Lk 18, 1-8 – Évközi 29. vasárnap

2016.10.16. vasárnap: ÉVKÖZI 29. VASÁRNAP

Valahányszor Mózes felemelte kezét, Izrael volt az erősebb

Olvasmány (Kiv 17,8-13)

Eljött ekkor Amalek, és harcra kelt Izrael ellen Rafidimban. Mózes ekkor azt mondta Józsuénak: ,,Válassz ki férfiakat, és vonulj hadba Amalek ellen! Én pedig holnap a domb tetejére állok, kezemben Isten botjával.’’ Józsue úgy tett, ahogy Mózes mondta, és harcba bocsátkozott Amalekkel. Mózes, Áron és Húr pedig felmentek a domb tetejére. Valahányszor aztán Mózes felemelte kezét, győzedelmeskedett Izrael, ha azonban egy kissé leeresztette, Amalek kerekedett felül. Mózes keze azonban elfáradt. Fogtak tehát egy követ, és odatették alá. Ő ráült, Áron és Húr pedig kétfelől felemelve tartották a kezét. Történt aztán, hogy keze nem ernyedt el naplementéig, és Józsue megfutamította Amaleket és a népét kard élével.

Szentlecke (2Tim 3,14 - 4,2)

Te azonban tarts ki abban, amit tanultál, és amiről meggyőződtél! Hiszen tudod, kitől tanultad, és gyermekkorod óta ismered a szent Írásokat, amelyek a Krisztus Jézusban való hit révén üdvösségre szolgáló bölcsességet adhatnak neked. Minden Istentől sugalmazott írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságban való oktatásra, hogy Isten embere tökéletes és minden jótettre kész legyen. Kérve kérlek Isten színe előtt, és Krisztus Jézus előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat, az ő eljövetele és országa által: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts minden türelemmel és tudománnyal.

Evangélium (Lk 18,1-8)

Arról is mondott nekik egy példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni. Így szólt: ,,Az egyik városban volt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Volt abban a városban egy özvegyasszony is, aki elment hozzá és kérte: ,,Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben!'' Az egy ideig nem volt rá hajlandó. Azután mégis így szólt magában: ,,Bár Istentől nem félek, és embertől nem tartok, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül is idejöjjön és arcul üssön.''’’ Azután így szólt az Úr: ,,Hallottátok, mit mond az igazságtalan bíró? Hát Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Vajon megvárakoztatja őket? Mondom nektek: hamarosan igazságot szolgáltat nekik. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?’’

Vasárnapi beszéd

Elég rendkívüli ez a példabeszéd abból a szempontból, hogy párját ritkítja, ahogyan a példabeszéd elején nem csak az történik, hogy van egy helyzet, amiből általában a szentírásban a példabeszédek megszületnek, hogy egyszer csak Jézus valamit nagyon el akarna mondani, és úgy dönt, hogy egy történet révén tudja talán leginkább elmondani azt a hallgatóságnak. Hanem hogy itt az történik, hogy a szentíró, az evangélista valahogy minthogyha adna egy sorvezetőt, úgy jó előre megmondja, hogy miről szól a példabeszéd. Ez elég ritka, hogy „Jézus akkor mondott egy példabeszédet arról, hogy szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.” Elég szájba rágós, ugye? Jézusnak a történetei és példázatai valahogy sokkal inkább úgy születnek, hogy úgy hallgatjuk, azt se tudjuk miről szól pontosan, meglepődünk, a végén is még hehhhh, hogy is van. De itt aztán jó előre megmondják nekünk, hogy mit kell gondolni. Aztán pedig még a történet végén is ott van az a mondat, hogy „Ezért aztán szüntelenül kell imádkozni, és, és, és…”

Mi is a fő üzenet. Nem is ez az érdekes, nem az az igazán nagy kérdés, hogy Isten igazságot szolgáltat-e a választottainak, azoknak, akik hozzá fordulnak, hanem a nagy kérdés az, hogy talál-e hitet a Földön? Egy kicsit olyan modoros, nem? Valahogy olyan sok, kicsit úgy nagyon megmondják nekünk, hogy most miről is szól ez a történet. Valahogy, mint hogyha nem is Jézusnak a stílusa lenne ez. Miért gondolhatjuk azt, hogy itt érdemes már ebből a jelenségből kiindulnunk? Azért, mert hiszen miről szól a történet? Többször elhangzik, igazság, igazságosság, igazságot szolgáltat majd Isten. Hát mondjuk ki az az első és legfontosabb személy, akinek Isten nem szolgáltatott igazságot a földi életében? Ez mondjuk Jézus. De kétség kívül azzal, hogy őt el lehetett ítélni, és meg lehetett ölni, mondhatjuk azt, hogy a földi életében a haláláig Isten nem szolgáltatott Jézusnak igazságot. Aztán amikor a szentírás megíródik, ez a történet is, már eltelt jó pár évtized, 20-30-40 éveket mondhatunk egész nyugodtan. Tehát már nagyon sokan vannak olyanok, akik várták azt, hogy Isten igazságot szolgáltasson nekik, és nekik se szolgáltatott igazságot.

Ezért amikor a történet így, a mai formájában végül is leíródik, nem csoda, hogy nagyon körbe kell írni, hogy tulajdonképpen akkor ez hogy is van, és akkor, akkor végül úgy mondani egy mondatot, hogy hát hagyjuk is az Isten felé eső részt, inkább magatokkal foglalkozzatok. Erről szeretnék most beszélni. Tulajdonképpen mi, akik azt mondjuk, hogy mi keresztények vagyunk, Krisztus hívők, Istenre tekintünk, és Őrá nézünk úgy, hogy ő az Igazság. Hogy akkor hogy van az, amikor velünk valamilyen igazságtalanság történik, Isten hogyan szolgáltat nekünk igazságot?

Az első gondolatom rögtön, csak bevezetésként még, utal a múlt vasárnapi beszédre, ahol minden magyarázat nélkül csak úgy tulajdonképpen bátorkodtam azt mondani, hogy nem, a földi élet keretei között Isten nagyon sokszor nem szolgáltat igazságot. Igen, de akkor hogyan őrizzük meg a hitünket? Tehát akkor egy olyan helyzetben találtuk magunkat, hogy újból és újból, mintha természetes csalódásoknak lennénk kitéve. „És nem, és nem, és nem.” Minthogyha nem mindenkinek lenne elég az, hogy azt mondja „Igen, a halálunk után.” Hogy egy tágabb nézőpontot kell fölvennünk ahhoz, hogy igazolva lehessék az, hogy Isten igazságot szolgáltat, vagy az ember igazságát igazolja. Van, akinek ez elég lesz, és van, akinek pedig nem.

Képzeljünk el egy gyereket. Ez a gyerkőc átéli életének talán első nagy igazságtalanságát, valahogy ott van már az óvodában, vagy ott van az osztályban, és akkor igazságtalanul bántják őt, vagy kicsúfolják azt a kislányt, vagy megverik azt a kissrácot. Vagy az is lehet, hogy történik vele valami, esetleg beteg lesz, és ott van, és kérdezi aput és anyut. „De ez most hogyan történhetett meg? Miért nem védtél meg, apa? Miért nem voltál ott? És anya, anya, ugye akkor ez többet nem fordul elő, és nem lesz ez többet?” Akkor ott van ez az anyuka, és ez az apuka, és tulajdonképpen mi felnőttként tudjuk, hogy nagy valószínűséggel ilyesmi fog még vele történni. Eddig, ameddig csak bírtuk és tudtuk, ott voltunk, hogy megvédjük őt. És hogy pontosan tudjuk, hogy egyre több olyan helyzet lesz, hogy nem tudjuk megvédeni. De hát most itt van, és sír, és zokog, és fogja az apukájának a nyakát, és belecsimpaszkodik. Markolja anyukájának a kezét. „Mondd meg anya, hogy akkor, akkor ez hogy van?!” Hogyha mi, valamiféle felnőtt realitással válaszolnánk ennek a kisfiúnak vagy kislánynak, akkor a következőt mondhatnánk. „Igaz, hogy még csak öt éves vagy Robikám, vagy Marikám, még csak négy múltál, de a helyzet az, hogy megérett az idő, hogy elmondjam neked, bárkivel bármikor bármi megtörténhet.” Mosolygunk rajta, de kínunkban, ugye. Hát ez olyan rosszul hangzik, hogy valami olyan fantáziám lesz erről a mondatról, amit egy négy vagy öt éves gyereknek elmondanánk a realitás fönntartása érdekében, hogy vagy gonosz ez a szülő, vagy pedig hát fogalma sincs, hogy ez majd hogyan fog hatni a gyerekére, vagy hát… na, hát ilyet nem mondunk.

De akkor, akkor mi fog történni? Például az fog történni, hogy ott van ez a kisfiú, és ez a kislány, és ahogy sír és sír, tulajdonképpen egy valami egyre biztosabb lesz számára. Mégpedig az, hogy apa most itt van, hogy itt van, mert most még fogom a nyakát, és itt van, és itt van, és tulajdonképpen érzem is, hogy a könnyeim ott folynak le a nyakán. Vagy hogy anya itt van, és egész izzadt lett már a tenyerem, ahogy fogom az anyának a kezét. És átélem azt, hogy tényleg lehet, hogy velem igazságtalanság történik, vagy valami, amivel kapcsolatban föltehetem a kérdést, hogy „Miért, miért pont velem történt? Miért pont most, miért pont így?” De közben lesz egy tapasztalatom, ezt így nevezhetném meg, ebben a rettenetes bizonytalanságban, amit a gyerek nem így fogalmaz meg, hogy bármikor bárkivel bármi megtörténhet, most ebben a pillanatban azt élem meg, hogy „De te most itt vagy.” Hogy a személy, hogy valaki, akit most így mondok, hogy apa és anya, hogy ő itt van. Magam se tudom pontosan megfogalmazni, hogy ez most mit is jelent nekem, de ez jó. De tényleg, nem volt ott, amikor megvertek az óvodában, de most, hogy itt van, most ez jó. És tényleg, nem volt ott anya, hogy kiálljon értem és megvédjen, tényleg így volt, de most annyira jó, hogy itt van.

Amikor a hitünk elkezd kialakulni, hogy mit kezdjünk azzal, hogy Isten mit tesz velünk, amikor igazságtalanság történik, az első és legfontosabb üzenete az, hogy szól az apukáknak és anyukáknak, hogy legyenek ott a gyerekeikkel. Hogy lehessen a nyakunkba csimpaszkodni, meg a kezünket megfogni, és hogy át tudjuk ölelni, és azt mondja „Miért van 40 fokos lázam? Nagyon rossz, apa, csinálj valamit!” Az apa nem tudja, mit kell csinálni, és megengedi a hideg vizet, és tudja, hogy a gyereknek ez még rosszabbul fog esni. Az első gondolat, hogy ebben az alig-alig jó értelemben megragadható helyzetben mégis csak lesz valami nagyon fontos, hogy apa és anya van, és hogy most itt vannak.

Aztán a második. Miközben nem oldódik meg ezzel egy csapásra az igazság, meg igazságtalanság, meg az igazam kérdése, és ott feszül az, hogy miért és miért, aközben egyre inkább lesz azzal kapcsolatban is élményem, hogy anya csinál valamit. Például, hát most palacsintát csinált. Nem szokott, este 11-kor nem szokott palacsintát csinálni, de most csinál. Ez olyan jól esik, és valahogy átérzem, hogy tulajdonképpen ez egy rendkívüli este. Hát a palacsinta rendkívüli, és kiment a kamrába, és az eperlekvárból tett bele, mert az a kedvencem, és ez annyira jó. Tulajdonképpen most egy picit mintha el is felejtettem volna, hogy mennyire fájt, amikor megvertek, és hogy hát tulajdonképpen nem is tudok a jobb oldalamon feküdni, mert nagyon fáj a könyököm. De hát azért ez a palacsinta!

A második gondolat így szól, hogy tulajdonképpen egyszer csak élményszerűvé válik nem csak az, hogy van valaki, aki itt van, vagy valakik, akik itt vannak, hanem az, hogy ezek a valakik cselekednek értem. Az az érdekes, hogy nem mentettek meg engem, és lehet, hogy legközelebb se tudnak megmenteni, de csinálnak nekem palacsintát. Nem tudjuk, hogy az emberi léleknek ez miért esik jól, de valahogy jól esik, valami ilyenkor mégis csak történik velünk. Valami olyan fontos történik velünk, ami számít akkor is, amikor majd valami igazságtalanság fog történni. Hogy ezek a palacsinták, ezek az ölelések és puszik, ezek számítanak nekünk.

Aztán egyszer csak van egy harmadik valami. Amikor lehet, hogy már túl vagyok a könnyön, és a síráson, és már nem 40 fokos a lázam, már 36.8, de még két napig nem megyek be a suliba. Ilyenkor azért már valamiről tulajdonképpen beszélgetni is lehet, és akkor apukám azt mondja, hogy „Te tudod ám, hogy igen, olyan lehetséges, hogy igazságtalanság történik valakivel. De tudod, hogy igazából mi a leglényegesebb?” Hát persze én azt gondolom, hogy valakinek jól meg kell vernie azokat, az a leglényegesebb. De apukám nem ezt mondja. Apukám valahogy váratlanul azt mondja, én erre nem gondoltam. „Tudod, olyan lehet, hogy igazságtalanság ér téged, és te igaz ember maradsz.” Na erre nem gondoltam, nem, ez nem, nem, jobb lenne egy kis verés oda, apa. Nem jönnél be úgy első napon? Nem, az valahogy jobbnak tűnik nekem a bosszú, jobban is esne, úgy elsőre mindenképp. Igen ám, de valahogy aztán apa elmegy, és én ott maradok ezekkel a gondolataimmal, hogy „igaz embernek lenni”. Hogy ez válasz lehet az igazságtalanságra? Lehet, hogy eltelik 1 év, lehet hogy 11 év telik el, vagy 41, és egyszer csak valahogy, valahogy hirtelen megterem annak a gyümölcse, hogy apukám azt mondta, hogy sajátos módon az igazságtalanságra válasz lehet a bosszú, de hogy válasz lehet az, hogy én igaz ember vagyok.

Azért, mert amikor igazságtalanság történik velünk, akkor abban mindig benne van az, még ha nem is mondják ezt ki, az üzenet így szól: „Látod, ezt veled meg lehet tenni. Látod, hogy nem számítasz? Látod, hogy nem tudod megvédeni magad? Látod, hogy azt csinálok veled, amit akarok? Látod, hogy úgy lesz, ahogy nekem a kedvem diktálja? Látod, hogy te szinte nem is számítasz? Ki vagy te egyáltalán? Még egyáltalán azt is megkérdőjelezem, hogy te ember vagy, ha ezt veled meg lehet csinálni.” Ezek az üzenetei az igazságtalanságnak. Amikor valaki azt mondja, hogy az igazságtalanságra válasz lehet az, hogy én igaz vagyok, ez egy valódi válasz. Mert te azt üzented nekem, hogy te talán nem is vagy értékes, és nem számítasz, és talán ember se vagy. És amikor én kiállok, és azt mondom, hogy „De én igaz maradok.”, ez válasz, és ezt apukám mondta 6 évesen. Nem sokat értettem belőle, mert jobb lett volna, hogyha megveri a Robit, sokkal jobb lett volna. De most, így valahogy egy kicsit később, hajj, a nemjóját! Azért eszembe jutott időnként, egyszer-kétszer ez. Igen.

Aztán ebből valahogy következik egy negyedik, negyedik, nem is tudom mi ez. Ez pedig az, hogy ahogyan biztos lett számomra a személy, még ha nem is tud megvédeni minden bajtól, és nincs mindig ott, amikor azt gondolom, hogy most be kellene avatkoznia, és nem avatkozik bele mindig, de hogy mégis megéltem, hogy előbb-utóbb elérhető apa és anya, és hogy cselekednek értem. Aztán az is, hogy tudom, hogy nekem mit lehet itt csinálni, hogy igaz ember lehetek. Egyszer csak valahogy belépek egy másik világba. Valahogy egyszer csak kitágul a világ, és rájövök, hogy itt valami sokkal több van, mint az, amitől úgy rettegtem, hogy az igazságtalanság el fog engem nyelni. Hogy itt egyszer csak valahogy elpusztulok, beledöglök abba, abba ami megtörténhetett velem, hogy ez egyáltalán megtörténhetett.

Belépek egy tágabb világba, amit szívem szerint most így mondanám, hogy Isten országa. Hogy egyszer csak belépek ide, és ez azért egy nagyon fontos lépés, mert egyszer csak felnőttként a következőre találok: abbahagyom Isten idealizálását. Hogy eddig azt gondoltam, hogy ha Isten tökéletes és teljes, és ő a Szent, akkor az azt jelenti, hogy hát akkor végül is ez azt kellene, hogy jelentse, hogy nem történhet velem semmi baj, nem történhet igazságtalanság, hogy az sosem esik majd meg velem. Hát, ha Ő a Mindenható, az Igaz Isten? Hát akkor… nem történhetne semmi baj. Hogy akkor az ő szeretetének elég kellene lennie ahhoz, hogy semmi rossz ne történhessen.

De most, hogy beléptem Isten országába, most elkezdem ezt egy picit árnyaltabban látni, és egyszer csak valahogy Istennel kapcsolatban kezdem fölfedezni azt, amivel megbízta az én apukámat meg anyukámat, meg persze a nagymamákat is mind, meg a nagypapákat, hogy legyenek ott, amikor, amikor már muszáj, hogy ott legyenek, és hogy csináljanak nekünk és értünk legalább egy palacsintát. És hogy közben mondjanak nekünk egy-két olyan igazán fontos mondatot, ami nem arról szól, hogy add vissza. És hogy miután mindig vannak emberek, akiket Isten megbíz ezzel, most tulajdonképpen valahogy ki is tágult a szívem, és valami, valahol már máshol vagyok, nem ott, ahol az élet azzal fejeződik be, hogy valakivel igazságtalanságot lehet elkövetni. Hogy most már tudom, hogy máshol fejeződik be az élet és a történet, és közben pedig átélem, hogy talán Istent már nincs szükségem idealizálni, hogy megvagyok e nélkül is, hogy nem kell őt úgy látnom, ahogy a vágyaimban volt két évesen, és négy évesen, hanem talán egyre inkább láthatom úgy, ahogy van. S akkor egyszer csak eljutok egészen Jézusig, és elkezdem őt látni úgy, ahogy van. Ezért egyszer csak az, ahogyan ő ott van a kereszten, ez számomra erőforrás lesz.

Itt van ez a történet, amiben jó előre megmondták nekünk, hogy hogyan gondolkozzunk róla. Azért, mert nem olyan könnyű gondolkozni róla, akartak nekünk segíteni. Tulajdonképpen hálásak vagyunk, mi utókor, hogy akik leírták ezt a történetet, ennyire alánk akartak dolgozni. De leginkább mégis csak azért vagyunk hálásak, mert hogy voltak, és vannak emberek az életünkben, és mi magunk is ilyenné lehetünk, akiknek a nyakába bele lehet csimpaszkodni, vagy akinek a kezét meg lehet fogni, akit össze lehet sírni, vagy könnyezni, akik meg tudunk sütni egy palacsintát, vagy egy madártejet, és végül el tudunk mondani talán csak egyetlen mondatot, amire érdemes visszaemlékezni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli