Bevezető gondolatok Meglátni magunkat a teljesség felől 1.

Kérdések

Maradt két kérdés megválaszolatlanul. Ha megtehetném, most belefejeselnék a két kérdésbe, röviden válaszolnék rájuk azért, hogy ne maradjon egy rossz érzés bennem, vagy bennünk, hogy bizonyos kérdésekre válaszoltam, másokat meg kihagytam. Tulajdonképpen utána szeretnék visszatérni a mottóinkhoz, meg mindahhoz, ahogyan szeretnénk folytatni a tavalyi témánkat. A két kérdés pedig így szól… az egyikkel kezdem csak.

A csökkentértékűség séma és a társfüggőség összefüggenek-e egymással?

Már a kérdés is nagyon jó és éleslátó, aki egyáltalán rákérdez arra, hogy van-e itt összefüggés a kettő között. Bátran mondhatjuk, hogy nem is csak egy sémával láthatunk és találhatunk összefüggést, hanem akár kettővel, hárommal is. Hiszen a bizonytalanság, a bizalmatlanság, az érzelmektől való megvonottság, az érzelemhiány – mindegyik, mindegyik, mindegyik része lehet annak, hogy elinduljon bennünk egy olyan magatartásmód, amellyel szeretnénk függő módon, függőségi kapcsolatban lenni valakivel, őt megpróbálni birtokolni, őt ellenőrizni, kontrollálni, és ezáltal csökkenteni a szorongásunkat. Valamit, ami felé bizalmat kéne adni, azt inkább biztonságban tudni, és a többi, és a többi. Tehát nagyon örülök, hogy valaki igyekszik egységben látni témákat, mondjuk egy pár évvel ezelőtti témát meg a mostanit. Tehát ha valaki fölfedezte magán a társfüggőség tüneteit, akkor akár most nekiláthat bizonyos sémákon keresztül is gyógyulni. Hurrá, hurrá! Még egy valami a kezünkben van. (Ez volt az utolsó előtti kérdés, és azután pedig, utolsó…) (02:40)

Más boldogtalansága árán lehetünk-e boldogok?

Most erre a kérdésre hadd ne válaszoljak, de szeretnék hozzászólni. Mégpedig azt, hogy nem vagyunk felelősek egy másik ember boldogságáért. Tehát a kérdés önmagában rejt egy csapdát. Nem vagyok felelős senki boldogságáért, még a gyermekem, a házastársam, a szüleim, a barátom, a papom…, akárkinek a boldogságáért sem vagyok felelős. Egyszerűen azért, mert a felelősségemnek van egy határa, és kétség kívül reális beszéd, hogy a felelősségemnek már határa van ott, ahol a te érzelmeid vannak. Hogy tudnék én oda belenyúlkálni, beleszólni, tik-tik-tik-tik-tik…? Tehát ha én a te boldogságodért is felelős lennék, akkor olyan mértékben ki kellene tolnom és tágítanom a saját kompetencia határaimat, hogy attól koldulsz. Arról nem is beszélve, hogy teljességgel lehetetlen. Felelős miért lehetek? Felelős lehetek önmagamért, a tetteimért, a döntéseimért. Felelős lehetek azért, ahogyan itt és most vagyok, ahogy megnyilatkozom. Felelős lehetek, ahogyan reflektálok magamra. Felelős lehetek egy összefüggésben, hogy szakmailag fölkészült vagyok-e, kialudtam-e magam tegnap, hogy most ép eszemnél legyek. (04:20)

Jálics Ferenc azt mondta: „A lelki élet három alapja: alvás, evés, imádság.” Szóval nagyon sok mindenért, éppenséggel nagyon sok mindenért vagyunk felelősek, ráadásul a felelősségünk bizonyos dolgokban nem is választható, hanem egyszerűen tényszerű. Tehát egy apa nem dönt a felelősségéről, amikor megszületik a fia, mert az VAN neki – legföljebb nem törődik vele. Tehát nem hogy néha választunk, néha magunkra veszünk felelősséget, bizonyos felelősséget ha kérjük, ha nem kérjük van, de például a másik boldogságáért nincs. Nincs, mert ott már túlságosan is – most a szó jó értelmében – Ő van, Ő jön, az már ott az Ő tere. De nyilván, hogy ezt a gondolatot most nem játszhatjuk ki azzal szemben, hogy hát persze, hogy a kapcsolatokban ott vagyok, mit teszek, hogy mondok, mit mondok, mennyit alszom. Sok nő például kifejezetten erkölcsi ugrásokra képes, ha kialussza magát. Úgy látjuk, mint valami döbbenetes személyiségfejlődést, pedig csak aludt. Most ha ilyen olcsón is adják, szerintem érdemes. Tehát kifejezetten érdemes néha akkor ki… Férfiak is – nekik inkább a másikat mondom. Ugye, hogy jár-kel, mint egy vaddisznó, s akkor egyszer csak megebédelt, és… egy ilyen döbbenetes, mintha a kultúrába mártották volna. Szóval aludni, enni – hihetetlen sok mindenért vagyunk felelősek. (Jön ki az ing a gatyámból. Igen, mert… ezt már néztem, azért kerestem itt valakit, mielőtt elkezdtük volna… Snoopy, te itt vagy? Most nem, nem… Snoopyt keresem. Van rendes neve is, de azt nem akarom mondani, mert… mert az van, hogy… Na várjunk most! (…) Kicsit nekifogytam a nyáron. Szóval! Nem jó így se? Tehát!) Mások boldogsága árán lehetünk-e boldogok? Én erre a kérdésre talán azt mondom, nem akarok válaszolni, de elmondtam, amit mondtam. (És aztán pedig…) (07:15)

Felelősségünk a teremtett világért.

A nyári tábort ennek szántuk, tehát most erről nem szeretnék beszélni, mert éppen benne voltunk. S eszembe is jutott, hogy tettem egy ígéretet magamnak, hogy szeptembertől kezdve üveges kólát iszom. Tessék, nézzétek, milyen egy állhatatlan lélek vagyok! Nehéz a változás, ebből is látszik.
Bevezető gondolatok

Jó, ezt akartam. Most akkor a kérdésekre megtörtént a válasz, és nézzük csak meg, mert… (Egészségedre!) nagyon sok bevezető gondolatom van. Azt gyanítom, hogy a séma terápiáig ma el se jutunk. Akkor se, ha ezért jöttetek. Azért, mert először valahogy szükséges egyáltalán, mielőtt egy picit belemegyünk valamibe, úgy nézzünk körül egy kicsit. Körül, meg magunkban, s aztán majd belefejeselünk és aztán tocsogni fogunk mindenféle sémákban, de hogy előtte valahogy egy picit lássunk rá. (08:15)

„Hogy a búbánatba’ kerültem ide?”

Emlékeztek a mottóinkra, hogy „Ne csak magunknak legyünk jól.” ez volt az egyik, és aztán beszéltünk erről, hogy „Bízz magadban, de ne higgy magadnak!”, és aztán az első pedig az volt, ahogyan fölkiáltott az a házaspár ott Lyon és Párizs között, hogy „Hogy a búbánatba’ kerültünk ide?” Hogy ezt szimbolikusan értettük a saját élethelyzetünkre, vagy –történetünkre. S hogy annak a lépései is szimbolikusak. „Nem kell térkép, minek. Tájékozódunk…” Ugye, fiatal hév. Aztán mikor jön egy realitás, már úgy 30-35 körül az első nagy pofonok az élettől, akkor azt mondjuk „Az, az, az nem lehet, hogy az a tábla jó legyen, az biztos, hogy nem.” Ugye, tehát még mindig nekem van igazam, és… És végül, amikor úgy végérvényesen látni valahogy, na most tényleg eltévedtünk, akkor pedig egy ilyen döbbenetes csodálkozás: „Na most hogy a búbánatba’ kerültem ide?” Ugye ez annyira jól tükrözi a helyzetünket. (09:25)

A történetet szeretném tovább mondani, ezt múltkor nem tettem. Mert a történet ugye… elkezdtek akkor gondolkodni, hogy… föltették ezt a kérdést, de aztán meg is akarták érteni. Ugye mi is valahogy már benne vagyunk ebben a szakaszban, s elővették este a térképet, és nézegették, hogy mit csináltak. Ugye, mi is most ezt tesszük. Nézegették, tulajdonképpen honnan hova jöttünk. És képzeljétek, hogy ez is egy nyári történet kedves ismerőseimről, milyen szimbolikus, mert az derült ki, hogy pontosan ott mentek föl az autópályára, ahol le kellett volna jönni. Na hát, ha van szimbolikus történet, akkor ez az. Tehát pont az ellenkező irányba. (10:15)

Van-e elég erőnk a megújuláshoz?

Ahogy fölismerjük magunkat, és elkezd érdekelni bennünket valamennyire az, amit a séma terápián keresztül próbálunk megfogalmazni – hiszen ez nem egy, nem egy terápiás nem t’om micsoda, továbbképzés – akkor sajátos dolgokra találhatunk rá. Az egyik, hogy elkezdünk azon vívódni, őrlődni, hogy „Van-e elég erőnk a megújuláshoz?” Rátok nézek, van bennem egy nagy reménység, hogy nem véletlen, hogy itt vagytok. Sokakat ismerek, akik amikor bejárták ezt az utat, mint a kedves ismerőseim, akkor nem volt elég erejük ahhoz, hogy fölálljanak. Attól kezdve többé-kevésbé beleragadtak – így fogalmaztam ezt meg – a sebzettség vezérelt életükbe. Attól kezdve még éltek 20-30-40 évet, de már csak azzal töltötték az időt, hogy másokat szidtak, másokra panaszkodtak, másokat okoltak. Már csak arra maradt erejük, hogy boldogtalanok legyenek, esetleg másokat bántsanak, esetleg még egy-két emberbe belerúgjanak, és a többi. Nem olyan magától értetődő, hogy valaki föl tud állni. Ez nem. Tehát az, hogy ha egyáltalán megfogalmazódik bennünk egy igény, hogy „Én szeretnék innen fölállni. Az lehetetlen, hogy én így végezzem, az lehetetlen! Hát nem.” Hogy már az milyen – számomra nagyon – megbecsülést érdemlő döntés. (12:10)

Milyen helyzetben szoktuk magunkat találni? Mikor itt vagyunk, mondjuk egy mélyponton, vagy egy nehézségünkben, akkor egyszerre két dologgal kell szembenéznünk. Mert már felnőttek vagyunk, 30-35-40-50-60, akárhány… Az egyik, hogy nem véletlenül kerültünk a mélypontra. Tehát egyszer csak kezdjük meglátni az elrendezetlen dolgainkat magzati kortól kezdve, csecsemő kor, kora gyerekkor, óvodás kor, iskolás kor. Egyszer csak minden elrendezetlenségünk, gyógyulatlanságunk, sebünk bekopog. Még ezzel hagyján lenne valamit „közdeni”. Mi a plusz teher? Hogy közben éltünk is. Tehát a leélt életutunknak is megvan a maga terhe, a maga hordaléka. Tehát egyszerre tulajdonképpen két világot is valamiképpen hát kézbe kéne vennünk. Egyrészt azt a sebzett világot, amivel eddig nem kezdtünk érdemben, vagy megfelelően, elégségesen – ami nagyban megmagyarázza, hogy miért vagyunk most rosszul –, de a helyzetünk annyival cifrább, hogy közben szembe kell néznünk már azzal, hogy, hogy milyen…, hogy már elváltunk, hogy már elváltunk kétszer, hogy már a gyerekeinkkel ez van, már a gyerekemmel az van, már azt elszúrtam, ez már gyógyíthatatlanul úgy van, ő már meghalt, akivel rendezetlen dolgom van. Nem kis feladat egyszerre a múltbéli rendezetlenségekkel, amiket úgy kaptam örökségbe, és egyszerre azokkal, amelyeket már én tettem, vagy követtem el, vagy mulasztottam. (14:15)

Richard Rohr több, mint 10 évig volt – most ha jól emlékszem – Új-Mexikóban börtönlelkész. Férfi emberekhez járt be, akik rettenetes dolgokat követtek el, és rendszeresen figyelte azt meg, hogy ezek az emberek ettől a kettős tehertől szenvedtek, és a legtöbbjük padlón maradt. Mégpedig azért, mert ritkán történik az, hogy valaki erőszakossá legyen anélkül, hogy ővele ne lettek volna erőszakosak, ez az ő sebzettsége. De nem ennek a gyógyulásának tudott nekilátni 10 évesen, 15-25-35-45, hanem sebzettségvezérelten élte az életét, tehát ő maga is bűncselekményeket követett el, és most dühös a világra, most haragszik, most csalódott, most kiábrándult, most ehh…. Tehát kettős teherrel kell valamiképpen elkezdenie a megbirkózást. (15:25)

Erkölcsi tartás

Ha valaki nekilát ennek a munkának – minden megbecsülésem a tiéd. De nagy dolog, mikor ezt elkezdjük. Most szeretném ezt, a helyzetünket, hogy hogyan is vagyunk egy másik szempontból megközelíteni. Azt is lehet mondani, hogy először igyekszünk – persze a sebzettségeinktől is indíttatva, mert nem csak az van, de azért végignézzük az életutunkat, látjuk, hogy hej-haj. Persze a spiritualitás is ott van, csak most sarkítok a témánk miatt. Először próbálunk élni, ugye a természetes dolgainkból kiindulva. Az a természetes, vagy egészséges, vagy beteg. S akkor egyszer csak erkölcsi kihívások elé kerülünk. Például van valaki, aki nem tud rendesen kötődni. Ugye Magyarországon minden második felnőtt nem tud biztonságosan kötődni. Háhh! Tehát bent vagyok egy társkapcsolatban, de ha akarnék se tudnék biztonságosan kötődni, mert sebzett vagyok. Mi következik ebből? Miután nem kötődöm biztonságosan az életem társához, könnyebben megszólítható, megragadható, csábítható vagyok. Adott esetben már csak azért is, mert lehet egy hiányérzetem, s úgy érzem „De valahogy nem adod meg nekem, valahogy ez még nekem nem elég, vagy nem…” S nem azt ismerem föl, hogy azért nem elég, mert én nem kötődök eléggé hozzád, nem ezt ismerem föl, hanem azt, hogy „Valahogy te nem adsz nekem eleget.” (17:00)

Mi az, ami segíthetne abban, hogy valamiképpen a gyógyulás útján legyek, vagy maradjak? Ha van bennem morális tartás. Mert akkor – egy más szempont – az erkölcsi tartás segítene nekem abban, hogy ebben a nehéz helyzetben, ahogy úgy érzem, hogy „Nem adsz nekem eleget, tán nem szeretsz eléggé, vagy nem kapom meg a házasságtól, ami jó lenne. Nem is tudom, bizonytalan vagyok, hogy szeretlek-e, vagy te szeretsz-e engem.” S hát persze az élet mindig ad alkalmat arra, hogy valamire lehessen hivatkozni, hogy „Persze, mert nem néztél rám szépen, nem feküdtél le velem este, …” Segíthetne, ha itt be tudna lépni az erkölcs, és azt mondja „Jó, de a…, az erkölcs miatt nem.” Na, de ez meg szokott történni? Egy ideig. Az a tapasztalatom, a többség életében az erkölcsi szempont egy ideig még működik, és aztán puff, azon is át… Ez a mi szempontunkból azt jelenti, hogy továbbviszem a sebzettségvezérelt életet. (18:10)

Spirituális válasz

Most ha itt továbbmegyek, jön egy következő pont, a spiritualitás. Ha erre az egészre tudnék egy spirituális választ adni, a sebzettségemre is, a te gyöngeségedre, a te tökéletlenségedre, hogy nem tudsz engem jól szeretni, a saját sebzettségemre, a saját tökéletlenségemre, hogy kiderült, hogy nem tudlak téged elég jól szeretni – erre születhetne bennem egy spirituális válasz. Akkor az vissza, vissza tudna vinni adott esetben, és akkor ott elindulna egy megújulás. Ugye emlékeztek, mondtam ezeket a nagyon nehéz mondatokat. (18:50)

Ráébredhetnék, hogy az élet az olyan, hogy senkit se szeretnek úgy, ahogy neki arra szüksége van. Ha ezt el tudnám fogadni, máris tudnék veled élni. Különben mehetek, mint méhecske egyik virágról a másikra, hogy valaki éppen úgy szeressen most, ahogyan énnekem az jó lenne. Vagy azt mondani, hogy ó igen, most azt hiszem, hogy belátom, hogy tökéletlen vagyok, és ezen semmi sem változtat. Hogy nem leszek soha tökéletes. Mondjuk tőled se várom már. Vagy hogy az élet senkinek sem ad meg mindent. Ezek a spiritualitás felé nyitnának meg engem, miközben a sebzettségem megmarad, de segítenének, hogy a sebzettségvezérelt élet útjáról valahogy le tudjak lépni. A legtöbb ember azonban itt is elbukik. S akkor mi marad? A fetrengés. Csapkodás, izé, boldogtalanság, nem értjük „Hogy a búbánatba’ kerültünk ide?” (20:05)

Most arra szeretnénk vállalkozni, hogy el-elmegyünk itt az elejére, ahol ezek a lélektani dolgok vannak. Hogy majd kicsit beletúrunk, úgy szügyig, könyékig, hogy „Na, mi is van itt?” S előbb-utóbb majd morális dolgokhoz is eljutunk, hoppácska-hoppácska, akkor spirituális dolgokhoz, mhh. Jaj! Ehh! Jó. (20:40)

Ödipális helyzet

Ehhez a sebzettségvezérelt élethez egyetlen példát szeretnék hozni. Ennek a fölismerése nagyon gyógyító tud lenni. Az ödipális helyzetet hoznám példának. És most nagyon egyszerűen. Hogy a személyiségfejlődésünkben óvodás kor, 4-5-6 éves, kisiskolás kor legeleje, történik egy fontos helyzet. A fontos helyzet az, hogy mondjuk én, kisfiúként, hmmm, rajongva nézek anyukámra. „A legfontosabb nő, kétség kívül. Igaz, a Panni is ott van a nagycsoportban, de hát nem, hát azért, azért az anya azért az anya. Tehát a Panni még igen, igen, de nem, szóval azért az anya a nyerő.” Amikor megy, megy, megy a sok érzés és minden az anyukám felé, mi történik? Át kell élnem, hogy az anyám foglalt. Na ez fáj. Szúr, mint sivatagban a kaktusz. Ú, ú, ú, ú! Annyira dühös lehetek ezért, ugye mondja a lélektani megközelítés, hogy megkeresem, hogy ki az a gazember, aki lenyúlta tőlem. Mert énnekem – most vagyok 5 éves – eddig úgy tűnt, hogy az enyém. Tehát csecsemő kortól kezdve egészen úgy tűnt, hogy az enyém, de most, hogy nyiladozok, mintha itt egy másik valaki is lábatlankodna. És akkor elindulnak az indulataim az apám felé. „Ha az apám nem lenne, az élet megint talán lehetne olyan szép, mint amikor csak én és anya…” Jó esetben mi történik? Apám azt mondja, hogy „Fiacskám, mész az oviba! Keresd meg azt a Pannit, oszt’…!” S ugye, jó esetben, ahogyan rátalálok az apámra, egyszer csak azt mondom, hogy „Az apám azért egy erős ember, én meg a fia vagyok. Na Panni, hol vagy?” S a Panninak elámul a szája „Ötévesen egy ilyen jó svádájú csávó? – Ez az, bizony, nézd meg az apám!” (24:25)

Ugye ez tulajdonképpen egy végtelenül egyszerű személyiségfejlődésbeli helyzet. Végtelenül egyszerű, ugye? És amikor én 7-8 éves leszek, akkorra jó esetben ilyen értelemben, ilyen értelemben túl vagyok anyun, túl vagyok apun, és már a Pannikat nézem. Ugye, és megy tovább az élet. De mi történik akkor, ha elakadok? (csapkod – szerk.) Valaki hogy nyugtatja magát. Ez jó, ezt mindig megfigyeltem, hogy olyan döbbenetesen finom egyéni módszereket tudunk kitalálni az önmagunk megnyugtatására. Hogy hogyan tudunk stabilak lenni egy helyzetben. Csak mondanék ilyen egyszerű… hogy lépésről lépésre az elakadásokban mi történik, hogy egy picit ezt lássuk, és összefüggésben aztán, hogy akkor egy sebzettségvezérelt életúton mi következhet be. Egyszerűen modellszerűen mondom, azért, hogy, hogy. (24:30)

1. Elakadva az édesanyámnál

Például, az első lépés, hogy (Egészségedre! Ha… sokat esett ma az eső.) ott rekedek anyunál. Tehát el se indulok. Azt mondom, hogy „Anya!”, s az anya azt mondja, hogy „Fiam!” Na, ez nagy baj. Tehát amikor például azért, mert a szüleim már elváltak, bármi megtörtént, vagy már kirekesztették a családból a férfit, mert alkoholbeteg, vagy kirekesztették pusztán csak azért, mert férfi, vagy ő maga kirekesztette magát azért, mert férfi. Mit tudjuk ezt mi? Nem is ez az érdekes, hanem hogy az anya és a gyerek között van egy olyan…, hogy föl se ismerem, de tulajdonképpen az történik, hogy győztem az apám fölött. Ez van. Szóba se jön itt semmiféle apa, én és anya, és ezt folytatjuk tovább. S akkor lesz aztán mondjuk egy fölnőtt, aki nem is házasodik meg, mert továbbéli azt, hogy én és anya, én és anya. Persze a kapcsolatnak a színezete változik. Ő már felnőttként lehet dühös az anyjára, már meg se látogatja, csak kéthavonta, belül azonban a kötelék tart. Ha kívülről ránézünk, azt mondjuk, 4-5-6 éves korban valami nem történt meg. Megtörtént egy sebződés, most ennek látjuk a következményeit, ahogy sebzettségvezérelten viszi tovább az életét. (26:00)

Hogyha behozzuk mondjuk a morális dimenziót, van, aki hűséges az anyukájához, és tényleg kitart. Van, aki úgy hűséges az anyukájához, hogy közben csajozik. Ezt a kettőt különválasztja. „Anyám sose fogja azt megélni, meghalna még, ugye boldogtalan lenne, ha engem látna az oltárnál egy másik nővel.” Tehát azt nem, de hát a csajozás belefér. Nem baj, azt nem látja, azért nem is beszélünk róla, mert vasárnap ott ebédelek. Tehát az első, hogy ottrekedek itt belül az édesanyámnál. Elmehetsz te az Egyesült Államokba is nyugodtan dolgozni. Prrr! Nem sokat segít. Ez az egyik, hogy egyáltalán el se jövök onnan. (26:50)

2. Legyőztem az apámat/anyámat

A második „Na eljövök, eljövök, és az apám gyöngének bizonyul velem szemben.” Ez egy, tulajdonképpen egy sajátos katasztrófa egy gyerek számára, hogyha sikerül uralkodnia az apja fölött. Ha olyan helyzet alakul ki, hogy az anyának sokkal fontosabb a fia, vagyis mondjuk itt én, mint a saját férje. Például, ha éppen akkor történik a válás, vagy ha már nincsenek jóban, és az intimitás szükségleteit már énvelem éli meg. Már két éve nincsen szex köztük, és a többi, és a többi, ezt le tudjuk írni. (Egészségedre! Na, olyan eklektikus ez a mai alkalom.) Akkor én megélem azt, hogy tulajdonképpen… ez a pasi, akit apának hívunk, gyöngébb nálam. Ezért később súlyos árat lehet fizetni ám. Egyrészt maradhatok egy ilyen kis pökhendi, pukkancs hülyegyerek. Ez most egy ilyen lélektani leírása volt a személyisége sajátos torzulásának. Ő azt gondolja azért, mert az apját legyőzte 6 évesen, hogy övé a világ. Fütyülhet mindenkire, ő az anyja egyetlen gyereke, ránéz „Hát te ki vagy? Apádat se győzted le?” (28:30)

De például – most fordítok egyet, egy férfi-nő – képzeljünk el egy nőt – most ha megfordítjuk ezt a helyzetet – aki azt élte meg, hogy ő bizony befutó volt az apjánál. Apa és anya közt a kapcsolat megromlott, velem beszélte meg már a bajait, dolgait, én, én, engem szeretett legjobban. Mi történik? Most csak ötletelünk egy lehetséges következményen. Például egy ilyen sebzettségből simán kijön az, hogy én 20 évesen, 25 évesen keresek ennek a helyzetnek, modellnek megfelelő szituációt. Vagyis keresek egy házas pasit, hiszen az ismétli meg pontosan ugyanazt a helyzetet, amit én sebzetten, nem végigfejlődve, végigvíve éltem meg. A legérdekesebb, hogy akinek ez a fajta elakadása, ödipális korszakban való elakadása ilyen jellegű, hogy sikerült győznie az ellentétes nemű valakin, simán elszeret egy másik embert egy kapcsolatból, simán, de simán, de simán, de simán, és lehet, hogy 30 év múlva dereng föl neki, hogy valami bűntudata legyen emiatt. Nincs is bűntudata, mert annyira ez az a természetes világ, amibe ő belenőtt, amit hoz, és azt mondja „Na, most már, egy másik helyzetben megismétlem azt…” Hahh! Akkor látjuk, itt egy sebzettségvezérelt történet van. S amikor ő padlót fog 50 évesen, ú, ú, akkor egyszerre kell szembenéznie a sebzettségével, és az élete következményeivel. De nem könnyű. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy akkor azt vállaljuk.

3. A szülőkön túl nincs senki

Ugye, tehát nem ragadok ott az anyukámnál, nem is győzöm le az apukámat, hanem biza’ elindulok, de ott meg nincs senki. Mert mondjuk a szüleim közt a kapcsolat úgy megromlott, hogy egyszerűen nem, nem találok olyan férfit, akivel tudnék azonosulni. Nem, nem, egyszerűen nem. Megyek, és prr, és ott nincs senki. Megyek, és… S hogyha kiterjesztjük ezt a logikát, ezt az élettapasztalatot, találunk mondjuk egy olyan férfit vagy nőt, aki úgy menne, és úgy „Nem, nem, nem t’om, nem értem eldönteni, most ő az igazi, vagy…, nem t’om, hogy nincs, nincs olyan, nem, nem t’om, most ezt…” És akkor jönnek a kérdések. „Feri atya, ezt most fejből kell csinálni, vagy érzésből kell csinálni? De hát most csináltam fejből, az nem jött be, akkor nem volt szenvedély. Akkor csináltam szenvedélyből, de hát azt meg nem tudtam élni. Most mi van akkor? Hogy néz az ki? Mondd már meg nekem Feri, hogy néz az ki, aki…” Ez a harmadik. (31:55)

4-5-6-7 éves korban történt velem valami, sebzettségvezérelten… „Most hogy?” És milyen nagy dolog lenne… valaki, aki rátalálna a személyiségfejlődése okán arra, hogy „Áhá! Én itt megsérültem. Megsérültem, nem tudtam innen oda eljutni, anyától az apáig.” S ő megházasodik, és mondhatná azt is, ha ezt fölismeri, azt mondja „Kétség kívül nem vele van a baj, az én műszeremben van a hiba. Lehetnék én akárkivel, akkor is így érezném magam. Csak legföljebb, ahogy a séma mondja, most belemegyek, akkor legföljebb elhárítanám, akkor túlkompenzálnám. Az első feleségem olyan lenne, hogy…” Ismeritek ezeket a történeteket? Hát hogyne. „Először megházasodtam valakivel, ez egy olyan rendes nő volt. Hát nem volt túl nagy szerelem, de úgy, úgy tűnt, hogy az jó lesz. Hát nem, mit tudtam én, hogy, hogy milyen ő. Hát nem tudtam én, hogy milyen, de úgy tűnt, hogy azt mindenki elfogadja. Á, de akkor kiderült, hogy hát van szerelem is. Akkor otthagyom a családot, akkor jön a szerelem, belevetem magam. Hú, hát 1-2 évig tök jónak tűnik. S utána á… hát ezt nem működik, emberek. Így belehúztam?” Ugye, jön a mélypont. „Hogy lehetek pont én ilyen szerencsétlen? Ez nem igaz, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Most akkor, akkor… hát vagy ilyen, vagy olyan. Most a kettő között? De az milyen?” Ugye, és mindig látjuk, hogy ha… ha morálisan bírnánk, akkor valamennyire tovább tudnánk vinni az életet, de az önmagában még nem biztos, hogy gyógyítana. (Nézzük a negyediket.) (33:50)

4. Néha van, néha nincs

El tudtam jönni anyutól, találtam is valakit, nem is győztem le, de néha van, néha nincs. Ugye, az elvált szülők lányainak a klasszikus élethelyzete. Erről már… három havonta el szoktam mondani a beszédem. Az alap élményem 4-5-6-7-8 éves kislányként, hogy a férfi az néha van, néha nincs. Inkább nincs, néha van. Akkor úgy nagyon szeret, és aztán eltűnik. Akkor ez az én alap mintám. Így aztán, most már ezt kívülről tudjátok, az alap mintám szerint szeretői státuszba kerülni teljességgel annak megfelelő. Tulajdonképpen ha a férfi hiteget, és azt mondja „Már nem szeretem a feleségem, egyáltalán nem. Nem, hát a válás már a küszöbön van, teljesen elhidegültünk, már régen nincs szex.” Hogy ha a józan eszünkkel kérdezzük, hogy a nő ezt miért hiszi el, mert ez mármost 11 éve megy így, akkor nehéz rá válaszolni. De ha nem a józan eszünket kérdezzük, hanem az alap dinamikát, struktúrát, akkor meg kérdezni se kell, tudjuk, mert annak az alaptapasztalatnak ez pont megfelel. Mert hiszen az apán sose jött vissza, nem jött vissza, nem, egyszer csak nem rakta le az összes bőröndjét, és nem mondta nekem azt, hogy „Igen, tiétek vagyok, rájöttem.” Ez nem történt meg. Ezért tehát ha a férfi nem cuccol velem össze, hmm. (35:50)

Tudjátok, most még tovább mondom a sebzettséget. Képzeljük el, hogy egyszer csak a férfi elválik a feleségétől, átköltözik hozzám. Mi történik? Nem tudok vele élni, ugyanis ez a lépés nincs kidolgozva. Fogalmam sincs, mit kell csinálni egy férfivel, aki ott van. Hát azzal a férfivel tudok mit kezdeni, aki nincs ott. Szeretem is, vágyok is utána, jó is vele… de ez idejön haza, hát erre nem számítottam. Mindig itt van. (Ez a negyedik. Nézzük az ötödiket!) (36:45)

5. Van férfi, de nem megfelelő

Amikor az történik, hogy van férfi, nagyon is van férfi, de nem megfelelő. Tehát egy apa, aki például bántalmazza a családtagokat. Vagy egy apa, akit valami miatt a nagycsalád kirekeszt, bűnbakká lesz valami miatt. Akkor úgy tudnék, tudnám, ezt a lépést meg tudnám tenni, a következő lépést, anyától el, apánál meg, és akkor „Na, hol az a Panni?” (Panni volt még az előbb? Jó, látjátok, kiderülnek a kötődési zavaraim, más nevet mondok. Legalább fél óráig maradjak meg a Panninál.) Akit ott találok, hát nem, nem lehet vele…, hát nem lehet a szívembe zárni. Vagy azért, mert kívülről nagyon mondják, hogy nem lehet, vagy azért, mert 4-5-6-7 évesen, hát ha engem is üt-ver, azt mondom „Na ilyen sose akarok lenni.” (37:40)

Tehát akkor eljöttem, de amire találtam, az nem élhető. S akkor látunk egy nőt, aki újból és újból bántalmazó férfiakhoz megy hozzá. Ez a sebzettségvezérelt élet. És ő maga, ha megkérdik „Miért csinálja ezt? – Hát nem, nem tudom.” De ha nézzük azt az élethelyzetet, amikor valami fontos történik, 4-5-6-7 éves korban, akkor kérdezni se kell, mert látjuk, hogy miért van így. (38:15) Most valamit nagyon leegyszerűsítettem, kissé olyan ok-okozat szerűen állítottam be. Ennél persze szabadabbak vagyunk, sok minden van, csak meg akartam mutatni nektek, hogy mit értek az alatt, hogy sebzettségvezérelt élet. Hogy valami valamikor történik velünk, egyáltalán nem látunk rá, éljük az életet, azt gondoljuk, hogy megvan a jó irány, térkép nem kell, minden izé, mi tudjuk… fütyülünk mindenkire. Néha van egy-egy pofon, de azt mondjuk „Hát hülye vagy? Hát ez… én biztos, hogy jó felé megyek.” S akkor egyszer csak „De hogy a búbánatba’ történt ez meg velem?” Olyan, olyan nehéz egyszerűen kívülről leírni valamit, akkor aki benne van azt mondja „Milyen együttérzés nélkül beszél!” Ugye akkor megyek, akkor kifejezem az együttérzésem, akkor meg már benne vagyunk nagyon, akkor nem látunk rá. De hát ugye kinézitek belőlem, hogy amikor jön valaki, s ebben a zavarodottságában, a mélypontjában azt mondja, hogy „Hát Feri, itt vagyok 28 évesen, és elvált nő vagyok. Hát ki akart elvált nő lenni 28 évesen?” (39:40)

Önbecsülés – énbecsülés

Tehát aminek nekiláttunk tavaly, nem kis piskóta. Nem kis piskóta. Ez egy igazi…, ez már nem… én ezt így magamban úgy mondom, hogy mi 18 éven felülieknek vagyunk. Voltak kedvesek… jött valaki „Te, van egy 16 éves serdülő fiam vagy lányom, elhozhatnám? – Hát szó se lehet róla! Hát itt tegyük őt tö nkre ezzel? Hát elég a saját nyomorunk. <<Te jó ég, ez az élet? Hááát, neeem, ebből nem kérek.>>” Az lenne a jó, ha egészséges lenne, azt mondaná „Na, köszönöm, ennyi elég volt. Hát ez… megyek focizni.” Na, tehát hogy szó sincs arról, hogy magunkat bántani kéne, hanem éppen hogy nagy dolog, ha tudjuk magunkat tisztelni, mert kettős feladat elé nézünk. Sebzettségből gyógyulni, és a már megtett életutunkkal szembenézni, s azt elrendezni. Nagy, nagyon nagy emberi teljesítmény, nagyon nagy, kimagasló emberi teljesítmény. Ezért ne tévesszük össze az önbecsülést az énbecsüléssel. (41:10)

Nagyon sokan mikor az önbecsülést mondják, énbecsülést értenek. Ráadásul mi lesz akkor, ugye, egy sebzett énről beszélünk. Hát egy sebzett énnel kóvályogtunk 30-40 évig, és azt gondoltuk, hogy minden rendben van, csak a világ hülye. Hát most akkor elolvasunk egy ilyen pszicho-könyvet, hogy „Erősítsd meg magad, van 3 gyakorlat, reggel fölébredsz, azt mondod <<Én vagyok a király!>>” Mi van? Tehát hogy ez körülbelül annyit jelent, hogy egy sebzett ént elkezdünk fölfújni. Sss-sss-sss-sss-sss. Jó forró már a – mi az? – pumpa. Sss-sss-sss-sss. Majdnem szétdurran, megnyomkodod, „Jó, most már 2,8 bar benne van, most megyek dolgozni.” Ugye, de hozzád ér valaki, akkor vagy lepattan, vagy félsz, hogy kiszúr „Takarodsz innen, te… az ollóddal!” (42:35)

Hát az önbecsülés nem az aktuális énünk fölfújása. Nem valami pszicho-gyakorlat által „De azért… na gyere, nézz a szemembe! Ki bírja jobban?” Hát ennek semmi köze az önbecsüléshez. Az énbecsülés nem önbecsülés. Az lehet, hogy reálisabbá tesszük az énképünket, találkozunk az árnyékunkkal, ez okoz egy fájdalmat. Árnyaltabb lesz az önmagunkról alkotott kép. Közben, ezzel párhuzamosan mondjuk a segítő kapcsolatban, vagy a barátainkkal, vagy a feleségünkkel, férjünkkel megéljük azt, hogy így is elfogadhatóak vagyunk. Ezért megtanuljuk még tisztelni és megbecsülni is a sebzett énünket. Megtanulhatjuk, nagyon jó, ha ezt megtesszük. De azért, mert megtanultuk megbecsülni, értékelni a sebzett ént, aki valamikor olyan lett… sokszor azt jelenti, hogy valahogy élni akart, így tudott életben maradni. Miért ne tisztelhetnénk magunkat a sebzettségünkben is? Nagyon fontos, hogy tiszteljük. De az, hogy megtanultuk tisztelni a sebzett énünket, ez még nem önbecsülés. És főleg nem attól lesz önbecsülés, hogy fölfuvalkodunk. Rendicsek ez? (44:05)

„Az igazság szabaddá tesz”

„Az igazság szabaddá tesz.” mondta valaki. De ez mondjuk két végpont összekötése. Közte meg először boldogtalanná. Hát amikor találkozunk az árnyékunkkal, a sebeinkkel, ugye itt vagyunk, egyszerre a sebünk, amivel nem kezdtünk, mert azt gondoltuk, hogy mit is kezdenénk vele, ez teljesen oké minden, és aztán az eddig megtett életúttal szembenézünk. Hát ez hogy ne fájna? Tehát az igazsággal ahogy találkozunk, vagy realitással, bármi mással, az először nem fölszabadít gyakran. Bár amikor találkozunk, néha lehetnek ilyen ihletett, ilyen szabad pillanataink, az zseniálisan jó, de azért úgy aztán megjön a hullámverés is. „Ú, ú… huhh!” (45:00)

Például a keresztény kultúránkban mikor valaki elmegy lelkigyakorlatra, akkor mit tesznek érte? Ugye a lelkigyakorlat alatt kimentünk valakit a közegéből, hogy ne érje őt a mindennapi nyomorúság. Hogy ezt kell rendezni, azt meg kell csinálni, azt meg kell oldani… Kapjál egy ilyen békés, biztonságos teret. Utána: csak le kell menni az ebédlőbe, főznek rám. Szépen, friss ágy, csak be kell feküdnöm. Csendes pihenő van. Este sétálok a fenyők között. Ez nem lelki fittnesz, hanem hogyha te jól csinálod azt a lelkigyakorlatot, találkozol az árnyékoddal, az árnyékodon keresztül találkozol a sebzettségeddel, és az jól kifáraszt. Attól elfáradunk, „Húhh, húhh, nem is… nem csináltam semmit, és alszom 9 órát. Hogy van ez? Húhh, húhh, húhh!” Nem véletlen, hogy ezért a keresztény kultúrában, mikor megvannak ezek a sajátos helyzetek, hogy magunkkal szembenézünk, annak a közegét is igyekszünk megteremteni, mert ott biztosan le fogunk gyöngülni. Az a normális, hogy legyöngülünk, mert találkozunk valamivel, árnyék, és az árnyék mögött a seb. Jaj, hát ezért milyen nagy dolog az, ha valaki ilyenkor nem akar az összes szabadidőben 25 e-mailt megírni, meg SMS, meg… ehh. Ugye, ez a léleknek egy ösztönös önvédelme, hogy azért olyan nagyon nehogy találkozzak magammal, mert az, az nem t’om mi lesz. (46:55)

Na, nem t’om, erre számítottatok? Gondoltuk, fölcsapunk egy jó kis sémát, kicsit belenézünk… Most ide jövök. Össze szoktunk ülni néha, akik az önismereti csoportokat vezetjük, s egy picit, hogy, hogy vannak-e valahogy közös tapasztalataink, fölismeréseink. Az derült ki rólunk, ahogy beszélgetünk, hogy nagyon képzettek vagytok, nagyon. Legtöbben elmentek egy önismereti csoportba, s már mondjátok is a saját diagnózisotokat. Ez, tehát nagyon, nagyon, tudjátok nagyon. De megélés helyett nem elég a megértés. Sokszor „Na még valamit megértek!”, és a megértéssel távolságot tartok attól, hogy megéljek valamit. Hát sokszor az a túl sok megértés már akadály. Ugye azt jelenti, hogy felejtsd már el, amit tudsz erről! Nyugi, most nem ott vagyunk, hogy itt neked milyen ödipális elakadásod van. Legjobb lenne, nem is tudnál róla. Itt most van anya, itt van apa, s azt játsszuk, hogy te anyától mész apáig, s az apa nem nyitja ki az ajtót. Most ez a történet. Hagyd, hagyd, hogy mit tudsz te erről! S amikor ott állok, és csöngetek, és az apa nem nyitja ki az ajtót – ez a téma. Ezt kívülről hiába érted meg 125-ször. Oké ez? Tehát azért volt olyan fontos, hogy csináljunk csoportokat, mert különben itt vagyunk, és még többet megértünk valamiről, s az már még nagyobb falat emel a megélés és önmagunk közé. Azzal védjük magunkat, amit itt megértettünk. „Na ezt már nem! Az én felelősségem, akkor nem. Na! Hmm. (49:20)

Létezhet-e önazonosság nélküli önbecsülés?

Föltettem itt egy költői kérdést. (Nézem az órát, hú, hú!) Föltettem egy kérdést, hogy létezhet-e önazonosság nélküli önbecsülés? Ez ilyen szemét kérdés, mert nehéz rá azt válaszolni, hogy „Hát hogyne! Énnekem? Biztos. Bármi nélkül.” Szóval ugye a sebzettségeinkhez hozzátartozik az is, ráébredünk az önazonosságunk töredezettségére. Hát hogyan volna egy biztos önazonosságom, ha apámat utálom, anyámhoz meg nem járok? Ez hogy lesz? Az őseimre fütyülök, a gyerekeimnek meg nem fizetem a tartásdíjat. Hogy lesz ez az önbecsülésnek a háttere? Tehát… na. (50:30)

Ez azt jelenti, hogy dolgozunk azért is, hogy legyen egy egyre jobban megszilárduló önazonosság, és az önazonosság teremti meg a hátterét, hogy az önbecsülésünk valódi és reális legyen. Milyen nagy dolog az, mikor egy férfi, akinek van három gyereke, egyszer csak reggel fölébred, kicsit korábban, mint a család, úgy nézi, ahogy szuszog a felesége, ott ébredeznek a gyerekek, s egyszer csak nagyon mélyen átéli, hogy APA. Az igen! Most szilárdul az önazonossága. „Apa vagyok.” Aztán ez az önazonosságnak ez a fontos részéhez oly természetesen hozzá tud járulni egy jó, reális önbecsülés. „Férj vagyok. Én a te férjed vagyok, ezért nem mindegy énnekem, hogy hogyan szólok hozzád, mert én a te férjed vagyok.” Az már nagy dolog. Hmm. Ugye ez a költői kérdés: Létezik-e önbecsülés önazonosság nélkül? Vagy töredékes önazonosság… (Ú, olyan, olyan… kezd elfogyni a levegő, ahogy beszélek. Nem, nem? Ahogy ú, ú… föl kéne ezt dobni valamivel? Mit csináljak? Mhh. Hát, ezt most… Jó.) (52:15)

Fölismerések a mélyponton

Egy rövid utalás. Elnézést, hogyha ez ismétlés lesz valakinek! Amikor a mélyponton vagyunk, s a spirituális lehetőségek kapujában, akkor öt dolgot nagyon pompásan fölismerhetünk.
Vannak olyan hiányaink, amelyeket sosem fog az élet betölteni. Erről már olyan sokat beszéltünk.
Vannak és lesznek olyan szükségleteim, valódi, reális, érthető, jogos szükségleteim, amelyekre nem kapok majd megfelelő választ – ez már bizony így van.
Lesznek majd teljesen természetes vágyaim, amelyek nem fognak kielégülni. Morálisan teljesen rendben lévő, otthonos vágyaim nem elégülnek ki.
Vannak olyan sérelmeim – mert hiszen már nem ötéves vagyok, hanem ötven – már van egy csomó olyan sérelmem, amiért az élet nem ad nekem elégtételt. Nem derül ki az igazam, nem mondják ki nyilvánosan, hogy jó fej voltál, hogy nem te tehetsz róla, hogy a másik egy piszokságot csinált. Nem, nem lesz semmi rehabilitáció. Tehát hogy lesznek olyan sérelmeid, amelyekért az élet nem ad elégtételt.
Lesznek olyan sebeid, amelyek sose gyógyulnak meg. Trillala-trallala. (54:05)

Hadd idézzem ezt a gyönyörű szép… a zsidó misztikából származik, a sebzett gyógyító képe. Elnézést, ha ismétlés valakinek. De olyan erős, szimbolikus képe, na… Az eljövendő Messiás ott ül Jeruzsálem egyik kapujában. Várja a harsonaszót, amikor föl kell lépnie. Az különbözteti őt meg a többi embertől, hogy – mert mindenki sebzett, leoldják a sebeikről a gyolcsot. Az összes ember minden gyolcsot leold magáról, föltárva az összes sérüléseit, és utána gyógyítgatja, kenegeti őket, ápolgatja. A Messiás abban különbözik mitőlünk, hogy egyszerre csak egy sebről veszi le a kötést, azt gyógyítgatja, hogyha megszólal a harsona, rögtön indulhasson. (55:15)

Hát én ennél jobban ezt nem tudom elmondani. Vagyis, hogy sebzetten is ugye, hogy nem egész az életünk, mert már sebzett, az nincsen, élhetünk teljes életet. Tehát ez az öt szembenézés vár ránk, amikor már úgy az élet dereka körül úgy körbenézünk, hogy „Hogy a búbánatba’ kerültünk ide?” Ezzel az öt valamivel lehet találkozni. Ha itt a spiritualitás felé meg tudjuk nyitni magunkat, akkor egyszer csak születhet egy olyan válasz, hogy „Én azt hiszem, hogy ezekkel tudok élni. Még most két évig szenvedek, fél évig bőgök, még utálom a világot három hónapig, undok vagyok valameddig, de már jó irányba vagyok. Én még most gyönge vagyok, még, még ááá-eee. Minek az a nagy igazság, ha boldogtalan lettem tőle.” Ugye, de közben ez a jó irány, s szép lassan tisztul a kép. (Most, most, most várjunk csak! Most jön az, amiért elkezdtem beszélni.) (56:40)

Meglátni magunkat a teljesség felől

Arra jutottam nyárom, amikor úgy magamra hagytatok, hogy… sz’al ezen töprengtem, hogy hogyan tudnánk magunkat a teljesség felől meglátni, vagy kézbe venni, vagy leírni. Valahogy úgy kipattant egy egyszerű modell. Szeretném ezt elmondani nektek. A teljességnek 4 dimenziója van. Ezt vegyétek úgy, hogy egy gondolatkísérlet.

1. A személyiségem összes rétege

Tehát ha szeretnék a sémáimból kigyógyulni, és nem sebzettségvezérelt életutat élni, és nem a padlón maradni, akkor érdemes elkezdenem találkozni a személyiségem összes rétegével. Például keresztény kultúrkörökben az akaratot minden elé szeretjük helyezni. „Csak akarni kell.” Bejön valaki, azt mondja „Nem bírom. – Szedd össze magad!” Néha jó egy ilyen mondat. Ugye, ez egy apai mondat. Jön a fiú „Apa, apa! – Most mi vagy, kismalac, vagy fiú? – Há… fiú. – Hát akkor, mit óbégatsz?” Hát ez kell az élethez, hogy azt tudjam mondani „Hííí-dááá… – Van sérültség, megsérült, megsérült, vérzik, vérzik.” De van egy másik is, hogy „Már most, azért most már… el fogok vérezni. Tehát most már köszönöm apa, eddig ez jó volt, sz’al eddig tényleg sokat köszönhetek neki, mert elég sokra vittem, de most már olyan fél liter van csak benn. Tehát most azért valamit már, valami más fajtát is kéne csinálni.” És tényleg így van, valami más fajtát is kell akkor csinálni. Ebből is, abból is. Kis vérátömlesztés, kicsit megnyugodni egy ágyon, egyedül, nem az, hogy rögtön valaki feküdjön mellém. Kicsit gyógyulgatni, megérezni, hogy na nem vagyok egyedül, és a többi, és a többi. (59:15)

A sebzettségünkben fölismerhetjük azt, hogy a személyiségünk – az énünk is, de a személyiségünk – hogyan alakult egyoldalúan. Bizonyos funkciókra például hihetetlen nagy hangsúlyt fektettünk, akaraterő. Mások meg mondjuk mindig éreznek. Mindig egy érzés, mindig egy érzelem. Hát az érzések csoda jó dolgok, de nem mindig. Hogy mindig az mondja meg, hogy mi legyen, mindig? Ez olyan… tudjátok, nagyon megtanultam Rogerstől, hogy nondirektíven kísérni valakit. Akkor visszatükrözzük az érzéseit, az érzelmeit, ez pompás jó dolog, mert kevesen csinálják jól – már csak azért is, értitek. Igen ám, igen ám, de jött egyszer hozzám egy kedves nő. Azt mondja „Feri, én reggeltől estig érzek. Nekem néhány jó gondolatra lenne szükségem.” Ugye, tehát őneki visszatükrözzük „Á, most szomorú vagy. – Hát én is tudom, hogy szomorú vagyok…” Napra kész, percre kész, pillanatra kész az összes érzésével – nincs egy jó gondolata hozzá. (60:35)

Ugye most Jung juthat eszünkbe, azt mondja „Nagyon jó, ha valaki állandóan intuitív.” Megyek az utcán „Feri atya!!!” Jó, hát ez vagy te, és akkor jön, és… júj, most nem akarok bántó lenni – azért attól meg lehetek az. Akkor… tudjátok, papok néha összejövünk, akkor azért az árnyékból fölemelünk egy-két dolgot, s akkor… (akkor ki is jött az ingem, ki is tűröm, ez már ahhoz jobban illik). „Hát ez kegyelem, hát ez egy varázslat!!! Hogy de… de, de erre… hát hogy pont most, pont ma, pont mi, pont itt!!!” Ugye mi történik vele? Teljesen bekebelezte őt az intuíció. Ránéz, és… Az intuíciónak mi a párja? A tenyeres-talpas megfigyelés. De az nincs egy szem se, mert különben rám nézne, aludtam 4 órát, hulla fáradt vagyok, tehát így krr-rrr. Tehát ha csak egy picit is érzékelne, nem örülne annyira. De hát nem érzékel engem egyáltalán, mert ő most egy intuitív varázslatában van. (Elég lesz nekünk egy 500 fős terem is jövő héttől, már látom. „Na, most elvágta magát nálam. Most kimutatta a fogának a fehérjét, így, így, gátlástalanul. Ilyen ember ez.”) Mit akartam ezzel ábrázolni? Hogy teljesen eluralkodhat rajtunk a személyiségünkek egy része, vagy egy funkciója, s a másikban lehetünk teljesen bébik. (63:15)

Gondolkozás, érzelem, tapasztalás, intuíció, na és most a tudattalanról nem is beszéltünk, hogy elkezdjük megbecsülni azt, hogy tudattalan. Hogy 1/10-ed részünkre látunk rá mondjuk, és kb. 9/10-ed… Néztétek az olimpiát? Ezt még most fél évig minden alkalommal megkérdezem. Láttátok, láttátok?! Minden olimpiai győzelem után bőgtem. Bőgtem, néztem… hát ez gyönyörű, gyönyörű!!! De miért bőgök? Nem tudom, halvány gőzöm sincs, hogy miért bőgök. Na, fölhívtam a pap barátomat „Te, hát ez nem igaz, ez, ez…!” Erre azt mondja „Te, én is bőgök.” Hát mit bőgünk ezen? Bőgünk, hát bőgünk, mind a 8… Hát volt olyan, már nem is bírtam. Ugye a tévések nagyon piszkok. Fogják, volt amikor lement…, a 8 győzelmet összevágták. Hát szóval ha van embertelenség, ez ez. Tgg-dgg-dgg! Hát ne már, ennyi folyadék nincs bennem! Mit tudom én, mit bőgök ezen, de nem cserélnék azzal, aki nem bőg. Jó így bőgni rajta. Mentem… Kedvesek vagytok. Mondtátok „Feri, mesélj a nyaradról! – Mesélek.” Most mennyi az idő? (65:05)

Elmentem a Pireneusokba, ott csavarogtam. Az volt a tervem, hogy a francia riviérától tik-tik-tik, Pireneusok, zzs-zzs-zzs, egy hét, és akkor Normandiánál fejezem be. Csak hogy így is lett. Egyszer csak ott van Európa legnagyobb olyan vízesése, hogy több mint 400 métert esik úgy, hogy nem törik meg ez a vízzuhatag. Fönn, ott a Pireneusokban, Lourdes-tól pár kilométer, csak úgy mondom. Ahogy megyek ott föl, az van bennem, hogy ú, hát akkor zuhatag, vízesés, ide megyek, micsoda élmény. Mindig eszembe jut, hogy milyen kevesen voltak itt Magyarországról. Hogy-hogy nem tudjuk ezt? Tehát miért nem láttátok ezt? Azért mondom most. Egyszer csak – ez elég magasan van, nem olyan nagyon, de eléggé – gleccser. De ugye bővizű források, patakok, zuhatagok, képzeljétek el, hogy a gleccsert a víznek az ereje átfúrta, és egy alagút képződött. De volt olyan gleccser-rész, amiben két alagút képződött. Hihetetlen, ahogy a természet azt kivájta. Sütött a nap, 28 fok, s be lehetett menni a gleccseralagútba, s ott meg csöpög a víz, és 2 fok, 1 fok, hihetetlen élmény. Föl lehetett menni a gleccser tetejére, már aki merte, hát naná, hogy fölmentem, értitek. Egyszer csak valami olyan, olyan valami fogott el, ami, amit nem tudom, hogy mi fogott el, csak ott mentem, és „De ez mi?!” és aztán két nap múlva elmentem egy pici pireneusi faluba, és képzeljétek el, hogy a Pireneusokban is vannak gyógyvizek. Csodás gyógyvizek! Nem csak az a Lourdes-i féle, hanem olyan természetes is. Ücsörgök a 36 fokos termálvízben, jobbra Pireneusok, balra Pireneusok, mögöttem Pireneusok, előttem Pireneusok. Fölöttem szerencsére nem… Ott ücsörgök, megy le a nap, nem giccses – mert láttam, láttam, láttam… - s elkezdtem magamban ezt mondogatni, hogy „Hát ez a mennyország… hát ez, ez a mennyország, és is azt…” De hogy ez mi, én nem tudom, csak úgy valami, valami történik, valamit átélünk, valami „Hahhhh!” Ugrok egyet. (68:15)

Mikor analízisre jártam, álmok. Ugye, és jön egy álom, nem tudom, mondjuk egy férfi furkósbottal üldöz, s a furkósbot rózsaszín. Hát az álom a természet gyermeke, ott aztán minden úgy van, ahogy van. És akkor az analitikus – volt egy, hát nyilván ez hozzá tartozott a folyamathoz – ezt mindig mondta. Ilyenkor látni való, hogy egy furkósbot ritkán rózsaszín. Ugye, tehát hogy itt valaminek kell lenni. Ugye nem tudjuk, ez a tudattalan gyermeke, nem tudjuk, hogy ez micsoda, de érdemes egy picit ránézni, s akkor úgy azt mondja „Már most mondom, hogy egy kicsit se gondolkozzál. Azért mondom, mert te olyan fajta vagy, mondok valamit, máris gondolkozol. Most ezt… ne gondolkozz! Fogok neked mondani egy szót, és gondolkozás nélkül, a lehető leggyorsabban mondjad azokat az asszociációidat, amik eszedbe jutnak. Ne cenzúrázd, ne gondolkozz, hogy ez egy kicsit ciki, ezt nem…” S ugye nem tudom még melyik szót fogja mondani. „Rózsaszín. – Bugyi.” Jáááj-jááj! Hát ugye most járhatunk-kelhetünk évszámra, hogy izé… én kontrollálom az életem, tudom, ki vagyok. S akkor leülsz egy bácsinál. Azt mondja „Te, asszociálj már kicsit a rózsaszínre!” Rögtön valami föltárul, ami addig rejtve volt. (70:05)

A személyiségünknek rengeteg dimenziója – nem ez történt egyébként, ezt most csak idehoztam. Tényleg nem. Gondoljátok, én ilyen hülyeséget álmodok, rózsaszín furkósbot? Azt akartam ezzel mondani, hogy a személyis… (Mennyi az idő? Ó, te jó ég! Még egy sztorit elmondok, és végem van. Na!) A személyiségünknek olyan sokféle rétege van, olyan nagyon sok rétege, nagyon sok funkciója, oly sok minden lakik benne. A fejlődésünk, gyógyulásunk, növekedésünk egyik iránya az, lehetősége, hogy egyáltalán rácsodálkozunk, hogy „Jé, van tudatos és nem tudatos.” A nem tudatost is… először egyáltalán azt mondjuk, hogy egyáltalán ez van. Akkor utána: Jé, ez van. Egy kicsit megnézzük, akkor megijedünk tőle. Mit tudom én, valami történik. Ránézünk, hátra húzódunk, hagyjuk egy kicsit, akkor visszamegyünk, gyakoroljuk. Tehát az első, hogy ha a sémáinkból szeretnénk gyógyulni, akkor hogy egyáltalán elkezdünk a személyiségünk egészével számolni. Hogy egyáltalán a személyiségünk egészével, az énnek a funkcióival, a személyiségünk rétegeivel. El tudtam ezt mondani? Tehát már ott, ott egy döbbenetes egyoldalúságban vagyunk, hogy a személyiségünknek hihetetlen sok területére úgy – nem is hogy tekintünk, mert nem is tekintünk rá, hanem egyáltalán úgy – vagyunk vele, mintha nem is lenne. Ugye hát akkor persze, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, és ilyen értelemben könnyen sebzettségvezéreltek. Tehát a személyiségünk egésze. Hej-haj! (72:05)

A személyiségünkhöz hozzátartoznak kollektív dolgok is. A személyiségünkben magunkban hordozzuk az egész emberiséget is. Tyű, a betyárját! Néha egy-egy álom formájában valami ebből a döbbenetes mélységből föltárul. Azt mondja erre Jung, hogy egy archetipikus álom egyszer csak megjelenik, valami ősi. Nem az én életemből vezethető le, nem a saját élettapasztalatomból, egyszer csak… húhh. (Na, elég már, elég, elég.) (72:55)

Szeretném folytatni a teljességnek a másik három dimenziójával a következő alkalommal. Azért, hogy majd amikor belefejeselünk a sémák világába, akkor azért néha majd ki tudunk onnan jönni, és rá tudunk látni, hogy „Á-há,. á-há. Jó, most hol is tartottam, hol voltam? Melyik, melyik részében tapicskoltam éppen? De még van ez is, az is, amaz is. Ó, hát azért itt sok minden van. (Jól van. Szerbusztok! Köszönöm a figyelmet. (73:45)


Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás