Lk 24,35-48 - Húsvét 3. vasárnapja

A szív beszűkültsége

Olvasmány (ApCsel 3,13-15.17-19)

Azokban a napokban Péter így beszélt a néphez: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, atyáink Istene megdicsőítette Szolgáját, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok és megtagadtatok Pilátus színe előtt, noha ő úgy határozott, hogy szabadon bocsátja. Ti azonban megtagadtátok a Szentet és az Igazat, és (Pilátust) arra kértétek, hogy a gyilkosnak kegyelmezzen, az élet Fejedelmét pedig megöltétek. Isten azonban feltámasztotta őt a halálból, és ennek mi tanúi vagyunk. Tudom, testvérek, hogy csak tudatlanságból cselekedtétek, amit tettetek, ahogy vezetőitek is. Isten azonban így teljesítette be, amit minden prófétájának szájával hirdetett: hogy az ő Fölkentjének szenvednie kell. Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy bűneitek bocsánatot nyerjenek.

Szentlecke (1Jn 2,1-5a)

Gyermekeim! Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bűnt. De ha valaki bűnbe esik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz. Ő az engesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is. Abból tudjuk meg, hogy megismertük, ha megtartjuk parancsait. Aki azt mondja: „ismerem”, de parancsait nem tartja meg, az hazudik, és nincs meg benne az igazság. De aki megtartja tanítását, abban az Isten szeretete valóban tökéletes.

Evangélium (Lk 24,35-48)

Abban az időben: Az (Emmauszból visszatért) tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét.”

Vasárnapi beszéd

Múlt vasárnap mondhatnánk azt, hogy az evangéliumnak egy központi eleme volt az, ahogy a tanítványok bezárkóznak, hiszen kétszer is ismétlődött ez, hogy bezárkóztak, akkor egy hét múlva megint együtt voltak, és megint bezárkóztak, és ezzel összefüggésben jön elő Tamásnak és a többieknek a hite, hitetlensége. A mai evangélium egyébként nagyon hasonló ehhez, de itt a súlypont a beszámolóban nem ott van, hogy bezárkóznak és bezárták az ajtót és Jézus mégis megjelent, hanem talán mondhatnánk azt, hogy a szívnek a zártságán van a hangsúly. A belső zártságon, a belső beszűkültségen. Miért hangsúlyozom ezt? Mert négy szempont is itt megjelenik, hogy mi az, ami miatt ők nehezen hiszik azt, hogy amikor Jézus ott van előttük, akkor ő Jézus. Azt mondja a szentíró; félelmükben nem tudtak hinni, ijedtükben nem mertek hinni. Majd jön a váratlan fordulat; örömükben még mindig nem hittek, és aztán meglepetésükben sem hisznek. Négyszeresen ismétli az evangélista, hogy mi minden játszódik le a tanítványokban; félelem, ijedtség, csodálkozás, meglepetés, sőt még öröm. És mindez a beszűkültségnek, a bezártságuknak mégiscsak valamiféle sajátos ismérve.

Ezért abból szeretnék kiindulni, hogy most a bezártság, a fizikai módon való, az ajtókat bezárjuk, és akkor így vagyunk, hogy az nem egyszer mennyire természetes módon következménye a belső beszűkültségnek. Ezért a hitünknek pedig mennyire világosan épp a másik irányban van a növekedési lehetősége, amikor nemcsak arról van szó, hogy kinyitjuk az ajtót és kimegyünk rajta és észreveszünk másokat, és elmegyünk a világ végéig, és minden népnek az evangélium, hanem hogyan ez hogy lehetséges. Mert nem csak erről van szó, hogy nyissuk ki az ajtót, azt’ menjünk el mindenhova, mert bőven lehet élményünk arról, kinyitottuk az ajtót, elmentünk mindenhova, eléggé beszűkülten. Elég beszűkülten, elég szűk látókörűen, eléggé kicsinyesen. Tehát pontosan arról van szó, hogy nem elég kinyitni az ajtót és nem elég kimenni és elmenni a világra és küldetésben lenni. A kérdés, hogy a szívünk is eléggé nyitva van-e, hogy megszabadultunk-e a sajátos beszűkültségeinktől és az ebből adódó kicsinyességből, szűklátókörűségből? Erről szeretnék beszélni.

Nézzük akkor, ha csak úgy végigzongorázzuk azt, hogy itt vannak a tanítványok, és azt lehet mondani, hogy megvan az emberi életnek, a személyiségüknek, ahogyan annak a megnyilatkozásait látjuk, mindenféle színe, alakja és formája. De minden beszűkült bennük. Látjuk azt, hogy tudnak félni, tudnak megijedni, tudnak csodálkozni, tudnak örülni, és mindez egy beszűkült emberi léleknek a megnyilatkozása. Tehát az érzelemviláguk, mondhatjuk azt, hogy nagyon gazdag, csak éppen rettenetesen beszűkült. Van itt mindenféle érzés, csak éppen egy beszűkült embernek az érzéseiről van szó.

Azután a gondolataik, ha most így lesz, és úgy lesz, és a félelmeikhez valahogy kapcsolódnak a gondolatok, hát a gondolataik is ezt a beszűkült világiságot tükrözik odabent. Azután, ahogy értelmezik a Szentírást, abban is rettenetesen beszűkültek. Hát ők továbbra is nyilván szombaton elmennek a zsinagógába, maguk között megbeszélik az írásokat. Külön meg kell nyitni az értelmüket, mert hiába olvassák az írásokat és hiába van meg a maguk teológiája, az egy beszűkült teológia.

Azután az emlékezésük is beszűkült. Hát nem véletlen, hogy szinte motívumszerűen jelenik meg újból és újból, mikor olvasom, szerintem már ki is kapcsoltok, hogy „Hát nem ennek kellett megtörténnie? Hát nem volt az írásokban megírva? Hát nem erről beszéltem nektek, amikor még közöttetek voltam?” És az emlékezésükben ez eleven? Egyáltalán nem eleven. Tehát az emlékezésük is beszűkült, a cselekvésük is beszűkült, mert bezárkóznak, az ajtók… És tudjuk azt, hogy mikor Jézus megjelenik, mondjuk akkor, amikor a Tibériás partján vannak, akkor is, hogy halásznak, visszamennek a régi életükhöz, a kapcsolataik is beszűkültek. Csak az a kis világ, ami eddig volt, de még annyi se, hiszen félnek másoktól és a többségtől, akik majd esetleg őket is előveszik. És most már tényleg látom, hogy ez már elég nektek.

A reményeik is beszűkültek. A reményük mi? (Az), hogy most állítod helyre Isten országát, hát az nem úgy lett, ahogy ők azt gondolták. A hitük is beszűkült, ha te vagy a Messiás, majd jössz parádés módon, mi leszünk az igazak, ott lesznek a rosszak, és akkor megbüntetjük őket, és mi dicsőségben bevonulunk. Hát, és a szeretetük is beszűkült. Nem arról van szó, hogy nem szeretnek; beszűkült módon szeretnek. Amikor az asszony megfogja Jézus lábát és azt mondja, hogy…

Vagyis miről van itt szó? Hogy ahogy bezárják az ajtót, az valaminek a következménye, a lélek beszűkültségének a következménye. És itt vannak ezek a tanítványok, és az összes, elnézést, hogy így mondom, pszichés funkciójuk működik, csak beszűkülten. És amikor ilyen beszűkülten vagyunk, miközben egyébként teljesen természetes minden, amit csinálnak, akkor ennek az egyik következménye, hogy nem ismerik föl Jézust, a beszűkültség miatt nem ismerik fel Jézust. És külön, ez is milyen szimbolikus az emmauszi tanítványok történetében, mintha valami hályogféle fedné a szemüket, azt’ külön annak el kell tűnnie, mert nem látnak el még Jézusig sem, aki egy méterre van tőlük. És milyen érdekes, hogy a beszűkültségből való kilépésnek a folyamata, hogy onnan kell elkezdeni, hogy „Gyertek, nézzetek meg, érjetek hozzám!” Hát tényleg, minthogyha egy vak embernek kezdenénk el bemutatni a világot. „Látom, hogy nem láttok az orrotoknál tovább, akkor tapintsatok, meg nézzétek, itt vagyok. Jó, akkor lépjetek egy méterrel hátrébbról. Ez vagyok én.” Megyek tovább.

A következő szempontunk az így szól, hogy amikor végre ellátnak Jézusig, akkor egyszer csak kitágul a világ. De odabent is elkezdődik valami tágasság, ahhoz kapcsolódó nagyvonalúság. S miről van akkor itt szó? Amikor Jézus azt mondja „Na, akkor menjetek el az egész világra!” Most már ne azt lássátok csak, hogy hogyan féltek itt a zsidó főtanácstól, meg az elnyomó szervezetektől, most lássatok tovább, menjetek el az egész világra. Azután miről beszél? „Minden embernek hirdessétek az evangéliumot!” Ne csak azt a szűk világot vegyétek észre, amiben vagytok, vagy még abban sem vagytok. „Minden embernek hirdessétek!” Mit hirdessetek? Megtérést és milyen szép ez, bűnbocsánatot. A mai evangéliumban Jézus azt mondja a föltámadás után, hogy hirdessétek a megtérést és ne a bűnbánatot, hanem a bűnbocsánatot. Ah!

Hát a bűnbocsánat meghirdetése nem elég tágas, nem elég nagyvonalú, nem elég nagy ívű? De nagyon is az. Ha most itt azt hangozná el a megtérést és a bűnbánatot, jaj, akkor az ember beszűkül, és „Tényleg, mit csináltam rosszul?” Elkezdünk vacakolni a saját bűneinkkel. De itt nem erről van szó: a bűn bocsánatot minden embernek az egész világra. Amikor valaki egy másik embernek meghirdeti a megtérést Istenhez és Isten megbocsájtó szeretetét, hát ahhoz elég tágas léptékűvé kell tennünk a saját szívünket. Hogy ez akkor hiteles, akkor érvényes és akkor igaz és akkor önazonos, hogyha az, hogy menjetek el az egész világra és minden embernek, és hogy Isten hív téged és megbocsát, hogyha ez itt az emberi szívben is adottság, képesség és minőség.

A következő gondolat így szól, hogy ez az adottság, képesség és minőség valójában mit takar? (Azt), hogy az embernek a szíve megnyílik oda, hogy nem csak az egész világ és minden ember és Isten és megtérés és bűnbocsánat, hanem, hogy egyszer csak az emberi szívbe mindaz, amit itt most már többszörösen hangsúlyoztunk az evangélium kapcsán, hogy az emberi szívbe mindez belefér. Hogy amikor Jézus azt mondja „Gyertek, érintsetek meg, nézzetek meg, én vagyok!”, ennek a belső világunkra való következménye az, hogy mostantól kezdve beleférek a szívetekbe és a teremtő Isten is bele fog férni a szívetekbe. „És elküldöm a Szentlelket, Atyám ígéretét, az kiárad rátok és a Szentlélek is befér a szívetekbe.” És nézzétek magunk között szólva, ha az Atya, a Fiú és a Szentlélek elfér a szívetekben, akkor talán a másik ember is.

És amikor az embernek így megnyílik a szíve, akkor van ott az, amiről igazán Jézus beszél, hogy menjetek el a világra minden emberhez és hirdessetek meg valamit, amit én itt megéltem köztetek. Mert nem elég elmenni a világra és minden emberhez, hogyha a szívünk zárt marad és érzünk és gondolkozunk és van teológiánk és reményünk és hitünk és szeretetünk, de nem abban a tágasságban, ahogyan a Szentlélek azt bennünk meg tudja, meg akarja és már meg is nyitotta.

A következő gondolat, hogy ezért, amikor Jézus majd elmegy az Atyához, és tudja, hogy mi már ellátunk az Atyáig, ezért mostantól kezdve nem a gyász időszakát üljük, mert tudjuk, hogy ott van a Mennyei Atyánál Jézus és a Szentlélek megnyitotta a szívünket… Ebből mi következik? Hogyha az ember befogadja a Szentlelket, Isten nagyvonalúságát is befogadta, Isten bőkezűségét is befogadta, Isten jószívűségét is befogadta, Isten megbocsátó szeretetét is befogadta. Hát, amikor azt ünnepeljük, hogy elküldi a Szentlelket és mi azt befogadhatjuk, hát akkor ez azt jelenti, hogy akkor a Szentlélek tágassága megjelenik a saját szívünkben.

Egy aprócska megjegyzés. Szoktuk naivul hinni, hogy a beszűkültség valami olyasmire érvényes általában, hogy a sérelembe beszűkülök, a sebeimbe beszűkülök, a velem szemben elkövetett igazságtalanságokba beszűkülök, a bosszúvágyamba beszűkülök, vagy a birtoklási vágyamba beszűkülök, ugye, vagy a hatalom akarásába beszűkülök, vagy a félelembe beszűkülök. De a beszűkültség nem csak ebbe az irányba valósulhat meg; az ember értékekbe is beszűkülhet. Nem csak valamiféle rosszba, sötétségbe, fájdalomba, bűnbe szűkülhetünk be. Hát értékekbe is be lehet szűkülni! Hogy ez mennyire így van, ti azt sokkal jobban tudjátok, mint én, mégpedig azért, mert párkapcsolatban éltek, és a leggyakoribb konfliktusforrások egyike, hogy van egy csodás család, és van egy másik csodás család, és hozzátok a családi örökséget és hagyományt, kincseket és értékeket, mindent, ami által azzá az értékes személlyé lettünk, akik lettünk, majd két ember megpróbál együtt élni. És mi miatt néha annyira elviselhetetlenül nehéz ez? Azért, mert a hozott családi értékeinkbe szűkülten nem vagyunk elég nyitottak arra, hogy most már új és közös értékeket hozzunk létre, ami nem a származási család értékének, világának és főleg ott a személyeknek az elítélése, megvetése, kirekesztése vagy lenézése, hanem az a tágasság, nagyvonalúság, jószívűség. És mondhatnám, amiben, és nem megrendítő-e ez, hogy a házasság teológiája azt mondja, hogy te szabadon választhatsz egy embert ebben a nagyvilágban, egyetlen ember, te szabadon kiválaszthatod és utána ezt az egy embert próbáld meg úgy szeretni, ahogy Jézus szeret téged. Ez a szentségi házasság alaplogikája. És nem megrendítő-e az, hogy azt az egyetlen embert, akit én választottam és szeretem, és szerelmes is voltam, és hát kilószámra termelődött bennem az oxitocin, meg az endorfin, meg a szerotonin, meg a vazopresszin. És hiába, mert még tíz év, meg húsz év, meg negyven év múlva is bezártan élek például a saját családi hagyományaimba. És ha ott valami jó volt, annak itt is így kell jónak lennie, és nem lehet úgy jó, meg nem lehet másképp jó, csak így jó. És ehhez milyen könnyen kapcsolódik egy gondolat, hogy mert csak így jó és nem, hogy csak így jó, hogyha ez nem így jó, az minden más rossz. És aki nem így csinálja, ahogy a mi értékességünk volt a származási családban, az rossz. Sőt, nem is normális.

Pici kitérő után, hogy hát legyen tágabb a megközelítésünk, nem csak bűnbe, fájdalomba, igazságtalanságba, sebekbe, sérelmekbe lehet bezárkózni. Az élet drámaisága az, amikor értékekben veszünk el és értékekbe zárkózunk be, és ez lehetetleníti el azt, hogy miközben a Szentlelket megkapjuk, hogy aközben ez úgy legyen, ahogyan az a Szentléleknek a szándéka.

Most már a vége felé járok, tehát milyen szép is az, ahogyan Jézus ott, a feltámadása után nulláról elkezdi velünk újra, hát, szinte nulláról. „Gyertek ide, fogjatok meg! Gyertek közel, nézzetek meg! Lépjetek hátra egy métert, most lássátok, én vagyok. Adjatok kenyeret, halat, együnk együtt!” Hát tényleg, mint egy óvoda. De olyan szép, hogy Jézus az óvodásokat is szereti. Akkor is, ha történetesen felnőttek. És ebből mi születik? Valami olyasmi születik, hogy miközben Jézus majd elküldi a Szentlelket, és ezt a tágasságot az emberi szívben meghirdeti, azt lehetővé teszi, aközben nem vész el a figyelme a piciről. Isten úgy nyitja meg az emberi szív tágasságát, nagyvonalúság és a többi, hogy közben nem egyszer azt mondja, hogy ebben a tágasságban vegyétek észre a legkisebbet. Hogy a tágasság, a nagyvonalúság az ne legyen indok számotokra, hogy a legkisebb embernek a szenvedését már lekicsinyeljétek. Hogy ebben a végtelenségben a kicsit is észrevesszük és ott annak a kicsinek a szenvedését és fájdalmát és beszűkültségét. És Jézus azt mondja, még arra is lehetne gondotok. Milyen szép, hogy Jézus úgy hirdeti meg a szív tágasságát, a belé vetett hit által és a Szentlélek elküldése révén, hogy abban a legkisebb érték is értékként ragyog föl.

Egy záró gondolat, záró mondat. Olyan szép a szerzetesi hagyomány, mert ha van az egyháznak gyönyörű hagyománya, ami ezt tükrözi és élteti, az a szerzetesi hagyomány. Hát szerzetesek beszélnek most a 21. században is arról, mikor az ember, aki szereti azért, hogy most már van útlevél a világ összes országába, miért zárkóznék már be egy kolostorba, kolostoron belül cellába, és ott csak egy kis ágyikó, meg egy kis szekrény, hát ki akar így élni? S a szerzetesek miről beszélnek most is? Azt mondják, de várjál csak, hát itt van a cellámban az egész világ. Szerinted, ha a cellámban nem lenne itt az egész világ, én ezt kibírnám? Ugyanolyan értékes, épeszű emberek, széplelkű emberek, mint mi. Hát szerintetek a cellában csak a cellát látják? Hát három napig nem lehet elviselni, de lehet, hogy egy óráig sem. Hát a szerzetes pont arról beszél: bevonultam a cellámba azért, hogy a szívemben a Szentlélek által ezt a tágasságot képes legyek létrehozni. Hogy ez olyan elemi, elvehetetlen tapasztalatom legyen, hogy egy cellának a magányában, szűkösségben és zártságában is ott legyen velem az egész világ és elmenjek minden emberhez.

A másik történet, a szerzetes, aki nem bírja ki a cellájában, mert úgy érzi, hogy itt nincs benne az egész világ, és itt nincs itt az összes ember. És akkor bezárja a cellája ajtaját, és elmegy megkeresni végre Istent, mert itt pont nincs. És akkor a történetet röviden mondom, hogy megy mindenfelé egy egész életen keresztül, és megöregszik, és valahogy nem leli és nem találja, bejárta az egész világot és végül már idős korában visszatér a cellájába, fogja a kulcsot, kinyitja, kinyitja az ajtót, és Isten ott várta.

Ezért a záró gondolatunk így szól: Milyen szép is az, ahogy Jézus azt mondja, „Ti pedig tanúi vagytok mindezeknek.” Hogy amikor elég tágas a szívünk és ezáltal kinyitjuk az ajtót, és így megyünk el a világra, és így szólítunk meg minden embert, és így hirdetjük meg a bűnbocsánatot, akkor ez azt jelenti, hogy ti tanúskodtok énrólam, mert én így voltam veletek.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)