A negativizmus-pesszimizmus séma - befejezés Könyörtelen mérték – hiperkritikusság séma (KöHi) 1.

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

A mai alkalommal befejezzük a negatívizmus-pesszimizmus sémát. És… igen, igen, jól esik, hogy ismertek engem. Van múltunk. De a mai alkalommal ez tényleg így lesz. Lehet, hogy még soha nem tartottam ezt be. Erre gondoltam… soha, de nem rossz szándékból, hanem mindig rájöttem, hogy van azért még itt valami, és ez a valami 20 pont volt. De most ez szerintem nem történik meg, és nem t’om, ez hány év után, most megünnepelhetjük azt, hogy az a gondolatunk, hogy befejezzük, és tényleg így lesz. És akkor a kényszeres hallgatók megnyugodnak. Ez jó dolog. Szóval! (00:50)

Negatívizmus-pesszimizmus séma - ismétlés

Az összes kacskaringót nem akarom elmondani, hiszen egy új sémáról szeretnék beszélni. Na ja! És akkor ezért csak annyit, hogy a negatívizmus-pesszimizmus sémával élők hihetetlenül hatalmasra nagyítják a rosszat, a rossznak a vélt rettenetes következményeit, a jót pedig, ami ugyanúgy reálisan jelen van, figyelmen kívül hagyják. Sok-sok kacskaringóval eljutottunk valami számomra nagyon lényegihez. Ez pedig az, hogy beszélhetünk arról, hogy mennyire van ez tele, s akkor mondhatjuk azt, hogy „Ó, igen, igen. A Feri hónapok óta másról se beszél, mint hogy félig tele van a pohár, vagy félig üres.” Ha valakiben ez marad meg, akkor kissé el fogok szomorodni, mert hogy éppenséggel a megközelítésünkkel túlnőttünk ezen, mert valóban lehetne arról beszélni, és így is kezdtük, hogy… Mi van akkor, hogyha pesszimistán nézünk, gondolkozunk és látunk, annak milyen előnyei és hátrányai vannak? Ugye ezt most már tudjuk kívülről, hogy enyhe pesszimizmussal érdemes tervezni, az áll legközelebb a realitáshoz. Azután megnézhettük, és megnézzük, hogy mit jelentett az, hogy optimistán látni. Akkor az optimizmus előnyei, például a cselekvőképesség. Sőt, rájöttünk, hogy aki optimista, az vihar esetén hatékonyabban keres magának búvóhelyet. Ez egy kutatási eredmény, és ezt megosztottam veletek. (2:40)

Az optimizmus pedig nem is csak enyhén, hanem akár egy komolyabb, vaskosabb optimizmus a tervezés után a kivitelezés során nagyon jól jön nekünk. Ezért ha az egészet összevetjük, akkor két dolgot mondhatunk. Az életünk szempontjából egy vaskosabb optimizmus eléggé hatékony. Másfelől pedig túl vagyunk azon, hogy ilyen legyek, vagy olyan legyek, mert a legjobb megoldás az, ha a tervezés időszakában enyhe szomorúsággal nézek körül a világban, számba véve a lehetséges nehézségeket, amelyek realitások. Majd pedig a kivitelezés időszakában ezt egy picit háttérbe helyezem, de bármikor elő tudom venni, mert ő is elérhető, és ezért nekilátok, és olyan lehetőségeket, erőforrásokat is fölfedezek, amelyek akkor lehetségesek, ha képes vagyok a pozitívumokat, az értékeket meglátni.

Le akartok ülni? Nem. Igen. Jól van, ha akartok, van két szék. Szóval! Tényleg, ez… a titokzatos hallgatók. Sose derül fény rájuk, hogy kik is ők. Ugye vannak meghívott vendégeink, csak nem jönnek be. Ez is egy újdonság, ilyet se csinál más, tehát… Ó, tehát, ugye akkor meööö, pozitív, negatív, negatív, pesszimista, brrr-brrr. Jó, hát ez már elég, már itt jön ki, meg már elég. (04:10)

Ezért jutottunk el oda, emlékeztek, az igazságosság a családban. Az igazságosság egyáltalán az életben. Mindegyikünket érnek rossz dolgok, sérelmek, fájdalmak, igazságtalanságok, rettenetes dolgok. Erre két féle választ adhatunk. Első. Egy folyamat végén a romboló jogosultságainkat romboló módon beváltjuk. „Rosszat tettél velem? Akkor én is. Vagy veled, vagy másokkal. Adok-kapok, szemet szemért, fogat fogért.” De még jobb, hogyha egy kicsit túllövök a célon. Akkor, akkor biztos meg fogok nyugodni. Nem? Tehát akkor én, én már nem vagyok adósod, vagy bárkinek adósa. Igen. És hogy igen ám, és itt jött a fordulat, hogy amikor fájdalmas dolgok érnek bennünket, igazságtalanság, akkor tulajdonképpen ennek hátterében hogyha megnézzük, hogy mi is az, ami a legnagyobb fájdalmat okozza, az valami olyasmi, hogy megkérdőjeleznek bennünket. Egyáltalán a létjogosultságunkat, azt, hogy értékesek vagyunk, azt hogy lehet-e arról beszélni, hogy elvehetetlen emberi méltóságunk van. Hát ha valakivel bármit meg lehet tenni, akkor hol van az emberi méltóság? Akkor hol van a gondviselés? Tehát az igazságtalanság az élet mélységeire kérdez rá bennünk. Nem csoda, hogy akkor valahogy önmagunk állításához, hogy „Igenis van jogom élni!”, hogy „Értékes vagyok! Érek annyit, mint bárki más!”, hogy van méltóságom. Ezt valamilyen formában próbáljuk kifejezni. Igen ám, de ha ezt romboló formában tesszük, akkor az lesz benne, hogy… Mindig van két része a romboló jogosultságunk kifejezése. Az egyik egy igazságos, a másik pedig egy igazságtalan. Ezért mindig valamit továbbadunk olyanoknak, akiknek nem kellene. (06:10)

Akkor ezt láttuk, hogy nem csak romboló módon fejezhetjük és állíthatjuk magunkat, hogy van jogunk élni és értékesek vagyunk. Akkor is, hogyha valaki a tettével mintha ezt megkérdőjelezné vagy aláásná. Ez az aláásná. Ez jópofa, amikor ilyeneket csinálunk. Ismeritek ezt a… Megtörtént. Atléta voltam régen, és volt egy sportolói csapat Bécsben. De az nagy dolog volt akkor. Senki nem tudott ott magyarul… vagy hát… magyarul tudtak, németül. S akkor szomjas volt az egyik pofa, és akart inni ásványvizet. Arra gondolt, hogy a magyar nyelv egy világnyelv, tehát valószínű Bécsben is értik, de hát csak az Osztrák-Magyar Monarchia miatt is, és mondta „Egy ásványvíz.” (1-et mutat a kezével – szerk.) Tehát ő segített a pincérnek, mert mutatta is, hogy mit kér. „Egy (1) ásványvíz.” S akkor nézett rá a pincér. Akkor legyintett, hogy hogyan lehet ennyire műveletlen itt egy pincér, fölállt, és mondta „Jó, akkor megmutatom neki. Egy ÁS-ványvíz!” (Ásást mutat – szerk.) Hát, nem mondom, hogy nem almalevet kapott. Szóval… ó, szóval. Tehát! (07:40)

Arra jöttünk rá, és ez hí, de nagy dolog, hogy önmagunkat állítani sérelmekkel, igazságtalanságokkal, veszteséggel, fájdalmakkal, önmagunk konkrét vagy bennfoglalt megkérdőjelezésével összefüggésben nem csak romboló módon állíthatjuk és erősíthetjük meg magunkat, hanem pozitív jogosultságok szerzése által. Hát ez fölemelő, fölemelő! Ugye akkor nem a bosszú, vagy az önsorsrontás logikája vesz rajtunk erőt, hanem azt mondjuk, hogy tudunk válaszolni a rosszra. De nem csak adok-kapok módon, hanem a rosszra a válaszom a jó. Ugye ez gyönyörűséges? Ugyanúgy állítom magam. „Igen, ez rossz. Annyira rossz.” és megmutatom, hogy ezt így kell, vagy így lehetne, vagy így érdemes. Áhh! És ez által pozitív jogosultságokat szerzünk. Jaj de szép ez! (08:35)

Így jutottunk el oda, hogy elkezdtünk arról beszélni, hogy ez már most nem az optimizmus-pesszimizmus. Mert itt, amikor valaki a sérelem révén, amikor jogos panasza van, a bosszúja ha csak az igazságosságnak az alap szintjét nézzük, jogos. A megbocsájtásnak is van ilyen definíciója. A megbocsájtás azt jelenti, hogy valaki szabad akarattal úgy dönt, hogy a jogos bosszúvágyának határt szab. A jogosnak. Tehát itt valami jogos dolgot múlunk fölül. Ettől olyan gyönyörű, hogy a romboló… Egészségedre! Egyetek! Jaj, ez finom. Tényleg, titokzatos nap a mai. (09:20)

Akkor beszéltünk vagy 20 pont, hogy hogyan tudunk pozitív jogosultságokat szerezni, és hogyan tudjuk fölülmúlni ezt, hogy pusztán csak optimizmus-pesszimizmus, mert ez itt egy minőségileg más válasz. Hát és ez gyönyörű. Aztán pedig próbáltam elmondani azt, amit itt-ott, nem t’om, tizenvalahány év alatt különböző témákkal összefüggésben mondtam. Azok, akik ezt fölülmúlást megélték, megértették, hogyan fejezik azt ki. Ebből mondtam rengeteg pontot. Még itt maradt talán néhány. Ez a… Egészségedre! Á, te voltál az. Itt még maradt néhány pont. Már csak a maximalizmusom miatt is szeretném elmondani. Igen. Például. (10:10)

Amikor imádkozom, akkor nem az a kérdéses, hogy Isten ott van-e, hanem hogy én ott vagyok-e

Az egészen biztos, hogy ő ott van, a kérdés, hogy én ott vagyok-e. Az egész biztos, hogy ha ő ott van, akkor a teljes valójával ott van. S hogy én hányadrészben vagyok ott, vagy éppen mennyire nyitottan, befogadóan? Na, hát az a nagy kérdés.

Aztán Dosztojevszkijnek a gondolata, akit sokat bántottak már több mint 100 évvel ezelőtt is a miszticizmusba hajló kereszténysége miatt. S akkor egyszer csak, amikor már mondták meg mondták neki, hogy „Hagyd már abba ezt a hülyeséget!”, akkor azt mondta „Ide figyeljetek…!”

Inkább tévedek Krisztussal, mint hogy igazam legyen veletek

Ebben is van egy fordulat. Ezek a kijelentések azért nagyon jók, mert ööö. Úgy elsőre azt érezzük, hogyha az optimizmus-pesszimizmus világában vagyunk, akkor itt valami sántít, itt valami sántít. S akkor melyik részét ragadjuk meg? Hogy „tévedni”? Na-na, na nem! S amikor megértjük, hogy miről van szó, akkor egyszer csak ááááá! Oké. Aztán! (11:30)

Nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel

Gyerekekért a kiáltványunk. Nem a gyerekkel van a baj, a gyerek tünethordozó, hanem a baj van a gyerekkel. Következő, amit még nem mondtam, ezeket már csak elsorolom. Ha-ha!

Jungnak a válasza. Jung apó azt mondja.

Az élet igazán kínzó kérdéseit nem megválaszoljuk, hanem kinőjük.

Fölülmúljuk. Egyszer csak az a kérdés már nem lesz fontos kérdés. Ahogy erről hosszabban beszéltem, nincsen szavakban válasz. De másfelől így is mondhatjuk, egyszerűen a kérdést kinőjük, többé már nem érdekes számunkra. Ezt… ah! Ugye ide csatolom ezt, hogy „Miért történnek jó emberekkel rossz dolgok?” Ez a kérdés nem megválaszolható szerintem. Ha valaki megválaszolja, az nagyon gyanús, vagy pedig bosszantó. Ámde ezt a kérdést minden további nélkül ki lehet nőni, s azt mondjuk „Egy másodpercet nem töltök el ezzel a vacakolással.” Oké. Következő. Hmm, igen. Úgyis erről ma még lehet, hogy lesz szó. (13:00)

Szégyen sémánk, önbecsülés hiánya, szégyenkezés. Hogy ott ugye milyen, mondhatjuk így, hogy az illető nem bízik magában, de elhisz magának mindent. Ugye, ahogyan egy szégyenkező ember önbecsülésének, önértékelésének a nulla szintjén mondja magának ezt a belső monológot. „Nulla vagyok, senki vagyok, úgyse sikerül…” Tudjátok, ez a násznagy, vagy a narrátor, vagy a kikiáltó. És ezt így mondja, mondja, mondja, és minden szavát elhiszi. Minden szavamat elhiszem, hogy „Hülye vagyok, béna vagyok, szerencsétlen…” Vagyis nem bízok magamban egyáltalán, de elhiszek magamnak mindent, ami itt megy ebben a belső monológban. Fordítva pedig úgy van, elkezdek magamban bízni, és nem hiszek magamnak. Megtanulom, hogyha valakiben nem érdemes hinni, az én magam vagyok. Mert amikor ez a násznagy elkezdi mondani az életem szörnyű történetét, akkor legjobb, hogyha én onnan eljövök, ő meg mondja a nagy semminek. El szoktátok mondani az életetek történetét egy ilyen rettenetes köntösben? Jó, ha ezt el tudjuk mondani, ha még sose mondtuk el. De hogyha 1847-edszer mondtad el, és főleg, ennek a felét valaki más hallotta is, lehet, hogy érdemes mármost egy picit ezt mmm-hmm. Jó. (14:30)

Ugye ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy amikor 89 évesen valaki azt mondta, hogy „Anyám tönkretette az életem.” Hát, ez már nem hangzik olyan jól. 20 évesen jön hozzád egy kliens, és azt mondja „A, rájöttem, hogy anyám mit csinált velem!” 20? Még föl is nagyítjuk. Ugye, még biztos nem látja a felét sem. De amikor 89 évesen mondja, ajj-jaj! Hát persze, jobb későn, mint soha. Csak itt értitek, nem az van, hogy későn, mert 60 éve mondja. Jó. És hát ezzel vége is van. (15:15)

Na most itt, itt történhetne a baj. Mert ide írtam még hat pontot sutyiban, mikor úgy volt egy kis lélekjelenlétem, de ezt most úgy gondolom, nem fogom elmondani. Ez fölszabadító, mert így egy másik sémáról tudunk beszélni. De elmondanám, csak egy utalás. Hogy ugye most amiről beszéltünk, ez körülbelül 20 mondat volt. Nem ma, hanem a múltkorival együtt. És nem összesen az összes mondat, hanem csak mondjuk ezek a fontos mondatok. Ez volt 20 mondat. Na ezek mind egy-egy mondatok voltak. De most mondhatnánk történeteket egymás után. Mert van úgy, hogy ezt a jó és rossz, optimizmus-pesszimizmus, ennek a fölülmúlásához történetek segítenek hozzá, illetve azt történetek fejezik ki. Hát azért néhányat csak elmondok. Egyáltalán, hogy érzékeljük, hogy mi ez. Tehát nem csak mondatok létezhetnek, történetek. (16:25)

A fordulatokhoz segítő történetek

Jézusnak a példabeszédei ilyen történetek, amelyek ezt a megosztottságot, jó meg rossz, rossz meg jó, igaz-hamis, hamis-igaz… Ezt segítenek fölülmúlni, és ez itt a lényeg. Ezt úgy fogalmaztuk meg néhány hónappal ezelőtt, hogy ismerjük azt a jót, ami túl van a jó és rossz dilemmáján, fölülmúlja a jó és rossz közti… Például, csak hogy tudjátok hova kötni, és aztán rengeteg történetet elkezdhettek gyűjteni. Ez például, hogy…

Kimegy valaki a piacra, és fölfogad embereket. Azt mondja „Na, dolgozzál egész nap a szőlőmben, megkapod a jussod.” Akkor kimegy két órával később… Mindig fölfogad embereket, így aztán van, aki 12 órát dolgozik, vagy, aki 1-et. Jön a fizetés ideje, mindenki ugyanannyit kap, pontosan annyit, amennyiben megegyeztek. Na és itt jön a jó meg a rossz, amikor beleragadunk, és akkor természetesen elkezdenek tiltakozni, hogy lehetséges az, hogy valaki 1 órát dolgozott, és ugyanannyit kap, mint én, aki a nap terhét és hevét viseltem. Uááá!

Ezt a történetet, az a szép a példabeszédben, hogy ezt a történetet, ameddig itt vagyok, tulajdonképpen csak bosszúsággal tudom hallgatni. Nincs megoldás, és nincs föloldás, csak az, hogy „Jó, hát jó, az Isten bármit megtehet. Jól van…!” És hogy az a szép, amikor valaki életében először egyszer csak azt mondja, hogy „Áááá! Megértettem. Hát ez az!” Ha ezzel a történettel kapcsolatban megvolt ez az „Aha!” élmény, hogy „Áááá!”, akkor egyszer csak kimegy belőle minden olyan, fölülmúljuk ezt a dilemmát. „Hogy lehet az, hogy ugyanannyi bért kapott? Mi többet dolgoztunk, kevesebbet…” Ugye ez pont olyan, mint hogy „Ezt csinálták velem, ez rettenetes…!” Gyönyörű történetek vannak, amik pont azt a célt szolgálják, hogy valami ilyesmi történjen velünk. (18:45)

A másik kedvenc történetem. Hát, de hát tulajdonképpen két kedvenc történetem is van a zen buddhizmus világából. Az egyik.

Azt mondja a mester a tanítványának. „Képzeld el, hogy van egy befőttesüveg. A befőttesüvegben van egy óriási uborka. Akkora, hogy jóval nagyobb, mint a befőttes üveg szája. El tudod képzelni? – El. – Akkor most vedd ki!” Tíz tanítványból kilenc: „De nem jön ki, mester. Hát nem jön ki, nem jön ki.” Valaki kérdez, mindig valaki okoskodik „Szét lehet trancsírozni az üvegben?” A tizedik tanítvány… „Vedd ki! – Már kinn is van.” A mester meghajol előtte.

Most úgy néztek rám, mint hogyha valamiféle magyarázatot igényelnétek, ami természetesen egy zen történet elmesélése után hogy is mondjam, már valamiféle esztétikai igényességből sem tehetem meg. Tehát inkább elmondom a másik kedvenc zen történetemet. Hát ez a lényeg! Az a lényeg, hogy ezt elmondjuk, és „Na menjen a… csudába már ez a hülye! Mi az, hogy már kinn is van?” S azt várjuk, hogy te egyszer csak mész haza, ugye a 61-es villamos „Mikor jön már a rohadt villamos…?” Egyszer csak „Persze, hogy kinn van!” Na ezt a pillanatot keressük. Úgy hívják, hogy satori, de mindegy, hogy hívják, mert nem az számít, hogy hívják. Következő történet. (20:35)

Jön a mester, vele szemben a tanítvány. A tanítvány meghajol. A mester fogja a botját, puff ráver egyet. Eltelik egy nap, elmegy a tanítvány, kb. egy óráig nem jön vissza, míg megint találkozik a mesterrel. Jön a tanítvány. De már megtanulta a leckét, értitek. Ilyet nem lehet, hogy nem hajolok meg a mester előtt. Jön a tanítvány, azt mondja „Az előbb meghajoltam a mester előtt, lehet, hogy most valami mást kéne csinálni. Jön, jön a mester, látja, hogy a tanítvány nem hajolt meg, puff.

Ez egy buddhista történet. Ezt ugyanúgy nem áll módomban elmagyarázni. Minden esetre azt láttuk, hogy volt egy tanítvány, aki amikor meghajolt a mester előtt, akkor kapott a bambusszal egyet, és amikor nem hajolt meg, akkor is. A harmadik történet pedig az, hogy a tanítvány az élmény hatására megvilágosodik, és meghajol a mester előtt, mire a mester is meghajol a tanítvány előtt. Ezt csak én fűzöm hozzá, ez nem része a történetnek. (22:20)

Jól van. Hát én erre gondoltam, hogy így, így próbálunk a ráció útján közelíteni a mondandónkhoz. Tehát történetek. Jaj. Még egy történet.

Forradalmak ideje Európában. Hatalmas tömeg az utcán, s természetesen az a módi, hogy lövetik a tömeget. Azt mondja ott a parancsnok a műveleti vezetőnek „Ha meglátja a csőcseléket, azonnal lövessen beléjük teketória nélkül!” Hát a műveleti vezető elgondolkozik ezen, valóban lát rengeteg embert, elkezd odakiabálni. „Emberek! Azt a parancsot kaptam, hogy lövessek a csőcselékbe. Na de én itt csak embereket látok.” Akkor az emberek megértik ezt az üzenetet, és elmennek egy másik utcába.

Hát ilyeneket írtam még 28-at. De… igen, igen, igen. Talán az egyik kedvencemet, amit vannak, akik túlságosan gejlnek tartanak. (23:45)

Amikor az óvó bácsi azt mondja. „Most pedig van még öt percünk, játszunk. Oda álljanak az óriások, oda a törpék, elém meg a varázslók.” A gyerekek szétspriccelnek, ott áll az óvó bácsi, s egy szőke kislány rángatja a gatyaszárát. „Óvó bácsi, a sellők hova álljanak?” De ez még nem maga a fordulat. Akkor az óvó bácsi „Jaj, kislányom! Hiába olyan szép szőke a hajad, ebben a játékban nincsenek sellők.” A kislány válasza „De én az vagyok.” Újabb fordulat. „Ja, a sellők? Na hát a sellők álljanak a tenger hercege mellé!”

Na ennyit talán, és most jön egy nagyon kedves téma. Egy szerintem messze-messze jobb, mint ez a negatívizmus-pesszimizmus, így szól. (24:50)

Könyörtelen mérték – hiperkritikusság séma (KöHi)

Ez szerintem sokkal lazább kis séma, ezzel úgy el-el játszadozunk itt a színpadon. Tehát könyörtelen mértékek, hiperkritikusság. Mondhatnánk azt, hogy ezzel nem érdemes foglalkozni, ha nem volnánk sokan így. Tehát könyörtelen mérték – hiperkritikusság. Emlékeztek a sémához négy dolog tartozik. Jó, végigismételtük. Amit tudunk, azt ne…! Tehát gondolatok, érzések, szelektív emlékek, testi-lelki állapotok. Ahh!

Három fajta cselekvésmóddal válaszolhatunk a séma belső logikájára, ahogy az hat ránk érzésekkel, gondolatokkal, emlékekkel, fizikai állapotokkal. Ebben a sémában, könyörtelen mérték – hiperkritikusság, ezt majd valahogy, ezt megpróbálom összefoglalva. Tessék? Hogy foglalhatnánk ezt össze, hogy ne kelljen mindig végigmondani. Micsoda? Könyörtelen mérték…? KöHi? Könyörtelen mérték – hiper… KöHi. Hát, KöHi, KöHi. Próbáljuk ki. Jó, tehát valami a KöHi alatt nyög, akkor ővele az történik… De jónak tűnik, jónak tűnik. Nagy badarság, de jónak tűnik. (26:35)

Ha a séma logikája alatt van, akkor természetesen minden erőfeszítésével igyekszik tökéletes lenni, a dolgait tökéletesen csinálni, mert működik benne, van benne egy KöHi, és ez a KöHi olyan erős belső mércék (Mércék? Na ez is jó, mérték és mérce. Mércék.) és mérték, ami belül van. Ez a különbség az elismerés hajszolás és e között a séma között. Mert itt nem arról van szó, hogy én egyébként olyan szívesen kevesebbet is próbálnék nyújtani, csak hát akkor majd nem dicsérnek, nem szeretnek, hanem arról van szó, hogy itt ez a belső, iszonyatosan maximalista és perfekcionista mérték, ez a személyiségem részévé vált. Tehát nem úgy élem meg, hogy kívülről várnak el tőlem elviselhetetlenül túlzó dolgokat, hanem én várom el magamtól, és azt gondolom, hogy ez a minimum. Így ezt a két szót nyugodtan mondhatjuk, hogy maximalizmus és perfekcionizmus. Majd mindjárt egy történetet, amit talán ismertek is. (28:00)

Tehát az első, az első cselekvésben való válasz erre a KöHi-re az, hogy minden erőmmel meg akarok felelni. 100%-ot, de ha 105, az se baj. A második cselekvésben való válasz, amikor elkerülöm a séma logikáját, hogy megpróbálok minden olyan helyzetet valahogyan kikerülni, ahol én megítélés alá eshetek, ahol elvárásokkal találkozhatok, ahol egy helyzetből az következne, hogy valahogy meg kell mérnem magam. Hogy jó volt, nem volt jó, tökéletes, elfogadható – próbálok minden ilyen helyzetet elkerülni.

És amikor túlkompenzálom ennek a KöHi-nek a belső világát, akkor pedig azt csinálom, hogy megpróbálok fütyülni mindenre. „Milyen elvárás? Milyen keddi alkalom? Ugyan már! Ide jövök, lötyögünk egy kicsit.” Ez a túlkompenzálás. Na most! (29:05)

Próbálok akkor egy picit erről a sémáról beszélni, és nem véletlenül mondtam ezt a két szót: maximalizmus, perfekcionizmus. Volt egy kedves ismerős jegyespár. Eskettem őket, de ez még hagyján, mert az jól sikerült, ám utána jöttek a bajok. Ez a kedves fiatal házaspár egy év házasság után romokban hevert. Hát de a heverés szó nem jó kifejezés egy KöHi-vel áldott személy esetében, mert egy KöHi-vel megvert személy nem hever, hanem döglődik. Ugye a heverésben benne van az, hogy elheveredtem ugye ott a tavaszi jégesőben. Aki úgy elheveredik, az élvezi az életet, ugye? Legalábbis számomra ez a heveredés ilyen. Heveredek. Kicsit sok benne az „e”, de attól még érezzük. Most amit a KöHi-vel áldott ember nem tud, az pont az élet élvezete. Hát hogy tudná ezt megcsinálni, mikor állandó szorításban éli meg magát, és állandó nyomás alatt van. Mindig idő szorítás, az idő rövid, rövid. Nem fér bele az időbe, amit meg kellene csinálni, idő szorítás, szorítás. S közben egy állandó nyomás alatt is van. „Nem elég jó, ez nem tökéletes, ez így nem elfogadható, nem elégséges, ez rossz.” Ismerős ez valakinek? Ismerős. Jó, ne mondjatok neveket, a nélkül is látom. Nyomás és szorítás. Ugye fizikai állapotok társulnak minden sémához. Na, itt ezt elég jól meg tudjuk mondani. Nyomás, szorítás, nyomás, szorítás, KöHi, KöHi, köhh-öhh-öhh… Na! (31:05)

A könyörtelen mérték – hiperkritikusság. Nyomás, szorítás, nyomás, szorítás. Mhh. Ezt hagyom is. Szóval ez a kedves házaspár, értelmiségiek, okosak, szépek, szegények, de… Jönnek, és azt mondják „Feri, egy éve élünk együtt. A házasságkötés után költöztünk össze. És hirtelen, így komoly fizikai közelségben fél év alatt kicsináltuk egymást, és a következő fél évet arra szántuk, hogy megpróbáltuk megérteni, hogy miért csináljuk ki egymást, mert úgy egyébként szeretjük a társunkat.” Jópofák voltak, odaálltak, és azt mondták. „Feri, mi nem azért jöttünk, hogy segíts hogy miért, mert mi tudjuk, hanem hogy mi van utána.”

S akkor elmondták, jó fejek, de… hát sz… de tényleg, ilyen szeretni való jópofák. Azt mondja a férfi, ő vitte a szót. A feleség mindig beleszólt, mert ő mindig pontosított. Most már valami fölsejlik ugye, hogy itt…? Hát a férfi „Nekem kell mondani, mert csak úgy jó.” Ugye, a feleség meg pontosította a tökéletes elmondást. Azt mondja a férfi „Az a mi bajunk, hogy én maximalista vagyok, ámde a feleségem perfekcionista. Most ez a mi esetünkben a következőt jelenti, egyébként gondolom minden más esetben ezt jelentené, hogy a maximalista – mondja a férfi – én úgy élek, de erre csak most, miután majdnem beleőrültem ebbe a házasságba, tudtam így megfogalmazni, hogy tulajdonképpen én minden reggel amikor fölébredek, már persze az óracsörgés előtt fölébredek, mert annyi dolgom van. Fölébredek, és tulajdonképpen vezetek a fejemben egy listát. A listán minden nap van legalább húsz pont, és ezt a húsz pontot már akkor pontosan tudom, amikor még a fogamat meg se mostam, itt van a fejemben a húsz pont, hogy ma mit kell elvégezni, ezt mind meg kell csinálni. El kell végezni, meg kell csinálni. E nélkül nem lehet lefeküdni.” Ez a maximalizmus. Énnekem itt van a húsz pont, és le is írom néha, hogy el ne felejtsek egyet-kettőt. Ugye, mert akkor vége az életnek. „Igen ám, de idővel kiderült, hogy a feleségem, az én drága gyöngyöm… (folyt.köv.) (33:50)

Amikor Erdélyben dedikáltam, jaj, hát az felejthetetlen, Kolozsváron. Kolozsvár. Egy fiatal ember kivárta az egész sort, azt mondta „Szeretném, hogyha dedikálná ezt a kötetet.” Megnéztem, én írtam, tehát rendben volt. Igen, mert van, hogy valaki elém tolja Gabriel Garcia Marquez: Száz év magány. Az a vicc, hogy volt már ilyen. És akkor ilyen nagyon kedvesen „Hát atya, a maga könyvét én nem olvastam még, de ez az előadás tetszett, és akkor gondoltam…” Ez egy súlyos morális dilemma. Elképzelem, hogy Gabriel Garcia Marquez, ugye papként ez egy kicsit necces. De persze nem tudom, hogy mi a dedikálás. Ugye mélyebben bele kéne ásnom magam, hogy csak a saját… akkor miért nem azt mondja, hogy írjam alá? Azt mondja „Írja oda a nevét!”, azt meg tudom csinálni. Hát a rendőrség is „Írja alá a nevét!” Dedikáljam a száz év magányt? Főleg így ugye, hogy most már nem is kérhetek tőle bocsánatot. Mert még egy évvel ezelőtt mondhattam volna neki, hogy „Te, bocsi, bocsi, ez így…” Na jó. Szóval: sor. „Kérem a dedikálást. – Á, igen, igen. Kinek írjam?” Rám néz, ilyen hülye kérdés. „Hát az én virágszálamnak.” Hát ez nagyon szép. Akkor odaírtam „…az én virágszálamnak”. Utána jött a dilemma. Az élet nem kímél engem. Mert olyan boldogan odajön „az én virágszálam”, mmm-nnny. Erre aztán különböző trükköket kísérleteztem ki. Az egyik. Fölírom: az én virágszálamnak. Lapozok egyet, és oda írom a nevem. Nincs egy lapon. Nagy betűkkel fölírom, és kis betűkkel tzzz-zzz. Megkérem, hogy ő írja alá. Most szeretnélek benneteket kérni, virágszálaim, drága rezedáim, hogyha karácsonykor esetleg könyvet kellene dedikálnom, akkor nehéz nekem egy olyan könyvet úgy… Nem, a könyvet nem nehéz, csak mondjuk egy olyan szöveg, hogy „A világ legjobb édesanyjának” és én ezt írjam alá. Hát, hát ne is haragudjatok, hát az én édesanyám is, mégis csak, azért az ember. Hát hogyha lehet, olyat, amit én alá tudok írni. Vagy pedig te írd oda a neved, és akkor az a tied. Jó, hát ezt nem is… ez kibukott bennem, belőlem, belőlem, igen. (36:40)

Mikor egyszer elmondtam ezt a sellős történetet, jött két ifjú hölgy. Azt mondja „Lehetne azt, hogy a gyönyörű sellőknek? – Hát persze.” Akkor ezt aláírom, és megy a netre föl… Nem ciki egy kicsit se, amikor püspök atya kap egy leporellót. „Drága sellőmnek, virágszálamnak, a világ legcsodásabb nőjének…” Hát mi ez nekem pár év alatt ezt összehozni? Hát ezért járom az országot. Tényleg, egyszer… mi mindent írtam már alá, elég necces. Na, hát látszik, azért rugalmas vagyok, hát már amennyire. Hol is tartok? „A feleségnél. A házaspárnál.” Igen, ez olyan jó, tényleg, hogy jó, köszönöm, szeretek itt lenni. „A feleség, a feleség…!” De ezt miért csak a nők mondták? Csupa női hang: „A feleség, a feleség!” (37:50)

(folytatás – szerk.) Tehát a feleség perfekcionista. Ezért a férfi azt mondja, ugye, most a feleség perfekcionista, ezért a férfi azt mondja, ezért a férfi azt mondja… Most miért nem folytatom? Ugye, mikor „Apa, az anya…! – Fiam, állj! az apa nem az anya.” Tehát mikor a feleség perfekcionista, a férfi azt mondja „Húsz dolog van, ezt meg kell csinálni.” Na de a perfekcionista feleség azt mondja „Nem elég jó! Hogyhogy te most a negyedikre áttértél? Hát az első három sincs rendesen megcsinálva. Hiába te kipipáltad, na de hogy van az kész? Hát az nincsen kész.” Ha valaki volt katona, főleg a nőtársaim, ti biztos egy csomó élményt… Majd elsztorizgatunk a katonatörténetekről. Hát ugye ott élheted azt meg, hogy semmi sem elég jó. Tehát ha az őrmester úgy dönt, hogy az nincs jól megcsinálva, akkor az nincs jól megcsinálva. És akkor csinálhatsz akármit, az nincs jól megcsinálva. A perfekcionista olyan, mint egy őrmester, aki azt mondja. Mikor te fél napon keresztül a fogkeféddel mostad föl a vizesblokkot, és utána minden csillog-ragyog minden, tehát már a tévéstáb bejelentkezett, hogy ott forgatják a következő mosószer reklámot, akkor bejön az őrmester. „Ez mi?” És hogy bizonyítsa, hogy ez mi, a koszos csizmájával így körbejár. „Ez mi? Mi? Hát miért nem takarította ezt föl?” Ugye, és te hiába, elkezdenéd mondani neki, hogy most csinálja ezt. „Mit pofázik maga? Volt pofázni?” Ugye, már hogy volt egy ilyen vezényszó, hogy „Pofázzon!”, de ilyen vezényszó nem volt… Jó. (39:50)

Tehát a perfekcionista személy olyan, mint egy őrmester, aki ezt krrrr. Ezért az történt, hogy a férfi állandóan mindent sürgetett. Aha. Mert ő időnyomás alatt élt. Időnyomás, nyom… nincs elég idő, nincs elég idő, nincs elég idő. A feleség azonban nem időnyomás alatt élt, hanem a tökéletesség szorításában. Mind a kettő belül pocsékul érezte magát, s úgy érezték, hogy pont a társuk az, aki ellehetetleníti azt, hogy egy picit is amit csinálnak, az jó legyen. Vagy hogy mindent megcsináljanak, vagy hogy jól csinálják meg, amit meg kell csinálni. Fél év alatt szétnyírták egymást emiatt. Ezt sok helyütt leírták, hogy a boldogság kulcsa az alacsony elvárás. Ez egy kis tündibündi mondat, sok igazság van benne. Igen ám, de amikor valaki maximalista, mondjuk maximalista és perfekcionista egy személyben…

Mikor elmegyek mondjuk egy céghez, akkor azt mondom, jó, hát most nem arról beszélünk, hogy jó döntés, meg jókor és jól, hogy hogyan hozzunk jó döntést, mert hát én… Hanem hogy egy jó döntés után hogyan legyünk jól. Hogy számomra nem ott ér véget egy folyamat, hogy tervezés, tzzz, kivitelezés, akkor aztán „Ez most jó.”, hanem utána hogy vagyok. És ezt tudjátok, hogy három emberből kettő megcsinál valamit jól, miután egy jó döntést hozott, és három emberből kettő nincsen utána jól. Hát attól, hogy valamit jól csináltam meg, ebből nem következik, hogy jól leszek. Annyira nem, hogy három emberből kettő nem is lesz jól. S akkor jön egy önmagába harapó kígyó, amikor nem vagyok jól, azt a téves következtetést vonom le, hogy valószínű azért, mert nem csináltam meg jól. De most ebbe nem mennék bele, mert erről hosszan volt szó. Itt hogy… mondjuk ha egy cégnél próbálom azt elmondani, hogy mondjuk az se rossz, hogyha egy munkavállaló egy kicsit egészséges. Nem olyan rossz az. Vagy amikor dolgozunk, akkor ott nincs egy őrültek háza. Ugye nagy stressz alatt a teljesítmény csökken. Stressz nyomás alatt, emlékeztek erre, a tükör neuronok alig működnek, és minden olyan belső élettani működés, ami a tükör neuronok által indul be, az se működik. Vagyis, ha egy munkahelyen nagyon nagy stressz van, ennek következtében azt lehet mondani, hogy megszűnik az empátia. Nem azért, mert egyébként valaki ne volna képes együttérzésre, vagy megértésre, vagy szolidaritásra, és a többire. Úgy egyébként képes vagyok, de a stressz hatására pontosan azok a szerveim, amelyek lehetővé teszik, hogy együttérző legyek, ezek nem is működnek. Ezért lehetünk egy pont után, ha nagyon erős a stressz olyanok, mint a robotok vagy zombik. Ütjük-vágjuk egymást, nulla szolidaritás. (43:35)

Hát ha nincs együttérzés, nincs szolidaritás, akkor hogy működünk együtt? Abból hogy lesz valami közös eredmény. Hát ahhoz csak kell az, hogy megértsem, hogy te most ezt bírod vagy nem bírod, vagy hogy. Akkor már csak egymás ütés-vágása van, hát az nyilvánvaló, hogy ez az eredményességet csökkenti. Ezért izgalmas ez, hogy na, most hogyha jó az, amit csináltam, hogyan tudok utána jól lenni. Ebben a világban, hát amiben ti is ott vagytok mondjuk 8-tól 6-ig, 7-ig, fél 8-ig, ott könnyen nincs olyan előadás, amikor ne lenne valaki, aki ilyen maximalista perfekcionista KöHi világból érkezik. És hányszor hallottam hitvallás szerűen elmondani, hogy „Ugyan már! Hülyeség volt, az elejétől a végéig baromság volt, amit mondott.” Ezt nekem mondja, tehát nem esik annyira jól. Azt mondja. „Az elégedetlenség viszi tovább az életet. A kritikusság, az hogy semmi se jó, ez az élet hajtóereje és motorja.” Hát igen, meg a szívinfarktusé, meg az emberi kapcsolataink tönkremeneteléé, ez mind, mind. Tehát ezt akkor nyugodtan. (45:00)

Azért zseniális ez a házaspár, mert fél év alatt rájött, hogy a maximalizmus és a perfekcionizmus sokkal kisebb eredménnyel jár, és sokkal nagyobb vereségekkel, hogy nem éri meg. Mikor maximalista, perfekcionista emberekkel találkozva próbálunk segíteni, akkor tulajdonképpen az egyik kulcsmomentum az, hogy ráébredhetünk arra, hogy a negatív következmények sokkal szörnyűbbek, mint amilyen előnyök járnak ezzel a magatartásformával, sokkal szörnyűbbek. Ugyanis egy ilyen ember előbb-utóbb elkezd beteg lenni. Hát nyilván, mert akkor nem alszom, mert van húsz dolog, amit meg kell csinálni. Állandó stressz alatt élek, és én magam ezt fönntartom. (45:55)

A másik, az emberi kapcsolataink kezdenek tönkremenni. Például nárcisztikus személyek is gyakran ilyen jeleket mutatnak. „Miért nem volt így, miért nem volt jó? Tökéletesen, mindent megcsinálva.” Hosszútávon rengeteg negatív következmény van, rengeteg. A gyógyulás, csak úgy mondom, nem tart rövid ideig. Nem, egy kicsit melós, melós. Mert ugyanis ez a belső késztetés, hogy tökéletesen és mindent, ez egy belső késztetés. Abból nehezebb kiverekedni magunkat, mint hogyha csak egy külső elvárásnak akarnánk megfelelni. Hahh! Na akkor! Akkor itt mmm. (46:45)

Az alap érzés: nyomás. Mi a másik? Szorítás, feszültség, ingerlékenység, idegesség. Amikor valamit nem csinálok jól: bűntudat, szorongás, szégyen. Öööö, pocsék, pocsék! Van itt egy mondat, ami egészen… Itt lehet ezzel egy picit játszani. Hogy egy ilyen személy azt mondja, hogy a tökéletlenség bűn. A tökéletlenség elfogadhatatlan. És tulajdonképpen ez az, ami miatt szenvedésre ítéli magát. Mert hiszen az ember tökéletlen. Amit csinálunk, az többé-kevésbé jó. Na de hogy tökéletes, hogy mindig tökéletes, és mindig minden tökéletes? Ez lehetetlen. Ugye, mint az a szülői parancs, amit a kislány hall otthon, amiről beszéltem nektek. „Édes fiam!” A kislánynak parancs, tehát már itt ez teljesíthetetlen, már a megszólításban látni való. „Édes fiam, a ruhádat be ne piszkold!” Hát nem tudjuk be ne piszkolni a ruhánkat. Főleg, ha így szólítanak meg nőként, hogy „Fiam!” Akkor pláne bepiszkolódik. Vagyis, hogy tulajdonképpen miután teljesíthetetlen elvárásokat támasztunk magunk felé, ez a KöHi. Könyörtelen és Hiper. Ennek következtében tulajdonképpen azt a kijelentést tesszük magunk felé, hogy az, ami egyszerűen csak emberi, az elfogadhatatlan. Minden, ami egyszerűen emberien esendő és gyarló, az elfogadhatatlan. A tökéletlen ember bűnös ember, egy az egyben. Tökéletlen = bűnös. Tökéletlent csinált, az mindenképpen rossz. (49:00)

Aki ebben a sémában van, mindent vagy semmit logika alapján lát. Vagyis valami vagy tökéletes, és akkor rendben van. Ha azonban valami nem tökéletes, akkor… rossz. És a kettő között nincsen semmiféle átmenet. Semmiféle árnyalat, de semmi. Tehát valami vagy tökéletes, és akkor elfogadható, vagy nulla.

Gyerekekkel küzdöttetek már? Amikor a gyerek elkezd rajzolni, és elront egy vonalat, és sír. „Elrontottam, anya.” Én ezt gyakran hallom. „Anya, elrontottam. Apa!” S akkor a gyerek mit csinál? Láttam már ilyet, ugye ott voltam vendégségben, s akkor azt gondolták a szülők, hogy azt lehet mondani a gyereknek, hogy „Hozd a színes ceruzáid, meg a filceid, meg a zsírkrétáid, rajzolgass Peti!” Most ha a Peti rajzolgatott, az náluk úgy nézett ki, hogy az apa behozott egy tömb A4-es papírt, s akkor a Peti húzott három vonalat, úgy érezte, hogy az egyik vonalnak a csücske nem pont úgy húzódik, és nem olyan vastag, és akkor fogta, összegyűrte a papírt, és így eldobta. Képzeljétek, az volt nála a rajz, hogy mindig addig rajzolt, ameddig úgy nem gondolta, hogy tökéletes, és eldobta. Mikor elmentem a vendégségbe, egy ilyen halom A4-es papír… Minden papírt összegyűrt, amit úgy ítélt meg, hogy már egy vonás nem jó. Semmi radírozás, semmi „Jó, hát akkor folytatjuk, kijavítjuk.” nem létezett. Nincsen átmenet. Vagy tökéletes, és az elfogadható, vagy minden más rossz és elfogadhatatlan. (51:00)

Az emberi kapcsolatainkban nyilvánvalóan egy ilyen megközelítés egy kudarcra ítélt világ, hiszen előbb-utóbb a tökéletlenségünk fog kiderülni. Márpedig ha tökéletlen vagy, az elfogadhatatlan. Most egy elfogadhatatlan emberrel hogyan élek együtt? És akit a társa elfogadhatatlannak tart, egyszerűen csak a tökéletlensége miatt, hogy él együtt azzal, aki őt elfogadhatatlannak tartja? Nagyon nehéz párosítás, egy év alatt tönkre lehet menni bele. Nincs átmenet. (51:45)

Volt egy pap, hát ő egy ilyen laza pap volt, nem sújtotta őt az élet ezzel, s úgy szerette a környezetét mindig egy kicsit így megpiszkálni, és ugye miután ő ilyen iszonyatosan laza volt, hogy mindent… persze, hogy a környezete elkezdett mindenen izgulni, mert látszott, hogy a pap az… nem érdemes rábízni. Hát, utolsó pillanatban esett be mindenhova, vagy utána, s akkor az történt, hogy több faluja volt, többek között volt egy olyan, ami egy szigeten feküdt. Hát úgy… a Dunának egy szigetén. S akkor komppal ment át mindig, 9 óra, mise. Nagyon közel volt a templom ott, ahol a komp kikötött, s akkor 8:55-kor assz’ongya, hogy „Atya! 5 perc múlva kezdődik a mise! Hol van?” Erre az atya azt mondja „Kompon állok.” Erre ugye a gyanútlan sekrestyés: „Atya, azonnal hagyja abba a komponálást! Hát itt 5 perc múlva kezdődik a mise. – Jaj, Margitkám! Hát nem mondom, hogy kompon állok? Hát mit hall maga?” Nagyon szerették őt. (53:20)

Szóval itt volt ez a maximalista-perfekcionista pár, és akkor… (Csöng. A titokzatos telefon.) Azért jöttek, hogy most akkor mit lehetne tenni, mert hogy így ki fogjuk csinálni egymást, de magunkat is. Muszáj egy picit innom, mert ki fogom magam csinálni. Jaj, várjunk, várjunk. Nem ünnepeltük meg, hogy befejeztük az előző sémát, most jut eszembe. (taps – szerk.) Hát ez… majdnem olyan, hogy „Legyen” és lett. Micsoda teremtő erővel bírunk. Hú, de ez jó. Na most, nézzük ezeket a papírokat. (54:25)

Az ezzel a sémával, KöHi, KöHi alatt görnyedők nagyon gyakran munkaalkoholisták. Most ha valaki munkaalkoholista, nagyon könnyen ki fog égni. A kiégés nem túl egészséges dolog. Pontosan ugyanúgy, mint a bélfotó-modellkedés, mert azt is csak egyszer lehet úgy igazán. Emlékeztek a… Jó, látom, azért átment. Emlékeztek a segítő három szerepére? Segítsetek! Nem mintha nem tudnám, csak… Első… Hát, ha későn fogunk végezni. Egyébként az olyan megdöbbentő, hogy azt gondolom, hogy elmondtam valamit hússzor, és akkor ezt ti tííí-dííí. Akkor valamire visszakérdezek, egészen sajátos, amit ilyenkor megélek. Igen, mert van bennem egy naivitás, hogy na, most már ezt is elmondtam, hát ezt már tudja mindenki, ezt már alkalmazzuk is. „Grandiózus segítő, emberi…” Jaj, tudtam én! Maximalista? Köszönöm, nehogy megbántódj, ezt már tudod magadról. „Ezt dicséretnek veszem.” Ez jó, azt mondja „Hát dicséretnek vettem.” Jó, most akkor két percig jól érezheted magad, de utána… még jöhet egy kérdés, amire nem tudod a választ. Jó. Feri! Ne bántsd őt, hát nehéz neki az élet így is. Na! Jaj, nem, ezek, én biztos, hogy… szóval nem, azért Szent Péter nem fog ezeknek örülni, ez tuti biztos. (56:45)

Most eszembe jutott erről egy történet. Tartottam egy előadást valahol, és egy olyan valaki konferált föl, aki elsőéves papnövendék volt, amikor én ötödéves. S akkor azt mondja… s akkor tanítottam őt a mentálhigiénés képzésen, meg ugye azért többször találkoztunk több fórumon, s azt mondja „Tulajdonképpen elgondolkoztam, hogy milyennek látom a Ferit. Tulajdonképpen a Feri komolyan vesz mindent. Nem láttam még, hogyha valamit csinált, azt ne vette volna komolyan.” S ez tulajdonképpen igaz. Ez érdekes meglátás. Akkor hozzátette: Igen, én tényleg komolyan veszek mindent, de bármiből viccet tudok csinálni. Így ellensúlyozom ezt, hogy mindent komolyan veszek. Na most! Na most! Ahogy te mondtad, pont úgy. De a sorrend is stimmelt. Hát miért, így, így, ugye, és nem volt egy sallang fél szó se, így. Tehát. (57:40)

Grandiózus segítő, az ember, és a szakértő

A szakértő! Ugye, hogyha azt nézzük, hogy milyen az, amikor magunknak segítünk, vagy másoknak segítünk, vagy egy segítőnek az alap szerepei, akkor a grandiózus, a nagyra törő segítő, aki nélkül nem tudunk hatékonyan segíteni. Jön valaki egy problémával, hát ha ez nincs, akkor „Ó… mit tudom én?” Azt mondja „Jöjjön csak a problémával, majd csinálunk valamit. Hú, majd elolvasom, megtanulom.” Grandiózus segítő. Ember. Na ő az, aki érez például. Ő az, aki együtt érez a klienssel, de aki maga is néha elkezd szorongani. „Hiába mondta, hogy meg tudjuk csinálni, én ezt nem érzem.” Ő az ember, kifejezi, hogy őszerinte most elakadtunk, én most tanácstalan vagyok. Ember, ember! És van a szakértő. Ú, ú, ú… Így a szakirodalom, úgy.” Ez a három szerep. (58:50)

Mi történik akkor, hogyha valaki maximalista, vagy perfekcionista, az a kérdésem, hogy ő, aki a munkahelyén grrr-zzs, melyik szerep teng benne túl? „Grandiózus.” „A szakértő” „Mind a három.” Senki többet harmadszor, tiéd a jó válasz! Na de tényleg így van, mind a három. Mind a három, mert az történik, hogy megszólalhat benne a grandiózus segítő, azt mondja „Mindent jól kell csinálni. Meg is tudod csinálni. Gyerünk, hajrá! Te nem ismersz fáradtságot.” A papban ez a grandiózus pap megszólal, akkor vége neki. „Még öt falut vállalj el! Ott is emberek élnek, akik várják azt, hogy te megmentsd őket a szavaddal és az egyház erejével. Előre, fényes tekintettel, kinyújtott karral, egyenes derékkal!” S aztán hogy ezek itt mit bóklásznak, vagy dülöngélnek, vagy ettek-e már ma. Mit számít, mikor lelkeket mentünk?! Mit érdekel, hogy ettél egy rohadt szendvicset, vagy nem?! Kit érdekel a te alvásigényed, mikor emberek várnak a megmentésre?! Vöhh! Mária Rádió kedves hallgatóinak érdemes lett volna a hangerőt lecsavarni egy kicsit, de én most már tudom, későn szóltam, de hát érthető a hevület, nem tudtam csip-csup ügyekkel foglalkozni. Tehát ő eluralkodik, és itt… Nem, hát persze, hogy végem lesz, hát egyenes út a kiégéshez. Vahh, még a levegőm is elfogyott. Na. (60:40)

Igen ám, de ennél a helyzet cifrább, mert az is lehet, hogy igazi maximalista-perfekcionista, mit mondd benne az ember? Ide jövök. Így, a csíkig. Itt egy csík. (a színpad széle – szerk.) Nem megyek rajta túl, mert… Tulajdonképpen annyira tele vagyok együttérzéssel, úgy külön-külön mindegyikőtök iránt, hogy arra gondoltam, hogy, hogy… Aki csak egy kicsit is azt gondolná, hogy én segíthetnék neked, gyertek, álljatok sorba, és én adnék egy-egy órákat. És akkor gyertek, mert én érzem, hogy milyen nehéz nektek, és énbennem van egy csomó jó szándék. Akkor az lenne a jó, legalább mondjuk… most vagyunk 650-en mondjuk, most egy picit osztok-szorzok, de szerintem ha nem alszom sokat, akkor, akkor ez lemenne egy néhány hónap alatt. Hát… hogy úgy szerintem szeptemberre lehet. Úgy nyáron úgy is egy kicsit jobban szabad vagyok, és akkor reggel hatkor már el tudnám kezdeni, és mondjuk éjfélig. Mert érezhető, hogy nem véletlen, hogy itt vagytok. Hát nem? Hát ha jól lennél, itt ülnél az első sorban? (nevetés – szerk.) Egyszerűen nem tudok felelősséget vállalni magamért. Én egy korlátozott felelősségű társaságnak élem most meg magam itt bent, különböző hangok szólnak, de egyik se segít. „Mondjad nekik, mondjad!” Szóval ha énbennem ez van, és az ember kerül előtérbe, mondjuk segítőként a segítő három szerepében, akkor az embernek ez a hangja iszonyú erős. „Hát, hát, hát érzed nem, a nyomorát, a fájdalmát, a szükségét? Hát nem mehetsz el mellette. Szerintem, szerintem… úgy augusztus 31-ig.” Augusztus nem 32 napos? Nem úgy van? 32. (63:10)

Egyszer, egyszer csináltam ezt, jaj… Feri, Feri! Jött hozzám a kórház lelkész. nagyon jó fej, jóban is vagyunk, hát voltunk, és… Nem, vagyunk, vagyunk, csak nincs időm vele találkozni, sok a munka. De, most emberi kapcsolatokra vesztegessem az időt, mikor munka van? Ez egyébként totálisan jellemző a KöHi-re, csak szóval nem véletlenül jut ez eszembe, hanem ilyen zseniálisan szövöm bele a hülyéskedésbe a tananyagot. Szóval… Most hol, hol járok? Hiába szőttem bele, hogyha az egész lepedő elveszett. Várjatok, kórház lelkész, igen, na ez az. „Kórház lelkész.” Na erről viszont eszembe jutott egy történet. (64:05)

Képzeljétek el, hogy Szentföldön jártam. Most ebből a járást tudnám megmutatni nektek. Ebből is látszik, hogy a demonstráció milyen fontos. Amit tudunk, idehozzuk. Most képzeljétek el, hogy ez itt Jeruzsálem. De pont így voltam, így mentem, így, így. Egyik láb a másik után, és… Tehát egyébként innen tudjuk azt is, hogy Jézus is magyar volt. Hát de magyar volt, emberek, szittya nép! Hát, hát persze, hogy magyar volt. A szentírásban benne van, szó szerint idézem: „Jézus Jeruzsálembe mentében…” Ennél több bizonyítékra nincs szükség. Na most, visszatérnék tehát a jeruzsálemi élményemre. Ahogy Jeruzsálembe mentében voltam, az ember őrizze a nemzeti identitását, mentem, mentem, különböző hitvilágú testvéreimmel kerültem össze, és ez érdekes, színes történetekre adott okot. Például odaértünk a Szent sír bazilikához. A szent sír bazilikának, ha már volt esetleg ott valaki, de ha nem, most érzékletesen lefestem nektek, de csak a lényeget. Ott van egy hely, még mielőtt igazán bemennénk a templomtérbe, ahova a hagyomány szerint a halott Krisztus testét lehelyezték. Jött hozzám valaki, háromszor is nagyon kedvesen azt mondta „Feri…!”

(odamegy egy jegyzetelő hölgyhöz – szerk.) Ne, ezt ne, ne, most. Kérlek mindent fogj meg jól. Ezt is írtad? Írtad, írtad, egy maximalista hölgy is van köztünk. Te, diktálom. Akkor nem fog elveszni egyetlen szó sem. De hol tartasz? És ilyen kicsi betűkkel írsz, hogy minden beleférjen. Nehogy véletlen kicsússzál a lapból, igyekszem. Hát ez kedves. Na, igyekszem, hát igen, mert… „De még ez a történet nincs meg.” A történet még nincs meg, de várjál, már most szeretném a mentségedre mondani, hogy nem mondtam még el. De látni való, hogy ez most egy kis enyhületet hozott neked? Egy kicsit. De csak egy kicsit, mert hogy a többi, a szorítás megvan. „Zavarban is vagyok, azért esett le.” Ott, ott áthúztál egy mondatot. „Igen, rossz helyre került.” Szólj, ha nagyon utálsz, de ugye az hangzott el, hogy „Azért húztam át, mert rossz helyre került.” De a mondat egyébként jó volt, csak a helye nem volt… Én ezt értem… Igen, hogy évek múltán is a helyén legyen minden. Nem, nem, tényleg, igazad van, semmi közöm hozzá. „Zavarba jövök.” A, na, tényleg, meghajlok. Jó. Igen, köszönöm, valaki jött „Feri, szent sír, szent sír…” Ilyenkor szoktam elveszteni a fonalat, ugye? Tényleg, a nyelvemen volt, hogy megkérdezem, hogy hol tartunk, de az a pech, hogy most tudom. (67:55)

Tehát akkor jött hozzám ez a kedves valaki, azt mondja „Feri, föltétlenül, abban a pillanatban, ahogyan ott vagyunk, ahol az a hely volt, ahol a hagyomány szerint Krisztust letették, hogy abban a pillanatban szólj!” Hát jó, én abban a pillanatban fogok szólni. Most akkor legyél nagyon közel mellettem, mert én ott fogok abban a pillanatban szólni. Ha nem vagy ott, akkor hiába szólok. S ment, mindig követett, mint az árnyék. Egyszer csak megérkeztünk. „Na, ez az a hely. – Hú, köszönöm!” És akkor fogta, volt egy táskája, és a táskából kivett egy lepedőt. Úgy ahogy mondom, egy igazi, ilyen 200x90-est. Ráterítette a lepedőt, így, hát lehet, hogy innen kezdte, így, és rátapogatta, utána még egyszer, összehajtotta. Mindenki… Odajött hozzám, mint egy igazi szakavatott szakértőhöz „Feri atya, az lesz, én ezt a lepedőt most hazaviszem. Otthon ollóval pici kockákra fogom vágni, és ha akarod, egy kis darabot neked is elküldök.” Nem igényeltem. Most képzeljétek el, hogy este, egy keddi alkalom után egy 3x3-as lepedőn fekszem így… Ezt nem tudtam elképzelni, hogy ez úgy kényelmes lenne. Na jól van, most már…

El is telt az idő. Hát pedig ezt valamiért akartam mondani. A kórház lelkész miatt, de eltelt az idő. Bocs, de idő szorítás alatt vagyunk, nem ezt… Később kezdtük? A tánc miatt, nem az n bűnöm, ti táncolgattatok itt, nem veszem magamra. Jó kórházi… De nem t’om már, mit akartam mondani, komolyan nem. Honnan jutottunk…? Az ember, itt ülök az ember székén. Jó, valamit csináljatok addig, ne vesszen kárba az értékes idő. „Augusztus 32-dike.” (70:20)

Augusztus… Ott a pont! Tényleg, innen. Augusztus 32. Na, tehát… a kórház lelkész… és befejezem. Tehát mehettek, tudom, hogy még sok dolgotok van. Még be kell fejezni öt projektet. Augusztus 32. Kórház lelkész barátom „Figyelj Feri, tudod, együtt mennyit tervezgettünk, hogy a lelki gondozás milyen fontos dolog. Képzeld el, hogy most meg tudtam szervezni Budapesten a kórházlelkészséget, és akkor ügyeleteket kell beosztani. Hát a hónap minden napján valaki vállal egy napot, és ha minden napot vállal valaki, akkor minden papra csak egy jut, hát az bírható.” Hát ez remek, mondtam neki, találj embereket. De nem tágított, azt mondja „Feri, Feri, hát kit kérjek meg, ha nem téged. Vállalj egy napot!” Úgy éreztem, hogy a barátom szorításában vagyok, és nyomás alatt. Akkor egyszer csak eszembe jutott „Tudod mit? A 31-dikét vállalom.” Abból csak hat van, vagy hét. Így enyém lett a 31-dike, ami nagyon jó ötletnek tűnt egészen december 31-ig. Akkor egy kicsit böjtös lett. Jó. (71:50)

Nagyon köszönöm a figyelmeteket! (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli