Lk 3,10-18 - Advent 3. vasárnapja – Gaudete-vasárnap

Mit tehet az ember, aki már meg van keresztelve a Szentlélek által, és nem csak vízzel?

Olvasmány (Szof 3,14-18a)

Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből Jeruzsálem leánya! Elvette az Úr ítéletedet, elűzte ellenségedet, Izrael királya, az Úr közöttetek van, ne félj többé semmi rossztól! Azon a napon így szólnak majd Jeruzsálemben: „Ne félj, Sion! Ne lankadjon kezed!” Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel, úgy, mintha ünnepet ülne.

Szentlecke (Fil 4,4-7)

Testvéreim! Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki! Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmiért, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket hálaadással az Úr elé. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.

Evangélium (Lk 3,10-18)

Amikor Keresztelő János bűnbánatot hirdetett, a nép megkérdezte: „Mit tegyünk?” „Akinek két ruhája van – válaszolta –, az egyiket ossza meg azzal, akinek egy sincs. S akinek van ennivalója, ugyanígy tegyen.” Jöttek a vámosok is, hogy megkeresztelje őket, s így szóltak hozzá: „Mester, mit tegyünk?” Ezt felelte nekik: „Ne követeljetek többet, mint amennyi meg van szabva.” Megkérdezték őt a katonák is: „Hát mi mit tegyünk?” Nekik így felelt: „Ne zsarnokoskodjatok, ne bántsatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal.” A nép feszülten várakozott. Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Ezért János így szólt hozzájuk: „Én csak vízzel keresztellek titeket. De eljön majd, aki hatalmasabb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni. Szórólapátját már a kezében tartja, hogy megtisztítsa szérűjét: a búzát csűrébe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzben elégesse.” És még sok mással is buzdította a népet. Így hirdette nekik az üdvösséget.

Vasárnapi beszéd

A mai evangéliumban azt halljuk, hogy Keresztelő János azt hirdeti meg, hogy „Jön majd az, aki hatalmasabb nálam, és ő Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni.” Ami egy ígéret volt kétezer évvel ezelőtt, az számunkra már a múltnak és a jelennek, és a jövőnek egyaránt a realitása. Így is mondhatnám, hogy mi már megkeresztelkedtünk tűzzel és Szentlélekkel. Hogyha mi már meg vagyunk keresztelve a Szentlélekkel, akkor nagyon izgalmas a mai evangélium, hogy akkor mit tehet az ember, aki már meg van keresztelve a Szentlélek által, és nem csak vízzel? Erről szeretnék akkor most beszélni.

Mit jelenthet ez számunkra, hogyan ragadjuk meg, mit jelent, hogy meg vagyunk keresztelve Szentlélekkel? Ez azt jelenti, hogy a személyiségünk a Szentlélek köré szerveződhet. Az ember személyiségének a középpontjában ott van Isten, de most még konkrétabban azt mondhatjuk, ott van a Szentlélek, és az emberi személyiség kikristályosodhat a személyiség középpontjában lévő Szentlélek köré. Mégpedig úgy, hogy ez a Szentlélek körül való kikristályosodásunk azt is jelenti, hogy ott minden összefüggésben és egységben lehet azzal a középponttal, aki a Szentlélek. Mi keresztény emberek élhetjük meg talán a legtudatosabban is azt, hogy mit jelent, hogy újból és újból megkapjuk a lehetőséget és megkapjuk a fölszólítást arra, hogy egyre inkább foganjunk meg, szülessünk meg, és fejlődjünk a személyiségünkben és az életünkben, mégpedig a Szentlélek középpontjából kiindulva. Ez tehát akkor a bevezető gondolatunk.

A második szempont pedig így szól, hogy akkor tehát ez azt jelenti, hogy a keresztény ember számára tudatos lehet az, hogy az önazonosságomnak a Szentlélek része. Ha a személyiségem a Szentlélek köré szerveződik, annak a középpontjában a Szentlélek van, mert már megkereszteltek minket a Szentlélekkel, akkor ez azt jelenti, hogy az ember ha magára gondol, de nem is csak ha magára gondol, amikor az önazonosságában van, vagy az önazonosságunkat megéljük, akkor a keresztény ember önazonosságának tudatosan része a Szentlélek Isten. Ennek hatalmas jelentősége van, és csodálatos következményei lehetnek, örömteli következményei. Hogy mik ezek az örömteli következmények? Nézzük az evangéliumot! Keresztelő János kijön a pusztába, és azt mondja: „Gyertek ti is ide, és kezdjetek el szerveződni a Szentlélek köré! Mert jön majd, aki sokkal nagyobb nálam, és Ő ezt lehetővé teszi számotokra.”

De a kezdő lépés például az lehet, így hallottuk elsősorban a mai evangéliumban, hogy „Jöjjetek, és tartsatok bűnbánatot!” Mit jelent ez mármost ebben az összefüggésben, amit igyekeztünk föltárni? Ez azt jelenti, hogy a bűnbánattartásunk a megtérés része, vagyis a Szentlélek köré való szerveződésünk része. Nem egyszerűen csak valami erkölcsi önmagunkba tekintés és valami morális önismeret, és valami fölismerés, ami ebből kapcsolódik, hanem… Hanem micsoda? Milyen gyönyörű, ahogy a két téma szervesen összekapcsolódik. Azt mondja Keresztelő János: „Jöjjetek ide, és tartsatok bűnbánatot!” Mire akik odamentek, hogy bűnbánatot tartsanak, mit tesznek? Minden csoport megkérdezi, hogy „Akkor mit csináljak?” Ez egy nagyon fontos összefüggés.

Milyen sokszor felszínesen, de egyébként néha találóan tudnak kritikát megfogalmazni mifelénk, hogy jó, elmentek mondjuk gyónni, jó, sírtok egy kicsit a bűneitek fölött, és közben nem biztos, hogy annyira világos, hogy ebből mi következik, milyen cselekvés következik belőle. Következik-e belőle valami, esetleg egészen másfajta jó cselekvés? Ami abból adódik, hogy az ember mit ismer föl? Hogy amit csináltam, vagy mulasztottam, annak a gyökere az, hogy ott valami bennem nem a Szentlélek köré kristályosodott ki. Most ezt látom be, és a törekvésem arra vonatkozik, hogy hogyan tudnék ezzel a helyzettel, ezzel a kapcsolattal, ezzel a személlyel, ezzel a témával vagy a problémával összefüggésben a Szentlélek köré szerveződni, és ez alapján cselekedni.

Ezért tehát milyen izgalmas ez, hogy a keresztény ember bűnbánattartása nem egyszerűen csak valamilyen mentálhigiénés funkciót tölt be. Ez alatt mit értsünk? Ez alatt érthetjük azt: „Olyan jól esik megbánni. Jaj, de jól esett kimondani! Jaj, de jól esett lerakni! Jaj, de jól esik, most már nem érzem ennek a terhét. Jaj, de jól esik, hogy tudom, Isten megbocsájtott. Jaj, hát ez milyen jó.” De nem biztos, hogy ebből következik sokaknál, hogy az a téma, az a helyzet, az a kapcsolat, az az ember, az a személy, az az ügy énbennem mármost elkezd akkor a Szentlélek köré szerveződni, és ebből fakad az, hogy valamit képes vagyok másképpen csinálni. Tehát éppen ezért a bűnbánattartásunk nem mentálhigiénés funkciókat lát el, miközben Isten kedvessége és jósága, hogy úgy mellékesen azért az is benne van. Kétségkívül még azt is átéljük, de nem az a lényege, az egyszerűen csak egy gyümölcse.

Ezért akkor nézzük meg, mi is az a négy pont, amiről Keresztelő János egyértelműen beszél, mikor kérdezi az ember, aki izgatottan várja, hogy megjött-e a Messiás, hogy hogyan szerveződhetne újjá az élete!

Az első gondolat, ez így szól, azt mondja Keresztelő János: „Add oda! Ha van két kabátod, add oda az egyiket! Van ételed annyi sok, a másiknak nincs? Add oda!” Hadd álljak meg egy picit, hadd lassítsak le! Ezt a kérdést úgy is fölvethetnénk, hogy „Miért nem adjuk oda?” Igazából ez a realitás, nem? Most beszélhetünk öt percig, hogy „Add oda! És add oda!”, és akkor ülünk, és „Hát, igen, aj, aj, szép beszéd ez, igaz, igaz.” És hazamegyünk, és örömmel nyugtázzuk, hogy van három jó kabátunk, és milyen jó, és akkor majd… És tudjátok, hogy milyen, szinte paradox ez. És akkor eljövünk majd december 25-én az ünnepi misére, és fölvesszük a szebbiket. Szóval úgy is tárgyalhatnánk ezt a témát, hogy „Miért nem adjuk oda?” azt a második, harmadik, negyedik, ki tudja melyik kabátot. „Miért nem adjuk oda?” De nem innen szeretném mondani, de tárgyalhatnánk így, mégpedig ezért, mert tulajdonképpen tudjuk a választ, pontosan tudjuk. Azért nem adjuk oda a második, harmadik, negyedik kabátot, mert éppen a kabátjainkkal kapcsolatban nem szerveződtünk még elég alaposan a Szentlélek köré. Tulajdonképpen ezért nem adjuk oda. Miért? Mert ha a keresztény ember önazonosságában ott van tudatosan a Szentlélek, aki köré kikristályosodom, az mit jelent? Hogy az messze fölülmúlja azt, mint hogy valakinek az önazonosságához ténylegesen hozzátartoznak tárgyak. Ez így van. Nézzük meg a kicsi gyerektől kezdve, ahogy szorongatja a maciját, azután van egy kedves nadrágom, és van a legkedvesebb sapkám, és van az a kesztyű, amit úgy szeretek.

Az emberi önazonossághoz nem csak személyek tartoznak hozzá, tárgyak is, mint ahogy az önazonosságunkhoz hozzá tartoznak illatok és ízek és tájak, és érzések, és hangulatok; ezek mind hozzátartoznak az önazonosságunkhoz. Erről hadd mondjak el egy számomra kifejezetten kedves történetet. Ez pedig, hogy – és sajnálom, hogy így kell kezdenem, de van értelme, hogy ezt hozzáteszem – amikor Kanadában tartottam előadást. Ez azért érdekes, mert mielőtt elindultam volna, egyszer csak jött egy email, hogy „Feri atya! Mi legyen a plakáton, paprikáscsirke, vagy rántottcsirke?” Magunk között szólva én ezt a kérdést nem értettem. Visszakérdeztem, hogy ez hogy, hát…? Azt válaszolták nekem, hogy azért, mert azt az ételt szeretnék kirakni a plakátra, amit majd a plakátra ki fognak rakni, egy nagy kép, azért, mert arra fognak majd eljönni. Én a paprikáscsirkét választottam, tudván, hogy úgysem fogok egyikből sem enni, de azt olyan magyarosabbnak éreztem. Képzeljétek el, megérkeztem Kanadában abba a városba, de teljesen mindegy, hogy melyik, és egy olyan plakát fogadott ott, aminek a középpontját a paprikáscsirke uralta. Kétségkívül kicsi betűkkel én is ott szerepeltem, aminél nagyobbra egyáltalán nem vágytam. Nem, mert én szívesen mentem, hogy ott valamit tudjak adni, tehát ez teljesen rendben volt nekem. De sose gondoltam volna, hogy egyszer paprikáscsirkével fognak reklámozni. És látjátok, én is úgy derülök ezen, életem egyik legderűsebb története ez, hogy paprikáscsirkével ott csináltak gusztust hozzám. De miért lehetséges az, kiírják, hogy „Pálferi jön. – Jó… (legyint – szerk.) – Paprikáscsirke lesz. (Mutatja, hogy máris öltözik – szerk.)” Már veszik a kabátot, és jönnek.

Miért lehetséges ez? Azért lehetséges, mert a paprikáscsirke az önazonosság része. És főleg messzi földön nagyon is megérezzük, megéljük azt, hogy a paprikáscsirke része az önazonosságnak. És amikor Keresztelő János azt mondja: „Add oda azt a harmadik, negyedik kabátot!”, akkor derül az ki számunkra, hogy nem egyszerűen csak arról van szó, hogy önzők vagyunk, vagy mohók vagyunk. Persze, azok is tudunk lenni. Hanem ha a dolog legmélyére megyünk, hogy a kedves tárgyaink az önazonosságunk részévé tudnak lenni. Mint ahogy a kicsi gyerek azt az átmeneti tárgyat szorongatja, és senki ne vegye el azt tőle. Sőt, a kicsi gyerek azt is utálja, hogyha azt az elképesztően koszos és büdös macit anya suttyomban éjszaka kimossa, mert az már nem ugyanaz a maci. Neki az a maci kell, ahogy ott az az ő tenyerében lett büdös és koszos.

Miért akartam ezt elmondani? Nem csak azért, mert az öröm vasárnapja (van), hanem azért, mert ténylegesen a tudatosságunkhoz, ha a Szentlélekkel keresztelkedtünk meg, hozzátartozhat, hogy elismerjük, elfogadjuk és megbecsüljük mindazt, ami az önazonosságunk része. De a tudatosságunkhoz hozzátartozhat, hogy mi nem a paprikáscsirke köré akarunk szerveződni, hanem van annál valaki sokkal több, a Szentlélek köré szeretnénk szerveződni, miközben a paprikáscsirke finom. És ha tudatosan tudunk a Szentlélek köré szerveződni, ez teszi lehetővé azt, hogy azt a második és harmadik kabátot odaadjuk. Mert a nyereségünk sokkal nagyobb lesz, mint a veszteségünk.

A második gondolat ide, amit Keresztelő János egészen konkrétan mond, az pedig így szól, hogy „Ne kérjetek többet, mint amennyi jár, mint amennyi meg van szabva! Ne kérjetek többet!” Tényleg így van, hogy az ember természetében mennyire oda van írva ez, hogy „De nekünk kell a több, kell, kell a több, kell a több!” És miért akarjuk a többet? Például azért akarjuk a többet, mert amink van, megszokjuk, hozzászokunk a jóhoz. A szakirodalom olyan világosan beszél erről: Miért kell a több? Azért, mert amink van, már nem adja ugyanazt az élményt, nem hozza ugyanazt az érzést. Ezért kell a még több, és még több, mert akarjuk azt az érzést, azt az élményt, ami a tárgyon keresztül érkezik itt meg, és akár az önazonosságunk részévé válik. De akkor mi történik? Hogy tárgyak és érzések köré szervezzük saját magunkat. Miközben azok az érzések tényleg jó érzések, csak éppen az történik, hogy akkor semmi sem lesz elég, és tényleg kell nekünk a több.

Mi történik, akkor, amikor valaki a Szentlélek köré szervezi magát egyre tudatosabban? Az történik, hogy ő a legtöbb köré szervezte saját magát. Ez az örömhírünk. Ha van valami, ami tényleg a legtöbb, aminél nincs több, ha az ember az Isten köré szervezi saját magát. Ez miért érdekes? Mert ugye nemde élményünk ez, hogy tárgyakat megununk, dolgokat megununk, cuccokat megununk. Most akármilyen szomorúan is hangozhat, egymást is meg tudjuk unni. Kérdezzetek meg férjeket és feleségeket! De nem ünneprontó akarok lenni, hanem akármilyen furcsán is hangozhat, sokan beszélnek arról, hogy „Unjuk Istent.” Meguntuk, mindig ugyanazt mondja, nem? Hogy szeressétek egymást, bocsássatok meg… Hányadik Karácsony már ez? És az ember arra a következtetésre bátorkodik, hogy „Meguntuk Istent.” Most amikor valaki odaér, hogy „Szerintem én egy kicsit unom Istent.”, akkor egészen biztosak lehetünk abban, hogy már nem Istenről beszél. Hanem, miről beszélünk? Saját magunkról, a saját szűkösségünkről, végességünkről. Ha van valaki, akit lehetetlen megunni, az Isten. Őt nem tudod megunni. Hát… (mutatja, hogy Ő a teljesség. – szerk.) Amikor valaki egészen odáig jut: „Meguntam, már megint ugyanaz az Isten.” Fiatalok szoktak ilyet mondani. Nehogy botránkozzatok ezen! Azt mondta nekem egyszer egy serdülő fiatal: „Megint mise? Mindig ugyanaz van műsoron.” Hát, amikor valaki ilyesmit mond, az nem Isten szűkössége, hanem az ő egyébként szerethető korlátoltsága, a legnagyobb tisztelettel.

Szóval amikor nekünk kell a több, és több, és több, hogy jöjjön az érzés, jöjjön az élmény, és megint hahh, akkor tudhatjuk, hogy a legtöbb a miénk, a szónak most nem birtoklás értelmében, és ha elkezdtük egy kicsit unni, az egészen biztos, hogy nem Istenről szól, hanem rólunk. Érdemes volna a szívünket ott is megnyitni, ahol bezártuk, és emiatt azt gondoljuk, hogy Isten csak ennyi.

A harmadik, amiről beszél egészen konkrétan Keresztelő János, azt mondja: „Ne bántsatok! Ne zsarnokoskodjatok, ne bántsatok másokat!” Miért zsarnokoskodik az ember? Kicsiben, nagyban, mindenki miért él, és él vissza a hatalmával? Miért van meg erre a hajlamunk, hogy a hatalmunkkal vissza akarjunk élni? Ha egy gondolatot mondhatnék, azért, mert amikor éppen visszaélek a hatalmammal, azt gondolom, hogy ezt büntetlenül megtehetem, mert én vagyok a nagy, és nem lesz következménye. „Hát akkor megteszem, mert nem lesz következménye. Hiszen látjátok, most csináltam meg, most éltem vissza, most kaparintottam meg, most vettem el, most aláztam meg, éppen most. Hát megtehettem, nem? Nem lett következménye.”

Mi történik akkor, hogyha a Szentlélek köré szerveződünk? Egyszer csak a következő fölismerésünk támad: De érdekes ez, hogy az ember maga nem csak úgy lehet naggyá, hogy másokkal szemben, vagy mások ellenére kívánunk nagyok lenni, vagy győzni, hanem az ember nagysága, a Szentlélek köré szerveződő személyiségnek a győzelme miből fakad? Hogy részesülünk Isten nagyságából, és mi a magunk részét hozzátesszük. Részesedés Isten hatalmasságából, ha megengedjük, hogy az betöltsön bennünket, de a magunk részét ehhez hozzátesszük. Ezért a keresztény ember sosem egy másik személlyel szemben győz, hanem annak az Istennek a nagyságából részesedik, aki számára fontos volt a szegény, meg a kicsi, meg a senkinek látszó, meg a kitaszított, meg még a bűnös is. Miért? Azért, mert az Isten bárki is legyen az ember, az Isten azt mondja: „Az én önazonosságomnak az ember része.” Hogyan bánhatnék, és miért akarnék valakivel rosszul bánni, vagy legyőzni, megsemmisíteni vagy uralni, hogyha ő az én részem? Hát az ÉN az ember, Isten önazonosságának a része. Karácsony ünnepéről…

Ezért az ember, aki a Szentlélek köré szerveződik, egyszer csak fölismeri azt, hogy pont az, akit esetleg most le akar győzni, vagy nem tudom mit akar vele, hiszen ő az én önazonosságomnak része, mert ember, mint én. Nem biztos, hogy olyan ember, mint én, de ember, mint én. Mert a Szentlélek általi önazonosságunk azt jelenti, hogy átéljük az egyediségünket, a rendkívüliségünket, és átéljük az egyetemességünket is a Szentlélek által.

Azután a negyedik, amiről Keresztelő János egészen konkrétan beszél, csak lapoznom kell hozzá. Azt mondja Keresztelő János: „Elégedjetek meg! Elégedjetek meg azzal, amitek van, elégedjetek meg a zsoldotokkal.” Azt mondják a hozzáértők, az elégedettség kulcsa az élettel szembeni alacsony elvárás. Ha az ember nem vár sokat az élettől, jó eséllyel megkapja. De ez elég szomorú, ugye?

Most, ha a Szentlélek köré szerveződünk, akkor van két jobb irányunk. Az egyik, hogy fölismerem azt, hogy nem csak az a lehetőségem, hogy akkor keveset várok az élettől, ’oszt csak megkapom, hanem hogy mindent odaadok az életnek, amire csak képes vagyok. Hogy az ember, ahogy kidolgozza saját magát, és akar több lenni, és gazdagabb, az nem csak azáltal jöhet létre, hogy az élettől kapok, hanem azáltal, hogy az életnek adok. És ha valaki igazán gazdag akar lenni, az pedig hogyan jön létre? Nem attól, hogy sokat kapott, hanem hogy nagyon sokat adott, és ezáltal kidolgozódhat az, ami a másik oldalunk, ez pedig így szól, hogy: Miért lehetek elégedett az élettel, mindazzal, amit adott nekem, anélkül, hogy még kelljen nekem adnia? Azért, mert a legtöbbet már megkaptam. Hát hiszen a legtöbb már az enyém. Aki Istennel sem tud megelégedett lenni… Mi kéne még? Mit kínálhat ez az élet, Istennél többet?

Megyek a vége felé, utolsó két gondolat. Keresztelő János, amikor kérdezik: „Akkor mi most mit csináljunk?” Milyen gyönyörűséges az, Keresztelő János nem kezdi el a katonáknak, a vámosoknak – és nem folytatom – az önazonosságát piszkálni. Nem mondja azt: „Hát, először is hagyd ott a katonaságot! Te meg azonnal menj el a vámasztaltól, mert így semmi esélyed!” Hanem elfogadja, hogy azt a katona kérdezte, a vámos kérdezte, vagy akárki kérdezte, és azt mondja: „Amikor azt mondtam, hogy elég, és nem kell több, és ne bántsd, hogy azt itt és most máris elkezdheted csinálni. A következő percben elkezdheted csinálni.” Mi ebben az örömteli? Az, hogy sokszor a változást az akadályozza bennünk, hogy úgy éljük meg, hogy valami nagyon radikálisra lenne szükség, mert anélkül mm… És Keresztelő János nem ezt mondja. És miért mondhatja azt, hogy itt és most elkezdheted, ma este elkezdheted? Azért, mert tudja, hogy aki sokkal nagyobb nála, a Messiás, majd Ő tűzzel és Szentlélekkel fog bennünket megkeresztelni, és ezért az emberben már ott van az, amit annyira keres, hogy az már ott van. Ezért a legkisebb változás is már lehetővé teszi, hogy valami ott inkább a Szentlélek köré szerveződjön, mint bárki más, vagy bármi más köré. Ezért a legkisebb tettünknek is, máris itt és most megvan a  becsülete, a jelentősége és az értéke.

Mit mond még, utolsó gondolatként? Azt mondja a szent író, hogy „Az egész nép feszülten várta.” Feszülten várta, hogy vajon most János-e a Messiás, vagy valaki mást várjunk. Ezen gondolkoztam, hogy a feszült várakozás, úgy kedvem is lett feszülten várakozni. Ahogy úgy nem tudom, ti mit csináltatok délután? Nem kell elmondanotok. Beállítottam az órát úgy, hogy a Formula-1 világbajnoki záró futam utolsó húsz körét nézzem, vasárnap ide, vasárnap oda. Én megnéztem az utolsó húsz kört, nem mondom meg, hogy ki nyert, de fölismertem magamban azt az utolsó körnél, hogy feszülten várom, hogy ki fog győzni. Pár órával ezelőtt én nagyon feszülten vártam, hogy derüljön ki, hogy Hamilton, vagy Verstappen, hogy ki ő? Most már tudjuk, hogy ki ő, de miért mondtam ezt el? Mert van élményünk arról egy életút során, hogy tudunk feszülten várakozni valami olyasmire, ami igazából nem velünk történik. Ott ülünk a képernyő előtt, és az Hamiltonnal történik, és Verstappennel történik. Persze, egy kicsit a családjaikkal, meg így-úgy, egy picit így-úgy. De magunk között szólva, nekünk azért igazából mindegy, hogy ki lett a Formula-1 világbajnoka.

Ezzel szemben, amikor azt mondja a szent író, hogy „Az egész nép feszülten várakozott: Most Keresztelő az, vagy valaki más?”, mi indokolja ezt a feszültséget? Az, hogy ha Jézus az, az nem csak Jézussal történik. Ha Jézus megfogan és megszületik a Szentlélek által, és eljön hozzánk, az nem csak Jézusról szól, az nem csak Jézus élete, hanem egészen nyilvánvalóan a mi önazonosságunk, hanem a mi életünk. Ezért van még több, mint tíz nap, és arra gondoltam, hogy milyen izgalmas lenne számunkra az, hogyha feszülten tudnánk várakozni arra, ami nem csak mások története, hanem a miénk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)