Mt 25,1-13 - Évközi 32. vasárnap

„Íme, jön a Vőlegény! Menjetek eléje!”

Olvasmány (Bölcs 6,12-16)

A bölcsesség ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és rátalálnak, akik keresik. Már előre megmutatkozik azoknak, akik vágyódnak rá. Aki korán reggel keresni kezdi, nem kell fáradnia, mert ajtajánál ülve találja. Róla elmélkedni tökéletes okosság, aki érte virraszt, hamar megszabadul a gondtól. Hisz maga megy, s megkeresi azokat, akik méltók rá, barátságosan megjelenik nekik az utakon, és minden szándékukban találkozik velük.

Szentlecke (1Tessz 4,13-14)

Testvéreim! Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el.

Evangélium (Mt 25,1-13)

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!

Vasárnapi beszéd

Majdnem minden beszédet úgy szoktam kezdeni, hogy kiemelek egy sort az evangéliumból, és aztán hozzá igyekszem fűzni az elmélkedésnek a gondolatait. De most nem ezt csinálom. Most nem belülről szeretnék valahogy kifelé haladni, hanem másképpen, ránézni erre a történetre veletek együtt, és valahogy azzal kezdeni, hogy: De érdekes ez a történet! Mintha ebben a történetben másképp lennének a dolgok, mint általában Jézus példabeszédeiben. Mint hogyha ez egy feje tetejére állított történet lenne, egy szokatlan történet. Miért mondom ezt? Azért, mert ha valamire számítanánk, vagy valamit természetesnek vennénk az Isten országa logikája és belső világa alapján, hát akkor legalábbis az, hogy amikor ott van az a helyzet, hogy már a menyegzőre minden kész van, csak egy kis olaj kellene, és azt mondják azok a balgák: „Adjatok nekünk is! Belerakjuk az olajat, világítunk, jön a lakodalom, a menyegző.” S akkor azt mondják, hogy „Nem adunk. Menjetek, vegyetek magatoknak!”? De még mondhatnánk, hogy ez elmélyíti a történet drámaiságát, de majd a vége jó lesz. Hát, nem mondanám. Ennek a történetnek a vége mondjuk az öt balga szűznek biztos, hogy nem jó. Az, hogy bezárják az ajtót, már ez egy kicsit furcsa. És amikor odajönnek, és kopogtatnak, úgy megint csak várnánk azt, hogy Jézus olyan szépen befejezi. Hogy aztán addig-addig kopogtattak, megesett rajtuk a szíve… Hát, meg különben is, lakodalom. De az, hogy zárva marad az ajtó, hogy így fejeződik be Jézusnak egy példabeszéde, nem mondom, hogy példa nélküli, de hát, igen csak ritka.

És erről szeretnék most akkor beszélni, hogy valahogy ez a példabeszéd, ez a történet egy szokatlan történet. Nem úgy hangzik, és nem úgy fejeződik be, és talán nem is ugyanazt váltja ki belőlünk, mint egyébként Jézusnak a példabeszédei. De ráadásul abból a szempontból is, úgy szíven talál bennünket és szokatlan, hogy az evangéliumoknak a történetei akár, ha az ünnepekhez kapcsolódó történeteket nézzük, hát azok se erre a logikára alapulnak. Mert mindegyikben ott vannak a nehézségek, a megpróbáltatások, a sötétség, a küzdelem, sőt, ott van az igazságtalanság, és aztán jóra fordulnak a dolgok. Hát nemde így van Karácsonykor, amikor sötét van, és keresik az újszülött Messiást, és nem találják, és nehézségek vannak, és végül áhh, ott van, és Dicsőség a magasságban Istennek! És ez Húsvétkor is ugyanígy van. Ártatlanul elítélik, szenvedés, halál – de harmadnapra föltámad, és találkozik a tanítványokkal. Így van Pünkösdkor is, hogy ott vannak, és egyedül vannak, és Jézus elmegy, és fönt van a mennyben, és egyszer csak erő tölti el a tanítványokat, és nyelveken beszélnek.

Hát, mit kezdjünk ezzel a történettel? Ráadásul – még most ezt csak úgy, olyan végső adalékként mondom – hogyha bármelyikünk azt mondaná „Jó, én értem a történetet: kell az olaj.”, ez egyébként egy jó magyarázat. Hogy valaki eljut oda, hogy a történet azt mondja nekünk, a lámpában legyen olaj is, mert különben nem lesz világosság. És mondjuk akkor meghallgatjuk ezt a történetet, de hogy van tovább, mi az olaj? Ez a történet még azt sem árulja el, hogy mi az olaj, csak azt mondja, az fog nektek kelleni. Szóval ez nem egy derűs történet. De kétségkívül, az Isten országáról szól. Ezt már csak onnan is tudhatjuk, hogy Jézus azt mondja, hogy ez arról szól. De hogyan szól akkor Isten országáról? Erről szeretnék most beszélni.

És hogy a következő gondolat még egy picit átvezessen a mondandónkhoz, de kapcsolódjon a bevezetéshez is, hogy amikor ott vagyunk ebben a helyzetben, hogy „Na, kéne az olaj.”, nemde a naiv hitünkkel, vagy talán egy picit a fölszínes hittel, az oktalan hittel úgy a szánkra jönnének azok a klasszikus megoldások: a hit, a remény és a szeretet. Úgy, ahogy ezt szoktuk mondani, hogy: „Csak bízni kell.” Hát, mondjuk az öt balga szűznek mondhatjuk, hogy „Csak bízni kell.” Aztán az ajtót meg nem nyitják ki nekik. Aztán a másik, a reményre vonatkozóan, ahogy szoktuk mondani: „A remény hal meg utoljára.” Hát, ezt nem is kommentálom. És a harmadik, a szeretetre vonatkozó, ahogy ezt szoktuk egymásnak mondani: „Szeretettel mindent meg lehet oldani.” Hát, ebben a történetben a szeretettel egyáltalán nem lehetett mindent megoldani. És egyébként, hogy csak egy pici megjegyzést fűzzek hozzá, nem is kaptunk olyan ígéretet, hogy a szeretettel mindent meg lehet oldani, hanem hogy kétségkívül, a szeretet része a megoldásnak. De hogy mindent meg lehessen vele oldani? Hát ilyen ígéretről nem hallunk. A szeretet része a megoldásnak, de nem lehet vele mindent megoldani.

Szóval ebben a történetben valahogy semmi sincs úgy, mint ahogy szoktuk. Valahogy, mint hogyha a hitünkben ez a történet nem a békesség felé indítana minket, hogy azt mondjuk: „Jaj, de jó volt ez a vasárnapi szentmise, és benne ez a gyönyörű példabeszéd! Úgy megerősödtünk, nagyobb lett bennünk a béke.” Nem, ez a példabeszéd épp a másik irányba visz bennünket, ezt nevezhetjük úgy, hogy kihívás. De mi ez az irány? Ezt szeretném most nagyon röviden elmondani. Mondanék itt vagy hét-nyolc pontot, de csak megemlegetem őket.

Az első. Mi az, amit megszoktunk, és mi az, ami itt van? Ebben az összefüggésben szeretnék beszélni. Itt, amiről a történet szól, az, hogy itt nem Isten hozza a fényt, hanem az ember. Nincs betlehemi csillag, amit aztán majd követünk, és rátalálunk a Megváltóra. Ebben a történetben a fényről az ember gondoskodik. Ugye nem kell még hosszabban részleteznem ezt? Csak ennyiket akarok mondani. Ez egy példabeszéd Isten országáról, amiben a fényről nem Isten gondoskodik, hanem mi.

Azután, a második gondolat így szól: Ebben a történetben nem Isten cselekszik, főképpen nem tesz csodát, ebben a történetben az ember cselekszik. Ahogyan megveszi az olajat, időben elkészíti, magával viszi, hogy amikor sötét van, be tudja tenni a lámpába, és ne fogyjon ki a fény, amiről nem Isten gondoskodik, hanem ő. Tehát ebben a történetben nem Isten cselekszik, hanem mi.

A harmadik gondolat így szól: Ebben a történetben – nehogy valaki félreértse – nem Isten a mindent tudó, mindenható, hanem ebben a történetben az ember az okos. Az ember a maga okosságával rájön, hogy mit érdemes csinálnia, hogy tudja hozni a fényt, amit nem Isten hoz ebben a történetben, hanem ő. Ebben a történetben az ember az okos.

A következő gondolat így szól: Ebben a történetben nem Isten az, aki a tudásával és a „minden tapasztalatával” segítségére siet az embernek, valami olyasmit mondva, amit az ember persze nem tudhat, mert az ember kicsi, hanem ebben a történetben az ember a maga tapasztalatát használja. És úgy tűnik, hogy az itt elég is. Ebben a történetben nem Isten hoz be valami újat, amit mi nem tudtunk, hanem az ember használja azt a tapasztalatát és bölcsességét, amit tudhat.

Következő gondolat: Ebben a történetben nem jelenik meg ott, abban a drámaiságban, ahogy sötét van, és a sötétben az ember vágyakozik az után, hogy meglássa Istent. Ebben a történetben ott, a világosság nem arra szolgál, hogy meglássuk Istent. Ebben a történetben a szereplők nagyon sokáig nem látják meg Istent. Hanem mit látnak meg a lámpa fényénél? Az utat. Ebben a történetben nem Istent látjuk sokáig, vagy nem Isten az, akit meglátunk, és akkor megnyugszik a lelkünk, hanem mi gondoskodunk a fényről, és az utat látjuk vele.

A következő gondolat így szól: Ebben a történetben nem az a kulcs, hogy az ember bízik Istenben, mondhatjuk így is, hogy az ember hisz Istenben. Ebben a történetben az történik, hogy az ember bízik magában. Bízik magában, hogy amit tudnia kell, azt tudja, és azt meg is teszi, és ő hozza a világosságot. De közben mindez miért van? Hogy amikor a sötétben az ember megy elé Istennek, végül tudjunk találkozni.

Ezért a következő gondolat így szól: Ebben a történetben nem úgy van, mint a tékozló fiú történetében, amit annyira szeretünk, hogy az Isten elébe fut a tékozló fiúnak. Nem, ebben a történetben az ember megy elébe Istennek, és ő viszi a lámpát, hogy lássa az utat.

És végül, ebben a történetben Isten nem úgy tűnik föl, hogy a Mi Atyánk, hanem ebben a történetben úgy tűnik föl minden egyes menyasszonynak vagy ifjú feleségnek, hogy „az én férjem, az én szerelmem, az enyém”. Az én utam, az én lámpám, ezt a világosságot én gyújtom meg, hogy megtaláljam az én Istenemet.

Miről szól akkor ez a történet? Remélem, persze mindarról, amit eddig elmondtam. De most, ha ezt össze kellene foglalni, akkor nem a békességet erősíti meg bennünk, hanem a kihívást. Milyen értelemben? Hogy valahogy arról szól, hogy miközben azt mondjuk: egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, de ez a történet arra hív bennünket, hogy okosan higgyünk. Hogy nem elég csak hinni, hogy okosan higgyünk. És mit jelent ez, hogy okosan hinni? Az a történet, ami itt elhangzik, ahogy fölkever mindent, ahogy egyébként szoktuk a hitünket kifejezni, és ahogyan egyébként Jézus a történeteiben bemutatja Isten országát. És ha azt mondjuk, hogy okosan hinni, ebben az is benne van, és a történetben ott van szó szerint, hogy lehet balgán is hinni. Hogy a balga hit olyan, hogy azt mondjuk, elég lesz bízni, meg majd a remény és a szeretet mindent megold. Hogy létezik olyan, hogy balgán hinni. Létezik olyan, hogy egyoldalúan hinni. Létezik olyan, hogy felületesen hinni, elvakultan hinni, hogy ilyen létezik.

Ez a történet azzal, hogy teljesen máshonnan indul, és teljesen másképp bontja ki Isten országát, mintha azt üzenné, hogy: Rendben van, egy a hit, egy az Isten, egy a keresztség. Rendben van, de ez az egy hit nagyon színes, nagyon sokoldalú, nagyon árnyalt, és nagyon gazdag. És mi rátalálunk nap-nap után a hitünkre, de ez a hit lehet még egyoldalú, egy kissé elvakult, kissé naiv, és a történet arra bíztat, hogy áhh, hogy az Isten országa annál sokkal több.

Most hadd fejezzem be két rövidke történettel. Azért, mert tegnap egy előadást tartottam valahol. Odajött hozzám egy fiatal hölgy, és a következőt mondja: „Feri, én egy gyógytornásznő vagyok, de most a COVID-19 miatt nővérként dolgozom egy kórházban. Azt akarom neked mondani, hogy hallottam tőled két történetet, amit mindig egyben szeretsz elmondani, és én, amikor megyek be a kórházba a betegekhez, én ezzel a két történettel szoktam menni. Hadd mondjam el neked, hogy mi ez a két történet, mert én ezt viszem magammal.”

És ezt csak röviden fogom mondani, mert mind a két történet a jobb térdem elülső szakadt keresztszalagjához kapcsolódik, és ez pedig nem része az evangéliumnak. De a történet még lehet, mégpedig abból a szempontból, hogy mikor először műtöttek a jobb térdem elszakadt elülső keresztszalagjával, és 24 órán belül lábra kellett állni – erős túlzás – akkor a gyógytornász ott támasztotta a kórháznak az ajtaját. Lehet, hogy rá is szorult a kórház is erre. És amikor én próbáltam menni, néhány lépés oda az ajtóig, meg vissza, és visszafeküdtem az ágyamba, és néztem, mint a gyerek az anyját, hogy: „Na?”, akkor a gyógytornásznő rám nézett, és érzelemtelen arccal azt mondja: „Hogy lehet ezt ennyire rosszul csinálni?”

És a második történet, a harmadik térdműtétemre vonatkozik, de ugyanaz a térd, és ugyanaz a keresztszalag. És ott pedig behoznak egy másik valakit műteni reggel, és visszahozzák, gerincérzéstelenítés miatt nem érez semmit itten lágyrészek felé. Ilyenkor szoktunk késztetést érezni, hogy megismerkedjünk a kórteremben lévő állatokkal, és a kacsával szoktuk kezdeni. A fiatalember betette magának a kacsát, de hát a diszkréció miatt magára húzta a paplant. Amikor úgy könnyebb lett neki itt medence tájékon, akkor kivette a kacsát, és látta, hogy csont száraz. Maga alá nézett, ott volt, amit keresett. Nem volt neki mit tenni, fogta magát, szólt a nővérnek. De a nővér – mondjuk így, pechére – egy gyönyörű szép, huszonéves nővér. Ez a fiatalember olyan vörös lett, mint itt a szőnyeg. Most nem is akarom ragozni, végül a nővér, látva ennek a fiatalembernek ezt a szégyenét és zavarát, azt mondja neki: „Fiatalember, tudja mit? Ez az előző néhány perc maradjon a kettőnk titka.” Ezt olyan meggyőzően mondta, hogy én is elhittem egy ideig, hogy ez talán lehetséges. De minden esetre ott, a kórházi ágyon azt éltem át, hogy ez egy jó hely, hogy én jó helyen vagyok. Hogy amíg ilyen nővérek vannak, jó helyen vagyok.

Ez a nővér ezt mesélte el nekem tegnap este, már jó sötét volt, és elmondta: „Feri, én ezzel a két történettel szoktam elmenni dolgozni. És amikor úgy adja, hogy könnyebb lenne támasztani az ajtófélfát, és azt mondani, hogy lehet ezt ilyen rosszul csinálni, akkor eszembe szokott jutni a másik történet is.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)