Jn 14, 23-29 – Húsvét 6. vasárnapja

2016.05.01. vasárnap: HÚSVÉT 6. VASÁRNAPJA

A szükséges dolgokon kívül semmi más terhet nem rakunk rátok

Olvasmány (ApCsel 15,1-2.22-29)

Eközben néhányan azok közül, akik lejöttek Júdeából, így tanították a testvéreket: ,,Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek.’’ Mivel pedig Pál és Barnabás nagyon felháborodtak ezen, elhatározták, hogy Pál, Barnabás és még néhányan a többiek közül menjenek fel Jeruzsálembe az apostolokhoz és a presbiterekhez ennek a kérdésnek az ügyében. Erre az apostolok és a presbiterek az egész egyházzal együtt jónak látták, hogy férfiakat válasszanak ki maguk közül, és elküldjék Antióchiába Pállal és Barnabással Júdást, akit melléknevén Barszabásnak hívnak, és Szilást -- ők a testvérek között vezetők voltak --, és kezük által ezt az írást küldték: ,,Üdvözlet az apostoloktól és a presbiter testvérektől a pogányokból lett testvéreknek, akik Antióchiában, Szíriában és Kilíkiában vannak! Mivel hallottuk, hogy némelyek, akik közülünk kerültek ki, megzavartak titeket szavaikkal, és feldúlták lelketeket, bár tőlünk megbízást nem kaptak, jónak láttuk, miután megállapodásra jutottunk, hogy férfiakat válasszunk ki és küldjünk el hozzátok a mi igen kedves Barnabásunkkal és Pálunkkal, ezekkel az emberekkel, akik életüket adták a mi Urunk, Jézus Krisztus nevéért. Elküldtük tehát Júdást és Szilást, akik mindezt személyesen, élőszóval is tudtotokra adják. Úgy tetszett ugyanis a Szentléleknek és nekünk, hogy semmi további terhet ne rakjunk rátok, csak azt, ami szükséges: hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól. Ha ezektől őrizkedtek, jól teszitek. Jó egészséget!’’

Szentlecke (Jel 21,10-14.22-23)

Lélekben elvitt egy nagy és magas hegyre [Ez 40,2], és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet [Iz 52,1], amely a mennyből szállt alá Istentől, ahol Isten fényessége volt, és amelynek világossága hasonló volt a drágakőhöz, a kristálytiszta jáspishoz. Nagy és magas fala volt, tizenkét kapuval, és a kapuk fölött tizenkét angyal. A kapukra nevek voltak írva, amelyek Izrael fiainak tizenkét törzsének nevei [Ez 48,31; Kiv 28,21]. Keletről három kapu, és északról három kapu, és délről három kapu, és nyugatról három kapu [Ez 48,31-35]. A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. Templomot nem láttam benne, mert az Úr, a mindenható Isten a temploma, és a Bárány. A városnak nincs szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten fényessége világítja meg azt [Iz 60,1.19], és lámpása a Bárány.

Evangélium (Jn 14,23-29)

Jézus azt felelte neki: ,,Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret engem, nem tartja meg szavaimat. A szó pedig, amelyet hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem. Ezeket mondtam nektek, amíg veletek voltam. A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen. Hallottátok, hogy azt mondtam nektek: Elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Megmondtam nektek már most, mielőtt megtörténne, hogy amikor bekövetkezik, higgyetek.

Vasárnapi beszéd

Ez az evangéliumi beszéd abban az összefüggésben, ahogyan Jézus elmondja a tanítványainak, rengeteg feszültséget és ellentmondást, ellentmondásosságot tartalmaz. Azért merem ezt így mondani, mert hiszen abban a helyzetben néhány nappal csak Jézus halála előtt, amit Jézus nagyon pontosan tud, hogy ez meg fog történni, és azt is tudja, hogy hogyan fog megtörténni, hogy ez összefüggésbe kerül valamivel, ami tulajdonképpen megdöbbentő. Az a mondat, hogy azt mondja „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Ne aggódjatok!” Így is lehetne fordítani az egyik kifejezést „Ne szorongjatok! Ne csüggedjen a szívetek! Sőt, ha szeretnétek engem, akkor még örülnétek is.” Na, talán ez az a mondat, ahol egy kissé talán egyszerűen szólva elvesztjük a fonalat. Azt mondjuk, hogy „Na jó, ez most már nekünk sok.” Tehát éppen most mondja, hogy el fogok menni, meg fogok halni, nem is akárhogyan. Na, hát ebbe aztán mi örömünk van? Na itt, itt lett nekünk sok, innentől kezdve ezt már nem tudjuk, hogy kéne csinálni. Erről szeretnék beszélni.

Erről a feszültségről, ellentmondásosságról, hogy mit tehetnénk vele. Közben pedig egy pici bogarat hadd ültessek a fületekbe. Nem kell, hogy ott maradjon, csak egy picit hadd zümmögjön. Igen, mert ha volt ilyen élményetek, hogy bogár beleszállt a fületekbe, nem egy kellemes dolog. Csak egy picit hadd zümmögjön. Hogy milyen érdekes, a mai evangélium elején az van, Jézus ezt mondja, hogy „Ha szerettek engem, megtartjátok a tanításom.” Ezt bizonyára idézni is tudnánk. Igen, igen, hát tényleg, ezt hányszor mondja Jézus „Ha szerettek engem, megtartjátok tanításom. És, és, és…” De tulajdonképpen azt mondja „Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy elmegyek.” Nem tudom, hányan tudnánk emlékezetből idézni ezt. Hogy a tanítás megtartását Jézus ugyanúgy összefüggésbe hozza az ő szeretetével, mint azt az örömöt, amiről szeretnék beszélni.

Akkor, akkor azt lehetne mondani, hogy ahogyan az Ószövetségből kiindulunk, olyan fölszabadító tud lenni az, ahogyan ott olvassuk, meg van az ideje az örömnek, és megvan az ideje a szomorúságnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az aratásnak. És a születésnek, és a halálnak. Megvan az ideje a békének és a háborúságnak. Szóval, hogy mindennek megvan az ideje. Nem tudom, ahogy mondom, ez úgy megnyugtat-e minket? „Jaj, de jó! Megvan mindennek az ideje. Hát, ez tényleg az egyik legszebb rész az Ószövetségben.” Igen ám, de a mai evangélium az Újszövetségnek egy sokkal árnyaltabb világát hozza. Ez pedig az, hogy néha mi emberek, és ez a reális, úgy éljük meg, hogy egyszerre van meg az ideje az örömnek és a szomorúságnak. Hogy egyszerre jön el az ideje a születésnek és a halálnak. Hogy egyszerre van bennünk béke és békétlenség. Hogy egyszerre, hogy ez hogy van? És ez az, ami az emberi szívet, vagy lelket eléggé szét tudja marcangolni, szét tudja tépni.

De hogyha maradunk a realitás talaján, akkor azt mondhatjuk, hogy igen, az emberi lélek éppen elég árnyalt és gazdag ahhoz, hogy egyszerre ott legyen bennünk az is, meg az ellenkezője. De akkor most mit kezdjünk ezzel? Hát most bánkódjunk annak, most 2000 évvel ezelőttre visszaidézve magunkat, hogy Jézus elmegy, hát akkor, akkor sírhatnékunk van. De most azt mondja, hogy örüljünk annak, hogy Ő az Atyához megy, meg hogy elküldi a Szentlelket. Most akkor örüljünk? Most, most mit csináljunk?

Azt lehetne mondani, hogy az emberi lélek joggal zavarodik meg, amikor ezek a feszültségek megjelennek azért, mert egyszerre ellentétes tartalmakat nem tudunk megélni. Főleg nem a lehető legnagyobb mélységében. Nem tudunk egyszerre elmélyülni, és megélni azt, hogy örülök is, meg szomorú is vagyok, ez egyszerűen lehetetlen. Egyszerre nem megy, de hogy megy mégis csak? Egyaránt. Hogy egyaránt megélem a szomorúságot, először egy kicsit ezt. Utána kanyarodok az öröm felé, akkor az örömben mélyülök el. Akkor egy picit ott az elfogy, akkor megint bekopogtat a szomorúság, akkor azt élem meg. Azt lehetne mondani, talán ez a kifejezés a reális. Egyszerre elmélyülten megélni nem tudunk, nem tudunk ilyen tartalmakat, mert akkor mi történik, káosz lesz bennünk. Nem elmélyül az öröm, és nem megéljük a veszteséget, hanem káoszba csúszunk, megzavarodunk, és tényleg így van. Hanem nem egyszerre, hanem egyaránt.

Hogyan lehetséges ez az egyaránt? Főleg úgy, hogy itt van ez az összefüggésünk, Jézus meg fog halni, és erre azt mondja „Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek.” Öt gondolatom lenne, de csak röviden szeretném mondani.

Az első így szól. Tulajdonképpen létezik az a fajta öröm, ha mármost a realitásban vagyunk, a feszültségekben és ellentmondásosságban, ami jellemezi az emberi lelket nem egyszer. Az az öröm, ami nem úgy van, mint a csecsemőnek, vagy a pici gyereknek. A kicsi baba ott van, és mit vár? Hogy egyszer csak jöjjön anya, vagy jöjjön apa, vagy nagyi, vagy valaki, aki őt szereti, találjon rá, és csodálkozzon rá, és hangolódjon rá, és valamit csináljon vele, ami neki jól esik. Azt lehetne mondani, hogy felnőtt emberként őrizzük az örömszerzésnek, vagy az örömre jutásnak azt a modelljét, hogy én tulajdonképpen ott fekszem a kiságyban, és valaki jön, és csinál velem valamit. Tulajdonképpen azt mondhatnám, hogy az örömmel kapcsolatosan ez a naiv hozzáállásunk így szól, „Találjon rám az öröm!” Valaki jöjjön, dédelgessen, puszilgasson, szeretgessen meg, vagy tegyen értem valami jót. Találjon rám az öröm! Hogy úgy tűnik, hogy az örömnek tulajdonképpen ez a folyamata, hogy én vagyok, és az öröm rám talál valakinek, vagy valaminek a képében, és akkor szép az élet.

Így van gyerekkorban. De felnőtt korban pedig, és ez lenne az első gondolat, hogy fölfedezhetjük azt az örömöt, ami nem rám talál, hanem azt az örömöt, amire én találok rá. Sőt azt is mondhatnám, az az öröm, amit elindulok megkeresni. Mert azt mondom, nem minden öröm fog rám találni. Mint amikor valahogy kizöldül a természet, egyre jobb idő lesz, megjelenik egy pillangó. Rácsodálkozok „Tényleg, tényleg, télen nem is láttunk egyet se. Híí, az első pillangó az idei évben. Jaj, de szép!” Rárepül véletlenül a válladra, hát azt mondod, hát ez lenyűgöző. Szóval, van olyan öröm, aminek nem az a természete, mint a pillangónak, hogy úgy egyszer csak megjelenik a semmiből, és akkor elkezdünk neki örülni. Van az az öröm, ez a felnőtt ember sajátos öröme, hogy elindulunk, és megkeressük az örömünket. Mert az az öröm van, csak nem úgy, ahogyan gyerekkorban vártuk, hogy az öröm találjon ránk.

Itt rögtön hadd mondjak egy másik gondolatot is. Elindulok megkeresni az örömöm. Furcsán hangozhat ez, hát na, az örömöt is keresni kell? Hát akkor az miféle öröm? A felnőtt emberé. Annak a felnőtt embernek az öröme, aki nagyon is pontosan tudja, hogy az élet roppant nehéz tud lenni. Hogy az életnek drámai természete van. Hogy ezt már egyáltalán nincs kedvünk kicsinyíteni, meg ellapogatni, meg elsimogatni az élét. Ezért, hogyha azt akarjuk, hogy az Örömhír bennünk örömhír legyen, nem várhatjuk meg, hogy az öröm mindig bekopogtasson a maga rendkívüli látogatásával, hanem elindulok megkeresni az örömöt.

Rögtön ide hadd tegyek egy másik gondolatot is. Megkeresni és meg is találni. Mert nagy különbség van aközött, hogy elindulok megkeresni a társam, vagy elindulok megtalálni a társam. Amikor valaki elindul megkeresni az örömét, nem egyszer bolyong egy életen keresztül. S akkor végül visszanéz, azt mondja „Ja, ja! Bocs, tévedtem, tényleg, ott volt, csak hogy elmentem mellette. Nem is tudtam, hogy őt keresem.” Az örömet ne csak keressük, találjuk is meg. Ne csak az legyen bennünk, hogy „Megyek megkeresni.”, „Megyek megtalálni!”.

Úgy eszembe jutott, csak a magyar nyelvnek mindig azért sokféle izgalmas üzenete van. Azt mondja, mi magyar emberek a pénzt keressük. Ugye, és akkor valaki megkérdezi tőlünk, hogy „Na, mennyit keresel?” A válasz „Rengeteget keresem, csak nem nagyon találom.” Van egy pont, ahol nem keresni érdemes, hanem találni. És tényleg így van, nem úgy van, hogy aki keres, talál, hanem aki elmegy megtalálni, az meg is találja. Aki meg csak keresi, lehet egy életen keresztül csak keresi. Ez az első gondolat. A felnőtt ember öröméhez az is hozzátartozik, ami ott és akkor, 2000 évvel ezelőtt „Na most hogy találjak én rá erre az örömre?” Hogy az valahogy egy külön erőfeszítést igényel a tanítványoktól, de joggal.

A második, ez így szól. Így nevezném ezt, az engedélyezett öröm. Csak utalni szeretnék erre, amit évente biztos egyszer elmondok, mert sokat jelent nekem, és valahogy az van bennem, akkor biztos nektek is. A nővér, aki haldoklókat kísér évtizedeken keresztül, azt mondja „De sokan sóhajtanak föl a halálos ágyukon, visszanézve az életükre, és azt mondják <<Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek!>>” Nem azt kívánjuk, hogy legyen más az életünk, mert el tudjuk fogadni, hogy az az életünk, az az életutunk jóval-rosszal vegyesen. De hogy azzal az élettel, ami nekem volt, még boldogabb is lehettem volna? Nem engedtem meg.

Olyan érdekes ez, ahogy felnőttként mint hogyha az lenne a realitás, a felnőttségünknek az ismérve, hogy eltávolodunk az örömtől, és nem engedjük meg, mert az nem elég reális. Ugye, van aki azt mondja, kissé olyan sebzett lélekkel „Nem, inkább nem is merek örülni, mert tudom, hogy akkor nagyon örülök, utána jön a baj. Jaj, hát azt semmiképp! Akkor még nagyobb lesz a különbség. Nem, inkább fogjuk vissza magunkat.”

Aztán a mi magyar kultúránkban hogy van? Megtanultuk azt évtizedeken keresztül, az örömöt, vagy valami jót ki nem fejezünk semmi pénzért, mert irigyeink lesznek. „Semmi pénzért! Fogjuk vissza magunkat, föl ne tűnjünk!” Szóval a második gondolat így szól. Van nekünk, és lehetne sokkal több örömünk, ha megengednénk magunknak. Ezért létezik a megengedett, az engedélyezett öröm.

Aztán a harmadik, ez így szól. Kétség kívül, azzal, hogy megengedtük magunknak azt az örömöt, hogy azt mondjuk „Hát nem vagyok őrült. Amikor Jézus azt mondja, hogy örüljek annak, hogy meg fog halni, és föl fog támadni.” Hát hogy nem őrültség örülni annak, örülni is annak, hogy Jézus a Mennyei Atyához megy, és elküldi a Szentlelket. Hát pont ő maga mondta. Hogy ez megfér az emberi szívben, megengedhetem ezt.

A harmadik, ez a kifejezett öröm. Olyan visszafogottak tudunk lenni. „Persze, örülök…” De ezt néha olyan gyászosan tudjuk mondani. Ehhez tudjátok, egy mondatot tudok csak hasonlatképpen párhuzamba állítani. Mikor azt hallom tőletek, házasoktól, hogy a következőt mondjátok. „Jaj, hát Feri atya, hát úgy van az, hogy mikor elmúlik a szerelem, hát akkor marad a szeretet…” De ezt olyan gyászosan tudjátok mondani, hogy ha nem hallanám tőletek, azt gondolnám, hogy a szeretet kifejezését nem lehet úgy kimondani, ahogy ti kimondjátok, de lehet. Hogy „Elmúlik a szerelem, és na, itt maradt a szeretet, na…”

Szóval, a harmadik dolog az így szól, hogy létezik a kifejezett öröm. Hogy mikor megélem az örömöt, még nem fejeztem ki, csak megéltem. Egész más azt kifejezni. Tulajdonképpen néha érdemes volna egy-egy fél órát a gyerekeket nézni a játszótéren, hogy milyen természetesen fejezik ki az örömüket. És akkor mi felnőttek mit szoktunk nem egyszer csinálni? Ugye, azt gondoljuk, a felnőttség ebből áll, és azt mondjuk „Na, most minek tudsz itt örülni? Minek örülsz?” S tudjátok, mi a jó hírünk? Hogy örülni ok nélkül is lehet. A gyerekek ezt jól tudják. Nem kell, hogy oka legyen az örömnek. Megengedhetem az oktalan örömöt. Egyszerűen csak úgy jön. Nem kell rögtön elkezdeni gondolkodni, hogy most minek örülök. Hát nem jobb örülni egyszerűen? Nem kell az okokat keresni. Tehát a harmadik, a kifejezett öröm.

De nagy dolog megengedni magunknak azt, hogy ne csak örüljünk, hanem ki is fejezzük. Akkor is, ha kicsit idétlenül nézünk ki ilyenkor, vagy mások megmosolyognak bennünket, nevetségesnek tűnik. Na és aztán?

Aztán a negyedik, az így szól, így nevezném ezt talán meg: az átvett öröm. Én most nem örülök semminek, de találkozom veled, és te örülsz, ki is fejezed. Azt mondom „Na, én ehhez az örömhöz de szívesen csatlakoznék!” Ismeritek azt a kutatást, aminek most csak a kisbetűs részét szeretném idézni. Ez pedig az, hogy a kutatók föltették a kérdést. Egy társkapcsolatban milyen kommunikációs stílus mutatja előre, hogy hosszú távon tartósan élhetnek együtt nagy valószínűséggel a házas felek? Kiderült, hogy az, hogy valaki megéli az örömöt, kifejezi az örömöt, és a társa átveszi ezt az örömöt, és – jön a szakkifejezés – aktív építő módon vele együtt örül. Nem ám, hogy „Képzeld, úgy örülök!” S akkor a válaszom „Na, jó, hmm… nagyszerű… klassz… klassz, rendben, megérdemelted. Valami más?” Tehát így mondják a kutatók, aktív építő módon.

Milyen érdekes ez is, hogy együtt örülni valakivel, az nem is olyan kis művészet. Annak is megvan, az ünneplésnek megvan a kultúrája. Ez a három lépés: megélem az örömöt, kifejezem az örömöt, a másik aktív építő módon kapcsolódik ehhez. Ezt elnevezték az ünneplés kultúrájának. De most jön a kisbetűs rész, mert emiatt mondtam el az egészet. Mert a kisbetűs rész így szól. A véletlenszerűen vizsgálatban szereplő pároknak a zöme hosszú távon ezt nem tudta jól csinálni, ezt az egyszerű három lépést. Hogy megélem az örömöt, kifejezem az örömöt, vele tartok az örömével aktív építő módon. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy mire felnőtek leszünk, már-már szinte azt mondhatjuk, újból meg kellene tanulnunk örülni, akármilyen csacskán is hangzik ez.

Végül akkor a záró gondolat, és így jutunk el Jézusnak a mondatához. Azt mondja „Ha szeretnétek engem, megtartanátok a parancsaim. Ha szeretnétek engem, örülnétek velem együtt. Ha szeretnétek engem, megengednétek az örömöt.” Mit is jelent ez?

Eszembe jutott egy történet. Néhány nappal ezelőtt idéződött föl bennem annak a leukémiás kislánynak a története, akinél az orvos megállapítja, hogy egy elég agresszív leukémia. Megy az édesanyjához, a szüleihez, elmondja, hogy „Hát, hát emberi számítás szerint nagyobb esélye van annak, hogy hmm.” De persze összeroskad ebben az édesanya. Néhány hét múlva elé áll a kislánya, persze olyan halottsápadtan, fehér arccal, és azt mondja „Anya, anya! Most lesz, egy hét múlva lesz a születésnapom. Akkor én szeretnék színes lufikat. De olyan lufit, anya, nem csak olyat, ami úgy ott fetreng a földön, hanem aminek hosszú madzagja van, és fölmegy a plafonra, és akkor ott táncolnak a lufik, de én el tudom érni őket. Olyat szeretnék sokat, és ha lehet, legyen rózsaszín is! Akkor… én választhatok tortát? Ugye a szülinapos választhat tortát? Dobostorta. Legyen Dobostorta! Mert emlékszel anya, hogy fél évvel ezelőtt, mikor Dobostortát ettem, akkor kiesett a tejfogam. Hátha most is kiesik egy. Hogy legyen Dobostorta!” S akkor az édesanya megszervezi ezt az ünnepet úgy, hogy… S a kislánya eszi, a barátaival ott ülnek, eszi a Dobostortát, nem esik ki a tejfoga. Közben ott vannak a lufik a plafonon, és a kislány a szeme sarkából nézi az anyját, ahogyan a szoba sarkában sír. A kislánynak elég jó érzéke van ahhoz, hogy tudja, az édesanyja miért sír. Ezért fölállt, és odament az édesanyjához, és a következőt mondja neki. „Anya, most te vagy leukémiás, vagy én?” Erre nehéz mit mondani. Az anya azt mondja „Te.” Erre a lánya így folytatja „Hát ha én tudok örülni, akkor te is!”

Ezt nevezném valami olyasféle örömnek, amire azt mondja az anya „Jaj, én, én most csak a fájdalmat tudom előhozni, csak azt tudom elérni.” De mégis ott van a lánya, és a lányának van az öröme, és azt mondja „Hát ehhez csak tudok azért kapcsolódni valahogy.” Ilyen értelemben ez az öröm valahogyan az én örömömmé is lesz. Ezért a záró gondolatom így szól.

Ezért tulajdonképpen az, ahogyan Jézus azt mondja „Tartsátok meg a tanításom, ha szerettek! Örüljetek velem együtt, ha szerettek!” Hogy ebben az is benne van, hogy hogyan tudok túllátni magamon. Hogy az örömnek a világa, kultúrája, annak a művészete végül is valahogy belegyökeresedik abba, ahogyan túllátok magamon, aztán túljutok magamon, túlnövöm magam, és ezért találok sok okot az örömre, miközben nem tagadom azt, hogy az életnek drámai természete van, hogy az élet néha nagyon nehéz. És hogy ideje van a szomorúságnak, és ideje az örömnek. De most már megengedhetem azt, hogy az öröm rajtam túlmutató módon kifejezésre jusson.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli