Jn 10,11-18 - Húsvét 4. vasárnapja

„A jó pásztor életét adja a juhokért.”

Olvasmány (ApCsel 4,8-12)

Azokban a napokban: Péter a Szentlélektől eltelve így szólt: „Népünk elöljárói és ti vének! Ha ti ma azért hallgattok ki minket – miután egy beteggel jót tettünk –, hogy vajon ő hogyan is gyógyult meg, hát tudjátok meg mindannyian, ti és Izrael egész népe, hogy ez az ember annak a názáreti Jézus Krisztusnak a neve által áll itt előttetek egészségesen, akit ti keresztre feszítettetek, és akit az Isten feltámasztott a halálból. Ő az a kő, amelyet ti, építők elvetettetek, és mégis szegletkővé lett. Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetünk.”

Szentlecke (1Jn 3,1-2)

Szeretteim! Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ismer minket, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van.

Evangélium (Jn 10,11-18)

Abban az időben Jézus így szólt: Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”

Vasárnapi beszéd

„A jó pásztor életét adja juhaiért.” Ez a gondolat, hogy életét adja, és én az életemet adom, ötször ismétlődik meg ebben a nagyon rövidke szakaszban. Tehát akkor erről elmélkedhetnénk ma este, mit jelent miránk vonatkozóan az, hogy Jézus tanítványai vagyunk, és hogyha Jézus azt mondja, hogy én vagyok a jó pásztor és ez abban testesül meg, hogy az életemet adom nektek, akkor ti, akik a keresztség révén részesültetek Krisztusnak a főpapi, prófétai, pásztori küldetéséből, akkor ránk nézve ez mit jelent? Máshogyan is megragadhatjuk ezt a témát, ez pedig így szól, hogy a mai evangélium összefüggésében mit mondhatunk el, mi teszi alkalmassá és lehetővé a keresztény ember számára azt, hogy az életét nagyon sokféle formában vagy módon odaajándékozza?

Erről lenne akkor szó, és az első, hogy itt azt mondja Jézus, hogy nekem van hatalmam erre, hogy van hatalmam arra, hogy odaadjam. És a kérdés, hogy honnan származik ez a hatalom? Hogyhogy őneki van hatalma arra, hogy az életét odaadja? S az első válaszunk így szól, hogy azért, mert tudja, hogy ő ki. „Mert én vagyok a jó pásztor.” Maradjunk ennél és hagyjuk ennek a jelzőjét, a milyenségét, „mert én vagyok a pásztor”. Ha én vagyok a pásztor, nem béres vagyok, meg nem farkas vagyok, hanem pásztor vagyok, a pásztorságból az következik, hogy juhaim, ők az enyéim, a pásztornak az a dolga, hogy vigyázzon rájuk, és amit meg tud tenni, azt tegye meg értük. Miért adom oda az életem? Mert ez vagyok én. Hát azért adom oda az életem, mert én vagyok a pásztor. És ez miránk nézve mit jelent? Miért érezhetjük azt a sürgetést, hogy amink van, vagy amit tudunk, vagy ami képességünk, lehetőségünk van, azt odaadjuk másoknak? Hát egyszerűen azért, mert keresztények vagyunk. Hát a mi esetünkben ez így szól. De miért adod oda? Mert keresztény vagyok. De miért gondolod, hogy azt oda kell adni? Mert keresztény vagyok. Miért gondolod, hogy így kellene élni? A válasz nagyon egyszerű: mert keresztény vagyok. Tehát az, hogy az életemet adom, az abból vezethető le magunk számára is, hogy nagyon világosan, egyszerűen meg tudjuk mondani, hogy kik vagyunk, és abból ez következik.

A második gondolat, hogy azért van itt egy pici jelzője vagy cifrája is, hogy pásztor vagyok, már ebből is következne, hogy az életemet adom, vagy adom, amit tudok, de hát én a jó pásztor vagyok. Azért adom oda, mert duplán is odaadom, mert nem csak pásztor vagyok, már ebből is következne, hanem mert jó vagyok.

Olyan izgalmas volt számomra egy találkozás, egy régi katonatársammal találkoztam, és ő megismert engem, én nem ismertem meg őt. És úgy rám nézett, és: „Tudod-e, Feri? És tudod, a laktanya.” Na és akkor, de ezt persze nem fogom mondani. És olyan érdekes, hogy két dolgot mondott, az egyik kifejezetten meglepett. Az egyik, azt mondja: „Te Feri, hát te már ott is dumáltál nekünk.” Ezt mondta, erre nem emlékszem. És a másik, hogy picit ilyen kedvesen, de olyan csodálkozva hozzátette, hogy „Te, tudod Feri, akkor nem néztük volna ezt ki belőled.”

Most a mai evangélium kapcsán, hogy az ember miért adja oda, mi az, ami lehetővé teszi, hogy az életemet adom, hát na, valahogy egyáltalán adunk a másiknak, hát az, hogy általában ez úgy szokott elhangozni, ahogy itt is elhangzott, hogy „Feri, ezt akkor nem néztük ki belőled.” De hogy ez ránk néz, ez valahogy így szól, hogy nem néztem ki magamból. Milyen sok jó van, milyen sok élet van, amit az ember tudna adni másoknak, csak azt mondom: nem nézem ki magamból. Hát a második gondolat, hogy miért tudjuk adni? Azért, mert kinézzük magunkból. Addig-addig nézzük magunkat, míg rá nem jövünk, hogy tulajdonképpen ezt akár én is megtehetném vagy képes lennék rá.

Eszembe jutott édesanyám, elnézést, ha ezt már meséltem nektek, de amikor én leérettségiztem, úgy döntöttem, hogy elmegyek bútorasztalos szakmunkásnak, és tényleg így is lett, és akkor két év múlva bútorasztalos szakmunkás lettem. De ez a történet az édesanyámról szól. Az én édesanyám egy igazi értelmiségi asszony volt, és ezért ő több nyelven beszélt, tolmácsolt és fordított, és ahogy idősödött, egyre kevesebbet tolmácsolt, és egyre többet fordított, és főképpen ezt hajnalokig csinálta, mert akkor volt nyugi. És az én édesanyám egyrészt nagyon izgult értem, hogy hát rendes ember lesz-e belőlem, de két dolgot szívből utált. Az egyik, az én édesanyám utált reggel kelni. Utálta. De hogy miért? Hát látjátok, hogy van rá mentsége, mert négyig, ötig, hatig fordított. Hát persze, hogy utált fél óra alvás után fölkelni. A másik, az én édesanyám utált főzni. Erre nincs mentsége. Később azért rájöttem valamire, hogy olyan értelemben van, hogy az én édesanyámnak nem volt konyhaszaga. Szóval az én anyukám két dolgot utált: kelni, főzni. Mikor én elmentem bútorasztalos szakmunkásnak, 5 óra 30-kor kellett kelni, 6:50-kor már taszajtottam a gyalut. Az én anyukám, aki ezt a két dolgot szívből utálta, minden egyes munkanap fölkelt velem 5 óra 30-kor. Lehet, hogy fél óra alvás, egy óra alvás. És amíg én zuhanyoztam, ő csinált nekem három tojásból rántottát, ráreszelte a kis trappistát, megszórta kis paprikával, fölszeletelte az uborkát, és leült velem reggelizni, hogy a kis éretlen kölyke ne egyedül egye azt a reggelit. Emlékszem, hogy amikor megvolt a szakmunkás bizonyítvány, és mentem haza örömmel, és mondom „Anya, bútorasztalos vagyok!”, akkor az én anyám egy önazonos, kifelé hiteles lelkesültséggel azt válaszolta: „Ferikém, de boldog vagyok! Holnap már nem kelek.” És másnap tényleg nem kelt már, és attól kezdve már csak vasárnap főzött. Kifőzögette magát két évig reggel öt óra negyventől.

Miért akartam idehozni? Mert van az a jó, ami kizárólag akkor jön ki belőlünk, ha adunk. De az ott van bennünk, de ha nem úgy vagyunk, hogy adjuk, akkor nem jön ki belőlünk, mégpedig azért, mert rengeteg mindent az ember magáért nem tesz meg. Magamért nem kelek föl, magamért nem főzök, magamért nem csinálom meg. Ahogy egy kedves hölgy mondta nekem Covid alatt: „Magamért a hajamat se mosom már meg.” Hát rengeteg mindent az ember magáért nem csinál meg, de közben az a rengeteg jó, ami ott van és jelen lehetne a világban és mások javára, az mind ott van lehetőségként, de csak akkor születik meg, ha azt másokért csináljuk, ha magunkért, akkor abból semmi nem lesz.

Következő, hogy mi a következő lehetősége, föltétele, vagy ismérve annak, hogy adhassunk? A mai evangélium kapcsán az, hogy úgy látjuk Jézust, hogy azért ad, mert nemcsak azt tudja, hogy ő ki, és tudja, hogy milyen, és kinézi magából, hogy ő azt megcsinálja, hanem azt is, hogy tudja, hogy mi kik vagyunk. Azt mondja, ők a juhaim. Tehát azért ad, mert úgy lát bennünket, hogy mi a juhai vagyunk. És ha egyetlen mondatban kéne megragadnom, mit jelent ebben az összefüggésben Jézus számára, hogy a juhaim, hát a farkasokkal… Ebben a történetben azt jelenti, hogy azért adom az életemet nekik, mert rászorulnak, mert kiszolgáltatottak, mert nagyon sérülékenyek és sebezhetők, szükségük van arra az életre, amit én adok nekik, mert az életük nagyon sebezhető, nagyon fenyegetett. Ezért rá fognak szorulni arra az életre, amit én tudok nekik adni. És itt van egy nagyon szép összefüggés, hogy azt mondja Jézus: „De hát úgy látom őket, mint a juhaimat, akiket fenyegeti a farkas.” Látszik, hogy tényleg nagyon sebezhetők, sérülékenyek, esendőek és halandóak. De hát a juhoknak mi a természete? Mondhatnám a juhoknak, a bárányoknak, hát adják az életüket az embertársuknak. A juhok és a bárányok adják az életüket és én vagyok a jó pásztor, és a jó pásztor is az életét adja. Mi azon az alapon is összetartozunk, hogy közös a természetünk, a juhoké és a bárányoké és a pásztoré, nekünk eleve az a természetünk, hogy adjuk az életünket másokért. Hát ez összeköt bennünket.

Miért adja a jó pásztor oda az életét? Azért, mert tudja, hogy ő is meg mi is a farkasok közt élünk, és hogy ha ő nem adja az életét nekünk és nem biztosít arról, hogy veletek vagyok és az életemet odaadom, a keresztény embernek is meglehet a kísértése, hogy azt mondjuk, lehet, hogy nincs más választásunk, ha nincs jó pásztor, minthogy nekünk is farkassá kell válnunk. A jó pásztor azért marad jó pásztor és adja az életét, hogy mi el ne tévedjünk, hogy ne gondoljuk azt, hogy az élet, ami akkora kincs számunkra, azt nekünk úgy kell biztosítanunk, hogy mi magunk is farkassá legyünk, sőt erősebb farkassá legyünk, mint azok, akik megtámadnak bennünket, és hogy farkasként óvjuk és védjük meg az életünket. Jézus, olyan gyönyörű ez, ahogy azt mondja: „Van hatalmam arra, hogy az életemet odaadjam.” A hatalmat mivel szoktuk képzettársítani? Van hatalmam, hogy elvegyem, van hatalmam, hogy megszerezzem, van hatalmam és erőm, hogy birtokoljam, van hatalmam ahhoz, hogy ellopjam és eltulajdonítsam és megszerezzem. Ugye, hogy a hatalmat ezzel szoktuk képzettársítani? Hatalom arra, hogy az enyém legyen. És Jézus, hát ezzel köszönve, mit jelent, hogy „Én vagyok a jó pásztor.”? Az, hogy nekem van hatalmam pont nem arra, hogy elvegyem, hanem hatalmam arra, hogy adjam.

És minden, amit eddig mondtunk, ennek a leírása mit jelent, hogy a keresztény embernek van hatalma arra, hogy adjon? És ezért a jó pásztor azt mondja: „Nagyon fontos, hogy ti tudjátok, én nem fogok elszaladni, hogy oda fogom nektek adni az életemet azért, hogy nehogy farkasként végezzétek.” Jézus a földi életét bárányként végezte, nem farkasként. A keresztény ember, amikor kimondja azt, hogy keresztény vagyok, akkor ez azt jelenti, hogy kitartunk amellett, hogy juhok vagyunk és bárányok. És óriási kincs az élet és egy olyan Istenünk van, aki pontosan tudja, hogy milyen elképesztően nagy kincs az életünk, és ezért azt mondja, hogy „Ezért én az életemet fogom nektek adni, a sajátomat, ami örök élet.”, hogy ne legyünk farkasok.

A következő, hogy miért adja az életét és miért van hatalma arra, hogy az életét odaadja? Azért, mert tudja, ami ebben a szóban kifejezésre jut, hogy „A juhaim.”, hát hogy összetartozunk, de nem is csak összetartozunk, hanem hát a szónak nem birtoklás értelmében: „Hát a gyerekeim, az unokáim, hát most ahogy így lett, hát az enyéim.”

Eszembe jutott egy történet pár nappal ezelőttről, erről a hatalomról, hogy mit jelent annak a hatalma, hogy életet tudni adni és utána ennek a hitében élni. Pár nappal ezelőtt egy rendezvényen vettem részt, természetesen nem én szerveztem, ez egy nagy rendezvény volt, én egy picit csavar voltam a rendezvényben, és megtettem a dolgom és eljöttem. És másnap kaptam egy e-mailt a rendezvény szervezőjétől, hogy „Szia Feri, lehet, hogy téged érdekel ez a történet.” Na, már most mondom is el nektek, friss történet, pár napos. Azt mondja az e-mail írója: „Tisztelt rendezvényszervezők! Szeretném elmondani a történetemet, ez pedig az, hogy ebben a rendezvényházban, ahol megtartották a rendezvényt, van két parkoló. Az egyik parkoló a fölszínen van, a másik parkoló mélygarázs. Önök meghirdették a lehetőséget, megvettük a jegyet, és önök kihirdették azt, hogy ha valaki jegyet vesz a rendezvényre, ingyen parkolhat a felszíni parkolóban, de a mélygarázsban nem. De nem én mentem el a jeggyel az előadásra, hanem a feleségem, és a feleségem ezt nem tudta. Ezért a feleségem abban a hiszemben, hogy lehet parkolni, lement a mélygarázsba. És amikor el akart jönni, akkor nem engedte ki őt a sorompó. És akkor ott beszélt az emberekkel, és mondta, hogy „Szeretnék kimenni. – Ezzel a jeggyel nem.” Azt mondja, hát ilyen dühösen, meg kétségbeesve, csalódottan, meg lehangoltan fölment a szervezőkhöz, és mondja: „Nem tudtam, hát itt van ez a jegy, most nem tudok kimenni, és most….” Az e-mailben a következő szerepel: „Már az megdöbbentett minket, hogy a szervezők részéről milyen nagy megértés, együttérzés és segítőkészség fogadta a bejelentésünket. De ami aztán tényleg már nem szokásos manapság, az, hogy amikor a szervező cég részéről valaki megértette, hogy mi történt, akkor a következőt mondta: <<Nézze, ön csak akkor tud majd kimenni a parkolóból, ha vásárol egy elveszett jegyet, ugye ez a neve, tehát ha valakinek nincs meg a jegye, akkor elmegy, és akkor vesz egy jegyet, tízezer forint, és akkor azzal ki fog tudni menni, mintha elvesztette volna a jegyet. És a szervező cég részéről ez a valaki, aki megértette a történetet, benyúlt a zsebébe és a feleségemnek odaadott tízezer forintot, hogy vegyen egy elveszett jegyet és akkor ki tud menni a parkolóból.” Az e-mail zárómondata: „Önök visszaadták nekem a hitemet.”

Ez egy profán történet, ez egy profán történet, ez nem egy keresztény rendezvény volt. És nem érdekes-e az, hogy amikor valaki azt mondja, hogy „Jó, tessék, adok önnek tízezer forintot. Nem érdekes, hogy most ez így volt, meg tudhatta, meg nem tudhatta, bele se megyek. Ön rászorul, ön a mi rendezvényünkre akart jönni, ezért mi összetartozunk, van közünk egymáshoz, mi jót akartunk önöknek adni. Hát most nehéz helyzetbe került, tessék, tízezer forint.” És nem érdekes az, hogy valakinek ezzel kapcsolatban az lesz az élménye, hogy „visszaadta a hitemet”? Hát itt föl sem merült az, hogy itt Isten így vagy úgy vagy amúgy. Az adás révén a férfiben mégis fölmerült.

A következő, hogy mi az, ami lehetővé teszi, hogy az életet adjuk, hogy hatalmunk legyen az életünket sokféle formában odaadni vagy átadni? Az, ahogy mondja Jézus, hogy mert ismerjük egymást. Hát én ismerem a juhaimat, a juhaim ismernek engem. Hát ismerjük egymást.

És itt lenne egy számomra izgalmas mellékszál. Ez pedig, azt mondja Jézus, hát én ismerem őket, de nem úgy folytatódik, hát ismerem őket, aranyosak, rendesek mind, hát ismerem őket. Hanem azt mondja: hát ismerem őket, hát juhok mind, de hát hogy milyenek? Nem az, hogy: „Hát ők a jó kis juhaim, hát a jó juhok. Itt vannak a jó juhok, meg a jó bárányok. Hát életemet adom értük.” Ebben a történetben a pásztor a jó, a juhokról semmit nem tudunk. És ez fontos, mert amikor az a kérdés, hogy az életünket így vagy úgy odaadjuk-e, akkor a történetnek van egy olyan üzenete, hogy nem azért adom oda, mert jó vagy. A juhok kicsit jók, nagyon jók, kicsit rosszak, nagyon rosszak, mindenfélék. Hanem azért, mert közünk van egymáshoz.

Aztán azt mondja Jézus: „Más juhaim is vannak, nem ebből az akolból valók.” Ez még inkább megerősít bennünket abban, hogy nem kell egyformának lennünk, hogy mi juhok sok szempontból nem is fogunk hasonlítani egymásra, hogy különbözni fogunk egymástól, és hogy ez mind egyáltalán nem akadálya annak, hogy érvényesüljön ez a logika, amiről a mai evangélium beszél, hogy életemet adom értük.

Ezért a következő gondolat, hogy azt, hogy valamilyen módon az életünket adjuk, ez egy pont után semmilyen összefüggést nem mutat azzal, hogy akinek az életünket valamilyen módon adjuk, az megérdemli-e vagy rászolgált-e vagy kiérdemelte-e? Hát nem úgy van az emberi kapcsolatainkban? Előbb-utóbb mindig lesznek különböző események, sérelmek, fájdalmak, gyengeségek, elakadások, és úgy érezzük, hogy „Na, hát, most már nem érdemli meg, hát most már nem szolgált erre rá, nem dolgozott meg érte.” Ezért az, hogy az életemet adom, annak a végső logikája nem abból vezethető le, hogy a másik mit tett, meg hogyan tett, hanem az én Istenhez fűződő kapcsolatomból vezethető le, semmi másból nem. Hát nem azért adom, mert te is adtad, nem azért adom, mert így igazságos, meg rászolgáltál. Az Istenhez fűződő kapcsolatom alapján teszem ezt.

Azt mondja itt Jézus, hogy „Az Atyámtól ezt a parancsot kaptam.” Végül az evangélium végén ő maga nagyon világosan megmondja, hogy miért adja oda az életét. És ez két dolog, és mind a kettőről egy-egy gondolat. Azt mondja: „Én a Mennyei Atyámmal való kapcsolat miatt teszem ezt meg értetek, ezért nagyon szabad vagyok arra nézve, hogy nem vagyok kiszolgáltatva arra, hogy ez most egyenlő legyen, meg igazságos legyen, meg méltányos legyen. Semmi ilyet nektek nem kell csinálnotok ezért. Én a Mennyei Atyámhoz fűződő kapcsolat miatt teszem ezt.” Ez az egyik. A másik, ami aztán itt a jó pásztorral kapcsolatban szinte egy picit olyan érdesnek is hangzik, hogy „Mert ezt a parancsot kaptam a Mennyei Atyától.”

Eszembe jutott két idős jezsuita, nem élnek már. Azért mondom, hogy idős jezsuiták, mert mikor Magyarországra jöttek, 45 év Japán után, akkor én már idős korukban ismertem őket meg. Az egyik Nemes Ödön, a másik Jálics Ferenc. Nemes Ödön atyáról Jálics Ferenc atya a következőt mondta, nagy kedvességgel: „Ó, az Ödön! Hát nem ismer mást, csak az aszkézist.” Hát ebből egy picit leírtuk Nemes Ödön atya személyiségét; kőkemény. Nemes Ödön atya azt mesélte nekünk, mikor visszajött Japánból, ő tanított nekünk lelki vezetést. Azt mondja, hogy „Mondhatnám azt, hogy volt egy megtérésem, amikor tényleg úgy nagyon keresztény lettem, de talán volt egy még fontosabb megtérésem ötven évesen. És ez a még fontosabb megtérésem arra vonatkozott, hogy egyszer csak ötven évesen megértettem, hogy én farkas módjára voltam pap.” Nemes Ödön atya ötven évesen, huszoniksz éve jezsuita szerzetes, azt mondja „Egy lelkigyakorlat során megrendülve sírtam afölött, hogy hirtelen megértettem ötven évesen, hogy én erőszakkal is rá akartam venni embereket a jóra. És ötven évesen úgy megrendültem ettől és megfogadtam, hogy ez soha többet nem történhet meg velem. És imádkoztam Istenhez, hogy adjon nekem még időt, mert majdnem harminc éve erőszakos vagyok, és erőszakosan akarom a jót.” S azt mondta: „Legalább még annyit kérek, hogy legyen még legalább két évtizedem, hogy a jót ne erőszakosan…” Mert azt mondta: „Ez volt az én igazi nagy megtérésem.” Jezsuita szerzetesként, keresztényként, papként, ötven évesen.

És hogy mennyire reális volt az énképe? Hát Jálics Ferenc atya mondja róla, hogy csak az aszkézis. Mikor már idős korában minket tanított, nagyszerű volt. Néha bekeményedett, olyan szép volt, bekeményedett délelőtt, délután jött a következő alkalom, mindig azzal kezdte: „Fél órát imádkoztam, a délelőttöt elszúrtam, már megint kemény vagyok, abba kell hagynom.” Máig emlékszem, egyszer egy továbbképzést egy szerzetesnővérrel tartott. Délután azt mondja: „Megint bekeményedtem, farkas lettem, szörnyű volt. Az apáca jól csinálta.” Na most az egészet azért akartam elmondani, mert ez a Nemes Ödön atya egyszer, mikor valami lelkigyakorlaton voltam nála, úgy hirtelen megállt a szóval, ránk nézett, azt mondja: „Egyáltalán, önök a kötelességeiket kötelességszerűen vagy szabadon végzik? Az volt az élményem, ez nem így indult, hogy a kötelességeinket, kötelességszerűen. És akkor ott fiatal papként hirtelen megfordult velem a világ, hogy „Micsoda? Ez a szigorú jezsuita arra hív engem, hogy én a kötelességeimet szabadon csináljam? Hát erre én eddig nem gondoltam. Hát ennél nagyobb királyságot nehezen tudok elképzelni.” És én emlékszem, hogy a magam módján elhatároztam, hogy ettől kezdve, amennyire rajtam múlik, az összes kötelességemet szabadon szeretném csinálni.

És ezért így szeretném befejezni az evangéliumot, hogy amikor Jézus azt mondja pont a végén, hogy „Azért adom oda az életem, mert ezt a parancsot kaptam a mennyei Atyámtól.”, akkor ez számunkra egy óriási lehetőség, hogy szabadon csináljuk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)