Lk 21,5-19 - Évközi 33. vasárnap

Isten maradandó, a templom mulandó.

Olvasmány (Mal 3,19-20a)

Íme, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgy hogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük. Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.

Szentlecke (2Tessz 3,7-12)

Testvéreim! Tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek. Senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek. Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, nem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békében dolgozva a maguk kenyerét egyék.

Evangélium (Lk 21,5-19)

Abban az időben: Amikor némelyek megjegyezték, hogy milyen szép kövekkel és díszes fogadalmi ajándékokkal van díszítve a templom, Jézus ezt mondta: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak.” Erre megkérdezték tőle: „Mester, mikor történik mindez? És milyen jelek előzik meg?” Ő így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket! Sokan jönnek az én nevemben s mondják: »Én vagyok.« És: »Elérkezett az idő.« Ne kövessétek őket. Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!” Aztán így folytatta: „Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Félelmetes tünemények és rendkívüli jelek tűnnek fel az égen. De előbb kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. Kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak az én nevemért, azért, hogy tanúságot tegyetek. Véssétek hát szívetekbe: Ne törjétek fejeteket előre, hogyan védekezzetek. Én olyan ékesszólást és bölcsességet adok majd nektek, hogy egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. Kiszolgáltatnak benneteket a szülők, testvérek, rokonok és barátok, s némelyeket meg is ölnek. Az én nevemért mindenki gyűlölni fog titeket. De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket.”

Vasárnapi beszéd

Jézushoz lépnek és erről beszélnek, milyen gyönyörű a templom, milyen gyönyörűek a díszek, milyen gyönyörűek mindazok a tárgyak, amik ott vannak és ékesítik a templomot. És ez a korabeli ember számára ott messze túlmutat azon, hogy itt pusztán csak egy épületről lenne szó, hiszen az ószövetségi ember hitében nagyon összefonódik az, hogy egy Isten és egy templom. Ezért az ószövetségi ember, amikor a templomról beszél, hát szinte Istenről beszél. Amikor arról beszél, milyen gyönyörű a templom, szinte azt mondja, milyen nagyszerű Isten. Tehát az ószövetségi ember ahogyan ott van a templomban, és látja, hogy ez milyen gyönyörű, mintha arról beszélne, hogy „Ó, egy Isten, egy templom, milyen gyönyörűséges!” És közben pedig azt vesszük észre, hogy Jézus mintha ünneprontó lenne, hogy amikor ezek az emberek örömmel jönnek és mondják, de hát milyen szép, hogy Jézus azt mondja: „Na, lesz egy kis idő, ebből itt semmi nem marad.”

És utána jön a mai evangéliumnak egy másik része, amit még hallgatni is nehéz. Nem tudom, hogy ahogy én olvastam és mondtam, lett-e egy olyan pont, miközben hallgattátok, hogy az jön belőlünk elő, hogy legyen már ennek vége? És akkor még rátesz egy lapáttal. Még egy lapáttal. Gondolnánk, nos, ha valami jó, nem, akkor még a szüleink, meg a gyerekeink, meg… Miért csinálja ezt Jézus? Egészen olyan, hogy amikor valami jót mondanak neki, akkor ünneprontó, Ő nem örül ám, ha szép a templom. Utána pedig nekiáll ennek a rengeteg szenvedésnek, nehézségnek a sorolásának, és szinte egészen úgy teszi, minthogyha érzéketlen lenne. De ha valaki nem érzéketlen, Jézus biztos, hogy nem érzéketlen, de mégis valahogy ez a benyomásunk a mai evangélium kapcsán. Miről van akkor itt szó?

A bevezető gondolat így szól: Nagy segítségünkre van, ha már így kezdtük, hogy az ószövetségi ember számára „egy Isten – egy templom”, szinte összekapcsolódik, és szinte aztán már nem is tudjuk, hogy most Istenről van szó, vagy a templomról. És itt akarnék egy kicsit lelassítani és azt mondani, hogy Jézus arról beszél, hogy Isten maradandó, a templom mulandó. És amikor az evangélium végén azt mondja: „Állhatatossággal, kitartással őrzitek meg lelketeket.”, akkor pedig mintha ezt mondaná, hogy a test mulandó, a lélek maradandó. És a kettő közé hadd mondjak akkor egy harmadikat, hogy a mai evangéliumnak a fő üzenete, hogy az életünk ezen a földön mulandó, egyébként pedig maradandó. Hogy amikor úgy tűnik, hogy Jézus valahogy ünneprontó, és azután pedig szinte érzéketlen, nem erről van szó, hanem éppen most akar a segítségünkre sietni, mert tudja, hogy nekünk embereknek milyen elmondhatatlanul sok fájdalmat és szenvedést okoz az, ha nem különböztetjük meg, hogy mi az, hogy mulandó, és mi az, hogy maradandó. Hogy a templom mulandó, Isten maradandó, hogy a földi élet múlandó, az örök élet maradandó – mondjuk most így egyszerűen –, hogy a test tényleg mulandó, a lélek maradandó. Ezt értünk kezdi el mondani, akkor is, ha ez elsőre olyan jól esne nekünk, ha nem ezt mondaná. Majd erről még szeretnék beszélni.

De hogy hogyan fejti ki ezt Jézus, nézzük meg, öt picike kis pontocska, csak éppen utalásokat teszek rá, hogy minden, ami egyébként természetes lenne számunkra, Jézus azt mondja, hogy gondolkozzatok csak el, hogy mi az, hogy mulandó, és mi az, hogy maradandó, és ezekhez mi a viszonyotok! Mert mit mond Jézus ebben a történetben? Elkezdi mondani, hogy hát ilyen és ilyen események lesznek. Az ember megkérdezi: mikor történik ez? És a válasza valami ilyesmi: „Hát, azt nem tudjuk. Nem fogjátok tudni, hogy pontosan mikor lesz itt a végidő.” De az embernek nem természetes ez, hogy az ember értelmes életet akar élni? Akarja tudni, akarja látni érted, és Jézus azt mondja: „Nem fogjátok tudni.”

Akkor a következő így szólt, hogy: Jó, de akkor milyen jelek előzik meg? Az ember valahogy a tapasztalatával próbál akkor biztonságban, és biztonságérzet, valahogy élni. „Hát akkor a jeleket mondd, Uram!” S erre azt mondja: A jelek? Ó, jönnek majd mindenfélék, mondják, ilyen jel, olyan – ne kövessétek őket!” Következő.

Azt mondja, hát ilyen és olyan háborúk lesznek, és ország, ország ellen támad. És akkor… És hova viszi ezt ki Jézus? „De ti ne rémüldözzetek! – Hogy-hogy ne rémüldözzünk? Most akkor ne érezzünk? Hát akkor legalább hadd érezhessünk! – Ti ne rémüldözzetek!” Hát szinte az abszurditásig megy az, amiről Jézus beszél.

A következő így szólt: „És akkor zsinagógáknak kiszolgáltatnak, elöljáróknak, királyoknak odahurcolnak bennünket, fenyegetnek, börtönbe vetnek és a többi. De ti ne gondolkozzatok előre! – Micsoda? Hát legalább hadd gondolkozzunk már egy kicsit előre!” Hát nem az a normális? Nem az a természetes? Az ember a bajban legalább érez, meg úgy összeszedi magát, hogy valahogy, hát csak kivágom majd magamat belőle. Azt mondja: „Ti ne gondolkozzatok!”

És azután az ötödik: akkor még a családon belül is kiszolgáltatottak lesznek, mert még a családon belül is így és úgy, és amúgy, és ennek drámai következményei lesznek. És Jézus nem azt mondja, hogy „Na, akkor azért szedjétek össze magatokat, és csináljatok ezt-azt!” Mert hogy nem az a természetes? Van a kiszolgáltatottság, és az ember úgy összeszedi magát, azt’ legalább, amit tud, megcsinál. De Jézus azzal fejezi be: Ti csak tartsatok ki! És a kitartással őrzitek meg a lelketeket.”

Hadd foglaljam össze azt, amit most próbáltam jelenség szinten megragadni. Ez pedig, hogy ennek a szövegnek van egy tulajdonképpen döbbenetesen ellentmondásos mondata. Ott a legvégén azt mondja Jézus, hogy ez így van, és így van, és így van, és minden, amit olyan természetesen tennénk, hogy akkor megértjük és akkor cselekszünk és érzünk és gondolkodunk, hogy „Ezt hagyjátok, mert egyetlen hajszálatok sem görbül meg!” És ennek a mondatnak az elején, vagy két mondattal előtte mi hangzik el? „…ha a némelyeket meg fognak ölni.” Nehéz kiverekednünk magunkat azért a mai evangélium sűrűjéből. Most azt mondja: „Némelyeket meg fognak ölni, de ti csak tartsatok ki, mert egyetlen hajszálatok sem görbül meg!” Na, ez most már aztán tényleg mi?

És akkor hadd próbáljak valamit mondani, összefoglalva, hogy az értetlenségünk abból adódik, hogy egyszerre vagyunk polgárai a mulandónak és maradandónak, sokszor ezek kesze-kuszaságban vannak bennünk. És az egyik nagy törekvésünk az Istennel való kapcsolatban az, hogy Istent arra kérjük, hogy a mulandót tegye maradandóvá. Nem egyszer az egész hívő életünk újból és újból a magunk módján arról szól, mert ott van a sötétség, a fájdalom, a betegség, az üldöztetés, a drámaiság, a szenvedés, hogy letérdelünk Isten elé, és lényegileg azt kérjük tőle: „Uram, a mulandóból csinálj maradandót!” És a mai evangéliumnak ez a szinte ünneprontása, és aztán szinte érzéketlen kegyetlensége nem az, nem ünneprontás és nem érzéketlenség, hanem annak a kifejezése, hogy a mulandóból Isten nem alkot, maradandót, hogy a templom elenyészik, hogy a test elmúlik és az életünk földi része véget ér. Hogy a lehető legérthetőbb, hogy mi emberek, a hitünkből kiindulva letérdelünk Isten elé, és azt mondjuk: „Uram, légy szíves, nekünk annyira fontos a mulandó, és légy szíves teremts belőle maradandót!” És Isten azt mondja: „A mulandóból nem teremtek maradandót.”

De ez pont az egyik része, mert a másik része, hogy amikor merjük közel engedni magunkhoz azt, ami egyébként annyira sötétnek tűnik, ijesztőnek, félelmetesnek, a mai evangélium szövege alapján nem csoda, hogy már… hagyja már a pap abba. Hogy a másik üzenet viszont az, a mulandóból nem csinálok maradandót. Viszont van az a maradandó, ami itt és most is van, most és itt is maradandó. Isten maradandó, a Lélek maradandó, és az életünk, amit elkezdtünk élni, az maradandó. Hogy kapcsolódjatok ehhez, hogy kitartóan, állhatatosan és következetesen ti kapcsolódjatok ahhoz, ahhoz a valamihez, ahhoz a valakihez, aki és ami maradandó, merthogy az meg van. Ne azt kérjétek tőlem, hogy a mulandó legyen maradandó, hanem fedezzétek föl a maradandót, az örök érvényűt, az elvehetetlent, és kapcsolódjatok hozzá.

Egy szösszenet élményecském. Látjátok, most jut eszembe, még nem mondtam el, hogy milyen ünneprontó leszek. Olyan szép lett a templom, nem tudom, hát jól esik ránézni. Most főleg kívülről, ugye így mondom, mert olyan gyönyörűen föl lett újítva, és tényleg gyönyörűség ránézni. És hát ebben az örömben telt nekem a szeptember. Annyira jó erre a templomra ránézni. És akkor valahogy szóba került ez, hogy na, milyen gyönyörű a templom. Azt mondja valaki, aki ért is hozzá: Igen, igen, hát tényleg gyönyörű a templom, csak beázik. Mert az a nagyon sok adomány, amit kaptunk, az pont arra jó volt, hogy gyönyörű a templom, csak attól még beázik. Szóval mintha Jézus erről beszélne: Persze, hogy gyönyörű, attól még beázik. És hogyha megint gyűjtünk egy csomó pénzt és nem fog beázni, addigra majd a vakolat lejön kint. Értitek ezt, hogy az embernek ez a nyomorúsága. Hogy hát olyan szép. És akkor letérdelünk, hogy: „Uram, nem lehetne, hogy ne ázzon be?” Hát. És akkor letérdelünk, hogy „Ne ázzon már be! Hát, most már olyan szép.” És ebben egészen el tudunk veszni, és Isten azt mondja: „Ne haragudjatok, hogy nem, tehát eljöttem ide, hogy lássátok, nem vagyok érzéketlen, meg is halok értetek, hogy fölismerjétek, nem vagyok sem ünneprontó, sem érzéketlen, de be fog ázni.” A templom múlandó, Isten maradandó.

És így akkor egy picit hadd lépjek tovább, hogy akkor az evangéliumnak a fénye hogyan jelenik itt meg. Valahogy úgy, hogy amikor ezt halljuk, hát mit mond Jézus, minden evangélium hozza? „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt, aki elveszíti az életét énértem és az evangéliumért, megtalálja azt.” Mit jelent ez? Most ebben az összefüggésben mulandó-maradandó, hogy aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt? Hát azt, hogyha az ember azt az életét akarja megmenteni, ami mulandó, akármit teszek, az mulandó lesz. Tehát előbb-utóbb innen távozni kell. Most ha ráteszem az életemet, hogy hogyan lehetne a mulandóból maradandó, az egész életem csalódások és veszteségek sorozata. Milyen érdekes a Mária és Márta története. Amikor azt mondja Jézus, hát Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el soha. Mert mi az a jobbik rész? Az a maradandó rész, hogy odaült Jézus elé, és azt mondta: A vacsora mulandó. Mert jön a kedves Márta, és azt mondja: „Hagyod, hogy egyedül csináljam a vacsorát?” Lehet, hogy ebéd volt, nem emlékszem pontosan. És akkor erre azt mondja Jézus: „Ne haragudj, a test mulandó, a vacsora mulandó, én maradandó vagyok. Ha most itt is velem van, akkor ő az örök érvényű maradandót választotta, és azért nem is tudja elveszteni, mert maradandó.” Akkor milyen szép az, ahogy Jézus azt mondja: „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, és a lelke kárát vallja?” Mert ebben az összefüggésben az egész világ a mulandó és az emberi lélek a maradandó.

És aztán akkor még egy-két gondolat. Amiről már ejtettünk szót, hogy ország, ország ellen támad, és akkor bennünk van ez, hogy „Jó, de mi ennek az értelme?” És nem kell, hogy értelme legyen, hanem az ember kapcsolódhat ahhoz a maradandóhoz és örök érvényűhöz, amit a lelkünkön keresztül átélhetünk, hogy az emberi élet értelmes élet föltétel nélkül az utolsó másodpercéig. És ezért a kérdésünk nem az, hogy a háborúnak mi értelme, hanem hogy hogyan tudnék kapcsolódni az örökérvényű és maradandó lelkemhez, és annak kapcsán, hogyan tudok örök érvényű és maradandó értékek alapján élni.

Hogy szokták mondani? Minden rosszban van valami jó. S ha nem tudom, meghallgatjuk a mai evangéliumnak ezt a hosszú szövegét, hát… Ne kelljen nekem ebben a sok gyötrelemben, fájdalomban és szenvedésben valami jót találni! Hadd ne kelljen! Ha valakinek lelki erőt ad ez a mondat, hogy minden rosszban van valami jó, mert így tudtál valami maradandóhoz kapcsolódni, akkor te tartsd meg ezt a mondatot nagy becsben magadnak. De engedjétek meg, hogy ezt kiegészítsem. Ez pedig így szól: Tényleg van az a rossz, amiben szerintem nincsen jó. Hát van olyan, hogy rossz. Nem kell, hogy a rosszban legyen valami jó. Hanem hogy van akkor ez? Mi az, ami a reményt fölkelti? Az, hogy nem a rosszban van a jó, hanem az emberben van a jó, a lélekben van a jó, Istenben van a jó, és a rosszban nem kell, hogy jó legyen. Menjünk oda egy áldozathoz, valakihez, aki szenved, valakihez, aki ott van az intenzív osztályon, menjünk oda egy menekülthöz, és mondjuk meg neki, hogy „A rosszban van ám jó, minden rosszban van valami jó.” Szerintem ez az embertelenség, és ez a kíméletlenség. Nem a rosszban van a jó, nem, a rossz az rossz. Az emberben van a jó. Istenben van a jó, a lélekben van a jó, és az ember, mert az ott örökérvényű és maradandó, a legnagyobb fájdalomban, szenvedésben is, a sötétségben, megpróbáltatásban ebből a maradandó jóból elő tud hozni valamit. És ez a gyönyörűség.

És ezért, ha rengeteg fölösleges szenvedéstől meg akarjuk kímélni magunkat, akkor érdemes nem azt kérni Istentől, hogy a mulandó legyen maradandó, hanem, hogy „Uram, tárd föl nekem a maradandót, hogy akármi is múlandó ezen a földön én bele tudjak kapaszkodni!” Emlékeztek a keleti mondásra? A keleti mondás így szól, hogy a sivatagban a legnagyobb érték, a legnagyobb kincs a víz, ezért igazán nagy becsben a kulacsot tartjuk. Ez tehát nem azt jelenti, hogy az ember a mulandót, az esendőt azt lebecsüli. Épp fordítva, hogy rátalálunk az örök érvényűre és a múlhatatlanra, és ennek kapcsán már most kétségbeesés nélkül képesek vagyunk kapcsolódni mindenhez, ami múlandó. És éppen ez teszi lehetővé azt, hogy az élet élhető legyen, akkor is, ha van benne rossz és a rossz, az rossz, és akkor is, ha van megpróbáltatás és szenvedés. Ezért nem kell, hogy a rosszban legyen jó. Elég, ha magamban, a lélekben, Istenben megtalálom a jót. Ez bőven elég. És ahhoz kapcsolódom.

Most megint egy templomos történet. Csak ezek szösszenetek. Szeptember elején vártam valakit, akivel meg volt beszélve egy találkozónk. És hát ott gyönyörű szeptember volt, gyönyörűen sütött a nap, és én kijöttem, és néztem a templomot, mert annyira tetszett nekem kívülről, és néztem. Ah! És nem vettem észre, hogy akit várok, ő meg már megérkezett. Szóval szinte már ott volt, mondja: „Szia Feri! – Jaj, szia, szia!” És azt mondja nekem: „Feri, én néztelek már, ahogy én jöttem itt a parkolóban, hogy te hogyan nézed ezt a templomot, és tudod, mire jutottam? Bárcsak én néznék így a munkámra. Most, ahogy jövök feléd, te jó ég! Hát, te így nézel a munkádra? „ Hát, ez olyan kedves volt tőle, hogy ez úgy megőrződött bennem.

Szóval, amikor azt mondja a keleti mondás, hogy a legnagyobb kincs a víz, ezért nagyon megbecsüljük a kulacsot, akkor nem arról van szó, mikor azt mondjuk „Isten az örök, s a templom múlandó.”, hogy akkor a templom nem számít. Hát persze, hogy számít, csak nem mindegy, hogy mindahhoz, ami múlandó, milyen viszonyt alakítok ki. És a másik, ami még kevésbé nem mindegy, hogy a maradandóhoz milyen viszonyt alakítok ki.

Ezért, záró történetecske, mert ma csak szösszenetek: Egy kicsi lány eljött az apukájával a templomba, és az apukája elmondta, hogy „Tudod, így tudunk Istenhez imádkozni.” És akkor a kicsi lány megkérdezte „Miért apa? Isten itt lakik?” Mire az apukája azt mondta: „Nem kicsim, Isten nem itt lakik, itt csak rendel.” Szóval nekünk van kapcsolatunk azzal az Istennel, aki nem csak rendelési időben fogad bennünket, ahol elmondjuk, hogy hogyan lehetne a mulandóból maradandó, hanem mi Istent ismerjük, azt a valakit, aki itt csak rendel, egyébként meg VAN.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)