Följogosítottság, grandiozitás séma 3.
2013.04.16.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!
Látom, hogy van még mozgás, de majd megtaláljátok a helyeteket, és akkor közben én meg mondom, mondom, hogy az időt jól ki tudjuk használni. Elképzelhető, hogy ma be tudjuk fejezni grandiozitás, följogosítottság, kivételesség, rendkívüliség, előjogok sémamódunkat. Majd meglátjuk.
Mindenesetre egy gyors ismétlés. Arról van szó, hogy megkülönböztettük azt, amikor valaki alapesetben, alaphelyzetben a maga egyszerűségében hozza ezt a téveszmés belső világot. Akkor ő tulajdonképpen, amikor magát különbnek és rendkívülinek tartja; úgy gondolja, hogy neki előjogai vannak és bizonyos dolgokat megtehet; hogy a különbség szabályai nem érvényesek rá és a többi, és a többi. Akkor azt lehetne mondani, hogy ő éppen tulajdonképpen rendületlenül továbbviszi és folytatja azt az élettapasztalatot, amit gyerekkorból hoz. Ezért a gyógyulása is bizonyos szempontból egyszerű a nárcisztikus sérültség (vagy főleg, ha már személyiségzavart mondunk), ahhoz képest. Mert ebben az esetben tulajdonképpen két kulcsa van a gyógyulásának. Az egyik: hogy megtanuljon kölcsönösségben lenni. Megtanuljon másokat tisztelni, másokat megbecsülni. Másoknak is azt adni, amit magának is gondol, hogy az természetes, hogy az az övé. Tehát a kölcsönösség megtanulása az egyik kulcs, annak a kifejezése, tiszteletben tartása, értékelése és a többi. A másik pedig: a határok tartása.
Mind a kettő nem kis munka! Mikor azt mondom, hogy viszonylag egyszerű, ezzel nem azt mondom, hogy gyors. Vagy hogy könnyen megy. Csak „egyszerű”. Ez két egyszerű dolog. Határtartás, kölcsönösség. Néhány év alatt már vannak eredmények! De kis eredmények is tudnak nagyon lelkesítőek lenni a környezet számára. Azt mondják: na, na, na! Akkor...
Erről beszéltünk (és beszélünk) kevesebbet, mert ami a nagy témánk (és amit valami sajátos kultúrjellemzőként is felfedezhetünk), ez a nárcisztikus sérülés!
És akkor itt fontos lenne megkülönböztetünk azt, hogy valakinek van nárcisztikus sérülése attól, hogy ő egy nárcisztikus személyiségzavarral élő valaki. Nyilván húzhatunk egy egyenest, és nézhetjük azt, hogy valaki hol van: nárcisztikus sérülés, még nagyobb sérülés, hatalmas sérülés, és itt a végpont: ott pedig egy súlyos személyiségzavar áll már. (03:19)
Ezért (merthogy a nárcisztikus személy olyan valaki, aki azt, ahogyan ő lekezel másokat, manipulál másokat, uralkodik és hatalmaskodik mások fölött, előjogai vannak és a többi; grandiozitás, feljogosítottság) ahogyan ő ezt teszi, ez valaminek a túlkompenzálása. Mégpedig a csökkent értékűségnek és az érzelmektől való megfosztottságnak a kompenzálása.
Ezért (na, emlékeztek!), hogy amikor beszéltünk a csökkent értékűség, szégyen sémáról (kicsi vagyok, szerethetetlen vagyok, egyedül vagyok, olyan nyomorult vagyok; nem tudom, hogy egyáltalán lehet-e engem szeretni, képes vagyok-e én szeretni, fontos vagyok-e valakinek, van-e annak értelme egyáltalán, hogy itt vagyok; hogy olyan könnyen magányosnak érzem magam és értéktelennek), hogy ezt ugye könnyebb vállalnunk? Ugye? Ez olyan... ha kimondok öt ilyet, máris jön valaki, hogy szeressen.
Igen ám, de mi áll ennek a sémának az árnyékában? Hogy akinek van csökkent értékűség, szégyenkezés belső hiedelemvilága, őbenne nárcisztikus sérülés is van! (Puszi a homlokotokra.)
Ezt nem olyan könnyű beismerni, elfogadni! Ezt nem rakjuk ki az ablakba! Ugye, mert azt, hogy kicsi vagyok, védtelen vagyok, ez, ahh, szeressetek – ez rendben van. De hogy fölismerjük, hogy nárcisztikus sérüléssel élünk (és ez a nárcisztikus sérülés ez éppenséggel egyébként ennek a csökkent értékűség, szégyen sémának a logikája szerint is) a túlkompenzáláskor pontosan mit jelez? Kritikus vagyok, ellenséges vagyok, másokat lenézek, másokat lekezelek, állandóan összehasonlítok és mindig győzni akarok fölötted – hát már akkor is erről beszéltünk! Tehát ami a mélyben a csökkent értékűséggel, szégyennel való viaskodásunk, az a felszínen (nagyon sajátosan) a nárcisztikus sérülésnek a tüneteit mutatja.
Rendicsek ez? Ezt nem, nem, nem olyan könnyű közel engedni magunkhoz. Mert – főleg, ahogy beszélünk a nárcisztikus sérülésről – nem tűnik szimpatikusnak. Ugye?
De amikor azt mondtuk, hogy „szégyenkezik, meg olyan kis nyomorult”, rögtön empatizálunk vele.
Ezért, amikor meséltem nektek történeteket arról, hogy milyen a csökkent értékűség, szégyen séma – s hogy nem ismeretlen számomra; na, most akkor itt a másik oldal! Egészen nyilvánvaló pl., hogy nekem is van nárcisztikus sérülésem. Hát ez nyilvánvaló! Van bennem egy elhanyagolt gyerek, aki kezd azért egyre jobb állapotba kerülni. Mert van, aki szeresse: a bennem élő felnőtt (meg szülő) elkezdte szeretni a bennem élő elhanyagolt gyereket, így kezd egyre jobban lenni. De attól még a nárcisztikus sérülése megvan! És ez a nagy kérdés, hogy hogyan vesszük kézbe a nárcisztikus sérülésünket! Hát a legtöbbünknek nincsen nárcisztikus személyiségzavara. Na de csökkent értékűség, szégyen sémája sokaknak van! Hogyne volna? Érzelmektől való megfosztottság séma?! Érzelmi szükségleteinkre nem megfelelő válaszadás gyerekkorban?! Hát hogyne volna ez ismerős? Akkor van nárcisztikus sérülés is. Cupp, cupp, cupp! (07:07)
Tehát érdemes most azt, amit bő egy évvel ezelőtt olyan közel mertünk engedni magunkhoz, most egy kicsit a fonákjáról is elgondolkodni: na tényleg, tényleg... Akkor tőlem se annyira idegen!
Hát abban is biztos egy sérülésnek valamiképpen a kézbe vétele, kézben tartása van, hogy én ide kiállok és itt nyomom. Nemde? Hát ha valakinek nincs nárcisztikus sérülése, mit ugrálna egy színpadon? Mi motiválná őt, hogy „ide nézzetek, mit csinálok én?!”. Hát nincs rá szüksége! Szereti őt egy-két ember, és jól van! Nem ugrál itt tizenvalahány éve keddenként mániákusan... (08:00)
Szóval, ezzel csak azt akarom mondani, hogy belülről ismerem, hogy milyen a nárcisztikus sérülés. Hha?! Hát csak rám kell nézni. Na de azt is ismerem belülről, hogy kézbe lehet venni, hogy lehet vele valamit kezdeni. Nagyon is lehet a gyógyulás irányába menni! Hogyne lehetne? Nagyon is!
És hogy éppenséggel ez megint azt a jó hírt hozza, hogy egyáltalán nem akkora katasztrófa, hogy megsérültünk. Úgyis megsérül mindenki! Ha valaki nem sérül meg, még rosszabb neki! Te jó ég... micsoda teher van rajta, nem?
Szóval ez a jó hír, hogy ott, ahol megsérülünk, éppen ott alkalmassá lehetünk valami értéknek, növekedésnek az elindítására. Csak nem mindegy, hogy az kézbe van-e véve, kontrolláljuk-e és a többi. (Na, a bevezető megvolt.)
Beszéltünk arról, hogy miért vonzó a nárcisztikus személy (ez is olyan mit sütsz, kis szűcs – majd gyakorlom otthon).
Hogy mitől vonzó, nem ismétlem el. De ott csatlakoznék, hogy milyenek a kapcsolatai. Emlékeztek? Öt pontban összefoglaltuk. Nem kell tudni, de lehet, hogy valaki emlékszik rá, hogy egy nárcisztikus személy, minél inkább nárcisztikus, annál inkább mire használja a kapcsolatait? (10:00)
Hogy rajongjanak érte? Igen, vagyis hogy az ideális, idealizált, grandiózus önmagának a fönntartására használja. S akkor ezt öt módon teszi meg a kapcsolatai révén (gyors ismétlés). Arra használja és azért tartja fönn a kapcsolatait, hogy az idealizált énképét azáltal megerősítse, hogy:
1. Mások csodálják, elismerjék, rajongjanak érte stb.
2. Arra használja őket, hogy lenézhessen, leértékeljen másokat (majd a folyamatról szeretnék beszélni). Az is elég jó neki – akkor is megvan a különbség. Ha te csodálsz engem, akkor rendkívüli vagyok; ha lenézlek, akkor is hozzád képest rendkívüli vagyok. Ugyanott vagyunk – csak neked nem olyan jó. De egy nárcisztikus személy fütyül rá, hogy neked mi jó. Neki jó.
3. Olyat keres, akiben megvetheti a saját gyöngeségeit, amiket nem szívesen ismer be magánál, de nálad látja. (Elnézést, ha mutogatok; ez csak ilyen túlmozgás ma este.)
4. Akiknek az általa idealizált nagyságában részt vehet. Ugye? „Tegnap vacsoráztam... az Elnök Úrral”. (Azt ugye nem tudjuk, hogy milyen elnök, de Elnök Úr.) Sőt, az elnök úr vacsorázott tulajdonképpen VELE. Tehát fontos számára idealizálni embereket. Egyébként a nárcisztikus személy szívesen két részre osztja a világot: alantas pórnép (porbafingók – ugye, ez egy semmi kifejezés egy komolyabb zavarú nárcisztikustól), és aztán van az elit. Az ELIT. ÉN meg az ELIT.
5. Akiket céljai érdekében eszközként használhat.
Ez az öt kapcsolódási mód, amikor tombol valakiben az önmagáról alkotott, idealizált, grandiózus, hatalmas följogosított kép és ennek a fönntartására irányuló törekvés. (12:40)
S akkor beszéltünk arról, hogy kik lesznek nagyon könnyen áldozattá? Olyanok, akik éppenséggel lehet, hogy a csökkent értékűség, szégyen séma miatt meg is szokták, hogy őket kihasználják, eszköznek tekintsék, ne törődjenek velük, beléjük rúgjanak, semmibe vegyék, megalázzák, bántsák. Ugye, eleve ez az ismerős világ neki. Ezért, amikor egy nárcisztikus személy bántja, az neki természetes. Föl se tűnik nem egyszer. Van, hogy 10-15 évig nem tűnik föl.
Nem egyszer úgy jönnek olyanok, akik mondjuk egy komolyabb személyiségtorzulással, zavarral élő nárcisztikus embernek a házastársai, hogy ilyen bizonytalanul, 10-15-20 év házasság után, hogy én nem tudom, hogy velem van a baj? (13:33)
Vagy az nagy baj, hogy a férjem meg szokott verni? (Láttam, hogy van, akinek ez olyan furcsa; vagy ezen néhányan derülünk, mert váratlan. De aki így lesz társa egy súlyosabban nárcisztikus valakinek, őneki ez föl se tűnik, mert ő a gyerekkori világát viszi tovább. Hát láttam: apám is vert engem is, anyát is – és most is ez történik...)
Egyszer olyat sóhajtott nálam valaki, aki már 40 elmúlott, már sok gyerekes anya volt: Tulajdonképpen szerintem a férjem engem nem vesz emberszámba! S a gyógyulásának volt egy fontos pillanata, amikor azt mondja, hogy: Hát én egy emberi lény vagyok! Képzeljétek ezt el. Ült maga előtt, és egyszer csak átélte azt, hogy hát hiszen én egy emberi lény vagyok!
Valaki negyvenvalahány évesen, sok gyerekes anyaként először elért ide. (14:50)
Olyanok, akikben csökkent értékűség, szégyen séma van, ezért önértékelés, főleg pedig az önbecsülés nagy hiánya – ezért ővele sok mindent meg lehet tenni, mert csak azt kapja, amit magadról gondol. Emiatt őneki is nárcisztikus sérülése van, tehát a kapcsolat elején lépre lehet csalni, azzal, ahogyan a nárcisztikus személy őt idealizálja. Sslll!! Bekapja a horgot. Hmm!! Valaki engem, nem is, hogy emberszámba vesz, hanem azt mondja, hogy én vagyok az ő hercegnője?!? Hát ez... fényévekkel több, mint ami amit én gondoltam eddig magamról! Hogy hercegnő lehetnék egy férfi oldalán? Én, a kis szürke veréb?!? Én asszem hozzámegyek, ha megkér.
Ez ez. Tehát megvan a sérülés, és a sérülést eltalálja a nárcisztikus személy. És... Hhh!! Valami vágyott jövőkép földereng, amit még elképzelni is gyönyörű. És természetesen ehhez még hozzájárulhat az, hogy olyan valaki, aki éppenséggel mondjuk a csökkent értékűség, szégyen (vagy sok esetben az alkalmatlanság) sémával karöltve hajlamos a függőségre!
Ezért aztán kapaszkodik (hiába nárcisztikus a társa) bele, hogy akkor legalább rajta keresztül legyen valami. Miközben, na... Érthető ez, ugye? Érthető a rendszer, nem ragozom már most.
Hogy néz ki akkor a kapcsolata a folyamatiságában? Ezt érdemes látni!
Először történik az, hogy a nárcisztikus személy tele van: hhhhHHHH! Muszáj, hogy valaki táplálja, erősítse ezt a följogosított, grandiózus valakicsodát benne, ezért keres valakit, aki felé megy a vonzalma. Hát kit talál vonzónak? Az előbb leírt személyt. Nagyon vonzónak tartja, kihalássza. „Rabul ejti”, meghódítja, tiddiddikk. Hiszen előzékeny, jól tud alkalmazkodni.
Mik a következő lépések? A társ addig fontos, ameddig idealizálni lehet, és rajta keresztül én értékesnek láthatom magam. Igen ám, de ahogy együtt élünk, a társam egyre inkább kezdi megmutatni a gyöngeségeit. Ez pontosan így szokott menni, ugye? Megy, együtt élünk/vagyunk, randizunk, találkozunk, egyszer csak fölvesz egy telefont, miközben beszélgetünk. MiVAN??? Mikó velem beszééész?!? Akkor fogja a telefont, berakja a virágvázába. S a másik: hát tulajdonképpen tényleg nem volt szép dolog, hogy telefonáltam. Most, hogy így egy éves a kapcsolatunk, és ilyet csináltam... Van benne igazság. Tényleg. Meg hát olyan heves is, meg szenvedélyes – tetszik is nekem ez a szenvedély! Jó, hát tulajdonképpen túlzás, de mégis: azért kinek van ilyen pasija, hogy így bedobja magát. Hát azért ez rendkívüli, nem? Rendkívüli! Ennyire fontos vagyok neki? Hogy ezt képes csinálni?! Húhh! Nem esik jól, de azért van benne valami!
Tehát, ahogy a társnak a gyöngeségei tárulnak föl, szép lassan, átvált egy másik kapcsolódásba. Emlékeztek, tehát vagy olyan, aki idealizál, és akkor (a párja az,) aki őérte rajong, vagy pedig: akit meg lehet vetni!
Akiben látom a saját gyöngeségeim, sebzettséget, magányt, elutasítottságot, elhanyagoltságot – és benne megvethetem. Így én fönntartom ezt, hogy „én vagyok”, és benne gyűlölöm és utálom azt a részem, amivel nem merek kapcsolatba kerülni. Ezért beszélnek nárcisztikus személyek házastársai arról, hogy milyen megdöbbentő fordulatok tudnak történni akkor, amikor ők betegek lesznek. (19:38)
Mi történik például: beteg lesz a házastárs. Mit gondolnánk? Hogy van kölcsönösség, és akkor jaj, beteg; mi baj? Mi baj van? Hát odaállok, mert beteg. Odaállok, segítek... esetleg szívom a fogam, hogy most minek kell betegnek lenni, hát nem igaz mán.
De a nárcisztikus személy nem így válaszol a társa betegségére, mert gyűlöli a gyöngeségét. Ő egy ilyen náthás, allergiás nővel? Akinek csorog a takony az orrából? Ő, egy ilyen nővel jelenjen meg?!? Hát eleve a társválasztás nem egyszer azáltal motivált: olyan valakit választ, akivel meg lehet jelenni! Akivel meg lehet jelenni. Hát az Elnök Úr Lánya! S megyek, és látnivaló, hogy ÉN ki vagyok. Az Elnök Úr Lányával... Na de, ha az elnök úr lánya taknyos – hogy néz az ki? Hát oda az imidzs! Hát ne legyen taknyos! Valamit csináljon magával, velem ne szórakozzon! Ez nem vicc, az életemről van szó!! Hát sssz, sssssz; vörösen jön-megy?!? Hát körbenézek: egyedül az én nőm vörösorrú. Minden más humanoid képes rendes szőke, rózsaszín orral menni. Mi van, bohóc vagy? Vörös orral?!
Na, ez a nárcisztikus ember reakciója. Ez. Elkezdi megvetni a társát, amikor ő gyöngeséget mutat. Megy a... Begipszelik. (Vagy ne folytassam? Te egy érzékeny nő vagy. Nem tudom, mit ajánlhatnék. Véded magad, jó. A határaidat. Így van. Ne engedd túl közel, ami sok neked. De tényeg így van; nagyon fontos, hogy meg tudjuk védeni magunkat!) (21:55)
Szóval, ezek valós történetek: gipsz, kórház. A férfi nem az, hogy segítene. Ott tipeg, a friss gipszben (hát fekvőgipsz van rajta). Hát persze, hogy tipeg – hát rögtön járót kapna? Viccelsz? Egy fekvőgipsszel próbál hazamenni a feleség, a férfi meg megy előre. „Gyere már!!!”. (22:20)
Aranyosan nevettek ezen. De ez talán jó jel; hogy ez azért már képtelenség. És akkor ott szegény megáll – hát mégis, egy friss sérüléssel. Erre a férje: „Azért van a mankó, hogy használd!”: Ezt mondja a nárcisztikus. „Hát azért van! Most ÉN? Hát ne rám támaszkodjál. Használd a mankódat!”. Legszívesebben azt mondaná: „Ez a nő nem velem van. Hát ilyen fekvőgipsszel, nyomorultan kígyózik... Hogy néz ki?! Hát énnekem itt ne kígyózzon. Majd ha visszanyeri az emberi formáját.”
De most tényleg. Nem, nem tudom mi van. Nem akarom ilyen humorosan. De bennem is ilyen ambivalencia van. Annyira szörnyű, ahogy csinálom, ti meg nevettek. (23:20)
Az is lehet, hogy még a betegségében is rivalizál. Ugye, ez így van? Tehát a feleség ott van 39 fokos lázzal. Egyszer csak a férfi: Jaj, de rosszul vagyok! Hogy ővele kelljen foglalkozni. Hát az, hogy áldott állapotban van a felesége, semmit nem számít. GURUUULLLJJJ MÁÁÁÁR! Micsinálsz itt?!?
Azt mondta egyszer egy nárcisztikus férfi (orvos volt egyébként) a feleségének: A terhesség nem betegség, gyerünk már. Ez nem betegség, hogy itt sajnáltasd magad!
Mind emögött a logika mögött már értjük, hogy mi feszül. Hogyha nem kivételes, nem rendkívüli, nem gyönyörű, nem presztízs, nem az elnök lánya/fia (tessék, a nőknek is adunk valamit – kár, hogy nincs több elnök). (Vagy kell sok szervezet, ahhoz sok elnök, és akkor...)
Akkor már nem lehet őt arra használni, amire eddig használtuk (tehát az idealizálásán keresztül az önmagunk dicső énjének a megerősítésére), akkor másra használjuk. Minden esetben használjuk, csak akkor másképpen nyerünk belőle valamit. Azzal, hogy megvetjük és lenézzük. Gyűlöljük, utáljuk benne azt, ami a mi gyöngeségünk, de amit mi nem akarunk fölfedezni és elismerni. Akkor ez történik. Ezért azt lehet mondani, hogy minél nárcisztikusabb valaki (főleg, ha az már mondjuk egy személyiségzavarnak mondható), annál lehetetlenebb, elviselhetetlenebb vele élni. És ezért olyan rettenetesen fájdalmasan leegyszerűsítő, mikor mondjuk tőlem papként elkezdik azt kérdezni vagy firtatni, hogy „most akkor nem lehet válni?!?”. „És hogyha ilyen vagy olyan a férjem/feleségem akkor élethosszig?!?” (25:46)
Ez a megközelítés nem alkalmas arra, hogy föltárja az életnek a bonyolult árnyaltságát. Nem alkalmas arra. Egész nyilvánvaló, hogy… Mi a feladata annak, aki egy nárcisztikus személlyel él? Hogy megtanulja a határtartást. Ne váljon áldozattá. Ez a megkülönböztetés hihetetlenül fontos: szabadon hozhatok áldozatot valakiért, de lélektani szempontból az áldozathozatal azt jelenti, hogy hajlandó vagyok egyoldalúan is valamilyen befektetésre, gesztusra, valakiért valamiért. Akkor ez áldozat. Mert nem fogom visszakapni, nem 50%-ban adjuk... Áldozatot hozok. Lehet; hát hogyne lehetne egyoldalúan szabadon áldozatot hozni? Egy önátadásban. Nagyszerű, nagyszerű dolog. De ez nem egyenlő azzal, hogy valaki áldozat lett. Nem egyenlő vele! Itt behozhatjuk (tudom, leegyszerűsítve)... Nem keresztény emberek az mondhatják, hogy na, és egy ilyen esetben akkor? Akkor az Egyház az embertelenséget tanítja, ugye? Ennek a másik oldalán mi feszül? Az, amikor összemossák/mossuk a kultúrkereszténységben azt, hogy szabad önátadásban hozok áldozatokat is, vagyis hajlandó vagyok egyoldalú dolgokra is. Mert szeretlek, mert fontos vagy. De ez nem egyenlő azzal, hogy a kereszténység azt tanítaná, hogy „legyél áldozat”. Hát dehogy tanítja a kereszténység azt, hogy legyél áldozat! Hát ne legyél áldozat! Szabadon legyél képes az önádatásra, önfeledtségre – akár az áldozathozatalra. Szabadon! Ez rendben van – te húztál határokat. (27:58)
Azt mondom: ebben a dologban megnyitom magam! Ebben a dologban, tessék, amit csak tudok, odaadok! Viszonzás nélkül akár! Ez rendben van. Emlékeztek, hogy beszéltük: van föltétel nélküli szeretet. Hogyne volna? Hát nagy baj volna, ha nem lenne. De egy kapcsolatnak vannak föltételei. Egy társkapcsolatnak pl. a kölcsönösség. Ezért minél nárcisztikusabb valaki, annál kevésbé él kölcsönösségben – ezért egyre jobban megkérdőjelezhető, hogy az ott egy társkapcsolat-e?
Talán sikerül ezt érzékeltetnem? Amikor a kultúrkereszténység nevében összemosunk mindent, és azt mondjuk, hogy „a kereszténység azt tanítja, hogy a végső lehelletig hagyd, hogy áldozatot csináljon belőled valaki” – és azt te hagyod (itt van a súlypont; senkiből nem lehet áldozatot csinálni, ha ő nem hagyja). Ezért beszéltünk nagyon sokat arról, hogy Jézus nem egy áldozat a kereszten. Mindaddig, ameddig (akár Jézust is) bárkik áldozataként látjuk, tulajdonképpen mi történik? Nem a megváltás, megmenekülés életlogikájával nézzük a keresztény... a legfontosabb életeseményeket, Jézus legfontosabb életeseményeit, hanem ahatalom logikájával! Az a hatalom logikája. Attól még a hatalom logikája marad, hogy mi nem azt mondjuk, hogy „nekünk kell győzni”, hanem azt, hogy „na, áldozattá kell válni”. Attól az még a hatalom logikája, csak a másik oldalon vagyunk! Hát megmenekülés, megszentelődés, üdvösség – nem a hatalom logikájából fakad! Rendben van ez? Érthető?
A hatalom logikájából ilyen nem származik.
Ha Jézusnak az életáldozatát nézzük... Ezért nem is szeretek áldozatot mondani, mert mikor azt mondjuk... még az életáldozat... nem szeretem ezt a szót. Lehet, hogy furcsa nektek, hogy papként ezt mondom, hogy nem szeretem ezt a szót, hogy áldozat. De ezért nem szeretem. Mert könnyen félreérthető, és megtöltjük a hatalom logikájának a nézőpontjával! És ez nem esik jól. Mert nem a hatalom logikájával jött az üdvösség vagy megváltás vagy élet. Hát abból nem jön! Éppen annak a felülmúlásából jön. Tehát szabadon képes vagyok önátadásra, átadni magam – ebből jön. De abból... Hát látjátok, hogy ha valaki keresztény emberként a kereszténységet úgy értelmezi, hogy őneki (pl. egy nárcisztikus személytől) mindent el kell viselnie, meg még rá kell húznia, hogy na, még mit nem tettem meg érte, meg még melyik csuklómat nem törte el, vagy a szívemnek még melyik, picit ép részébe nem rúgott még bele? Hát ez nem a kereszténység! Ennek semmi köze a kereszténységhez. Ez sokkal inkább az ő saját sémájához áll közel, amit valamilyen hatalmi logikával átitatott kultúrkeresztény nézőpont legföljebb megerősít, és segíti annak a fönntartását. (31:56)
Tehát ezért... gyerünk. Ezért tehát itt továbbra sem az a valódi kérdés, hogy „most elváljak vagy ne váljak el?”, hanem, hogy tudsz-e határt tartani, vagy nem. Hogy ne legyél áldozat, találj rá a saját emberi méltóságodra, tudd megvédeni magad, érzed a saját értékedet, és élj ez alapján. Ez. EZ. (32:50)
Menünk bele akkor egy picit. Nézzük meg akkor most a nárcisztikus személynek a fájdalmát.
Nem az a célunk, hogy miközben beszélünk itt, hogy így szabadság, úgy árnyaltság, közben a nárcisztikus személyt bűnbakká tegyük és sajátosan fölküldjük a bitóra. Nem ez a dolgunk, hanem az, hogy értsük őt meg. Hogy ez mi is? Hogy mi történik vele? Tulajdonképpen a nárcisztikus személyben négy klasszikus, tipikus sémamód él.
1. Amitől retteg, hogy előkerül: az a magányos gyerkőc, aki azt éli meg, hogy egyedül van, nem szeretik, nem terjeszthető, nem fontos, nem értékes. Ez a magányos gyerek.
2. A másik, amiben van, az a grandiózus, az a hatalmas! Aki éppen emiatt előjogokkal rendelkezik, bárkivel bármit megtehet.
3. A harmadik mód az az önmagát megnyugtató (vagy: többé-kevésbé megnyugtatni képes) valaki, gyerkőc – már ott ez kialakul – aki azonban ezért elég súlyos árat fizet, mert a magányát nem tudja csillapítani. Ő egy olyan „izoláltságban, a magányában önmagát képes valamennyire megnyugtatni” személy. Sémamód, énmód – mindegy.
Tehát látjátok? Három valaki él benne: magányos gyerek, hatalmas (akinek mindent lehet), és valaki, aki úgy meg-megtudja magát nyugtatgatni valahogy. Mikor és miért? Amikor nincs az első kettőben. (35:05)
Ugye, ha hozzá tud férni ahhoz, hogy „jobb vagyok nálatok; mit, kis taknyosok!”, ugye, akkor nem kell „magát megnyugtató” létmódban lennie. Ugye, éppen akkor él és virul: valaki dicsőíti vagy valakit megaláz – akkor éppen ebben van. De mikor ez nem érhető el (feleség elment két napra, este van 10-kor), akkor elkezd neki beköszönni a magányos gyerek. Vele együtt az üresség érzése, a depresszióra való hajlam, a kifosztottság-érzés, az értéktelenség érzése, és ez annyira fenyegető számára, hogy elrohan ide, hogy valahogy megnyugtassa magát.
A nárcisztikus személy ezért, azt látjuk, elég tevékeny, elég aktív tud lenni, de ez a tevékenység, aktivitás nem egyszer inkább egy csomó függőséget jelent, amivel magát zsongítja. Hogy ne kelljen találkoznia a magányos gyerekkel. Ezért ez a folyamatos tevékenységben levése kétirányú. Nem is „tevékenységben levés”, inkább önmagának ez a (valahogy) fönntartása.
Az egyik lehet aktív. Ilyenkor a nárcisztikus személy pl. nekiáll autóversenyezni, hegyet mászni, jó veszélyes dolgokat; csak hogy valami menjen. Valami adrenalint, valami kalandot, trrrtrrrddd. Hogy ne kelljen találkoznia a magányos gyerekkel.
A másik irány a passzivitás – egészen a depresszióig mehet. De addig az út, ahogyan magát megpróbálja megnyugtatni és lekötni, hogy ne kelljen a magányos gyerekkel találkozni – na itt jön rengeteg függőség, ami inkább passzivitás: elkezd inni. Persze, hogy iszik! Iszik. Bármiféle kábítószer, internet végtelenségig. Akármi. Rengeteg függőség, csak hogy legyen, legyen – ne kelljen egy kicsit sem magánál lenni. Mert ha úgy érzi, hogy magánál van, akkor beköszön a magányos gyerek. Na, az elviselhetetlen. Üresség, szerethetetlenség – azt nem. Ezért magát valahogyan lefoglalja. És a magát valahogyan lefoglaló magatartásából rengeteg függőség szokott származni.
Látjuk, hogy nem könnyű az élete! Egy kicsit se! A környezetének se, de neki se.
A gyógyulása abba az irányba található (hogy egyáltalán a legminimálisabb mértékben kezdi felismerni, hogy amit csinál, az milyen hatást gyakorol a környezetére, és hogy van összefüggésben a saját rosszullétével. A másik, hogy sokszor hosszú munka után mer találkozni ezzel a nyomorult, magányos, kiüresedett, számára szerethetetlennek tűnő gyerekkel. (38:24)
Ameddig ez a találkozás nem történik meg, a gyógyulás sem történik meg. Ezért tulajdonképpen a legfrissebb szakirodalom (kizárólag!) azt mondja, hogy amikor beszéltünk a nárcisztikus személyiségzavarnak a tüneteiről (DSM), akkor valójában nem is a lényegről beszéltünk. Mert amikor leírjuk, hogy „másokat kihasznál, nem érez empátiát, másokat képes manipulálni, magának előjogokat feltételez, képtelen a meghitt kapcsolatokra” – ugye, beszéltünk ezekről. Valójában sokkal inkább arról beszéltünk, hogy az eredeti zavart, a csökkent értékűség, szégyen világát hogy kompenzálja túl. Tehát tulajdonképpen a tüneteket soroltuk föl!
Kizárólag azzal a móddal foglalkoztunk, ami a második mód: hogyan tartja fönn a magáról kialakított idealizált képét? Ezzel foglalkoztunk. És kivel és mivel nem foglalkoztunk? Nem foglalkoztunk a függőségre hajlamos valakivel, aki igyekszik magát megnyugtatni. Ha ez nem érhető el. És főleg a lényeggel nem foglalkozunk: a magányos gyerekkel. Tehát tulajdonképpen, ha a nárcisztikus személyt le akarjuk írni, ezzel kell kezdeni: hogy van benne egy magányos gyerek, aki (ütögetem, porzik; akarom hangsúlyozni, de úgy látszik, porsúlyozom; most meg ráülök; hát nem jó neki, tényleg)... Ő. Ővele. Aki ez a magányos gyerek. Ővele foglalkozni.
Itt megint hozok egy kapcsolati szálat. Miért szeretünk bele, és miért válunk függővé egy nárcisztikus személytől? Mert a szerelem révén megnyílnak az énhatárok, a tudattalanra (a személyiség egészére) rá tudnunk hangolódni, és például nagyon sok nő (de férfi is) ráhangolódik a ki nem mondott, sérült magányos gyerekre. Nem is esik róla szó!
Ha megkérdezik, miért lettél szerelmes Tündébe? Hát azért, mert egy lenyűgöző nő! Ha bárhol megjelenik, mindenki őt nézi. Hát... a kalandot, a szenvedélyt hozta az életembe, és még szép is. Hát!
De közben nem csak emiatt lett belé szerelmes, hanem azért, mert megszólította benne a gondoskodó szülőt. A nőben (akiben néhány tükör-neuron is van; a szervezetében) mikor szerelmes lesz, nem nehéz benne megszólítani a gondoskodó anyát. Sőt, nagyon könnyű. Ezért ott vagy, fiatal nőként, kultúrkereszténységtől megátkozottan. A kultúrkereszténységtől! Elátkozottan, a Mária Rádió kedves hallgatóinak. Nem a kereszténységről beszélek. Na, egyszer csak: itt van valaki! Én látom benne ezt a csöppséget! Én látom! Senki más nem látja, de én látom. És amikor bedobta a mobiltelefonomat a virágvázába, én akkor láttam benne azt az esendő kisfiút, aki olyan zavarodott volt. Az se tudta, hogy... Én, én láttam! Én! Senki más nem is látja, csak én!
S akkor azt mondod magadban, hogy ha egy ilyen jó(szívű) kislány, aki életemet-mindenemet... hogy majd én szeretlek! Gyere, kis pici! Majd én! Így. Majd én jövök és szeretlek. Senki nem lát jól téged. Csak azt a nagyszerűt látja meg a beképzeltet, meg az impulzívat. De én, én látom. Gyere. Gyere, megsimogatlak. Gyere anyucihoz. S én... Gyere, gyere. Smm smm smm smm.
De hát ebben érzitek, hogy micsoda életfájdalmak sűrűsödnek? (43:30)
És ebből van az, amit mutattam nektek egy héttel ezelőtt, hogy még 10-15 év múlva is azt mondja, hogy: „Elmentem egy lelkigyakorlatra, és most egy kicsit erőre találtam. Lehet, hogy valamit még meg kéne érte tennem. Még valamit, valamit... Mikor szerelmes voltam, akkor még éreztem. Most egy kicsit úgy eltávolodtunk, de lehet, hogy valamire még nem találtam rá, amire szüksége van. Kicsit megerősödöm, és akkor hátha, ha adnék még neki valamit...”
Tudjátok, hogy ettől a helyzet még rosszabb lesz? Még rosszabb lesz.
Ugyanis, amikor nekiáll a házastárs, hogy úgy áldozatot áldozat hátán, és mindent-mindent odaadjon: mit csinál a nárcisztikus ember? Még jobban megveti. Még inkább semminek tartja. Semminek és senkinek, akibe gátlástalanul belerúghat.
Elveszíti minden érdeklődését is iránta. Azt mondja: kinőttem már régen. Hát itt csúszik-mászik? Nem értékelni kezdni, mert a hatalom logikájával él ott ebben a grandiozitásában. Ha eljutna ehhez a magányos gyerekhez, fölismerné, hogy mi mindent tesz érte a társa. De nem mer hozzá elérkezni. Ezért nem engedheti meg magának, hogy fölismerje, hogy az egy micsoda nagy dolog! Mert azt a benne élő kisgyerek tudná fölismerni.
És tudjátok, itt is sok szín van. Nem egyszer úgy van ám, hogy egy nárcisztikus személy mondjuk egy társkapcsolatban, amikor olyan nagyon panaszos lesz, és síró és olyan gyönge, akkor ebben az esetben, hogyha ezzel egy másik embert meg tud nyerni, akkor megengedi magának a gyöngeséget. De csak ilyenkor! Csak ilyenkor, amikor biztosra mehet, hogy ezzel kap majd. Kap szeretetet, ölelést, mindent. Akkor „gyönge”. Ezért könnyen úgy tűnik, hogy na, van benne gyengeség és gyöngédség. Valójában az is a manipulálás világának a része. A betyárját! (45:52)
Látok férfiakat és nőket, akik még, még, még és még, miközben már régen a határokat kellene tartani! Nem „még és még”. Határt tartani! A határtartás az egyik legfontosabb dolog, amit az életben érdemes megtanulni. Az önátadás mellett. Ez a kettő!
Ha csak önátadás van, határtartás nélkül egészen ijesztő. Ha csak határtartás van önátadás nélkül, ugyanolyan ijesztő. (46:33)
Mit csináljunk? Gyorsan. Szeretnék részleteket hozni egy nárcisztikus kliens és a terapeuta beszélgetéséből. Na, ez talán érdekel titeket – nézzük meg lépésről lépésre valamit, és akkor utána majd még szövegelek.
Sématerápia. (47:05)
Dr. (Jeffrey) Young (ő a terapeuta – egyébként a sématerápia egyik atyja) és Carl, a nárcisztikus kliens.
Kérem, beszéljen a feleségéről? Milyen érzései vannak vele kapcsolatban?
Itt többek között azt mondta (a sématerápiának van kérdőíve, és akkor azt szokták használni a terápia során), hogy szeretné elcserélni a feleségét. (47:47)
Mást nem mondott.
Carl: Igen.
Dr. Young: Tehát rossz érzései vannak a kapcsolatukkal szemben. Esetleg csalódott.
Most már egy kicsi jobb a feleségem. Egy kicsit jobban kijövünk egymással, de többé vagy kevésbé túljutottam rajta.
Mi az, ami miatt csalódnia kellett benne? Mivel okozott csalódást?
Nos, azért volt kiábrándító, mert magas szintű volt az önazonossága, az igazságérzete, az öntudatossága és az intellektuális képességei.
Hogyan bánik ön a feleségével? (Néha kihagyok részeket.)
Régebben sokszor nagyon hideg és nagyon távolságtartó voltam vele; időnként ő ezt észre sem veszi.
A maga módján sokkal inkább énközpontú, mint én. Annyira csak a saját problémáinak a megszállottja, hogy a világot teljes mértékben kizárja. És ha nekem problémát okoz a saját érzelmeim átélése, hát akkor azt mondanám, hogy neki sokkal inkább problémái vannak a saját érzelmeivel.
De akkor mi vonzotta magát őhozzá?
Nos, hát kezdetben valamiféle rokonlelkűséget véltem fölfedezni benne. Ugyanis azt gondolom, hogy nagyon sok dologban hasonlítunk egymásra, mármint ami a rendellenes működésünket illeti. (Még talán mehet tovább egy picit, ugye? Ezek egymás után való ülések.)
Dr Y.: Abban az időben hogyan nézett ki Danielle? (A felesége.) Gyönyörű volt? Ő volt a maga ideálja?
Gyönyörű volt. De ne felejtsük el, hogy részeg voltam (na, csak várjatok még! Jó, én már tudom, mi jön, úgyhogy), és egy széken ültem. Ő is ült. Hhá-há! Hát mindig viccesen mesélem, hogy soha nem lettem volna szerelmes egy ilyen rövid nőbe!
De hát részeg voltam, és ültünk mind a ketten. Amit láttam belőle, az tetszett. Meg a haja színe.
Tehát akkor megfelelt az ön objektív föltételeinek?
Nincsenek objektív föltételek. Ezek amolyan megérzett, megfogalmazhatatlan föltételek, amikről nem is tudjuk, hogy honnan jönnek.
Dr Y.: De úgy tűnt, hogy ő megfelelt mindennek, ami ösztönösen összekapcsolja magukat.
Nos (közbevágott), ő megközelítette mindezt. És érdeklődött irántam, én pedig készen álltam. Úgy értem, hogy a tényezők egybeeséséről volt szó.
(Szünet.)
Dr Y.: Miközben beszélünk, úgy érzem, hogy amikor mondok valamit, ami egy kicsit talán megalapozatlan; talán csak enyhén tér el attól, amit maga érez, akkor ezt maga megragadja – visszavág, mintha csak vitatkoznánk. Érti, hogy mire gondolok? Ahelyett, hogy azt mondaná: Igen, igaza van; ez így van, csak egy kicsit másról van szó. Maga azt mondja: Ez teljes mértékben helytelen!
(Na, itt beavatkozik a terapeuta. Tükrözi a kliens magatartását, hogy vegye észre, hogy mit csinál, és az milyen hatással van a környezetére.
Carl, bosszúsan: Én nem csak egy kis különbséget látok; nem mondanám, hogy enyhén tér el. Inkább azt mondanám, hogy nagyon eltér. Teljesen különbözőnek látom. Én nagyon válogatós vagyok e tekintetben, ugye?
(Megyünk tovább.)
Amikor valakivel beszélget, akkor mit tapasztal? Milyen hatással van rá a maga viselkedése? Ahogy általában kijavítja a másik embert?
Nem tudom. (Könnyen nevet; ezt nem tudom, sikerült-e itt...) De mégis, mire gondol? Említette, hogy érzékeny ember.
Carl közbeszól: az emberek reakcióira normális mértékben vagyok érzékeny. Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy ez zavarja magát. Úgy tűnik, hogy ezek a helyreigazítások bosszantják magát.
Azt gondolom, hogy más embereket is fölbosszantana, ha minden kijelentésüket kijavítaná.
Tudja, én egy pszichológus vagyok, és megértem, hogy a maga helyzetében nagyon fontos perfekcionistának lenni és mindent a célkeresztben tartani. Ezért én azt tudom mondani, hogy, nos, az ön nézőpontjából életbe vágó és elengedhetetlen az a feladat, hogy mindent kijavítson.
Carl közbeszól: csak a beszélgetések során gondolom életbe vágónak vagy fontosnak.
Igen, azt próbálom elmondani, hogy egy pszichológus megpróbálja megérteni a maga szempontjait. Ha azonban egy másik emberrel teszi ezt, akkor úgy gondolom, hogy az az ember egyfajta kritikának fogja megélni. Mintha azt tudatná vele, hogy amit mondott, az nem volt elég intelligens. Meg sem közelítette a beszélgetésekkel szemben támasztott elvárásait.
Carl: Vagy mint egy szükségtelen kiegészítést egy olyan témához, amit nem kell folytatni.
Igen, De inkább az a vonatkozása foglalkoztat, amikor mások érzései sérülnek.
(Ugye látjuk, hogy hogyan igyekszik, igyekszik, igyekszik – hogy valami történjen. Még egyet olvasok, hogy ne legyen sok; mégiscsak. De közben ez nagyon tanulságos. Azt mondja Dr. Young:)
Szeretném tudni, hogy maga miért játssza ezt a játszmát? Hogy én okosabb vagyok, kijavítom – miért csinálja ezt? Milyen mögöttes célja van, amikor játékot játszik az emberekkel? (Ugye, ez a manipulálásra való utalás...)
Nem tudom. Természetes módon ösztönöz engem.
De úgy tűnik, hogy van erre a kérdésre egy mélyebb válasz. (Hogyan lehetne valahogy eljutni a magányos gyerekhez? Ezen megy a küzdelem. El lehet-e valahogy hozzá érni? Azt mondja Carl:)
Igen. Milyen általános célja van ennek a játszmának? Ha föl tudnék idézni egy olyan alkalmat, amikor játszmázom, akkor meg tudnám mondani az okát. De ha kifejezetten arra gondolok, hogy magával miért kezdek ilyen játszmába... Hát, hogyha ez ténylegesen eltávolít engem a beszélgetés tárgyától, akkor olyan módot ad, hogy kontrolláljam a témát, és eltereljem a figyelmet az érzelmi tartalomtól.
Az érzelmeket kiváltó beszélgetések során kényelmetlenül érzem magam. A játszma tehát kellemesebbé teszi a beszélgetést.
(Nem kell érezni.)
Nagyon örülök, hogy ezt mondja. Én is úgy érzem, hogy ez történik. Mit gondol, hogy mi az, ami kényelmetlenséget okoz magának, és amit megpróbál elkerülni? Hát mi történne, ha nem játszaná ezt a játszmát? Ha fölfednénk az érzéseinket egymás előtt? (56:08)
Megoszthatná velem a velem kapcsolatos érzelmi reakcióit. És én is megosztanám magával a magával kapcsolatos érzelmi reakcióim. Kérdéseket tehetnénk föl egymásnak az érzéseivel kapcsolatban, és maga nyíltan beszélgethetne velem az érzéseiről.
Azt hiszem, ez nehéz lesz. (Most már hanyadik óra után vagyunk? És még tulajdonképpen el se jutottunk oda, ahol a gyógyulásra szükség van. Na, most egy picit lerakom, mert azt mondod, hogy „Nem ezér' jöttem, hogy fölolvasson; hát ez... most már kapjon magához! Akármennyire is sérült nárcisztikusan. Mindennek van határa...”)
Beszéljünk arról, hogy mitől lett ilyen Carl? Miért vált ilyenné?
Elég jól leírható családi hátteret láthatunk. Nyilván nem mindig minden elem van így, de nagyjából a következőt látjuk.
Gyerekkorban (főleg azok, akik nárcisztikus személyiségzavarral élnek) őket nem szeretik föltétel nélkül. Fizikai szükségleteikre lehet, de az érzelmi szükségleteikre nem hangolódnak rá. Ezért ő állandóan egy sajátos magányosságban éli az életet, mert sem föltétel nélkül nem szeretik, sem az érzelmi szükségleteit nem elégítik ki. De ez hagyján!
Nem egyszer azonban elismeréseket tesz akkor, ha valami rendkívülit tesz. Akkor azonban elismerik. Ezért kialakul benne egy kép, hogy nem vagyok szerethető; egy nulla vagyok, egy senki vagyok – észre se vesznek. Na, de ha megnyerem a matek versenyt! Akkor meglepő módon az apám gratulál, és azt mondja: „NA!”
Ezért nem egyszer egy nárcisztikus személyiség családtörténetében egy nárcisztikus szülőt is látunk, aki a gyerekét a saját nárcisztikus szükségleteire használja ki. Vagyis, óriási követelményeket állít a saját gyerekével szemben, és csak akkor hajlandó őt elismerni, ha tökéletes. Mert akkor az ő gyereke lehet. Ezért kialakul egy ördögi spirál.
Ez a gyerek megtanulja azt, hogy ha átlagos, akkor NULLA. Amikor valaki átlagos, észre sem veszik. Egy átlagos gyerek nem számít, nem érdekes, nem fontos, 0. Ezért elkezdi ezt a grandiózus ént fölépíteni, és megpróbál megfelelni a szüleinek, hogy kapjon valami elismerést. Ha nem így, hát úgy!
Nem egyszer a szülők között is kettősséget látunk. Az egyik szülő csak a megvetéssel él. Egyszerűen nem számít neki a gyerek. A másik szülő pedig a teljesítményeket értékeli. Amit ő teljesítménynek tart. „Az én lányom a legszebb”. Fölöltözteti, minden; és akkor... De ha a lánya nem a legszebb, akkor: „Vofff! Hogy nézel ki?!”.
Azután ehhez a rendszerhez még sok minden hozzátartozik. Pl. az, hogy gyerekként a szülők (nem egyszer a saját szükségleteik érdekében) kihasználták, kizsákmányolták. Ezek lehettek nárcisztikus szükségletek (tehát, hogy veled akarok dicsekedni; te kell, hogy a legjobb legyél, és a többi). De bármilyen (szexuális, fizikai, bántalmazós, érzelmi) kizsákmányolás is lehetséges. Sok évvel ezelőtt ezt abban a témakörben fejtettük ki, hogy szülősítés. Tehát, hogy a gyerek önmagában nem volt érték; nem szerették és nem fejezték ki, hogy szerethető. Fizikailag lehet, hogy megadtak neki mindent; sőt, az is lehet, hogy elkényeztették. Anyagilag. (Nem fizikailag – anyagilag!) Mert ez is benne volt a rendszerben. „Az én gyerekemnek ez is van! Én a gyerekemnek ezt is odaadom!”
De közben fizikai érintés, gyöngédség, ölelés, puszi nincs. Az nincsen.
Sokszor azonban tárgyak vannak. És a szülő kizsákmányolja a gyerekét. Nem engedi meg neki, hogy gyerek legyen, hanem ővele puccoskodik, ővele jelenik meg. Házastársiasítja, szülősíti. Emlékeztek, erről sokat beszéltünk.
Tehát: megromlik a kapcsolata a férjével. Akkor a fiát kihasználja. (Gyerekek szoktak ilyet, hogy ugyanazt leejtik többször.)
Szóval, olyan szerepbe helyezi, ami megakadályozza azt, hogy ő gyerek legyen, és a saját szükségleteit jónak élje meg azáltal, hogy arra figyelnek és kielégítik. (62:05)
Tehát történik gyerekkorban egy manipulálás, egy kihasználás és kizsákmányolás. (62:14)
Ezen túl, nem egyszer, mert hogy a szülők tulajdonképpen érdektelenek a gyerekükkel szemben, amennyiben nem az ő céljaiknak az eszköze, ezért nem tartanak határokat. Tehát fütyül rá, hogy mit csinál a gyerek egyébként. Nem érdekli. Sose kérdezi meg.
Ezért történhet az meg, hogy bánthatja az idegen gyereket, hogy bárkitől bármit elvehet – a szülőt ez tulajdonképpen nem érdekli. Tehát megengedik a határátlépést, ilyen értelemben a gátlástalanságot, és nem mutatnak határokat.
Sőt, adott esetben följogosítják a gyereküket, hogy ő megteheti. Hát ő a legjobb gyerek!
Hogyhogy te jöttél másodiknak?! Majd én megmondom a tanítónőnek, hogy ilyen nem csinálhat. Az én gyerekem nem jöhet másodiknak!! Mert vagy ő kezdi, vagy senki! A pásztorjátékban vagy ő lesz Mária, vagy a gyerek nem lesz itt! Így van! Mivelünk ezt nem lehet csinálni. Mér, Jézus nem ezt mondta? Engedjétek hozzám a gyerekeket?!? Most el lehet dönteni. De most nézzen rá, atya (na hát ha így nevezhetem). Nézzen rá. Van nála szebb? Mér, ki az, a kis tökmag lesz? Ő lesz a jó Mária? Na, akkor asziszem ezt megbeszéltük. Megvan a Mária; még annyit kérek, hogy akármilyen József nem lehet mellette. (63:56)
Károly, Róbert, Sándor, Benedek, zsákba hozzák a telet, ő nem. Na, volt ott egy szőke gyerek – esetleg. De benn fogok ülni itt a próbákon; nézem, hogy hogy van.
Mmmmm. Hát ebben a világban naná, hogy megtanulom, hogy nincsenek határok. (64:23)
Tehát ez az a világ, amiből jön a nárcisztikus személy, és ez az, amiben tulajdonképpen megtanulja azt, hogy éppen ezzel a magányos gyerekkel nem is lehet törődni. Ugye tudjátok, hogy mi az, amit gyerekként megtanulunk tenni, kézbe venni, vinni, élni, cselekedni: hát amit látunk, hogy a szüleink csinálják! Vagy másokkal, vagy egymással, vagy velünk!
Na de, ha se az apám, se az anyám a bennem élő gyereket, aki vágyik a szeretetre, a fizikai gyöngédségre, a szükségletei fölismerésére – őt sose vették észre, sose figyeltek rá, sose volt fontos, akkor nem tanulom meg, hogy észrevegyem ezt a valakit! Egyszerűen nem tanulom meg a hozzá vezető utat. Teljesen tehetetlen leszek. Hiába vagyok 30-40-50-60 éves vállalatigazgató – a saját magányos gyerek részemhez egyszerűen azt sem tudom, hogy hogy álljak?!? Azt se tudom, hogy mi ez, vagy mi fán terem? Vagy ki ez? Teljes tehetetlenség. Hiszen nem kapott semmilyen mintát arra, hogy mit kell csinálni ezzel a kisgyerekkel?
Tehát látjuk, hogy a nárcisztikus személy tulajdonképpen egy hatalmas zavarban van. Pont ahhoz a részéhez szinte semmi kapaszkodót nem talál, akinek leginkább szüksége lenne a kapaszkodóra. Tehát szülőként sem tud segíteni a magában élő gyereknek se. Nem is tudja, hogy kell csinálni.
Na, még akkor most egy picit olvasok. Sűrű ez a nap, nem? Hogy úgy mondom, mondom. Na jó, de ti bírjátok. Ti vagytok a legjobbak! Ssz, sz. Ha kevesebb lenne: mit öntyönpöntyömözött itt velünk?
A terapeuta megmutatta, és beszélgettek Carllal, hogy létezik ez a magányos gyerek, elhagyatott gyerek; létezik ez a beképzelt, grandiózus. És létezik az önmagát megnyugtató, de aki egy magányosságban, izoláltságban nyugtatgatja magát.
Már most ezt tudja a kliens, és azt mondja Dr. Young:
Azt szeretném, hogy két különböző Carl jelenjen meg. Az egyik Carl a kisgyerek, aki szeretetet akar kapni az édesanyjától. A másik Carl pedig távolságtartóan viselkedik. (Ugye, ez a két nagy rész.)
Carl: Rendben. (Na, látjátok, azért jutottak valahova.)
Becsukja a szemét a kliens. Ez egy belső vizualizációs gyakorlat. Azt mondja:
Látja mindkét Carlt?
Igen.
Kérem, mutassa be mind a kettőt. Így megtudhatom, hogy miben különböznek az érzelmeik és a megjelenésük.
(Hogy ez milyen szép, ahogy a terapeuta azt mondja: érdekel, hogy mi van velük! Ugye, így történik egy gyógyulási folyamat. Engem érdekel. Mit éreznek? Hogy is van? Mutassa őket be! Milyen szép ez.)
Nos, az a Carl, aki szeretetet akar kapni az édesanyjától, nagyon szomorú. (Szünet.) Annyira szomorú, hogy a távolságtartó részt is elszomorítja. Háhá! (Nevet. Látszik az idegenség.)
Értem – mondja Young. Olyan, mintha megbénítaná a szomorúság. Mintha egész nap csak az ágyban fekve szeretne maradni. Annyira szomorú, hogy szinte meg sem tud mozdulni. (Carl, egy kis szünet után:)
Nem! Majdnem.
Dr. Young: Majdnem.
Carl: De nem teljesen úgy!
Dr. Young: És úgy érzi, hogy nincsen biztonságban, hogy nem szeretik, hogy elutasítják? Vagy csak magányos és ezért szomorú? Mi van vele?
Azt hiszem, hogy nem érzi magát biztonságban, mert …
Hát leginkább elutasítva érzi magát.
Dr Y.: Mit gondol, miért nem akarja az édesanyja úgy szeretni, ahogy szüksége volna rá?
Nem tudja. Az anyukája össze van zavarodva.
Azt gondolja, hogy valami nincs rendben vele?
Nem.
Mit gondol erről a helyzetről?
Nem érti.
Nem tudja?
Nem. Egészen egyszerűen csak nem érti.
Csak azt érzi, hogy nagyon hiányzik neki? És nem érti, hogy miért nem kaphatja meg? (Ugye látjátok: érzés, értelem; érzés, értelem; érzés...)
Most akkor magányosnak érzi magát?
Magányosnak érzi magát az édesanyja miatt. (Hű, de nagy dolog ez? Ki tudja, hogy hanyadik ülés... Hű, itt az idő. Most így engedjelek el titeket? Ne!!) (70:46)
(Akkor még kb. tíz beszédfordulat, akkor egy gyógyító végig eljutunk. Jó az úgy?)
Ez egy következő ülés. Dr Y.:
Most a távolságtartó Carl (ugye, aki önmagát tudja megnyugtatni) húzódjon egy kicsit a háttérbe, és hagyja a kicsi Carlt és Danielle-t kapcsolatba kerülni. Ugye, itt már nem az anyukával való kapcsolatba kerülés van, hanem a feleségével! Merthogy ezzel jön a kliens! Azt mondja: csukja be a szemét, és engedje meg, hogy a kicsi Carl és Danielle kapcsolatba kerüljenek! És akkor megláthatom, hogy mi történik, amikor csak ketten vannak, már most a távolságtartó Carl nélkül. Mit lát, hogy mi történik? (Ugye a kliensnek csukva a szeme.)
Fizikailag mi történik?
Igen, mit lát? Hogyan viszonyulnak egymáshoz?
Nézzen a kicsi Carlra, de képzelje el, hogy valamennyivel idősebb. Tehát, hogy már nem három éves.
Igen, persze, rendben.
Hát mit lát?
Nos, hát Carl bemászik Danielle ölébe.
S megérinti? Átöleli?
Igen. Danielle átöleli őt.
Milyen érzés ez?
Hát kellemes ez, jólesik. Belenéz Danielle szemébe, és nézi az arcát.
S ő ezt akarja?
Igen!
(A csecsemőkor: belenéz az arcába, és a másik visszanéz. Ott van az ölében – visszanéz. Ott van az ölében...)
Utolsó rövid rész akkor, hogy úgy jól menjetek haza. (72:58)
Dr Y.: Mit gondol, mi lesz a különböző Carlok következő lépése? Hogyan fejlődnek majd tovább a terápiában?
Carl: Nos, véleményem szerint az lenne a fontos, hogy a kicsi Carl elő tudjon jönni és itt is tudjon maradni.
(Ez, ugye, vonatkozik a terápiás ülésre is.)
Figyelmünket még inkább a távolságtartó Carlra kellene irányítani, s többet kellene vele is foglalkoznunk. Azt gondolom, hogy a kicsi Carl (ugye, ő a magányos) és a távolságtartó Carl kettőssége nagyon erőteljes abban a vonatkozásban, ahogy magamat látom. És minél inkább jelen van a kicsi, annál kevésbé van szükségünk a távolságtartóra.
(Hmmm!)
Értem. Tehát úgy gondolja, hogy a távolságtartó Carl automatikusan vissza fog vonulni, amikor a kicsi Carl jelenléte megerősödik.
Igen. Ezzel egyetértésben a mostani beszélgetésünk során másmilyennek látom magát, mint amilyennek a kezdetekben ismertem meg. Most sérülékenyebbnek látom, és úgy érzem, hogy több érzelmet mutat, mint korábban. Valamint nem köt bele az apró nyelvi fordulatokba.
(És ezt a mondatot hallgassátok meg!)
Mindez távolságtartó Carl dolga!
(Tyú, ez micsoda nagy dolog! Tyhhúú! Azért...)
Dr Y.: Igen, pontosan. Amit az előbb elmondott, az már létre is jött. Most már sokkal kevésbé jellemzőek magára a távolságtartó Carl tulajdonságai. (Tehát, a kicsivel való kapcsolata ténylegesen megváltoztatta a távolságtartó Carlt.)
Hmm, így van. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljek a kicsivel, vagy általánosabban fogalmazva „hozzáférjek az érzelmeimhez” – ebben egyáltalán nem vagyok gyakorlott. Ugyanakkor nagyon fontos számomra, hogy már képes vagyok rá. A kicsi Carllal kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy fontos előjönnie és elöl is maradnia. (75:36)
Akkor köszönöm a figyelmeteket!
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés
Látom, hogy van még mozgás, de majd megtaláljátok a helyeteket, és akkor közben én meg mondom, mondom, hogy az időt jól ki tudjuk használni. Elképzelhető, hogy ma be tudjuk fejezni grandiozitás, följogosítottság, kivételesség, rendkívüliség, előjogok sémamódunkat. Majd meglátjuk.
Mindenesetre egy gyors ismétlés. Arról van szó, hogy megkülönböztettük azt, amikor valaki alapesetben, alaphelyzetben a maga egyszerűségében hozza ezt a téveszmés belső világot. Akkor ő tulajdonképpen, amikor magát különbnek és rendkívülinek tartja; úgy gondolja, hogy neki előjogai vannak és bizonyos dolgokat megtehet; hogy a különbség szabályai nem érvényesek rá és a többi, és a többi. Akkor azt lehetne mondani, hogy ő éppen tulajdonképpen rendületlenül továbbviszi és folytatja azt az élettapasztalatot, amit gyerekkorból hoz. Ezért a gyógyulása is bizonyos szempontból egyszerű a nárcisztikus sérültség (vagy főleg, ha már személyiségzavart mondunk), ahhoz képest. Mert ebben az esetben tulajdonképpen két kulcsa van a gyógyulásának. Az egyik: hogy megtanuljon kölcsönösségben lenni. Megtanuljon másokat tisztelni, másokat megbecsülni. Másoknak is azt adni, amit magának is gondol, hogy az természetes, hogy az az övé. Tehát a kölcsönösség megtanulása az egyik kulcs, annak a kifejezése, tiszteletben tartása, értékelése és a többi. A másik pedig: a határok tartása.
Mind a kettő nem kis munka! Mikor azt mondom, hogy viszonylag egyszerű, ezzel nem azt mondom, hogy gyors. Vagy hogy könnyen megy. Csak „egyszerű”. Ez két egyszerű dolog. Határtartás, kölcsönösség. Néhány év alatt már vannak eredmények! De kis eredmények is tudnak nagyon lelkesítőek lenni a környezet számára. Azt mondják: na, na, na! Akkor...
Erről beszéltünk (és beszélünk) kevesebbet, mert ami a nagy témánk (és amit valami sajátos kultúrjellemzőként is felfedezhetünk), ez a nárcisztikus sérülés!
És akkor itt fontos lenne megkülönböztetünk azt, hogy valakinek van nárcisztikus sérülése attól, hogy ő egy nárcisztikus személyiségzavarral élő valaki. Nyilván húzhatunk egy egyenest, és nézhetjük azt, hogy valaki hol van: nárcisztikus sérülés, még nagyobb sérülés, hatalmas sérülés, és itt a végpont: ott pedig egy súlyos személyiségzavar áll már. (03:19)
Ezért (merthogy a nárcisztikus személy olyan valaki, aki azt, ahogyan ő lekezel másokat, manipulál másokat, uralkodik és hatalmaskodik mások fölött, előjogai vannak és a többi; grandiozitás, feljogosítottság) ahogyan ő ezt teszi, ez valaminek a túlkompenzálása. Mégpedig a csökkent értékűségnek és az érzelmektől való megfosztottságnak a kompenzálása.
Ezért (na, emlékeztek!), hogy amikor beszéltünk a csökkent értékűség, szégyen sémáról (kicsi vagyok, szerethetetlen vagyok, egyedül vagyok, olyan nyomorult vagyok; nem tudom, hogy egyáltalán lehet-e engem szeretni, képes vagyok-e én szeretni, fontos vagyok-e valakinek, van-e annak értelme egyáltalán, hogy itt vagyok; hogy olyan könnyen magányosnak érzem magam és értéktelennek), hogy ezt ugye könnyebb vállalnunk? Ugye? Ez olyan... ha kimondok öt ilyet, máris jön valaki, hogy szeressen.
Igen ám, de mi áll ennek a sémának az árnyékában? Hogy akinek van csökkent értékűség, szégyenkezés belső hiedelemvilága, őbenne nárcisztikus sérülés is van! (Puszi a homlokotokra.)
Ezt nem olyan könnyű beismerni, elfogadni! Ezt nem rakjuk ki az ablakba! Ugye, mert azt, hogy kicsi vagyok, védtelen vagyok, ez, ahh, szeressetek – ez rendben van. De hogy fölismerjük, hogy nárcisztikus sérüléssel élünk (és ez a nárcisztikus sérülés ez éppenséggel egyébként ennek a csökkent értékűség, szégyen sémának a logikája szerint is) a túlkompenzáláskor pontosan mit jelez? Kritikus vagyok, ellenséges vagyok, másokat lenézek, másokat lekezelek, állandóan összehasonlítok és mindig győzni akarok fölötted – hát már akkor is erről beszéltünk! Tehát ami a mélyben a csökkent értékűséggel, szégyennel való viaskodásunk, az a felszínen (nagyon sajátosan) a nárcisztikus sérülésnek a tüneteit mutatja.
Rendicsek ez? Ezt nem, nem, nem olyan könnyű közel engedni magunkhoz. Mert – főleg, ahogy beszélünk a nárcisztikus sérülésről – nem tűnik szimpatikusnak. Ugye?
De amikor azt mondtuk, hogy „szégyenkezik, meg olyan kis nyomorult”, rögtön empatizálunk vele.
Ezért, amikor meséltem nektek történeteket arról, hogy milyen a csökkent értékűség, szégyen séma – s hogy nem ismeretlen számomra; na, most akkor itt a másik oldal! Egészen nyilvánvaló pl., hogy nekem is van nárcisztikus sérülésem. Hát ez nyilvánvaló! Van bennem egy elhanyagolt gyerek, aki kezd azért egyre jobb állapotba kerülni. Mert van, aki szeresse: a bennem élő felnőtt (meg szülő) elkezdte szeretni a bennem élő elhanyagolt gyereket, így kezd egyre jobban lenni. De attól még a nárcisztikus sérülése megvan! És ez a nagy kérdés, hogy hogyan vesszük kézbe a nárcisztikus sérülésünket! Hát a legtöbbünknek nincsen nárcisztikus személyiségzavara. Na de csökkent értékűség, szégyen sémája sokaknak van! Hogyne volna? Érzelmektől való megfosztottság séma?! Érzelmi szükségleteinkre nem megfelelő válaszadás gyerekkorban?! Hát hogyne volna ez ismerős? Akkor van nárcisztikus sérülés is. Cupp, cupp, cupp! (07:07)
Tehát érdemes most azt, amit bő egy évvel ezelőtt olyan közel mertünk engedni magunkhoz, most egy kicsit a fonákjáról is elgondolkodni: na tényleg, tényleg... Akkor tőlem se annyira idegen!
Hát abban is biztos egy sérülésnek valamiképpen a kézbe vétele, kézben tartása van, hogy én ide kiállok és itt nyomom. Nemde? Hát ha valakinek nincs nárcisztikus sérülése, mit ugrálna egy színpadon? Mi motiválná őt, hogy „ide nézzetek, mit csinálok én?!”. Hát nincs rá szüksége! Szereti őt egy-két ember, és jól van! Nem ugrál itt tizenvalahány éve keddenként mániákusan... (08:00)
Szóval, ezzel csak azt akarom mondani, hogy belülről ismerem, hogy milyen a nárcisztikus sérülés. Hha?! Hát csak rám kell nézni. Na de azt is ismerem belülről, hogy kézbe lehet venni, hogy lehet vele valamit kezdeni. Nagyon is lehet a gyógyulás irányába menni! Hogyne lehetne? Nagyon is!
És hogy éppenséggel ez megint azt a jó hírt hozza, hogy egyáltalán nem akkora katasztrófa, hogy megsérültünk. Úgyis megsérül mindenki! Ha valaki nem sérül meg, még rosszabb neki! Te jó ég... micsoda teher van rajta, nem?
Szóval ez a jó hír, hogy ott, ahol megsérülünk, éppen ott alkalmassá lehetünk valami értéknek, növekedésnek az elindítására. Csak nem mindegy, hogy az kézbe van-e véve, kontrolláljuk-e és a többi. (Na, a bevezető megvolt.)
Beszéltünk arról, hogy miért vonzó a nárcisztikus személy (ez is olyan mit sütsz, kis szűcs – majd gyakorlom otthon).
Hogy mitől vonzó, nem ismétlem el. De ott csatlakoznék, hogy milyenek a kapcsolatai. Emlékeztek? Öt pontban összefoglaltuk. Nem kell tudni, de lehet, hogy valaki emlékszik rá, hogy egy nárcisztikus személy, minél inkább nárcisztikus, annál inkább mire használja a kapcsolatait? (10:00)
Hogy rajongjanak érte? Igen, vagyis hogy az ideális, idealizált, grandiózus önmagának a fönntartására használja. S akkor ezt öt módon teszi meg a kapcsolatai révén (gyors ismétlés). Arra használja és azért tartja fönn a kapcsolatait, hogy az idealizált énképét azáltal megerősítse, hogy:
1. Mások csodálják, elismerjék, rajongjanak érte stb.
2. Arra használja őket, hogy lenézhessen, leértékeljen másokat (majd a folyamatról szeretnék beszélni). Az is elég jó neki – akkor is megvan a különbség. Ha te csodálsz engem, akkor rendkívüli vagyok; ha lenézlek, akkor is hozzád képest rendkívüli vagyok. Ugyanott vagyunk – csak neked nem olyan jó. De egy nárcisztikus személy fütyül rá, hogy neked mi jó. Neki jó.
3. Olyat keres, akiben megvetheti a saját gyöngeségeit, amiket nem szívesen ismer be magánál, de nálad látja. (Elnézést, ha mutogatok; ez csak ilyen túlmozgás ma este.)
4. Akiknek az általa idealizált nagyságában részt vehet. Ugye? „Tegnap vacsoráztam... az Elnök Úrral”. (Azt ugye nem tudjuk, hogy milyen elnök, de Elnök Úr.) Sőt, az elnök úr vacsorázott tulajdonképpen VELE. Tehát fontos számára idealizálni embereket. Egyébként a nárcisztikus személy szívesen két részre osztja a világot: alantas pórnép (porbafingók – ugye, ez egy semmi kifejezés egy komolyabb zavarú nárcisztikustól), és aztán van az elit. Az ELIT. ÉN meg az ELIT.
5. Akiket céljai érdekében eszközként használhat.
Ez az öt kapcsolódási mód, amikor tombol valakiben az önmagáról alkotott, idealizált, grandiózus, hatalmas följogosított kép és ennek a fönntartására irányuló törekvés. (12:40)
S akkor beszéltünk arról, hogy kik lesznek nagyon könnyen áldozattá? Olyanok, akik éppenséggel lehet, hogy a csökkent értékűség, szégyen séma miatt meg is szokták, hogy őket kihasználják, eszköznek tekintsék, ne törődjenek velük, beléjük rúgjanak, semmibe vegyék, megalázzák, bántsák. Ugye, eleve ez az ismerős világ neki. Ezért, amikor egy nárcisztikus személy bántja, az neki természetes. Föl se tűnik nem egyszer. Van, hogy 10-15 évig nem tűnik föl.
Nem egyszer úgy jönnek olyanok, akik mondjuk egy komolyabb személyiségtorzulással, zavarral élő nárcisztikus embernek a házastársai, hogy ilyen bizonytalanul, 10-15-20 év házasság után, hogy én nem tudom, hogy velem van a baj? (13:33)
Vagy az nagy baj, hogy a férjem meg szokott verni? (Láttam, hogy van, akinek ez olyan furcsa; vagy ezen néhányan derülünk, mert váratlan. De aki így lesz társa egy súlyosabban nárcisztikus valakinek, őneki ez föl se tűnik, mert ő a gyerekkori világát viszi tovább. Hát láttam: apám is vert engem is, anyát is – és most is ez történik...)
Egyszer olyat sóhajtott nálam valaki, aki már 40 elmúlott, már sok gyerekes anya volt: Tulajdonképpen szerintem a férjem engem nem vesz emberszámba! S a gyógyulásának volt egy fontos pillanata, amikor azt mondja, hogy: Hát én egy emberi lény vagyok! Képzeljétek ezt el. Ült maga előtt, és egyszer csak átélte azt, hogy hát hiszen én egy emberi lény vagyok!
Valaki negyvenvalahány évesen, sok gyerekes anyaként először elért ide. (14:50)
Olyanok, akikben csökkent értékűség, szégyen séma van, ezért önértékelés, főleg pedig az önbecsülés nagy hiánya – ezért ővele sok mindent meg lehet tenni, mert csak azt kapja, amit magadról gondol. Emiatt őneki is nárcisztikus sérülése van, tehát a kapcsolat elején lépre lehet csalni, azzal, ahogyan a nárcisztikus személy őt idealizálja. Sslll!! Bekapja a horgot. Hmm!! Valaki engem, nem is, hogy emberszámba vesz, hanem azt mondja, hogy én vagyok az ő hercegnője?!? Hát ez... fényévekkel több, mint ami amit én gondoltam eddig magamról! Hogy hercegnő lehetnék egy férfi oldalán? Én, a kis szürke veréb?!? Én asszem hozzámegyek, ha megkér.
Ez ez. Tehát megvan a sérülés, és a sérülést eltalálja a nárcisztikus személy. És... Hhh!! Valami vágyott jövőkép földereng, amit még elképzelni is gyönyörű. És természetesen ehhez még hozzájárulhat az, hogy olyan valaki, aki éppenséggel mondjuk a csökkent értékűség, szégyen (vagy sok esetben az alkalmatlanság) sémával karöltve hajlamos a függőségre!
Ezért aztán kapaszkodik (hiába nárcisztikus a társa) bele, hogy akkor legalább rajta keresztül legyen valami. Miközben, na... Érthető ez, ugye? Érthető a rendszer, nem ragozom már most.
Hogy néz ki akkor a kapcsolata a folyamatiságában? Ezt érdemes látni!
Először történik az, hogy a nárcisztikus személy tele van: hhhhHHHH! Muszáj, hogy valaki táplálja, erősítse ezt a följogosított, grandiózus valakicsodát benne, ezért keres valakit, aki felé megy a vonzalma. Hát kit talál vonzónak? Az előbb leírt személyt. Nagyon vonzónak tartja, kihalássza. „Rabul ejti”, meghódítja, tiddiddikk. Hiszen előzékeny, jól tud alkalmazkodni.
Mik a következő lépések? A társ addig fontos, ameddig idealizálni lehet, és rajta keresztül én értékesnek láthatom magam. Igen ám, de ahogy együtt élünk, a társam egyre inkább kezdi megmutatni a gyöngeségeit. Ez pontosan így szokott menni, ugye? Megy, együtt élünk/vagyunk, randizunk, találkozunk, egyszer csak fölvesz egy telefont, miközben beszélgetünk. MiVAN??? Mikó velem beszééész?!? Akkor fogja a telefont, berakja a virágvázába. S a másik: hát tulajdonképpen tényleg nem volt szép dolog, hogy telefonáltam. Most, hogy így egy éves a kapcsolatunk, és ilyet csináltam... Van benne igazság. Tényleg. Meg hát olyan heves is, meg szenvedélyes – tetszik is nekem ez a szenvedély! Jó, hát tulajdonképpen túlzás, de mégis: azért kinek van ilyen pasija, hogy így bedobja magát. Hát azért ez rendkívüli, nem? Rendkívüli! Ennyire fontos vagyok neki? Hogy ezt képes csinálni?! Húhh! Nem esik jól, de azért van benne valami!
Tehát, ahogy a társnak a gyöngeségei tárulnak föl, szép lassan, átvált egy másik kapcsolódásba. Emlékeztek, tehát vagy olyan, aki idealizál, és akkor (a párja az,) aki őérte rajong, vagy pedig: akit meg lehet vetni!
Akiben látom a saját gyöngeségeim, sebzettséget, magányt, elutasítottságot, elhanyagoltságot – és benne megvethetem. Így én fönntartom ezt, hogy „én vagyok”, és benne gyűlölöm és utálom azt a részem, amivel nem merek kapcsolatba kerülni. Ezért beszélnek nárcisztikus személyek házastársai arról, hogy milyen megdöbbentő fordulatok tudnak történni akkor, amikor ők betegek lesznek. (19:38)
Mi történik például: beteg lesz a házastárs. Mit gondolnánk? Hogy van kölcsönösség, és akkor jaj, beteg; mi baj? Mi baj van? Hát odaállok, mert beteg. Odaállok, segítek... esetleg szívom a fogam, hogy most minek kell betegnek lenni, hát nem igaz mán.
De a nárcisztikus személy nem így válaszol a társa betegségére, mert gyűlöli a gyöngeségét. Ő egy ilyen náthás, allergiás nővel? Akinek csorog a takony az orrából? Ő, egy ilyen nővel jelenjen meg?!? Hát eleve a társválasztás nem egyszer azáltal motivált: olyan valakit választ, akivel meg lehet jelenni! Akivel meg lehet jelenni. Hát az Elnök Úr Lánya! S megyek, és látnivaló, hogy ÉN ki vagyok. Az Elnök Úr Lányával... Na de, ha az elnök úr lánya taknyos – hogy néz az ki? Hát oda az imidzs! Hát ne legyen taknyos! Valamit csináljon magával, velem ne szórakozzon! Ez nem vicc, az életemről van szó!! Hát sssz, sssssz; vörösen jön-megy?!? Hát körbenézek: egyedül az én nőm vörösorrú. Minden más humanoid képes rendes szőke, rózsaszín orral menni. Mi van, bohóc vagy? Vörös orral?!
Na, ez a nárcisztikus ember reakciója. Ez. Elkezdi megvetni a társát, amikor ő gyöngeséget mutat. Megy a... Begipszelik. (Vagy ne folytassam? Te egy érzékeny nő vagy. Nem tudom, mit ajánlhatnék. Véded magad, jó. A határaidat. Így van. Ne engedd túl közel, ami sok neked. De tényeg így van; nagyon fontos, hogy meg tudjuk védeni magunkat!) (21:55)
Szóval, ezek valós történetek: gipsz, kórház. A férfi nem az, hogy segítene. Ott tipeg, a friss gipszben (hát fekvőgipsz van rajta). Hát persze, hogy tipeg – hát rögtön járót kapna? Viccelsz? Egy fekvőgipsszel próbál hazamenni a feleség, a férfi meg megy előre. „Gyere már!!!”. (22:20)
Aranyosan nevettek ezen. De ez talán jó jel; hogy ez azért már képtelenség. És akkor ott szegény megáll – hát mégis, egy friss sérüléssel. Erre a férje: „Azért van a mankó, hogy használd!”: Ezt mondja a nárcisztikus. „Hát azért van! Most ÉN? Hát ne rám támaszkodjál. Használd a mankódat!”. Legszívesebben azt mondaná: „Ez a nő nem velem van. Hát ilyen fekvőgipsszel, nyomorultan kígyózik... Hogy néz ki?! Hát énnekem itt ne kígyózzon. Majd ha visszanyeri az emberi formáját.”
De most tényleg. Nem, nem tudom mi van. Nem akarom ilyen humorosan. De bennem is ilyen ambivalencia van. Annyira szörnyű, ahogy csinálom, ti meg nevettek. (23:20)
Az is lehet, hogy még a betegségében is rivalizál. Ugye, ez így van? Tehát a feleség ott van 39 fokos lázzal. Egyszer csak a férfi: Jaj, de rosszul vagyok! Hogy ővele kelljen foglalkozni. Hát az, hogy áldott állapotban van a felesége, semmit nem számít. GURUUULLLJJJ MÁÁÁÁR! Micsinálsz itt?!?
Azt mondta egyszer egy nárcisztikus férfi (orvos volt egyébként) a feleségének: A terhesség nem betegség, gyerünk már. Ez nem betegség, hogy itt sajnáltasd magad!
Mind emögött a logika mögött már értjük, hogy mi feszül. Hogyha nem kivételes, nem rendkívüli, nem gyönyörű, nem presztízs, nem az elnök lánya/fia (tessék, a nőknek is adunk valamit – kár, hogy nincs több elnök). (Vagy kell sok szervezet, ahhoz sok elnök, és akkor...)
Akkor már nem lehet őt arra használni, amire eddig használtuk (tehát az idealizálásán keresztül az önmagunk dicső énjének a megerősítésére), akkor másra használjuk. Minden esetben használjuk, csak akkor másképpen nyerünk belőle valamit. Azzal, hogy megvetjük és lenézzük. Gyűlöljük, utáljuk benne azt, ami a mi gyöngeségünk, de amit mi nem akarunk fölfedezni és elismerni. Akkor ez történik. Ezért azt lehet mondani, hogy minél nárcisztikusabb valaki (főleg, ha az már mondjuk egy személyiségzavarnak mondható), annál lehetetlenebb, elviselhetetlenebb vele élni. És ezért olyan rettenetesen fájdalmasan leegyszerűsítő, mikor mondjuk tőlem papként elkezdik azt kérdezni vagy firtatni, hogy „most akkor nem lehet válni?!?”. „És hogyha ilyen vagy olyan a férjem/feleségem akkor élethosszig?!?” (25:46)
Ez a megközelítés nem alkalmas arra, hogy föltárja az életnek a bonyolult árnyaltságát. Nem alkalmas arra. Egész nyilvánvaló, hogy… Mi a feladata annak, aki egy nárcisztikus személlyel él? Hogy megtanulja a határtartást. Ne váljon áldozattá. Ez a megkülönböztetés hihetetlenül fontos: szabadon hozhatok áldozatot valakiért, de lélektani szempontból az áldozathozatal azt jelenti, hogy hajlandó vagyok egyoldalúan is valamilyen befektetésre, gesztusra, valakiért valamiért. Akkor ez áldozat. Mert nem fogom visszakapni, nem 50%-ban adjuk... Áldozatot hozok. Lehet; hát hogyne lehetne egyoldalúan szabadon áldozatot hozni? Egy önátadásban. Nagyszerű, nagyszerű dolog. De ez nem egyenlő azzal, hogy valaki áldozat lett. Nem egyenlő vele! Itt behozhatjuk (tudom, leegyszerűsítve)... Nem keresztény emberek az mondhatják, hogy na, és egy ilyen esetben akkor? Akkor az Egyház az embertelenséget tanítja, ugye? Ennek a másik oldalán mi feszül? Az, amikor összemossák/mossuk a kultúrkereszténységben azt, hogy szabad önátadásban hozok áldozatokat is, vagyis hajlandó vagyok egyoldalú dolgokra is. Mert szeretlek, mert fontos vagy. De ez nem egyenlő azzal, hogy a kereszténység azt tanítaná, hogy „legyél áldozat”. Hát dehogy tanítja a kereszténység azt, hogy legyél áldozat! Hát ne legyél áldozat! Szabadon legyél képes az önádatásra, önfeledtségre – akár az áldozathozatalra. Szabadon! Ez rendben van – te húztál határokat. (27:58)
Azt mondom: ebben a dologban megnyitom magam! Ebben a dologban, tessék, amit csak tudok, odaadok! Viszonzás nélkül akár! Ez rendben van. Emlékeztek, hogy beszéltük: van föltétel nélküli szeretet. Hogyne volna? Hát nagy baj volna, ha nem lenne. De egy kapcsolatnak vannak föltételei. Egy társkapcsolatnak pl. a kölcsönösség. Ezért minél nárcisztikusabb valaki, annál kevésbé él kölcsönösségben – ezért egyre jobban megkérdőjelezhető, hogy az ott egy társkapcsolat-e?
Talán sikerül ezt érzékeltetnem? Amikor a kultúrkereszténység nevében összemosunk mindent, és azt mondjuk, hogy „a kereszténység azt tanítja, hogy a végső lehelletig hagyd, hogy áldozatot csináljon belőled valaki” – és azt te hagyod (itt van a súlypont; senkiből nem lehet áldozatot csinálni, ha ő nem hagyja). Ezért beszéltünk nagyon sokat arról, hogy Jézus nem egy áldozat a kereszten. Mindaddig, ameddig (akár Jézust is) bárkik áldozataként látjuk, tulajdonképpen mi történik? Nem a megváltás, megmenekülés életlogikájával nézzük a keresztény... a legfontosabb életeseményeket, Jézus legfontosabb életeseményeit, hanem ahatalom logikájával! Az a hatalom logikája. Attól még a hatalom logikája marad, hogy mi nem azt mondjuk, hogy „nekünk kell győzni”, hanem azt, hogy „na, áldozattá kell válni”. Attól az még a hatalom logikája, csak a másik oldalon vagyunk! Hát megmenekülés, megszentelődés, üdvösség – nem a hatalom logikájából fakad! Rendben van ez? Érthető?
A hatalom logikájából ilyen nem származik.
Ha Jézusnak az életáldozatát nézzük... Ezért nem is szeretek áldozatot mondani, mert mikor azt mondjuk... még az életáldozat... nem szeretem ezt a szót. Lehet, hogy furcsa nektek, hogy papként ezt mondom, hogy nem szeretem ezt a szót, hogy áldozat. De ezért nem szeretem. Mert könnyen félreérthető, és megtöltjük a hatalom logikájának a nézőpontjával! És ez nem esik jól. Mert nem a hatalom logikájával jött az üdvösség vagy megváltás vagy élet. Hát abból nem jön! Éppen annak a felülmúlásából jön. Tehát szabadon képes vagyok önátadásra, átadni magam – ebből jön. De abból... Hát látjátok, hogy ha valaki keresztény emberként a kereszténységet úgy értelmezi, hogy őneki (pl. egy nárcisztikus személytől) mindent el kell viselnie, meg még rá kell húznia, hogy na, még mit nem tettem meg érte, meg még melyik csuklómat nem törte el, vagy a szívemnek még melyik, picit ép részébe nem rúgott még bele? Hát ez nem a kereszténység! Ennek semmi köze a kereszténységhez. Ez sokkal inkább az ő saját sémájához áll közel, amit valamilyen hatalmi logikával átitatott kultúrkeresztény nézőpont legföljebb megerősít, és segíti annak a fönntartását. (31:56)
Tehát ezért... gyerünk. Ezért tehát itt továbbra sem az a valódi kérdés, hogy „most elváljak vagy ne váljak el?”, hanem, hogy tudsz-e határt tartani, vagy nem. Hogy ne legyél áldozat, találj rá a saját emberi méltóságodra, tudd megvédeni magad, érzed a saját értékedet, és élj ez alapján. Ez. EZ. (32:50)
Menünk bele akkor egy picit. Nézzük meg akkor most a nárcisztikus személynek a fájdalmát.
Nem az a célunk, hogy miközben beszélünk itt, hogy így szabadság, úgy árnyaltság, közben a nárcisztikus személyt bűnbakká tegyük és sajátosan fölküldjük a bitóra. Nem ez a dolgunk, hanem az, hogy értsük őt meg. Hogy ez mi is? Hogy mi történik vele? Tulajdonképpen a nárcisztikus személyben négy klasszikus, tipikus sémamód él.
1. Amitől retteg, hogy előkerül: az a magányos gyerkőc, aki azt éli meg, hogy egyedül van, nem szeretik, nem terjeszthető, nem fontos, nem értékes. Ez a magányos gyerek.
2. A másik, amiben van, az a grandiózus, az a hatalmas! Aki éppen emiatt előjogokkal rendelkezik, bárkivel bármit megtehet.
3. A harmadik mód az az önmagát megnyugtató (vagy: többé-kevésbé megnyugtatni képes) valaki, gyerkőc – már ott ez kialakul – aki azonban ezért elég súlyos árat fizet, mert a magányát nem tudja csillapítani. Ő egy olyan „izoláltságban, a magányában önmagát képes valamennyire megnyugtatni” személy. Sémamód, énmód – mindegy.
Tehát látjátok? Három valaki él benne: magányos gyerek, hatalmas (akinek mindent lehet), és valaki, aki úgy meg-megtudja magát nyugtatgatni valahogy. Mikor és miért? Amikor nincs az első kettőben. (35:05)
Ugye, ha hozzá tud férni ahhoz, hogy „jobb vagyok nálatok; mit, kis taknyosok!”, ugye, akkor nem kell „magát megnyugtató” létmódban lennie. Ugye, éppen akkor él és virul: valaki dicsőíti vagy valakit megaláz – akkor éppen ebben van. De mikor ez nem érhető el (feleség elment két napra, este van 10-kor), akkor elkezd neki beköszönni a magányos gyerek. Vele együtt az üresség érzése, a depresszióra való hajlam, a kifosztottság-érzés, az értéktelenség érzése, és ez annyira fenyegető számára, hogy elrohan ide, hogy valahogy megnyugtassa magát.
A nárcisztikus személy ezért, azt látjuk, elég tevékeny, elég aktív tud lenni, de ez a tevékenység, aktivitás nem egyszer inkább egy csomó függőséget jelent, amivel magát zsongítja. Hogy ne kelljen találkoznia a magányos gyerekkel. Ezért ez a folyamatos tevékenységben levése kétirányú. Nem is „tevékenységben levés”, inkább önmagának ez a (valahogy) fönntartása.
Az egyik lehet aktív. Ilyenkor a nárcisztikus személy pl. nekiáll autóversenyezni, hegyet mászni, jó veszélyes dolgokat; csak hogy valami menjen. Valami adrenalint, valami kalandot, trrrtrrrddd. Hogy ne kelljen találkoznia a magányos gyerekkel.
A másik irány a passzivitás – egészen a depresszióig mehet. De addig az út, ahogyan magát megpróbálja megnyugtatni és lekötni, hogy ne kelljen a magányos gyerekkel találkozni – na itt jön rengeteg függőség, ami inkább passzivitás: elkezd inni. Persze, hogy iszik! Iszik. Bármiféle kábítószer, internet végtelenségig. Akármi. Rengeteg függőség, csak hogy legyen, legyen – ne kelljen egy kicsit sem magánál lenni. Mert ha úgy érzi, hogy magánál van, akkor beköszön a magányos gyerek. Na, az elviselhetetlen. Üresség, szerethetetlenség – azt nem. Ezért magát valahogyan lefoglalja. És a magát valahogyan lefoglaló magatartásából rengeteg függőség szokott származni.
Látjuk, hogy nem könnyű az élete! Egy kicsit se! A környezetének se, de neki se.
A gyógyulása abba az irányba található (hogy egyáltalán a legminimálisabb mértékben kezdi felismerni, hogy amit csinál, az milyen hatást gyakorol a környezetére, és hogy van összefüggésben a saját rosszullétével. A másik, hogy sokszor hosszú munka után mer találkozni ezzel a nyomorult, magányos, kiüresedett, számára szerethetetlennek tűnő gyerekkel. (38:24)
Ameddig ez a találkozás nem történik meg, a gyógyulás sem történik meg. Ezért tulajdonképpen a legfrissebb szakirodalom (kizárólag!) azt mondja, hogy amikor beszéltünk a nárcisztikus személyiségzavarnak a tüneteiről (DSM), akkor valójában nem is a lényegről beszéltünk. Mert amikor leírjuk, hogy „másokat kihasznál, nem érez empátiát, másokat képes manipulálni, magának előjogokat feltételez, képtelen a meghitt kapcsolatokra” – ugye, beszéltünk ezekről. Valójában sokkal inkább arról beszéltünk, hogy az eredeti zavart, a csökkent értékűség, szégyen világát hogy kompenzálja túl. Tehát tulajdonképpen a tüneteket soroltuk föl!
Kizárólag azzal a móddal foglalkoztunk, ami a második mód: hogyan tartja fönn a magáról kialakított idealizált képét? Ezzel foglalkoztunk. És kivel és mivel nem foglalkoztunk? Nem foglalkoztunk a függőségre hajlamos valakivel, aki igyekszik magát megnyugtatni. Ha ez nem érhető el. És főleg a lényeggel nem foglalkozunk: a magányos gyerekkel. Tehát tulajdonképpen, ha a nárcisztikus személyt le akarjuk írni, ezzel kell kezdeni: hogy van benne egy magányos gyerek, aki (ütögetem, porzik; akarom hangsúlyozni, de úgy látszik, porsúlyozom; most meg ráülök; hát nem jó neki, tényleg)... Ő. Ővele. Aki ez a magányos gyerek. Ővele foglalkozni.
Itt megint hozok egy kapcsolati szálat. Miért szeretünk bele, és miért válunk függővé egy nárcisztikus személytől? Mert a szerelem révén megnyílnak az énhatárok, a tudattalanra (a személyiség egészére) rá tudnunk hangolódni, és például nagyon sok nő (de férfi is) ráhangolódik a ki nem mondott, sérült magányos gyerekre. Nem is esik róla szó!
Ha megkérdezik, miért lettél szerelmes Tündébe? Hát azért, mert egy lenyűgöző nő! Ha bárhol megjelenik, mindenki őt nézi. Hát... a kalandot, a szenvedélyt hozta az életembe, és még szép is. Hát!
De közben nem csak emiatt lett belé szerelmes, hanem azért, mert megszólította benne a gondoskodó szülőt. A nőben (akiben néhány tükör-neuron is van; a szervezetében) mikor szerelmes lesz, nem nehéz benne megszólítani a gondoskodó anyát. Sőt, nagyon könnyű. Ezért ott vagy, fiatal nőként, kultúrkereszténységtől megátkozottan. A kultúrkereszténységtől! Elátkozottan, a Mária Rádió kedves hallgatóinak. Nem a kereszténységről beszélek. Na, egyszer csak: itt van valaki! Én látom benne ezt a csöppséget! Én látom! Senki más nem látja, de én látom. És amikor bedobta a mobiltelefonomat a virágvázába, én akkor láttam benne azt az esendő kisfiút, aki olyan zavarodott volt. Az se tudta, hogy... Én, én láttam! Én! Senki más nem is látja, csak én!
S akkor azt mondod magadban, hogy ha egy ilyen jó(szívű) kislány, aki életemet-mindenemet... hogy majd én szeretlek! Gyere, kis pici! Majd én! Így. Majd én jövök és szeretlek. Senki nem lát jól téged. Csak azt a nagyszerűt látja meg a beképzeltet, meg az impulzívat. De én, én látom. Gyere. Gyere, megsimogatlak. Gyere anyucihoz. S én... Gyere, gyere. Smm smm smm smm.
De hát ebben érzitek, hogy micsoda életfájdalmak sűrűsödnek? (43:30)
És ebből van az, amit mutattam nektek egy héttel ezelőtt, hogy még 10-15 év múlva is azt mondja, hogy: „Elmentem egy lelkigyakorlatra, és most egy kicsit erőre találtam. Lehet, hogy valamit még meg kéne érte tennem. Még valamit, valamit... Mikor szerelmes voltam, akkor még éreztem. Most egy kicsit úgy eltávolodtunk, de lehet, hogy valamire még nem találtam rá, amire szüksége van. Kicsit megerősödöm, és akkor hátha, ha adnék még neki valamit...”
Tudjátok, hogy ettől a helyzet még rosszabb lesz? Még rosszabb lesz.
Ugyanis, amikor nekiáll a házastárs, hogy úgy áldozatot áldozat hátán, és mindent-mindent odaadjon: mit csinál a nárcisztikus ember? Még jobban megveti. Még inkább semminek tartja. Semminek és senkinek, akibe gátlástalanul belerúghat.
Elveszíti minden érdeklődését is iránta. Azt mondja: kinőttem már régen. Hát itt csúszik-mászik? Nem értékelni kezdni, mert a hatalom logikájával él ott ebben a grandiozitásában. Ha eljutna ehhez a magányos gyerekhez, fölismerné, hogy mi mindent tesz érte a társa. De nem mer hozzá elérkezni. Ezért nem engedheti meg magának, hogy fölismerje, hogy az egy micsoda nagy dolog! Mert azt a benne élő kisgyerek tudná fölismerni.
És tudjátok, itt is sok szín van. Nem egyszer úgy van ám, hogy egy nárcisztikus személy mondjuk egy társkapcsolatban, amikor olyan nagyon panaszos lesz, és síró és olyan gyönge, akkor ebben az esetben, hogyha ezzel egy másik embert meg tud nyerni, akkor megengedi magának a gyöngeséget. De csak ilyenkor! Csak ilyenkor, amikor biztosra mehet, hogy ezzel kap majd. Kap szeretetet, ölelést, mindent. Akkor „gyönge”. Ezért könnyen úgy tűnik, hogy na, van benne gyengeség és gyöngédség. Valójában az is a manipulálás világának a része. A betyárját! (45:52)
Látok férfiakat és nőket, akik még, még, még és még, miközben már régen a határokat kellene tartani! Nem „még és még”. Határt tartani! A határtartás az egyik legfontosabb dolog, amit az életben érdemes megtanulni. Az önátadás mellett. Ez a kettő!
Ha csak önátadás van, határtartás nélkül egészen ijesztő. Ha csak határtartás van önátadás nélkül, ugyanolyan ijesztő. (46:33)
Mit csináljunk? Gyorsan. Szeretnék részleteket hozni egy nárcisztikus kliens és a terapeuta beszélgetéséből. Na, ez talán érdekel titeket – nézzük meg lépésről lépésre valamit, és akkor utána majd még szövegelek.
Sématerápia. (47:05)
Dr. (Jeffrey) Young (ő a terapeuta – egyébként a sématerápia egyik atyja) és Carl, a nárcisztikus kliens.
Kérem, beszéljen a feleségéről? Milyen érzései vannak vele kapcsolatban?
Itt többek között azt mondta (a sématerápiának van kérdőíve, és akkor azt szokták használni a terápia során), hogy szeretné elcserélni a feleségét. (47:47)
Mást nem mondott.
Carl: Igen.
Dr. Young: Tehát rossz érzései vannak a kapcsolatukkal szemben. Esetleg csalódott.
Most már egy kicsi jobb a feleségem. Egy kicsit jobban kijövünk egymással, de többé vagy kevésbé túljutottam rajta.
Mi az, ami miatt csalódnia kellett benne? Mivel okozott csalódást?
Nos, azért volt kiábrándító, mert magas szintű volt az önazonossága, az igazságérzete, az öntudatossága és az intellektuális képességei.
Hogyan bánik ön a feleségével? (Néha kihagyok részeket.)
Régebben sokszor nagyon hideg és nagyon távolságtartó voltam vele; időnként ő ezt észre sem veszi.
A maga módján sokkal inkább énközpontú, mint én. Annyira csak a saját problémáinak a megszállottja, hogy a világot teljes mértékben kizárja. És ha nekem problémát okoz a saját érzelmeim átélése, hát akkor azt mondanám, hogy neki sokkal inkább problémái vannak a saját érzelmeivel.
De akkor mi vonzotta magát őhozzá?
Nos, hát kezdetben valamiféle rokonlelkűséget véltem fölfedezni benne. Ugyanis azt gondolom, hogy nagyon sok dologban hasonlítunk egymásra, mármint ami a rendellenes működésünket illeti. (Még talán mehet tovább egy picit, ugye? Ezek egymás után való ülések.)
Dr Y.: Abban az időben hogyan nézett ki Danielle? (A felesége.) Gyönyörű volt? Ő volt a maga ideálja?
Gyönyörű volt. De ne felejtsük el, hogy részeg voltam (na, csak várjatok még! Jó, én már tudom, mi jön, úgyhogy), és egy széken ültem. Ő is ült. Hhá-há! Hát mindig viccesen mesélem, hogy soha nem lettem volna szerelmes egy ilyen rövid nőbe!
De hát részeg voltam, és ültünk mind a ketten. Amit láttam belőle, az tetszett. Meg a haja színe.
Tehát akkor megfelelt az ön objektív föltételeinek?
Nincsenek objektív föltételek. Ezek amolyan megérzett, megfogalmazhatatlan föltételek, amikről nem is tudjuk, hogy honnan jönnek.
Dr Y.: De úgy tűnt, hogy ő megfelelt mindennek, ami ösztönösen összekapcsolja magukat.
Nos (közbevágott), ő megközelítette mindezt. És érdeklődött irántam, én pedig készen álltam. Úgy értem, hogy a tényezők egybeeséséről volt szó.
(Szünet.)
Dr Y.: Miközben beszélünk, úgy érzem, hogy amikor mondok valamit, ami egy kicsit talán megalapozatlan; talán csak enyhén tér el attól, amit maga érez, akkor ezt maga megragadja – visszavág, mintha csak vitatkoznánk. Érti, hogy mire gondolok? Ahelyett, hogy azt mondaná: Igen, igaza van; ez így van, csak egy kicsit másról van szó. Maga azt mondja: Ez teljes mértékben helytelen!
(Na, itt beavatkozik a terapeuta. Tükrözi a kliens magatartását, hogy vegye észre, hogy mit csinál, és az milyen hatással van a környezetére.
Carl, bosszúsan: Én nem csak egy kis különbséget látok; nem mondanám, hogy enyhén tér el. Inkább azt mondanám, hogy nagyon eltér. Teljesen különbözőnek látom. Én nagyon válogatós vagyok e tekintetben, ugye?
(Megyünk tovább.)
Amikor valakivel beszélget, akkor mit tapasztal? Milyen hatással van rá a maga viselkedése? Ahogy általában kijavítja a másik embert?
Nem tudom. (Könnyen nevet; ezt nem tudom, sikerült-e itt...) De mégis, mire gondol? Említette, hogy érzékeny ember.
Carl közbeszól: az emberek reakcióira normális mértékben vagyok érzékeny. Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy ez zavarja magát. Úgy tűnik, hogy ezek a helyreigazítások bosszantják magát.
Azt gondolom, hogy más embereket is fölbosszantana, ha minden kijelentésüket kijavítaná.
Tudja, én egy pszichológus vagyok, és megértem, hogy a maga helyzetében nagyon fontos perfekcionistának lenni és mindent a célkeresztben tartani. Ezért én azt tudom mondani, hogy, nos, az ön nézőpontjából életbe vágó és elengedhetetlen az a feladat, hogy mindent kijavítson.
Carl közbeszól: csak a beszélgetések során gondolom életbe vágónak vagy fontosnak.
Igen, azt próbálom elmondani, hogy egy pszichológus megpróbálja megérteni a maga szempontjait. Ha azonban egy másik emberrel teszi ezt, akkor úgy gondolom, hogy az az ember egyfajta kritikának fogja megélni. Mintha azt tudatná vele, hogy amit mondott, az nem volt elég intelligens. Meg sem közelítette a beszélgetésekkel szemben támasztott elvárásait.
Carl: Vagy mint egy szükségtelen kiegészítést egy olyan témához, amit nem kell folytatni.
Igen, De inkább az a vonatkozása foglalkoztat, amikor mások érzései sérülnek.
(Ugye látjuk, hogy hogyan igyekszik, igyekszik, igyekszik – hogy valami történjen. Még egyet olvasok, hogy ne legyen sok; mégiscsak. De közben ez nagyon tanulságos. Azt mondja Dr. Young:)
Szeretném tudni, hogy maga miért játssza ezt a játszmát? Hogy én okosabb vagyok, kijavítom – miért csinálja ezt? Milyen mögöttes célja van, amikor játékot játszik az emberekkel? (Ugye, ez a manipulálásra való utalás...)
Nem tudom. Természetes módon ösztönöz engem.
De úgy tűnik, hogy van erre a kérdésre egy mélyebb válasz. (Hogyan lehetne valahogy eljutni a magányos gyerekhez? Ezen megy a küzdelem. El lehet-e valahogy hozzá érni? Azt mondja Carl:)
Igen. Milyen általános célja van ennek a játszmának? Ha föl tudnék idézni egy olyan alkalmat, amikor játszmázom, akkor meg tudnám mondani az okát. De ha kifejezetten arra gondolok, hogy magával miért kezdek ilyen játszmába... Hát, hogyha ez ténylegesen eltávolít engem a beszélgetés tárgyától, akkor olyan módot ad, hogy kontrolláljam a témát, és eltereljem a figyelmet az érzelmi tartalomtól.
Az érzelmeket kiváltó beszélgetések során kényelmetlenül érzem magam. A játszma tehát kellemesebbé teszi a beszélgetést.
(Nem kell érezni.)
Nagyon örülök, hogy ezt mondja. Én is úgy érzem, hogy ez történik. Mit gondol, hogy mi az, ami kényelmetlenséget okoz magának, és amit megpróbál elkerülni? Hát mi történne, ha nem játszaná ezt a játszmát? Ha fölfednénk az érzéseinket egymás előtt? (56:08)
Megoszthatná velem a velem kapcsolatos érzelmi reakcióit. És én is megosztanám magával a magával kapcsolatos érzelmi reakcióim. Kérdéseket tehetnénk föl egymásnak az érzéseivel kapcsolatban, és maga nyíltan beszélgethetne velem az érzéseiről.
Azt hiszem, ez nehéz lesz. (Most már hanyadik óra után vagyunk? És még tulajdonképpen el se jutottunk oda, ahol a gyógyulásra szükség van. Na, most egy picit lerakom, mert azt mondod, hogy „Nem ezér' jöttem, hogy fölolvasson; hát ez... most már kapjon magához! Akármennyire is sérült nárcisztikusan. Mindennek van határa...”)
Beszéljünk arról, hogy mitől lett ilyen Carl? Miért vált ilyenné?
Elég jól leírható családi hátteret láthatunk. Nyilván nem mindig minden elem van így, de nagyjából a következőt látjuk.
Gyerekkorban (főleg azok, akik nárcisztikus személyiségzavarral élnek) őket nem szeretik föltétel nélkül. Fizikai szükségleteikre lehet, de az érzelmi szükségleteikre nem hangolódnak rá. Ezért ő állandóan egy sajátos magányosságban éli az életet, mert sem föltétel nélkül nem szeretik, sem az érzelmi szükségleteit nem elégítik ki. De ez hagyján!
Nem egyszer azonban elismeréseket tesz akkor, ha valami rendkívülit tesz. Akkor azonban elismerik. Ezért kialakul benne egy kép, hogy nem vagyok szerethető; egy nulla vagyok, egy senki vagyok – észre se vesznek. Na, de ha megnyerem a matek versenyt! Akkor meglepő módon az apám gratulál, és azt mondja: „NA!”
Ezért nem egyszer egy nárcisztikus személyiség családtörténetében egy nárcisztikus szülőt is látunk, aki a gyerekét a saját nárcisztikus szükségleteire használja ki. Vagyis, óriási követelményeket állít a saját gyerekével szemben, és csak akkor hajlandó őt elismerni, ha tökéletes. Mert akkor az ő gyereke lehet. Ezért kialakul egy ördögi spirál.
Ez a gyerek megtanulja azt, hogy ha átlagos, akkor NULLA. Amikor valaki átlagos, észre sem veszik. Egy átlagos gyerek nem számít, nem érdekes, nem fontos, 0. Ezért elkezdi ezt a grandiózus ént fölépíteni, és megpróbál megfelelni a szüleinek, hogy kapjon valami elismerést. Ha nem így, hát úgy!
Nem egyszer a szülők között is kettősséget látunk. Az egyik szülő csak a megvetéssel él. Egyszerűen nem számít neki a gyerek. A másik szülő pedig a teljesítményeket értékeli. Amit ő teljesítménynek tart. „Az én lányom a legszebb”. Fölöltözteti, minden; és akkor... De ha a lánya nem a legszebb, akkor: „Vofff! Hogy nézel ki?!”.
Azután ehhez a rendszerhez még sok minden hozzátartozik. Pl. az, hogy gyerekként a szülők (nem egyszer a saját szükségleteik érdekében) kihasználták, kizsákmányolták. Ezek lehettek nárcisztikus szükségletek (tehát, hogy veled akarok dicsekedni; te kell, hogy a legjobb legyél, és a többi). De bármilyen (szexuális, fizikai, bántalmazós, érzelmi) kizsákmányolás is lehetséges. Sok évvel ezelőtt ezt abban a témakörben fejtettük ki, hogy szülősítés. Tehát, hogy a gyerek önmagában nem volt érték; nem szerették és nem fejezték ki, hogy szerethető. Fizikailag lehet, hogy megadtak neki mindent; sőt, az is lehet, hogy elkényeztették. Anyagilag. (Nem fizikailag – anyagilag!) Mert ez is benne volt a rendszerben. „Az én gyerekemnek ez is van! Én a gyerekemnek ezt is odaadom!”
De közben fizikai érintés, gyöngédség, ölelés, puszi nincs. Az nincsen.
Sokszor azonban tárgyak vannak. És a szülő kizsákmányolja a gyerekét. Nem engedi meg neki, hogy gyerek legyen, hanem ővele puccoskodik, ővele jelenik meg. Házastársiasítja, szülősíti. Emlékeztek, erről sokat beszéltünk.
Tehát: megromlik a kapcsolata a férjével. Akkor a fiát kihasználja. (Gyerekek szoktak ilyet, hogy ugyanazt leejtik többször.)
Szóval, olyan szerepbe helyezi, ami megakadályozza azt, hogy ő gyerek legyen, és a saját szükségleteit jónak élje meg azáltal, hogy arra figyelnek és kielégítik. (62:05)
Tehát történik gyerekkorban egy manipulálás, egy kihasználás és kizsákmányolás. (62:14)
Ezen túl, nem egyszer, mert hogy a szülők tulajdonképpen érdektelenek a gyerekükkel szemben, amennyiben nem az ő céljaiknak az eszköze, ezért nem tartanak határokat. Tehát fütyül rá, hogy mit csinál a gyerek egyébként. Nem érdekli. Sose kérdezi meg.
Ezért történhet az meg, hogy bánthatja az idegen gyereket, hogy bárkitől bármit elvehet – a szülőt ez tulajdonképpen nem érdekli. Tehát megengedik a határátlépést, ilyen értelemben a gátlástalanságot, és nem mutatnak határokat.
Sőt, adott esetben följogosítják a gyereküket, hogy ő megteheti. Hát ő a legjobb gyerek!
Hogyhogy te jöttél másodiknak?! Majd én megmondom a tanítónőnek, hogy ilyen nem csinálhat. Az én gyerekem nem jöhet másodiknak!! Mert vagy ő kezdi, vagy senki! A pásztorjátékban vagy ő lesz Mária, vagy a gyerek nem lesz itt! Így van! Mivelünk ezt nem lehet csinálni. Mér, Jézus nem ezt mondta? Engedjétek hozzám a gyerekeket?!? Most el lehet dönteni. De most nézzen rá, atya (na hát ha így nevezhetem). Nézzen rá. Van nála szebb? Mér, ki az, a kis tökmag lesz? Ő lesz a jó Mária? Na, akkor asziszem ezt megbeszéltük. Megvan a Mária; még annyit kérek, hogy akármilyen József nem lehet mellette. (63:56)
Károly, Róbert, Sándor, Benedek, zsákba hozzák a telet, ő nem. Na, volt ott egy szőke gyerek – esetleg. De benn fogok ülni itt a próbákon; nézem, hogy hogy van.
Mmmmm. Hát ebben a világban naná, hogy megtanulom, hogy nincsenek határok. (64:23)
Tehát ez az a világ, amiből jön a nárcisztikus személy, és ez az, amiben tulajdonképpen megtanulja azt, hogy éppen ezzel a magányos gyerekkel nem is lehet törődni. Ugye tudjátok, hogy mi az, amit gyerekként megtanulunk tenni, kézbe venni, vinni, élni, cselekedni: hát amit látunk, hogy a szüleink csinálják! Vagy másokkal, vagy egymással, vagy velünk!
Na de, ha se az apám, se az anyám a bennem élő gyereket, aki vágyik a szeretetre, a fizikai gyöngédségre, a szükségletei fölismerésére – őt sose vették észre, sose figyeltek rá, sose volt fontos, akkor nem tanulom meg, hogy észrevegyem ezt a valakit! Egyszerűen nem tanulom meg a hozzá vezető utat. Teljesen tehetetlen leszek. Hiába vagyok 30-40-50-60 éves vállalatigazgató – a saját magányos gyerek részemhez egyszerűen azt sem tudom, hogy hogy álljak?!? Azt se tudom, hogy mi ez, vagy mi fán terem? Vagy ki ez? Teljes tehetetlenség. Hiszen nem kapott semmilyen mintát arra, hogy mit kell csinálni ezzel a kisgyerekkel?
Tehát látjuk, hogy a nárcisztikus személy tulajdonképpen egy hatalmas zavarban van. Pont ahhoz a részéhez szinte semmi kapaszkodót nem talál, akinek leginkább szüksége lenne a kapaszkodóra. Tehát szülőként sem tud segíteni a magában élő gyereknek se. Nem is tudja, hogy kell csinálni.
Na, még akkor most egy picit olvasok. Sűrű ez a nap, nem? Hogy úgy mondom, mondom. Na jó, de ti bírjátok. Ti vagytok a legjobbak! Ssz, sz. Ha kevesebb lenne: mit öntyönpöntyömözött itt velünk?
A terapeuta megmutatta, és beszélgettek Carllal, hogy létezik ez a magányos gyerek, elhagyatott gyerek; létezik ez a beképzelt, grandiózus. És létezik az önmagát megnyugtató, de aki egy magányosságban, izoláltságban nyugtatgatja magát.
Már most ezt tudja a kliens, és azt mondja Dr. Young:
Azt szeretném, hogy két különböző Carl jelenjen meg. Az egyik Carl a kisgyerek, aki szeretetet akar kapni az édesanyjától. A másik Carl pedig távolságtartóan viselkedik. (Ugye, ez a két nagy rész.)
Carl: Rendben. (Na, látjátok, azért jutottak valahova.)
Becsukja a szemét a kliens. Ez egy belső vizualizációs gyakorlat. Azt mondja:
Látja mindkét Carlt?
Igen.
Kérem, mutassa be mind a kettőt. Így megtudhatom, hogy miben különböznek az érzelmeik és a megjelenésük.
(Hogy ez milyen szép, ahogy a terapeuta azt mondja: érdekel, hogy mi van velük! Ugye, így történik egy gyógyulási folyamat. Engem érdekel. Mit éreznek? Hogy is van? Mutassa őket be! Milyen szép ez.)
Nos, az a Carl, aki szeretetet akar kapni az édesanyjától, nagyon szomorú. (Szünet.) Annyira szomorú, hogy a távolságtartó részt is elszomorítja. Háhá! (Nevet. Látszik az idegenség.)
Értem – mondja Young. Olyan, mintha megbénítaná a szomorúság. Mintha egész nap csak az ágyban fekve szeretne maradni. Annyira szomorú, hogy szinte meg sem tud mozdulni. (Carl, egy kis szünet után:)
Nem! Majdnem.
Dr. Young: Majdnem.
Carl: De nem teljesen úgy!
Dr. Young: És úgy érzi, hogy nincsen biztonságban, hogy nem szeretik, hogy elutasítják? Vagy csak magányos és ezért szomorú? Mi van vele?
Azt hiszem, hogy nem érzi magát biztonságban, mert …
Hát leginkább elutasítva érzi magát.
Dr Y.: Mit gondol, miért nem akarja az édesanyja úgy szeretni, ahogy szüksége volna rá?
Nem tudja. Az anyukája össze van zavarodva.
Azt gondolja, hogy valami nincs rendben vele?
Nem.
Mit gondol erről a helyzetről?
Nem érti.
Nem tudja?
Nem. Egészen egyszerűen csak nem érti.
Csak azt érzi, hogy nagyon hiányzik neki? És nem érti, hogy miért nem kaphatja meg? (Ugye látjátok: érzés, értelem; érzés, értelem; érzés...)
Most akkor magányosnak érzi magát?
Magányosnak érzi magát az édesanyja miatt. (Hű, de nagy dolog ez? Ki tudja, hogy hanyadik ülés... Hű, itt az idő. Most így engedjelek el titeket? Ne!!) (70:46)
(Akkor még kb. tíz beszédfordulat, akkor egy gyógyító végig eljutunk. Jó az úgy?)
Ez egy következő ülés. Dr Y.:
Most a távolságtartó Carl (ugye, aki önmagát tudja megnyugtatni) húzódjon egy kicsit a háttérbe, és hagyja a kicsi Carlt és Danielle-t kapcsolatba kerülni. Ugye, itt már nem az anyukával való kapcsolatba kerülés van, hanem a feleségével! Merthogy ezzel jön a kliens! Azt mondja: csukja be a szemét, és engedje meg, hogy a kicsi Carl és Danielle kapcsolatba kerüljenek! És akkor megláthatom, hogy mi történik, amikor csak ketten vannak, már most a távolságtartó Carl nélkül. Mit lát, hogy mi történik? (Ugye a kliensnek csukva a szeme.)
Fizikailag mi történik?
Igen, mit lát? Hogyan viszonyulnak egymáshoz?
Nézzen a kicsi Carlra, de képzelje el, hogy valamennyivel idősebb. Tehát, hogy már nem három éves.
Igen, persze, rendben.
Hát mit lát?
Nos, hát Carl bemászik Danielle ölébe.
S megérinti? Átöleli?
Igen. Danielle átöleli őt.
Milyen érzés ez?
Hát kellemes ez, jólesik. Belenéz Danielle szemébe, és nézi az arcát.
S ő ezt akarja?
Igen!
(A csecsemőkor: belenéz az arcába, és a másik visszanéz. Ott van az ölében – visszanéz. Ott van az ölében...)
Utolsó rövid rész akkor, hogy úgy jól menjetek haza. (72:58)
Dr Y.: Mit gondol, mi lesz a különböző Carlok következő lépése? Hogyan fejlődnek majd tovább a terápiában?
Carl: Nos, véleményem szerint az lenne a fontos, hogy a kicsi Carl elő tudjon jönni és itt is tudjon maradni.
(Ez, ugye, vonatkozik a terápiás ülésre is.)
Figyelmünket még inkább a távolságtartó Carlra kellene irányítani, s többet kellene vele is foglalkoznunk. Azt gondolom, hogy a kicsi Carl (ugye, ő a magányos) és a távolságtartó Carl kettőssége nagyon erőteljes abban a vonatkozásban, ahogy magamat látom. És minél inkább jelen van a kicsi, annál kevésbé van szükségünk a távolságtartóra.
(Hmmm!)
Értem. Tehát úgy gondolja, hogy a távolságtartó Carl automatikusan vissza fog vonulni, amikor a kicsi Carl jelenléte megerősödik.
Igen. Ezzel egyetértésben a mostani beszélgetésünk során másmilyennek látom magát, mint amilyennek a kezdetekben ismertem meg. Most sérülékenyebbnek látom, és úgy érzem, hogy több érzelmet mutat, mint korábban. Valamint nem köt bele az apró nyelvi fordulatokba.
(És ezt a mondatot hallgassátok meg!)
Mindez távolságtartó Carl dolga!
(Tyú, ez micsoda nagy dolog! Tyhhúú! Azért...)
Dr Y.: Igen, pontosan. Amit az előbb elmondott, az már létre is jött. Most már sokkal kevésbé jellemzőek magára a távolságtartó Carl tulajdonságai. (Tehát, a kicsivel való kapcsolata ténylegesen megváltoztatta a távolságtartó Carlt.)
Hmm, így van. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljek a kicsivel, vagy általánosabban fogalmazva „hozzáférjek az érzelmeimhez” – ebben egyáltalán nem vagyok gyakorlott. Ugyanakkor nagyon fontos számomra, hogy már képes vagyok rá. A kicsi Carllal kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy fontos előjönnie és elöl is maradnia. (75:36)
Akkor köszönöm a figyelmeteket!
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés