Könyörtelen mérték – hiperkritikusság séma (KöHi) 2.

Köszöntelek benneteket! Köszönöm, hogy szóltok. Puszi. Puszi. Jó.

Elkezdtünk egy új sémát. Tulajdonképpen talán 14 év után először befejeztünk valamit úgy, ahogy gondoltuk, ez egy komoly siker. Be fogjuk fejezni és be is fejeztük. Minden esetre ez az új séma: hiperkritikusság, elviselhetetlen irreális mértékek, mércék, aminek megpróbálunk megfelelni. Tehát elviselhetetlen mértékek, mércék, hiperkritikusság. Hogy volt a szakkifejezésünk? „KöHi”, KöHi, ezt megpróbálom megtanulni. Tehát a KöHi, hogy ne kelljen ezt mindig végigmondani.

Könyörtelen mérték, hiperkritikusság

Na tehát, KöHi! Ez a sémánknak a veleje, hogyha ránézünk, hogy mi is történik itt. Áááá! De azért egy kis ismétlés nem árt. Szóval, mi az a négy dolog, ami a sémát jellemzi: gondolatok, érzések, szelektív emlékezés, mindehhez kapcsolódó testi-fizikai állapotok. Hogyan jönnek létre a sémák? Nagyon sokféleképp. Ez egy jó válasz, de nem sokat mond. Mi arról a 18 sémáról beszélünk, amelyek gyerekkorban jönnek létre, ráadásul… Pozitív sémák is létrejönnek gyerekkorban, de mi kizárólag valamiféle kínos élvezetből a negatív sémákkal foglalkozunk, és ebben tapicskolunk, és dögönyözzük őket. Tehát gyerekkorban létrejövő negatív sémákról beszélünk, amit ez a négy jellemez. Hogyan alakulnak ki gyerekkorban a negatív sémák? Ugye általánosságban elmondhatjuk azt, hogy vagy valami egyszeri nagyon súlyos esemény is elég lehet, vagy pedig hosszan-hosszan fönntartó, fönnálló, rendszeres, rendszeres, rendszeres valamiből. És akkor itt mondanám. Valamiből túl sokat kapunk, valamiből túl keveset kapunk, valamiből nagyon csak egyoldalúan kapunk. Tehát például kritikát mindig kapunk, dicséretet sohasem kapunk. Ennél a sémánál például a háttérben megjelenhet az, hogy a szülők nagyon kritikusak, rengeteg elvárást támasztanak. Ezért ha valamit rosszul teszünk, azt mindig szóvá teszik, az mindig világos lesz, akár meg is szégyenítenek minket. Ha valamit jól teszünk: „Nem az a dolgod? Nem ezért etetlek, kölyök? Hát a gyereknek az a dolga, hogy tanuljon. A felnőttnek az a dolga, hogy dolgozzon. Én dolgozok, te tanulsz, és ennyi. Az ötösért dicsérjelek meg? Ha hatost hoznál… Amíg mások is hoznak ötöst, hát azért van a szabadidőd, amit tanulásra kell fordítanod, hogy ötöst szerezz. Hát miért? Hármasért fogsz tanulni, vagy a kettesért?” Tehát egyoldalúan kapunk valamiből. Krrr! Ebből mindig, ebből semmit. (03:30)

Vagy a negyedik, amikor gyerekkorban kifejezetten bántalmaznak bennünket. A bántalmazáshoz általában társul az elhanyagolás. Az elhanyagolást nem szoktuk bántalmazásnak hívni, de kapcsolódik oda, hogy valamiből kórosan keveset kapunk. A bántalmazásnak van öt formája. Fizikai, szexuális, verbális, gazdaság-anyagi, és… Nem! Nem, hát persze, az értéseinkre hat, ha bántanak. Hóó! Hjaajj! Az hangzott el, hogy spirituális bántalmazás. Uááá! Ez úgy hat rám, nem is tudom. Péter, ezt te dolgozd ki! Én mindenhol… júj, hát ez rettenetes. Péter, ez eredeti. „Például az átok.” Hát, ez lehet, hogy külön kategória, én ezt a verbális bántalmazás egy sajátos esetének hívnám. De ez, hát ebből majd te írsz egy szakirodalmat. Ez jó, spirituális bántalmazás, egész ijesztő. Szakszerűtlen ördögűzés. Ma már érdemes volt eljönnöm. De tényleg, ó, most… jaj, jaj, jaj, jó, na. Na! Azért álltam meg, mert… nem csak azért, mert ezt nyolcszor elmondtam már, hanem, hanem, hanem, hanem, hát ha valamit tőletek akarom megkapni, akkor ezt. Nem, nem az elhanyagolás. Az a tapasztalat, hogy az elhanyagolás általában együtt jár a bántalmazás szinte összes formájával. Régen úgy beszéltek, hogy elhanyagolás ÉS bántalmazás, VAGY bántalmazás, főleg hogy VAGY. De ahol fizikai bántalmazás van, ott majdnem mindig van elhanyagolás is. Ahol mindig üvöltözünk, bántalmazunk, szidalmazzuk a másikat, az általában elhanyagolással együtt is van. Szóval ezért az elhanyagolás majdnem mindig párosul a bántalmazáshoz. Ettől ugye még fájdalmasabb. Hehh! Hehh! Igen, tényleg… na. Érdemes néha ezeket tudni, igen. Tehát fizikai – most inspirállak benneteket – fizikai, verbális, szexuális, gazdasági-anyagi, … A kirekesztés az a fizikai bántalmazásnak része lehet. Egy teljesen más terület, ez benne az érdekes. Manapság egyre gyakoribb, szabályozása hiányosan megoldott. Na ez az, internetes bántalmazás. Így van, az a bántalmazás, ami a világhálón keresztül történik. (07:00)

Nem egy, nem kettő, nem tíz, akárhány esetet hoztunk mi is föl arról, hogy valakiről elkezdenek kritikus dolgokat írni, és öngyilkos lesz. Tulajdonképpen egészséges, normális emberek. Hát a.. igen, és ez kapcsolódik a kirekesztettség élményéhez, kétség kívül. Igen, a virtuális, vagy igen, én inkább így mondanám, internetes, a világhálón történő bántalmazás, ez egy külön kategóriája lett a bántalmazásnak, és egyáltalán nem elhanyagolható következményekkel jár. Mert a kirekesztésnek, a megbélyegzésnek, a megszégyenítésnek olyan terét, lehetőségét adja, ami nagyon súlyosan érinthet bárkit. Hát ez egy külön fajtája már a bántalmazásnak, ez az ötödik. Örülök, hogy erről beszélünk. Oké. De hát nem ez a témánk. Hát ez assz’em csak az én élvezetem miatt volt, én örüljek neki, hogy erről beszél… Tehát! (08:05)

Ezek a sémák akkor, most tartunk a16-diknál, mert egyet átugrottam, ha valakinek megvan a szakirodalom. Á, untam már. Tehát akkor: könyörtelen mérték, mércék, hiperkritikusság. Mi a lényege? Szemben az elvárásnak való megfelelés belső világától, amiben tulajdonképpen az elvárás kívülről jön, és én egy külső elvárásnak akarok megfelelni azért, mert azt gondolom, ha annak megfelelek, majd akkor valami jó történik velem, és muszáj ennek a külső elvárásnak megfelelni. De ha az csökken, vagy nem lenne, akkor én könnyebben lennék. Itt nem erről van szó, hanem arról, hogy itt ez a belső könyörtelen mérték és kritikusság, ez az én személyiségemnek részévé vált. Nem másvalaki képviseli, amihez én igazodok, ez már itt van belül. Tehát én prrr-krrr, űzöm-hajtom magamat, belső késztetésből. Emlékeztek, volt két kulcs szavunk, amelyek ráadásul nem csak érzésekhez, hanem a fizikai állapothoz is nagyon jól kapcsolódóan nagyon jól mutatják azt, hogy mit él meg az a valaki, aki ebben van: nyomás, szorítás. Akkor ide sok mindent mondhatunk. (09:35)

Idő szorítás, mindig kevés az idő. Kevés az idő, túl sok a dolog, kevés az idő, túl sok a feladat. Ahhoz, hogy jól csináljam meg, nincs elég idő, nincs elég forrás, nincs elég energia, mindig szorítás-nyomás, szorítás-nyomás. Ebből mi fog kialakulni? Hogy az ilyen személyek általában feszültek, ingerültek, krr!, idegesek. A kritikusság miatt jellemezheti őket egy pillanat alatt elvesztik az érzelmi kontrollt, robbanékonyság, agresszióra hajlás, és hogyha ez tovább megy, akkor mindez áthajlik a kevésbé energetizált változatba. Tehát lehangoltság, fásultság, kimerültség, óóó.

Tulajdonképpen szeretnék majd a kiégésről is beszélni. Ugyanis akik ezzel a sémával élnek, fokozottan fenyegetettek a kiégésben, és tulajdonképpen amiket elmondunk róluk, szinte egy az egyben megfeleltethetőek a kiégés valamelyik állomásának. Tehát olyan, mint hogyha őket így eleve betennénk a kiégés folyamatába, és már valahol mindig ott lennének. Ezért ha ez egy folyamattá áll bennük össze, akkor pfff! Tehát szorítás-nyomás, szorítás-nyomás. (orrfújás – szerk.) Fújás nincs. A fújás nem jellemző erre a sémára. (11:20)

Emlékeztek, itt tettem egy kunkort a kiégésre, hogy a segítő három széke. Ugye, hogy hogyan jön akkor létre. Vagyis hogy mikor vagyunk fenyegetettek, veszélyeztetettek a kiégésre, hogyha ezzel a sémával élünk. Emlékeztek a segítő három szerepére. Ez egy ilyen nap ma. Hát közeledik a vizsgaidőszak. Most ilyenkor még ismétlünk, aztán én megyek szabira, ti meg hát… Szóval így van, köszönöm, köszönöm.

1.       A grandiózus segítő, a nagyra törő segítő.

2.       Azután az ember, ugye aki érez és a másikat is érzi. Na ő tud gyenge lenni, és el tudja fogadni a másik gyöngeségét.

3.       Szakértő. Hát itt kérem szépen, hát ez! Szakértő.

És amikor valaki fenyegetett a kiégésben, akár ezzel a sémával összefüggésben, akár egyébként, akkor tulajdonképpen az történik például, hogy ez a grandiózus segítő ide pofátlankodik, nem törődik a másik kettővel, és azt mondja „Ezt nekem meg kell oldani. Ezt nekem meg kell csinálni, de meg is tudom. Meg is tudom, ha beledöglök, megcsinálom.” (12:30)

Egyszer egy pappal a következőt csináltuk. Kérdezgettem, mindig hulla fáradt volt, mindig ki volt purcanva, mindig úgy érezte, hogy elviselhetetlen terhek alatt görnyed. És elkezdtük kidolgozni azt, hogy ő rálásson erre a könyörtelen, grandiózus segítő részére. Egy grandiózus segítő bennünk az olyan monológot mond, hogy az egész ijesztő. Tehát mondjuk egy papnál a grandiózus segítő nem csak azt mondja, hogy „Meg tudod csinálni! Hát Isten bízott meg vele. Kit küldjek, ha nem téged. Hát téged választottalak, majd én adok! Elég az én kegyelmem.” Ugye ez a szép rész. Na de amikor… az meg így hangzik, hogy „Mit számít, hogy beledöglesz? Kicsit se számít. Ha beledöglesz, majd akkor hősi halált halsz. Az micsoda dicső pusztulat lesz, ahogy te meghalsz. Majd akkor az emberek, akkor majd megértik, hogy mit vesztettek el benned. Hogy te lehettél volna a XXI. század papi csillaga, és fiatalon hagytad itt ezt a világot. Ó, ha bárcsak élhettél volna még, de te, nem, neked nem az számított, hogy te élj, hanem mások. Sok-sok más. Ez lebegett a szemed előtt, áldozatos életednek a gyümölcse az, hogy magaddal mit sem törődve szolgáltál másokat, fáradtságot nem ismerve…!” Folytassam ezt? Elképzelem, mikor én eldobbantok ebből a világból, nehogy nekem valaki ilyen beszédet mondjon. (14:30)

Tudjátok, egyébként például a mise szövegekben minduntalan szentek ünnepénél megjelenik ez a fordulat, hogy „Szent… - tüttürüttü, mindegy, tehát szinte ez bárkinél behozható, ugye mert idealizálunk – szent …” Most itt nagyon sok mondatot kihagytam, ezt remélem, érzékelitek, kihagytam, és most ezt a részét mondom. S akkor a könyörgés így szól: „Szent tüpptürüpptürüpp, fáradtságot nem ismerve hirdette a…” Amit hirdetett. Na ilyenkor tudjátok… Hogy? „A lakását.” A micsodát? A lakását. Hát te, te már…! Ezt hallottátok? A lakását. Most… (taps – szerk.) Most szakasztott olyan élményem van, hogy ezt mintha én mondtam volna. És most megéreztem, hogy ez milyen gagyi, de a… (taps – szerk.) Jaj, jaj, na, na, de tényleg, jó, jó, szóval! Tehát mikor meghallom ezt a kifejezést, hogy valaki fáradhatatlanul csinálja a dolgát, én szerintem rögtön a kiégés hatodik pontjára ugrok, mint egy ilyen társasjátékban. Pzzzs-zzzs! Mi az, hogy fáradhatatlanul végzi a munkát? Ilyen nincs, nincs. Fáradhatatlan ember nincs. De ha van, jelentkezzen, és akkor küldjük a szakemberhez, hogy kérem szépen, itt már nagy a baj. Nincs fáradhatatlan ember. „Éjt nappallá téve, mindig türelmes volt.” Aha. Hát, hogy egy ilyen ember például mennyire türelmes magával. „Mindig az együttérzés vezette.” Aha, magával? Na, azért halt meg 27 évesen, mert olyan együttérző volt magával. „Érzékenyen hangolódott mások bajára.” Hát másokéra lehet, hogy igen, de a sajátjára nem. Tehát! (17:05)

Ez a grandiózus segítő azt mondja nekünk, hogy nyugodtan dögöljünk bele, mert a halálunk is jó célt fog szolgálni. Nem is csak akárhogy, hanem majd akkor emberek mennek a sírunkhoz, hozzák az allergiás tüneteket kevésbé produkáló művirágokat. Ezt azért fejezem így ki, mert művirágnál is lehet asztmás rohamot kapni. Lehet, ezt csak mondom, szakirodalom. Tehát aki nagyon begyakorolta magát, meglátja a művirágot, és… a folyamat már végigment, virágpor se kell hozzá. Tehát a grandiózus segítő ha eluralkodik, letarolja az embert, kuss neked! A szakértő nem érdekes, ide jövök és azt… addig toljuk, amíg élünk. Dics halál. (18:05)

Igen ám, de nem csak így könyörtön… Könyörtölön, tölöm-bölöm, Ödön-bödön, a fekete szín bőröndödön. Na most! Az is lehet, hogy az ember uralkodik el bennünk, és ő szorítja ki a másik kettőt. Ha! És azt mondja „Hát nem tudok részvét nélkül létezni. Látom rajta is, hogy mekkora baja van. Hát egyszerűen az együttérzés olyan mélyen érint, hogy hát most három órát aludtam, de hát látni valóan baja van. Hát ezt nem bírom elviselni, hogy ő így van. Hát egészen nyilvánvaló, hogy nekem most akcióba kell lépni.” Az ember is eluralkodhat, és mondhat ő bármit, meg ő is (a két másik szerep – szerk.) (19:00)

Az is lehetséges, hogy a szakértő uralkodik el. Ő tarolja le a többit. Azt mondja „Egészen nyilvánvaló, hogy ezeknek az embereknek segítségre van szükségük, nem is akármilyenre. Nagyon is, nagyon is szakszerű segítségre. És én pontosan megmondom, hogy lépésről-lépésre mire, és hogyha ezt igazán tisztességesen, rendesen, a szakma szabályai szerint csinálod, akkor már most fölkelsz, mész, telefonálsz, elérhető vagy, türüm-dübb-bübbb.” Oááá!

Tehát tulajdonképpen mind a három előtérbe kerülhet, és nem is, nem is az a háttere annak, hogy ez a hiperkritikusság, könyörtelen mérték eluralkodik rajtunk segítőként, a segít ő szerepek felől nézve, hogy valamelyik előtérbe kerül, hanem az is, hogy a másik kettő nem jut szóhoz, és ő egyoldalúan mondja a magáét, és bekebelez minket. Háhhh! (20:10)

Hogyan alakul ki? Ehhez két szék is elég. Egyik, ezt már emlegettem nektek az előbb, hogyan alakul ki gyerekkorban. Nagyon kritikus szülők, folyamatosan magas, szinte elviselhetetlen, teljesíthetetlen elvárásokat támasztó szülők, akiknek a szava belsővé válik idővel. Így aztán ez már belül van, és nem kívül, egy pont után nem nekik akarok megfelelni, mert már ez a könyörtelen mérték énbennem van. Második, az is lehetséges, hogy tulajdonképpen amit itt látunk, összefonódik az önbecsülés hiányával, a szégyenkezéssel, a negatív önértékeléssel, ez is egy sémánk, és tulajdonképpen ennek a túlkompenzálásáról van szó. Vagyis az a belső élményem, hogy értéktelen vagyok, nem számítok sokat, nem vagyok fontos, senki és semmi vagyok. Rettegek, hogy ez kiderül, és ezért ezt túlkompenzálom, és ezért megpróbálok nagyon-nagyon sokat teljesíteni, hogy bizonyítsam elsősorban magam előtt, hogy van jogom élni, hogy értékes vagyok, hogy számítok. Egyik se könnyű. Az a nem túl jó hírem, hogy ez a séma nehezen, hát, hogy is mondjam, nehezen fölülírható, lassú munkát igénylő folyamat. Jól be tud… ízesülni nálunk. (22:05)

Mit látunk, hogyha most ezt leveszem? Önbecsülés hiánya, pozitív önértékelés hiánya, önmagunk reális tisztelete és megbecsülése nincsen. És akkor próbáljuk ezt a belső világot túlkompenzálni. Emlékeztek, beszéltünk arról, hogy az önbecsülésnek van két forrása. Van a külső forrás, és a belső forrás. Na ezt most nem is kérdezem, hogy emlékszik-e valaki rá, mert ez volt négy éve, hogy hogyan hívja a szakirodalom azokat, akik számára tulajdonképpen időlegesen elérhető az önbecsülésnek a külső forrása, de a belső nem. Őket úgy nevezi a szakirodalom, hogy kényszerteljesítők, kényszerteljesítő. Ez pontosan kifejezi azt, hogy miért, miért teljesít annyit? Nem azért, mert van benne egy igényesség, azért mert szívesen csinál valamit jól, azért mert megbízható, azért mert egy jó szakember. Nincsen belső szabadság, és az önbecsülésnek nincsen belső forrása. Igen ám, de valami történik vele, amikor valamit jól csinál. Mikor valamit jól csinál, és őt elkezdik megbecsülni vagy értékelni, tisztelni, megdicsérni, elismerni, elfogadni, megjutalmazni, kiemelni, akkor egyszer csak valahogyan az önbecsülésének a világa elkezd fölelevenedni. Ilyenkor ő tulajdonképpen jól van. (23:55)

Az önbecsülésnek a kulcsa, emlékeztek. Az önértékelés azt jelenti, hogy egy racionális reflexióm van saját magamra, és azt mondom „Ez az előadás 72%-os.” A részetekről, mert én azt… Az önértékelés, ahogyan én magamat értékelem, ez semmit nem mond el az önbecsülésről, és a kettőt megkülönböztetni az egyik legizgalmasabb dolog. Az önértékelés egy racionális viszony magamhoz. Az önbecsülés érzelmi viszony magamhoz. Ezért az önbecsülés azt jelenti, hogy én pozitív érzéseket táplálok magam iránt. Hogy kifejezetten jóban vagyok magammal. Hogyha jó társaságban akarok lenni, egyedül vagyok egy kicsit. Hogy nem untatom magam, hogy biztonságban érzem magamat magammal, hogy érdeklem magamat. Ha magamra gondolok, jó érzéseim támadnak, hogy szívesen vagyok magammal. Ezért mikor egyedül vagyok, nem magányos vagyok, hanem magammal vagyok. Ez az önbecsülés. Na most! (25:10)

Ha valaki az önbecsülésnek a külső forrásához kénytelen fordulni a belső forrás hiányában, akkor az elismerés, a dicséret, és az összes többi tulajdonképpen ezt az ő belső érzelmi állapotát és viszonyát saját magához föl tudja tölteni. Ilyenkor ő tényleg jól van. Jól érzi magát, jóban van magával, kicsit meg tud nyugodni és pihenni, és azt mondja… „Háhh! Hát csak én…! Na, na! Szép vagyok! Szép az élet, szép a világ, jól csinálom. Na, na, na! És mások is látják.” De ha elmarad a dicséret, brr-bööö-buúú… Tulajdonképpen ha valaki csak a külső forráshoz tud kapcsolódni az önbecsülése szempontjából, ez azt jeleni, hogy folyamatosan őt tölteni kell, mindig rá kell inni, mindig. Rá kell tölteni. Akinek… úgy tudnám ezt elképzelni, olyan, mint hogyha lenne egy tartály bennünk, az önbecsülés tartálya. De ha csak a külső forrás létezik, akkor vagy van rajta egy lék, tzzz-sszzz. Ha nagy a lék, minden nap szükséges a dicséret. Ha van dicséret, jól vagy, ha nincs dicséret, nem vagy jól. Ha nagy a lék, pghhsss, naponta kiürülsz. Van, akinél csak éppen szivárog. Még olyan is elképzelhető, hogy valakinél nincsen lék, akkor párolog. Tehát akárhogy is osztjuk-szorozzuk, ha az önbecsülésnek csak a külső forrása érhető el, akkor ismerem azt a belülről jövő, belső jó állapotot, hogy jóban vagyok magammal, olyankor szívesen vagyok magammal, olyankor meg tudok nyugodni, tudok pihenni, tudok aludni, jó érzésekkel ébredek, olyankor rendben van az élet, és én is rendben vagyok. Igen ám, de belül nem vagyok szabad, és mindig teljesítenem kell. De a teljesítmény nem elég, hanem értékelnetek is kell pozitívan engem. Úúú. Ha ezt nem kapom meg, önmagában hogy jól csináltam, nekem nem elég. Arra van szükségem, hogy ezt mondjátok. Ha nem mondjátok, nem vagyok jól. Van, aki évekig is bírja, s akkor utána frrr… egyszer csak megkeseredik. (28:00)

Az önbecsülésnek ugye van belső forrása. Őket hogy hívjuk? Ez az, ez az! Ő az élet élvezője. Ááá! Hát ő biztos nem jön ide. Minek? Semmi szüksége, hogy ilyen helyekre jöjjön. Legfeljebb élvezetből. Köszöni szépen, kevéssel is jól van, őneki nincs szüksége semmire. Háhh! Igen ám, de az élet élvező, mikor lesz 50-60-70 éves, mi történik vele? Eltelik az 50-60-70 év, visszanéz az életére, azt mondja „128 ezer pörkölt, amit jóízűen megettem, úgy látom nem tette tartalmassá az életem.” Egy csomó minden nem születik meg általa, ami megszülethetne. Tehát ha egy olyan személyről beszélünk… KöHi? Ezt mondtátok? A KöHi kapcsán, akinek a hátterében az van, hogy nincsen önbecsülése, akkor ő minden további nélkül lehet egy kényszerteljesítő. Nincs belső szabadság, muszáj teljesíteni, de az se elég, muszáj, hogy értékeljétek, megbecsüljétek. Ha nincs, nincs önbecsülés. Ez egy nagyon kiszolgáltatott állapot. (29:30)

Hogyan tudok jól lenni, miután valamit jól csináltam?

A másik, hogy emlékeztek a szakirodalomra, hogy mikor tudunk tulajdonképpen jól lenni az után, hogy jó döntéseket hoztunk? Vagyis hogy le tudok ülni, és azt tudom mondani „Ez klassz volt.” Amikor valaki a KöHi-vel megvert ember, ő egy picit sem tudja élvezni az életet. Nincs élet élvezet, nincs, nulla. Nyomás-szorítás, nyomás-szorítás. Nem tud leülni és megállni, tartani egy szakaszt, ahol úgy „Áhh!” örül valaminek, hiszen a nyomás és a szorítás, a nyomás és a szorítás. (30:25)

Emlékeztek talán erre a három pontra, amit most a mi szempontunkból szeretnék fölidézni. Akkor kérdezek tőletek százalékot. Tudjátok, hogy hány százaléka a felnőtt lakosságnak tud jól lenni, miután jó döntést hozott? Jó döntés után jól is vagyok Naivan azt gondolhatnánk, ha jó döntést hozok, ebből következik, hogy jól is vagyok. És nem következik belőle, a jó döntésből nem következik, hogy jól vagyok. Ez nagyon hasonlít ahhoz, most a nevetés előcsalta ezt belőlem, mint hogy ha bűnt követek el, ebből önmagából nem következik a bűntudat. Miért következne? Az azon múlik, hogy ha én valamit nem teszek helyesen, mondjuk most van egy elfogadott világ, amiben valamire azt mondjuk, hogy helyes és helytelen. Hát akkor fogok csak bűntudatot érezni, hogyha én ezzel belsőleg azonosultam, én magam ha úgy vélem, hogy nem tettem jót, vagy hogy ez nem illik össze az önmagamról alkotott képpel, akkor fogok bűntudatot érezni. Vannak olyanok, akik hihetetlen, rettenetes embertelenségeket követnek el, és azt nem kíséri bűntudat. Hát ha az megfér az önmagáról alkotott képével, akkor… Hát egy torz lelkiismerettel minden további nélkül összeegyeztethető. (32:10)

Ó, tehát ahogy a bűnből önmagából egyáltalán nem következik a bűntudat, másfelől, valamit jól csinálok, ebből egyáltalán nem következik az, hogy én jól is vagyok, nem következik. Mit gondoltok, hány százaléka a felnőtt – hát már kérdeztem, csak most… eddig… A, aaa, jó, jó, ti nagyon… múltkor mondtam. Kösz, ez nem esett jól. Jó, tehát igen, körülbelül 30%, 30-35%. Ez azt jelenti, hogy 2/3-unk, hiába csinálunk valamit jól, nem vagyunk utána jól. Öööö, nem jó hír. És tudjátok, hogy mi a kulcsa annak, ezt is elmondtam múltkor? Ezt csak említettem. Jaj, most megnyugodtam. (33:05)

Három dolog a mi szempontunkból nagyon érdekes, mert el akarnék így jutni valahova. Ez pedig az, mondom a három szempontot.

1. Akkor tudunk jól lenni a jó döntésünk után, ha tudunk azzal elégedettek lenni.

A KöHi alatt nyűglődő ember egyáltalán nem tud elégedett lenni azzal, amit ő jól csinált, mert ő csak a tökéletessel tud elégedett lenni, de azzal is csak egy pillanatig, amíg eszébe nem jut a következő dolog, amit szintén tökéletesen kell csinálni. Emlékeztek, maximalizmus, perfekcionizmus – a kettő nem ugyanaz. Maximalista: mindent, perfekcionista: tökéletesen. A legjobb a kettő együtt, ott teljes repertoárt megélhetünk. Tehát aki a KöHi alatt görnyed, nem tud elégedett lenni az életével, hát hogy is lehetne az. Mi az elégedettség kulcsa? Jaj, ez olyan szép, a magyar nyelv gyönyörű. Azt mondja, hogy ELÉG-edett. Elégedett ember az, aki azt tudja mondani, hogy „Köszönöm, elég.” Ennél szebb nincs. „Köszönöm, elég.” Egy egészséges személy azt tudja mondani „Köszönöm, ez nekem jó.” Aki sebzett, azt mondja „Nem, nem, a 100% az elfogadható, a 99-től lefele pedig nulla.” Ugye ez a belső logikája. Ami nem tökéletes, az nulla. A tökéletes pedig egyszerűen csak elfogadható. (34:45)

Jaj, tehát az első, hogy megtanulható, hogy az elég jót is jónak tudom tartani. Nem csak ott van a hangsúly, hogy „elég”, hanem ott is, hogy „jó”. És az elég jónál tudjátok, mi a kulcs? Hát ezt már… ezt csak… Kezdődik az esküvői szezon. Már én túl vagyok néhány csapatósabbon. Hát, szóval! Elképzelhetetlen mondjuk egy református eskünél, hogy az ifjú mennyasszony azt akarja hallani, mikor azt mondja a vőlegény „Veled megelégszem”. Benne van az eskü szövegében. Szerintetek ez mit jelent? Hogy azt mondja a vőlegény, jó, utána a mennyasszony is mondja. A vőlegény azt mondja „Veled megelégszem.”, akkor nem azt mondja, hogy „Jól van, jól van… így jártam. Hát tényleg, már most itt vagyok 35 évesen, hát most, most hova nézelődjek már? Hát… egy előnye van, hogy elvett. Ez, pont illik ez a kifejezés, hogy hát jó, hát most vele így most akkor megelégszem, hogy hozzám gyütt. Megelégszem.” A megelégszem ugye azt jelenti, hogy látom az értékességedet akkor is, ha tökéletlen vagy. Hííí-ííí! Hogy látok egy embert, akire azt tudom mondani „Kétség kívül nem tökéletes, kétség kívül tökéletlen, és tökéletlenségében is van olyan értékes, hogy én akarjak és szeressek, és döntsek mellette, hogy vele akarok élni.” S hogy „Vele megelégszem”, az azt jelenti, hogy ezt az értékességét nem veszítem szem elől. Ez ilyen szép! Aki a KöHi alatt van, erre képtelen, mert számára a tökéletes elfogadható, és minden, ami gyarló, gyönge és esendő, elfogadhatatlan, szerethetetlen. Ami nem tökéletes, az egyenlő „rossz és bűnös”, ezért elfogadhatatlan, szerethetetlen, elviselhetetlen. Ez egy nagyon nyomasztó belső világ. (37:35)

Tehát az első, hogy azt tudom mondani, hogy „Köszönöm, elég.” Hogy élek valakivel, és nem várom tőle, hogy tökéletes legyen. Azért, mert tudok szeretni egy tökéletlen embert. Ez nagy emberi teljesítmény, szeretni egy tökéletlen embert. Jól lenni egy tökéletlen ebéddel. Otthonosan érezni magam egy tökéletlen lakásban. Örülni a házasságnak egy tökéletlen anyóssal. Jó, hát vannak nehezebb dolgok is. Tehát az első gondolat így szól, és ez ennek a sémának az egyik kulcsa, hogy aki ezzel a sémával él azt mondja „Tökéletlenség = bűn és rossz, gyarlóság.” De ez miért elviselhetetlen? Mert hogy tökéletlenek vagyunk. Tehát valami olyasmit várok el a másiktól és magamtól, ami eleve elviselhetetlen és irreális, hogy legyél tökéletes, akkor vagy elfogadható. Tehát hogy „Veled megelégszem”, az nem azt jelenti, hogy akkor fogadlak el, ha tökéletes vagy. Ez nem kis emberi teljesítmény. És tudjátok, mi a kulcsa? Hogy elfogadjam a saját tökéletlenségem. A KöHi alatt élő ember egyáltalán nem fogadja el a tökéletlenségét, azt kizárólag rossznak tudja tartani. Ha ő egy tökéletlen valamit lát, azt nem képes jónak és értékesnek látni. (39:30)

Szeretitek a tulipánokat? Na most! A tulipán körülbelül 10 napig szép. Nem. Nézed, hogy… „Nálam két hétig.” Jó, ez… szóval. Jön ki a földbül’, csomó zöld. Hát semmi, ezért nem érdemes tulipánt ültetni, mert akkor vetem a fűmagot, az is zöld. Akkor van egy bimbó, hát ez meg most itt mi? Most amikor kinyílik, na attól kezdve van 9 napja, 10, ilyen, ilyen, hogy mondjam, műtrágya vitézeknél két hét. S akkor az két hétig olyan, amire azt mondod, hogy tulajdonképpen a kertemben azért pihen itt ez a tulipán hagyma, mert nagyon szép tavasszal. Aha, 10 napig. És utána vuuu…, ez már nem szép, tökéletlen. Utána a szirmok le… plü-plü-plü-plü, utána egy ilyen kis fehér közepű, ilyen izé prkkk. Pont olyan, mintha mindig rád nézne így vööőőő. „Nincs szirmom böee, böee, böee!” Utána körülbelül egy hónapig sárgulnak a levelek, de nem tépheted le, mert akkor tönkremegy a hagyma. Ezért ott vagy a kertben, és két hétig szép, és két hónapig ronda. Ez a tulipán belső világa. S akkor ki kell várni, míg ez, míg leszárad az összes izé, s utána. S utána azt mondod „Jó, hát most leszáradt, most május vége van…” Hát addigra azért nem, majd június közepe felé, ugye, addig az ott ueee, ueee, ueee. S legközelebb március eleje. De még akkor nem szép, csak kezd. Tulajdonképpen aki a KöHi alatt él, a tulipán számára egyszerűen egy irritáló állat. Hát a puszta létével kikezdi az önbecsülésem. (42:05)

Képzeljük el, hogy én gyereket vállalok… De most ne, ezt ne! Tehát most… (nevetés – szerk.) Rosszul indítottam ezt a projektet. Képzeljétek el, hogy gyerekeket vállaltok. S azt mondjátok „Hát most nyilván mi lebeg a szemem előtt? Egy tökéletes felnőtt.” Hát gyerekként eleve tökéletlen. De például a zsidó hagyomány szerint egy gyereknek nem kell megtartania a törvényt, mert hogy gyerek. Hát valameddig. Na de tökéletlen is. Vagyis együtt kell élned 20 évig egy tökéletlen lénnyel, ez a gyereked. Pff! Hát de 20? Most már 30! Miket mondok, ahogy elgondolkoztam, eltelt egy kis idő. Tudjátok, ahogy szoktam mondogatni, a szakirodalom szerint a serdülő kor 30 éves korig tolódott ki. Tehát 30 évig együtt élek egy teljesen tökéletlen humanoiddal. S ami még bosszantóbb, hogy az én gyerekem. Most képzeljétek el ezt körülbelül a tulipán a négyzeten, inkább a köbön. Mert hogy a tulipánom ezt csinálja, az hagyján, de hogy a kölyköm? Elviselhetetlen. Jó. Ez volt az első pont. De minek az első pontja? Hogy hogyan tudok jól lenni, miután valamit jól csináltam. Ugye? (43:50)

Második pont: Ez akkor történik, ha…

2. A döntéseim mellett elköteleződök

Háháá! Mi az a név, amit érdemes egy életre szólóan elmélyíteni az elköteleződés szempontjából? Mindig figyelmeztessen bennünket, ha jól akarunk lenni, akkor érdemes elköteleződni a döntésünk mellett. Egy név. Mindenki ismeri. Tudnám, a reverendám hol van? Igen, kicsit kínos, 10 éve kölcsönadtam egy pásztorjátékhoz, nem emlékszem, hogy visszajutott volna. Mi ez a név? Segítek. Barkóba. Néhány egyszerű kérdésre válaszolnék. Férfi… igen, tehát személy. Igen, de ezt tényleg, tehát kezdjük az alapoktól. Személy. Hát van személynév, személy. Férfi, mert azt is… férfi. Tehát már most, most már tudjuk, hogy nem állat, nem növény. Ez jó, jó. Élő-e? Nem. Hogy pszichológus-e? Nem. Hogy? Családtag-e? Hát, most az egyszer szabályok szerint nem, ez a lényeg, hogy nem. Hogy létező személy-e? Válasz: nem. Öregen halt-e meg? Tudtommal nem halt meg. Irodalomban szerepel-e? Nem. Tud repülni? Nem tud repülni. De miért… jó! Kitalált személy, de nem irodalmi alak. Képzeletbeli személy, igen. Filmben szerepel? Igen, film. Felnőtt, igen. Pozitív személy-e? Igen. Hogy nős-e? Na, na!? Ez jó, na ez, végre egy lényegi kérdés. Nem! Nem nős. Hős! Hős? Kit érdekelnek a hősök, mikor van egy szabad férfi?! Az összes női érzékem megbizsergett ettől. Mindenki által ismert? Mindenki által. Én azt gondolom, hogy… hát aki nem ismeri… hát… Tessék? Hát ez…! Pókember? De te, várj, de te most rákérdeztél, kiestél, érted. Nem úgy, csak itt hülyéskedünk. Nem, kiestél. Igen, sokan vagyunk. Hát persze! Ő az! Ki? Ki? Jaj de jó, ez tetszett, ez a kérdés. Valamivel megjutalmaználak, mit adhatnék neked? „Kóla?” Kóla? Nem, beleittam. Toll? Toll jöhet? Azt nézem, van-e még itt valami? (a mappájában keresgél – szerk.) Gyerekkori fotók… Gondoljátok, gyerekkori fotókkal járok? Egy toll. (taps – szerk.) Mondom. A név így szól: Huffnágel Pisti. A mi szeretett Pistink a Mézga családból, Huffnágel Pisti. Nem nős? Hát nem nős, hát attól, attól egy potenciális valaki. Hát és nem tudjuk, jó, és ott van Paula. Este mosogat. „Ó, ha én a Huffnágel Pistihez mentem volna feleségül, minden más lenne!” Így is van. (49:50)

Szóval az elköteleződés a döntésünk mellett, elköteleződés. Huffnágel Pistizéssel totál kicsináljuk magunkat. Tehát hazamegyek, ugye most kedd van tudomásom szerint. Hazamegyek, este mondjuk fél 11, elmerengek, hogy „Hááá, ha én nem lettem volna pap! De más lenne azzélet!” Addig merengek, merengek, míg így el nem alszom. Másnap ugyanez. „Óóóó, mi lett vó’na, nem lennék pap? Mhhh!” Tudjátok, ki nyerte a snooker világbajnokságot? Ahogy eljöttem, indulás előtt 2 perccel lökte be a meccslabdát. Érdekel ez valakit? Ennyire közönyösek vagytok? Ez a kiégés egyik tünete. Már a külvilág nem érdekel titeket, csak vaauuu… Jó, hát ha nem, nem. „Igen.” Nektek elmondom az előadás után. Stuart Bingham. Élete első VB-jét nyerte, fantasztikus! Majdnem 40 éves. Nem szoktak 40 évesen első VB-t nyerni. Háhh! Tehát ha hazamegyek, eszemben sincs azon gondolkozni, hogy mi lett volna, ha nem lennék pap, hanem visszajátszom a döntőframe-et. Papként megnézem, hogyan nyeri meg a snooker VB-t 2015-ben Stuart Bingham. Ennél jobbat nem tudok elképzelni. Hozzátéve, hogy közben, közben csmm-csmm, pizzát eszem, hozzá kólát iszok, lábamat fölrakom, és nézem, ahogy tikk-mmm-tikk-mmm-tikk-mmm. Ez az, amit egyetlen feleség sem értene meg. (taps – szerk.) Na, gyerünk! Jó. Úgy érzem, hogy egy kicsit szakadozottá vált a mai előadás, ezért a segédanyagokhoz fordulok. Gyerünk, Feri! Azt mondja. (53:00)

A harmadik pont, azért ezt még elmondom. Harmadik pont, mert akkor 1-2-3, s akkor várom a párom. Jaj, már ma… Ez az este nagyon nyomasztó számomra. Lehet, hogy mindent elrontottam. Ez, ez a legfélelmetesebb. Mindent, mindent, mikor pap lettem, nem csak hogy rossz döntés, mindent elrontottam, mindent. És ahogy futok ki az időből, egyre nyomasztóbb, mindent, és már paááá, vaááá! Na. Ötödik. Mi? Harmadik. Honnan jött ez az ötödik? A… majd ezt, önvizsgálatot tartok. Mi ez az ötödik? Gyanús, gyanús. Tehát a harmadik pont. (53:55)

3. Hála

Hála, hála. Akkor tudok jól lenni, miután jó döntést hoztam, helyesen cselekedtem, valamit jól csináltam meg, ha hálás tudok érte lenni. Hogy mondod? Hát hogy hova, vagy ki felé? Nekem mindegy. De tényleg, mindegy, hogy most hálás vagyok a feleségemnek, a gyerekeimnek, az univerzumnak, Huffnágel Pistinek, Nepp Józsefnek. Tessék: Stuart Binghamnek, aki 40 éves korára világbajnok lett. Micsoda jó este vár rám! Szóval. Természetesen nem vetem föl a VB-t. Gondoljátok…? Adják, nem kell fölvenni. (54:50)

Szóval a hála. Emlékeztek, hát ezt csak, hogy… valami érzés is legyen mögötte. Viktor Emanuel Frankl, 4 év koncentrációs tábor, Auschwitz. Megkérdeztél tőle több évtizeddel később, hogy mit gondol a boldogságról. „Boldogság? Hát a boldogság mindaz a rossz, ami ma nem történt meg velem.” És mi a fő művének a címe? „Mégis mondj igent az életre.” Nem egy életidegen ember, nem egy valaki, aki ott megsérült és vége lett. Tehát itt nem valami rettenetes negatív szemléletmódról van szó. Hanem azt mondja, hogy mhh. Tudjátok, úgy emlékszem arra, hogy hol ért ez az élmény. A plébánián voltam még Óbudán, fönt az emeleti teremben. Azt is tudom melyikben, de teljesen lényegtelen. Egyszer csak úgy belém hasított, hogy milyen megrendítő ez, hogy az egészséget természetesnek tartjuk, a betegséget pedig fölháborítónak. Szóval ha gyerekünk születik, az magától értetődik, ha nem, akkor az egyéni sorscsapás. Ha vannak, akik szeretnek minket, hát világos is, ha vannak, akik nem szeretnek, akkor kikérjük magunknak. Hogyha betegek leszünk, vagy el kell menni ebből a világból, akkor arra azt mondjuk, hogy… (56:35)

A hálának a megrontója a túlzott énközpontúság. Minél énközpontúbb vagyok, annál inkább azt mondom, hogy a jó természetes, a rossz pedig egyéni sorscsapás, kikérem magamnak és föl vagyok háborodva. Egy túlzott énközpontúsághoz egyszerűen nem passzol a hála. „Hát miért lennék hálás? Hát ha a feleségem megadja azt, amit én elvárok tőle, akkor miért lennék hálás? Hát ez a minimum, amit teljesítenie kell. Jó lett a vacsora? Hát miért? Legyen rossz, vagy mi? Rendben tartja a gyerekeket? Miért, hogy tartsa őket? Ó, a hála kulcsa, hogy kigyógyulok az egyoldalú énközpontúságból, és azt mondom, hogy „Hú… hát mennyi minden lehetne másképpen!” És egyáltalán nem rezignáltan, vagy lemondóan, vagy keserűen, azt mondom, hogy „Mennyivel rosszabb is lehetne, s mennyivel nem az!” Hogy nem az! Háhh! S már jól vagyok attól, hogy sok minden rossz nem történt meg velem ma sem. Na, ez a hála, hogy hogyan tudok jól lenni. (58:10)

Aki a KöHi nyomása alatt él, vendégségben sincs nála a hála. Nyomás-szorítás, nyomás-szorítás. Elviselhetetlen elvárások. Na, áhh, nem egy jó. Jó. Ahh, mhh, ööö, mrr, mhh, mmm. Eszembe jutott egy kedves barátom. Ide van írva, hogy jusson eszembe a kedves barátom. Tényleg, emlékeztek talán erre, maximalizmus-perfekcionizmus. Utaztunk a vonaton, ült a kedvese mellett. Inkább a kedvese ült mellette. Assz’ongya. „Nekem van igazam.” A nő tartotta magát „Nem, szerintem nekem.” „Elképzelhetetlen, hogy neked legyen igazad. – De hátha van mégis csak valami abban, amit mondok. – Hát abban semmi nincs, amit te mondasz a szavakon kívül.” Na így ment, végül a nő azzal a belső, ki nem mondott attitűddel, hogy hát csak fontosabb a kapcsolat, mint hogy itt most csináljuk. Azt mondja „Jó, csak azt nem értem, miért van az, hogy mindig tiéd kell hogy legyen az utolsó szó.” Válasz: „Nem kell, hogy az enyém legyen.” Mindig enyém kell hogy legyen az utolsó szó, különben nem vagyok jól. Krrr! És most egy laza ugrással… (60:05)

Mi az, ami nekünk segíthet?

10 percben. Ez jó, nem? És ezt meg is oldottuk. A következő alkalommal pedig csak élvezzük az életet. Mondok néhány dolgot.

1. Az időnket elkezdjük tervezni

Mert ha tökéletesen mindent, akkor az idő szorításában teljesen kikészülünk idővel. Rövid idővel. Azt lehetne mondani, hogy az idő tervezésnél annak is van jelentősége, hogy egy napot hogyan tervezek meg. Egy nap, hogy abban legyen olyan, amikor rendesen pihenek, de olyan is, amikor föltöltődök, és olyan is, amikor valamit élvezek. Tehát pihenés, föltöltődés, erőforrás, és valamiféle élvezet. Vaaááá! Hogy egy hetet is érdemes megtervezni, mert egy napba nem fér bele minden kellő időmennyiségben. Egy hetet is, egy hónapot is, meg egy évet is. Aki ezt nem csinálja jól meg, nagyon gyorsan ki tud készülni. Tulajdonképpen azt gyanítom, hogy én már régen két infarktuson lennék túl, hogyha nem lenne heti beosztásom. Talán a legnagyobb jó, amit magammal teszek, évtizedek óta, ez a heti beosztás. Hogy kedden tanulok, készülök, olvasok. Szerdán pedig embermentes nap, embertelen nap. Ha ezt nem csinálnám hétről-hétre, némi… persze rugalmasan. A szerdát rugalmatlanul, a keddet kicsit rugalmasabban. Akkor én már régen nem tudom, hol lennék. Már nézném az ibolyát, tulipán hagymát. Innen se szép. Szóval idő tervezés. (62:45)

Tudjátok, mi a legérdekesebb? Nem egyszer segítőknek tartunk továbbképzéseket. Akkor eljönnek mondjuk terepmunkára, vagy terepgyakorlatra. Ott vannak 4 napig, mindent mutatok nekik, amit csak tudok. Mutatni, mert hogy ezt már… Mindent, s utána a 4 nap eltelik, vagy egy hét. „Na mi az, ami számodra elvihető volt? – Az, hogy szerdán szabadnapot tartasz.” Ez nagyon jól mutatja azt, hogy hol van a gyönge pontunk. Az első háromban ez mindig benne szokott lenni. Tulajdonképpen a következő a tapasztalatom, hogy ami sokaknak segítőknek segítség, az, hogy egy szabadnap, mondjuk egy ilyen fajtának, mint én. A másik, amit már nem csinálnak, hogy egy tanulós nap, ahol én töltődök. Nem pihenek, ott erőforrások vannak, másokból gazdagodok, töltődök, merítek. Az jó. Tehát: időbeosztás. E nélkül káosz. (64:00)

2. A személyek fontossága a teljesítménnyel szemben

Tulajdonképpen fölfedezni egymást, mint személyt a teljesítmény mögött és túl. Erről sokat beszéltünk már. Fontosabb vagy, mint amit csinálsz, amit elérsz, amit produkálsz. Ezért nagyon érdemes volna kapcsolatot tartanotok legalább egy olyan személlyel, aki az életben nem tud teljesítményeket fölmutatni. Tényleg, nem tudom, hogy kire gondoltál. Én például olyanra gondoltam, beteg emberrel, idős nagymamával, dédivel, valakivel, aki egyszerűen az állapotából adódóan nem képes teljesítményre. A vele való kapcsolatban le lehet lassulni. „Nahát, nahát, nahát…! Hát egy értékes valaki.” Ez könnyebb, ha nem panaszkodik sokat. Következő. (65:20)

3. Munka helyett kapcsolatokat tartani tudatosan

Aki ez alatt a nyomás alatt van, könyörtelen mérték, hiperkritikusság, előbb-utóbb a kapcsolatokat teherként éli meg. Ennek több oka van, erről majd szeretnék beszélni. Vagyis hogy munka helyett kapcsolatokat tartani tudatosan. Kutatások szerint a mi kultúránkban a legkedvesebb időtöltés tudjátok, mi? A legkedvesebb időtöltés, ami a legtöbb örömet hozza? Beszélgetés, de ugye most leállít a rendőr, ő is… „Pál úr! Hol van az elakadásjelző háromszög?” Ahh! Együttlét a barátokkal. (Egészségedre!) Barátok, barátok. És amikor valaki visszanéz az életére, majdnem mindig megjelenik a következő gondolat „Bárcsak több időt töltöttem volna a barátaimmal!” Ez összekapcsolódik egy másik gondolattal „Bárcsak ne dolgoztam volna annyit!” Bárcsak ne dolgoztam volna annyit, és bárcsak több időt töltöttem volna a barátaimmal. Ez. Következő. (66:55)

4. Az élet élvezetének a megtanulása

Héééjjj! Ehhh! Ma képzeljétek el, megittam 3 dl narancslevet, frissen facsart narancslevet. Azt nem tudom, hogy hol, de… hát valami bolt volt, és ittam. (lassan szürcsöli – szerk.) Ti hogy isszátok a frissen facsart narancslevet? Így? (gyorsan felhörpinti – szerk.) Ez jó. És akkor hogy jön utána az élvezet? Az nem, nem fontos. Agyilag jön, ez jó. Nem t’om, én a frissen facsart narancslevet kifejezetten úgy szoktam inni, hogy olyan vékonyan szűröm be, hogy… Szívószállal? Nekem az nem jön be. A szívószál nem jön be. Egyrészt azért, mert a vastagabb darabok eltömítik. Az kifejezetten idegessé tesz, nem. Tehát átszűröm, de úgy, hogy végig a nyelvemen legyen. Tudjátok, különböző helyeken érezzük a különbözőt, de a narancslének az a zsenialitása, hogy édes is, de savanykás is, néha egy picit izé krrr-rrr. Hát úgy kell, hogy az egész nyelveden folyamatosan guruljon végig, és ezért lassan. De az élvezethez az is hozzátartozik, hogy ebben a szűk keresztmetszetben érzed a szájpadlásoddal is a narancsdarabokat. Csrrr-kkk-ehh. És utána nem rögtön a következő kortyot, utána nyelek. Mhh! Ma már nem fogok kezet senkivel. Ez nagyon fontos. Hát… rengeteg mindennek kikísérletezni, hogy hogyan a legélvezetesebb. A végét már kisebb kortyokban iszom, mert ott már érzem, hogy fogy, ott lelassítok. Végül pedig a poharat megszagolom, mhh. Én ezt gondolnám, nekem ez volt a mai programom. Nem t’om, ti mivel foglalkoztatok. Na jó, követk… Hí, itt az idő! A narancslénél fogjuk abbahagyni. Szerintem ez nem rossz végszó. (taps – szerk.) (70:10)

Lejegezte: vinkozoli