Önfeláldozás séma 5.

Köszöntelek benneteket!Elkezdem. Látom, még hogy mozogtok, ami jó jel. Van bennetek élet, de nem akarok belekerülni a spirálba, vagyis hogy mindig várunk, várunk addig, míg mindenki megérkezik. Úgyhogy inkább mondom.Önfeláldozás sémával kapcsolatban beszélgetünk arról, és ez most már több alkalom óta a témánk, hogy hogyan írhatnánk le az elég jó segítőt. De nem öncélúan persze, hanem a sémával összefüggésben igyekszünk összeszedni azokat a jellemzőket, ismérveket, tehát nem az összeset, hanem azokat, amelyek a legfontosabbak abból a szempontból, hogy kiemelkedjék, hogy egy elég jó segítőt mi minden jellemez még azon kívül, azon túl és a mellett, hogy a szónak nagyszerű értelmében különböző szerepekben képes önmagát odaadni, önfeledten, önátadottan. Hogy akár például egy anyai szerepben képes önfeláldozó lenni. Hogy ez mennyire értékes dolog. De hogyha mindez túlterjeszkedik, akkor hiába élem én azt meg egy segítő helyzetben és szerepben, hogy „én érted élek”, hogyha az téged akadályoz, ha az téged korlátoz, ha az nem enged téged fejlődni. Ha fölösleges akadályokat gördítek eléd, és a többi. Tehát erről beszélünk. Most gyorsan elmondom ezeket, ami eddig volt, és aztán gyerünk. Mhh. Az idő rövid. (01:50)

Ismétlés (eddigi pontok)

1. Jól viseli a kritikát és a dicséretet is.2. Képes nemet mondani.3. Eredményességét segítő mértékben fél a kudarctól, a leégéstől és a sikertelenségtől.4. Tudatában van saját szükségleteinek, vágyainak.5. Nem akar minden elvárásnak megfelelni.6. Mer konfrontálódni.7. Haragját képes megélni, kifejezni a többi érzésével, érzelmével együtt.8. Otthonos az intimitásban.9. Mer közel és távol lenni.10. Képes egy rászoruló igényeit, szükségleteit nem kielégíteni.11. Mer szemkontaktusban lenni.(Ezt én most nem merem, csak így olvasok. Ez a legjobb két perc, most nem kell rátok néznem. Nagyon ijesztőek vagytok.)12. Elismeri, fölismeri a gyöngeségeit, korlátait, felelősségének határait.13. Képes magára is figyelni egy kapcsolatban.15. Fölismeri a neurotikus bűntudatát.Erre a sémára csak egy pici utalás, klasszikusan jellemző rengeteg neurotikus bűntudat. Honnan származik a neurotikus bűntudat? Az irreális bűntudat honnan forrásozik? Onnan, hogy ha valakiben nem eléggé tudatos, nem eléggé föltárt, nem eléggé kulturált a lelkiismeret, akkor ővele és őbenne a lelkiismeretnek az alap dimenziója, a világa, amit így hívhatunk, hogy az archaikus lelkiismeret szadisztikus jellegzetességekkel, az úgy megmondja neked, hogy „Rossz vagy, hogy bűnhődj, hogy dögölj meg, hogy te vagy a hibás mindenért, pusztulj bele, rontsd az életedet, nem lehetsz boldog, fizess a boldogtalansággal a hibáidért!” Grr. Ez, ezt csinálja velünk. Hogyha tehát kulturálatlanul él bennünk az archaikus lelkiismeret, akkor jaj nekünk, jaj nekünk. Viktor Frankl – szoktam minden évben idézni ezt a mondását – azt mondja „A világra három dolog hozta a legnagyobb bajt, a legtöbb szenvedést, amit átéltünk ennek a három dolognak köszönhetjük: kulturálatlan lelkiismeret, kulturálatlan szerelmi élet, és kulturálatlan istenképzetek.” Hát ha valami, mi nyomorúságot, Istenre hivatkozva mi mindent csináltunk már! Na! Gyerünk!14. Mer segítséget kérni, és kér is.„Merek én, bármikor leszokom!” Aha csak nem szokik le. Aha. Mer segítséget kérni, és kér is. Tehát nem kell elővennem a tavalyi naptáramat, hogy eszembe jusson és lássam, hogy mikor kértem segítséget idén már, és kiktől. Ráadásul tudok segítséget kérni ettől, attól és amattól. Ez, ez, és akkor itt jön az új. (05:20)

16. Képes kezdeményezni, kapcsolatokat teremteni

Mind a kettő. Egyáltalán képes vagyok kapcsolatot teremteni, oda tudok menni egy másik emberhez, és bár lehet, hogy szorongok, képes vagyok a szorongásom ellenére kezdeményezni valamit. Egy kapcsolatban valami még nincsen benne, és én be tudom oda hozni, föl tudok ajánlani témákat, ötleteket, és lehetőségeket. És lehet, hogy valami egyáltalán nincs az ínyedre, de azért én merek azzal előhozakodni. Háhh!Itt két dolgot szeretnék egymás mellé állítani, ami olyan, mintha kizárnák egymást. Az egyik, mikor valaki Carl Rogers ihletettségű segítő munkát tanul. Akkor megtanuljuk, hogy nem adunk tanácsot, nem kell állandóan másoknak elmondani, hogy mit csináljanak. Hogy maradhatunk nyugodtan nondirektívek, ami egy elég hülye kifejezés, de maradhatunk azért így, nem fáj azért. Hogy nem kell állandóan nekünk megmondani, hogy neki mit kéne csinálni. Hogy mindenki a maga segítője, mindenki a magának a legszakavatottabb segítője. Az eseteknek legdöntőbb többségében tulajdonképpen nincsen szükségünk semmi másra, csak hogy legyen valaki, akivel való kapcsolatunkban föléledhetünk, magunkra találhatunk és rájövünk, hogy mit kell csinálni. A legnagyobb segítség az, ha én nem szólok bele. Hát ezért egy 50 percet minden további nélkül végig tudok hallgatni. (07:10)Vekerdy Tamás szokta volt mondani, mikor hamar befejez egy előadást „Jó, hát akkor most lehet kérdezni.”, s akkor erre mindenki… S akkor szokta volt mondani, hogy „Ugye tudjátok, hogy pszichológus vagyok, és már ezért is tudok hallgatni. Tehát minden további nélkül 5 percet elücsöröghetünk, és akkor majd mondotok valamit.” Hát az, ha egy segítő nem tud 50 percet csöndben maradni és csak hallgatni, az baj. Nem, nem tudod tűrtőztetni magad? Miért ne mondhatná? Hát hadd mondja! És mondja, és mondja, és mondja, és a legvégén föláll és azt mondja „De jót beszélgettünk.” És ő ezt így éli meg, és tulajdonképpen joggal, mert a beszélgetés nem csak szavakkal történik. Én ott voltam, figyeltem. Nem arról van szó, hogy ilyenkor… Láttam egy filmet, amiben amolyan klasszikus freudi analízisben részesült a kliens, aki ennek okán feküdt, és mögötte az analitikus ugye, azért, hogy picit se befolyásolja azt, ami elhangzik, és a… Tényleg úgy van, hát ott vagyok, akkor már mondjuk csukva a szem, és mondja, mondja, és akkor a filmben legalább tízszer megtörtént, hogy ahogy éppen elmondja, hogy „…és akkor gyerek voltam, és ez történt…” és tényleg olyan. Akkor az analitikus néz ki az ablakon, nézi a forgalmat, milyen az időjárás. Nem erről beszélek. Tehát, tudok 50 percet hallgatni, s utána elköszönni és azt mondani, megtettem, amit érdemes volt. Ez volt a legjobb, amit tehettem. Háá! (09:00)De ezzel nem ellentétes az, hogy képes vagyok a kezdeményezésre. Attól még… hogy „Csak azért állítanám meg a beszélgetést, hogy 40 perce beszélsz, és még 10 percünk van. Akarod-e valami mással tölteni ezt a 10 percet?” Ez egy kezdeményezés. Hallom, hogy mennyire benne vagy, de akkor is csak 50 percünk van, ha te nagyon benne vagy. Ezért mondom, hogy most 40 perc telt el, és lehet, hogy érdemes most itt megállni, és magadnak megfogalmazni, hogy mit akarsz még ettől a 10 perctől. Akarsz-e engem valamire jó értelemben használni azon túl…? „Dehogy is, dehogy is! Még van 10 percem, te csak hallgass!” S akkor ez nagyszerű, megmondta, hogy mire akar engem használni. Tehát merek kezdeményezni. Mind a kettő fontos. Kapcsolatot fölvenni, és kezdeményezni. (10:05)Miért is beszélünk erről? Hú, de melegem van. Biztos az ing teszi. Ez, ez, a tőletek kapott ing, látjátok? Jó így is? Munka közben is jól néz ki? Szóval!Lehet, hogy azért is vannak üres helyek, néhányak azt mondták „Hát jól van, megvettem előre a jegyet, de hát ez a segítő… Hát kit érdekel már a jó segítő? Segítsen az, aki segítő. Én megyek, bulizok.” De ha mi magunk vagyunk önmagunk legjobb segítői, akkor ebből az adódik, hogy amikor az elég jó segítő jellegzetességeit mondjuk el, akkor mindannyiunkról beszélünk, arról a szerepről, ami nélkül elég hamar meg fog állni az életünk, hiszen nap mint nap, folyton-folyvást mi vagyunk kéznél saját magunk számára. Ha valakire számíthatok, az én magam vagyok. Nem tudlak mindig fölhívni, nem tudok mindig elmenni hozzád. Nem tudok mindig veletek lenni, ezért én magam vagyok kéznél, ezért számítok magamra, s mikor valami segítségre van szükségem, akkor próbálok jól segíteni magamnak. Ezért mikor az elég jó segítőről beszélünk, akkor arról az egyik szerepünkről beszélünk, amit folyton-folyvást egész nap újból és újból tudunk használni. Hát, nem egy hivatásról beszélünk itt, ami valakire jellemző, másra meg nem.Most például, Mindenszentek, Halottak napja. Minél idősebb valaki, annál több gyászolni valója akadt már, föltehetően. Előbb-utóbb valaki eljut oda, mondta egy idősebb valaki „Nekem már több fontos emberem van odaát, mint itt.” Egyszer csak ez is megtörténik. Egyszer csak, ha arra gondolsz, hogy kik az én szeretteim, már többen vannak ott, mint itt. Lehetetlen, hogy abban akkor nincsen gyász és veszteség. Azt is nehéz elképzelni, hogy minden egyes kapcsolatot azokkal, akik már elmentek ebből a világból te pöpec módon jól elrendeztél, hogy mindent. Azt is lehet mondani, hogy minél fiatalabb valaki, annál kevésbé tesszük rá az életünket, hogy az ott prr… valószínű, még van vele munka. (12:45)Most képzeljük azt el, hogy te úgy vagy valakivel, hogy megmaradt a harag, a csalódottság, a sérelmeid, a veled szemben elkövetett igazságtalanságok, de ez az ember már nem él. Akkor te mit csinálsz? Hogyan segítesz magadnak? Most mutatom a három széket. A jó segítő… grandiózus: „Majd én segítek!” Itt az ember, aki érez és cselekszik, átél, és megvan benne minden, ami egy emberben. Itt meg ül a szakértő. Így, így néz ki nagyon egyszerűen a segítő szerepem. Na most.Képzeljük el, hogy én vagyok az, aki útálom ezt az időszakot. Jött hozzám valaki néhány napja, azt mondja „Na, most kezdődnek a nehéz hónapok.” Ugye elrendezetlen gyászmunkában van. „Na most jön akkor a Halottak napja. Mire azt valamennyire kiheverem, már a Karácsony.” De neki a Karácsony is arról szól, hogy kik az ő elhunytjai, akik már nincsenek itt, és amikor gyertyát gyújt, akkor őneki ez jut eszébe. Utána a hideg téli esték átfordulnak a Húsvét fájdalmába, a Nagypéntek sötétjébe. Hát akkor ő legközelebb olyan május-június felé. Hát ő akkor 7-8 hónapon keresztül úgy éli az életet, hogy ezek a hónapok nem tudnak másmilyenek lenni egy olyan valakinek, mint én, csak szörnyűek. És hát nyáron egy kicsit… De hát ugye nyáron megyünk ki a sírt gondozni, tehát azért az se olyan könnyű. (14:40)Ez történik akkor, hogyha én csak ennyit tudok. „Azt tudom, hogy a segítő szerep az mind hülyeség, azt nem éljük. Így vagyok, én ember vagyok, itt ebben ennyi van, kész. Nehéz az élet, na, így, úgy látszik, szenvedni kell.” De nem így van. Mert ha én magam szakértője vagyok, azt mondom „Hát, éppenséggel a gyászról van egy-két jó könyv. Most mi lenne, hogyha mondjuk valamelyiknek a tartalomjegyzékébe belenyalnék? Csak úgy lapszélről.” Nem t’om, kicsit elvágja majd a nyelvem, de úgy hátha valami kis nyomdafesték a nyelvemre tapad, és megízlelem, hogy mással is volt már így. S mi lenne, hogyha a tartalomjegyzékből kiválasztanék egy fejezetet, ami leginkább úgy tűnik, hogy pont rólam szól. Mondjuk, bár nehezen értelmezem ezeket a hülye kifejezéseket, de oda van írva, hogy patológiás gyász. Ez annyira rosszul hangzik, valószínű ez érvényes rám. Hát ahogy érzem magam úgy általában. S akkor elkezded olvasgatni, a gyásznak milyen ismérvei vannak. Hogy nem te vagy az egyetlen ember, aki elakadt már a gyászmunkában, hogy akkor mi történik? Egyszer csak akkor olvasod például azt, hogy nagyobb valószínűséggel történik elégtelen gyászmunka, ha egymást követően több nagy veszteség ér valakit. Tehát így egy szakirodalmi alapmondat. „Híí, te jó ég! Hát tényleg így volt. Egy éven belül meghalt a férjem, meg az anyukám. Ugye az anyukám már idős volt, arra számítani lehetett, de hát a férjem meg váratlanul. Hát ez egy éven belül volt. Hogy akkor normális, ami velem van?” Akkor átülök az emberi székbe. „Na hát, most akkor másképp látom magam. Hát ott olvastam valami fontosat. Hát akkor nem vagyok hülye. Hogy akkor lehet, hogy nem kell végig így élnem. Hát ha van szakirodalma annak, hogy ilyen már mással is történt… Hát hogyan gyógyultak meg?” Egyszer csak átülsz ide, tíz év után először érzel magadban valami életerőt. „Hát akkor ne éljek én ebből ki? Hát csak kijövök belőle! Hát miért ne jöhetnék én ki belőle?” Hát akkor gyorsan visszamész a könyvhöz, olvasod tovább… (Most ezt nem akarom az egész alkalmat ezzel, mert hát ugye megvan a szakirodalom, tehát… Ennyire nem lehettek kényelmesek, hogy én ezt most elmondjam.) Hát megvan a szakirodalom, akkor átülsz, emberként már másképp látod magadat is, másképp látsz már mindent. (17:50)De miért fontos, hogy mind a három legyen? Például volt valaki, azt mondja „Feri, hát én olvastam a szakirodalomban, ez mármost biztos patológiás gyász. Hát elakadtam a gyászmunkában.” Ez is micsoda egy lehetetlen kifejezés. Gyászmunka. Mindegy. „Elakadtam benne, segítségre van szükségem, ezért most ide állok, és azt mondom, én így vagyok, segíts nekem! Mert azt olvastam itt, hogy lehet vele valamit kezdeni, csak én nem tudom, hogy mit, ezt innen már nem tudom, hogy mit.” Nehéz a segítő élete. És akkor jól megbeszélünk mindent, és nem csinálja. H-hm. Hát, akkor mégsem olyan rossz kifejezés, hogy „gyászmunka”. Hogy olyan is lehet, hogy valaki nagy pompásan elolvasott már 8 könyvet. Nem nyalogatta, megette őket. Ha új könyv jelenik meg, ő megveszi. Hátha valamit még elolvas a gyászról. „Ugye, az élet az másoknak megy, tehát itt is valószínű, hogy van fejlődés. Énszerintem ezzel lehet is valamit kezdeni, egész biztos. Elmegyek még egy nyolcadik segítőhöz, ő mit mond.” De nem csinál semmit. Ugye, az ember az, aki azt mondja „Jó, most akkor csináljunk ezzel valamit. Akkor most nem csak azt mondom, hogy nagyon sokat segíthet, ha írok halott apámnak egy levelet, mert ezt olvastam az egyik könyvben, hogy ilyet lehet csinálni, hogy akkor leírom, hogy mi történt azóta velem. Hogy mi érzek, és hogy vagyok, s hogy mit köszönök neki, és miért vagyok rá dühös, és mi hiányzik nekem az életemből, mit kellett volna megélnünk, és mi nem lesz már soha? Igen, ez egy nagyszerű gyakorlat.” De nem csinálom meg, csak tudom, hogy ez egy nagyszerű dolog. Hát az emberre nagy szükség van, aki meg is csinálja. (20:05)Igen, két dolog jutott eszembe. Ezt lehet, hogy emlegettem már nektek. Misén biztos mondta, mert úgy megérintett ez, hogy szerelmes lett az önkormányzatban az egyik férfi. Meséltem ezt nektek már itt? Nem? Ezt a történetet nem? Hogy az önkormányzatban valaki szerelmes lett? Hát várjunk csak, hát föltétlenül. Ez olyan, mint egy modern mítosz. Az önkormányzatban az egyik férfi szerelmes lett. Egy jóra való katolikus apa néhány gyerekkel és egy feleséggel. És hát ez a szerelem nem a feleségére irányult volt/van. Hát így aztán, miután a szerelem nem válogat, meg látszik is, erősen. Hát így aztán mindenki látta, hogy nem t’om én, kicsit többet van itt-ott, meg úgy közelebben is van. De a szerelmes ugye azt nem látja, hát ő azt… Ha szerelmes vagyok, nem látom, én csak megyek, megyek, biztos nem tűnik föl, hogy… Ugye, kóválygok, mögöttem már mindenki beszél „Látjátok, ez teljesen… meg van…” De nekem nem tűnik föl, mert énnekem, én ezt csak, én úgy érzem, hogy csak nézek. (Ugye most nem merek egyetlen nőre se nézni. Most hirtelen valami föllobban bennem. Veszély… látjátok, milyen veszélyes? Tehát nagyon.) Beszélgetnek a háta mögött, mindenki úgy „Hát azért, visszafoghatná magát ez a Laci! Hát ez a Jóska, egy kicsit diszkrétebben. Hát ha már ennyire meg van bolondulva, hát legalább… na.” Na de hát annyira meg van bolondulva, hogy „nem na”. S akkor egyszer csak valaki, ott, a munkatársai közül „Tulajdonképpen odament már hozzá valaki közülünk?” Egyszerűen csak, emberi jó szándékkal, emberi jó szándékkal, segítőkészséggel. Hogy „Te, látunk téged. Így…” Nem erre gondolok. Egyszerűen csak látunk, látunk, és az a nagy helyzet, hogy aggódunk érted. Bármelyikünk lehet szerelmes bárkibe. Ugye, a szerelem nem válogat. De aggódunk érted, hogy most pont azt teszed-e, amit te egyébként akarsz, vagy ez jó neked? Feleség, gyerekek… Nem lesz-e túl nagy a veszteség? Meg fogja-e ez érni neked 1 év múlva, meg 5 év múlva? Érdemes-e még jobban belemenni, vagy nem? Hogy te ezzel tulajdonképpen hogy vagy?” Hát ilyen helyzet sok önkormányzatban megtörténik. És kíváncsi lennék, hogy hány olyan munkatárs van, aki kezdeményez? Természetesen mondhatjuk, hogy semmi közöm hozzá, de most miért ne mondhatnám ezt el? Legföljebb azt mondod, hogy menjek havat lapátolni, ott, ahol már van. Hát ettől nem lesz bajom. Szóval… merek kezdeményezni. Ez volt a pontyunk. Jó. Hol tartok? (24:30)Jaj, a másik! Mondtam, hogy kettő van, s a másikat nem mondtam el. Az örök témám. Mikor volt veletek utoljára olyan, hogy a munkatársatok slicce nem volt fölhúzva, és képesek voltatok egy fél napot ott el… mint a katonaságban, ténykedni. Ti ott ténykedtetek körülötte, ő pedig (Meg is… Jól van.) lehúzott sliccel jött-ment a mag ártatlanságában. Nem megdöbbentő, hogy felnőtt emberek vagyunk, felnőttek, és látom, hogy valakinek nincs a slicce fölhúzva, és… És este hazamész, és megnézed, hogy aznap ki villantott a hírességek közül? Nem? De. Ha valakinek a slicce le van húzva, valószínű nem így akarja. De tényleg, érdemes, hát elgondolkozunk, hogy ez most direkt van e, tehát ő egy ilyen provokatőr, és jön megy. „Tessék! Miért, miért? Dunai Vasművek. Én meg ilyet is tudok.” Nem valószínű. Na most. Tovább kell mennem, mert néhány vicc jutott eszembe. Ezek nem publikusak… annyira. Jó, következő. (26:25)

17. Képes non-konform módon cselekedni, reagálni.

Nem úgy, ahogy… hát ahogy egy segítőtől várjuk, hogy a segítő azt csinálja, hogy. Néz a szemedbe, és hát segít, segít. Néha mond olyan segítőset, és akkor, akkor megvan a segítség. Nem bírom türtőztetni magam, ahogy a kórházból kiengedték a depressziós, súlyos depressziós ismerősömet. Azt mondták neki, hogy a hétvégére kimehet, de vissza kell jönnie, mert ott van a határon, hogy egyáltalán. És miután hívő volt, elment gyónni. Talán emlékeztek erre. Betért az első templomba, ahol ott gyónni lehetett, és olyan beszélgetősen mondta és mondta, és mondta, hogy az élet szörnyű, hogy őt senki nem szereti, hogy vége mindennek, hogy nincs értelme annak, hogy ő van egyáltalán, és minek gyógyuljon meg, szörnyű az egész. A pap, amolyan non-konform módon fölállt, volt egy olyan 80 éves bácsi, Yoda mestert képzeljétek el. Fogta, fölállt, s a két öklével akkorát vágott az asztalra, a fölszentelt kezeivel, de akkorát, hogy a tárgyak fölemelkedtek az asztalról. Ez a fizika egyik alaptörvénye szerint zajlott. De nem maradtak sokáig úgy, szintén a fizika egy másik alaptörvénye okán, hanem végül is nyugvó pontra kerültek, s a következő történt ezzel az ismerősömmel. Annyira megijedt, tehát ő, aki addig, semmi érzés, depressziós, tehát semmi érzés… nem, minden rossz és minden lapos, és nincsen semmi… Most nehogy valaki gúnynak vegye, amit mondok. Hát ide sem volt értelme jönni, csak eljöttem, mert katolikus vagyok. Azért, mert katolikus vagyok, nem csinálok mindent úgy, hogy van értelme, csak csinálom, mert… Nem, nem kell tudni, hogy van-e értelme, vagy nincs. Hát itt… És ahogyan Yoda mester a két fölszentelt öklével rázúzott az asztalra, s a tárgyak megemelkedtek, az ijedelem és az a másodperc tört része, ahogy a tárgyak lebegtek az asztal fölött, találkozott. Ennek következtében szinte lefényképezte azt a pillanatot, ahogy az asztal fölött lebegnek a tárgyak: imakönyv, gyertya, papír zsebkendő, ezek ott. És a következő jutott eszébe. „Hát ha a tárgyak lebegni tudnak, még az is lehet, hogy meggyógyulok.” És ezt a történetet újból és újból elmeséli, mint a gyógyulás fordulatának a kulcstörténetét. „Ha ez nem történt volna meg, tehát ha az atya ott… Hát így maradnak akkor.” (30:10)Volt egy megrázó élményem az önismereti csoportban. Tanultunk pszichodráma vezetést, és… Ú, erre iszom, mert megrázó lesz. Nem t’om, ha iszom, akkor lehet, hogy az még kényesebb. Egymáson tanultuk a vezetést. Az történt, hogy az egyikünk úgy behozott valamit, hogy ő egyszer olyan mélységesen kilátástalannak, értelmetlennek talált mindent, hogy kiállt az ablakba. „Én innen leugrok. Hát nincs értelme az életnek.” Egyáltalán nem volt szuicid krízisben, amikor ott voltunk, hanem csak visszaemlékezett erre, mint az életének egy nagyon megrázó élményére. „Hogy el tudtam oda jutni, hogy kiálltam az ablakba, és azt gondoltam, hogy még talán az volna a legjobb, ha leugrok. Hogy történt velem ez, és hogy ezzel szeretnék valamit kezdeni. Nem akarom úgy hordozni ezt az emléket, hogy volt valami, valami rettenetes fél napom, de hogy próbálok úgy lenni, mintha ez sose lett volna.” Hogy ez most egy jó helyzet, hogy megnézzük, hogy mi volt akkor ott. Hát persze ott egymást vezettük, azt se tudtuk, hogy hogy van. Jó, hát azért valamennyire tudtuk. (Jé, behoztam egy kis sarat. Próbáltam eltüntetni, de nem eredményes.) És hát akkor ott megállt, megállt ez a történet. Hát, hogy most mit lehet ilyenkor csinálni? Valaki azt mondja „Ott állok, ott vagyok az ablakban és…” Öreg róka, azt mondja „Hát akkor ugorj! – Mi az, hogy ugorj? – Igen, igen, akkor megcsináljuk. Gyerünk!” És akkor szivacsokat, mindent. „Vesd le magad!” Úgy meglepődött. „Ezt csináljam? Ez most komoly? – Persze! Hát nem azt mondtad, hogy le akarsz ugrani? Hát most akkor csináld meg itt. Hát ennél jobb helyzet nincs is. 50 cm-t fogsz esni, itt vagyunk, vigyázunk rád, ugorj le.” Nem hitt a fülének, hogy ez. Fölállt oda, jól kipárnáztuk, puff, leugrott. Ott feküdt. Itt most értitek, nem volt krízisben, tehát lehetett ezt. Nyilván ha krízisben van, szóba se jön. De nem volt, ez egy emlék volt, 15 éve, és akart vele valamit kezdeni. Ott feküdt, akkor ment hozzá a vezető. „Na most mi van? – Hát most meghaltam. – Na, milyen? – Hát az… rohadtul egyedül vagyok. – És még? – Hát nem tudom, most az jutott eszembe, hogy vajon milyen lehet a temetésem. – Hát nézzük meg!” Hát ez a pszichodráma, és ht elmentünk a temetésére. Ott, ott, választott magának valakit, az ott feküdt a koporsóban, ő meg választotta, hogy honnan nézi a saját temetését. S akkor persze volt beszéd, a barátai… Mondta „Hát kik? Hát a barátaim beszéljenek.” S akkor kiálltak a barátai és elmondták, hogy nagyon rendes ember volt. Egyszer csak ott történt valami nagyon-nagyon jó. Hogy többé nem úgy fejeződött be számára ez a történet, hogy van egy rettenetes emlékem, azt se tudom, hogy mi történhetett volna utána. És azt is megértette, hogy tulajdonképpen mire vágyott, és hogy ezek a vágyai ott és akkor nem voltak elérhetőek. Hogy azért is kerülhetett ilyen nehéz helyzetbe, mert ott állt, és nem tudta előhívni magából, hogy vannak barátaim, akik szeretnek, hogy vannak, akiknek fontos vagyok, és én is nekik. És hogy tulajdonképpen nem is meghalni akarok, hanem valami bizonyosságot, hogy még van értelme annak, hogy még itt vagyok. S ahogy a temetésen hallom, hogy mondják nekem, hogy… hát nekem. Hmm. Ez egy olyan, mondhatjuk úgy, hogy nem egy szokásos beavatkozás. Nyiván valakinek elég alaposan kell tudnia itt ülnie, hogy azt mondja, ezt most meg lehet csinálni, most meg lehet, ővele meg lehet itt, egyébként nem. De itt és most, ővele, mehet. S hogy ennek sokkal nagyobb haszna lesz, mint hogy ha most megismételjük azt, hogy „őee… ee….”. Hmm. Igen. (35:35)

18. Képes az agresszióját irányítani és használni

Emlékeztek, ahogy beszéltem a násznagyról? Hogy van, akiben él egy narrátor, s a végtelenségig mondja a sanyarú sorsomat. Látszólag egész emberi módon élek, de belül megy egy szöveg, ilyen kikiáltó szerűen. „Jaj, csak az én bajom már! Jaj, hogy megszülettem, akkor se volt semmi se jó. Mert az apám már akkor se szerette az anyámat, de hogyha ez nem lett volna elég, nyolc hónapra születtem, inkubátorba raktak. Ott aztán el voltam szakítva édesanyám mellétől, édesapám szeretetétől. Az egészre nem igen emlékszem, de hát nincs mire emlékezni, mert úgy volt rossz, ahogy rossz volt, és aztán utána anyám depressziós lett, hát csak elhanyagolódtam, csúnyán, erősen, bizony. És aztán meg az történt velem, kapaszkodtam volna nagyanyámba, ő meg akkor elment, mert hát volt neki más dolga is, én meg megint egyedül maradtam így, a nagy büdös világban. Egy szál magamban, mint ahogy a haja szála valakinek, aki kopasz és csak úgy kikandikál néha furcsán, magam se értem hogyan.” (taps – szerk.) Vannak, akik így élnek, tehát úgy a többség. Úgy jól, jól elmondjuk magunknak mindig, hogy hogyan rossz az élet, hogy-hogy… (37:10)Most mikor valaki ezt már annyira mondja, hogy már nem is veszi észre, hogy ezt mondja, na érdemes akkor közbeszólni. Most negyedszer mondja… „Jó, és mi volt ma jó? – Ma mi volt jó? Na, ja… - Jó. Jó. – Jó? Nem t’om.” Hát szedjük össze, hogy mi minden lehet jó. Hát ha nem volt semmi, nézzük meg, hogy egyáltalán mi a vizsgálati kör, egyáltalán miben gondolkodunk? Szóval ha egy segítő nem tudja az agresszióját irányítani, hát akkor ott fog menetelni ezzel a narrátorral, a kikiáltóval, mennek együtt, és ő is bólogat, húzza a hegedűt hozzá, és… Mhh. Gyerünk! Jaj! Hmm.  (38:25)Ölég elgondolkodtató filmet láttam a világhálón. A tartótiszt. Láttátok? Nem, nem, ilyesmit nem néztek. A tartónál még érdekes, de a tiszt… Csak röviden, a mi témánk szempontjából a fontos részét. Most mutatták be ha jól tudom a Magyar Filmhétre. Abból a szempontból rendkívüli, hogy egy tartótiszt a főszereplője, nem egy ügynök, nem egy beszervezett valaki, hanem aki a beszervezést csinálja, mégpedig az egyházi körben. Ő volt az a valaki, aki a rendszerváltáskor az egyházi ügyekért való titkosszolgálati munkát felügyelte. Tehát mondjuk néhány évtizedes rutin volt már a háta mögött. 50-55 percről nem akarok beszélni, mert ott ő beszél. Elmennek helyszínekre, ahol folytak a beszélgetések, ahol… és a többi, és a többi. Az is tanulságos nagyon. De végül a rendező úgy rendezte, most a filmrendezőre gondolok, hogy találkozzon három olyan pappal, akik célszemélyek voltak, akikről elég komoly anyag gyűlt össze. Ezeket már a rendszerváltás után ők maguk is elolvashatták. S ez a tartótiszt vállalta, hogy velük találkozzon. Találkozott egy Pest környéki pappal, jelenleg is plébános, akivel egy tulajdonképpen egy bizonyos szempontból távolságtartó témára összpontosító, de nagyon őszinte beszélgetést folytattak. Beszélgettek arról a témáról, hogy ennek volt értelme vagy nem, ezt most ki csinálta és mit csinált, ez így hatott és úgy hatott. Ez volt az első beszélgetés. A második beszélgetésben elment egy ferences paphoz. Jelenleg is él, mind a hárman nyilván. Budapest környéki ferences elöljáró volt. Ott a filmben elhangzik az, hogy még az akkori bíboros ordított is vele, ezzel a ferences atyával, hogy miért olyan karakán, egy kicsit lehetne engedékenyebb, már az állam egyházügyi hivatala felé, nehogy baj legyen. S a beszélgetésnek a végén a következő történik. Ez a ferences atya szeretettel ránéz a tartótisztre, és azt mondja, hogy „Nézze, valóban nagyon sok minden történt. Nagyon nehéz napokat, éveket szereztek maguk nekünk, de hogyha magának valamilyen segítségre volna szüksége, akkor fordulhat hozzám. Vagy ha a családjában valakinek szüksége volna valamilyen papi segítségre, akkor megkereshetnek engem.” Ez volt a második találkozás. Akkor jött a harmadik találkozás, egy püspökkel. Leültek. Én vagyok a… (Jaj! Nagyon köszönöm.) én vagyok a tartótiszt. „Jó napot kívánok!” Megállt a lemez. Püspök. „Jó napot kívánok! Hát nem gondoltam volna, hogy ez a találkozás valaha is létrejön. – Hát igen, igen, rég találkoztunk. Illetve én magát nem is láttam, csak hát tudom az aktáit. – Hát azt tudom, hogy maga tudja az aktáim. Hogy mi minden történt. Mondja, maga szembenézett azzal, hogy mit csináltak? Hogy maga milyen és milyen módszerekkel tett tönkre másokat? – Hát ebben az időben, hát ez volt a szokásos eljárásmód. Hát ez is egy szakma. Ez volt az én hivatásom, és nyilván való, ennek volt célja, hogy éppenséggel a szocialista államrend ellen való konspirációkat már idejekorán el tudjuk fojtani…” A püspök belevágott. „Ne maradjunk a felszínen. Most beszéljünk arról, ami a lényeg. Ha már itt van, akkor beszéljünk erről. Az egész biztos, hogy erkölcstelen módszereket is használtak. Akármilyen nemes céljuk is volt, de ahogyan csinálták, abban biztos, hogy volt olyan. Én magam tudom, hogy kiment valaki, és ott megzsarolták azzal, hogy az apjának, anyjának, testvérének baja lesz. Hát ez zsarolás, én így hívom. Maga hogy hívja? – Hát, ez, ez a munka része. A zsarolás az a munka része. – Hát erről beszélek, hogy maga olyan tevékenységet végzett, amiben olyasmit tett, ami egyszerűen szörnyű. Maga mit csinál most ezzel? Azóta eltelt 25 év. Csinált ezzel maga valamit? – Hát tulajdonképpen én kivonultam ebből. Már nem, nem, akkor én ’89-ben elraktam mindent, és azóta én nagypapa vagyok, segítem a családomat és… - Hát ez mind nagyon szép, de maga 50 évig, 50 éves koráig ezt csinálta. Azzal mi van?” S a filmnek a vége, a riporter azt kérdezi a tartótiszttől „Most tulajdonképpen találkozott három pappal, akik az ön tevékenysége révén megfigyelés alatt voltak, akiknek az élete egészen másképp is alakult volna, hogyha ez nem így van. Tulajdonképpen most mit gondol a munkájáról? Mi gondol ezekről az évtizedekről?” Kicsit elgondolkozik, azt mondja „Hát értelmetlen volt.” Úgy tűnt nekem, mint hogyha a riporter is meglepődött volna ezen a válaszon. „Azt mondja, hogy értelmetlen volt ez az egész? – Igen, azt mondom, hogy ez az egész értelmetlen volt.” Puff, vége a filmnek. Nézzétek meg, nyilván sokkal jobb, mint ahogy én ezt most itt. (45:55)Nyilván az élmény miatt is ide hoztam, mert hogy nagyon eleven bennem, s a témánkhoz úgy kapcsolódik, hogy találkozott három pappal, és mind a három pap mást csinált. Az egyik lehetővé tette azt, hogy egyáltalán a témáról lehessen beszélgetni. Nem vitte túl személyesre ezt a találkozást. Sem az ő személyét nem akarta nagyon előtérbe helyezni, sem a magáét. A második találkozásban találkozott egy pappal, aki nagyon irgalmas volt hozzá. Biztosította t arról, hogy megbocsájtott neki, hogy jóindulatú segítőkészség van most benne. A harmadik pap azonban mert vele konfrontálódni. Háromszor legalább beleszólt a mondandójába. Azt mondta, hogy „Ne, ne maradjunk a felszínen, menjünk ennek a mélyére! Most ne arról beszéljünk, hanem erről!” És azért fontos ez, mert arról beszélünk, hogy elég jó segítő. Hogy végül is nem az a kulcsa annak, amit most el akartam mondani, vagy hogy valaki azt mondja, hogy tulajdonképpen értelmetlen volt. Egyet értek vele, értelmetlenség volt, értelmetlen dolog. Hogy ez nem azon múlott, hogy valaki mert egy konfliktust vállalni, hanem hogy mind a háromra szükség volt valószínűleg. El tudjuk képzelni, hogyha először ezzel a püspökkel találkozik, akkor nem marad más hátra, mint hogy még jobban bezárkózik. „Eddig is próbáltam úgy élni, mint ha nem lett volna, most aztán engem ne támadjon meg senki. Nem, én akkor most már úgy fogok meghalni, ezzel én szembe nem nézek, az biztos.” De volt valaki, aki nem így kezdte, hanem engedte, hogy egyáltalán a téma előjöjjön. Aztán talán azért lehetséges ez, hogy történt egy változás valakivel, mert a második esetben pedig egy elfogadó, befogadó szeretettel találkozott, ami nyilván minden segítő helyzetnek a része. Hogy akármit is tettél, mondhatjuk akár magunk felé is, akár mit is tettem, tudok magamra igent mondani. Azért, most ebben az összefüggésben merem mondani, mert Isten biztos, hogy igent mond rám. Tehát lehet a között különbség, hogy Isten azt mondja, hogy „Igen” és nem mondhatom magamra, hogy „Nem”, de akkor itt egy különbség lesz, ezért mondhatok magamra „Igen”-t. Amikor magamra igent mondtam, és találkoztam ezzel, hogy szabad léteznem, hogy maradhatok ember, és hogy tehetek most valami emberit, akkor viszont már lehet, hogy nem egy újabb simogatásra van szükségem, hanem valakire, aki azt mondja, hogy „Jó, akkor most nézzünk a dolog mélyére.” Hogy most akkor lehet, hogy itt van ennek az ideje. Hogy van olyan, hogy azt mondom, hogy „Ennek most itt van az ideje.” Lehet még öt év múlva, de akkor öt év el fog menni úgy, ahogy nem érdemes. Ez tehát itt a következő pont. Tehát képes az agresszióját irányítani a kliens érdekében. Nem a saját sértettségét mondja el, nem dühödten szurkál. Ez benne nyilván az igazán szép. Következő. Híí! (49:50)Hú, de hosszú az ujja. Alig bírom…

19. Gazdag kapcsolatrendszerben él, mellérendelő viszonyokkal

Tehát nem csak főnök vagy beosztott, hanem mellérendelő viszonyok. Egy jó segítőnek vannak barátai. Ha nincs barátod, már ma este. Nem az, hogy nem tudunk szülni barátokat, de olyat lehet, hogy elgondolkozol azon, hogy ki lehetne a barátod. Nem biztos, hogy lesz, de… Azt fogod csinálni, hogy akinek nincsenek barátai „Hát ő, ő nem, nem, mert ő idősebb nálam. Hát ő nem, mert én férfi vagyok, ő meg nő. Hát ő nem, mert vele egyszer összevesztem, azóta nem találkoztunk. Hát ővele még sose vesztem össze, olyan unalmas is volt, ezt nem. Hát ővele nem, mert ő fiatalabb nálam. Ő túl sokat tud rólam, nem. Ő alig tud rólam valamit, tehát így az nem, akkor nem. Ővele olyan mélységeket éltünk meg, hát már oda úgysem jutunk el, tehát ő nem, nem. Ővele valahogy nem sikerült a mélységekre eljutni, hát akkor ő nem.” Na ez van mondjuk ma este. S akkor holnap, már vannak ott nevek. „Hát, még egyszer megnézem, jó, most mindenkit olyan könnyen kiszortíroztam.” Most akkor csináljuk azt, hogy még ebből a lehetetlen listából ki a három leg…? Hát szóval nem jók ők se persze, tehát nem kell rögtön megváltoztatni a véleményem. Nem, mondjuk ez a három. Most ebből a háromból mondjuk kit lehetne fölhívni? De nem kell fölhívni, kit lehetne fölhívni? Hogy végül is ki az, akinek valószínű van egy mobiltelefonja? Dobhatnék egy SMS-t. Nem is hívom föl, csak úgy… „H.” Ez a Hello-nak a rövidítése, mert az már túl… Nehogy azt gondolja, hogy akarok tőle valamit, csak ilyen… Mhh!Ezt, segítő kartársaim. Ez rettenetes, ha egy papnak nincs barátja. Van olyan pap, akinek nincs barátja. Hát úgy hogy lehet, hogy? Este ül otthon, és mi van? Ne, azt úgy nem! Hát muszáj, hogy legyen egy-két barátja. Ezt én mondom, Lópici Gáspár. Emlékeztek, Erickson? Kérdezték tőle, hogy hogy van az, hogy olyan hihetetlen türelemmel és közben kreativitással, leleményességgel képes a klienseivel foglalkozni? Nonkonform módon, hihetetlenül egyedien, mi a titka? „Ja, hát nagyon egyszerű. Majdnem tíz gyerekem van. 30 éven keresztül volt serdülő. Én otthon olyan kiképzést kaptam. Hát serdülő gyerekek, 30 év, edzésben vagyok. Hát hogy kell elviselni lehetetlen helyzeteket és személyeket? Hát ezt én nagyon rutinosan tudom már.” Szóval, barátság, mellérendelő viszonyok. (53:55)Milyen sokan sóhajtoznak, főleg apák. Sóhajtoznak, azt mondják „Hát, szóval azért a gyerekeink már 10 évesen annyira ismernek minket. Jobban a tyúkszememre lépnek, mint a feleségem.” A család nagyon jó közeg, mert akaratlanul is visszajelzéseket kapunk. Hasznos nagyon. Csak úgy jön-megy ott egy másik élő ember, és azt mondja „Büdös a lábad, öcsém. Hát azzal már valamit csináljál.” Életem egyik nagy élménye, papnövendék voltam. De tényleg, a büdös láb az… figyelj, majd mindjárt… Nem azért, mert ilyen mazochista vagyok, de… Egy nagyon neves pap egy nagyon neves lelkigyakorlatot tartott egy nagyon neves intézményben, és úgy a negyedik nap körül, én, ifjú papnövendék, vettem a bátorságot, este tíz óra körül volt, hogy bemenjek és valamit kérdezzek. Beléptem, lábszag fogadott. Ez a neves pap ebben a neves intézményben egy szobában a lábszagával betöltötte a teret, majd ott ült a maga fölszentelt emberi valóságában. Ugye a forrás letagadhatatlan volt, mert ő már azt gondolta, hogy vége a napnak, nem tudta, hogy én még este tízkor késztetést érzek arra, hogy ő segíthetne még valamiben, és ezért, jó idő volt, nyitva volt az ablak, és azzal együtt így volt, és már levette a zokniját, és így hát a teljes, teljes. Tehát mert a zokni is külön adta, és a láb is. És ő nyilván már megszokta, addigra, mire én odaértem, mert ahogy beléptem, nem történt semmi nem t’om én, szagok eltüntetése, vagy ambipur, pssz-pssz, nem, nem volt ilyen. És tudjátok, mikor én megéreztem ezt az átható lábszagot, már tudtam, hogy érdemes volt bejönni. Hogy tulajdonképpen már a kérdésem nem is annyira fontos. Egy ideális pap egy nehéz helyzetben hogyan…? Ez már nem volt érdekes. Egy neves papnak büdös a lába, ez engem szépen megtanított sok mindenre. Hogy… jó, jó, hát értitek ezt, értitek. Tehát hogy az életszentség és a lábszag megférnek egymással. Nincs az, hogy az életszentség… és már a lába is rózsaillatokat ereget. Nem, nem. Szent ember büdös lábbal. (57:30)Most ha egy papnak nincs barátja… Ugye, látjátok, tudom honnan indultam. Csapongok? Nem csapongok. Rajta vagyunk a sínen, csak megálltunk. Ki volt írva, hogy… egy állomás volt. Ahogy tovább megyünk, most érezzük már hogy („A lábszagot.”) a magyar táj illatát. Szóval ha valakinek van mellérendelő viszonyban valakije, akkor egész normális módon mondhatja azt neki, hogy „Te, tudod, hogy…?” Érted. Ugye, nem biztos, hogy… Na. Annyira jó ez az ing, amit vettetek. Szóval az benne a jó, hogy olyan spontánul, csak olyan… Most látjátok ezt, olyan spontánul csak…? Tehát spontánul azt látom, hogy egy gyönyörű ingben vagyok, és… Ezt majd valahogy ki kell találni. Föl fogom találni a kézközép csontokra illeszkedő óraszerkezetet. Majd ilyen gumis lesz valószínű, mert akkor így csak ránézek. Vagy gyűrű-óra. Van! Kösz szépen, na jól van. De megtanultátok ezt a mellérendelő viszonyt, ugye. Én itt vagyok pellengéren, ti meg… Hogy mondod? Látjátok, hogy hova jutunk? Az első így szólt, hogy „Olyan már van.” a másik „Hajtsd föl az inged ujját!” Most az a vicc, hogy ezen hülyéskedtem, de nem néztem meg az időt. Van 13 perc, hogy bírom ezt ki? Támadások kereszttüzében. Következő. (59:50)

20. Rendelkezik önbecsüléssel, önbizalommal és bátorsággal

Önbecsülés, önbizalom, hát erről biztos, hogy nem fogok beszélni. Hát már annyit beszéltünk, hogy már én unom. Tehát ezt nem. A bátorság. Hmm.A bátorsághoz hozzá tartozik az, hogy néha nem árt valakit provokálni. Mégpedig azért, mert lehet, hogy provokáció nélkül még tíz évig úgy marad, ahogy volt. Hát úgy marad. Tehát ha nem szólsz neki valamit olyat, ami… Hamvas Béla mondja, hogy vannak olyanok, akk még a halál után se fognak fölébredni. Tehát az életüket is úgy élik le, mint aki egy lázálomban van. Ahogy Hofi Géza szokta volt mondani az anyósáról „Mama, ha ébren van, miért alszik?” Tehát le lehet élni úgy az életet, hogy ébren vagyunk ám, de tulajdonképpen mint hogyha zombiként lennénk. Hamvas Béla erre azt mondja na olyan ez, hogy valaki meghal, elvileg hát ott mégis csak ugye tükör által homályosan, itt-ott, meg azért mégis csak. Tehát szemüveg már nem lesz. Hát optikusoknak nem egy jó hely, és ő ott se ébred föl. Ezért Hamvas Béla azt írja egyik helyen, hát most nem Tiszapalkonyára gondolok, hanem a könyvében egy sor szól így, hogy „Őneki valószínű egy külön angyal fog trombitálni.” Mert őneki először föl kellene ébredni. Amikor fölébredt, akkor utána már lehet valamit. Tehát mondjuk egy segítő helyzetben, de gondolhatsz magadra is, magadra. Te vagy a magad szakavatott segítője. Tíz éve így… most mi lenne, egyet ordítanál magadra? „Most azonnal állj föl, most már ezt csináld meg!” (62:20)A provokáció az hozhat egy fordulatot. Nem kell senkit se bántani. Valami olyasmit mondani, ami olyan helyzetet teremt, hogy ne lehessen úgy nézni már rá, mint ahogy eddig lehetett. Ugye a pro-vokáre azt jelenti, hogy előhívok valamit. Azt akarom, hogy jöjjön már elő valami. Jöjjön elő valami! Amikor előjön valami, akkor már nem tudunk utána úgy lenni, mintha az nem történt volna. Akkor egy jó segítő tudja magát provokálni. „Hát jó, mindegy… jó ez így…” Mire a segítő azt mondja „Jó, hát akkor így fogsz meghalni. Akkor ez így marad, akkor 30 évig így fogsz élni. Így, ez, most semmi változás nem lesz, 30 évig, így így, így, akkor ez így lesz.” Ez egy provokáció. Mert ő mindig úgy van ezzel, hogy „Jó, hát ez így van.” De nem gondol abba bele, hogy ez még 30 évig így lesz, hogy ezzel az egész élete el fog menni. „Jó, ez 30 évig így lesz, és te így fogsz meghalni, így, így. Ez lesz a vége. És ott, a halálos ágyadon majd gondolkodhatsz, hogy ez jó vagy nem.” De nagy dolog, hogyha ezt magammal csinálom. (64:00)Voltam egy lelkigyakorlaton. Azt mondja a lelkigyakorlat vezető. Ú, sok évvel ezelőtt volt. A következő gyakorlatot végezze el mindenki. Képzeld magadat a halálos ágyadra, nézz vissza az életedre – voltunk 30 évesek – s ahogy visszanézel az életedre, most mondd meg, de nagyon világosan, hogy mi az, amit nagyon sajnálnál, ha megtörténik, és mi az, aminek muszáj benne lennie, mert egyszerűen nem vagy hajlandó úgy meghalni, hogy az nem történt meg?” Na ez például egy önmagamat provokáló gyakorlat. Emlékszem, hogy két… na, emlékszem, hogy mit láttam. Azt mondtam, ahogy visszanéztem és azt mondtam, hogy ha olyan helyzeteket kell látnom, ahol azt látom, hogy én ártottam másoknak, hogy… azt nem akarom látni. Nem akarom, hogy azt csináljam, nem, ezt nem. (65:10)Egy neves családterapeuta, mikor valakiből elkezd szólni a násznagy és mondja, mondja a végtelenségig, vagy pedig mikor elkezd szidni egy másik embert, akkor nem egyszer a következőt mondja: „Ezt nem akarom hallani.” Ez egy elég provokatív mondat. Hát nem azért megyek a segítőhöz, hogy elmondhassam, hogy mi van? Hát hogy-hogy nem akarja hallani, amikor éppen panaszkodom, mondom a nyomorúságom? Ez a segítő, mikor azt hallja, hogy a kliense megvet valakit, kirekeszt, vagy a szavaival bántalmaz egy másik embert, akkor következetesen azt mondja „Nem, ezt nem akarom hallani! – De hát, de hát…! – Nem, ez nem!” Akkor el lehet kezdeni beszélgetni, hogy… Mert ugyanis az, ahogyan ő folyamatosan magában bántalmaz egy másik embert, ez nincsen a javára. És de nagy dolog magamnak azt mondani „Most ezt azonnal abba kell hagynom!” Tényleg mindjárt így van. Három perc és nincs az a jó szöveg, amit ne hagynál abba. Hát már ha jó lenne, de hát… Jaj, most eszembe… (66:40)Hallottátok azt, vége volt a misének, és az atya meg akarta még áldani a gyerekeket. Tudjátok, van ilyen, hogy a gyerekek még nem áldozhatnak, ezért kijönnek és a mise végén kapnak áldást. A következőképpen hirdetett. „Most aki szeretne gyerekáldást, jöjjön be a sekrestyébe, de várja meg, míg levetkőzöm.” Nem tudom, hányak jelentkeztek erre. Remélem, volt azért valaki, aki elmondta a papnak, hogy mit mondott. Jó. (67:45)A bátorságnál tartok, még arról egy picit. Bátorság. Hogy a bátorság egy sarkalatos erény, ezt biztos tudjátok. Olyan érdekes, a skolasztikus teológia, Aquinoi Szent Tamás és a világa. Kidolgozták egyrészt a sarkalatos erényeknek a világát, másrészt beszéltek arról 800 éve, hogy a bátorságnak van három dimenziója. 800 évvel ezelőtt nem volt tudományos értelemben vett pszichológia, ezért a pszichológiai ismeretek a teológián belül jelentek meg, a filozófián belül jelentek meg, vagy a művészeteken keresztül jelentek meg, de ott voltak. Ezért például Aquinoi Tamás azt mondja, hogy a bátorságnak van három dimenziója. A legalapvetőbb dimenzió, így mondja, ugye hát latinul írt: „vitális”. S ehhez a következőt teszi hozzá: Ezért aztán létezik olyan, hogy jogos harag. És mikor valaki jogos haragot érez és ez indítja őt valamilyen bátor tettre, ez a bátorságnak az alap dimenziója. Mindezt azonban akkor nevezhetjük csak valódi bátorságnak, ha másik két sarkalatos erénnyel együtt jelenik meg, azokat követve, ez pedig az okosság és az igazságosság. Ezért a teológiai gondolkozásban ez úgy szerepel, hogy nem nevezünk bátorságnak olyasmit, amit nem előz meg az okosság és az igazságosság. Mert amikor valaki vakmerően csinál valamit, abban nincs okosság. Az nem bátorság, hanem vakmerőség. Amikor valaki letipor, gátlástalanul egy másik embert, miközben természetesen veszélyezteti magát, az meg megint nem bátorság, hanem gátlástalanság. Tehát a bátorság elemi szintje a vitális bátorság, amiben nem egyszer a hajtóerőt a jogos harag jelenti, ami (Egészségedre! Ez a vitalitás.). A bátorság második dimenziója, amit így nevezünk, hogy morális bátorság. Amikor a szemünk előtt valamilyen erkölcsileg jó cél lebeg, és ezért összeszedjük az összes bátorságunkat, és emiatt cselekszünk. Valami nagyon világos, morális jóra irányul a cselekvés. És végül a bátorságnak van a harmadik dimenziója, így nevezi, a misztikus bátorság. A bátorság misztikussága azt jelenti, hogy veszem a bátorságot ahhoz, hogy az Istennel kapcsolatban legyek, és Isten velem olyasmit tegyen, amitől félek. Hogy vállaljam az istenkapcsolatból fakadó félelmet, megpróbáltatásokat, kalandokat, kihívásokat, miközben az Istennek való kapcsolatomban Isten mindig is megmaradt kiismerhetetlennek lenni, ezért az mindig nagy bátorságot fog tőlem igényelni. (71:35)Érdemes azért mondjuk 800 évvel ezelőtt, Aquinoi Szent Tamás egy nagyon túlsúlyos ember volt, nagyon. Azt mondják állítólag, hogy nem fért oda a padhoz, se íróasztalhoz, se étkezőhelyhez. Ezért aztán kivágták a hasa vonalát, hogy oda tudjon férni. A társai sokat gúnyolták őt emiatt. Ökörnek hívták. Volt egy tanár, amikor fiatal volt még Szent Tamás, azt mondja „Jó, ökör, ökör, de ha egyszer ez az ökör elbőgi magát, akkor megrendül a világ.” Milyen izgalmas gondolat például, hogy ma milyen nagyra értékeljük a bátorságot, miközben hogy mi is az, viszonya az okossághoz, az igazságossághoz, a vitális szintről úgy valamicskét tudunk. De hogy egyébként… És hogy ma milyen sokan vannak, akik bátrak, és nagyon gyávák az Istennel való kapcsolatban. (72:55)Eszembe jutott Nagy Szent Teréz. Nagy Szent Teréz megy, éppen egy misztikus elragadtatásban van. Tényleg így volt, hát van így. Kitörött a szekér kereke, ezért óriásit billent a kocsi, ő pedig a sárban találta magát úgy, misztikus élményestül. Ott feküdt a misztikus élmény közepén, sárba merítve, és ha már éppen a misztikus élményében volt, ezt megbeszélte Istennel. „Hát Uram, hát hogy lehet most, hogy bensőséges világban vagyok veled, s akkor ez, ez, ezt így?!” akkor azt hallja, hogy Isten azt mondja, hogy „Hát te, aki a barátom vagy, azzal ez megtörténik.” Erre Szent Teréz azt mondja „Ezért van olyan kevés barátod.” (73:55)Tehát akkor, záró mondat. A segítő akkor tud elég jó segítő lenni, nem csak kifelé, maga felé is, hogyha van benne bátorság is.Itt hagytam egy kis koszt, de egyébként… vége. (taps).

Lejegyezte: vinkozoli