Lk 24, 46-53 – Urunk mennybemenetele

2016.05.08. vasárnap: URUNK MENNYBEMENETELE

Jézus úgy jön el ismét, ahogyan szemetek láttára mennybe száll

Olvasmány (ApCsel 1,1-11)

Az első könyvben, Teofil, szóltam mindarról, amit Jézus tett és tanított kezdettől fogva addig a napig, amelyen felvétetett, miután a Szentlélek által parancsot adott apostolainak, akiket kiválasztott. Kínszenvedése után élve megmutatta magát nekik, számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik. Amikor együtt étkezett velük, meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére: ,,Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.’’ Erre az egybegyűltek megkérdezték tőle: ,,Uram, talán most állítod helyre Izrael országát?’’ Ő azonban azt mondta nekik: ,,Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg. A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig.’’ Miután ezeket mondta, a szemük láttára felemelkedett, és felhő takarta el a szemük elől. S miközben nézték őt, amint az égbe ment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában. Így szóltak: ,,Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok.’’

Szentlecke (Ef 1,17-23)

hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára [Zsolt 110,1] állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett [Zsolt 8,7], s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt.

Evangélium (Lk 24,46-53)

Azt mondta nekik: ,,Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.’’ Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe. Leborulva imádták, azután nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Szüntelen ott voltak a templomban, és áldották Istent.

Vasárnapi beszéd

A mai evangéliumban Jézus azt mondja búcsúzásakor, nyilván egy olyan helyzetben, amikor már csak a leglényegesebb dolgokat mondjuk el, vagy esetleg ismételjük megint, vagy hangsúlyozzuk ki, hogy „Menjetek el az egész világra, megtérést és bűnbocsánatot hirdessetek!” Ebből szeretnék kiindulni, aztán túl is mennék a mai evangélium kapcsán ennél a mondatnál. Mégpedig azért, mert a sorrend mindig is fontos volt a szentírásban, hogy sosincs fordított sorrendben ez a két dolog. Soha egyetlen egy helyen sincsen úgy, hogy „tartsatok bűnbánatot, és térjetek meg”. Mindig úgy van, hogy „térjetek meg, és tartsatok bűnbánatot”.

Akkor hadd tegyek hozzá még ehhez egy másik képet is, ami nem egyszer meg szokott jelenni. Ez pedig az, hogy „Térjetek meg, és tartsatok bűnbánatot, mert különben elvesztek a bűneitekben!” Akkor általában arra szoktunk itt gondolni, hogy „Igen, igen, ha valaki nagyon a bűnös állapotában, életmódjában, formájában marad, akkor hát a halála után el fog veszni.” De nem hiszem, hogy erről lenne elsősorban szó, hanem itt és most nekünk, vagy 2000 évvel ezelőtt arról, hogy a szó szoros értelmében ez a kifejezés valami lényegit mutat. Ez pedig az, hogy az ember olyan sok mindenben el tud veszni. Egyébként is az ószövetségi ember a bűn alatt a következőt gondolta: bűn az, ami eltávolít Istentől. Ezért mi oly sok mindenben a szó szoros értelmében tényleg el tudunk veszni.

Elveszünk úgy, hogy már nem látjuk, hogy merre van az előre, a hátra, mi fontos és mi nem. Hogy mi valaminek a kezdete vagy vége, hogy mit érdemes csinálni és mit nem. Hogy mire érdemes időt szánni, és mire nem. Hogy… egészen el tudunk veszni az életutunk során. Ez az elveszettségünk, tulajdonképpen, szó sincs róla, hogy mondjuk csak valamiféle rossz dologban tudnánk elveszni. Akkor elvesztjük a tájékozódási képességünket, azt a rossz dolgot már mint valami szokást ismételjük, és egészen a vérünkké válik, már nem is tűnik súlyosnak, már a lelkiismeret nem is szól. Hát persze, tudjuk, hogy van ilyen is. Van ilyen is, de hát olyan is van…

S akkor, majd később értitek, hogy miért akarom most ezeket így mondani. Itt vannak a ma emberének a kulcs értékei, amikre úgy valahogy egész természetesen bólintunk, szinte meg se kérdőjelezzük őket. Boldogság, jólét és jóllét, hogy siker és eredményesség, hogy teljesítmény és népszerűség. Nem is tudom, na. És hogy ezekben mind el lehet veszni, nagyon el lehet bennük veszni. Hogy az életutunk annyira rövid, és ebben a rövid időben, ami lehet, hogy 60-70-80 év, akkor is rövid, egészen el tudunk veszni. Akár a boldogságkeresésben, akár a siker, akár a jóllét, akár az egészség, akár, akár, akár… Nem csak rossz dolgokban veszhetünk el itt és most, meg holnap, meg tegnap, hanem, hanem jó dolgokban is, nagyszerű dolgokban, értékes dolgokban.

Ahogyan valami körbevesz bennünket, és elveszünk, mint egy hatalmas rengetegben, mint egy erdőben, tényleg már ki se találunk. Azt se tudjuk, hogy honnan jöttünk, és hova megyünk. Nincsenek meg az égtájak. Ránk borul aztán a sötét, miközben az erdő az egy csoda hely. Nem akarom hosszabban mondani. Jézust tehát tulajdonképpen így is vehetjük, mikor azt mondja „Térjetek meg, és tartsatok bűnbánatot!”, hogy valahogyan, valahogyan kezdjünk el megint tájékozódni, megtérni, valahogy Isten felé beállítani az életünket. Kineveznünk azt az irányt, amerre Istent érzékeljük, hogy egyszer csak az elveszettségünk szűnjék már meg, akármibe is vesztünk el, vagy akárhogyan is vesztünk el.

Aztán innen folytatnám, mert akkor arról is szó van itt, hogy Jézus a mai evangéliumban csupa-csupa olyan, mondjuk így, kincset hoz, ami, hát úgy egyébként a ma sodrában nem tűnik túl értékesnek. Egymás után elmondanám, és mindegyikhez csak egy-egy rövid gondolatot hadd fűzzek.

Az egyik, Isten által adott küldetés, aztán Isten tanúja lehetek, azután hogy Isten ereje tölthet el engem, és hogy Isten megáld. Hát, ezekről szeretnék beszélni. Mert úgy tűnik, hogy Jézus fölmegy a mennybe, és azt mondja „Na, úgy elsőre ezeket szeretném nektek adni. Most, hogy csak néhány percig vagyok még veletek, na ezt a négyet akarnám nagyon hangsúlyozni, és ez a négy egyaránt Isten ajándéka.

Mit kezdjünk ezzel, hogy „Isten küldetése”? Hogy ez átjárhat engem, hogy el ne vesszek, bele ne bonyolódjak az életnek csúfságaiba és gyönyörűségeibe. Az első ez, hogy Isten küldetést ad. Mert hogy a ma embere tulajdonképpen oly jó ízűen szereti saját magát meghatározni. Mi magunkat akarjuk meghatározni, és magunkat megnevezni, és magunkat megvalósítani, és magunkat kitalálni. Tulajdonképpen mindezt nem egyszer kiegészíti, talán inkább felülmúlja az, hogy egyszer csak rácsodálkozhatunk, hogy Isten is meg tud bennünket nevezni, hogy Isten is meghatározhat bennünket, hogy Isten is bemutathat nekünk valakit, aki én magam vagyok. Isten bennünket magunknak bemutat. Egyszer csak Isten valahogyan megismertet bennünket saját magunkkal. Az mindig egy egész más természetű dolog, mint amikor én határozom meg, és én nevezem meg, és én valósítom meg, és én találom ki, és én csinálom meg, és én, én… Mert ebben mind benne van, hogy ÉN, de amikor Isten küldetést ad, abban kevésbé van benne, hogy ÉN, és inkább benne van Ő, hogy Isten.

Ezért ez az első, az első gondolat, hogy egészen, egészen másféleképpen fogok tudni tájékozódni, hogyha nem csak saját magamat akarom meghatározni és megnevezni, hanem megengedem, hogy Isten meghatározzon és megnevezzen engem, és bemutasson engem saját magamnak. Éppen talán egy héttel ezelőtt, a vasárnapi estén, ahogy még ott mindig megy bennem a vasárnap, és a szentmise, úgy hirtelen megint olyan nagyon, nagyon világosan belém, hát nem tudom, hogy hasított, nyilalt, vagy csak átjárt, nem is tudom, mi a jó kifejezés az, hogy tulajdonképpen az élet annyira egyszerű, de annyira egyszerű, hogy szeressük Istent, és éljünk egymás javára. Hogy adjuk oda az életünket egymásnak, ahogyan tudjuk, és ennyi. Most be lehetne fejezni ezt az egész beszédet. Hogy végtelenül egyszerű, ezt nem kell tovább mondani, meg még nem t’om mit kitalálni hozzá, meg még nem t’om mire rájönni. Annyira végtelenül egyszerű. De ez az egyszerűség az által lep meg bennünket, hogyha megengedjük, hogy Isten is meghatározzon bennünket, és megnevezzen bennünket, és bemutasson bennünket saját magunknak. Ezt nevezhetjük így, hogy küldetés.

Aztán a második, mikor már küldetésünk van, akkor egész jól el tudunk kezdeni tájékozódni. A második gondolat így szól, hogy Isten akkor azt mondja „Rendben van, ha van küldetésed, akkor legyél a tanúm!” De érdekes, nem azt mondja, hogy tanúskodjatok, hanem azt, hogy legyetek tanúk. Ez egész más. Mikor néhány hónappal ezelőtt januárban ott karamboloztam a kereszteződésben, akkor – most nem az az érdekes, hogy vétlen voltam, hanem az, hogy – amikor kiszálltam az autóból, és eléggé úgy egy-két másodpercig nem voltam annyira teljesen magamnál. Akkor odajött hozzám egy férfi, akiről később tudtam, mert hogy ő mondta, hogy ő jött mögöttem, és azt mondja. „Én láttam, hogy maga volt a vétlen fél. Ha akarja, szívesen tanúskodom.” S akkor azt kértem tőle, hogy adja meg nekem a nevét, meg a telefonszámát. Fogtam a naplót, akkor beírta ő maga, mert én még nem voltam teljesen magamnál, beírta a nevét meg a telefonszámát. Milyen érdekes, hogy nem tanúskodott, nem kértem őt, hogy tanúskodjon, attól ő még tanú. Egy tanú, és az én naptáramban van egy tanú, ott van névvel, telefonszámmal. Ha nagy szükségem van egy tanúra, akkor fölhívom őt. „Te megígérted, hogy te tanúskodni fogsz, mert hogy tanú vagy.”

Szóval, nem arról van szó, hogy akkor néha úgy összeszedjük magunkat, és nem t’om már, mikor olyan belülről is nem t’om milyen késztetést érzünk, vagy már nem tudjuk magunkat türtőztetni, akkor beszélünk egy kicsit Jézusról. Nem erről van szó, hanem arról, hogy a küldetésünk lényege, hogy Isten azt mondja „Te lehetsz egy tanú.” Hogy ez egy „egész estés film”, ha szabad így mondani, szélesvásznú. Szóval ez napi 24 órás dolog. Te akkor magadra tekinthetsz úgy, hogy te egy tanú vagy.

Eszembe jutott egy élményem. Pár hónappal ezelőtt vidéken tartottam egy előadást. (Egész…! Ja, legyél egészséges! Igen.) És odajött hozzám két fiatalember. Látszott, hogy éppenséggel a tanúskodásnak a világában vannak, azt mondják. „Nagyon tetszett ez az előadás, kétség kívül. Miért nem szerepelt benne többször az, hogy <<Isten>>? De még az is kevés, mert többször kellett volna, hogy szerepeljen benne <<Jézus>>.” Hát mondtam neki, hogy ez az előadás, ez most egy másik témáról szólt. De hogy én nagyon remélem, hogy ebben az előadásban is ott volt Isten is, meg Jézus is. Nem tudom, hogy ha figyeltél azokra a történetekre, vagy figyeltetek, amiket mondtam, szerintetek Isten benne volt-e ezekben a történetekben? Látszott, nagyon nem tetszett ez nekik. „Jó, jó, jó. Hát per… jó, jó…, de akkor se jó.” Akkor, olyan nagyon szigorúan és kritikusan elmentek, én egy kissé kényelmetlenül éreztem magam, nesze neked tanú. A következő valaki, jött egy 60 éves hölgy, azt mondja könnyes szemmel. „Hát, tudja, én évtizedek óta nem járok templomba. Én egy orvosnő vagyok. Hát itt ez az előadás arról szólt, hogy… Hát de itt tulajdonképpen minden Istenről szólt. Hát én ezt nagyon köszönöm magának.” Egymás után jött ez a két élményem.

Ezt a két történetet nem magam miatt akartam elmondani, hanem amiatt, hogy van különbség aközött, hogy valaki arra érez késztetést, hogy tanúskodjon, vagy aközött, hogy Isten megbízza őt azzal, hogy tanú legyen, és akkor az napi 24 óra. De közben az nem azt jelenti, hogy állandóan azt mondom, hogy „Jézus, Jézus, Jézus.” De én magam az ő tanúja leszek, és lehetek. Látok a kettő közt különbséget.

Tehát akkor a második így szól. Először van a küldetés, akkor rájövök, hogy a küldetésből nem az származik, hogy valamit mondanom kell, vagy valamit csinálnom kell, hanem hogy valamivé válnom lehet, még pedig tanúvá, és akkor az leszek napi 24 órában. Akkor jön a következő, hogy és ehhez akkor elkezd engem eltölteni Isten ereje. Hogy hát ez, ha az ő tanúja vagyok, akkor a saját erőm kevés lesz.

Biztos ismeritek ezt a modellt, ezt már mindenki ismeri. Személyiségmodell, ösztön én, én, felettes én. Na tessék, a vasárnapi misében! Hova jutottunk? De ezt azért akarom mondani, mert szerintem mindannyiunknak van élményünk arról, hogy milyen az ösztönök ereje, tudjuk milyen. Ösztönkésztetés ereje, ismerjük ezt az erőt. Kétség kívül az ösztönkésztetés erejében ott van a Szentlélek Isten. Hogy milyen irányba viszem, az már egy másik kérdés. Mit kezdek vele? Az nem lényegtelen dolog. De magát az erőt átjárja a Szentlélek. Aztán ott van az én. Tudjuk, milyen az én erő. Mikor valaki ki tud állni, azt tudja mondani „Majd én megcsinálom, na, gyerünk!” Kompetensnek érzem magam, rátermettnek, késznek, fölkészültnek. Én erő, hát ezt is ismerjük. Kétség kívül az énünket is átjárja Isten Szentlelke. Hogy aztán mit és hogyan csinálok, az egyáltalán nem lényegtelen. Aztán mindannyian ismerjük a felettes én erejét. Mikor egyszer csak szól, tényleg, mintha felülről szólna egy hang, és azt mondja „Ezt csináld! Azt ne! Ez bűn. Ez erényes. Ez jó, ez igaz, az hamis, világos, sötét. Ez nagyszerű.” Ismerjük ezt az erőt mi mindannyian. Ezek Isten közvetett erői.

Közben létezik egy negyedik fajta erő, amikor valamit megsejtünk és átélünk Isten közvetlenebb erejéből, a Szentlélek közvetlenebb erejéből. Ezért milyen érdekes, ahogy a lélektan azt mondja, van ösztön én, meg van én, és van a felettes én. Isten közvetlenebb ereje, a Szentlélek ereje éppen abban különbözik ettől a háromtól, hogy nem énszerű. Mert ez a három; ösztön én, én és felettes én… de a Szentlélek ereje nem énszerű. Hogyha most szánnánk egy 5-10 percet az elmélyülésre, nagyon gyanítom, hogy mindegyikünknek van már tapasztalata erről az erőről, ami nem énszerű, és mégis átéltük már, meglátogatott bennünket, megajándékozott minket.

A harmadik gondolat tehát ez. Először küldetés, aztán rájövök, hogy ki vagyok, hogy tanú, és utána megpróbálom befogadni, és megpróbálom magamon keresztül átengedni azt az erőt, ami nem énszerű erő.

Aztán a záró gondolat. Hogy ahogyan Jézus fölmegy a mennybe, az Atyához. Így hozza, valahogy ezt a képet sugallja a szent szerző, hogy miközben megáld bennünket, megy föl a mennybe. Az áldás közben is megy föl, vagy miközben megy föl is még áld bennünket. Mit jelent ez az áldás? Talán meg fogtok mosolyogni ezért, de még Óbudán voltam, és akkor ott nagyon sokat kellett miséznem. Nem egyszer akkor vasárnap négy mise. Néha az volt az érzésem, hogy már mást se csinálok, mint hogy misézek. És akkor „Áldjon meg benneteket… áldjon meg…” És akkor hirtelen, ahogy ez úgy elfogott, hogy ezt csinálom napi 24 órában, hirtelen a rossz érzésem az lett „És engem ki áld meg?” Itt reggeltől estig áldalak benneteket, és hát énvelem mi lesz? Én meg csak úgy kókadozok, kornyadozok? Hát engem ki áld meg? Akkor ott egy kicsit el is szomorodtam, hogy nekem kéne egy kis áldás. Aztán ahogy ott kornyadoztam, kókadoztam, egyszer csak úgy hirtelen az jutott eszembe „Jaj Feri, te egy milyen csacska vagy! Hát egy csacskaság ez! Mindig, amikor te közvetíted Isten áldását, az az áldás átmegy rajtad.” Hát hogy nem is tudok úgy áldást közvetíteni, ez nem úgy van, hogy úgy csak pattan rólam, hanem átmegy rajtam, átjön, és akkor úgy. Hát hogy de nagyszerű dolog ez. Akárhányszor megáldottam valakit, közvetítettem Isten áldását, ez átment rajtam. Valahogy az Isten ezt olyan kedvesen, jó szándékkal találta ki. Valaki minél inkább megáldja a többieket, annál inkább részesedik belőle.

Itt hadd tegyek akkor megint egy különbségtételt. Az sem mindegy, hogy azt gondolom, na igen, most akkor adok egy áldást, közvetítek egy áldást. Hát ezt mi is tudjuk csinálni, nem kell papnak lenni ahhoz, vagy pedig hogy szeretnék egy áldott ember lenni. Hogy szeretnék az által áldás lenni, hogy én magam áldott emberré válok.

Végül, amikor úgy távozik el Jézus erről a Földről, hogy a tanítványoknak az emlékében úgy él, hogy úgy ment el, hogy közben megáldott bennünket. Az áldott Jézus, és hogy az áldott Jézus áldó Jézus. Hogy ez a kettő milyen, milyen természetesen, valahogyan egyben van ebben a képben.

A mai vasárnap tehát éppenséggel szomorkodhatnánk is, hogy Jézus fölment a mennybe, de eszünkben sincs. Mégpedig azért nem, mert ahogyan fölmegy, és mielőtt fölmegy, valahogy olyan sokszínű ajándékot hagy ránk, azt se tudjuk, éppen melyiket nézzük, melyiket bontsuk ki, melyiknek örüljünk, és melyikkel játsszunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli