hogy áll helyre a szexuális egyensúly a baba születése után? Miközben egy csomó olyan, előre nem látható, nem elgondolható, nagyon erőteljes élmény az, amit a szülés közben átél a nő – amit nem is lehet előre sejteni. Hogy ott sokszor milyen fontos, hónapokig (vagy akár évekig) tartó gyógyító együttlétre lehet szükség.
Mert hogy a nőnek természetes igénye lehet erre.
Megrendítő, amikor egy kultúrában bizonyos dolgokról szinte sose esik szó; nem beszélünk róla, egyszerűen csak úgy csinálják/csináljuk rutinból.
Na jó. (37:27)
Az, hogy hogyan tud helyreállni a szexuális harmónia a szülés után, az nem olyan egyszerű kérdés.
Haj-haj. (37:44)
Az egészséges önérvényesítéshez hozzátartozik az, hogy (kérdőíves formában) „T'udsz-e nyugodt lenni, 'önfeledt' és szabad 'mások társaságában?”
A belső önbecsülésnek ez ismérve. Nem kell állandóan produkálnod magad, állandóan neked beszélni, középpontban lenni – de el se kell bújnod, el se kell tűnnöd, nem kell szoronganod.
Szabadon, nyugodtan lehetek mások között.
Kevésnek tűnik, és milyen nagy dolog!
6. Az egészséges belső önbecsülésben ismerem a saját korlátaimat. Tudok a saját hiányosságaimról, de ezek az önbecsülésemet nem veszélyeztetik, nem kezdik ki. De tudok róluk. És itt hoznék tíz alpontot.
Egyikről-másikról egy pici történet.
A korlátaimhoz az is hozzátartozik, hogy „szabad lennem”. Hogy így tökéletlenül szabad lenni. Egyszerűen: szabad, hogy létezzek. Így, így. Miközben néha éhes vagyok, szomjas vagyok – ilyen vagyok, olyan vagyok. Szabad lenni! Szabad tökéletlenül lenni!
Szabad cselekednem magamért, ahogyan tudok!
Ahogyan nagyon súlyos lelki betegséggel élő emberekkel találkoztam, beszélgettem, vagy képződtem, akkor egyre jobban megtanultam megbecsülni azt, hogy mindenki, aki most itt ül, rendelkezik egy nagyon finom, életre való belső érzékkel, amivel megtanultunk és megtanulunk élni. Valahogyan cselekedni magunkért. (40:01)
Ez egy olyan csoda! És tudjátok, sokszor ezekre a cselekvésekre is, amiknek van látszólag külső nyoma jele (vagy nincs), a legtöbb ember tudjátok, mit mond? Hogy „pótcselekvés”.
Ez egy nagyon negatív kifejezés. Tudjuk, hogy van az úgy, hogy valamit kéne tennünk, és nem azt csináljuk. Rendben van, ezt értjük, ezt tudjuk. De egyszer meg kéne néznünk, hogy az életünk során (főleg, amikor nehéz helyzetekben voltunk), szinte gondolkozás nélkül hogyan voltunk képesek magunkért cselekedni? És azt nagyon megbecsülni, amire akkor képesek voltunk! (40:45)
Sokszor még – főleg, ha alacsony önbecsülésünk van – nevetség tárgyává is tesszük magunkat ezek miatt. Mondok is néhány példát, mindet a papi életemből (egyiket-másikat már mondtam is).
Pl. amikor elkezdtem megtanulni a kapcsolatot fölvenni a belső sebzett gyerkőccel, az elhanyagolt belső gyerkőccel, akkor ennek milyen cselekvésbeli következményei voltak.
1) Vásároltam magamnak egy nagyon puha párnát. Mit szóltok? De olllyan finom! Kettőt vettem. Azért vettem kettőt, mert... Nem tudom, ti hogy alusztok. Az nagyon jól esik, hogy ha párnán van a fejem, és ezt az arcomat simogatja a párna. De olyat is lehet csinálni, hogy párnán van a fejem, és egy másik párnát rakok a másik fél arcomra. És ezt én magamért megtehetem. A párnák 899 Ft-ba kerültek. (42:33)
Ezernyolc volt a kettő; és mondtam a hölgynek, hogy „tartsa meg a többit”.
És én kétezer Ft-ért békében nyugszom el, mint ahogy a zsoltáros mondja.
A két dugós fürdésről már tettem említést néhány évvel ezelőtt.
Magas vagyok – a kádakat nem az én méretemre tervezték. Van egy pici fürdőszobám (nem egy Jakuzzi). Egy kicsi kád, ami elfér. Na de ha én belemegyek a kádba, mi fér még ott el?
Tehát azzal küszködtem, hogy pont, mikor már jó lenne, ott vége van a kádnak. Vége van a fürdőszobának, vége van a lakásomnak – tehát ezt nem lehet orvosolni.
Na de akkor, emberek, rájöttem arra, hogy két lyuk van a kádon! (Jó, hát van egy harmadik: az a nagy, ahol beszállsz... de... Azt inkább nyílásnak tekintem.)
És akkor föltaláltam a két dugós fürdést. Az egyik dugót le, a másikat a túlfolyóba! S amióta a túlfolyóban is dugó van, azóta... Jó, hogy bele nem fulladok! (44:20)
S gondoljátok, hogy itt megállt a fejlődésem?
Amikor rájöttem, hogy 1800 Ft-ért nagyszerű, finom puha párnákat lehet venni, utánanéztem valami paplannak! Drágáim. Paplan! S nem valami szövethuzat rá! Mi vagyok én?! Finom anyag! Most így alszom. Háááá. (45:01)
Aztán arra is rájöttem (ezt is mondtam már – a nők szeme könnybe szokott ilyenkor lábadni; előre mondom: nem kell, hagyjátok), hogy milyen jóleső érzés az, hogy a saját arcomat megsimogatom.
Óóó. Hát már a nyál kezd így gyűlni a számban. Hogy ez jó. Hogy mennyire semmiből nem áll megsimogatni a saját arcom.
Ehelyett szenvedhetnék is. Nem?
Mehetnék az ágyba, úúóó, ez az ágy ilyen, és akkor a durva pokrócba, olyan párna... Miután csak ilyen cicamozgással... Tudod, ki! Jól van. (46:02)
Mit szerettem volna érzékeltetni: szabad önmagunkért cselekedni. Szabad!
És sokszor mindaz a cselekvés, amit megtehetünk magunkért, egy sebzett, alacsony belső önbecsülésű embernek eszébe sem jut!! Ott kezdődik, hogy eszembe se jut, hogy cselekedhetnék magamért. Eszembe se jut.
Mikor eszembe jut, hogy valami... hát ne, ez micsoda hülyeség! Senkinek nincs két dugója. Hát ilyen hülyeség... Pont két dugó!
Elmondjam, hogy mi van még a fürdőszobámban? Most teljes bevezetést adok nektek az intim szférámba! Pl. fütyülök rá, hogy minek kell lennie egy rendes fürdőszobában. Nálam olvasólámpa van! Irányított fényű olvasólámpa kis polccal.
Gondolod, hogy íróasztal mögött ülök, jobbra telefon, balra fax? Ilyennek ismertek? (47:13)
Hát ezek a nagyszerű előadások így születnének? Nagyanyám íróasztala mögött?! Dehogyis! (47:26)
Na, ezt most már tényleg befejezem. Csak hogy... jóleső érzéseim támadtak, hogy magamról beszélek. De ha most valaki szívesen jönne, és... akkor...
Azt akarom mondani, hogy olyan sokféle cselekvési lehetőségünk van. Ne becsüljük le!
Ne minősítsük, ne cikizzük le, ne tartsuk nevetségesnek, ne! Ezek mind-mind nagyszerű dolgok.
És a másik: nyilván van ennek komolyabb része is.
Amikor valaki, aki állandóan instabil, olyan finom, egyszerű, a maga számára sem tudatos lehetőségeket talál arra, hogy tudjon lenni! S hogy ezeket te meg tudod-e becsülni?
Van pl. egy idős néni. Jártam hozzá Óbudára az idősotthonba. Őneki van valami 50 pluss macskája. Ugye rendeset már nem tart (jobb is – a macskának is), de látjátok, ő belőtte azt a minőséget, ahol ő gondoskodni tud. (48:46)
És most ti csak derültök a pluss macskán. 50 macska! Ne hülyéskedj már! Gondolj bele, amikor takarítani kell. Az egy külön nap egy idős néninek. 25 délelőtt, 25 délután – még úgy is sok! Kiporolni... Hát micsoda por-atka tenyészet lehet ott, nem? „Gyere, cicus, majd én szépen kiporollak!” Ez a néni... Mikor bementem... az 50 macskából 30 körbe van rakva az ágyánál. (Milyen aranyosan nevettek ezen! Látszik, a mai téma... az ágy. Ágy meg a kád.)
Körbe van rakva, és úgy alszik – akármerre fordul, mindig egy macska! Hát egy zseni a néni!
Mert ehelyett lehetne az is, hogy ül egy ilyen hideg, hideg... persze, dédnagymamámtól örököltem, falvédő. Az összes moly már begyakorolta magát rajta. (50:02)
Fejedtől, lábadtól zsíros...
Plüss macskák! Tik-tik-tik-tik-tik-tik.
És ülhetne és sajnáltathatná magát. Ez a néni nem sajnáltatja magát! Rápillant egy macskára...
Na. Vannak itt komoly dolgok is. Csak egy se jut most eszembe, az a baj. De, mondok mindjárt komolyat is.
Sokszor az egyik legtermészetesebb önstabilizáló cselekvésünk magunkért (ezt lehet is látni)... ha valaki nagyon szorong, mit csinál? Ha valakiben ez nem is tudatos, csak spontán módon csinál valamit? Hintáztatja magát! (51:02)
Ezt egy más kifejezéssel is lehet illetni: ringat! Felnőtt emberek szokták ringatni magukat.
Nem tudom, ezt mondjam-e, de akinek nagyon bevett szokása önmagának a ringatása, ő valószínű rá is szorul. Finoman mondtam?
Tehát az nem véletlen, hogy valakinek ez megy, megy; így ringatja magát.
Úgy van azért az, hogy ha megkaptuk az életkorunknak megfelelő gondoskodást, akkor kinőjük azt a szakaszt. Amikor valaki felnőttként folyamatosan (a templomban is látom, hogy beszélek, és ő) ringatja magát. De milyen jó dolog, hogy az ő belső világa a maga természetességével képes az ő egyensúlyát ebben a formában fönntartani. Stabilizálódik. Ő ringatja magát!
Ez nem, hogy ciki, gyerekes, béna, nevetséges – hanem egy fölemelő dolog! Micsoda szép dolog, hogy ezt ő magától így csinálja! Ez szép!
Tehát ez a pont így szól: Elkezdeni fölismerni, rácsodálkozni, hogy mennyi-mennyi finom, nem tudatos módszerünk van arra, hogy magunkat egyensúlyba hozzuk, hogy fönnmaradjunk! S hogy milyen jó, hogy tudunk cselekedni, akár ilyen piciny dolgokat is!
Ezért akkor mondjuk csak azt, hogy ez pótcselekvés, ha tényleg az. Amikor valaki ringatja magát, akkor az ott éppen nagyon hasznos dolog. (53:00)
Szabad hibáznom!
A szentmisének szinte nincs olyan része, amit ne rontottam volna már el. Ezt bátran mondom. Sokat most nem tévedek. Elmondom az egyik legnagyobb baklövésemet.
Másodéves papnövendék voltam. S éppen valahogy beszorultam egy áhitatba.
Egy probléma volt, hogy én ott puff, úgy benn is maradtam, az asszisztencia része voltam.
Ha ezt a padban csinálom, akkor ez nem feltűnő, de én voltam a keresztvivő. Én mentem legelöl. Ha az ember keresztvivő, akkor azért az áhitatot csak úgy csínján-bínján! El voltam ott révülve, vége volt a misének. Képzeljétek el, hogy itt van az oltár, és jöttünk le. Én jöttem elöl – hát a keresztvivő megy elöl. Egyszer csak hallom, hogy taps; azaz térdhajtás az oltáriszentség (Krisztus teste kenyérként) felé. S akkor én fogtam magam és letérdeltem.
Az ajtó felé. Gondoljátok, föltűnt? (Hogy rögtön bocsánatot kértem volna?)
Föl se tűnt! Annyi tűnt föl, hogy úgy letérdeltem... Tehát ott volt az oltáriszentség mögöttem. Vonultunk, mindenki megfordult, taps – mindenki térdet hajtott. Kivéve én, ugye. A templom így volt tele, mint most ti. Nyilván mindenki minket nézett; hát mit nézett volna; egyedül mi csináltunk valamit. Én meg aztán tényleg. S akkor így térdhajtás.
Ott kinn mentek az autók, jöttek-mentek emberek, én meg...
Ami föltűnt, hogy valaki megrúgta a lábam. Megyek be a sekrestyébe. „Ez nem igaz, hát nem tud távolságot tartani, hogy itt... rugdos engem! Én megyek elöl, neki kell tudni a távolságot!”
Hát persze, hogy belerúgott a lábamba, miután ő jó felé nézett. És összerúgtunk. De nekem ez se tűnt föl. „Nem igaz; hát ilyet fölvehetnek papnövendéknek, aki a távolságot nem tudja tartani! Hát én másodéves létemre milyen szépen csináltam!” (56:08)
Szabad tévedni! Az teljesen rendben van. Tévedni, hibázni.
Főleg akkor lehet nagyon fölszabadító ennek a tudata, ha valaki igyekszik.
Ugye, mert ha valaki trehány, az egy másik dolog. Tehát nemtörődöm, trehány és igénytelen. Az nem tévedés, hanem nemtörődömség, trehányság és igénytelenség! Megvan a különbség, ugye?
Szabad tökéletlennek lenni. A szónak mindenféle értelmében.
Szabad magamat meggondolni. Szabad! Szabad azt mondani, hogy én azt gondoltam...
Volt egy barátom, 21 évesek voltunk. Elterveztük, hogy hárman (ő, meg egy harmadik barátom meg én) kiveszünk egy kétszobás albérletet. S hogy milyen tök jó lesz, nagyokat beszélgetünk, vidáman. És mikor már lebeszéltük, az összes minden megvolt, csak a papír nem volt lezárva, akkor a barátom följött, és azt mondta: „Feri, rájöttem, hogy mégse”. Emlékszem, hogy milyen dühös voltam rá! És azóta is bennem vagy ez, ahogy az utolsó pillanatban azt tudta mondani, hogy „nem, meggondoltam magam!”. Megtanultam nagyon megbecsülni őt ezért! Hogy merte meggondolni magát.
Szabad valamihez nem érteni!
Olyan jólesik elmenni az autószerelőhöz, és azt mondani:
Fogalmam sincs, hogy ez mi – csak vezetni szeretem.
Ugye? És akkor... Bogarászok az interneten és a szerelőt fárasztom. Tényleg! A múltkor megyek hozzá, és mondom: „Te, képzeld el, most elolvastam, hogy az indító áram 560. 560 gyárilag (egy sportautóé), és megnéztem az aksit, ami benne van, az csak 490. Baj ez a különbség?”
Ilyenkor szoktak eltávolítani a műhelyből.
Én ott bénázok, meg azt sem tudom, hogy ez micsoda – de hogy mégiscsak az a tapasztalatom, hogy lett egy becsületem ott. Mert látják, hogy nekem ez nem úgy van, hogy odatolja, hogy „javítsa meg”. Hogy ez az ember az indítóáramról gondolkozik! Ez azért már valami! És egyébként látszik rajta, hogy azt se tudja, mi az. Látom, vannak itt műszakiak; most jókat nevettek ezen. De most megnyugodtam. Tehát 550-nek kéne lennie, de 490-nel is elmegy. Az élet szép.
Szabad tehát valamihez nem érteni.
Szabad kérdezni.
(Ennek okán szabad kérdezni; ha nem értek hozzá, szabad kérdezni, hogy ez hogy van?)
Legföljebb azt mondják, hogy „jaj, ezt a marhaságot!”. Neki ez marhaság, nekem nem.
Szabad valamit nem tudni.
Néhány héttel ezelőtt volt egy képzés, (59:48)
(szorongatom itt – kezdek vele egész jóban lenni, pedig nem az enyém; nem az én anyám; le is rakom, hátha a fia keresi – akkor legyen otthon.)
volt ott egy kiképző. Nagyon jó fej volt. Mindig, amikor elmondott valamit, hogy így kell csinálni, ide állt, oda állt, ezt kell csinálni, azt kell csinálni – a felét nem értettem, annak a felét (tehát a felének a felét) elfelejtettem, s akkor valahogy egy negyedből próbáltam összerakni, hogy az mi. (60:00)
Amikor valamit megtanított, azt mondta:
Kezdjük el gyakorolni, próbáljuk ki – nem kell még tudni!
Ez volt a szava járása. Megtanított valamit, „most még most csak csináljuk, próbáljuk – nem kell még tudni”. Kedvet adott nekünk ahhoz, hogy csináljuk! Hát ha nem kell tudni, akkor szívesen csinálom. Nem könnyebb úgy csinálni valamit, hogy nem köll tudni?
Valamire azt mondta, hogy „á, ezt egy év múlva elég, ha tudják”. „Ezt egy fél év múlva elég, ha tudják.” Mire tudni kellett, már tudta mindenki. Mert addig csináltuk, már akkor tudtuk is és értettük is.
Ezt azóta én is megtanultam tőle. Milyen bátorító: „nem kell még tudni.” De már csináld!
Szabad válságba jutni.
Szabad és normális és belefér és természetes.
Hallgattam egy műsort, amiben egy lelkész beszélt. A lelkész áradozott Istenről (idáig rendben van), s akkor hozzátette, hogy „ahelyett, hogy az emberek az Úrhoz fordulnának, ahelyett pszichiáterhez rohangásznak”.
Na ne már. Hát nagyon nagy dolog, hogy valaki elmegy pszichiáterhez, ha szüksége van rá!
És az Úr a pszichiátrián is ott van.
És lehet, hogy neki arra az Úrra is szüksége van, aki a pszichiátrián van. Nem mint beutalt... hanem. (62:45)
Szabad krízisbe jutni. Mikor meghallom a mi berkeinken belül azt, hogy „a válság azért történik, mert gyönge a hited”, az összes szőröm égnek mered, s úgy kidudorodik az ingem... Hát ezt ne!
Sokaknál egy külön... Még azzal is bántja magát, hogy „és egyébként nem is lennék ilyen nehéz helyzetben, ha elég erős lett volna a hitem”. Tehát nemcsak, hogy bajban vagyok; még a hitem is gyönge volt.
Utolsó pont; mindezek okán:
Szabad segítséget kérnem.
Az is normális, természetes – rendben van.
Ez tíz pont volt. Hogy a korlátainkat ismerhetjük és elfogadhatjuk az önbecsülésünk sérelme nélkül.
Rendben. Akkor nézzük az alapvető önbecsülést. Hehe!
(Csak nem ezen a lapon van. Nehéz az élet ma...)
Nézzük a magas külső önbecsülést!
Gyors leszek:
A magas külső önbecsülés jellemzői
1. Képes a legjobbat kihozni magából
Néztétek a Forma 1-es futamot? Hát, ez akadály lesz. Úgy érzem, ez most közénk állt.
Ott van ez a Fernando Alonso ezzel a Ferrarival. Hát tudjátok... Alonsóról lehet azt mondani, hogy olyan autóversenyző, aki kihozza magából (meg az autóból is) azt, amit tud. Csapattársát nem említem. Egy kicsit bánt, hogy ő így vezet egy Ferrarit.
Tehát a magas külső önbecsülés azt jelenti, hogy meg tudom tenni, amit tényleg képes vagyok.
2. Képes felelősséget vállalni
Azon a plébánián, ahol voltam, vízicserkészkedtünk. Az egy jó dolog!
Gyűlés. Vezetők összeültek. Kezdődik, hogy „Valakinek ezt kéne csinálni. Ki vállalja?”
Hogy szokott ez menni? És mindenki nagyon erősen átgondolja, hogy mit mond, ha esetleg még rá is kérdeznének.
Van elemi élményem több helyről is, hogy amikor ez elhangzik, hogy „ki vállalja?”, akkor emberek nem így, hanem így.
Én vállalom.
Ez egy micsoda gyönyörű mondat! Amikor valakiből ez kijön!
Én ezt vállalom!
Mikor mondtál ilyet utoljára? Hogy én ezt vállalom!
Esküvő előtti este jön valaki. Azt kérdezte tőlem: „Atya, ez jó ötlet?” (66:50)
Most mi ebben az ötlet?
Magyarázzam ezt? Ötlet. Az esküvő, mint egy... szép szombati program. Végül is, ha valakivel megházasodnék, veled tudnám azt a napot elképzelni. Azt a napot. A NAPOT!
Tehát, ha valakit szívesen látnék, hogy úgy jön be a vörös szőnyegen, akkor szerintem te jól mutatnál.
Tényleg ezt képzelte egy drága ember. És meg is kérdezte tőlem! Legalább kérdezett.
Feri, ez jó ötlet?
Az élet nagyon cifra, ugye?
Ezért milyen nagy dolog, amikor belőlünk jön az adott helyzetekben, amikor ott az ideje, hogy „én ezt vállalom!”. Becsüllek nagyon benneteket.
Múltkor is, a segítők összejöttek a másik teremben. Jó rátok nézni!
Ezúton is kifejezem minden hálámat és megbecsülésemet. Hogy ti így összejöttök, és azt mondjátok: „ezt én vállalom”. Hogy milyen sokan mondjátok azt bizonyos programra, hogy „én ezt vállalom”. Hát ez lenyűgöző!
Jaj, Ghandi mondott egy szépet! Azt mondta: „A között, amit az emberek tesznek és a között, amit képesek volnának tenni, a között van a világ megváltozása.”
Azon múlik. Minden megvan, csak nem tesszük azt, amire képesek vagyunk. Nem többet! Csak azt.
Tehát külső önbecsülés:
3. Ügyesség
Úgy élem meg magam, mint aki ügyes. Ügyes vagyok, kompetens.
Éppen hallgattam valami hírműsort. Valahány éve történt a mai napon; Franciaországban, túszejtők gondoltak egy nagyot, hogy hol lehetne sokat szakítani: bementek egy óvodába.
Egy óvodába! Túszul ejtették az ovisokat, úgy, ahogy kell.
A kommandósok kiszabadították az összes ovist meg az óvópedagógusokat. Külön állami kitüntetést kapott egy olyan óvónéni, aki egy éve volt a szakmában, és a kétnapos túszejtési dráma közben folyamatosan játszott a gyerekekkel.
Egy éves volt a diplomája.
Ez de nagy dolog. Azt mondja: megcsinálom! Kompetenciatudat.
Hát tudok én játszani a gyerekekkel! Hát most az, hogy itt van két csávó Uzival?! Mit nekem! Gyerünk! Színcápa, színcápa, milyen színt kérsz? Az, hogy Uzi, meg nem tudom én... (70:36)
4. Igényesség magával és másokkal szemben
Van egy olyan imádság (karácsonykor szoktuk imádkozni; nagyon szépen bekötött piros könyvben van) hogy: „Add Urunk, hogy mi is utánozzuk a betlehemi szent család igénytelenségét!”.
Ilyenkor az összes tiszteletem minden szakrális cselekményre használt könyv iránt megszűnik – veszem a tollat, khhhhhr, kkkkhhhhr, khhhhhhrrrrrrr. Mindegy, hogy hol adták ki.
Mi az, hogy a szent család igénytelensége?!?
Az lehet egyszerűség, pölö. Egyszerűség. „Igénytelenség?!”
Itt meg... nem. Megint a szőrszálaim jutottak eszembe. Még kettő van.
5. Képes vagyok befolyásolni az életem, a környezetem
Érzem, hogy befolyást tudok gyakorolni a saját életemre. Tudok hatni a saját életemre, környezetemre.
Járok szupervízióba. Nyilván járok; hiszen segítő vagyok.
Rajtam röhögnek. Amikor felteszik a kérdést, hogy „na kinek van valami témája?”. Ugye, ezt még kisdobos koromból tanultam meg. Csak várom, hogy a nevem mondja... Mi volt a kérdés?
Röhögnek rajtam, hogy Feri meg a témái! Hát de azért járok oda! Nem azért, hogy...
Hanem azért, mert fejlődni akarok. Ezért van témám is.
Utolsó.
6. Képes vagyok gyümölcsöket hozni
Teljesítmény, a szó jó értelmében. Nem siker, nem győzelem. Egy fair play történetet hadd mondjak. Nem azt, amit múlt héten. Egy másikat. Ez egész friss. Mai.
Valamelyik skandináv focibajnokságon történt, hogy megsérült az egyik játékos. Ilyenkor mi történi a fair play szabályai szerint?
Az ellenfél csapatánál volt a labda; nem ott, ahol a sérülés történt. De látták, hogy az ellenfél csapatában valaki megsérült. (Kirúgták a labdát. Nem. Rosszul mondom.) A saját csapatból rúgták ki a labdát, hogy a saját emberüket lehessen ápolni. Ilyenkor, mivel az ellenfél csapata jön, aki nem birtokolta a labdát, hanem úgy került hozzájuk, hogy ápolni lehessen a másik csapat emberét – ilyenkor a fair play szabályai szerint vissza szokták lőni. Nálatok volt, ti jöttök. Ez egy íratlan szabály.
Mi történt? Fél pályánál messzebbről az ürge gondolta, hogy visszaadja, és olyan jól találta el a labdát, hogy gól lett. Fönt van a neten, nézzétek meg. Az 50 méter. Alányúlt, és … a kapus kint állt, mert ő nem számított erre, és így... Azért ez elég durva. S nem az, hogy gólöröm, hanem: ne haragudjatok, hát... bizony mondom, nem akartam belőni! Hát hülyék vagytok?
Ilyenkor jön az, hogy a hatékonyság, gyümölcsöt teremni. Nem: „Jaj, hát most már bement a labda, most már mit csináljunk?” Ott, azon nyomban a pályán megbeszélték, hogy hagyják az ellenfelet gólt lőni.
S ezért a csapát fogta magát, átcselezte magát mindenkin (senki nem csinált semmit), de aztán mégis, hogy ne diszkvalifikálják... a kapus egy kicsit ment, aztán...
Egy percen belül született két gól.
Hát ez, ez. Lehet hatni az életre. Lehet így csinálni, aztán kijavítani, és olyat csinálni.
Pusszancs nektek, szervusztok jövő héten.
Akar-e valaki hirdetni? Nem? Imádkozzunk, jól van. (76:08)