Behódolás séma 1.
2014.03.25.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!
Megtörtént, ami talán már szinte lehetetlennek tűnt, hogy befejeztem az előző sémát. De most akkor semmi ismétlés, hanem rögtön kezdjük a következőt. Ez pedig az úgynevezett behódolás séma.
Háhh! Bizonyos szempontból épp az ellentéte annak, amiről eddig beszéltünk. Hiszen azt mondtuk, hogy valaki már-már szinte gátlástalanná válik. Azért, mert nincsen megfelelő önkontroll, önfegyelem, érzelmi önszabályozás birtokában. Itt pedig éppen arról van szó (ami nem minden szempontból ellentéte ennek), hogy valaki behódol; éppenséggel minden figyelmét, energiáját másokra fordítja; arra, hogy mások szükségleteit, vágyait, törekvéseit, akaratát és kontrollját valahogyan megértse, fölfogja és az alapján igazodjon. Valami ilyesmi. Hejjh, nem egy túl jó dolog!
András szólt nekem, hogy már olyan régóta beszéltünk az előző sémáról, és az is lehetséges, hogy vannak köztetek olyanok, akik ma jöttetek először (hát ez szörnyű – mit csináltatok eddig?)... ezért hiába beszélek úgy... Már most a harmadik éva(d)... (Na tessék. Hallottátok ezt? Micsoda elszólás, így tavasszal!) harmadik éve beszélünk sémákról, ezért énbennem az van, hogy ti már csitt-csatt, séma... már mindent tudtok róla, már most csak aprózzuk meg finomítjuk. De hát valószínű, hogy nem így van. Ezért csak néhány bevezető szó. Mi az, hogy séma? Itt arról beszélünk, hogy vannak gyerekkorban (elsősorban gyermekkorban) kialakult olyan belső mintázataink, amelyek a személyiségünknek a struktúráját is képesek meghatározni és befolyásolni; nem is csak bizonyos funkciókat. Amikor a sémák kialakulnak... Mi most kifejezetten elsősorban a gyerekkorban kialakuló belső mintázatokról beszélünk; ráadásul a gyermekkorban kialakuló negatív belső mintázatokról, amelyek felnőttkorban befolyásolják az életünket, és úgy éljük meg, hogy tehetetlenek vagyunk ezekkel a sémákkal kapcsolatban. De ez már nagy dolog lenne, ha így élnénk meg, mert ez azt jelenti, hogy rátaláltunk a sémákra; hogy tudjuk, hogy az egy séma és nem ez a valóság. Márpedig a többségen a séma „uralkodik”. Azért uralkodik rajtunk a séma (és csak a tünetekkel bajlódnunk) és azt mondjuk, hogy „nem igaz, hogy miért vannak dühkitöréseim!”. Ez sokszor lehet, hogy egy sémának a tünete. Valaki sose gondolkozik, csak mindig „csinálja”. Ez problémát okozhat, ezzel foglalkozik – ez lehet egy sémának a megjelenése. Tehát a séma által kialakult világot mi valóságnak tartjuk. Ezt tartjuk a realitásnak!
Nagyon fontos, hogy ne bántsuk magunkat a sémáink miatt, mert amikor a séma kialakult, akkor az nagyon pontosan tükrözött egy helyzetet. Tulajdonképpen, amikor a séma kialakul, akkor az egy nagyon pontos észlelése (és egy sajátos válasz arra), ami ott és akkor realitás volt. Valakit állandóan szidnak, szükségleteire fütyülnek, bántalmazzák, elhanyagolják. Azt mondják: „minek jöttél ide?”. Őbenne kialakul, krónikussá válik az, hogy nem értékelem magam, semminek tartom magam, az életre alkalmatlannak, önbecsülés 0. Akkor tehát, amikor a séma kialakult benne, (azt mondhatjuk, hogy) az megfelelt annak a helyzetnek, amiben ő hosszú távon volt. Hiszen azt mondták neki, hogy értéktelen, semmirekellő, mihaszna, minek van a világon. Tehát éppenséggel a sémáink nagyon sajátosan visszatükröznek minket magunk számára, hogy valamikor mit is élhettünk meg? Mert a sémák nem véletlenül alakulnak ki.
Miből állnak a sémák? Vegyetek elő papírt és tollat; s akkor öt perc – röpdolgozat. (05:20)
De tényleg! Ezeket nagyon érdemes tudni, mert különben... hhűű. Na most. Gondolatok: hülye vagyok, béna vagyok, szerencsétlen vagyok, úgysem fog sikerülni, nyakunkon a világvége, mindjárt minden mindennek vége. Ez most csak egy altatás, hogy éppen most március van. Azok, akik nem elég érzékenyek, azt hiszik, megúszták. Ilyenkor jön a el a végítélet, az utolsó nap. Annyi lesz nekünk, nagyon gyorsan; az egész világnak! Úgyhogy érdemes bespájzolni konzervből. Nagyon érdemes! Most! Mert most a többség (tudatlanul) csak úgy él! Tavaszozik!! Rügyfakadással altatja magát! De mi, akik tudjuk, hogy nem vagyunk biztonságban ezen a Földön, mi készülünk! Tehát: a sémák (több sémát is hoztam ide, csak most nem akarom... értitek). Tehát: a sémák nagyon meghatározott (a sémát kifejező) gondolatokat jelentenek. A gondolatokhoz kapcsolódó (azt megelőző, azt követő, azzal együtt járó) érzések és érzelmek jelennek meg. Tehát pl. akkor rengeteget szorongok, állandóan aggódok. Tényleg, úgy összehúztam magam. Azután: ha megvannak ezek a gondolatok, amelyek állandóan megjelennek; megvannak a hozzájuk kapcsolódó érzések, amelyek állandóan keringenek bennünk, akkor nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb ez mihez fog vezetni? Igen? Tehát: ez előbb-utóbb fizikai állapotokat fog létrehozni bennünk. Ha nagyon sokat aggódok? Ne szálljak be rendőrautóba! Sok aggodalom, sok szorongás – haj, haj! Fizikai állapotok jönnek létre. És ami betetőzi ezt a helyzetet, ez pedig az, hogy az emlékeinket elkezdjük (nem tudatosan) szelektálni. Vagyis, már az érzéseinknek, gondolatainknak, fizikai állapotunknak megfelelő életesemények jutnak csak eszünkbe, és már véletlenül se jut eszünkbe az, hogy voltak nekünk szép emlékeink! „Csak a rosszra emlékezem”. És látjátok, itt van ez a négy elem: gondolatok, érzések, testi-fizikai állapotok és szelektív emlékezés; hogyha ez összeáll bennünk egy rendszerré (márpedig az összeáll; azt mást se csinál, mint összeáll, mint a tejbegríz a táborba (nem lehet kihúzni belőle a villát; sok a gyerek, tettél bele még egy kis grízt és annyi lett neki)). Így tehát összeáll egy belső mintázat. És miután már tíz éve ebben élsz, meg 50 éve, nehéz lenne úgy élned, hogy azt mondod, hogy „hát, amit érzek, azt nem úgy van; amit gondolok, az se úgy van, az emlékeimre nem emlékszem és egyébként pedig nem hiszek abban, hogy rosszul vagyok”. Így nehéz lenne élni. Tehát szép lassan megszokjuk és megtanuljuk azt, hogy azt mondjuk, hogy az a valóság, amit mi gondolunk-érzünk-emlékeimben felidézzük és ahogyan vagyunk. Azt mondjuk: ez a valóság. Ebből is látnivaló, hogy ha valaki 30 éve aggódik, nehezen mondja azt, hogy az egész egy téveszme. Tulajdonképpen jól vagyok! Most a negyedik pincét béreltem ki, mert most nagyon olcsón hozzájutottam. 128 mázsa pörkölthöz, és hát az előző 8 mázsát már szanálom, mert azok már lejártak. Egyébként ez nem valóság persze, de így csinálom, mert így tudok élni. Hmm. Ugye, viszonylag kevés ilyen ember létezik. Tehát, ha már gyűjti, akkor már komolyan csinálja. Tehát a nehézségünk az az, hogy a sémák, amikor kialakultak, éppenséggel tükrözték a valóságot – de legalábbis azt, ahogyan mi a valósághoz képesek voltunk viszonyulni. Tehát egy nagyon sajátos realitást fejeznek ki. Ez a realitás azonban ma már nincsen (vagy a realitásnak csak egy része), de mi ezt nem így látjuk, hanem idáig vagyunk a séma által diktált világgal. Ez. Ez a nehéz!
Aztán: vannak tünetei a sémáinknak, ami miatt általában megyünk és kérünk segítséget. Vagy valakit megverünk, vagy megengedjük, hogy valaki megverjen minket. A séma diktálja: te versz vagy téged vernek.
A nárcisztikus ver, a behódolót verik. A cselekvés nem része a sémának, hanem már a séma világára adott válasz. (11:20)
Nem kellett volna ennyit aggódnom a mai nap miatt. Kezdek rosszul lenni. Ahogy jöttem, azt gondoltam, alkalmatlan leszek a mai előadás megtartására. Na szóval, már csak azért is mondjuk, hogy a cselekvés nem a séma része, hanem valamiféle válasz a sémára, merthogy 3 fő iránya van, amelyek nem ugyanazt a cselekvést mutatják.
Az első, hogy valaki azt csinálja, amit a séma diktál. A másik, hogy valaki megpróbál minden olyan helyzetet elkerülni, amiben a séma által kiváltott állapot aktív lesz. Ugye? Ha én félek attól, hogy nem tudok megfelelni, nem vállalok semmilyen feladatot. Mert akkor nem kell megélnem azt, hogy … ez inkább. És a harmadik: hogy túlkompenzálom a séma világát. Nézzük most konkrétan a mai sémánkra vonatkozóan: a behódolás séma. Ugye? Könnyű. Első. Ha valaki „behódol” és a séma uralkodik rajta, akkor mit fog csinálni? Behódolni. Vagyis: engedi, hogy mások uralkodjanak felette; mondják meg, hogy mit csináljon, hogy hogy csinálja; hogy mások kontrollt gyakoroljanak fölötte. És ezt akkor is teszi, ha egyébként azt gondolja, hogy nem ezt kéne csinálnia. Akkor is ezt teszi!
Mi történik akkor, ha menekülök a séma által kiváltott világtól? Pl. attól, hogy emberek itt vannak és én úgy érzem, hogy.... Akkor elkerülök minden keddet. Pl. kihúzom a keddeket a naptáramból, mindegyiket, és hétfő után a szerdára tekintek. Csak semmi, semmi...
Vagyis: a behódolásnál az történik, hogy óvakodom az emberi kapcsolatoktól; de főleg azoktól a kapcsolatoktól, ahol valaki mer konfrontálódni, vagy kifejezni az akaratát. Na, azoktól pláne! Tehát: mind a kapcsolattól, konfliktustól, mindentől. S akkor úgy érzem, legalább van egy kis szabad terem. De ha már ember van ott, úgy érzem, hogy nincs szabad terem! Hogy másik ember a puszta jelenlétével annyira befolyásol engem, hogy nem tudok szabad lenni. Pusztán attól, hogy ő van! Hmm. Ezért: „a legjobb társasági én vagyok”. Jobb híján – mondja valaki. És a harmadik, ha valaki túlkompenzálja a sémát – mit fog csinálni? Agyonlázadja magát. Minden... hatalommal, tekintéllyel, erővel, mindenkivel, aki kifejezi magát, ő... szembeszáll. Ez a séma lehet nem egyszer annak az egyes csoporttagok dinamikájának a hátterében, hogy az egész csoport azt mondja, hogy legyen így, és egyvalaki: nem! Nem! Nekem az nem jó! De miért nem? Mert nektek az a jó, de nekem nem! A csoportvezető azt mondja: álljunk most föl. Én nem! Le is ülök! Én miért álljak föl?! Mert a csoportvezető azt mondja? Ki ő? Fizetek neki, és ő még megmondja nekem, hogy mit csináljak? Hát én nem állok föl. Nem arról szól a csoport, hogy kifejezzem magam?! Én nem állok föl. Ő a csoportvezető, csináljon evvel valamit. Nekem ne mondja meg senki, hogy fölálljak vagy ne álljak föl! Háhh! Tartsak előadást vagy ne. Tartok, ha akarok! Azért, mert kedd van?! Akkor mi van?!? (15:37)
Tehát a harmadik: lázadok. Lázadok, lázadok és lázadok.
Mi a behódolás séma lényege? Tulajdonképpen az első cselekvési módnál már beszéltem róla. A lényege, hogy három dologban sebzetté váltam (kisebb-nagyobb mértékben). Az egyik: érzések, érzelmek megélése is kifejezése; főképpen pedig a harag. A másik: szükségleteim megélése és kifejezése. A harmadik: a vágyaim megélése és kifejezése. Valamikor családtörténet összefüggésében erre a háromra kisebb-nagyobb mértékben valamiféle elutasítást, tilalmat, megbélyegzést, „tilos”, fúj, hogy képzeled, nézz tükörbe – valami ilyesmit kaptam. Tehát: érzések és érzelmek, szükségletek és vágyak. Ezeket tehát se megélni, se kifejezni nem tudom megfelelően. Majd pedig megtanulom azt, hogy nem egyszerűen csak nem vagyok képes ezeket kifejezni, hanem nem is szabad őket kifejezni. Egyrészt azért, mert nekem az a dolgom, hogy titeket megértselek. Ha én most nagyon szomjas vagyok, akkor sajnos elmegy egy fél perc és akkor nem tudlak megérteni. Mert akkor iszom, és akkor elveszett fél perc. Erre nincs idő, mert nekem titeket kell megértenem, rátok kell hangolódnom, rátok figyelni, mi van veletek. Hogy jól vagytok? Jól ültök? Rendben van így most minden? Ez számít! Az, hogy nekem pisilni kell, egy kicsit se számít. Ez nem számít, csak az, hogy ti jól legyetek. Ez a legfontosabb. Kicsit össze is görnyedtem. Jól vagytok, minden rendben van? (17:45)
Tehát a figyelmet az köti le, hogy mások hogy vannak, nekik milyen szükségleteik-vágyaik-igényeik és érzéseik vannak, és én ehhez mind-mind alkalmazkodom és igazodok. És ennek a sémának tulajdonképpen az egyik nagyon világos sajátossága, hogy ezt akkor is megteszem, ha egyébként azt gondolom, hogy nem jó, amit mondasz. Amit kérsz tőlem. Vagy amit most csinálnom kell. De akkor is megteszem! Tehát itt nem arról van szó, hogy valaki például szabadon áldozatot vállal, azt mondja, hogy ez iszonyatosan nem fog nekem jól esni, és egy csomó szenvedéssel jár, de az a meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy gyerek szülessen a világra, lehet, hogy fájdalomra is szükség van. Eddig így volt. Ezért én most tudatosan vállalom a szüléssel együtt járó fájdalmat.
Nem erről van szó. Hanem arról, hogy azt gondolom, hogy amit mondasz, nem jó – akár nem helyes – és akkor is úgy csinálom. Miért csinálom úgy, még ha azt is mondom, hogy szerintem most mást kéne csinálni? Sokszor, amikor valaki 30-40-50-60 éves lesz, már ez a feszültség nagyon erőssé tud válni. Hiszen a személyiség valahogy alakul, dolgozódik. Már kezdesz úgy magadra találni! Hogy tulajdonképpen én már most napi 18 órákat melózok. De jól esne tulajdonképpen most... állítólag tavasz van. Most ezt nem tudom, mert... csak a kliensek mondják, hogy tavasz van, én nem voltam kint. Tényleg, mindig, este, mikor végzek, már nincs „tavasz”, mert sötét van. Reggel, mikor kelek, még sötét van. Hát állítólag (kliensek mondják), hogy szép az élet, de én nem tudom, hogy így van-e. Sajnos be van osztva a naptáram, tehát nem tudom ezt most, hogy tavasz van-e. Tényleg? 40-50 évesen azért, a nemjóját, csak tavasz van! Én meg mit csinálok már itt?! Kezdek kinyúlni, kipurcanni! Kezd ebből elegem lenni! (20:00)
Vagyis, föláll egy feszültség, de amikor tenne magáért valamit, kifejezne érzést, szükségletet, vágyat – rögtön jön egy erős bűntudat – hát, hú, ezt azért nem. Hát ezt nem. Most hatkor, amikor még egy picit fönn van a nap, akkor menjek ki?! Hát akkor szoktam a palacsintát csinálni! Most vessük össze: rendben van, szeretnék kimenni. De akkor a gyerek hogy eszik palacsintát?! Hát most ne is haragudjatok, nem is lehet egy lapon emlegetni az én tavaszi iránti vágyamat a gyerekkel. Hát enni kell neki! Enni. Milyen anya vagyok én? Hát milyen anya vagyok én, ha nem vagyok hajlandó neki palacsintát sütni?! Jó, hát nem madártej, de legalább palacsinta. Hát az a minimum!
Na, szóval: miért teszem ezt így, még ha a meggyőződésemmel szemben is van? Azért, mert félek a következményektől, félek a büntetéstől. Következményektől való félelem, büntetéstől való félelem. A következményektől való félelemnek van egy egy külön része. Ez pedig az, hogy a kapcsolatunkban majd valami olyan kárt okozok ezzel, amit én nem vállalhatok. Az nem! Ha belegondolok, rettenetes. Azt semmiképpen! Hát majd még megharagszol rám! Azt nem lehet. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha egyszer tényleg megharagudnál rám. Az iszonyatosan ijesztető lenne. Ahogy elképzelem, ahogy Péter kiabál velem... Ezt nem, semmiképp! Inkább ráhangolódom. Ne kiabáljon velem! Ha egyszer azt mondja nekem, hogy nem csináltam valamit jól, hát elsüllyedek! Brrüáááh! Nehéz napom van máma.
Tehát a behódolás sémánál nagyon távol vannak a saját szükségletek, érzések, érzelmek és vágyak – és közben állandó ráhangolódásban vagyok valaki másra. Folyamatos szorongás, aggodalom és bűntudat, és a meggyőződésem ellenére is félek a következményektől, ezért inkább úgy csinálom. Ez tulajdonképpen a lényege. És most ezért szeretnék néhány dolgot erről-arról beszélni, ami nagyon ide tartozik. (22:46)
A sémának az egyik kulcsa az, hogy ha van érzés, amit nem lehet kifejezni, az a harag.
De most akkor mi van a haraggal? Nem tudom, hogy mennyire vagytok keresztény módon eleresztve? Ugye, még bizonyos hittankönyvekben meg (hogy mondják azt, várjunk csak...) imakönyv! (Nem jutott eszembe ez a kifejezés.) imakönyvekben lehet olvasni mindenféle főbűnökről. Ilyesmit is olvashattok, hogy harag. Ismerős ez? Harag!
Ugye, a harag valami olyasmi, amit keresztény ember „nem csinál”! Ez nagyon-nagyon kártékony dolog. Nagyon! Ha egy megfelelő szót kellene idehelyezni, akkor azt kellene (és mindenhol így kéne) írni, hogyharagtartás! A haragra azért sem mondhatjuk, hogy valami alapvető vagy fő „bűn”, mert hogy egy érzés. Mikor én... följön a harag és dühös leszek, akkor nincs is akaratlagos irányítás alatt. Márpedig bűnt csak tudva és akarva lehet elkövetni. Ezért amikor rhhgGGG, jön a harag, ez nem hogy nem bűn, hanem nem is eshet morális megítélés alá. Mint a többi érzés, ami nincsen akaratlagos irányítás alatt.
Tehát a harag nem tud bűn lenni, mert ez egy érzés. Hogy mit csinálok a haraggal, ott már fölmerül az erkölcsi megítélésnek a témája. Hogy haragot tartok – az már lehet az. De önmagában az érzés vagy az érzelem nem tud az lenni. Ez a mi világunkban sokaknak nagyon idegen, sőt ijesztő.
Most árnyaljuk egy kicsit a képet. Ha valaki nagyon begyakorolja magát a haragvásban, az nem tesz neki jót. Élettanilag se, meg úgy egyébként se. Tehát amikor azt mondjuk, hogy „amikor jönnek az érzések, azok morálisan nem is ítélhetők meg, hiszen „nincsen szándékosság–akaratlagoság–tudatosság, hanem csak egyszer rácsodálkozom, hogy ez van”, akkor nem azt állítjuk, hogy érdemes jól begyakorolni magunkban a haragvást, és úgy mindent haragból csinálni az életben. Nagyon ijesztő lenne! Akkor érdemes megkülönböztetnünk a haragot az agressziótól.
A harag egy érzés, ráadásul egy alapérzés. Négy alapérzés van (de most már nem fárasztalak titeket ezzel, ez már sok lesz; szegények, este van). Szomorúság, félelem, harag, öröm. A harag egy alapérzés. De amikor én püfölöm a gyerekem, az nem harag, hanem agresszió. Akkor is, ha azt mondom, hogy nevelem. Az már csak az én kultúrcímkém. De az agresszió. Tehát amikor azt mondjuk, hogy a harag nem bűn, akkor sokan nem különböztetik meg a haragot az agressziótól. „Ja, hát akkor leordítom a fejét!” Hát most derült ki, hogy nem bűn. Köszi!
Ezt én nem mondtam, csak azt, hogy maga az érzés nem bűn. A harag tehát nem egyenlő az agresszióval, sőt, a lélektani okosak a következőt mondják: az agresszió a harag veresége.
Vagyis, ha megfelelő formában kifejezésre tudnám juttatni a haragomat, valószínű nem kéne eljutnom az agresszióig. Abban az esetben, hogy ha én is egészséges vagyok, meg a környezetem is.
Az evolúciós pszichológia a következőt mondja: minden érzés tulajdonképpen magába foglal egy cselekvési stratégiát. Nem véletlen, hogy vannak érzéseink, ugyanis még mielőtt gondolkodni tudtunk volna; még mielőtt a környezetünket és magunkat tudatosan szavakkal, gondolatokkal képesek lettünk volna kifejezni és megérteni, mint élőlények akkor is észleltük, hogy jön-e a mammut vagy nem? Hogy ránk támad-e a bolha vagy nem? Hogy jön a szúnyoginvázió vagy nem (az enyhe tél miatt)? Mi segítette az élőlényeket (már egy kicsit fejlettebbeket) abban, hogy – bár nincs gondolkozás, de – megfelelőképpen tudjanak cselekedni? Tehát ha veszély van, mondjuk meneküljenek. Ha megtámadják őket, akkor valamilyen módon fölfogják, hogy érdemes-e harcba bocsátkozni vagy nem, esetleg harcoljanak, megdermedjenek... A megdermedést ne értékeljük le! (28:37)
Mondjatok egy példát a megdermedés hasznára. Úgy van! Köszönöm! Te régi motoros vagy. Igen. A medve. Medvével nem érdemes birokra kelni; elfutni, elúszni előle. Tehát marad: a halottnak tettetem magam.
Szóval a harag nem egyenlő az agresszióval. A harag egy evolúciós program. Ahá! És azt fejezi ki, hogy van valami célom (tehát például alapesetben túl akarok élni valamit; egyáltalán élni akarok, túléli, megmenekülni; esetleg másfajta célom van: utódokat gondozni, nem-tudom-mi). Mint a tundrai mókus, télre fölhalmozni a készleteket. Nem vagyunk egyformák! És hogyha valami akadályba ütköznek azok a célok, amelyek engem segítenek az életben... (ezek a célok lehetnek nemcsak individuális, hanem csoport- vagy társas célok is), akkor megjelenik a harag. Tehát a harag tulajdonképpen... (tudtam, hogy ez lesz), bizonyos szempontból az életerő egyik formája. Hogy tudjunk élni, akarjunk élni és kifejezzük azt, hogy élni akarunk, hogy céljainkat el akarjuk érni (ezek lehetnek tudatos vagy nem tudatos dolgok). A harag ebben segít. Ezért a harag nagyon hasznos dolog! (30:44)
És mégis nagyon sokszor (merthogy a nevelés felnőtt-szükségleteket tükröz általában, és nem gyerek-szükségleteket), ezért az érzések és főleg a harag tilalom alá kerül. Ezért „nem szabad” haragudni. Ha „nem szabad” haragudni, akkor például az történik – és itt a haragnak van egy nagyon szoros összefüggése valami fontossal, ez pedig hogy: a harag nagyban segít bennünket, hogy megérezzük az erőnket. Aki teljesen el van vágva attól, hogy tudjon haragudni, nagy kérdés, hogy meg tudod-e érezni azt, hogy van erőd? Ma nagyon sokan sokkal erőtlenebbek, mint ahogyan az egyébként reális lenne.
Egy nagyon furcsa világban élünk. Tehát azt mondjuk, hogy, mondjuk... És főleg nekünk, férfiaknak ez nem könnyű. Ez egyáltalán nem könnyű! Olyan sok a kultúra... (Tényleg, sok! Hát nézzétek meg; ez sok). Azt mondjuk egy férfinak: te, szedd össze magad, csináld meg! És akkor mit csinál? Leül a számítógép elé, s akkor ott... Értitek ezt? Ott van egy 30 éves férfi, elvileg van rajta 30 kiló izom. És reggeltől-estig azt csinálja, hogy az erejét összeszedve... (koncentráltan, gyorsan gombnyomogat) És utána elmegy az orvoshoz, és nem a betört orrára kér valamit gyógyírt, hanem ínhüvelygyulladása van. Az biztos, hogy ez nem egy férfivilág! Hát hogy? De most hogy érzed meg az erődet? Ezért: férfiak 25-30 évesen elmennek, mindenféle (hogy is mondjam) kalandos tevékenységekre adják magukat, ilyen szabadidőben, másfél napra, leugranak a Himalájáról szabadesésben. Hát valami kell, hogy megérezze, hogy él; hogy tud valamit. Egy napra már lerohanok, raftingolok, kétszer belefulladok. Nem ezt csináljuk? Hogy gyűröd, gyűröd, rakod; egyik papír, másik; „elmented a munkádat”... érted ezt? Hát régen: menteni valakit? Jött az ár, te beugrottál, kimentetted, kihúztad... Most meg fogod, és a munkádat „elmented” (egyetlen bökéssel). (34:01)
És akkor: na jó, hát akkor valamit... hogy, hogy, hogy fejezzem ki, hogy van bennem férfierő? Hogy? Ja? Majd akkor hódítok! Férfierő, hódítok. Akkor állsz a tükör előtt (hátrafésülgeti a haját). Metrószexualitás! (Dezodorgörgető mozdulatok, szagmintavétel, további tesztek)
Tükör előtt, még... Hát ez pusztító!
Kimész, és akkor férfierőd teljében egy ilyen hihetetlenül finom, divatos nadrágban, egy puha cipőben, illatosan, némi kis szemöldök-izével most megéled, hogy „férfi vagyok”. (35:40)
Mit szerettem volna ezzel idehozni?
Hogy nekünk, férfiaknak egyáltalán nem könnyű ma. Mert mondjátok meg azokat a természetes, hétköznapi, nap-nap után adódó lehetőségeket, ahol megérezzük, hogy van erőm, hogy ezt bírom! Ezt meg tudom csinálni. Elszakadtunk a fizikai erőnktől. Nincs méltósága a fizikai munkának. A kényelem hőseivé váltunk! Akkora hősök lettünk, hogy mindent csak... becsúsz és leül. Életerős emberek (35 kiló izommal) leülnek, és így telefonálnak:
Te, megvan a legújabb játék neked?! Megvan? Megvan? Letöltötted? Iszonyú állat!!! Te! 28 pálya van, és az egyik durvább, mint a másik. De az ötödikre nem enged csak úgy föl, érted?! 124 rohadékot kell kinyírnod. A zombik a legdurvábbak. Figyelj! Figyelj, figyelj, figyelj! Mondom! Nekem már megvan két napja. A zombit nem lehet testen lőni! Érted? Tehát lőheted testen, rád támad! Agyba kell durrantani, hogy menjen szééét az agya!!! Iszonyú kúúúl! Iszonyú durva! Annyira, te olyan... figyejjj. Most megállítottam, fú, de annyira izgulok. Most épp egy között vagyok, éppen megy a lövedék. Iszonyatosan durva. Te! De olyan grafikája van, de olyan. Figyelj, ez olyan 3d, hogy 4! Ez valami eszetttlen! Iszonyat, bbbaromi jó! Baromi jó! S figyelj, ahhoz képest nem is drága. Hát te, figyelj, megéri. Megéri! Jó, én most egy kicsit többet melóztam, de megéri. Te, hogy ezek mit tudnak! Ne haragudj, leteszem, mert itt a lövedék félúton van, és már félek, hogy véletlenül elmegy nekem. Jó, lerakom. Shshshshhhhss!
35 kiló izommal. Nőtársaim! Látjátok, hogy nehéz az élet? Szóval, például, mi férfiak elszakadtunk a fizikai erőnktől. Attól, hogy folyamatos, természetes visszajelzéseket kapjuk arról, hogy fogom legalább. Nem véletlen, hogy milyen sokan kondiznak. De... értitek, az is egy kondizás, hogy fogom (a mikrofont leengedi), és … (súlyt emel). Egyenes derékkal kell! Az megint más, ha (csak derékig emeli)... Az más! Ez egy más dolog. Szóval. Jajjj! Fát kéne vágni többet. Egyszerűen közel kerülni a fizikai erőnkhöz. Ha a fizikai erőnktől eltávolodunk... S amikor valaki tudja, folyamatos kontrollban van, hogy mit bírok és mit nem? Hogy hány kiló tudok fölemelni? Hogy mennyit tudok futni? Hogy egy tempót meddig bírok? Hogy meg tudok fölugrani? Hogy kit tudok legyőzni és kit nem? Háhhh! Ez nagy segítség ahhoz, hogy az erőnk és a harag kulturált legyen. Kontroll alatt tudjon lenni. Különben... Jájjj! Nem könnyű nekünk férfiaknak, egyáltalán! A nőknek meg sosem volt könnyű. (40:20)
Szóval, ha nagyon meg vagyunk fosztva a haragtól, akkor nagy kérdőjel, hogy mennyire tudunk aktívak, cselekvőképesek lenni. Csinálni, bevezetni magunkat, jól elfáradni, izzadni! MMMmm! Ezt a sémát nagyban jellemzi a passzivitás. Aki ebben a (behódolás) sémábban van, tulajdonképpen bezárva érzi magát. Fenyegetve, bezárva és tehetetlennek. Olyannak, akit valahogy mintha egy állandó passzivitásra ítélt volna az élet. Hogy mit is tudnék tenni? Hát nincs is hozzá erőm! És hogyha meg is csinálnám, mit szólnának mások? Hát rám néznének csúnyán! (41:22)
Annyira bennem van: 1956 volt. Szóval, elmentem papokhoz, és kérdeztem, hogy mit csináltak '56-ban. Nagyon foglalkoztatott engem: mit csináltál '56-ban? Volt egy pap, aki azt mondta: Hát, tudod, engem idedobtak, odadobtak, minden. És miért? Azért, mert azzal fenyegettek, hogy levágják a copfom? Ez úgy megmaradt bennem! Hát tudjuk, hogy nem erről volt szó! Ez egy sokkal-sokkal kegyetlenebb valami volt. De hogy ebben a papban ez így élt. „Most azért, mert valaki majd azt mondja, hogy ilyet nem szabad csinálni?! És akkor? Hogyha ez a jó?”.
Aki a behódolásban van, tulajdonképpen messze az erejének, cselekvőképességének, lehetőségeinek a nívója alatt él. Magát úgy éli meg, hogy be vagyok zárva, tehetetlen vagyok, eszköztelen vagyok, nem vagyok cselekvőképes, nem tudom megcsinálni. De hát mit is? Ha megcsinálnám, megbüntetnének. Naaagy baj lenne. Rossz következménye lenne. Megszűnhetne a kapcsolat, vagy megbüntetnél, vagy megsértődnél, nem szeretnél, és ezt nem engedhetem meg. Ez rettenetes lenne nekem. Ezt nem szabad! De látjátok, itt a „nem szabad” nem abból jön, hogy valakinek van egy belső meggyőződése, hogy ezt szabad, azt meg nem. A behódolás sémánál nincs belső meggyőződés, hanem félelem van. Valójában nem belső, hanem külső figyelem van. Ugye, ha van egy meggyőződés, akkor én belülre figyelek, és azt mondom, hogy nekem ez a fontos, és ezért kiállok! Itt nem erről van szó, hanem azt mondom: akármi is fontos nekem; ha haragszol rám, ezt nem tehetem meg. Úúú, nem egy jó séma!
Na most: harag. Csak ezeket szeretném idehozogatni. Hogy emlékeztek, milyen fontos volt megkülönböztetnünk, hogy egy érzést megélek vagy kiélek? Nem ugyanaz! Megélni a haragomat és közben pl. használni az eszem (hogy ezzel a haraggal most mit csináljak). Akkor itt bent megélem a haragom, és közben hova irányítsam ezt az erőt, ami a haraggal együtt megjelent bennem? Mit kezdjek, milyen cselekvésbe vigyem ezt az erőt? (44:22)
A megélés tehát nem egyenlő mondjuk a gátlástalan kiéléssel. Olvasunk könyveket, amelyekben ez van: éld meg a haragod, éld meg az érzéseid! Ez egyáltalán nem jelenti azt: „megélni a haragot”, hogy ütök-vágok-csapkodok, mert akkor azt kiéltem és nem megéltem!
Tudom, ezeket minden évben el szoktam mondani, de hát ezek alapdolgok. Nem voltál itt múlt héten, úgyhogy miattad muszáj. Hol voltál? De nehéz veletek, komolyan. Oké? Tehát akkor megkülönböztettük a harag megélését és kiélését, megkülönböztettük a haragot és az agressziót. Néztük, hogy minden érzésnek van egy evolúciós programja, ami valamilyen cselekvésre indít bennünket. Most nézzük meg, milyen három területen alakulnak ki tilalmak?
Vágyak, szükségletek, érzések (beleértve akár a harag, akár az indulat).
Most képzeljünk el egy embert, akiben „nem lehetnek vágyak”, nem élheti őket meg, nem ad nekik teret. A szükségleteit nem tudja kifejezni. Az alapszükségleteit, amelyek az élethez kapcsolják őt. És érzéseket nem jeleníthet meg. Csodálkoztok, hogy passzív? (45:51)
Hát ha valaki nem használja a vágyait, az érzéseit meg a szükségleteiből fakadó indíttatásait, akkor ugyan miből van életereje? Akkor miből indul el valahova? Hogy tud valamit megcsinálni? Márpedig a behódolás sémában élő emberrel pont ez történik kisebb-nagyobb mértékben. Hogy tulajdonképpen nyomorúságában el van vágva pont attól, amiben igazán erő van! Érzések, késztetések, vágyak, törekvések, khhhrr! Mit mond a szociálpszichológia? Hogy az értékek hátterében szükségletek állnak. Tehát ha valaki el van vágva legalapvetőbb szükségleteitől, érzéseitől, vágyaitól, akkor cselekvésképtelenné válik – marad a behódolás (még akkor is ha nem is jó, amit csinál). Ezért értékek nem tudnak az életében kibontakozni. Hiszen amiből fakadnak az értékek, ahhoz nem fér hozzá!
Na most. Az egy naaagy esztelenség, azt tanácsolni valakinek, hogy ha haragszik, akkor dühöngjön!
Miért?? Ha begyakoroljuk azt, hogy ha indulatos vagyok és dühöngök és megint dühöngök és még többet dühöngök, az ingerküszöbünk elkezd emelkedni. Ez azt jelenti, hogy sokkal kisebb, célunkat akadályozó helyzetnél is már dühöngeni kezdünk, és még többet kell dühöngeni, hogy valahogy kidühöngjük magunkat. Nem jó rászokni a dühöngésre! Tényleg így van. Ez egy ilyen... konyhapszichológia. „Fejezd ki az érzéseidet; éld meg, és ffhhhúúúúúúúÚÚ! Fújd ki magad.” Aha. Először két perc alatt fújod ki magad, aztán 5 perc, 50 perc, 5 év, és csak fújod, fújod – már semmi nincs, csak te dühöngsz. Mert annyi rossz van ebben a világban...
Tudjátok, néha szoktam parkolni egy őrzött parkolóban. Kedves ismerősömmé vált az őrzött-parkoló őr. Az őrzött-parkoló őrrel szóba elegyedve a következő sematikus mondatfűzésre figyeltem föl. Azt mondja: Lövik az embereket Ukrajnában. Hát csoda, hogy az ember iszik?
Hirdelen hidegebb lett. Megyek fizetni. Azt mondja: 6 fok van! Hát csoda, hogy az ember iszik?
Éppenséggel az agressziónkkal is így van, ha jól begyakoroljuk magunkat. Szép lassan már mindent, ha csak egy picit is valami nem úgy van, ahogy az nekünk a mi célunkat, szükségletünket támogatja, akkor khrrRRRR! Tehát amikor azt mondjuk, hogy a harag önmagában nem bűn; hogy a haragban sok életerő van, akkor egy kicsit sem mondjuk, hogy váljunk agresszívvá, vagy hogy jól gyakoroljunk be magunkat a dühöngésbe. Szó sincs róla! Hanem, hogy ha a harag megjelenik, mint egy természetes érzés; ahhoz kapcsolódó indulat, akkor azt tudjuk valamire használni (vagy fordítani). Igen, ezek a... mondok két teljesen szélsőséges példát. Mikor egy nőt egy férfi fenyeget. Hát ha ez a nő el van vágva a haragjától, a legalapvetőbb szükségleteitől, hogy „élni akar”, hogy életben akar maradni, hogy magát meg akarja védeni; ha az alapvető vágyaitól el van szakítva, akkor hogy védi meg magát? Akkor mi lesz vele? Hogy lesz ez? Hogy „ne csináld”? Hogy „légyszi”? Vagy hogy? Ez sokkal komolyabb téma, egy picit sincs kedvem ezzel bármit így... nehogy félreértsétek. Pl. hogy milyen sokan el vannak vágva a hangjuktól!
Ugye, a harag kifejezése; az erő, ahogy megjelenik egy emberben, az sokszor annyi, hogy képes vagyok kiabálni vagy kiáltani. Nem kell, senkivel se kell ordítani.
Egyszerűen nem tudom felidézni, hogy mikor kiabáltam én bárkivel utoljára is. Nem tudom, szerintem tíz évesen. Ja nem, akkor még nem, mert akkor még szorongtam. Tehát nem arról van szó, hogy állandóan olyan élethelyzetekben vagyunk, ahol, ha nem kiabálunk, akkor nem fordulnak jóra a dolgok. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék kiabálni. Az nagyon fontos, hogy tudjatok kiabálni. Nem kiabálni; üvölteni! Ez egy nagyon fontos képesség. És hogyha valaki ezt nem tudja, ez azt jelenti, hogy itt valami tilalom és gátlás alá került, ami egy olyan természetes emberi dolog, amit, hogyha nem tudunk kifejezni, akkor látnivalóan... valami... fú, akkor be vagyunk zárva. Egyáltalán nem kell másokkal kiabálni. De tudni kéne kiabálni! Kiabálni, üvölteni. Tehát, ha azt kérem valakitől, hogy te most ordíts, akkor te tudjál ordítani. Milyen egy alapvető dolog! És nagyon sokan nem tudnak! Nem tudnak kiabálni, ordítani. (52:11)
Ha most valamelyikőtök úgy van, hogy „szerintem én se tudok” – gyakorolj, légyszi! Menj ki az erdőbe, tavasz van. Legkomolyabban. Tavasz van, tavasz! Hétközben csináld, mert nincsenek kirándulók. Magyarországon a tavasz kirándulók nélkül van. Nem: Magyarország területének 30%-a erdő. Akkor nem állunk rosszul! Elmész, körbenézel, és azt mondod: nincs itt semmi, csak egy muflon, egy róka, néhány szarvas... Na, ezeknek most... most adok. Hogy úgy halld meg! És az a minimum, hogy rekedj be. Amíg nem rekedtél be, addig fttt-fütty-futty, nulla! Aranyfüst! Úgy gyere le, hogy khhhfffFF. Itt derülünk ezen, és ezt annyira komolyan mondom, nagyon komolyan! Hát mikért? Gyakorolhatsz otthon is, csak akkor csöngess be 8 szomszédhoz. „Semmi baj, csak gyakorlok...”. Tessék? Meccs! Az is jó. Vannak kultúrformák, ahol lehet. Tényleg, így van! Vannak, vannak, vannak. Igen, de ott is... túl kulturált nekem a meccs.
Ott már... szóval, aztán a másik. Mondok nektek gyakorlatokat. Egyszerűen, például, hogy érezd meg az erődet, tudjál valamit püfölni! Legyetek szívesek, tanuljatok meg valamit püfölni! Senkit nem kell püfölni, csak tudni kell püfölni! Pü-föl-ni! Úgy, hogy azt érezd, hogy ennél erősebben ezt nem tudnád már csinálni. Addig! S amikor végeztél, akkor „Hhhh, hülye vagyok én? Hát leszakad a karom!” – akkor jó. Megérezni az erőnket; tudni ezt kifejezni. Azért, mert ha képes vagyok kiabálni, valamit püfölni, ordítani, maximális erőkifejtéssel csinálni valamit (fizikai erőre gondolok), akkor szabad vagy! Ebből a szempontból. És akkor nyugodtan megteheted azt, hogy ezt sose használod. Hiszem képes vagy megcsinálni! Akkor az kontroll alatt van, kézben van tartva; pontosan tudsz annyira kiabálni, amennyire akarsz; úgy ütni, ahogy... mindent, pontosan centiről centire, kilopondról kilopondra tudsz – ezért mindent tudsz szabályozni! Mikor valaki azt mondja: „Ő egy igazi, rendes katolikus ember; nagyon rendes katolikus! Néha dühkitörései vannak.” Ez egy probléma. Ezt szokta meggyónni háromhavonta. Tényleg! Hogy havonta úgy egyszer-kétszer. Nagyböjtben ez szaporodik. Igen. Mint a varangyok tavasszal. Dühkitörés. Tehát én rendes vagyok, csak néha valahogy, nem is tudom, s akkor úgy fölocsúdok, hogy most miért is üvöltöttem?! Akkor megyek és bocsánatot kérek... mikor valakinek dühkitörései vannak, az épp nem azt jelenti, hogy ő jó viszonyban van a haragjával, hanem, hogy nincsen kézben tartva a haragja. Vagyis: nem tudom a haragjával, késztetésével, indulatával mit kezdeni; az fölgyűlik benne és kirobban. (56:10)
Tehát őt nem arról kellene lebeszélni, hogy haragudjon, hanem, hogy tanuljon meg bánni a haragjával. Hiszen ő magát is le akarja beszélni a haragról, mert azt mondja: a harag rettenetes dolog, néha dührohamot kapok és ez szörnyű!
Márk evangéliumában van az egyik kedvenc történetem. Azért, mert Jézus ott állok a zsinagógában. Szombat van. Megkérdezi: „Na, most szabad-e szombaton gyógyítani; életet menteni vagy veszni hagyni?” S ott áll egy beteg, nyomorult ember. Mikor látja a tömeget, hogy „azt semmiképp, semmiképppp!”, akkor azt mondja a szentíró:
Jézus haragosan körültekintett. Haragosan! Ennyire embertelenek vagytok? Képesek vagytok erre, hogy valakit veszni hagytok?! Mi az az elv, ami miatt veszni hagytok valakit? És utána meggyógyítja.
Ez az egyik leggyönyörűbb példája annak, hogy Jézus egy valódi ember. Isten és ember. Emberségében valódi ember – tehát haragszik. És a harag erejét gyógyításba fordítja! Hát ennél szebbet ne...
Egész nyilvánvaló, hogy a különböző kutatások azt mondják, hogy valaki minél inkább (így mondhatnánk) spirituálisan érett, az életszentségnek bizonyos magaslataira jutott, annál kevesebb benne a negatív érzés, érzelem és indulat, Kevesebb benne! Tehát ő nem lesz egy haragvó ember. De attól még haragudhat, ám ezt a haragot képes valamilyen építő irányba fordítani!
Hát, hát. Mennyi az idő? Tíz perc van! Most haragudtok? Hogy elszaladt az idő?
Ezért hogy ha te nagyon beszorítva érzed magad, tehetetlennek... vágyak, érzések, szükségletet? Hol lettek benned? Hol vannak? (58:56)
Egyik kedves ismerősöm azt kérdezte a minap. Ültünk páran. Azt mondja: Most tulajdonképpen mihez lett kedvetek? Mire éreztek most késztetést? Ezt kérdezte. S tulajdonképpen eltöltöttünk egy délutánt együtt. Mihez éreztek késztetést? Mire érzel te vágyat? A válaszok a következők voltak: Hát, úgy szeretnék valahogy, valahogy egy társammal együtt lenni. Most ahhoz lenne kedvem. A szerelmem, szerelmemmel együtt lenni. Csak hát nincsen.
Most mondjátok meg, nincsen. A másik azt mondja: Hát én meg úgy, úgy elmennék egy jó mozit megnéznék. De dolgozni kell. Munka, munka van otthon, úgyhogy dolgozni kell sajnos. Én úúúgy megbeszélném a férjemmel azt, ami ma délután volt! De nem ér rá. Nem, ő is nagyon fáradt. Jön haza a munkából, hát most terheljem ezzel? Á, nem.
Értitek ezt? Ha most megkérdezném tőletek (beszéltem több, mint egy órát): mihez kaptatok kedvet? Vágyat?
Az lett tapasztalatom, hogy a válaszadásban a következő derül ki: körülbelül 2 másodpercig van valaki a vágyánál, és utána hol van? „De hát, hát sajnos. Nincs szerelmem. Még szerelmes se vagyok. Hogy is lenne így szerelmem, ha nem is vagyok szerelmes.” Most ő hol van? A vágyánál?!? Már az élet keservében van benne. De már... elborította! Azt kérjük emberektől, hogy mondd meg, mire vágysz! A második mondat már az, hogy á, de nem lehet; nem lehet. Úgy vágynék, úgy vágynék, de hát nem, nem, most itt ülünk, most nem lehet. Most itt ülünk, van tíz perc. Á, nem lehet, már késő van. Nem lehet, hát kedd van, kedden nem lehet. Hát, meg hétközben van... Hát hétvégén lehet, de most hétközben van. Jaj, hát nem lehet, mert már fáradt vagyok. Jaj, hát azt nem lehet, mert férfi vagyok. Nem, hát nem tudok szülni. Úgy szülnék egyet, de egyszerűen nem lehet. Hát azt nem lehet, mert nő vagyok. De jó lenne, de hát sajnos. Nem lehet, mert öreg vagyok már hozzá. Nem lehet, mert még nem vagyok elég felnőtt hozzá. Óóó, de szívesen csinálnám, csak hát nincs meg hozzá semmi.
Nem másra jutottam, hogy mi magunk azt gondoljuk, hogy a vágyainkban vagyunk. És köszönő viszonyban sem vagyunk a vágyainkkal! A csalódás, a szomorúság, …. Rosszul vagyok! Ment ez bennem tovább. Olvasson az evangéliumot így dühöngve. Hogy nem igaz, ez nem igaz, az emberek mikor vannak a vágyaikban? Mondom neki, hogy vágyakozzon, és máris szomorú! Hát ez nem igaz... Nem azt mondtam, hogy szomorkodjon, hanem, hogy vágyakozzon!
Olvasom az evangéliumot dühödten – nem csoda, hogy megváltásra volt szükség, nem tudnak vágyakozni sem. Mondhatsz nekik akármit. Hát ezért lettem pap? Olvasom az evangéliumot: a választott nép várta a messiást. Jó, várta a messiást; tudom, hogy várta. Jézus megjött. Mondta, hogy senki se próféta a saját hazájában. Na, már nekiálltak, fölvitték a magas hegyre, ahol a városuk épült, s le akarták őt onnan taszítani. De ő „átment közöttük”. Egyszer csak... No várjunk csak! Hogy van ez?!? Megtanultam a teológián, hogy a választott nép várta a messiást. Várta. Most ez, hogy várta?!? Csinálok egy csomó dolgot; ha épp becsönget, beengedem. Nem valószínű. Hanem úgy, hogy vágyott rá. Nem? Vágyta! Érzések, vágyak, késztetések, de jó lenne, óhajtás, hmmm! Nem csak úgy: ha jön, szóljatok nekem is, mert nem akarok lemaradni. Valahogy várta, vágyta. Aztán megjelent, mondott két mondatot. IgggeeennN?!?
Rájöttem, hogy lehet, hogy ezt tanultam a teológián, hogy a választott nép várta a messiást, de hogy nem a „vágyánál volt”, az biztos. Hanem két mondat után már a haragjánál, az előítéleténél, a bosszúvágyánál, a téveszméjénél, a csalódottságánál, akárminél időzött, miközben ő (azt mondja): várjuk a messiást, a megváltót, hogy megjöjjön. Nagyon! Úgy várjuk, hát más se kéne nekünk, csak ez az egy meglenne... éppenséggel nem időztek a vágyaikban. Tulajdonképpen (ezt nem mondani), hogy nem időzünk eléggé a vágyainkban.
Főleg aztán (milyen sokat szóltunk erről évekkel ezelőtt), hogy a legmélyebb vágyainkban! Hogy a legmélyebb vágyaink természete olyan, hogy ha valaki időzik a legmélyebb vágyaiban (és abból még semmi nem teljesedett be, hanem csak időzöm a mély vágyaimban), és már jól leszek! Pusztán azáltal, hogy a legmélyebb vágyaimat engedem, hogy eltöltsenek. Semmi nincs még meg belőle! Csak a vágy, és én jól vagyok tőle. Ez az érdekes! Hogy a legmélyebb vágyainktól jól leszünk. Megéljük azt, hogy ember vagyok! Hogy mire is vágyom én! Hogy mi az, amivel nem fogok megelégedni. Hogy mi az, ami, ami előttem áll, amiért érdemes élni! Fütyülök rá, hogy még nincs itt! Nem így van? Hát fütyülök rá, hogy még nem teljesedett be. Hát megcsinálni a hatodik pályát... 2:45 alatt, hogy a hetedikre vigyen, 48 zombit lelőni... szóval, ha megtanulunk a legmélyebb vágyainkban időzni, már attól jó lesz az élet. S milyen nagy dolog megkülönböztetni azt, hogy én most egy vágyamban vagyok, vagy már kesergek, vagy már sajnáltatom magam, már mostan szenvedek és nem tudom, mit csinálok. Időzni a vágyban! (66:57)
Egy buddhista szerzetes barátom a következőt mondta. Hú, Feri, nagy a baj! (Ezt tudtam nélküle is – ezért nem volt érdemes idejönni; mondj valami mást.) Megtanultam, hogy a vágyak nem tesznek jót az embernek hosszú távon, és hogy Buddha hogyan tanított meg bennünket, hogy hogyan tudunk a szenvedéstől mentek maradni azáltal, hogy a vágy tüzét kioltjuk. Rájöttem, hogy Magyarországon az emberek nem tudnak vágyakozni. Hogy először meg kell tanulniuk a buddhista növendékeknek vágyakozni, hogy legyen mit kioltani! Most nagyon hülyén hangzik, amit mondok, de biztos jól értitek. Odajön, hogy... Hát édesapám! Tűzről hallottál már? Láttál már olyat, hogy úgy... Tűz, tűz. Hát, csak óvatosan, Mester. Nem tudom, anya mit szólna ahhoz a nagy tűzhöz. Tűz. Tűz. Tűzoltó.
Mennyi az idő? Jaj.
Megtanulni szabadon vágyakozni. Szabadon vágyakozni! Szabadon kifejezni a szükségleteinket.
Vannak társas szükségleteink...
Nem tudom, hogy érzékelhető-e ez, amikor erről beszélünk, hogy „kifejezni”. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez föltétlenül valaki másba beletarol, belerúg, megsért egy határt, a másikon átgyalogol... Olyan sokféleképp lehet valamit kifejezni. Itt, ebben a sémában a nehézség az az, hogy az illető nem meri kifejezni. S egy idő után nem is tudja, hogy hogy lehetne kifejezni. Tudni kifejezni! S akkor vagy csinálom, vagy nem. Vagy így csinálom, vagy úgy csinálom. Na. Na!!
Tulajdonképpen ez egy nagy tanulás. Jól van. De hát most már be kell fejezni. Írtam még ide, de biztos semmi értelme nincs. Jujj, hát itt egy nagy téma. Látjátok, elment az idő. Úgy szerettem volna elmondani pedig, annyira! Ez volt bennem, hogy elmondom, és most mégis agyoncsaptam az estét. Annyira szerettem volna erről beszélni.
A női erőről nem beszéltem. Na, mit szóltok? A női erő! Hát már jön, érzem! Engedjetek nekem még teret!
Van egy Pinkola Estés nevű pszichoanalitikus hölgy. Muszáj! Tehát egy nő! Nő mondja nőnek. Azt mondja, hogy: A női szocializáció miatt a mi kultúránkban a nők elszakítva élnek a saját erejüktől. A női erőtől! A női erő nem egyszerűen csak az, hogy képes vagyok csábítani, megbillegtetem magam, dobok egy esti sminket... Hát ez még csak a ftty, ftty! Hogy a legtöbb nő elszakítva él a női erejétől. Azt mondja Pinkola Estés... Ez egy jó név, nem? Jó kimondani! Komolyan, máris elkezdtem vágyakozni! Ilyen gyönyörű név, Pinkola Estés!
Azt mondja, hogy: a legtöbb nő nem csak elvágva él, elszakítva a saját női erejétől (már megint kilóg a gatyámból az ingem), hanem fél is a saját erejétől. Ez hasonló ahhoz, ahogy félek a vágyaimtól, ösztönkésztetéseimtől, érzéseimtől, merthogy „baj lesz”; nem akarom, hogy megbüntess, hogy fenyegess, hogy rossz vége legyen a dolognak.
1. Tehát az első: hogy elszakítva érzem magam az erőimtől.
2. A második: félek is a saját erőimtől, mert majd mi lesz? Mi lesz, ha én egyszer...? Tulajdonképpen nem is tudom kifejezni az erőimet. Azt se tudom, hogy ezek mik igazán? Biztos nem az a női erő, hogy képes vagyok becsapni az ajtót... Nem ez a női erő. Nem az a női erő, hogy üvöltök a kisgyerekemmel. Na már... S akkor azt mondja: a női erőtől a férfiak is félnek. A férfiak tudatos és nem tudatos üzeneteket közvetítenek a nők felé, hogy „csak ne legyél erős”. Az erődet ne fejezd ki! Mert akkor azt se tudom, mit kell csinálni. Nyilván azért, mert a férfiak többsége is el van vágva a saját férfierejétől. Ha egy nő még erős is (nem elég neki, hogy nő; hanem még erős is), hát az már a vég. Megyek, lövöm a zombik fejét. Az kiszámítható! Tudom: lelövöm, jön a nyolcadik pálya. Érzitek? Egész este... Még az ötödiknél kezdtük, és már a nyolcadiknál vagyunk. Egy női erővel megküzdeni, hát az...
S ezt mondja: a férfiaknál már csak a nők félnek jobban női erőtől. Ezt egy nő mondja, Pinkola Estés (jelesül). És akkor hozzáteszi, hogy pl. miben jelenik meg a női erő. Hú, de szép! De letelt az idő. Úgyhogy... Na, tudom, hogy ilyet nem lehet csinálni. Félek a haragotoktól. Azt mondja:
A női erő abban nyilatkozik meg, hogy képes az életre segíteni mindent, amit életre kell hozni. Van ereje ahhoz, hogy élővé tegye azt, aminek élnie kell, (vessző), és van ereje ahhoz, hogy elengedje, aminek vesznie kell. Hogy elengedje azt, aminek a halálban van a helye.
A női erő. Tud éltetni, és meglátja, hogy mikor van az ideje annak, hogy valamit engedjen. Vagy elveszítse, elgyászolja; vagy elengedje a halálba. Ez a női erő. Nem az, hogy tudok üvölteni a férjemmel. Mondta Pinkola Estés. (75:09)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés
Megtörtént, ami talán már szinte lehetetlennek tűnt, hogy befejeztem az előző sémát. De most akkor semmi ismétlés, hanem rögtön kezdjük a következőt. Ez pedig az úgynevezett behódolás séma.
Háhh! Bizonyos szempontból épp az ellentéte annak, amiről eddig beszéltünk. Hiszen azt mondtuk, hogy valaki már-már szinte gátlástalanná válik. Azért, mert nincsen megfelelő önkontroll, önfegyelem, érzelmi önszabályozás birtokában. Itt pedig éppen arról van szó (ami nem minden szempontból ellentéte ennek), hogy valaki behódol; éppenséggel minden figyelmét, energiáját másokra fordítja; arra, hogy mások szükségleteit, vágyait, törekvéseit, akaratát és kontrollját valahogyan megértse, fölfogja és az alapján igazodjon. Valami ilyesmi. Hejjh, nem egy túl jó dolog!
András szólt nekem, hogy már olyan régóta beszéltünk az előző sémáról, és az is lehetséges, hogy vannak köztetek olyanok, akik ma jöttetek először (hát ez szörnyű – mit csináltatok eddig?)... ezért hiába beszélek úgy... Már most a harmadik éva(d)... (Na tessék. Hallottátok ezt? Micsoda elszólás, így tavasszal!) harmadik éve beszélünk sémákról, ezért énbennem az van, hogy ti már csitt-csatt, séma... már mindent tudtok róla, már most csak aprózzuk meg finomítjuk. De hát valószínű, hogy nem így van. Ezért csak néhány bevezető szó. Mi az, hogy séma? Itt arról beszélünk, hogy vannak gyerekkorban (elsősorban gyermekkorban) kialakult olyan belső mintázataink, amelyek a személyiségünknek a struktúráját is képesek meghatározni és befolyásolni; nem is csak bizonyos funkciókat. Amikor a sémák kialakulnak... Mi most kifejezetten elsősorban a gyerekkorban kialakuló belső mintázatokról beszélünk; ráadásul a gyermekkorban kialakuló negatív belső mintázatokról, amelyek felnőttkorban befolyásolják az életünket, és úgy éljük meg, hogy tehetetlenek vagyunk ezekkel a sémákkal kapcsolatban. De ez már nagy dolog lenne, ha így élnénk meg, mert ez azt jelenti, hogy rátaláltunk a sémákra; hogy tudjuk, hogy az egy séma és nem ez a valóság. Márpedig a többségen a séma „uralkodik”. Azért uralkodik rajtunk a séma (és csak a tünetekkel bajlódnunk) és azt mondjuk, hogy „nem igaz, hogy miért vannak dühkitöréseim!”. Ez sokszor lehet, hogy egy sémának a tünete. Valaki sose gondolkozik, csak mindig „csinálja”. Ez problémát okozhat, ezzel foglalkozik – ez lehet egy sémának a megjelenése. Tehát a séma által kialakult világot mi valóságnak tartjuk. Ezt tartjuk a realitásnak!
Nagyon fontos, hogy ne bántsuk magunkat a sémáink miatt, mert amikor a séma kialakult, akkor az nagyon pontosan tükrözött egy helyzetet. Tulajdonképpen, amikor a séma kialakul, akkor az egy nagyon pontos észlelése (és egy sajátos válasz arra), ami ott és akkor realitás volt. Valakit állandóan szidnak, szükségleteire fütyülnek, bántalmazzák, elhanyagolják. Azt mondják: „minek jöttél ide?”. Őbenne kialakul, krónikussá válik az, hogy nem értékelem magam, semminek tartom magam, az életre alkalmatlannak, önbecsülés 0. Akkor tehát, amikor a séma kialakult benne, (azt mondhatjuk, hogy) az megfelelt annak a helyzetnek, amiben ő hosszú távon volt. Hiszen azt mondták neki, hogy értéktelen, semmirekellő, mihaszna, minek van a világon. Tehát éppenséggel a sémáink nagyon sajátosan visszatükröznek minket magunk számára, hogy valamikor mit is élhettünk meg? Mert a sémák nem véletlenül alakulnak ki.
Miből állnak a sémák? Vegyetek elő papírt és tollat; s akkor öt perc – röpdolgozat. (05:20)
De tényleg! Ezeket nagyon érdemes tudni, mert különben... hhűű. Na most. Gondolatok: hülye vagyok, béna vagyok, szerencsétlen vagyok, úgysem fog sikerülni, nyakunkon a világvége, mindjárt minden mindennek vége. Ez most csak egy altatás, hogy éppen most március van. Azok, akik nem elég érzékenyek, azt hiszik, megúszták. Ilyenkor jön a el a végítélet, az utolsó nap. Annyi lesz nekünk, nagyon gyorsan; az egész világnak! Úgyhogy érdemes bespájzolni konzervből. Nagyon érdemes! Most! Mert most a többség (tudatlanul) csak úgy él! Tavaszozik!! Rügyfakadással altatja magát! De mi, akik tudjuk, hogy nem vagyunk biztonságban ezen a Földön, mi készülünk! Tehát: a sémák (több sémát is hoztam ide, csak most nem akarom... értitek). Tehát: a sémák nagyon meghatározott (a sémát kifejező) gondolatokat jelentenek. A gondolatokhoz kapcsolódó (azt megelőző, azt követő, azzal együtt járó) érzések és érzelmek jelennek meg. Tehát pl. akkor rengeteget szorongok, állandóan aggódok. Tényleg, úgy összehúztam magam. Azután: ha megvannak ezek a gondolatok, amelyek állandóan megjelennek; megvannak a hozzájuk kapcsolódó érzések, amelyek állandóan keringenek bennünk, akkor nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb ez mihez fog vezetni? Igen? Tehát: ez előbb-utóbb fizikai állapotokat fog létrehozni bennünk. Ha nagyon sokat aggódok? Ne szálljak be rendőrautóba! Sok aggodalom, sok szorongás – haj, haj! Fizikai állapotok jönnek létre. És ami betetőzi ezt a helyzetet, ez pedig az, hogy az emlékeinket elkezdjük (nem tudatosan) szelektálni. Vagyis, már az érzéseinknek, gondolatainknak, fizikai állapotunknak megfelelő életesemények jutnak csak eszünkbe, és már véletlenül se jut eszünkbe az, hogy voltak nekünk szép emlékeink! „Csak a rosszra emlékezem”. És látjátok, itt van ez a négy elem: gondolatok, érzések, testi-fizikai állapotok és szelektív emlékezés; hogyha ez összeáll bennünk egy rendszerré (márpedig az összeáll; azt mást se csinál, mint összeáll, mint a tejbegríz a táborba (nem lehet kihúzni belőle a villát; sok a gyerek, tettél bele még egy kis grízt és annyi lett neki)). Így tehát összeáll egy belső mintázat. És miután már tíz éve ebben élsz, meg 50 éve, nehéz lenne úgy élned, hogy azt mondod, hogy „hát, amit érzek, azt nem úgy van; amit gondolok, az se úgy van, az emlékeimre nem emlékszem és egyébként pedig nem hiszek abban, hogy rosszul vagyok”. Így nehéz lenne élni. Tehát szép lassan megszokjuk és megtanuljuk azt, hogy azt mondjuk, hogy az a valóság, amit mi gondolunk-érzünk-emlékeimben felidézzük és ahogyan vagyunk. Azt mondjuk: ez a valóság. Ebből is látnivaló, hogy ha valaki 30 éve aggódik, nehezen mondja azt, hogy az egész egy téveszme. Tulajdonképpen jól vagyok! Most a negyedik pincét béreltem ki, mert most nagyon olcsón hozzájutottam. 128 mázsa pörkölthöz, és hát az előző 8 mázsát már szanálom, mert azok már lejártak. Egyébként ez nem valóság persze, de így csinálom, mert így tudok élni. Hmm. Ugye, viszonylag kevés ilyen ember létezik. Tehát, ha már gyűjti, akkor már komolyan csinálja. Tehát a nehézségünk az az, hogy a sémák, amikor kialakultak, éppenséggel tükrözték a valóságot – de legalábbis azt, ahogyan mi a valósághoz képesek voltunk viszonyulni. Tehát egy nagyon sajátos realitást fejeznek ki. Ez a realitás azonban ma már nincsen (vagy a realitásnak csak egy része), de mi ezt nem így látjuk, hanem idáig vagyunk a séma által diktált világgal. Ez. Ez a nehéz!
Aztán: vannak tünetei a sémáinknak, ami miatt általában megyünk és kérünk segítséget. Vagy valakit megverünk, vagy megengedjük, hogy valaki megverjen minket. A séma diktálja: te versz vagy téged vernek.
A nárcisztikus ver, a behódolót verik. A cselekvés nem része a sémának, hanem már a séma világára adott válasz. (11:20)
Nem kellett volna ennyit aggódnom a mai nap miatt. Kezdek rosszul lenni. Ahogy jöttem, azt gondoltam, alkalmatlan leszek a mai előadás megtartására. Na szóval, már csak azért is mondjuk, hogy a cselekvés nem a séma része, hanem valamiféle válasz a sémára, merthogy 3 fő iránya van, amelyek nem ugyanazt a cselekvést mutatják.
Az első, hogy valaki azt csinálja, amit a séma diktál. A másik, hogy valaki megpróbál minden olyan helyzetet elkerülni, amiben a séma által kiváltott állapot aktív lesz. Ugye? Ha én félek attól, hogy nem tudok megfelelni, nem vállalok semmilyen feladatot. Mert akkor nem kell megélnem azt, hogy … ez inkább. És a harmadik: hogy túlkompenzálom a séma világát. Nézzük most konkrétan a mai sémánkra vonatkozóan: a behódolás séma. Ugye? Könnyű. Első. Ha valaki „behódol” és a séma uralkodik rajta, akkor mit fog csinálni? Behódolni. Vagyis: engedi, hogy mások uralkodjanak felette; mondják meg, hogy mit csináljon, hogy hogy csinálja; hogy mások kontrollt gyakoroljanak fölötte. És ezt akkor is teszi, ha egyébként azt gondolja, hogy nem ezt kéne csinálnia. Akkor is ezt teszi!
Mi történik akkor, ha menekülök a séma által kiváltott világtól? Pl. attól, hogy emberek itt vannak és én úgy érzem, hogy.... Akkor elkerülök minden keddet. Pl. kihúzom a keddeket a naptáramból, mindegyiket, és hétfő után a szerdára tekintek. Csak semmi, semmi...
Vagyis: a behódolásnál az történik, hogy óvakodom az emberi kapcsolatoktól; de főleg azoktól a kapcsolatoktól, ahol valaki mer konfrontálódni, vagy kifejezni az akaratát. Na, azoktól pláne! Tehát: mind a kapcsolattól, konfliktustól, mindentől. S akkor úgy érzem, legalább van egy kis szabad terem. De ha már ember van ott, úgy érzem, hogy nincs szabad terem! Hogy másik ember a puszta jelenlétével annyira befolyásol engem, hogy nem tudok szabad lenni. Pusztán attól, hogy ő van! Hmm. Ezért: „a legjobb társasági én vagyok”. Jobb híján – mondja valaki. És a harmadik, ha valaki túlkompenzálja a sémát – mit fog csinálni? Agyonlázadja magát. Minden... hatalommal, tekintéllyel, erővel, mindenkivel, aki kifejezi magát, ő... szembeszáll. Ez a séma lehet nem egyszer annak az egyes csoporttagok dinamikájának a hátterében, hogy az egész csoport azt mondja, hogy legyen így, és egyvalaki: nem! Nem! Nekem az nem jó! De miért nem? Mert nektek az a jó, de nekem nem! A csoportvezető azt mondja: álljunk most föl. Én nem! Le is ülök! Én miért álljak föl?! Mert a csoportvezető azt mondja? Ki ő? Fizetek neki, és ő még megmondja nekem, hogy mit csináljak? Hát én nem állok föl. Nem arról szól a csoport, hogy kifejezzem magam?! Én nem állok föl. Ő a csoportvezető, csináljon evvel valamit. Nekem ne mondja meg senki, hogy fölálljak vagy ne álljak föl! Háhh! Tartsak előadást vagy ne. Tartok, ha akarok! Azért, mert kedd van?! Akkor mi van?!? (15:37)
Tehát a harmadik: lázadok. Lázadok, lázadok és lázadok.
Mi a behódolás séma lényege? Tulajdonképpen az első cselekvési módnál már beszéltem róla. A lényege, hogy három dologban sebzetté váltam (kisebb-nagyobb mértékben). Az egyik: érzések, érzelmek megélése is kifejezése; főképpen pedig a harag. A másik: szükségleteim megélése és kifejezése. A harmadik: a vágyaim megélése és kifejezése. Valamikor családtörténet összefüggésében erre a háromra kisebb-nagyobb mértékben valamiféle elutasítást, tilalmat, megbélyegzést, „tilos”, fúj, hogy képzeled, nézz tükörbe – valami ilyesmit kaptam. Tehát: érzések és érzelmek, szükségletek és vágyak. Ezeket tehát se megélni, se kifejezni nem tudom megfelelően. Majd pedig megtanulom azt, hogy nem egyszerűen csak nem vagyok képes ezeket kifejezni, hanem nem is szabad őket kifejezni. Egyrészt azért, mert nekem az a dolgom, hogy titeket megértselek. Ha én most nagyon szomjas vagyok, akkor sajnos elmegy egy fél perc és akkor nem tudlak megérteni. Mert akkor iszom, és akkor elveszett fél perc. Erre nincs idő, mert nekem titeket kell megértenem, rátok kell hangolódnom, rátok figyelni, mi van veletek. Hogy jól vagytok? Jól ültök? Rendben van így most minden? Ez számít! Az, hogy nekem pisilni kell, egy kicsit se számít. Ez nem számít, csak az, hogy ti jól legyetek. Ez a legfontosabb. Kicsit össze is görnyedtem. Jól vagytok, minden rendben van? (17:45)
Tehát a figyelmet az köti le, hogy mások hogy vannak, nekik milyen szükségleteik-vágyaik-igényeik és érzéseik vannak, és én ehhez mind-mind alkalmazkodom és igazodok. És ennek a sémának tulajdonképpen az egyik nagyon világos sajátossága, hogy ezt akkor is megteszem, ha egyébként azt gondolom, hogy nem jó, amit mondasz. Amit kérsz tőlem. Vagy amit most csinálnom kell. De akkor is megteszem! Tehát itt nem arról van szó, hogy valaki például szabadon áldozatot vállal, azt mondja, hogy ez iszonyatosan nem fog nekem jól esni, és egy csomó szenvedéssel jár, de az a meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy gyerek szülessen a világra, lehet, hogy fájdalomra is szükség van. Eddig így volt. Ezért én most tudatosan vállalom a szüléssel együtt járó fájdalmat.
Nem erről van szó. Hanem arról, hogy azt gondolom, hogy amit mondasz, nem jó – akár nem helyes – és akkor is úgy csinálom. Miért csinálom úgy, még ha azt is mondom, hogy szerintem most mást kéne csinálni? Sokszor, amikor valaki 30-40-50-60 éves lesz, már ez a feszültség nagyon erőssé tud válni. Hiszen a személyiség valahogy alakul, dolgozódik. Már kezdesz úgy magadra találni! Hogy tulajdonképpen én már most napi 18 órákat melózok. De jól esne tulajdonképpen most... állítólag tavasz van. Most ezt nem tudom, mert... csak a kliensek mondják, hogy tavasz van, én nem voltam kint. Tényleg, mindig, este, mikor végzek, már nincs „tavasz”, mert sötét van. Reggel, mikor kelek, még sötét van. Hát állítólag (kliensek mondják), hogy szép az élet, de én nem tudom, hogy így van-e. Sajnos be van osztva a naptáram, tehát nem tudom ezt most, hogy tavasz van-e. Tényleg? 40-50 évesen azért, a nemjóját, csak tavasz van! Én meg mit csinálok már itt?! Kezdek kinyúlni, kipurcanni! Kezd ebből elegem lenni! (20:00)
Vagyis, föláll egy feszültség, de amikor tenne magáért valamit, kifejezne érzést, szükségletet, vágyat – rögtön jön egy erős bűntudat – hát, hú, ezt azért nem. Hát ezt nem. Most hatkor, amikor még egy picit fönn van a nap, akkor menjek ki?! Hát akkor szoktam a palacsintát csinálni! Most vessük össze: rendben van, szeretnék kimenni. De akkor a gyerek hogy eszik palacsintát?! Hát most ne is haragudjatok, nem is lehet egy lapon emlegetni az én tavaszi iránti vágyamat a gyerekkel. Hát enni kell neki! Enni. Milyen anya vagyok én? Hát milyen anya vagyok én, ha nem vagyok hajlandó neki palacsintát sütni?! Jó, hát nem madártej, de legalább palacsinta. Hát az a minimum!
Na, szóval: miért teszem ezt így, még ha a meggyőződésemmel szemben is van? Azért, mert félek a következményektől, félek a büntetéstől. Következményektől való félelem, büntetéstől való félelem. A következményektől való félelemnek van egy egy külön része. Ez pedig az, hogy a kapcsolatunkban majd valami olyan kárt okozok ezzel, amit én nem vállalhatok. Az nem! Ha belegondolok, rettenetes. Azt semmiképpen! Hát majd még megharagszol rám! Azt nem lehet. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha egyszer tényleg megharagudnál rám. Az iszonyatosan ijesztető lenne. Ahogy elképzelem, ahogy Péter kiabál velem... Ezt nem, semmiképp! Inkább ráhangolódom. Ne kiabáljon velem! Ha egyszer azt mondja nekem, hogy nem csináltam valamit jól, hát elsüllyedek! Brrüáááh! Nehéz napom van máma.
Tehát a behódolás sémánál nagyon távol vannak a saját szükségletek, érzések, érzelmek és vágyak – és közben állandó ráhangolódásban vagyok valaki másra. Folyamatos szorongás, aggodalom és bűntudat, és a meggyőződésem ellenére is félek a következményektől, ezért inkább úgy csinálom. Ez tulajdonképpen a lényege. És most ezért szeretnék néhány dolgot erről-arról beszélni, ami nagyon ide tartozik. (22:46)
A sémának az egyik kulcsa az, hogy ha van érzés, amit nem lehet kifejezni, az a harag.
De most akkor mi van a haraggal? Nem tudom, hogy mennyire vagytok keresztény módon eleresztve? Ugye, még bizonyos hittankönyvekben meg (hogy mondják azt, várjunk csak...) imakönyv! (Nem jutott eszembe ez a kifejezés.) imakönyvekben lehet olvasni mindenféle főbűnökről. Ilyesmit is olvashattok, hogy harag. Ismerős ez? Harag!
Ugye, a harag valami olyasmi, amit keresztény ember „nem csinál”! Ez nagyon-nagyon kártékony dolog. Nagyon! Ha egy megfelelő szót kellene idehelyezni, akkor azt kellene (és mindenhol így kéne) írni, hogyharagtartás! A haragra azért sem mondhatjuk, hogy valami alapvető vagy fő „bűn”, mert hogy egy érzés. Mikor én... följön a harag és dühös leszek, akkor nincs is akaratlagos irányítás alatt. Márpedig bűnt csak tudva és akarva lehet elkövetni. Ezért amikor rhhgGGG, jön a harag, ez nem hogy nem bűn, hanem nem is eshet morális megítélés alá. Mint a többi érzés, ami nincsen akaratlagos irányítás alatt.
Tehát a harag nem tud bűn lenni, mert ez egy érzés. Hogy mit csinálok a haraggal, ott már fölmerül az erkölcsi megítélésnek a témája. Hogy haragot tartok – az már lehet az. De önmagában az érzés vagy az érzelem nem tud az lenni. Ez a mi világunkban sokaknak nagyon idegen, sőt ijesztő.
Most árnyaljuk egy kicsit a képet. Ha valaki nagyon begyakorolja magát a haragvásban, az nem tesz neki jót. Élettanilag se, meg úgy egyébként se. Tehát amikor azt mondjuk, hogy „amikor jönnek az érzések, azok morálisan nem is ítélhetők meg, hiszen „nincsen szándékosság–akaratlagoság–tudatosság, hanem csak egyszer rácsodálkozom, hogy ez van”, akkor nem azt állítjuk, hogy érdemes jól begyakorolni magunkban a haragvást, és úgy mindent haragból csinálni az életben. Nagyon ijesztő lenne! Akkor érdemes megkülönböztetnünk a haragot az agressziótól.
A harag egy érzés, ráadásul egy alapérzés. Négy alapérzés van (de most már nem fárasztalak titeket ezzel, ez már sok lesz; szegények, este van). Szomorúság, félelem, harag, öröm. A harag egy alapérzés. De amikor én püfölöm a gyerekem, az nem harag, hanem agresszió. Akkor is, ha azt mondom, hogy nevelem. Az már csak az én kultúrcímkém. De az agresszió. Tehát amikor azt mondjuk, hogy a harag nem bűn, akkor sokan nem különböztetik meg a haragot az agressziótól. „Ja, hát akkor leordítom a fejét!” Hát most derült ki, hogy nem bűn. Köszi!
Ezt én nem mondtam, csak azt, hogy maga az érzés nem bűn. A harag tehát nem egyenlő az agresszióval, sőt, a lélektani okosak a következőt mondják: az agresszió a harag veresége.
Vagyis, ha megfelelő formában kifejezésre tudnám juttatni a haragomat, valószínű nem kéne eljutnom az agresszióig. Abban az esetben, hogy ha én is egészséges vagyok, meg a környezetem is.
Az evolúciós pszichológia a következőt mondja: minden érzés tulajdonképpen magába foglal egy cselekvési stratégiát. Nem véletlen, hogy vannak érzéseink, ugyanis még mielőtt gondolkodni tudtunk volna; még mielőtt a környezetünket és magunkat tudatosan szavakkal, gondolatokkal képesek lettünk volna kifejezni és megérteni, mint élőlények akkor is észleltük, hogy jön-e a mammut vagy nem? Hogy ránk támad-e a bolha vagy nem? Hogy jön a szúnyoginvázió vagy nem (az enyhe tél miatt)? Mi segítette az élőlényeket (már egy kicsit fejlettebbeket) abban, hogy – bár nincs gondolkozás, de – megfelelőképpen tudjanak cselekedni? Tehát ha veszély van, mondjuk meneküljenek. Ha megtámadják őket, akkor valamilyen módon fölfogják, hogy érdemes-e harcba bocsátkozni vagy nem, esetleg harcoljanak, megdermedjenek... A megdermedést ne értékeljük le! (28:37)
Mondjatok egy példát a megdermedés hasznára. Úgy van! Köszönöm! Te régi motoros vagy. Igen. A medve. Medvével nem érdemes birokra kelni; elfutni, elúszni előle. Tehát marad: a halottnak tettetem magam.
Szóval a harag nem egyenlő az agresszióval. A harag egy evolúciós program. Ahá! És azt fejezi ki, hogy van valami célom (tehát például alapesetben túl akarok élni valamit; egyáltalán élni akarok, túléli, megmenekülni; esetleg másfajta célom van: utódokat gondozni, nem-tudom-mi). Mint a tundrai mókus, télre fölhalmozni a készleteket. Nem vagyunk egyformák! És hogyha valami akadályba ütköznek azok a célok, amelyek engem segítenek az életben... (ezek a célok lehetnek nemcsak individuális, hanem csoport- vagy társas célok is), akkor megjelenik a harag. Tehát a harag tulajdonképpen... (tudtam, hogy ez lesz), bizonyos szempontból az életerő egyik formája. Hogy tudjunk élni, akarjunk élni és kifejezzük azt, hogy élni akarunk, hogy céljainkat el akarjuk érni (ezek lehetnek tudatos vagy nem tudatos dolgok). A harag ebben segít. Ezért a harag nagyon hasznos dolog! (30:44)
És mégis nagyon sokszor (merthogy a nevelés felnőtt-szükségleteket tükröz általában, és nem gyerek-szükségleteket), ezért az érzések és főleg a harag tilalom alá kerül. Ezért „nem szabad” haragudni. Ha „nem szabad” haragudni, akkor például az történik – és itt a haragnak van egy nagyon szoros összefüggése valami fontossal, ez pedig hogy: a harag nagyban segít bennünket, hogy megérezzük az erőnket. Aki teljesen el van vágva attól, hogy tudjon haragudni, nagy kérdés, hogy meg tudod-e érezni azt, hogy van erőd? Ma nagyon sokan sokkal erőtlenebbek, mint ahogyan az egyébként reális lenne.
Egy nagyon furcsa világban élünk. Tehát azt mondjuk, hogy, mondjuk... És főleg nekünk, férfiaknak ez nem könnyű. Ez egyáltalán nem könnyű! Olyan sok a kultúra... (Tényleg, sok! Hát nézzétek meg; ez sok). Azt mondjuk egy férfinak: te, szedd össze magad, csináld meg! És akkor mit csinál? Leül a számítógép elé, s akkor ott... Értitek ezt? Ott van egy 30 éves férfi, elvileg van rajta 30 kiló izom. És reggeltől-estig azt csinálja, hogy az erejét összeszedve... (koncentráltan, gyorsan gombnyomogat) És utána elmegy az orvoshoz, és nem a betört orrára kér valamit gyógyírt, hanem ínhüvelygyulladása van. Az biztos, hogy ez nem egy férfivilág! Hát hogy? De most hogy érzed meg az erődet? Ezért: férfiak 25-30 évesen elmennek, mindenféle (hogy is mondjam) kalandos tevékenységekre adják magukat, ilyen szabadidőben, másfél napra, leugranak a Himalájáról szabadesésben. Hát valami kell, hogy megérezze, hogy él; hogy tud valamit. Egy napra már lerohanok, raftingolok, kétszer belefulladok. Nem ezt csináljuk? Hogy gyűröd, gyűröd, rakod; egyik papír, másik; „elmented a munkádat”... érted ezt? Hát régen: menteni valakit? Jött az ár, te beugrottál, kimentetted, kihúztad... Most meg fogod, és a munkádat „elmented” (egyetlen bökéssel). (34:01)
És akkor: na jó, hát akkor valamit... hogy, hogy, hogy fejezzem ki, hogy van bennem férfierő? Hogy? Ja? Majd akkor hódítok! Férfierő, hódítok. Akkor állsz a tükör előtt (hátrafésülgeti a haját). Metrószexualitás! (Dezodorgörgető mozdulatok, szagmintavétel, további tesztek)
Tükör előtt, még... Hát ez pusztító!
Kimész, és akkor férfierőd teljében egy ilyen hihetetlenül finom, divatos nadrágban, egy puha cipőben, illatosan, némi kis szemöldök-izével most megéled, hogy „férfi vagyok”. (35:40)
Mit szerettem volna ezzel idehozni?
Hogy nekünk, férfiaknak egyáltalán nem könnyű ma. Mert mondjátok meg azokat a természetes, hétköznapi, nap-nap után adódó lehetőségeket, ahol megérezzük, hogy van erőm, hogy ezt bírom! Ezt meg tudom csinálni. Elszakadtunk a fizikai erőnktől. Nincs méltósága a fizikai munkának. A kényelem hőseivé váltunk! Akkora hősök lettünk, hogy mindent csak... becsúsz és leül. Életerős emberek (35 kiló izommal) leülnek, és így telefonálnak:
Te, megvan a legújabb játék neked?! Megvan? Megvan? Letöltötted? Iszonyú állat!!! Te! 28 pálya van, és az egyik durvább, mint a másik. De az ötödikre nem enged csak úgy föl, érted?! 124 rohadékot kell kinyírnod. A zombik a legdurvábbak. Figyelj! Figyelj, figyelj, figyelj! Mondom! Nekem már megvan két napja. A zombit nem lehet testen lőni! Érted? Tehát lőheted testen, rád támad! Agyba kell durrantani, hogy menjen szééét az agya!!! Iszonyú kúúúl! Iszonyú durva! Annyira, te olyan... figyejjj. Most megállítottam, fú, de annyira izgulok. Most épp egy között vagyok, éppen megy a lövedék. Iszonyatosan durva. Te! De olyan grafikája van, de olyan. Figyelj, ez olyan 3d, hogy 4! Ez valami eszetttlen! Iszonyat, bbbaromi jó! Baromi jó! S figyelj, ahhoz képest nem is drága. Hát te, figyelj, megéri. Megéri! Jó, én most egy kicsit többet melóztam, de megéri. Te, hogy ezek mit tudnak! Ne haragudj, leteszem, mert itt a lövedék félúton van, és már félek, hogy véletlenül elmegy nekem. Jó, lerakom. Shshshshhhhss!
35 kiló izommal. Nőtársaim! Látjátok, hogy nehéz az élet? Szóval, például, mi férfiak elszakadtunk a fizikai erőnktől. Attól, hogy folyamatos, természetes visszajelzéseket kapjuk arról, hogy fogom legalább. Nem véletlen, hogy milyen sokan kondiznak. De... értitek, az is egy kondizás, hogy fogom (a mikrofont leengedi), és … (súlyt emel). Egyenes derékkal kell! Az megint más, ha (csak derékig emeli)... Az más! Ez egy más dolog. Szóval. Jajjj! Fát kéne vágni többet. Egyszerűen közel kerülni a fizikai erőnkhöz. Ha a fizikai erőnktől eltávolodunk... S amikor valaki tudja, folyamatos kontrollban van, hogy mit bírok és mit nem? Hogy hány kiló tudok fölemelni? Hogy mennyit tudok futni? Hogy egy tempót meddig bírok? Hogy meg tudok fölugrani? Hogy kit tudok legyőzni és kit nem? Háhhh! Ez nagy segítség ahhoz, hogy az erőnk és a harag kulturált legyen. Kontroll alatt tudjon lenni. Különben... Jájjj! Nem könnyű nekünk férfiaknak, egyáltalán! A nőknek meg sosem volt könnyű. (40:20)
Szóval, ha nagyon meg vagyunk fosztva a haragtól, akkor nagy kérdőjel, hogy mennyire tudunk aktívak, cselekvőképesek lenni. Csinálni, bevezetni magunkat, jól elfáradni, izzadni! MMMmm! Ezt a sémát nagyban jellemzi a passzivitás. Aki ebben a (behódolás) sémábban van, tulajdonképpen bezárva érzi magát. Fenyegetve, bezárva és tehetetlennek. Olyannak, akit valahogy mintha egy állandó passzivitásra ítélt volna az élet. Hogy mit is tudnék tenni? Hát nincs is hozzá erőm! És hogyha meg is csinálnám, mit szólnának mások? Hát rám néznének csúnyán! (41:22)
Annyira bennem van: 1956 volt. Szóval, elmentem papokhoz, és kérdeztem, hogy mit csináltak '56-ban. Nagyon foglalkoztatott engem: mit csináltál '56-ban? Volt egy pap, aki azt mondta: Hát, tudod, engem idedobtak, odadobtak, minden. És miért? Azért, mert azzal fenyegettek, hogy levágják a copfom? Ez úgy megmaradt bennem! Hát tudjuk, hogy nem erről volt szó! Ez egy sokkal-sokkal kegyetlenebb valami volt. De hogy ebben a papban ez így élt. „Most azért, mert valaki majd azt mondja, hogy ilyet nem szabad csinálni?! És akkor? Hogyha ez a jó?”.
Aki a behódolásban van, tulajdonképpen messze az erejének, cselekvőképességének, lehetőségeinek a nívója alatt él. Magát úgy éli meg, hogy be vagyok zárva, tehetetlen vagyok, eszköztelen vagyok, nem vagyok cselekvőképes, nem tudom megcsinálni. De hát mit is? Ha megcsinálnám, megbüntetnének. Naaagy baj lenne. Rossz következménye lenne. Megszűnhetne a kapcsolat, vagy megbüntetnél, vagy megsértődnél, nem szeretnél, és ezt nem engedhetem meg. Ez rettenetes lenne nekem. Ezt nem szabad! De látjátok, itt a „nem szabad” nem abból jön, hogy valakinek van egy belső meggyőződése, hogy ezt szabad, azt meg nem. A behódolás sémánál nincs belső meggyőződés, hanem félelem van. Valójában nem belső, hanem külső figyelem van. Ugye, ha van egy meggyőződés, akkor én belülre figyelek, és azt mondom, hogy nekem ez a fontos, és ezért kiállok! Itt nem erről van szó, hanem azt mondom: akármi is fontos nekem; ha haragszol rám, ezt nem tehetem meg. Úúú, nem egy jó séma!
Na most: harag. Csak ezeket szeretném idehozogatni. Hogy emlékeztek, milyen fontos volt megkülönböztetnünk, hogy egy érzést megélek vagy kiélek? Nem ugyanaz! Megélni a haragomat és közben pl. használni az eszem (hogy ezzel a haraggal most mit csináljak). Akkor itt bent megélem a haragom, és közben hova irányítsam ezt az erőt, ami a haraggal együtt megjelent bennem? Mit kezdjek, milyen cselekvésbe vigyem ezt az erőt? (44:22)
A megélés tehát nem egyenlő mondjuk a gátlástalan kiéléssel. Olvasunk könyveket, amelyekben ez van: éld meg a haragod, éld meg az érzéseid! Ez egyáltalán nem jelenti azt: „megélni a haragot”, hogy ütök-vágok-csapkodok, mert akkor azt kiéltem és nem megéltem!
Tudom, ezeket minden évben el szoktam mondani, de hát ezek alapdolgok. Nem voltál itt múlt héten, úgyhogy miattad muszáj. Hol voltál? De nehéz veletek, komolyan. Oké? Tehát akkor megkülönböztettük a harag megélését és kiélését, megkülönböztettük a haragot és az agressziót. Néztük, hogy minden érzésnek van egy evolúciós programja, ami valamilyen cselekvésre indít bennünket. Most nézzük meg, milyen három területen alakulnak ki tilalmak?
Vágyak, szükségletek, érzések (beleértve akár a harag, akár az indulat).
Most képzeljünk el egy embert, akiben „nem lehetnek vágyak”, nem élheti őket meg, nem ad nekik teret. A szükségleteit nem tudja kifejezni. Az alapszükségleteit, amelyek az élethez kapcsolják őt. És érzéseket nem jeleníthet meg. Csodálkoztok, hogy passzív? (45:51)
Hát ha valaki nem használja a vágyait, az érzéseit meg a szükségleteiből fakadó indíttatásait, akkor ugyan miből van életereje? Akkor miből indul el valahova? Hogy tud valamit megcsinálni? Márpedig a behódolás sémában élő emberrel pont ez történik kisebb-nagyobb mértékben. Hogy tulajdonképpen nyomorúságában el van vágva pont attól, amiben igazán erő van! Érzések, késztetések, vágyak, törekvések, khhhrr! Mit mond a szociálpszichológia? Hogy az értékek hátterében szükségletek állnak. Tehát ha valaki el van vágva legalapvetőbb szükségleteitől, érzéseitől, vágyaitól, akkor cselekvésképtelenné válik – marad a behódolás (még akkor is ha nem is jó, amit csinál). Ezért értékek nem tudnak az életében kibontakozni. Hiszen amiből fakadnak az értékek, ahhoz nem fér hozzá!
Na most. Az egy naaagy esztelenség, azt tanácsolni valakinek, hogy ha haragszik, akkor dühöngjön!
Miért?? Ha begyakoroljuk azt, hogy ha indulatos vagyok és dühöngök és megint dühöngök és még többet dühöngök, az ingerküszöbünk elkezd emelkedni. Ez azt jelenti, hogy sokkal kisebb, célunkat akadályozó helyzetnél is már dühöngeni kezdünk, és még többet kell dühöngeni, hogy valahogy kidühöngjük magunkat. Nem jó rászokni a dühöngésre! Tényleg így van. Ez egy ilyen... konyhapszichológia. „Fejezd ki az érzéseidet; éld meg, és ffhhhúúúúúúúÚÚ! Fújd ki magad.” Aha. Először két perc alatt fújod ki magad, aztán 5 perc, 50 perc, 5 év, és csak fújod, fújod – már semmi nincs, csak te dühöngsz. Mert annyi rossz van ebben a világban...
Tudjátok, néha szoktam parkolni egy őrzött parkolóban. Kedves ismerősömmé vált az őrzött-parkoló őr. Az őrzött-parkoló őrrel szóba elegyedve a következő sematikus mondatfűzésre figyeltem föl. Azt mondja: Lövik az embereket Ukrajnában. Hát csoda, hogy az ember iszik?
Hirdelen hidegebb lett. Megyek fizetni. Azt mondja: 6 fok van! Hát csoda, hogy az ember iszik?
Éppenséggel az agressziónkkal is így van, ha jól begyakoroljuk magunkat. Szép lassan már mindent, ha csak egy picit is valami nem úgy van, ahogy az nekünk a mi célunkat, szükségletünket támogatja, akkor khrrRRRR! Tehát amikor azt mondjuk, hogy a harag önmagában nem bűn; hogy a haragban sok életerő van, akkor egy kicsit sem mondjuk, hogy váljunk agresszívvá, vagy hogy jól gyakoroljunk be magunkat a dühöngésbe. Szó sincs róla! Hanem, hogy ha a harag megjelenik, mint egy természetes érzés; ahhoz kapcsolódó indulat, akkor azt tudjuk valamire használni (vagy fordítani). Igen, ezek a... mondok két teljesen szélsőséges példát. Mikor egy nőt egy férfi fenyeget. Hát ha ez a nő el van vágva a haragjától, a legalapvetőbb szükségleteitől, hogy „élni akar”, hogy életben akar maradni, hogy magát meg akarja védeni; ha az alapvető vágyaitól el van szakítva, akkor hogy védi meg magát? Akkor mi lesz vele? Hogy lesz ez? Hogy „ne csináld”? Hogy „légyszi”? Vagy hogy? Ez sokkal komolyabb téma, egy picit sincs kedvem ezzel bármit így... nehogy félreértsétek. Pl. hogy milyen sokan el vannak vágva a hangjuktól!
Ugye, a harag kifejezése; az erő, ahogy megjelenik egy emberben, az sokszor annyi, hogy képes vagyok kiabálni vagy kiáltani. Nem kell, senkivel se kell ordítani.
Egyszerűen nem tudom felidézni, hogy mikor kiabáltam én bárkivel utoljára is. Nem tudom, szerintem tíz évesen. Ja nem, akkor még nem, mert akkor még szorongtam. Tehát nem arról van szó, hogy állandóan olyan élethelyzetekben vagyunk, ahol, ha nem kiabálunk, akkor nem fordulnak jóra a dolgok. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék kiabálni. Az nagyon fontos, hogy tudjatok kiabálni. Nem kiabálni; üvölteni! Ez egy nagyon fontos képesség. És hogyha valaki ezt nem tudja, ez azt jelenti, hogy itt valami tilalom és gátlás alá került, ami egy olyan természetes emberi dolog, amit, hogyha nem tudunk kifejezni, akkor látnivalóan... valami... fú, akkor be vagyunk zárva. Egyáltalán nem kell másokkal kiabálni. De tudni kéne kiabálni! Kiabálni, üvölteni. Tehát, ha azt kérem valakitől, hogy te most ordíts, akkor te tudjál ordítani. Milyen egy alapvető dolog! És nagyon sokan nem tudnak! Nem tudnak kiabálni, ordítani. (52:11)
Ha most valamelyikőtök úgy van, hogy „szerintem én se tudok” – gyakorolj, légyszi! Menj ki az erdőbe, tavasz van. Legkomolyabban. Tavasz van, tavasz! Hétközben csináld, mert nincsenek kirándulók. Magyarországon a tavasz kirándulók nélkül van. Nem: Magyarország területének 30%-a erdő. Akkor nem állunk rosszul! Elmész, körbenézel, és azt mondod: nincs itt semmi, csak egy muflon, egy róka, néhány szarvas... Na, ezeknek most... most adok. Hogy úgy halld meg! És az a minimum, hogy rekedj be. Amíg nem rekedtél be, addig fttt-fütty-futty, nulla! Aranyfüst! Úgy gyere le, hogy khhhfffFF. Itt derülünk ezen, és ezt annyira komolyan mondom, nagyon komolyan! Hát mikért? Gyakorolhatsz otthon is, csak akkor csöngess be 8 szomszédhoz. „Semmi baj, csak gyakorlok...”. Tessék? Meccs! Az is jó. Vannak kultúrformák, ahol lehet. Tényleg, így van! Vannak, vannak, vannak. Igen, de ott is... túl kulturált nekem a meccs.
Ott már... szóval, aztán a másik. Mondok nektek gyakorlatokat. Egyszerűen, például, hogy érezd meg az erődet, tudjál valamit püfölni! Legyetek szívesek, tanuljatok meg valamit püfölni! Senkit nem kell püfölni, csak tudni kell püfölni! Pü-föl-ni! Úgy, hogy azt érezd, hogy ennél erősebben ezt nem tudnád már csinálni. Addig! S amikor végeztél, akkor „Hhhh, hülye vagyok én? Hát leszakad a karom!” – akkor jó. Megérezni az erőnket; tudni ezt kifejezni. Azért, mert ha képes vagyok kiabálni, valamit püfölni, ordítani, maximális erőkifejtéssel csinálni valamit (fizikai erőre gondolok), akkor szabad vagy! Ebből a szempontból. És akkor nyugodtan megteheted azt, hogy ezt sose használod. Hiszem képes vagy megcsinálni! Akkor az kontroll alatt van, kézben van tartva; pontosan tudsz annyira kiabálni, amennyire akarsz; úgy ütni, ahogy... mindent, pontosan centiről centire, kilopondról kilopondra tudsz – ezért mindent tudsz szabályozni! Mikor valaki azt mondja: „Ő egy igazi, rendes katolikus ember; nagyon rendes katolikus! Néha dühkitörései vannak.” Ez egy probléma. Ezt szokta meggyónni háromhavonta. Tényleg! Hogy havonta úgy egyszer-kétszer. Nagyböjtben ez szaporodik. Igen. Mint a varangyok tavasszal. Dühkitörés. Tehát én rendes vagyok, csak néha valahogy, nem is tudom, s akkor úgy fölocsúdok, hogy most miért is üvöltöttem?! Akkor megyek és bocsánatot kérek... mikor valakinek dühkitörései vannak, az épp nem azt jelenti, hogy ő jó viszonyban van a haragjával, hanem, hogy nincsen kézben tartva a haragja. Vagyis: nem tudom a haragjával, késztetésével, indulatával mit kezdeni; az fölgyűlik benne és kirobban. (56:10)
Tehát őt nem arról kellene lebeszélni, hogy haragudjon, hanem, hogy tanuljon meg bánni a haragjával. Hiszen ő magát is le akarja beszélni a haragról, mert azt mondja: a harag rettenetes dolog, néha dührohamot kapok és ez szörnyű!
Márk evangéliumában van az egyik kedvenc történetem. Azért, mert Jézus ott állok a zsinagógában. Szombat van. Megkérdezi: „Na, most szabad-e szombaton gyógyítani; életet menteni vagy veszni hagyni?” S ott áll egy beteg, nyomorult ember. Mikor látja a tömeget, hogy „azt semmiképp, semmiképppp!”, akkor azt mondja a szentíró:
Jézus haragosan körültekintett. Haragosan! Ennyire embertelenek vagytok? Képesek vagytok erre, hogy valakit veszni hagytok?! Mi az az elv, ami miatt veszni hagytok valakit? És utána meggyógyítja.
Ez az egyik leggyönyörűbb példája annak, hogy Jézus egy valódi ember. Isten és ember. Emberségében valódi ember – tehát haragszik. És a harag erejét gyógyításba fordítja! Hát ennél szebbet ne...
Egész nyilvánvaló, hogy a különböző kutatások azt mondják, hogy valaki minél inkább (így mondhatnánk) spirituálisan érett, az életszentségnek bizonyos magaslataira jutott, annál kevesebb benne a negatív érzés, érzelem és indulat, Kevesebb benne! Tehát ő nem lesz egy haragvó ember. De attól még haragudhat, ám ezt a haragot képes valamilyen építő irányba fordítani!
Hát, hát. Mennyi az idő? Tíz perc van! Most haragudtok? Hogy elszaladt az idő?
Ezért hogy ha te nagyon beszorítva érzed magad, tehetetlennek... vágyak, érzések, szükségletet? Hol lettek benned? Hol vannak? (58:56)
Egyik kedves ismerősöm azt kérdezte a minap. Ültünk páran. Azt mondja: Most tulajdonképpen mihez lett kedvetek? Mire éreztek most késztetést? Ezt kérdezte. S tulajdonképpen eltöltöttünk egy délutánt együtt. Mihez éreztek késztetést? Mire érzel te vágyat? A válaszok a következők voltak: Hát, úgy szeretnék valahogy, valahogy egy társammal együtt lenni. Most ahhoz lenne kedvem. A szerelmem, szerelmemmel együtt lenni. Csak hát nincsen.
Most mondjátok meg, nincsen. A másik azt mondja: Hát én meg úgy, úgy elmennék egy jó mozit megnéznék. De dolgozni kell. Munka, munka van otthon, úgyhogy dolgozni kell sajnos. Én úúúgy megbeszélném a férjemmel azt, ami ma délután volt! De nem ér rá. Nem, ő is nagyon fáradt. Jön haza a munkából, hát most terheljem ezzel? Á, nem.
Értitek ezt? Ha most megkérdezném tőletek (beszéltem több, mint egy órát): mihez kaptatok kedvet? Vágyat?
Az lett tapasztalatom, hogy a válaszadásban a következő derül ki: körülbelül 2 másodpercig van valaki a vágyánál, és utána hol van? „De hát, hát sajnos. Nincs szerelmem. Még szerelmes se vagyok. Hogy is lenne így szerelmem, ha nem is vagyok szerelmes.” Most ő hol van? A vágyánál?!? Már az élet keservében van benne. De már... elborította! Azt kérjük emberektől, hogy mondd meg, mire vágysz! A második mondat már az, hogy á, de nem lehet; nem lehet. Úgy vágynék, úgy vágynék, de hát nem, nem, most itt ülünk, most nem lehet. Most itt ülünk, van tíz perc. Á, nem lehet, már késő van. Nem lehet, hát kedd van, kedden nem lehet. Hát, meg hétközben van... Hát hétvégén lehet, de most hétközben van. Jaj, hát nem lehet, mert már fáradt vagyok. Jaj, hát azt nem lehet, mert férfi vagyok. Nem, hát nem tudok szülni. Úgy szülnék egyet, de egyszerűen nem lehet. Hát azt nem lehet, mert nő vagyok. De jó lenne, de hát sajnos. Nem lehet, mert öreg vagyok már hozzá. Nem lehet, mert még nem vagyok elég felnőtt hozzá. Óóó, de szívesen csinálnám, csak hát nincs meg hozzá semmi.
Nem másra jutottam, hogy mi magunk azt gondoljuk, hogy a vágyainkban vagyunk. És köszönő viszonyban sem vagyunk a vágyainkkal! A csalódás, a szomorúság, …. Rosszul vagyok! Ment ez bennem tovább. Olvasson az evangéliumot így dühöngve. Hogy nem igaz, ez nem igaz, az emberek mikor vannak a vágyaikban? Mondom neki, hogy vágyakozzon, és máris szomorú! Hát ez nem igaz... Nem azt mondtam, hogy szomorkodjon, hanem, hogy vágyakozzon!
Olvasom az evangéliumot dühödten – nem csoda, hogy megváltásra volt szükség, nem tudnak vágyakozni sem. Mondhatsz nekik akármit. Hát ezért lettem pap? Olvasom az evangéliumot: a választott nép várta a messiást. Jó, várta a messiást; tudom, hogy várta. Jézus megjött. Mondta, hogy senki se próféta a saját hazájában. Na, már nekiálltak, fölvitték a magas hegyre, ahol a városuk épült, s le akarták őt onnan taszítani. De ő „átment közöttük”. Egyszer csak... No várjunk csak! Hogy van ez?!? Megtanultam a teológián, hogy a választott nép várta a messiást. Várta. Most ez, hogy várta?!? Csinálok egy csomó dolgot; ha épp becsönget, beengedem. Nem valószínű. Hanem úgy, hogy vágyott rá. Nem? Vágyta! Érzések, vágyak, késztetések, de jó lenne, óhajtás, hmmm! Nem csak úgy: ha jön, szóljatok nekem is, mert nem akarok lemaradni. Valahogy várta, vágyta. Aztán megjelent, mondott két mondatot. IgggeeennN?!?
Rájöttem, hogy lehet, hogy ezt tanultam a teológián, hogy a választott nép várta a messiást, de hogy nem a „vágyánál volt”, az biztos. Hanem két mondat után már a haragjánál, az előítéleténél, a bosszúvágyánál, a téveszméjénél, a csalódottságánál, akárminél időzött, miközben ő (azt mondja): várjuk a messiást, a megváltót, hogy megjöjjön. Nagyon! Úgy várjuk, hát más se kéne nekünk, csak ez az egy meglenne... éppenséggel nem időztek a vágyaikban. Tulajdonképpen (ezt nem mondani), hogy nem időzünk eléggé a vágyainkban.
Főleg aztán (milyen sokat szóltunk erről évekkel ezelőtt), hogy a legmélyebb vágyainkban! Hogy a legmélyebb vágyaink természete olyan, hogy ha valaki időzik a legmélyebb vágyaiban (és abból még semmi nem teljesedett be, hanem csak időzöm a mély vágyaimban), és már jól leszek! Pusztán azáltal, hogy a legmélyebb vágyaimat engedem, hogy eltöltsenek. Semmi nincs még meg belőle! Csak a vágy, és én jól vagyok tőle. Ez az érdekes! Hogy a legmélyebb vágyainktól jól leszünk. Megéljük azt, hogy ember vagyok! Hogy mire is vágyom én! Hogy mi az, amivel nem fogok megelégedni. Hogy mi az, ami, ami előttem áll, amiért érdemes élni! Fütyülök rá, hogy még nincs itt! Nem így van? Hát fütyülök rá, hogy még nem teljesedett be. Hát megcsinálni a hatodik pályát... 2:45 alatt, hogy a hetedikre vigyen, 48 zombit lelőni... szóval, ha megtanulunk a legmélyebb vágyainkban időzni, már attól jó lesz az élet. S milyen nagy dolog megkülönböztetni azt, hogy én most egy vágyamban vagyok, vagy már kesergek, vagy már sajnáltatom magam, már mostan szenvedek és nem tudom, mit csinálok. Időzni a vágyban! (66:57)
Egy buddhista szerzetes barátom a következőt mondta. Hú, Feri, nagy a baj! (Ezt tudtam nélküle is – ezért nem volt érdemes idejönni; mondj valami mást.) Megtanultam, hogy a vágyak nem tesznek jót az embernek hosszú távon, és hogy Buddha hogyan tanított meg bennünket, hogy hogyan tudunk a szenvedéstől mentek maradni azáltal, hogy a vágy tüzét kioltjuk. Rájöttem, hogy Magyarországon az emberek nem tudnak vágyakozni. Hogy először meg kell tanulniuk a buddhista növendékeknek vágyakozni, hogy legyen mit kioltani! Most nagyon hülyén hangzik, amit mondok, de biztos jól értitek. Odajön, hogy... Hát édesapám! Tűzről hallottál már? Láttál már olyat, hogy úgy... Tűz, tűz. Hát, csak óvatosan, Mester. Nem tudom, anya mit szólna ahhoz a nagy tűzhöz. Tűz. Tűz. Tűzoltó.
Mennyi az idő? Jaj.
Megtanulni szabadon vágyakozni. Szabadon vágyakozni! Szabadon kifejezni a szükségleteinket.
Vannak társas szükségleteink...
Nem tudom, hogy érzékelhető-e ez, amikor erről beszélünk, hogy „kifejezni”. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez föltétlenül valaki másba beletarol, belerúg, megsért egy határt, a másikon átgyalogol... Olyan sokféleképp lehet valamit kifejezni. Itt, ebben a sémában a nehézség az az, hogy az illető nem meri kifejezni. S egy idő után nem is tudja, hogy hogy lehetne kifejezni. Tudni kifejezni! S akkor vagy csinálom, vagy nem. Vagy így csinálom, vagy úgy csinálom. Na. Na!!
Tulajdonképpen ez egy nagy tanulás. Jól van. De hát most már be kell fejezni. Írtam még ide, de biztos semmi értelme nincs. Jujj, hát itt egy nagy téma. Látjátok, elment az idő. Úgy szerettem volna elmondani pedig, annyira! Ez volt bennem, hogy elmondom, és most mégis agyoncsaptam az estét. Annyira szerettem volna erről beszélni.
A női erőről nem beszéltem. Na, mit szóltok? A női erő! Hát már jön, érzem! Engedjetek nekem még teret!
Van egy Pinkola Estés nevű pszichoanalitikus hölgy. Muszáj! Tehát egy nő! Nő mondja nőnek. Azt mondja, hogy: A női szocializáció miatt a mi kultúránkban a nők elszakítva élnek a saját erejüktől. A női erőtől! A női erő nem egyszerűen csak az, hogy képes vagyok csábítani, megbillegtetem magam, dobok egy esti sminket... Hát ez még csak a ftty, ftty! Hogy a legtöbb nő elszakítva él a női erejétől. Azt mondja Pinkola Estés... Ez egy jó név, nem? Jó kimondani! Komolyan, máris elkezdtem vágyakozni! Ilyen gyönyörű név, Pinkola Estés!
Azt mondja, hogy: a legtöbb nő nem csak elvágva él, elszakítva a saját női erejétől (már megint kilóg a gatyámból az ingem), hanem fél is a saját erejétől. Ez hasonló ahhoz, ahogy félek a vágyaimtól, ösztönkésztetéseimtől, érzéseimtől, merthogy „baj lesz”; nem akarom, hogy megbüntess, hogy fenyegess, hogy rossz vége legyen a dolognak.
1. Tehát az első: hogy elszakítva érzem magam az erőimtől.
2. A második: félek is a saját erőimtől, mert majd mi lesz? Mi lesz, ha én egyszer...? Tulajdonképpen nem is tudom kifejezni az erőimet. Azt se tudom, hogy ezek mik igazán? Biztos nem az a női erő, hogy képes vagyok becsapni az ajtót... Nem ez a női erő. Nem az a női erő, hogy üvöltök a kisgyerekemmel. Na már... S akkor azt mondja: a női erőtől a férfiak is félnek. A férfiak tudatos és nem tudatos üzeneteket közvetítenek a nők felé, hogy „csak ne legyél erős”. Az erődet ne fejezd ki! Mert akkor azt se tudom, mit kell csinálni. Nyilván azért, mert a férfiak többsége is el van vágva a saját férfierejétől. Ha egy nő még erős is (nem elég neki, hogy nő; hanem még erős is), hát az már a vég. Megyek, lövöm a zombik fejét. Az kiszámítható! Tudom: lelövöm, jön a nyolcadik pálya. Érzitek? Egész este... Még az ötödiknél kezdtük, és már a nyolcadiknál vagyunk. Egy női erővel megküzdeni, hát az...
S ezt mondja: a férfiaknál már csak a nők félnek jobban női erőtől. Ezt egy nő mondja, Pinkola Estés (jelesül). És akkor hozzáteszi, hogy pl. miben jelenik meg a női erő. Hú, de szép! De letelt az idő. Úgyhogy... Na, tudom, hogy ilyet nem lehet csinálni. Félek a haragotoktól. Azt mondja:
A női erő abban nyilatkozik meg, hogy képes az életre segíteni mindent, amit életre kell hozni. Van ereje ahhoz, hogy élővé tegye azt, aminek élnie kell, (vessző), és van ereje ahhoz, hogy elengedje, aminek vesznie kell. Hogy elengedje azt, aminek a halálban van a helye.
A női erő. Tud éltetni, és meglátja, hogy mikor van az ideje annak, hogy valamit engedjen. Vagy elveszítse, elgyászolja; vagy elengedje a halálba. Ez a női erő. Nem az, hogy tudok üvölteni a férjemmel. Mondta Pinkola Estés. (75:09)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés