Mk 4, 26-34 – Évközi 11. vasárnap

Mk 4, 26-34 – Évközi 11. Vasárnap

"Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe."

„Abban az időben Jézus így szólt a sokasághoz: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás ideje.” 

Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk a z Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.” 

Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.”

Isten Országa nem egyszerűen csak olyan, mint a bőségesen kikelő aratnivaló kalászos, nem egyszerűen csak olyan, mint az a kicsi mustármag, de Isten Országa nem is olyan, mint egy gyönyörű fává érő mustármagfa. Éppenséggel, ahogy Jézus a példabeszédeit mondja, akkor a példabeszédekben mindig valamiféle folyamat, valami történés, valami esemény van. Valami, ami sokkal gazdagabb annál, mintsem, hogy azt mondanánk, hogy ez itt az, na, pontosan így van! Éppenséggel ennél több! Vagyis a mai történet Isten Országáról úgy szól, hogy abban nagyon sok elem van benne, és az mind fontos lehet, és ezek egymáshoz kapcsolódnak. Ezért arról szeretnék most beszélni, hogy például a mai történetben nagyon is fontos szerepe van annak, - és mind a két történet hozza ezt a részt -, hogy valaki azt a magot elveti. Vagyis, hogy Isten Országa növekedni tudjon ebben a világban, szükség van az apró dolgoknak a megbecsülésére, és arra a cselekvésre és arra a tevékenységre, ami általunk történik meg! Emlékeztek talán arra a történetre, amikor ott ül az a több, mint ötezer férfi, meg még az asszonyok, a gyerekek, meg a többiek is, és nincs mit enni. Akkor pedig azt mondja az apostol, hogy: Nincs mit enni, hát nem tudunk mit adni! Hát van itt egy kisfiú, egy fiúcska, van neki öt kenyere, meg egy-két hala, de hát mi az! Aztán pedig abból a két halból meg öt kenyérből jól fog lakni nagyon sok ezer ember! Isten Országa olyan, hogy valakinek van valami kevese, és azt beleadja! Isten Országa valahogy olyan, hogy amikor van valami kevesünk, amire úgy azt mondjuk, úgy elsőre, hogy hát ez biztos nem lesz elég, ahhoz képest, hogy mit szeretnénk, vagy hogy mi a célunk, vagy mire vágyunk, vagy Isten mire hív, vagy mi a küldetésünk, hogy ezzel együtt fölfedezzük azt a keveset, azt a kicsit amink van, és azzal kezdünk valamit. Ténylegesen Isten Országa nemcsak ez, hanem az a rácsodálkozásunk, ahogyan mi beletesszük azt, amink éppen van, ami persze bőven elégtelen és kevés, és aztán a figyelmünket le tudja nyűgözni, hogy abból e kevésből hogyan nő ki valami, hogyan születik valami, hogyan lesz abból valami tényleg több, ami tényleg úgy van, hogy az nem tőlünk van! Általunk van, de nem tőlünk! Milyen érdekes, ahogyan a szöveg mondja, hogy akkor aztán ez a föld magától terem. Mi ez, hogy magától? Ez azt jelenti, hogy nem tőlünk! De azért a föld az beleadja a maga munkáját, meg a napsütés, meg a víz, meg az ásványi anyagok, meg a minden. Hát felőlünk nézve magától terem, de a föld is beleadja a magáét! Igen, magától nő, mert mindenki beleadja a magáét! Erről szeretnék most egy picit bővebben szólni, hogy ahogyan kezdődik az Isten Országa, ebben a két történetben legalábbis, az úgy kezdődik, hogy beleadjuk a magunkét, amink van, miközben az önmagában bőségesen elégtelen és kevés. Például, talán ismerős ez a történet, hogy kérdezik az angolokat, hogy: Mitől olyan szép nálatok a gyep? – Hát nyírni kell meg öntözni! – jön a válasz. Akkor erre azt mondjuk, hogy: Hát mi is nyírjuk, meg mi is öntözzük! A válasz pedig így szól, hogy: Igen, de minden nap, 200 évig! Végül is nem sok, csak mindig megbecsüljük azt, amit mi megtehetünk: öntözés-nyírás, öntözés-nyírás. Akkor pedig egyszer csak azt látjuk, hogy: Nahát, a fű megteszi a magáét, meg a föld is, meg az eső is, meg a nap is, megteszik a magukét! Aztán egy könyvben olvastam ezt a történetet, hogy egy férfi, aki egyébként nagyon sikeres életet él, és nagyon eredményesen dolgozik, autóbalesetet szenved, tolókocsiba kerül, súlyos beteg lesz, fölfekvései támadnak, hónapszámra nem gyógyul semmit. Majd pedig elkezdi elveszteni az életbe vetett reménységét. Ahogy kezd egyre mélyebbre menni, egyszer csak lát egy álmot. Az álomban Isten odalép hozzá, és ezt mondja, hogy: Nézd, az életből rád eső részt most odaadom neked. Vigyázz tá, és gondoskodj róla! Erre ad neki három millimétert. Az álom szimbolikus nyelvén kap három millimétert. Majd felébred, és azt mondja, hogy: Na tessék, jól megkaptam, az álomban még Isten is csak három millimétert ad nekem! Ennyi lenne a rám eső rész? Hát pont ez a bajom! Én egy jól menő ember voltam, nekem sikereim voltak, és most egy kerekesszékben kell töltenem az életem nagy részét, ha egyáltalán ezt túlélem! Na, köszönöm ezt az álmot! Akkor egyszer csak valami szöget üt a fejébe: Ja, hogy az a három milliméter az énrám eső rész! Hogy az a három milliméter senki másnak nem a három millimétere! Az az én három milliméterem! Hogyha pedig én ezzel a három milliméterrel nem kezdek semmit, akkor ezzel a három milliméterrel más nem tud mit kezdeni, mert az az én három milliméterem! Aztán pedig ez a valaki, amikor nagypapa lesz, ír egy levelet az unokájának és azt mondja, hogy: Tudod kisfiam, ez már most több évtizeddel ezelőtt volt, azóta is kerekesszékben élek, és sok szempontból búcsút kellett mondanom egy olyan életnek, amiben azt gondoltam, hogy majd hogy kibontakozom, de annak a három milliméternek azóta is gondját viselem! 

Egy idős atyát, akit végül bíborossá tettek, arról kérdezett a Pápa, hogy: Hát, nem véletlenül lettél te bíboros, azt látjuk, hogy nagyon eredményes a munkád! Mond már el nekem, hogy mitől vagy te ilyen eredményes! Akkor erre elmosolyodta magát ez az idős pap, és azt mondta, hogy: Hát, tulajdonképpen nagyon egyszerű! Én tudom a kutyák nevét is! Mindig lelkipásztor volt valahol, és ahogyan ott az emberek között élt, számára fontosak voltak a kutyák is! Erre folytatja: Megtanultam a kutyák nevét is, aztán ott mentem valahová, és mondtam, hogy így a kutya, úgy a kutya, és az emberek érezték, hogy fontosak nekem! Ez az eredményesség titka! Tudni kell a kutya nevét! 

Eszembe jutott egy filmélményem is. Ez pedig nem más, mint amikor a férfi és a nő konfliktusban vannak egymással, és nagyon nagy bizonytalanság van a férfiben és a nő éppen elmegy, és a férfi áll ott az ablak előtt, és mondja, hogy: Nézz vissza! Nézz vissza! Nézz vissza! Ahogy pedig egyre mondja ezt, a nő már majdnem eljut az utcasarokig, és akkor visszanéz, és visszainteget! Erre a férfi azt mondja, hogy: Jaj, akkor jó! Azt az integetést, és azt a visszanézést mi meg tudjuk tenni, és aztán ebből pedig valami születik, és elkezd növekedni, és valami ott létrejön, és például annak a férfinak az az egész napja másmilyen lesz. Nem kellett hozzá semmi más, csak visszanézni és integetni! 

Tegnap eskettem több párt is. Képzeljétek el, hogy egy olyan szép dolgot láttam, hogy azt menten el kell mondanom nektek, mert ilyet még nem láttam! Azt történt, hogy bevonult a menyasszony, és a menyasszony mellett ott volt az édesapja, aki bevezette őt. Na, ilyet már láttam…  Azután pedig az édesapa adott két puszit a lányának. Ilyet is láttam már… Azután pedig az édesapa megfogta a lányának a kezét. Ilyet is láttam már… Igen ám, de mindez idő alatt már ott állt a vőlegény. Ekkor pedig az édesapa kihúzta magát, és a lányának a kezét odanyújtotta a vőlegénynek! Na, ilyet még nem láttam! Esküvőn legalábbis nem! Ezután pedig az történt, hogy ahogy váratlanul, mert hát látnivaló volt, hogy ezt nem gyakorolták el és nem beszélték meg, ahogyan a vőlegény egyszer csak szembesült a menyasszony kezével, hogy egyszer csak ott van előtte a keze, és valamit kellene vele csinálni, hát megcsókolta! Még ilyen esküvőn nem voltam, ahol az édesapa átadja a menyasszony kezét a vőlegénynek, és a vőlegény megcsókolja azt! 

Ezek az apróságok, ahogy a mai történetben van, hogy fogja azt a magot és elveti, és aztán elültetjük, de közben pedig nem csak az apróságokra figyelünk, és nem csak sóhajtozunk azon, hogy hát igen, én már megtettem mindent, mégse történik semmi! Hányszor hallottam már, amikor valamelyik ifjú hölgy vagy úr azt mondja, hogy: Én már hány társkereső oldalon regisztráltam, és semmi! 

Isten Országa nem olyan, hogy megteszem a magam részét, és utána dühösen körbenézek, hogy hol van a többi! Hanem éppenséggel megteszem a magam részét, és az lehet három milliméter vagy lehet egy kézcsók, vagy valami egyszerűség, és utána nyitott vagyok arra, hogy mi az, amit Isten növeszteni akar, mi az, amiben Isten azt mondja, hogy na, ide adok életet, hol és mikor adja az életet, miután én megtettem a magam gesztusait! Nem úgy van az, hogy megteszem a magam gesztusát, aztán pedig fütyülök mindenre! Hanem megteszem a magam gesztusát, és utána nyitottá válok arra, hogy hol történik magától, vagyis nem tőlem valami, ami akár bennem, akár a másik emberben, akár odakint van. 

Ahogy pedig ezt be szeretném fejezni. Egy nagyon érdekes beszélgetésnek a pillanatát szeretném idehozni. Eskettem sok-sok évvel ezelőtt egy fiatal párt, és most találkoztam velük, több, mint 10 év múltán, és akkor azt mondják nekem, hogy: Te Feri, el akarunk mondani neked egy történetet! Képzeld el, hogy mi történt velünk! – mondja a feleség. Jól éltünk, meg rosszul, vegyesen, voltak jó napok és rosszak is, és sok minden szép és sok minden nehézség. Egyszer csak olvasok a Szentírást, és a Szentírásban benne van az, hogy: „Asszonyok! Engedelmeskedjetek a férjeiteknek! Férfiak! Szeressétek úgy a feleségeiteket, mint saját testeteket! Akkor pedig azt mondja nekem ez a feleség, hogy: Olyan érdekes volt nekem ez a szentírási rész, mert erről olyan sokat hallottam, de az jutott eszembe, hogy szerintem én már vagy hat éve egyszer sem engedelmeskedtem a férjemnek! Mi egy demokratikus családmodellben élünk, és ez nagyon jól is van így, és továbbra is örülök neki, hogy így élünk, hogy mi partnerek vagyunk és társak, hogy tulajdonképpen ezt kipróbálhatnám! Azt mondja a felesés, hogy elhatározta, hogy tesz egy próbát, és kipróbálja, hogy milyen az, amikor a férje mond valamit, és ő azt mondja erre, hogy: Legyen úgy!  Olyan rég csináltam ilyet! Éppenséggel egy nagyon helyzetben voltak egyébként, és ott a férfi azt mondta, hogy: Csináljuk így! A feleségnek pedig már a száján, már a fejében, a gondolataiban és mindenhol ott volt az, hogy: Na, úgy nem! Erre eszébe jutott, hogy ő egy kísérletben szerepel most, és végül is csináljuk végig, a tapasztalat miatt, és azt mondta erre, hogy: Rendben, legyen úgy! Hát maga is meglepődött ezen! Ebből a döntésből pedig, hogy azt mondta, hogy legyen úgy, ebből született az egész család számára valami nagyon jó dolog! Annyira jó dolog született belőle, hogy leírták a gyerekeiknek örökségül, hogy: Képzeljétek el gyerekeink, hogy ez történt velünk! Ez egy történet volt. Azért akarom ezt így mondani, mert nem tudom, hogy támadt-e most ingerencia bennetek, hogy most elkezdjetek agyalni, elemezni? Most akkor a Feri atya azt mondja, hogy térjünk csak vissza erre a családmodellre? Na, ezt nem néztem ki belőle! Azt hittem, hogy ő nem olyan!  Nem tudom, hogy benne van-e a fületekben a mai evangéliumnak a vége? Azt mondja, hogy: Jézus történeteket mondott az embereknek, azért, hogy megértsék, amit mondani akar. Majd pedig a tanítványoknak meg is magyarázta. Halljátok a különbséget? Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy egy történetet beengedjünk magunkba, azt a szó legnemesebb értelmében megértsük, és engedjük, hogy az bennünk növekedjen, hogy az bennünk kihajtson, és az bennünk valami gyümölcsöt hozzon! Nem kell megmagyarázni! Az most egy külön dolog, hogy most mi megmagyarázzuk, meg elemezzük… Amikor valakit meg akarunk ismerni, akkor nem kell őt agyonelemezni és agyonmagyarázni, hanem szeretni érdemes! Mibennünk van egy kényszerítő erő, hogyha valamit meg akarunk ismerni, akkor azt boncoljuk föl, elemezzük ki, és értelmezzük agyon! De a Szentírás nem ezt mondja, hanem azt mondja, hogy ha valakit meg akarsz ismerni, akkor szeresd őt! 

Ezért, akkor most szeretném befejezni, mert meleg is van. Ez pedig az, hogy milyen érdekes, hogy ennek a történetnek, mind a két példabeszédnek van valami nagyon szép vége. Ebben a nagyon szép végében tulajdonképpen, valami hallatlanul egyszerű dologra találunk! Arra, hogy egyszer csak olyan nyilvánvaló lesz, hogy itt az aratás ideje, fogjuk a sarlót, és megyünk. Hát, megérett és kész! Vagy pedig az történik, hogy ott van az a gyönyörű fa, és akkor jönnek a madarak és a madáreszükkel ügy döntenek, hogy: Na, ez jó lesz nekünk, itt fogunk fészkelni! Nem is kell hozzá több ész! De nagy dolog, hogy tulajdonképpen, amit keresünk, valami picivel, valami nagyon kicsivel indul, pint azzal, ami a ránk eső rész, és amit meg tudunk tenni. Aztán pedig a végén valami nagyon egyszerűig jutunk el: Valami nagyon kicsiből, valami nagyon egyszerűig! Amikor pedig számtalanszor föltesszük a kérdést, az élet bonyolultságára, meg a magyarázatainkra, hogy akkor az most hogy van, nem egyszer nem engedjük, hogy valami elkezdjen bennünk növekedni! Hanem mindig, ahogy nő, levágjuk, mikroszkóp alá tesszük, távcsővel nézzük, különböző vegyi reakciókat készítünk ott, ahelyett, hogy egyszerűen csak engednénk, hogy az bennünk növekedjen! Ezért is beszél Jézus példabeszédekben, mert mindent agyon lehet magyarázni és értelmezni, és közben pedig nem engedni, hogy egy szó, egy mondat, egy történet bennünk kikeljen, és valami történjen általa! 

Tehát a mai evangéliumról akár úgy is beszélhetnénk, hogy Isten Országa olyan, hogy valami piciből indul, és valami nagyon egyszerűig jut el! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs