2017.09.17. - Évközi 24. vasárnap

Nem mondom, hogy hétszer bocsáss meg, hanem hetvenszer hétszer.

Olvasmány (Sir 27,30-28,7)

A düh és a harag egyaránt utálatos, csak az ragaszkodik hozzá, aki bűnös. Aki bosszút áll, azon bosszút áll az Úr is, kemény számadást tart vele bűneiért. Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozzál, és neked is megbocsátják vétked. Aki más emberre konokul haragszik, hogy keres Istennél gyógyulást magának? Aki nem könyörül meg embertársán, a saját bűneiért hogyan imádkozik? Jóllehet ő csak ember, kitart a haragban, és ugyanakkor bocsánatot kér Istentől?! – hát az ő bűneiért ki ad elégtételt? Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést, gondolj halálodra, s tartsd meg a parancsokat. Gondolj a törvényre, ne gyűlöld embertársadat, gondolj az Istennel kötött szövetségre, s nézd el a sértést.

Szentlecke (Róm 14,7-9)

Testvéreim! Egyikünk sem él csak önmagának, és egyikünk sem hal meg csak önmagának. Amíg élünk, Istennek élünk, és ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, mindig az Úréi vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg és azért támadt fel, hogy mind a holtaknak, mind az élőknek Ura legyen.

Evangélium (Mt 18,21-35)

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer! A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte és úgy kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: »Add meg, amivel tartozol!« Szolgatársa térdre hullott előtte és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek!« De ő nem engedett, hanem ment és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását. Szolgatársai látták a történteket. Elmentek és elbeszélték uruknak. Az úr akkor magához hívatta őt, és így szólt hozzá: »Te gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?« És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”

Vasárnapi beszéd

Mondhatnánk egészen egyszerűen, összefoglalva, hogy a megbocsájtás témájáról van szó. De kétség kívül, miközben ez igaz, érdemes volna talán hozzátennünk, hogy …és arról a jelenségről, az emberi természetnek arról a tulajdonságáról, ami ebben az evangéliumban úgy nyilatkozik meg, hogy amikor én vagyok adós, hát akkor annyira nyilvánvalóan át tudom élni, hogy szükségem van segítségre. Hát egészen természetes, hogy mennyire emberi volna, hogy valaki segítsen rajtam, hogy az adósságomat elengedje, hogy megkönyörüljön, és, és, és. Hát ez mennyire emberi és jogos és természetes, hát magától értetődő. Hogy nem lehet ezt érteni, hogy egy ilyen helyzetben vagyok? Hát szinte várom is, hogy jaj, mondja azt, hogy elengedte, hát mondja azt, hogy megbocsájtotta. Annyira világos, hogy most mi játszódik le bennem.

Milyen, szinte ellentmondásos, vagy nem is szinte ellentmondásos, hogy egyszer csak kijövök az ajtón, és egy másik helyzetbe kerülök, egy másik szerepbe kerülök, és tulajdonképpen ugyanezt mondom. „Hát tartozik! Hát nem kevéssel. Hát 100!” Most lehetne 1000, 10.000, teljesen mindegy. „Hát az kell nekem. Hát én azért megdolgoztam, nem úgy kaptam, hát ott munka van benne. Mikor fogja megadni?” Ezzel azt akarnám mondani, hogy tulajdonképpen ez a két történet látszólag szembe megy egymással, mert az egyikben azt mondom „Kérlek bocsáss meg! Engedd el!” A másikban meg fojtogatok valakit. Mi a kettő történetnek ilyen értelemben a párhuzama egymással? Hát az, hogy mind a két esetben az, aki ezt csinálja, aki először térdel, és aztán fojtogat, tulajdonképpen ugyanarra hivatkozik, hogy „Hát ez olyan jogos lenne, hát olyan érthető lenne, ez egészen természetes, hát ez magától értetődő. Hát mit nem lehet ezen érteni?”

Ezért az első gondolat az, hogy egy kicsit túl is nézve, túl is látva azon, hogy most a megbocsájtás témájában, azon belül gondolkodjunk vagy elmélkedjünk, hogyha az emberi természet felől nézzük, de nagy dolog, hogy éppenséggel nem egyszer olyasmire van szükségünk, ami túlmutat azon, hogy „Hát érthető, hát jogos, hát igazságos, hát ez természetes.” Hogyha az életünk csak erről szól, hogy jogos, hát igazságos, hát természetes, hát ez érthető, magától értetődő, akkor olyan, mint hogyha szinte semmit nem fogtunk volna föl Isten országából. Ez az első gondolatom.

Ehhez hadd fűzzem még egy élményemet, hogy milyen érdekes az, ahogyan sokan tanulnak olyasmit, lelkigondozók szeretnének lenni, vagy valamilyen segítő szakemberek, és akkor elkezdik tanulni azt, hogy na mondjuk a kórházi ágy mellé hogyan érdemes odaülni, hogyan lehet segíteni ott egy betegnek. Sokszor 1 év, 2 év, 4 év, 5, és telik az idő, és valahogy csak nem áll össze. Hogyha egy egyetlen, végtelenül picinyke kérdést fölteszünk, hogy „Tudod mit? Mi lenne, hogyha most te lennél a beteg. Mi esne neked jól? – Ja, hát azt tudom.” Milyen érdekes, hogy nem egyszer betegként tudjuk, mit kéne csinálni, segítőként nem tudjuk. Rászorulóként annyira pontosan tudjuk, hogy mit hogyan volna érdemes csinálni. A másik oldalról nem tudjuk. Tulajdonképpen az a tudás, ami a mai evangéliumban is benne van, hogy „Ne fojtogasd azt a nyomorultat akkor se, ha tartozik neked!” Milyen érthető, hogy odamész és irgalmat kérsz, hogy ezt tulajdonképpen ebből a szerepből nagyon jól értjük, amikor térdelünk, nagyon jól értjük a helyzetet. Amikor a másik szerepbe kerülünk, mintha semmit nem értenénk az életből. Tulajdonképpen az a tudás, amire szükségünk van, azzal rendelkezünk, és ez az izgalmas, hogy képes vagyok-e ezt a tudást az egyik helyzetből átvinni a másikba, hogy ott is emlékezzek, és tudjam azt, amit egy másik szerepből tudok.

A második gondolat úgy szól, hogy hát akkor képes vagyok-e helyzeteken túl látni? Van ennek a történetnek, ennek a helyzetnek egy párhuzamos története. Lehet, hogy ismeritek. Egy ember fut a busz után, a busz éppen a délutáni csúcsforgalomban közlekedik, csurig tele van, és ahogy fut, és kinyitja az ajtót, hát látja, hogy ott már fürtökben lógnak az emberek, és az a gondolatom, hogy „Hát nem igaz, hogy egy ember még nem fér föl? Hát lehetetlen, hogy egy valaki még ne tudjon fölszállni? Hát egy kicsit húzódjanak már beljebb! Hát mit nem lehet ezen érteni? Hát itt vagyok, szaladok, örülök, hogy elértem.” És tényleg, beljebb húzódnak, és föltúrta magát a buszra, és jön a következő megálló. Kinyitja az ajtót a busz, és fut egy valaki, és ott fönn a buszon a következő gondolatom támad. „Hát nem látja, hogy tele van? Most mit nyomul? Hát várja már meg a következőt! Hát nem látja? Hova húzódjunk már?”

Az Isten országa olyan, hogy képes vagyok nem leragadni egy helyzetnél. Nem leragadni ott, ahogy éppen most futok a busz után, vagy nem hogy éppen most fönn vagyok a buszon. Isten országa arról szól, hogy elég nyitott és rugalmas vagyok ahhoz, hogy tudok a buszon is lenni, meg lenn is. Tudok rohanni, és tudok fönt lenni, helyet adva. Tehát az Isten országa túllát egyszerűen azokon a helyzeteken, amelyekbe oly természetességgel tudunk valahogyan beleszáradni.

Aztán a harmadik. kétség kívül szükségünk van arra is, hogy túllássunk a saját jogos fájdalmunkon és panaszunkon. A megbocsájtásnak mindenképpen része az, hogy jogosan fáj, de hogyha ragaszkodok ehhez a fájdalomhoz, és a fájdalomból fogok cselekedni, akkor megszakad bennem az élet. De nagy dolog a saját fájdalmamon, érzésemen, sértettségemen, indulatomon, bosszúvágyamon – nem is akarom ezt tovább mondani – a saját érzéseimen túl fölfedezni egy világot! Hogy léteznek másfajta érzések, és másfajta érzelmek, és másfajta vágyak, és másfajta indulatok. Például azok, amelyek abban vannak, akinek nekem most érdemes volna megbocsájtani. És én ezeket az érzéseket, ott, ami ott van annál a másik valakinél, jól ismerem. Mert 1 napja, és 2 napja, és 10 napja ugyanezt éltem át. Én tudom, hogy ezek az érzések egészen nyilvánvalóan milyenek. De nagy dolog túllátni a saját panaszunkon és jogos fájdalmunkon.

Végül az utolsó gondolat. Mindig, mikor megtörténik ez a játék, hogy innen nézve egész más, mint onnan nézve, akkor – és most eszembe jutott egy történet, amit pár hónappal ezelőtt hallottam. Ment a vonat Auschwitz felé, és ott volt egy testvérpár. Volt egy tizenegy-két éves fiatal lányka, és az öccsét rábízták, és az öccse hat-hét éves kisfiúcska. Egyszer csak, ahogy mennek, már nem 1 órája, nem 2, nem 1 napja, egyszer csak az a kisfiú úgy odafordul a nővéréhez, az egyetlen emberhez, aki ott van, akihez tud fordulni, és akkor azt mondja neki, hogy „Nővérkém, nézd csak, elvesztettem az egyik cipőm.” S akkor a nővére ránéz a fiúnak a lábára, és látja, hogy tényleg, egy cipő van ott. Körbe néznek, és hihetetlen dühösen azt mondja a kisöccsének „Hogy lehetsz ekkora szamár?! Hát a cipődet elveszted?” Akkor lement a nap, és ott volt az éjszaka, és másnap reggel fölébredtek, de a kisfiú már nem, a kisfiú közben meghalt. Ez az asszony túlélte Auschwitzot, és azt mondja. „Én ott, a vonaton rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy ha mondok valamit, az állja meg a helyét utolsó mondatként is. Mert nem tudhatom, hogy lesz-e még egy. Nem hogy kettő, hogy lesz-e egyáltalán még egy.”

Ezért a záró gondolatom így szól. Ezekben a helyzetekben, mikor tudunk itt lenni, meg ott, meg amott… de nagy dolog azt mondani, hogy érdemes volna úgy cselekednem, hogy lehet, hogy ez lesz az utolsó lehetőségem, hogy valahogy megnyilatkozzak. Amikor valaki ez alapján cselekszik, akkor kinőtte magát, kinőtte a helyzetet, a nézőpontját, a fájdalmát, a sértettségét, és valamiképpen ellátott Istenig.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu