A büntető készenlét-séma 6.

Isten hozott benneteket, köszöntelek mindannyiótokat!

Szántam egy pár pillanatot arra, hogy körbe nézzek. Hát
szóval hogy ti itt vagytok, ez lenyűgöző. Hát, nagy szám, gratulálok! Tényleg,
nagy, nagy dolog, hogy itt vagytok, egy ilyen időben. Kiskunfélegyházáról
jövök, ott se jobb. Próbáltam úgy kicentizni, hogy olyan 70-80-90 körül lehet
jönni, de, de hogy ide tudjak érni, meg minden. Thíí, hát szóval, akkor…
belekezdek. (00:40)

Büntető készenlét séma

Emlékeztek, hogy ott tartunk, az utolsó sémáról beszélünk.
Le is ülök, mert az utolsó séma: büntető készenlét. Uöööö! Ugye erről van szó.
A büntető készenlétnél jutottunk el oda (Jönnek még emberek – szerk.) Ők a
rendesek, gyertek. A büntető készenlétnél jutottunk el oda, hogy arról
beszéljünk, hogy ő az, aki azt mondja, hogy a helytelen magatartásra, és akkor
az még nagy dolog, ha a magatartásra vonatkoztatja, nem a személyre, hogy a
helytelen magatartásra egy reális válasz lehetséges, ez pedig az ítélet, és az
ítélet nyomán lévő büntetés, és a büntetés nyomán létrejövő bűnhődés. Ennyi. (01:30)

Mi az, ami nekünk itt nagyon fontos lett? Hogy azok, akik
nem ebben a sémában vannak, nem tagadják azt, hogy létezik olyan, hogy valaki
rosszat tesz, hogy valami helytelen, hogy valami erkölcstelen, hogy valami
bűnös, hogy valami káros, de közben pedig tudunk ezzel együtt arról, hogy
létezik az irgalom, az együttérzés, és… a megbocsájtás, áhh! Irgalom,
együttérzés, megbocsájtás. Nyilván kiegészíthetjük még ezt a széket arra, hogy
mondjuk részvét, a szó legnemesebb értelmében szánalom, és a többi. Na most! (02:10)

Így jutottunk el oda, hogy de nagy dolog… Olyan aranyosak
vagytok, jöttök… De nagy dolog, hogy ha mikor arról beszélünk, hogy részvét,
milyen szép is ez, hogy részt veszek, részt veszek valamiben, ami a tiéd, vagy
ami te vagy. Részt veszek a bánatodban, ugye, hogy valaki gyászol, és akkor
szoktunk ilyet mondani, hogy „Őszinte részvétem.” Sose mondanám ezt, soha, mert
ez olyan túl sok. Hogy, hogy… állíthatnám, hogy én részt veszek abban? Nem,
hogy érzek valamit, azt állíthatom, hogy részvét, hogy együttérzés. Az irgalom
szó tudjátok a zsigereinkre utal. A héber nyelvben az irgalmas az a valaki,
akinek a zsigerei megmozdulnak, valami, valami zsigeri késztetést érez arra,
hogy mellé álljon, vagy cselekedjen, vagy hahh. (03:10)

Akkor így jutottunk el oda, na, akkor milyen izgalmas volna egy
picit most az érzésekről beszélni. Arról jó pár évvel ezelőtt rengeteget
beszéltünk. De hogy mégis csak érzések, érzelmek, így jutottunk el oda, hogy
arról beszéljünk, na hogy is van a szülő-gyerek kapcsolatnál, hogy mi segít egy
gyereket arra, hogy éppen ne ez a séma uralkodjon el rajta? Milyen egy olyan
szülő, aki mellett a gyerekek természetesen tanulnak meg határokat, pontosan,
nagyon világosan kapják a szüleiktől azt, tettekre vonatkozóan, hogy mi helyes
és mi helytelen. Akár így is mondom, hogy mi jó, és mi rossz, vagy mi bűnös, és
mi nem. Közben pedig nem okoz nekik nehézséget észlelni és érzékelni ennek a
széknek az összes szépségét, hogy mi segít, hogy ide jöjjünk. (04:00)

Szülő-gyerek kapcsolat – a bennünk élő gyerek

Akkor most rögtön, még tennék ehhez valamit. A neveléshez
nem értek. Hát a gyereknevelés, hát mit tudom én, hogy kell gyerekeket nevelni,
gőzöm sincs. De azért kezdtem el gyerekneveléssel foglalkozó könyveket olvasni,
mert nem azért, mert muszáj abból is három könyvet elolvasni, mert az nem
motivál eléggé. Hanem két dologra jutottam, és ez lehet, hogy izgalmas lesz
nektek, hogyha azt mondjátok „Naaa… szülő-gyerek kapcsolat, mit érdekel engem?
Főleg most kisgyerekek…?” Az egyik, hogy sokatmondó számomra az a modell, hogy
láthatjuk magunkat úgy, hogy van bennünk egy gyerek, ugye, van bennünk egy
felnőtt, és van bennünk egy szülő. Ezt egy nagyon jól használható modellnek
látom, rengeteg mindent nagyon jól meg tudunk látni, és érteni, megérezni
belőle. Van bennünk egy gyerek, van bennünk egy felnőtt, és van bennünk egy
szülő. A bennünk élő gyerekkel való kapcsolatunkra nézve sokat tanulhatunk a
szülő-gyerek kapcsolatból. (05:05)

Ha minél inkább látjuk azt, hogy milyen szülői magatartás
segít egy gyereknek, azt áttehetjük rögtön oda, hogy mit kezdjek a bennem élő
gyerekkel. Főleg, hogy mindegyikünkben ez a gyerek nem egyszer nem csak szabad,
hanem sebzett, és alávetett, és nyomorult, és… Értitek. És hogy milyen nagy
dolog, hogy él bennem egy szülő, és ez a szülő együttműködik a bennem élő
felnőttel, aki nagyon logikus és okos, és ismeri a szakirodalmat, és hogy ők
együttműködnek azért, hogy én jobban legyek. Tulajdonképpen ha valami miatt
érdekel engem úgy különösebben is a szülő-gyerek kapcsolat, akkor a bennem élő
gyerekhez fűződő viszony miatt érdekel. (05:55)

A másik, ami miatt nagyon izgalmasnak látom, és ezért a téma
messze túlmutat azon, hogy most nem t’om, szülő kurzus, amihez aztán pláne nem
értek, ez az, hogy amikor akár egy társkapcsolatban, akár a szerelem idején,
akár a tartós kapcsolatban, baráti kapcsolatban, egyáltalán, kapcsolati
nehézségeink támadnak, ott majdnem mindig a másikban élő gyerekről is szó van,
meg a bennem élő gyerekről is szó van. Hogy egy kapcsolatban hogyan tudjak
harmonikusan lenni, hogyan viszonyuljak a benned élő gyerekhez, mit csináljak
vele? Mit csináljak vele, amikor megsértődsz? Látszólag a felnőtt sértődik meg,
de az a gyerek. Látszólag a felnőtt tombol, nem, az a gyerek. A felnőttnek,
ááá, nyílik ki a szeme, az a gyerek. Emlékeztek, még a 90 éves néniknél is,
megkérdezzük meddig akar élni, azt mondja „Jaj, hagyjuk már!” De ha azt mondjuk
neki „Tudod mit, Panni néni? Én dobnám neked a labdát – emlékeztek – és mikor
nálad van a labda, mondd a kedvenc ételed.” Na az jó, az jó… 90 éves néniben is
a gyerek a legelevenebb. (07:10)

John Gottman – szülői magatartás minták

Szóval, a másik szempont, ami miatt érdekel a szülő-gyerek
kapcsolat, ez az, hogy hogyan tudunk felnőtt a felnőttel úgy lenni, hogy közben
tudjuk, hogy él bennünk egy gyerek. Ez a gyerek, ha mindig szabad lenne,
spontán, önfeledt, és a többi – jó is lenne, csak nem így van. Na ez, ez az,
ami izgat bennünket. Emlékeztek, az derült ki, hogy – most John Gottman nyomán megyek
– négy féle szülői magatartás van, és három az egy kupac, így (Kirak 3 + 1
széket – szerk.), és van egy negyedik. Azt mondja. (07:45)

1. Elutasító szülő.

Emlékeztek, hogy ez melyik szülő? Elutasító szülő. Az
elutasító szülőnek is rögtön meg akartuk nézni a pozitívumait. Ugye, mert nem
az a cél, hogy sziló… na. Igen, hogy szülő szidásnak fogjunk neki. Ha mikor egy
szülő nem tud jól gondoskodni a gyerekéről, az azért van, mert a benne élő
gyerek megsérült. Ezért a benne élő szülő a benne élő gyerekkel kapcsolatban is
nagyon tehetetlen. A bennem élő szülő, amikor a bennem élő gyerekkel
kapcsolatban azt se tudja, mit csináljon, az megjelenik a gyerekével
kapcsolatban is. Hát ha egy szülő a benne élő gyerekkel jó viszonyban lenne,
velem is elboldogulna. Hát ez egy belső konfliktus, és egy belső probléma is,
ami megjelenik egy külső kapcsolatban és konfliktusban. Az a krónikussá váló
külső kapcsolati probléma szülő és gyerek között árulkodik a személyiség
elakadásáról, amit így is leírhatunk, hogy a bennem élő szülő és gyerek között
problémás a viszony. És hát ebben az esetben a szülő a felnőtt, ugyebár. Tehát
ő kompetensebb a kérdésben, hogy ezzel valamit kezdjen. Tehát van az elutasító
szülő. (09:15)

Mi az erénye az elutasító szülőnek? Itt megint ugye, emlékeztek,
ez volt iszonyú fontos, akármennyire is picit nevetségesnek hangzik, vagy
szőrszálhasogatásnak, ide rakom. (Lerakja a kólát az 1. szék elé – szerk.) Az
elutasító szülő maga joggal úgy élheti meg, hogy tulajdonképpen ő a gyereket
nem utasítja el, az érzését utasítja el, az érzelmét utasítja el, annak a
kifejezését utasítja el. Az elutasító szülő amit nagyon jól csinál, az, hogy
tudja, hogy az érzésekkel valamit kéne csinálni. Emlékeztek, ezt pár hónappal
ezelőtt így fogalmaztuk meg, hogy nem érdemes az érzéseink alapján élni, sokkal
inkább az érzéseink megértése alapján. (10:00)

Mit csinál veled a harag? És te mit csinálsz a
haragoddal?

Átülök ide (2), nem t’om miért, ez most nem jelent semmit,
csak átültem. Hogy… hogy… hány éves is lehettem? Talán olyan 35, körülbelül, és
egy csoportban fejlődtem éppen, és ott egy pszichoterapeuta, aki Németországból
jött ezt a csoportot vezetni, ezt nem is értem, hogy emberek annyira lelkesek
tudnak lenni. Havonta egyszer eljött Németországból, havonta egyszer, és ez két
évig ment. Nem, csak egyig, egy év, havonta egyszer mindig ott volt, és mindig
ez volt a kérdése. „Rendben, most látom, hogy nagyon haragszol. Két kérdésem
van. Mit csinál veled a harag? És te mit csinálsz a haragoddal?” Ezt a két
kérdést tette föl újból és újból. Hát ez nekem olyan volt, mint valami
megvilágosodás. Abból a világból jövök, ahol az érzések nem számítanak, és az
érzésekre kevésbé kapunk reakciót, mint ahogy saját magunkra is. Utána meg
persze. (Egészségedre!) Mikor kinyílt az a világ, hogy vannak érzések, érzések
és érzelmek, és a vágyak, és szenvedélyek, és minden. Hát akkor ez a naivitás
korszaka, értitek, ez az érzést mindig kifejezni, csinálni, thööö. S akkor 35
évesen meg kezdtem valami egészséges egyensúlyra jutni. Ez a két kérdés zseniálisan
segített. Rendben van, hogy ezt érzed, rendben van, el van fogadva, megértem,
ott vagyok veled, beszélhetünk róla, bármi. De azt tudod, hogy mit csinál
veled, hogy mire késztet? És a másik, mikor ezt mind tudod, akkor a másik
kérdés, hogy mit csinálsz vele, mit akarsz ezzel az érzéssel csinálni? Hova
rakod, mit teszel vele, mit engedsz meg neki? Háhh. Mit értettél meg belőle?
Hát ez na… értitek. (12:10)

„Az érzések alapján élni.”

Uáááh! Hát ha énnekem egy olyan feleségem lenne, aki az
érzései alapján él, akkor inkább a papság. (taps – szerk.) Most olvasom, hogy
valamelyik egyházmegyében egy csomó plébániát megszüntetnek. Értitek, fogyunk,
mint a fene. De akkor is inkább ez, mint egy nő, aki az érzései alapján él.
Tehát. Remélem, hogy érthető, amiről beszélek. De egyetlen nőnek sem kívánok
egy olyan férfit, aki az érzései alapján él. Hazánk egy nagyja, kérdezték tőle,
hogy hát miért van ez a csomó nem t’om mi az életében. Azt mondta „Tudod az úgy
van, az én apám egyszer így megveregette a hátam, azt mondta. <<Ide
figyelj, azok a napok számítanak az életben, amikor jól érezted magad.>>”
Ugye ezt az állapotot elég sok alkohollal lehet csak úgy valamennyire
létrehozni. De ő meg is csinálta. Komolyan vette apjának az életfilozófiáját.
Szóval… Ja nem, most itt vagyok. (13:20)

Az elutasító szülő maga úgy élheti meg magát, hogy ő nagyon
is foglalkozik a gyerekével, vagy gyerekeivel. Odamegy hozzájuk, beszélget
velük. Az elutasító szülő fölfedezheti a gyerekei érzéseit, meg is nevezheti
azokat. De közben van benne egy gondolat, és ez a gondolat így szól. „Az
érzések nem segítenek, az érzések nem segítik az életet.” A legjobb minél
gyorsabban csinálni velük valamit. Mi az elutasító szülő gyöngéje? Hogy akkor
akar a gyerek érzéseivel valamit kezdeni, hogy egy folyamatot végig csinált
volna vele. Ő rögtön már csinálni akar vele valamit. Ez tudjátok, mihez
hasonlít? Mint amikor a férfi hallgatja a nőt, és a nő mondja, és mondja, és
úgy érzi, hogy végre van egy társa, aki meghallgatja, és te rögtön mondod, hogy
mit kéne csinálni. Ennél egy rosszabb van, ha a főnököd (A feleséged főnöke –
szerk.) mellé állsz. Ugye, mert te elemezted a helyzetet, és rájöttél, hogy
nyilvánvalóan a főnöködnek (A feelséged főnökének – szerk.) van igaza, nem a
feleségednek, hát ez pusztító. Szóval. (14:35)

Az erénye az, hogy nagyon is fölismer, fölfedez, meglát
érzéseket. A gyöngéje, hogy nem hogy túl akar rajtuk lenni, nem is akar velük
foglalkozni. Nagyon gyorsan túl akar lenni rajtuk, a nélkül, hogy megértené,
hogy kézbe venné, hogy együtt néznék, hogy kitalálnának valamit, hogy jutnának
valahova, hogy közben történne valami, hogy közben kapcsol… épülne a kapcsolat.
Hogy közben történnének változások, hogy közben megnyugodnék. Hogy közben
rájönnék, hogy de jó, hogy nem vagyok egyedül. Hogy közben megtapasztalnám azt,
hogy számíthatok az anyámra. Hogy közben átélném azt, hogy de jó, hogy ő
mennyire érti. Értitek! „Csináld ezt, fiam! Ennyi.” Nincs egy folyamat, pedig
ez a folyamat hihetetlenül fontos lenne. Ugye azért, hogy megtanuljak az
érzéseimmel bánni. Ha rögtön megmondják nekem, hogy mit kéne csinálnom, nem
tanulok meg az érzéseimmel bánni, hanem kapok ilyen izéket, hogy ezt csináld.
Hát és attól…? Oké. Második. (15:40)

2. Helytelenítő szülő.

Hogy hívtuk őt? Hogy? Hely… hát azért, hát szóval aki a
jégpályán idecsúszik, az… a helytelenítő szülő. Mi az, amit a helytelenítő
szülő nagyon jól csinál? A helytelenítő szülő nagyon jól csinálja azt, hogy
tudja, nem csak azt, hogy az érzésekkel kell majd valamit csinálni. Hogy az
érzelmi intelligenciának része, hogy nem csak hogy érzek, hanem hogy azzal
valamit csinálok. Hanem a helytelenítő szülő nagyon jól tudja, hogy az érzések
nyomán lesznek majd olyan cselekvések, amelyek helyesek, és olyanok, amelyek
nem. Bizonyos dolgokat érdemes lesz csinálni, másokat pedig egyáltalán nem.
Hogy egy érzést egy ideig érdemes nagyon forgatni, és van egy pont, ahol
érdemes azt mondani, most érdemes volna másra figyelnem. Hogy egy érzésre
érdemes valamennyi ideig időt szánni, és lehet egy pont, amikor azt mondom „Na
most már nekem is elég!” Ezzel nem tagadtam, csak azt mondom, ezt most lerakom,
a hátam mögé teszem. Vagyis a helytelenítő szülő zseniális abban, hogy tudja,
hogy határokat kell tartani. Határokat kell tartani, és megnevezni azt, hogy
amikor az érzésből valamilyen cselekvés fakad, az helyes-e vagy nem. Ez nagy
dolog. (17:05)

3. Laissez-faire szülő.

Mert ugyanis itt van a Laissez-faire szülő. Hát, a
Laissez-faire szülő mit csinál nagyon jól? Hát ő odaül a Pistike mellé, a
Pannika mellé, és nagyon együttérez. Nem csak, hogy együttérez, megengedi, hogy
legyenek érzések, nagyon megengedi. Sőt, nagyon sokan ilyen szülők azt mondják
„Bárcsak énvelem így bántak volna a szüleim!” Mi az ő gyöngéje? Az érzékenysége
nagyszerű, a mellé állása nagyszerű, hogy ott van a gyerekkel, együtt sír vele,
nagyszerű. A gyöngéje az, hogy valójában a következő lépésről fogalma sincs. Tehát
ő odáig van, odáig segít, magának is odáig segít, mikor szomorú. „Feri, lehetsz
szomorú nyugodtan. – Jó, és utána mi van?” Ugye itt van a kisfiú. „Jó, apa,
most már kiszomorkodtam magam, most hogyan folytassam? – Hát fiam, én ezt nem
tudom. De most mit érzel? – Most lelkes vagyok. – Azt is megengedem. Akkor
legyél most lelkes, tényleg, jó a lelkesedés is jó.” A Laissez-faire szülő
problémája, hogy gőze sincs határokról. Ő aztán ki nem mondaná ezt, hogy ez most
helyes, vagy helytelen, hogy valamerre érdemes, vagy valamit nem, valamit
csinálni, vagy valamit nem. Nagy együttérzés, nagy támogatás, nincs meg a
következő lépés. (18:30)

4. Érzelmi fejlesztő szülő.

Ezért mi azt a valakit keressük, John Gottman azt mondta,
hogy az érzelmi fejlesztő szülő. Hát szerintem egy lehetetlen kifejezés ez, nem
t’om, hogy mi, sz’al valami, érzelmi intelli…, na, sz’al, na. Ha valami jó
ötletetek van, hogy hogyan hívjuk, akkor mondjátok! Mellette az érzelmi
intelligencia nő, hát ezt foglaljátok össze légy szíves valamilyen kreatív
szóval. De most akkor itt megállnék, és akkor mutatnék még valamit. Hogy…áhá,
ez rendben van, de most lehet rögtön az a gondolatunk, hogy „Igen, akkor ez úgy
van, hogy tehát akkor mindig azt kell nézni, hogy a szülő mit csinál a
gyerekkel.” Hát ezt tudjuk, hogy nem így van. Hogy egy gyerek érzelmi
intelligenciája nem csak, és szinte nem is csak elsősorban ettől fejlődik, hogy
a szülő mindig halálpontos mondatokat mond, megnevezi az érzést. „Drágám, ez egy
féltékenység, 10-es skálán 4.” Hát nem ettől fog egekbe menni az érzelmi
intelligencia, hanem három másik dolog talán még nagyobb hatással van erre.
Mert a gyerek ezt napi 24 órában fogja nézni, napi 24 órában. (19:55)

Az egyik, hogy én szülőként mit csinálok a saját
érzéseimmel? Állandóan nézni fogja. Amikor anya dühös, mit csinál? Amikor
haragszom, mi következik belőle? Mi az, amit a gyerek nagyon fog figyelni? Nem
csak azt, hogy én mit kezdek az érzéseimmel, hanem az, hogy hogyan bánok
másokkal? Könnyebb nézni azt, hogy anya hogyan bánik apával, hogy mikor apa
dühös, akkor tssss, ő is odacsap. Amikor apa fáradt, akkor „Zzz-Zzz, gyerünk
már! Hol van Arnold Schwarzenegger?” Vagyis a másik, amit a gyerek nagyon néz,
hogy a számára fontos személyek mit kezdenek a számára szintén fontos személyek
érzéseivel? Mások érzéseivel mit csinál anya? Mások érzéseivel mit csinál apa?
Hogyan reagálnak rá, mit kezdenek vele? A harmadik, hát ez aztán még
izgalmasabb, hogy amikor kapcsolatban van velem, akkor mit csinál a saját
érzéseivel? Nagyon gyakran ez a három fajta szülő tulajdonképpen a saját
érzéseivel kapcsolatban akkor, amikor velem és hozzám viszonyul, döbbenetesen
gyönge dolgokat csinál, nagyon gyöngén muzsikál. Erre azt lehetne mondani, hogy
a magatartása énfelém a saját szükségleteit fejezi ki, a saját érzéseivel mit
csináljon vagy mit ne csináljon, hogy meneküljön el a saját szorongásától, a
haragját hogyan csillapítsa ordítással, és az összes többi. Vagyis nem azt
fogom megtanulni itt, hogy anyám mikor ordít velem, hogy ne ordítsak, értitek.
Hát amikor anyám ordít, hogy „Ne ordítsál ebben a lakásban!”, akkor inkább
megtanulom azt, hogy aki nagy, annak szabad ordítani, a kicsinek meg nem. Ezt
fogom megtanulni. (22:05)

További gondolatok az érzelmi fejlesztésről – a
kapcsolat ereje

Ez nagyon hasonlít ahhoz, lehet, hogy ez a párhuzam valakit
érdekel, mint az evangélium. Hát csuda tudja, ez valakit érdekel-e, vagy nem.
Az evangélium… azt, hogy akkor elkezd valaki idézni a szentírásból. A hátam
szokott ettől borsódzni. Az evangélium, az örömhír, mondjuk: egy személy, ez
egy személy. Hát ha azt megt… mi az örömhír, az nem szavak, nem gondolatok, nem
igazságok, hanem egy személy, egy személy az örömhír maga. Azután az örömhír
az, ahogyan ez a személy velem kapcsolatban akar lenni. A kapcsolat, a
kapcsolat minősége az örömhír. És aztán, ahogyan ez a személy velem
kapcsolatban van, és mindenki mással, és ahogy ezzel összefüggésben cselekszik,
az az örömhír, az az evangélium. És csak mondjuk negyedjére az, hogy mit mond
egyébként. Hát az sokadlagos, hogy mit mond. Azért is sokadlagos, mert amit
mond, máris félreértettem. A szavakat mindenki úgy, ahogy neki tetszik. A
személy, a kapcsolat, és a tettek, ez, hát ezekből tanuljuk az életet. (23:40)

Hát nem véletlen, Carl Gustav Jung azt mondja, hogy nem a
módszer gyógyít, hanem az ember. Hahó, az ember gyógyít. Emlékeztek arra a
német klinikára, ahol megnézték, hogy a legeredményesebb pszichoterapeuták kik.
Kiderült, hogy a kezdők, mert ők az emberségüket még beletették. Az ember
gyógyít, a személy, a személy gyógyít. Ezért például, most látjátok, milyen
izgalmas… Nekem ez izgalmas, nem t’om, hogy vagytok. Vagytok mondjuk tanárok,
vagy pszichológusok, vagy… hogy hát ha a személy gyógyít, akkor ez azt jelenti,
hogy nem elsősorban módszereket kell megtanulnom, hanem saját magamat fejleszteni.
Tehát ha jó pap szeretnék lenni, nem még egy teológiai könyvet kell elolvasni,
mert már így is sokat olvastam, hanem fejlődni valamiben. Hááá. (24:35)

Aztán, hát tudjátok, próbálj… most csak mondom, hogy valaki
krízisben van. Mikor valaki krízisben van, eltűnik a jövőkép, fogalma sincs,
hogy mit csináljon. Elveszti a reményét, nem tudja megmondani, hogy mi az élete
értelme, nem lát pozitív dolgokat. Rettenetesen rossz érzelmi állapotban van.
Testileg legyengül, nem tud aludni, nincs étvágya, és a többi. Mit mondotok
neki, amitől majd jól lesz? Bele se kezdenék olyasmit mondani, amitől ő jól
lesz. Hanem mi az, amitől jól lesz? Hogy kapcsolatban vagyok vele. A
kapcsolattól, ha valamitől, legalábbis ha valamitől egy picit stabilizálódni
tud, az a kapcsolat, hogy elérhető vagyok neki. Ha máshogy nem, hetente egyszer
mindig találkozunk. A kapcsolat, attól lesz jobban, nem a szavaktól. Az persze,
mondunk okosakat, nem t’om, érted, úgy se számít. A kapcsolat számít. És hogyha
van egy kapcsolat, akkor olyan érdekes, egyszer csak azt mond… „Na jó, rendben
van, jó, akkor ennek a mondatnak adok egy kis esélyt.” De valójában nem a
mondatnak adtam esélyt, a kapcsolat miatt azt mondtam rendben van, akkor ezt a
mondatot meghallom. (26:10)

Mi az, ami számít? Az, hogy hogyan bánok veled, az számít.
Ugye nem t’om, hányszor idézgettem ezt nektek, püspök lett a papból. Hát van
olyan. Csak már papok nincsenek. Tényleg, már lassan több püspök lesz, mint
pap. Na? Érdekes. És akkor… Nyolc évig volt azon a helyen, emlékeztek talán
erre. Nyolc év után visszament. Minden vasárnap, hétköznap, mindig beszélt, és
verseket idézett, meg készült, meg okos is volt, meg művelt, meg minden,
odarakta magát. Találkozott a sekrestyéssel, aki az összes beszédjét hallotta.
A sekrestyés meglátta, így öröm gyúlt a szemében, azt mondja „Püspök atya! (Hát
egészségedre!) Hát én sose felejtem el, hogy amikor beteg voltam, akkor maga
berakott az autójába, és elvitt a kórházba.” Prrr. Na. Tehát ami aztán gyógyít,
ami sokkal jobban hat rám, mint a szavak, az, hogy mit csinálsz velem. Oké,
persze… jó, nem, nem ragozom ezt, oké. Hej, jaj, haj! (27:30)

Mi volt Auschwitz értelme? – Remélem, semmi. /Elie
Weisel/ – Az élet értelme személyes. /Viktor Frankl/

Olyan érdekes egybeesés volt ez, ez megint most nem számít
semmit, hogy ide (2) ülök, hogy néhány nappal ezelőtt olvastam ezt. Valaki kérdezte
Elie Wieselt, aki… Azt kérdezte tőle, hogy Auschwitznak volt-e valami értelme?
Mi volt Auschwitz értelme? Akkor ő a következőt válaszolta „Remélem, semmi.”
Ugyanezen a napon jött hozzám valaki, és azt mondta, hogy „Feri atya, te mit
mondasz a buszkatasztrófáról, mi volt ennek az értelme?” Akkor eszembe jutott
Elie Wiesel, aki azt mondta, hogy Auschwitznak nem volt értelme. „Remélem, nem
volt semmi értelme.” Nagyon izgalmasnak találom ezt a mondatot, szeretném egy
másik mondattal kiegészíteni, hogy valami jó jelentést kapjunk. (28:45)

Mikor valaki azt mondja, hogy „Remélem, Auschwitznak semmi
értelme nem volt.”, azt egy másik túlélő a következőképpen fogalmazza meg. „Az
élet értelme személyes.” Ez mit jelent? Milyen gyakran elakadunk, és a
következőben hánykódunk. „Jó, de most mi volt ennek az értelme? Nem tudok addig
tovább élni, amíg nem mondom meg, hogy ennek mi volt az értelme. Hogy itt van
ez a borzalom, és az, és amaz. Mi ennek az értelme? Hát milyen Isten az, mondja
már meg, hogy mi ennek az értelme!? Nem tudok tovább élni addig, amíg nem derül
ki, hogy egy katasztrófának mi az értelme.” Addig vagyok rosszul, ameddig ezt
így kérdezem. Mégpedig azért, mert föltételezem, hogy az élet értelme
valamilyen személytelen értelem, és ezért eseményekre rá lehetne mutatni, és
azt mondani, hogy „Ez az értelme.” De Viktor Frankl azt mondta, éppen ott, a
koncentrációs tábori élményei, négy év után azt mondta: „Az élet értelme
személyes.” (30:10)

Auschwitznak nem kell, hogy értelme legyen. Nem egy
eseménynek, egy helyzetnek, egy katasztrófának kell, hogy értelme legyen, hanem
én, az ember keresem az életem értelmét. És én viszonyulok valahogy egy
emberhez, egy személyhez, egy történéshez, egy eseményhez, egy katasztrófához,
és énbennem megszülethet az, hogy az én legszemélyesebb élményemben és
tapasztalatomban hogyan viszonyulok ehhez. Ennek a viszonyulásnak lehet
értelme. Azt mondom, hogy Auschwitznak legjobb, ha azt mondjuk, hogy reméljük,
hogy nincs értelme. De miután ez megtörtént, az én legszemélyesebb élményem és
tapasztalatom, hogy ha bármikor tehetek valamit azért, hogy ez ne legyen még
egyszer, én azt meg akarom tenni. És én ebben látom, hogy ez a
szerencsétlenséggel, katasztrófával kapcsolatban az én életemnek az értelmét
föltárja, és megmutatja, hogy hogyan tudok értelmesen viszonyulni valamihez,
aminek nem kell tudnom megmondani, hogy mi az értelme. (31:30)

Át tudtam ezt adni nektek? Az élet értelme személyes, és
addig vagyok rosszul, ameddig pontosan nem személyes választ keresek, hanem
személytelent. Nincs, egy pont után nincs személytelen válasz, én legalábbis
nem tudok. Mindig, mikor valaki ad nekem egy személytelen választ, hogy ennek
ez volt az értelme, annak az volt a célja, ennek ezért kellett így lennie… Ezt
tudjátok, mit jelent? Jézus is beszélt így. Azt mondta „Ennek így kellett
történnie. Az Emberfiának szenvednie kellett, és harmadnapra föltámadni a
halálból.” Erre mi gondolnánk naivul, aha, akkor ez azt jelenti, hogy ennek az
volt az értelme, hogy… Á-áá! Jézus volt az egyetlen személy, aki elmondhatta, hogy
„Számomra ennek az az értelme, hogy…” Jézus mondhatta, hogy „Én úgy látom ezt
az egészet, hogy… Én úgy viszonyulok a saját szenvedésemhez, hogy… A saját
halálomhoz, a legszemélyesebb módon úgy viszonyulok, hogy… A saját
föltámadásomhoz a legszemélyesebben úgy viszonyulok, hogy… És mindebben azt
tudom mondani, hogy beteljesedett.” Ezt Ő mondhatja, de én innen? Mrrhh!
Elkezdjük a szenvedést idealizálni. „A szenvedésnek van értelme.” A szenvedés
az szenvedés, és én vagyok egy személy, aki megtalálhatom, hogy hogyan tudok
értelmes módon kapcsolódni a szenvedéshez, és ez énbennem megszületik, vagy nem
születik meg. Ezt… hahh, ezt fontosnak tartom. (33:30)

Jó emberekkel miért történnek rossz dolgok?

Ezért jutottam el ahhoz a kérdéshez, emlékeztek, pár évvel
ezelőtt… Most látjátok, jó… csúszós út, kemény téma, hogy jó, jó… most duplán
kaptok ti, rendesek, akik eljöttetek, ide merészkedtetek. Ezért itt (1), most
visszajövök, ezért itt mit kérdezek? Ezért azt kérdezem „Hát akkor azt nem
értem, hogy jó emberekkel miért történnek rossz dolgok?” Ezeknek a kérdéseknek…
(Tanácstalanul széttárja a kezét – szerk.). Ide (4) átülök, azt mondom. Inkább
a következő kérdést teszem föl. Ha jó emberekkel rossz dolgok történnek, miért
maradnak jók? Miért maradnak igazak? De ennél van egy még izgalmasabb kérdés.
Tulajdonképpen ez az én kérdésem. Ez pedig az. Ha énvelem rossz dolgok
történnek, miért maradok majd jó? Ha engem igazságtalanul bántani fognak, mi
miatt akarok majd igaz maradni? Ez a kérdés. „Miért történnek jó emberrel rossz
dolgok?”, értitek, ebben csak elveszni lehet. Szó sincs róla, hogy most azt
mondanám, hogy valami… bizonyos kérdéseket nem lehet föltenni. Minden kérdést
föl lehet tenni, csak – emlékeztek az öreg pszichológusra, aki Németországból
képes volt idegyünni, és azt mondta – „Mit csinálsz az érzéseiddel? Mit csinál
veled, és te mit csinálsz vele?” Hejj! (35:10)

Ezért… ki akartam gyógyulni abból a naivitásból, hogy mi
valami olyasmit mondunk, hogy „Minden azon múlik, hogy a szülő megtalál-e
valami zseniálisan zseniális egy mondatot.” Tudjátok, mert van a zseniális
mondat, a világ képlet. Az, és az megvan, és akkor azt mondja, és akkor, akkor
minden oké. Hogy nem, nem így van. A gyerek megtanulja, hogy én hogyan bánok az
érzéseimmel, hogyan bánok a férjemmel, a férjem érzéseivel, és hogyan bánok a
saját érzéseimmel, amikor vele vagyok kapcsolatban. Ezekből fog rengeteget
tanulni. Ha a kettő között ellentmondás lesz, inkább azt fogja választani. „Jó,
hát anya ezeket mondja, csak nem úgy van. Hát mert látom, hogy hogyan van.
Akkor mondhat akármit.” Hejj! Na most! Hű, hű! Mennék tovább. Hogy… (36:10)

Az érzések és a cselekvés megkülönböztetése.

Emlékeztek, beszéltünk arról, hogy hát a negatív érzések
nagyon nagy dolog, ha valaki úgy haragszik, hogy közben nem értékeli le a
másikat. Ez mekkora nagy teljesítmény. Úgy haragszom, hogy nem értékellek le.
Ennek a három szülői magatartásnak az a gyöngéje, hogy az érzéseket nem tudja
úgy önmagukban látni, hogy utána azzal tudjon valamit kezdeni. Nincsenek ezek a
nagyon finom megkülönböztetések. Hogy ez egy érzés, és te most az érzésből,
vagy az érzésről azt gondolod, hogy… Ez egy érzés, és most ezt csináltad.
Amikor Petike fogja a fakanalat, és a kistesójának a fejét üti, akkor az két
dolog. Az egyik, hogy haragszik, a másik, hogy bántja a testvérét. A haraggal
nincsen semmi probléma, de a testvére fejét ne üsse. Az az izgalmas kérdés,
hogy képes vagyok a gyerekeimmel való kapcsolatban az érzelmi intelligenciát
úgy fejleszteni, hogy ők megélhessék azt, hogy „Hát persze, hogy lehet
haragudni.” Mert ha azt mondom, hogy „Add ideeeééééé!!!” Értitek, megismétlem,
amit ő csinál. Hát ez a probléma, hogy pont azt csinálom most vele, amiért ő
most kikap. Ez azt jelenti, eleve akkor nem értem, hogy mit kell csinálni,
mondom gyerekként, másrészt pedig megtanulom azt, hogy az erős mindig azt csinál,
amit akar. És, de a gyönge pont az, nem tanulok meg egy picit se jobban a
haragommal bánni. Csak… ha csak tiltást kapok, nem tanulok meg vele bánni. (38:10)

Ezért a szülő azt mondja. „Figyelj, haragudt…? Te miért
haragudtál? – Azért, mert minek jött ide? Addig volt jó, amíg nem volt.” Kedves
ismerősöm azt mondta. „Anya, nagyon örülök a kistesómnak, mikor megy el?” Ugye
ez nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor a szülők lelkesítették a gyereket „Nagyon
jó lesz ám majd az iskola, mert az iskola nagyon jó, ott ilyen lesz, meg olyan
lesz, meg amolyan lesz.” A gyerek meg nagyon lelkesedett is, három nap után
odaállt az anyja elé, azt mondja. „Anya, anya, tényleg, ez a suli nagyon jó.
Mikor lesz vége?” (38:50)

Tehát mondjuk ott kezdődnek a finomságok, az árnyalatok,
hogy megkülönböztetem az érzést a cselekvéstől. Ez nagy dolog, hogy én
szülőként erre képes vagyok, az érzést a cselekvéstől. Az egyikre azt mondom,
ez teljesen oké, a másikra azt mondom, soha többet. Milyen érdekes.
(Egészségedre!) Tüsszenteni lehet, na de nem így. Nem, lehet, lehet…! Arra
gondoltam, egy picit játszanék ezzel, de most abban a formában, hogy…(39:30)

Alkoholbetegség

Képzeljük el, hogy én egy férfi vagyok. Ugye ez nem egy jó
mondat, erre iszom is most zavaromban. Mondjuk tele vagyok szorongással, meg
félelemmel, ezért iszom. Igen, hát most előttetek csak ezt, de aztán…
Tulajdonképpen a papi létnek ez egy nagy előnye. Igen, tehát nagyon könnyű
zug-inni, kifejezetten könnyű, mert zug az van. Zug is van, inni is van. A
kedd, az meg különösen megterhelő, hát értitek. Csúszós úton ide, izé, néztek,
ööö, hát persze az ember este egy kicsit úgy, úgy hahhhh. Hát miért, jó
szorongani? Ugye most ezen könnyű derülni, az én szorongásomon. Szorongani
piszok rossz, és főleg, ha az eluralkodik. Hát este azért egy… stty! (Nevet – szerk.)
Kedvesek vagytok. Nem, hát mondjuk úgy csináltam régebben, még fiatal papként
úgy csináltam… Semmi nem igaz abból, amit mondok, olyan rémülten tudtok rám
nézni. Most ha… de… mondjuk vannak pap ismerőseim. (40:55)

Rekreációs központ papoknak

De tényleg, erről mondok is egy történetet. Ez egy milyen
nehéz téma. Rájöttek Németországban, hogy nagyon sok pap iszik akkor, amikor
egyedül van. De miután a pap egyedül van… ezért sokat iszik. Na most, miután
sok pap iszik sokat, ezért arra jutottak, hogy itt valami… Ugye a német
logikában mindig vannak ilyen zseniális megfontolások, hogy erre intézményes
választ kell adni. Ugye, és akkor intézményes válasz, nem csak egy… Csináltak
is, létrehoztak egy terápiás intézetet. Kiírták hatalmas betűkkel, hogy
„Alkoholrehabilitációs Intézet” papoknak, ugye. Hát mert értitek, ez… nevezzük
nevén a dolgokat, ez úgy megy. Képzeljétek el, hogy hát irgalmatlan milliókat
beletettek, fölépítették, megszervezték, kiképezték, ott voltak, minden, csak
pap nem költözött be. Hát egyszerűen nem vállalta senki. Nem volt a kultúra
része. Nem, nem vállalta föl azt senki, hogy bemegy egy intézetbe, itt, itt…
szenvednek az alkoholbeteg papok. Ugye, és akkor… bontogatják a kis füleket,
mint tudjátok, várjuk a Karácsonyt, hogy mikor jöhetnek ki. Hát nem, ezt
egyszerűen nem vállalták. Akkor, hát de ott beletolták a sok milliót, azért
volt eszük, azért ne bontsuk le. Mi lenne, hogyha a cégért változtatnánk meg?
Meg is változtatták: „Rekreációs Központ”. Egyszer csak jöttek a papok, mert
ugye rekreálódni az trendi. Tényleg, ezen múlott, rekreáció. De egyébként egy
szép kifejezés, nem? Újjáteremtik magukat, rekreálódnak. (42:55)

Rumpuncs

Na, tehát most képzeljük el, hogy én egy ilyen valaki
vagyok. A legmesszebb az alkoholbetegségtől vagyok, csak úgy mondom. Tehát
azért merek erről olyan bátran beszélni, mert ha valami nem leszek soha, az
alkoholbeteg. Nem, a hideg kiráz az ízétől. Jó, hát azért lehet próbálkozni,
de… Képzeljétek el, de ezt nem is tudom, hogy ezt meséltem-e nektek? Nem vet
rám túl jó fényt, de attól még úgy van. Ide (2) is ülök, hogy ez tényleg, ezt…
Nyolcadikban mikor befejeztük a sulit, tudjátok, én tényleg agyonszorongtam az
életem. Az egész általános iskolát agyon szorongtam. Az összes körmömet,
bőrömet lerágtam. Én nem csak a körmöt, hát az amatőrök rágják a körmöt. Hát
amikor a köröm, értitek, lerágtad a körmöt, az azért jó, mert egy sokkal
nagyobb bőrfelület az, aminek aztán nekiláthatsz. Én véresre rágtam a bőrömet.
Ez volt, én nagyon szorongtam, úgy utáltam a sulit, hogy annak a rendje. Hát
nem is iratkoznék be még egyszer. (44:00)

Mikor vége volt a nyolcadiknak, hát ifjonti tizennégy éves
logikával arra jutottam, hogy ezt tulajdonképpen egy hatalmas berúgással
kellene megünnepelni. Nem szoktam én berúgni, ugye előtte erről nem volt
élményem, de hogy ez valahogy úgy arra gondoltam, hogy ez való oda, tehát egy
ilyen eszméletvesztésig való, egy ilyen hepaj. Vége ennek a borzalomnak, amit
úgy hívnak, hogy általános iskola. És hát nekem fogalmam se volt a piáról. Volt
egy barátom, akivel megbeszéltük, ő is mondta, hogy szerinte is nagyon
borzasztó volt, tehát hogy mégis akkor együtt rúgjunk be. Mondtuk, ez remek. És
hát mit igyunk? Amatőrök voltunk 14 évesen, akkor még ugye, és akkor
nézegettük, bementünk a boltba. De akkor simán adtak ám egy 14 éves kölyöknek,
ugye ez nem úgy volt. Fizet, akkor vigye. Nézegettük, Rumpuncs. Hát ugye a
puncs fagyi az oké volt, a rum az meg értitek, az egy olyan tengerészesen
vagányul hangzott, hogy Popeye-es, hát ez jó lesz, egy ilyen rumpuncs.
Megvettünk egy ilyen nagy, nem t’om hány decis ez az üveg, nem t’om, nyolc,
vagy nem t’om, hét és fél. Na, azt megvettük, fölmentünk a Martinovics-hegyre. Beültünk
egy ilyen sátor alakú, ilyen… Milyen ház az? Esőház, igen, vagy eső, vagy izé,
ilyen turista kis izé, menedék. (45:40)

Na, és ott kibontottuk, és „Na, akkor most! Az egész nyolc
évet most csontra leisszuk.” Megkóstoltam, prrr-krrrr. Hát ez semmi, egy korty
is sok volt nekem. Hát de a barátom azt mondta „De énszerintem nem volt jó ez a
nyolc év, úgyhogy ő ivott. Az lett, hogy teljesen berúgott. Én semmit nem ittam
az egy kortyon kívül, amit kiköptem. Haza kellett vinnem, az durva volt. Akkor
értitek, mire becsöngettem, 14 évesek voltunk, és így hazavinni az apjának, meg
az anyjának. És hát őt nem lehetett szidni, mert brrhhh, nem volt magánál,
tehát látni valóan a kommunikációra alkalmatlan, engem viszont igen. Ez mit
gondolt…? És el kellett mondanom. „Hát arra gondoltunk, ez a nyolc év nem volt
olyan jó…” Nem hangzott annyira meggyőzően. Na szóval! (46:40)

Az alkoholista pap képzelt története

Na, tehát lemondtam az alkoholról. De most ebben a
történetben nem. Szóval hát úgy egyel kezdtem, de aztán úgy arra jutottam, hogy
jobb lesz a kettő. Mert az történik, tudjátok, ha csak egyet iszom, mikor
bekapcsolom a tévét, nézek ezt-azt, és olyan érdekes ez, hogy ez a szorongás
valahonnan, a fene tudja honnan előjön, egyszerűen előjön. Hát akkor kezdtem
el, hogy kettőket iszok. De akkor aztán rájöttem, hogy úgy érdemes, hogy
kettővel kezdek, és utána akkor meg sörözgetek. Az, akkor azt már az ízéért,
hogy így, így, erre, erre jutottam. Nem t’om, ismerős ez? Ez azért jó, mert nem
érzem a szorongást, azért jó. Sőt, szeretek mindenkit, képzeljétek el. A két
feles és két sör után kezdek el mindenkit szeretni. Kifejezetten, ilyenkor föl
is szoktam hívni egy-két barátomat, igen. Mondom is nekik „Jaaaaaáááá!” Na,
csak le szokták rakni. (47:55)

Azért akartam ezt a helyzetet idehozni, hogy itt vagyok,
vagy itt van valaki, mindegy, itt vagyok, nem tudok mit kezdeni a
szorongásommal, félelmeimmel. Aztán az ehhez kapcsolódó szégyenemmel, önmagam
megvetésével, a megszégyenültségemmel, az aggodalmammal, hogy mi lesz, mi lesz
belőlem így. Mert a józan pillanataimban, amikor az egészséges részemben
vagyok, elkezdek még jobban félni, mert ott rálátok arra, hogy ennek fele se
tréfa. Ezért akkor még iszom, hogy ne kelljen azt a félelmet átélnem. (48:35)

Megkülönböztetések a szülői mintákban

Az érzésekhez ítéletek kapcsolódnak

Most szeretném akkor ezeket a megkülönböztetéseket csinálni,
hogy de nagy dolog lenne, hogyha látnám külön-külön. Azt mondom, hogy „Ez a
félelem szörnyű rossz!”, hogy ez az első tévedésem. Döbbenetes tévedésben
vagyok. Miután fogalmam sincs, hogy a szorongással, vagy a félelemmel mit
kezdjek, ezért rögtön kapcsolódik az érzéshez egy ítélet. Ez pedig az, hogy „A
hátam közepébe se!” Miközben tudjuk, csak ide (2) ülök, hogy a realitás az,
hogy egy alkoholbeteg személy ha abbahagyja az ivást, ezt két ok miatt teszi,
és mind a kettőben döntő a félelem. Az egyik, hogy félti a tyúkszaros életét.
Ezt azért mondtam így, mert egy alkoholbeteg mondta nekem. Azt mondta „Azért
nem iszom, mert féltem a tyúkszaros életem.” Nehogy most minősítésnek vegyétek.
A másik pedig az az elemi félelem, ami föltörhet bennem attól, hogy elveszítem
az emberi méltóságom. Hogy eljöhet egy pont, hogy már szinte magamat sem látom
embernek. Ez annyira fenyegető, hogy ez, ez… ez nem történhet meg velem. (50:00)

Paradox módon, egy alkoholbeteg, aki azért iszik, mert
szorong és fél, a legnagyobb segítségére pont a félelme van. Ezért az a gyorsan
jövő ítélet, amit egy érzéshez kapcsol, és nem különbözteti meg a kettőtől, éppen
fordítva van. „A félelem szörnyű dolog!” A félelem fölhívja a figyelmét arra,
hogy valamit kellene kezdenie magával. Nem az alkohollal kéne valamit kezdenie,
magával. A félelem folyton-folyvást segíteni akar neki. Tehát az első, amit
akarok mondani, hogy az érzésekhez nem egyszer észrevétlenül ítéletek
kapcsolódnak, de olyan durván ítélkezünk, hogy az elképesztő. „Félsz. – Hogy
félhetek?” „Most örülök. – Most minek örülök?” „Ugye, most szomorú vagyok. –
Hát és ezért nem jutsz sehova, állandóan szomorkodsz!” Döbbenetesen… az érzés
egyszerűen csak van. Hozzá kötök egy ítéletet… Tulajdonképpen szinte mindegy
is, hogy milyen ítéletet kötök hozzá, mert maga az, hogy egy ítéletet kötök
hozzá, már attól rosszabbul leszek. (51:25)

Az érzésekhez szándékokat is tulajdonítok.

Aztán mi a következő? A saját érzéseimmel, vagy látom nálad
a félelmet, nem csak ítélkezem fölötted rögtön. „Na, anyámasszony katonája! Mi
van, nyúl vagy?” Hanem közben szándékokat is tulajdonítok, és a szándékokkal
együtt vetem meg az érzést. „Na, ez most hova vezet? Most ennek mi értelme
volt? Ennek most mi értelme van?” Elkezdek negatív szándékokat tulajdonítani
neked. Képzeljük el, hogy haragodban rácsapsz az asztalra. Egy csomó szándékot
tulajdoníthatok annak, ami tulajdonképpen a harag kifejezése. Hogy „Már megint
semmibe veszel. Már megint nem számít, hogy ez hogyan hat rám. Már megint csak
magaddal törődsz. Már megint nem érzékeled, hogy ez nekem jó-e vagy nem. Már
megint olyan vagy, mint egy állat.” Szándékokat tulajdonítok, és ezekkel a
szándékokkal együtt rekesztek ki egy érzést. „Hát hogy… hát izé, nem akarok szóba
állni egy olyan valakivel, aki…” (52:50)

Például az a szülői mondat milyen gyakran van, hogy a
kislány sír, az apa kihúzza magát, mert ő érti a helyzetet, azt mondja. „Így
nem hatsz meg.” Ismerős ez? Ez egy szándék tulajdonítás. A kislány rázkódik,
görcsös a… „Ezzel nálam semmire sem mész.” A kisfiú zokog a sarokban. Mit mond
neki a szülő? „Engem ne manipulálj!” Ezek szándéktulajdonítások. A kisfiú,
összerándul a teste valamilyen érzéstől, és én a manipulációt tulajdonítom
neki. Ez eléggé problémás. Olyan negatív dolgokat tulajdonítok szándékként,
amivel együtt az érzését elvetem, vagy kirekesztem. Tehát hogy az ítélet
szándéktulajdonítás. Aztán. (54:00)

Az érzésekhez jelentést adok

Annak, hogy én éppen szorongok, ez lehet magamhoz
kapcsolódó, vagy hozzád, valamilyen jelentést adok. Hogy azt mondom „Hát mi, mi
a jelentése ennek a félelemnek? – Hát az a jelentése, hogy… én hülye vagyok, ez
a jelentése, ez. Egy szerencsétlen marha vagyok.” Nem is tudom, jó, hogy így
valahogy, valahogy kibírom a napokat, értitek. Valahogy nem derül ez ki. Este
hazamegyek, rám tör ez az egész. Hát mindig mikor jön a szorongás, akkor én
tudom, hogy ez mit jelent. Hogy egy hülye vagyok, hát persze, hogy iszom.
Jelentéseket tulajdonítok. Az a jelentése a félelmemnek, hogy hülye vagyok,
hát…” (55:05)

Az érzelmi intelligenciát fejlesztő szülő, amikor a gyerekei
az érzéseit kimutatják, egyrészt meg tudja különböztetni az érzést a
cselekvéstől. Az egyikre tudja mondani, hogy „Igen.”, a másikra azt, hogy „Soha
többet!”, aközben a gyerek érzéseinek a kimutatásakor a következő gondolat
jelenik meg benne. „Ez egy nagyon nagy lehetőség, hogy a gyerekemmel
elmélyültebb kapcsolatba kerüljek. Mindig, mikor a gyerekem valami erőset érez,
és azt kifejezi, ez egy remek lehetőség a gyerekemhez való kapcsolódáshoz. Ilyenkor
sokkal intenzívebben, mélyebben, és – most vegyétek ezt jó néven – pedagógiai
szempontból sokkal hatékonyabban tudok hozzá kapcsolódni, mint amikor ez nincs
így. Igazán akkor tudok neki valamit megmutatni, amikor valami erőteljes érzés
van benne. Ezeknek a helyzeteknek a jelentése számomra az, hogy ezek fontos
helyzetek. Kifejezetten fontos helyzetek. (56:20)

Én szülőként szeretném a gyerekemet nevelni. Ugye, hogy
valahogy jó irányba tudjon fejlődni. Ezért mikor a gyerekem érez, ilyenkor
vannak a legjobb lehetőségeim, hogy valamit tanítsak neki az életről, ezek a
legjobbak. Amikor így mind a ketten csak úgy vagyunk, úgy okoskodunk, hogy
így-úgy. Hehh, nem sok történik ilyenkor. De mikor éjszaka fél, mikor görcsösen
rázza őt a sírás, na ezek nagyszerű lehetőségek. Bárcsak tudnék vele élni! Hát
hogy milyen érdekes, hogy az élet hányszor ad nekem ilyen jó helyzeteket. Nem
kívánok a gyerekemnek egyet se! Milyen érdekes! Oké. Tehát jelentéseket adunk
helyzeteknek. Ha én nem tanultam meg az érzésemmel bánni, ezek a jelentések
rettenetesen negatívak. (57:25)

A helyzetek jelentése és jelentősége

Aztán nem csak jelentést adok a helyzeteknek, hanem
valamilyen jelentőséget tulajdonítok neki. Például átélem a félelmet és a
szorongást, és azt mondom. „Ez annyira ciki, annyira gáz, hogy muszáj inni,
muszáj. Hát ha valamikor megengedhetem magamnak, hogy kibontsam a Rumpuncsot,
az most ez az este, most muszáj tolni.” Vagyis hogy ez a félelem és szorongás
annyira jelentős, hogy rögtön enyhíteni kell. (58:10)

Ha itt (3) vagyok, most szülőként a gyerekhez. Azt mondom,
hogy „Ó, hát hehh, sokszor fog még félni, én azt jól tudom. Sokszor fog
dühösnek lenni, és nagyon szomorú lesz majd egy csomószor.” Tulajdonképpen,
tulajdonképpen nekem az a dolgom, hogy fölismerjem azt, hogy nem csak az az
érzés értékes dolog, amikor nagyon érez valamit, az is, hogyha csak kicsit.
Hogy tulajdonképpen az érzelmi intelligencia nem abban fejlődik ki, hogy a
válságokban mellé állok, amikor nagyon ki van, akkor számíthat rám, hanem hogy
mikor ő otthon van, és tesz-vesz, én érzékelem, hogy milyen érzései vannak. A
kicsi érzéseit is érzékelem. A hangulatváltozásait is látom. Amikor valami nem
esik jól neki, azt én jól, jól tudom érzékelni. Ezeket szóba tudom hozni.
Számomra nem a válságos érzéseinek van jelentősége, hanem az érzéseinek, és
azon belül meg neki. Nem kell állandóan vagy zokognia, vagy dühöngenie, vagy a
sarokba bújnia és a pokrócot a fejére, és a macit ölelni. Nem, ezekre nincs
szükség, hogy észre vegyem, hogy érez. (59:50)

Mondjuk szenvedélybetegként eljutni odáig, hogy végül is
kibontom a palackot, az egy elég hosszú folyamat. A probléma az, hogy ez az
egész folyamat énbennem vagy nem tudatos, vagy úgy csinálok. Ne kelljen ezeket
a lépéseket, most nem, nem, nem, nem, nem. És belül van egy hang, azt mondja.
„Ne, ne, csak csináld! Csináld, csináld, csináld! Jó, mindjárt ott vagy. Már
úgyis eldöntötted, hogy csinálod, csináld csak!” Tehát a következő, amit
akartam mondani, hogy amilyen jelentőséget tulajdonítunk egy érzésnek, sokszor
rontja a helyzetünket. Itt (4) pedig, hogyha megvan az érzelmi intelligencia,
akkor egész más jelentőséget tulajdonítok. Ezt a sort hosszan lehetne
folytatni. Szeretn… nézem az időt. Hííí! (61:00)

Szerettem volna bizonyos dolgokat valahogy finoman
megkülönböztetni egymástól, hogy amikor érzéseket utasítok el, akkor nem
egyszer egy egész sor van odatapadva. Oké. Mhh-mhh. Lehet, hogy valami
pozitívra átváltok. Mit szóltok? Emm-deremm-deremm-deremm. Igen. Aha! Ezt, ezt
elkezdem mondani. Hogy…(61:40)

Mitől vagyunk jól? Az érzelmi intelligencia
fejlesztése.

Az érzelmi intelligenciánál, hogy elmondhatunk öt dolgot,
amitől jól vagyunk, és az érzéseinkhez fűződő viszony valamilyen jó viszonnyá
válik. Akkor, ha a szüleink az érzelmi intelligenciáinkat képesek fejleszteni.
Nem direkt módon, hanem azzal, hogy ők maguk is érzelmileg intelligensek, és
úgy bánnak magukkal, és úgy bánnak a férjükkel, és a testvéreimmel, és magukkal
a velem való kapcsolatban. Ahh, hát nem valami, a nevelésről beszélek most így
direktben. Azt mondja. Hogy… Az első, ezt el is kotyogtam. Ide (1) ülök. (62:30)

1. Nem csak akkor veszek észre egy érzést, amikor
az már tombol.

Akkor tudok magammal jól bánni, hogyha nem csak akkor veszek
észre egy érzést magamban, amikor az már tombol. Hogy ott, amikor születik egy
érzés, akkor is tudatában vagyok annak. John Gottman valami ilyesmit mond, hogy
egy megcsalásig 24, egymástól elég jól megkülönböztethető lépésen keresztül
jutunk el. Amikor valaki egy hűtlenségnél azt mondja, hogy „Ez csak úgy
megtörtént.”, komoly kérdéseket vet föl, hogy az a 24 lépés egymás után csak
úgy megtörtént. Gyanús. Mert ott mind a 24 lépésnél valamilyen érzés van, és
valamilyen érzésnek adok teret, és valamilyen érzéshez kötök majd valamilyen
döntést, és valami cselekvést. Ahh, hát ez ott egy egész univerzum. (63:30)

Tehát az első, hogy ha jól akarok magammal bánni, például,
emlékeztek a kiégésnél milyen sokat beszéltünk erről. A kiégésben
veszélyeztetett személy az a valaki, aki tűzoltásszerűen próbál magának jót
tenni. Hát akkor már ég a ház, és akkor próbálja oltani. Hát okosabb esetleg…,
na. Arról nem is beszélek, olyan házat építeni, ami mondjuk kevésbé ég, az a
legtutibb. Az, azt nem, azt nem. Tehát az első, hogy én magam felé szülőként,
vagy a szülő a gyerek felé, hogy nem abban, és attól segítek, hogy a
tomboláshoz viszonyulok valahogy, vagy a meneküléshez, hanem hogy egyáltalán
folyton-folyvást ott vagyok az érzéseidnél is. Ez az első. Második, ülök át,
azt mondja. (64:40)

2. Stresszhelyzetben jobb reakciókat adok.

Egy érzelmileg fejlesztő szülőnél miért leszek jobban?
Azért, mert ebben a folyamatos fejlesztésben tulajdonképpen megtanulom magamat
megnyugtatni, elsajátítom, hogy az érzéseimet ha már fölfedeztem, és
kapcsolatban vagyok velük, akkor hogyan tudom magamat jobb helyzetbe hozni. Ennek
lesz egy nagyon világos következménye, ami a kutatásokból kiderül. Ez pedig az,
hogy stresszhelyzetben jobb reakciókat adok. Hiszen megtanultam, hogy mit kell
csinálnom akkor, amikor az érzéseim elkezdenek fölerősödni, és hullámozni, és
én nehéz helyzetbe kerülök, és heeee… Ezt tanultam meg. Ezért már egy ötéves
kisgyerek is más reakciókat ad stresszhelyzetben, ha ebből a szempontból egy
érzelmileg fejlesztő szülő mellett nőhetett volna, vagy szülők mellett, vagy ha
nem. (65:50)

Elindul egy pozitív spirál. Ez azt jelenti, hogy érdekes
módon az a gyerek, akinek a szülei segítenek, hogy az érzéseivel kezdjen
valamit, nem csak engedélyt adnak neki, főleg nem elutasítják, vagy büntetik
érte, ez a gyerek olyan helyzetekben is az érzéseinek egy sokkal kezelhetőbb formáját
éli át, ahol az a gyerek, akivel azt mondtuk, hogy… „Nem lesz életképes, ha
fél. Sehova se viszi, ha mindig dühöng. Most minek örülsz, kislányom, nincs
dolgod?” Hogy ezek a gyerekek folyton-folyvást kisebb helyzetekben is hevesebb
érzéseket fognak átélni. Pechükre nem fognak tudni vele mit kezdeni. Ellenkező
esetben pont fordítva van. Kisebb érzéseket élek át, és tudok vele mit kezdeni.
Oké, harmadik, azt mondja. Igen. (66:55)

3. Elismerem az érzéseidet.

Ha én magammal, vagy velem apa-anya úgy bán, hogy elfogadja
az érzéseimet, és megtanít engem arra, hogy mit lehet vele csinálni, de közben
én látom, hogy ő a sajátjával mit csinál, látom, hogy milyen ideges, amikor ezt
csinálom, hát látom. Kíváncsi is vagyok, hogy mikor jön ki a sodrából. Azt
tudjátok, hogy nem kell iskolásnak lenni, hogy ezt már figyeljük. Megvan az
élmény, hogy négyévesen, ötévesen nézed apádat, és haláltiszta logikával,
pontosan tudod, hogy addig fogod csinálni, ameddig ki nem jön a sodrából, és te
leszel a győztes. Ezzel az a probléma, hogy tényleg te leszel a győztes
ötévesként, csak semmit nem nyersz vele, de semmit. Ugye, ahogy szokták
mondani, a hajadra kenheted, hogy legyőzted az apádat ötévesen. Ugye, és ő most
ordít…(67:55)

Kedves ismerősöméknél voltam. Aranyosak, tényleg kedvesek,
meg minden. A gyerekeknek ez az éleslátása, hogy ott elkezdtünk mi beszélgetni
este, már vacsoráztunk, minden, gyerekek vacsoráztak, és volt játék, és volt
mese, és minden volt. Joggal gondolja a szülő, hogy a gyerekek most már
alhatnának igazán. Hát persze. És most már kint, tényleg, egy ilyen jóízű
felnőtt beszélgetésben voltunk, jött a kislány. Az édesanyja dühbe gurult, hogy
egy órával… és most megint ott jön, és látszott, hogy jön, értitek, szóval úgy
jött, na. Az anyja csak úgy odabökött neki. „Te most mit keresel itt?” A
kislány a következő választ adta. „Anya, én is itt lakom.” Hát, na értitek,
tehát erre nehéz már mit mondani. Milyen izgalmas, hogy nagyon zseniális volt a
kedves ismerősöm, mert nem szidta ezért meg. Elismerte, hogy ez egy jó mondat,
nagyon pontos mondat. (69:10)

Ugye, most én akkor fölpattanok, és azt mondom „Még
pimaszkodsz?!” Ismerős ez a szülői…? „Még szájalsz? Hát hány…!” Értitek. Csak
visszatérek ide, ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen egy csomó
megkülönböztetést nem tettem meg, hanem úgy ahogy van, az egészre azt mondom,
hogy pfff! Egy érdekes dolog történik. A gyerek bemegy, ötévesen, övé a diadal,
pontosan tudja, hogy mi történt. Csak közben egyre kevésbé tud elaludni, mert
elveszti a biztonságérzetét. Hát értitek, egy mondattal kicsináltam anyámat,
egy mondattal. Most ha még utána üvölt is, akkor… Hát szinte röhögök, amikor
ver. Megvannak ezek az élmények, vagy nektek jó sorsotok volt gyerekkorotokban?
Vagy hogy? Minek vagytok ti itt? Élvezitek az életet, ne gyertek akkor ide. (70:25)

Szóval, na, megyek tovább, de be akarom fejezni a harmadik
pontot. Mert a harmadik pontnak mi az értéke? Ugye az érzelmi nevelő szülő,
vagy ha magammal, a bennem élő gyerekkel így tudok bánni, ez azt jelenti, hogy
miután elismerem az érzéseidet, ha te válaszolsz valami oda valót. Mert az,
hogy „Én is itt lakom.”, ez oda való. Itt leállok, és „Hát, te lányom, igazad
van.” Kevesebb lesz a konfliktus, minél inkább elfogadom az érzéseidet, minél
inkább együtt elkezdünk vele valamit csinálni. Kevesebb lesz a konfliktus. Az
érzelmi intelligencia érdekes módon, most első, akkor majd mindenki tombol, meg
dühöng, meg sír, meg mi, hát éppen fordítva van. Hogy miután folyamatosan kézbe
vettük az érzéseinket, nem jutunk el a konfliktusokig, sokkal kevesebb
konfliktusig jutok el. Hiszen az első pontban érzékelem az érzéseidet. Hát már
rá is kérdeztem. „Ó, látom, látom. – Mit látsz?” Ugye, hát én ettől nem esek
kétségbe, hanem azt mondom „Jól van, haragszik, látom.” Hát épp ezt látom. Na,
nem robbannak föl a konfliktusaink. Ettől megint könnyebb lesz az élet. Egy
csomó érzelmi energiát nem szív az el, hogy olyan konfliktusaink vannak, aminek
a döntő része abból van, hogy az érzéseket nem ismertük el. Oké, megyek tovább.
De most már itt az idő, ha jól jár az órám. Jól jár? Jól van. Neeem. A 4. pont…
öt pont van, és akkor…(72:15)

4. Az érzelmi intelligenciát fejlesztő szülő
világos szabályokat ad.

Mikor megkülönböztet, és azt mondja „Nem csodálom, hogy
haragszol. Tulajdonképpen, tudod mit, tulajdonképpen, hogy vagy te a
kistesóddal? Te, vagy minek örülnél, hogy mit csinálnék én? Nézd, a kistesódat
nem küldhetjük haza. Amikor te ilyen pici voltál, képzeld el, amikor téged
elküldtünk volna valahova. Hát nem, azért azt nem tehetjük meg senkivel. Hát
veled se tenném meg, semmi pénzért. Hát, na, a tesó marad. De most azon túl,
hát most tulajdonképpen, de neked mi lenne jó? Mert őneki az a jó, hogy
maradhat. Neked mi esne jól? Mitől lenne könnyebb ez a helyzet, hogy sajnos
most azt kell mondanom, hogy marad? Ezt nem csodálom, hogy ez még jobban dühít,
de mitől lenne ez elviselhető? – Semmitől! – Ja, jó.” (73:20)

Tudjátok, a pszichológus ismerősömnél, mindig azt mondja, mikor
valaki azt mondja, kérdi „De most mi van? – Nem tudom. – Igen, és mi van a nem
tudom mögött?” Szó sincs arról, hogy most rögtön a kardomba dőlnék, nem. „Mi
van a nem tudom mögött?” Ez mit jelent? Ha világosak a szabályok, és már nem
t’om hány módon, négyféle módon látom, hogy a szüleim mire mondanak igent, és
mire nemet, hogy mindig is szabad éreznem, de sosem szabad bántanom mást. Ezt
tanulom már öt éve, és anyám sose bántja apát, de a testvéremet se bántja. És
amikor én valamit csinálok, ami neki nem tetszik, akkor sem bánt. Tehát állandó
élményem van, és csak a negyedik, hogy azt mondja, hogy „Ne bántsátok
egymást!”. Ebben az esetben a nagyon világos szabályokhoz, és keretekhez
könnyebb alkalmazkodni. Ha világos szabályok és keretek vannak, kevesebb lesz a
konfliktus. Hiszen ezek nagyon világosak, sokkal többet tudom mérlegelni, most
eddig megyek, vagy addig megyek. (74:30)

5. A személy gyógyít, a kapcsolat gyógyít, a
cselekvés gyógyít.

Az ötödik, ami szintén egy nagyon nagy szépsége ennek. Most
átrakom (Az 1. széket – szerk.), ez persze teljesen fölösleges. Ez pedig az,
hogy emlékeztek, hogy a személy gyógyít, a kapcsolat gyógyít, a cselekvés
gyógyít. Ez azt jelenti, hogy egy olyan gyerek, én vagyok a gyerek, és én
vagyok most magam szülője. Ha én tudhatom magamról, hogy sosem fogom őt
elhagyni, mindig meg foglak hallgatni, hogy nekem számítani fog mindig, hogy mi
van veled, és hogyha valamiben figyelmetlen voltam, nem vettem észre, hogy
neked valami nagyon rossz, ezt el fogom ismerni. Tudod mit, még bocsánatot is
tudok tőled kérni. Tudom azt mondani „Ne haragudj Feri, ezt most tényleg,
elhanyagoltalak. Ezt nagyon sajnálom.” Ó, de ezt nem csak úgy odavetettem.
„Most kérlek adj egy kis időt, hogy átérezzem, hogy ezt…” Tényleg, ezt át kel
érezni, ahogy én éreztem, hogy kimondtam ezt a mondatot, hogy ezt csak úgy
odavetettem, ez neked nem lesz elég, joggal. Nem, ezért most nekem idő kell
ehhez az érzéshez. El kell, hogy jussak a saját fájdalmamig, hogy elhanyagoltalak.
Mert ha eljutok a fájdalmamig, abból fogom tudni, hogy mit kéne csinálnom. Ha
nem jutok el a fájdalmamig, meg akarom spórolni, nem leszek elég érzékeny
veled. (75:55)

Ha a gyereknek ez az élménye, hogy vele így bánik az
apukája, anyukája, akkor a szüleinek a kéréseire jobban fog hallgatni. Hát
hiszen érzékenyebb lesz egy ilyen szülőre, és azt fogja mondani „Egy ilyen
szülőre hallgatok. Számít, amit mond. Mert általában számít, amit mond, jókat
szoktunk beszélgetni. Számíthatok rá, hát akkor számít, amit kér tőlem. Akkor,
akkor azt meghallgatom. Hát ő is mindig meghallgat. Meghallgatom.” És emiatt
kevesebb lesz a konfliktus. (76:40)

Tehát az az érdekes, ezzel akarnám befejezni, hogy egy
érzelmileg fejlesztő szülő azzal, hogy megengedi az érzéseket, de messze túl is
van ezen, segít engem abban, hogy megtanuljam, hogy mit csináljak az
érzéseimmel, miután azt is megtanultam, hogy azok mit csinálnak velem, és kapok
határokat és szabályokat. Ennek az lesz a következménye, hogy ha kívülről
nézzük, hogy tulajdonképpen épp annyi időt töltök csak az érzéseimmel, amennyit
egészen szükséges. Ezért elég kreatív tudok lenni, jól beilleszkedek a
társaságokba, kevesebb a konfliktusom. Koncentrált leszek, hiszen az
érzéseimmel tudok mit kezdeni. A stressz nem gyűr maga alá, hiszen az
érzéseimmel tudok mit kezdeni, és folyamatokat érzékelek. Ezt nagyon szépnek
látom. Óh, hát akkor… jó éjszakát! (taps – szerk.) (77:40)

Lejegyezte: vinkozoli