Dr. Kádár Annamária: Az én mesém: Hogyan írjuk meg és át személyes élettörténetünket?

Nagy-nagy szeretettel köszöntöm a jelenlevőket! A mai estén arról a területről fogok beszélni, ami számomra a legkedvesebb, és már körülbelül 20 éve foglalkozom vele: mesékről. Nem csak a népmesékről, és nem csak a kortárs mesékről lesz szó, hanem még egy nagyon-nagyon fontos történetről, a saját életmesénkről, amit lényegében hogyha belegondolunk, akkor folyamatosan mesélünk magunkról. Egyáltalán azzal, ahogyan a világban benne vagyunk, ahogyan lehúzzuk a határainkat, ahogyan döntünk vagy nem döntünk bizonyos helyzetekben. Szülőként amilyen nevelései módszereket választunk, ahogyan jutalmazunk, ahogyan fegyelmezünk – ez mind-mind a saját életmesénk, a saját élettörténetünk. (00:40)

Meg fogjuk nézni azt, hogy miért is fontosak a családtörténetek, hogy hogyan lehet megírni egy gyereknek az életmeséjét, hogyan írhatjuk át a saját élettörténetünket, és ebből a szempontból mi az, amit megtanulhatunk egy mesehőstől. Az én elképzelésemben egy jó mesében minden benne van, ami a jó élethez kell, kezdve az elindulás, ugye a saját komfortzónánkból való kimozdulás, a hamuban sült pogácsák, azok az erőforrások, amelyeket elvihetünk magunkkal. A saját tévutaink, a vándorutaink, a döntési lehetőségeink, a sárkányokkal való küzdelem. Hogyha ezekbe mind belegondolunk, akkor lényegében egy mesében minden mi lehetünk. A sárkányok, igazából ezek mindig a belső sárkányok; a saját félelmeink, a szorongásaink, a kishitűségünk. A királykisasszony keze ez lehet a saját jobbik énrészünknek a felfedezése, az égig érő fa teteje ez lehet a saját önmegvalósításunk szimbóluma is. Úgyhogy egy kicsit ezt az utat is végig fogjuk járni. (01:40)

Családtörténetek

Robyn Fivush és Marshall Duke kutatásai

Na, akkor kezdjük az elején, családtörténetekkel. Van egy nagyon-nagyon érdekes kutatás, amiről az új könyvemben, a Mesepszichológia a gyakorlatban-ban is írtunk egy fejezetet közösen a szerzőtársammal, Kerekes Valériával. Robyn Fivush és Marshall Duke pszichológusok bementek 50 amerikai családba, és mindannyian kisgyerekeket nevelő családok voltak, és megnézték azt, hogy miről beszélgetnek vacsoraidőben, ebédidőben. Utána pedig a gyerekeknek egy 20 kérdésből álló kérdéssorozatot tettek fel. Arra voltak kíváncsiak, hogy tudnak-e válaszolni ilyen típusú kérdésekre, hogy „Tudod-e, hogy hol ismerkedtek meg a szüleid? Milyen szempont szerint választották ki a te keresztnevedet? A te nagyapád hova járt iskolába?” Egy nagyon-nagyon érdekes összefüggésre bukkantak. Az a gyerek, aki többet tudott a saját családtörténetéről, annak jóval magasabb volt az önbecsülése. Ez az érzelmi intelligenciának is egy nagyon-nagyon fontos faktora, a saját magunkhoz fűződő érzelmi viszonyulás. Mennyire tudom elfogadni magam a saját hiányosságaimmal, korlátaimmal? Mennyire tudok büszke lenni a saját megvalósításaimra? (02:55)

2001-ben történt ez a kutatás, 2001 év elején. A 2001 szeptember 11-én összedőltek az ikertornyok, és a kutatók a nagy érzelmi megrázkódtatás mellett mégis csak kaptak egy fantasztikus lehetőséget arra, hogy visszamenjenek ugyanezekbe a családokba, és megnézzék azt, hogy melyik gyereknek lesz magasabb a rugalmas alkalmazkodóképessége. Tehát melyik gyerek tud egy-egy ilyen érzelmi megrázkódtatás után sokkal hamarabb regenerálódni? Megint ugyanerre az összefüggésre bukkantak; az a gyerek, aki többet tudott a saját családtörténetéről, annak jóval magasabb volt a rezilienciája, a rugalmas alkalmazkodóképessége. (03:40)

Intergenerációs én, rugalmas alkalmazkodóképesség – nagymama meséi.

Na itt most kérdésként tevődik fel az, hogy miért is segítenek ezek a családtörténetek, a családmesék abban, hogy egy gyerekben ez az önbecsülés, a küzdőképesség, a rugalmas alkalmazkodóképesség ki tudjon alakulni? Kutatók egy nagyon érdekes fogalmat írtak le, aminek az a neve, hogy intergenerációs én. Vagyis hogy nem csak én vagyok egyedül a nagyvilágban, hanem ott van mögöttem egy történet. Lényegében hogyha belegondolunk, ez a történet is egy hősnek az útja. Az az út, amit már előttem megjártak, a nehézségekkel, a küzdelmekkel. Ez egy hatalmas erőforrás, egy hatalmas hamuban sült pogácsa, hogyha a gyerek tudja a családjának a történetét. (04:20)

Amúgy a kutatók „nagymama meséinek” nevezték el azokat a történeteket, amelyeket valóban a nagymamák szoktak legtöbbször mesélni. Mindig egy-egy történethez hozzáfűznek egy másik történetet. Például, mondjuk amikor a gyerek nem szereti a paradicsomlevest, akkor azt mondja a nagymama „Na képzeld el, hogy a te nagynénikéd sem szerette a paradicsomlevest.” Ettől a gyerek még nem fog nagyobb kedvet kapni a paradicsomleveshez, de olyan megnyugtató, hogy nem csak ő van ezzel így. Vagy akár amikor a gyereknek meggyűlik a baja a matekkal, akkor elmondhatja akár a nagymama, akár a nagyapa is. „Na képzeld el, hogy a te nagyapád sem volt egy ilyen nagy matekzseni, neki sem mentek jól ezek a feladatok.” Ez egy olyan jó érzés, hogy a családban ugye vannak olyan történetek, amelyek nem csak sikertörténetek, amelyekben nem csak elérhetünk valamit, hanem vannak olyan dolgok is, amelyeket… Akár sikertelenségek is érhetnek, a kudarctörténetek is nyugodtan beleférnek a családtörténetbe. Éppen emiatt nagyon fontos, hogy egy családtörténetet úgy kell elmesélni egy gyereknek, ahogy van. Nem kell kikozmetikázni, nem kell kiradírozni a fekete bárányokat, hanem mesélhetővé kell tenni az életszagú történeteket. (05:35)

Családtörténetek narratívái: emelkedő, ereszkedő, váltakozó narratíva.

Na most a kutatók három típusú narratívát különítettek el. Az egyik az emelkedő narratíva. Az olyan típusú történetmesélés, amikor azt mondjuk, hogy… Mondjuk „Szegények voltunk, mint a templom egere, annyi gyerekünk volt, mint a rosta lika, de egyszer csak – mondjuk – nagyapád megnyerte az ötöslottót. Na, azóta élünk, mint a hal a vízben.” Na most elég kevés ilyen történetet hallunk, hogyha belegondolunk, elég kevés ilyen emelkedő narratívát. (06:00)

Sokkal gyakoribbak az ereszkedő narratívák, amikor például azt mondjuk, hogy „Megvolt mindenünk, családi házunk, nyaralónk, családi békénk, gyerekeink.” Most már a nagyapákat többször említettem, mondjuk azt, hogy… „Nagyanyád elkártyázta a családi vagyont. Na, azóta nekünk lőttek, végünk van.” Most ha belegondolunk, egyik sem egy igaz narratíva. Nincs olyan élettörténet, amiben egy negatív pontból eljutunk egy pozitívba, és ott üldögélünk, vagy egy pozitívból visszamegyünk egy negatív pontba. (06:30)

Sokkal gyakoribbak az oszcilláló, váltakozó narratívák. Vagyis van egy nehézség az életünkben, egy bonyodalom, azt valahogy kibogozzuk, aztán utána megint jön egy következő nehézség, megint kibogozzuk. Leégett a ház, de aztán újraépítettük. Valakit elveszítettünk a családból, de aztán valaki megint született. Belekeveredtünk egy bonyodalomba, aztán valahogy kibogoztuk magunkat belőle. Hogyha jól megnézzük, akkor ezek az oszcilláló, váltakozó narratívák pontosan a népmesék modelljére vannak felépítve. Van egy hős, aki elindul, aztán jön a három fejű sárkány, a hétfejű sárkány, 21 fejű sárkány, jönnek a segítőtársak, és valahogy felmászik az égig érő fa csúcsára, utána pedig kezdődik a történet elölről. (07:15)

A család bor elkobzásának története

A mi családunkban egy tipikus oszcilláló narratíva volt a családi bor elkobzásának a története. Hát ugye, a kommunizmus ideje alatt nem volt nagyon szabad otthon bort készíteni, de hát mindenki, aki tudott, készített otthon. De hogy szemfülesek voltak mindig a rendőrök, és mindig megnézték azt ősszel, hogy ki az, aki a megadott mennyiségnél többet vásárol a piacon. Nagyapám ilyen szenvedélyes borkészítő volt. Tömbház-lakásban laktak Marosvásárhelyen, a földszinten, viszont a balkon alatt volt egy kis pince, és ott egy hatalmas mennyiségű bor volt, amit ő az egész család számára készített. (07:50)

Egyszer egy napon bekopogott a rendőrség, és mondták, hogy jöttek lefoglalni a bort. Na, hát mikor meglátták azt a töméntelen mennyiséget, ami ott a pincében volt, akkor mondták, hogy most egy dolgot tudnak tenni, hogy tettek egy kartonpapírt mindegyik bor tetejére, szépen megtekerték cérnával, és utána pedig rátettek egy viaszpecsétet. Szóltak, hogy reggel akkor el fogják szállítani ezt a hatalmas mennyiséget, amit ott a pincében kaptak. Viszont nagyapám hát teljesen ezt a szívére vette ezt a történetet, azt mondta, ezt a bort onnan nem vihetik el. Úgyhogy mit csinált? Összehívta a teljes rokonságot, ismerősöket, kollégákat. Igazából még mi gyerekek is a buli egy pontjáig jelen voltunk. Mert mi történt? (08:35)

Hát egy ilyen hajnalig tartó lerészegedés vette kezdetét. Ki kicsit volt részeg, ki nagyon. De hogy mit csináltak? Szépen felvették a viaszpecsétet, levették a papírt, letekerték a cérnát, és leszívták a bornak a háromnegyedét, mert hogy minden korsó aljában azért egyharmad mennyiségnyit hagytak. Azt szépen feltöltötték vízzel, és reggel, mikor kijózanodtak, akkor visszatették rá a papírt, visszatekerték a cérnát, és volt aki a viaszpecsétekhez is értett, szépen rátették a viaszpecsétet. Ugye a történet csattanója mindig az volt, hogy nagyapám még egy kis port is szórt a tetejére, hogy lássák a rendőrök, hogy az éjszaka alatt mennyire meglepte a por ott a pincében. Mindig azon nevettünk a különböző családi összejöveteleken, vajon milyen képet vághattak a rendőrök, amikor megkóstolták ezt a fantasztikus bort. (09:25)

Átkeretezés

Ez a családi bor, ez végül is annak szimbólumává vált a családunkban, hogy végül is mindent meg lehet oldani. Bármi van, mi kibogozzuk magunkat. Tehát hogy nincs olyan történet, amit ne lehetne valahogy megfordítani, átírni. Vannak nehézségek, vannak küzdelmek, vannak kudarcok, de hogy valahogy csak megoldjuk ezeket. Ez egy nagyon-nagyon fontos útravaló egy gyerek számára, hogyha például ilyen típusú történeteket tudunk mögé rakni. Az, hogy nem kozmetikázzuk ki a családtörténetet, az nem azt jeleni, hogy panaszkodunk, és mondjuk meséljük a negatív történeteket, hanem megpróbáljuk ezeket átformálni, átírni, átkeretezni. Az átkeretezés ez lényegében egy pszichoterápiás technika, amikor nem változtatjuk meg a történetet, viszont megváltoztatjuk azt, ahogyan gondolkodunk erről a történetről, illetve ahogyan újra meséljük majd akár egy bizonyos idő távlatából ezt a történetet. (10:20)

Szintén egy marosvásárhelyi történet, az egyik kedvencem. Élt ott egy érdekes figura, akit Jockának hívtak. Jóska volt az ő becsületes neve, csak hogy beszédhibás volt, és így ejtette ki a nevét, úgyhogy rajta is maradt ez a Jocka név. Igazából ő egy koldus volt, aki virágárulásból meg szimpátianyerésből tartotta fent magát évekig. Egyszer csak – mindig valamilyen galibába keveredett – két oldalról belekaroltak a rendőrök, és kísérték őt a rendőrségre. A szemben levő járdáról átkiáltott egy ismerőse, és megkérdezte „Hova mész, Jocka?” Jocka pedig kihúzta magát, és ilyen nagy hetykén, daliásan rávágta „Viszem ezt a két csávót a rendőrségre.” (11:00)

Na, hát ez az átkeretezés, ugye, amikor a helyzet ugyanaz marad, csak kérdés az, hogy én hogyan élem meg azt a helyzetet. Ugye a „La vita e bella – Az élet szép” című film az átkeretezés gyönyörű példája, mikor az apa a világháború borzalmait teszi mesélhetővé a gyereke számára, és a gyerek tényleg elhiszi, hogy igazából pontokat kell gyűjteni, és a végén lehet nyerni egy tankot. Ez egy hatalmas erőforrás, amikor például valaki a családban nem megtanulja, hanem valahogy úgy ráérez arra, hogy ezeket a történeteket hogyan lehet mesélhetővé tenni egy gyerek számára. (11:35)

A gyerekek élettörténete

Mert végül is hogyha belegondolunk, egy gyereknek a története, az életmeséje megkezdődik már attól a pillanattól, ahogy először rágondolunk. Ahogyan például kiválasztjuk a nevét. Az is az ő történetéhez tartozik, hogy milyen nevek voltak versenyben, mégis kinek a szava volt döntő. Miért mindig Józsefnek hívják mondjuk ugye visszamenőleg a férfi családtagokat? Mi ennek az egésznek a története? Az egy nagyon-nagyon fontos dolog, hogy meg tudja a gyerek azt, hogy miért is választottuk neki az adott nevet. Hogyan vártuk? Hogyan készültünk az ő érkezésére? Milyenek voltak az első évek? (12:10)

Milyen érdekes az, általában mikor szülőkkel beszélgetek, családterapeutaként is dolgozom, nagyon sokszor azt látom, hogy van a családokban egy ilyen nagyon közös vonás, hogy általában az első gyereknek tökéletesen le van írva az élettörténete az első év végéig. Tehát hogy a babanapló az így nagyon szépen ki van töltve, de ilyen apró részletekkel, akár mintha ilyen Excel táblázatot olvasnánk, hogy mikor mennyit evett, és akkor körülbelül egyik napról a másikra mennyit gyarapodott, és mikor bújt ki az első foga. Aztán a második gyereknél általában már cetliken van ez a babanapló, és akkor ugye gondolja az anyuka vagy apuka, hogy majd aztán be fogják másolni. Nagyon sokszor, amikor fiatalokkal, serdülőkkel, vagy akár felnőttekkel dolgozom, sokszor akár önismereti csoportokon is előjön ez a kérdés, hogy a második gyerekek többször megemlítik, hogy nekik nincs annyi fotójuk, mint az első gyereknek. Az első gyerek felmászott az asztalra, 46 pozíció, lemászott, még 26. Már a 2-3. gyereknél ugye nincs annyi keze anyukának-apukának, hogy a két kicsi biciklit, meg a különböző csomagokat, meg a két gyereket vigye magával, meg pont ugyanannyi fotó készüljön a gyerekekről. (13:20)

Milyen jó lenne, hogyha minden gyereknek meg lenne írva a története, és nem csak az első év végéig, hanem egy folyamatos élettörténet lenne. Ezt technikaként is lehet ajánlani. Hiszen ezt nem csak akkor lehet megírni, mikor a gyerek megszületett, és írjuk ezt a koherens történetet, hanem visszamenőleg is. Milyen jó lenne, hogyha minden gyereknek lenne egy ilyen könyve, az ő meséje, és minden hónapban úgy, ahogy a könyvelő le szokta zárni az adott hónapot, megírnánk annak a hónapnak az összefoglalóját. Jó lenne, hogy ne csak a pozitív történetek, hanem a negatív történetek is valamilyen szinten átkeretezve ott legyenek benne. Mert hogy ez által tanulja meg a gyerek, hogy mesélhetővé tegye akár a félelmeket, a szorongásokat, a kudarcokat. Például akár azt is le lehet írni, vagy akár minden este vissza lehet mesélni egy gyereknek, hogyha mondjuk egy adott napban megijedt egy kutyától, vagy elesett, megütötte magát, megégette a kezét. Ez mind-mind egy mesélhető történet, és ez az ő élettörténetének a része. (14:25)

Hogyha mondjuk 18 éves korában odaadnánk neki egy ilyen kiskönyvet, amiben ott lenne az ő élettörténete. Mondjuk hogyha vennénk 18 egyforma albumot, fotóalbumot, és minden évből előhívatnánk 50 vagy 100 olyan fotót, ami valahogy az ő élettörténetéhez kapcsolódik. Nem csak a nagy eseményeknek a képeit, amikor születésnap volt, vagy karácsony, vagy húsvét, hanem akár az első pocsolyázásnak az emléke, vagy a maszatos fagyizás. A hétköznapok pillanataiból is elő lehet hívatni képeket, és mellé odaírni annak a képnek a történetét pár szóban, pár mondatban. Lehet, hogy olyan dolgokat írnánk ebbe bele, amit csak mi ketten, közösen értünk, mert az a mi közös történetünk része. Persze, 18 éves korában most mondjuk a gyerek nem fog berohanni a szobájába, és két órát zokogni, hogy milyen ajándékoz kapott, de amikor ő majd elmegy egyetemre, elköltözik egy másik városba, amikor ő maga is családot alapít, amikor majd neki is gyereke lesz… Amikor majd nem lesznek ott a szülei az életében, ez az egyik legfantasztikusabb ajándék, hogy valaki leírta, dokumentálta az én életmesémet, történetemet. (15:35)

Persze ez a történet velünk együtt nő, mert akár az esti mesélés rítusaként is be lehet vezetni azt, hogy esténként mindig összefoglaljuk annak a napnak a történetét. Minden napnak megvan a meséje. Minél kisebb egy gyerek, annál inkább nincs önéletrajzi emlékezete, nem igazán érti, hogy melyik esemény mi után következett. Nem igazán emlékszik vissza például 3 éves kora előtti történetekre, nem emlékszik vissza. Már óvodás korban nagyon szeretik a gyerekek, amikor például elmondjuk nekik a csínytevésekhez, akár egy-egy eseményhez kapcsolódó történeteket. Ezeket végül is úgy építi bele egy koherens élettörténeti narratívába, hogy ezeket többször újra hallgatja. (16:15)

„Beszajok!”

Akár mondjuk a születésnapok történeteikor elmondani azt, hogy az előző eseményeken mi történt. Akár hogyha leesett a torta, hogyha bármilyen galiba keletkezett, ezeket mindig újra lehet mesélni egy gyereknek. Például a mi nagyobb lányunk, Lilla 2 éves volt, amikor… Hát az ő kedvenc könyve A telhetetlen hernyócska volt. Biztos kisgyerekeket nevelő szülők ismerik Eric Carle-nak ezt a zseniális kis könyvét, ami lényegében arról szól, hogy van egy hernyó, és akkor átrágja magát egy almán, két körtén, három szilván, négy narancson, meg aztán muffinon meg kovászos uborkán, meg tortán, meg meggyes rétesen, és a végén bebábozódik, és lesz belőle egy szép pillangó. Ilyen lyukak vannak, lyukakkal van tele a könyv. Ez volt az ő kedvenc könyve. Úgyhogy kétéves születésnapjára hernyócskás tortát készítettünk neki. Elég nehéz volt a tortakészítőt meggyőzni, hogy ne hercegnőt, hanem egy csúf, zöld hernyót tegyen a torta tetejére, meg körbe ugye a zsöldségek meg gyümölcsök, amiken átrágta magát ez a hernyócska. (17:20)

Lilla alig beszélt akkor még, legalábbis nem koherens mondatokban, és ugye nem gondoltuk volna azt, hogy még a nagy ünnepélyes ceremónia előtt ő szépen ki fogja nyitni a hűtőszekrényt, és meglátja a tortáját, még mielőtt ennek átadására sor került volna. Így kinyitotta a hűtőszekrényt. Ugye az első reakció, az a meg nem történtté tevés, tehát hogy a hernyó az nem lehet bent a hűtőszekrényben, hát az ott kint van a könyvben. Visszacsukta a hűtőszekrényt, pár pillanat után megint kinyitotta, így ránézett a tortára, és azt mondta „Beszajok!” Tehát hogy ez a teljes átszellemülés, hogy ez az ő tortája, meg a hernyó ott van. Ugye ezt a „Beszarok!” felkiáltást, ezt nagyon sokszor a testvérem használta, mikor valamilyen nagyon… nem tudom, tehát olyan dolgot látott, ami tényleg őt meglepte. Valahogy ő ezt kiszedte ebből a kontextusból, és pont itt használta, ugye, amikor meglátta ezt a tortát. (18:15)

Na azóta is ez ugye a családi legendáriumba bekerült, és mindig újra meséljük. Sőt, most már ő kezdeményezett, most már 4 és fél éves, nyáron töltötte a 4 évet, és akkor hát persze, hogy már hercegnős korszakban van, már hercegnő ruhákban járunk a piacra, meg most már tényleg abszolút hercegnőnek érzi magát, és akkor ő mondja nekem azt, hogy „Anya, emlékszel, amikor kicsi voltam, és kinyitottam a hűtőszekrényt, és megláttam a tortámat, akkor azt mondtam, hogy: Beszajok! ?” De hát ő arra nem emlékezhet, mivel két éves volt. Azért emlékszik rá, mert ezt mi többször újrameséltük neki, és ezt nagyon-nagyon szereti. Sőt, nagyon sokszor el is mondja. „Anya, akkor meséld el nekem azt, amikor…” Nagyon fontos, hogy minden olyan történetet mesélhetővé lehet tenni, ami nem feltétlenül pozitív történetnek tűnik az elején. (19:05)

„Remélem, megdöglött.”

Szintén egy kedvenc történetem, barátnőmnek a kisfia Koppány, hát ő egy zseniális figura. Legkisebb gyerek volt akkor, hát ugye 7 éves, amikor megtudta, hogy lesz még egy tesója, megszületik a harmadik kistesó. Nagyon nagy rajongással állt hozzá a dologhoz, a szakirodalom is azt mondja, hogy 7 év, illetve ennél nagyobb korkülönbség esetén már nincs is igazi testvér-féltékenység. Úgyhogy azt mondta „Végre nem én leszek a legkisebb!” Úgyhogy nagyon-nagyon várta a kistesóját. Csakhogy amikor az anyukája hazaérkezett a karján a kis Violával, akkor Koppány ránézett, és azt mondta „Anya, kocka fejed lett, és Viola szagod.” Na, ez már egy kicsit ilyen gyanús mondat volt. Ugye a pedagógus anyuka elengedte a füle mellett ezt a mondatot, eltelik három hónap, és mondja Ágnes Koppánynak, hogy „Koppány, légy szíves menj fel, és nézd meg, hogy Viola elaludt-e!” Koppány pedig szerintem kimondta a világ legzseniálisabb mondatát, ami vegytisztán tükrözi a testvérféltékenység érzését, ami így hangzik: „Remélem, megdöglött.” Na, hát igazából erről van szó, hogy nem-e lehet valahol, valamilyen vízen leeregetni ezt a gyereket, vagy visszavinni a kórházba. (20:15)

Kisebbek nagyon sokszor el is mondják, hogy valahogy meg kellene oldani ezt a szituációt, mert jó volt, jó volt, de most már így elég. Vagy nem-e lehetne adni oda egy olyan családnak, aki már amúgy is régóta vár gyerekre. Tehát hogy ez egy teljesen természetes érzés, és milyen jó, hogyha egy gyereknek nem azt mondjuk, hogy „Neked szeretned kell a testvéredet.”, mert hát ugye minden szülő tudja, vagy megtapasztalja egy idő után, akár a saját életében, akár a gyerekei történetében, hogy igen, a testvérféltékenység… A testvérkapcsolat, ez igazából a világ legambivalensebb kapcsolata, és ebbe igen, beleférnek akár a negatív érzések is. De hogy mennyire szépen alakul ez a történet, hogyha meghagyjuk a gyereknek ezt az érzést. (21:00)

Persze Koppány nem nagyon felejtette el amúgy ezt az egész történetet, persze most már nagyon jóban vannak Violával, aki most már első osztályos, csak hogy Koppány, eltelt négy év, és az anyuka pontosan akkor írta a doktori disszertációját is, azon a nyáron, amikor megszületett Viola. Tehát ez egy ilyen dupla trauma volt Koppánynak, mert egyszerűen valahogy azt mondta, hogy „Most már el lehet felejteni ezt az egész doktorit?” Hát nem tudtak nyaralni, az anyuka folyamatosan ült a számítógép előtt. Negyedikes volt Koppány, és valamilyen mese projekt kapcsán megkérdezte a tanítónéni tőle negyedik osztályban, nem csak tőle, hanem az egész osztálytól, hogy ki milyen feleséget, vagy férjet szeretne magának, hogy milyen királyfit vagy milyen királylányt álmodik az életébe. Akkor Koppány így jelentkezett, felállt, és azt mondta, hogy „Hát, én pont olyat szeretnék, mint anya, csak be baszakodjon annyit a doktorijával.” (21:55)

Na ugye ez is egy olyan történet, amit ugye ki lehet kozmetikázni, meg lehet helyettesítgetni a szavakat, meg el lehet másképp mesélni, de hogy nagyon-nagyon fontos az, hogy a történeteket úgy kell elmondani, ahogy vannak. Nem kell ezeket átírni, sőt, amikor már… Az átkeretezés egy módja, amikor én már nevetni tudok ezeken a történeteken. Amúgy az anyuka, az én tanársegédem volt az egyetemen, ő is óvónőket meg tanítókat képzett, és bármikor felvállalta ezt a történetet, sőt, meg is engedte, hogy a zöld Mesepszichológia könyvben a testvérféltékenység fejezetben ezt leírjam. (22:25)

Lilla és Tündérbogyó

Nekünk örökbefogadott lányaink vannak, és én már kicsi koruktól mesélem az ő történetüket, a saját életmeséjüket a Lilla és Tündérbogyó könyvben. Végül is a borítón szereplő illusztráció, a szívben van Tündérbogyó, ez lényegében Lillának a története, és én mindig úgy mondtam el neki, hogy hát ő ugye megszületett az anyukájának a hasában, aztán utána megszületett a mi szívünkben. És akkor hogy vártuk, hogy hoztuk el, tehát folyamatosan meséltük az ő történetét. Amikor megérkezett Zsolna az életünkbe, ugye két év van közöttük, letettük… Hát ő 5 napos volt, Zsolna, amikor ugye hozzánk került, és letettük Lilla mellé az ágyba, egy ilyen nagy barna hajú Moncsicsiszerű figura volt. Lilla felébredt, megnézte Zsolnát, és az volt az első kérdése „Ezt ki hozta ide?” Hát mondtam, én, én voltam a tettes. Tehát ugye nem volt egy ilyen nagy lelkesedés benne. Amúgy sem tudtuk ugye még 9 hónapig felkészíteni, hogy akkor lesz tesó. Persze, beszéltünk róla, de hát nem tudtuk, hogy mikor lesz az az idő, amikor tényleg, egyik percről a másikra megérkezik Zsolna. (23:35)

De hogy milyen érdekesen alakult ez a történet. Nagyon sokszor Lilla odaállt Zsolna elé, és azt mondta, hogy „Ez az én anyám.” Tehát hogy azért legyen világos, hogy itt ki kinek a kije. Utána pedig, ugye az elsőszülött öntudatosságával mondta azt, hogy „Én voltam itt hamarabb.” Tehát hogy ugye, ugye mindenki tudja, hogy akkor itt hogy vannak az erőviszonyok. De ugyanő keretezte át gyönyörűen ezt a történetet, mert egyik este, amikor szintén mondtam az ő életmeséjét, és abba már ugye bele van szőve Zsolnának a története is, azt mondta nekem Lilla. „Tudod anya, én itt születtem a te szívedben, és Zsolna itt, a másik szívedben.” Hát ennél gyönyörűbben megfogalmazni… (24:15)

Ugyanúgy a gyerekek, adnak egy nagyon-nagyon jó mintát arra, hogy hogyan lehet a történeteket másként elmesélni. Például ezt a „szívemből születtél” mesét kellett felolvasnom negyedikes gyerekeknek egy meseprojekt kapcsán. Megkérdeztem tőlük, hogy „Szerintetek hogy lehet valakinek két születésnapja?” Phh, hát nagy gondban voltak a gyerekek, gondolkodnak, gondolkodnak. Egyszer így felpattan egy fiúcska, azt mondja, ő tudja. Az egyik születésnap az, amikor a petesejt megtapad a méh falán – negyedikes gyerek – második az, amikor megszületik. Hát mondom, igen, végül is ebben az értelemben mindenkinek két születésnapja lehet. Mondtam nem, nem ezért. Hát biztos azért, mert valakinek két neve van, és akkor két születésnapja. Mondta: nem. Nagyon sok mindent mondogattak, de sehogy nem tudtak rájönni. Elolvastam ezt a mesét, és akkor sem jött rá senki, és elmeséltem nekik. Tudjátok, van olyan, hogy örökbefogadás, valaki megszületik egy családba, aztán az a család nem, valamiért nem tudja felnevelni, és akkor lesz egy másik család, és akkor ezeknek a gyerekeknek két anyukája van, két apukája, két születésnapja. A gyerekek így rám néztek, és szinte egyszerre sóhajtottak föl, és azt mondták „Milyen jó nekik!” Senki nem azt mondta „Jaj, szegény szerencsétlen gyerek! Hát őt nem nevelte fel a családja. – Milyen jó neki!” Ugye ez egy gyönyörű átkeretezés ebben a helyzetben. Milyen jó lenne, ugye hogyha mindenki egy kicsit a saját történetét tudná újramesélni, és egy olyan formában tudná átadni a saját gyerekének, hogy ez tényleg támogató legyen, egy hamuban sült pogácsaként tudja a gyerek elvinni saját magával. (25:55)

Zimbardo – időperspektívák

Philip Zimbardo, híres szociálpszichológus, ugye akinek a nevéhez fűződik a Stanfordi börtönkísérlet, az időperspektíva elméletében ad egy nagyon-nagyon jó mintát arra, hogy mit is jelent egyáltalán a történeteknek a felépítése, az újraírása, illetve hogyan kap mindenki egy kicsit lehetőséget arra, hogy a saját életében is mesehőssé tudjon változni. Ő azt mondja, hogy mindannyian 6-féleképpen viszonyulunk az időhöz: kétféleképpen a múlthoz, kétféleképpen a jelenhez, illetve kétféleképpen a jövőhöz. (26:25)

A múlthoz való viszonyulás

A múlthoz való viszonyulásunk lehet múlt-pozitív-, illetve múlt-negatív beállítódás. Ugye a múlt-pozitív beállítódás, ez annak a megélése, hogy a múltbeli eseményekre amikor visszagondolok, akkor a pozitív csomópontok mellé szervezem az eseményeket. A régi szerelmektől kezdve a diákkori élményeimtől, gyerekkori csínytevéseim. Ez nem azt jelenti, hogy aki múlt-pozitív beállítódású, például annak nem voltak negatív életeseményei, hanem azt jelenti, hogy megtanulta ezeket átkeretezni, újramesélni. (27:05)

Nem csak a Jocka-módszer ad lehetőséget erre, hanem van ugye a János bácsi módszer, amit szintén egy vicc kapcsán neveztem el. János bácsi vizeletvisszatartási problémákkal küszködik, elmegy az urológushoz. Szól az urológus, hogy ez egy pszichés probléma, menjen a terapeutához. Elmegy János bácsi, rövid dinamikus terápia, mondja, hogy egy hónap múlva jöjjön vissza és megnézik, hogy mi az, ami változott. János bácsi visszamegy, teljesen kicserélődve, felvidulva. Kérdi a terapeuta „Na, János bácsi, valami változás?” Azt mondja János bácsi „Hát, az a helyzet, továbbra is bepisilek, de már ki a fenét érdekel.” (27:40)

Ugye nagyon sokszor ugye az egy mítosz, hogy minden problémát meg tudunk oldani. Nem, nem tudunk minden problémát megoldani. Rengeteg problémával együtt kell élni. De az, amikor, amikor én már el tudom viselni azt a problémát az életemben, amikor én már nevetni tudok a saját baklövéseimen, felsüléseimen, kudarcaimon, sőt, ezt már mesélhetővé tudom tenni, na ez már egy átkeretezett történet. (28:05)

A múlt-negatív beállítódás, ez ugye azt jelenti, hogy folyamatosan a negatív eseményeket kezdem mesélni. Ez egy nagyon érdekes perspektíva, mert hogy mi az agyunkban, a különböző élmények, történetek csomópontokba vannak szerveződve. Van pozitív emocionális góc, és van negatív emocionális góc. Amikor elkezdek én egy pozitív eseményt mesélni, akkor minden ahhoz kapcsolódó történet eszembe jut. Elkezdek egy negatívat mesélni, eszembe jut az összes többi, ami ahhoz kapcsolódik. Úgyhogy ezért van az, hogy amikor elkezdek mondjuk panaszkodni, sokkal több negatív történet jut eszembe. Elmondom mondjuk a másik személynek, a beszélgetőpartneremnek, még ő is elmond vagy tízet, és aztán közösen jól kibeszéljük ezeket az eseményeket. (28:50)

Popper Péter tanított engem a doktori iskolában, és volt neki egyszer egy nagyon jó mondata. Azt mondta, hogy „40 éves kora után mindenki felelős a saját arcáért.” El is mondta, hogy mire gondol. Azt mondta, hogy egy idő után ránk égnek a történeteink. Tehát hogy a gyereknek is szokták mondani azt, hogy „Ne grimaszkodj, mert úgy maradsz!” Na az a helyzet, tényleg úgy maradsz. Tehát hogyha valaki folyamatosan így jár a világban, hogy ki az, aki őt át fogja verni, és meséli folyamatosan a negatív történeteket, egy idő után valahogy az arcbeállítódása is megváltozik. Lehet látni, hogyha idős arcokra nézünk, hogy van, akinek például a mosolyráncai égtek az arcára, és lehet, hogy egy nagyon nehéz élettörténet után is ő képes mosolyogni, képes derűsen visszaemlékezni az eseményekre. Mennyire jó, és mekkora áldás az az életünkben, hogyha a családtagjaink, munkatársaink között vannak múlt-pozitív beállítódású emberek, akik jó történeteket mesélnek kávészünetben, ebédidőben. Mennyire jó, amikor derűsen tudunk viszonyulni a különböző életeseményekhez, akár hogyha mondjuk visszatekintve ezek negatív események voltak, de hogy akár jót nevetni tudunk a különböző megoldásokon. (30:10)

A jelenhez való viszonyulás

Na most a jelenhez való viszonyulásunk szintén kétféle. A jelenhedonizmus az egyik, és jelenfatalizmus a másik. A jelenhedonizmus, ez a „carpe diem” típusú személet. „Éljünk a mának, igyunk meg minden sört, költsünk el minden pénzt! Ma ma van. Kit érdekel, hogy mi lesz holnap?” Amúgy egy gyerek ebben a perspektívában él, nem is érti igazából azokat a mondatokat sokszor, mint egy óvodáskorú gyerek, amiket szoktunk neki mondani. „Elkésünk.” Tehát ő mivel hogy egy jelen pillanatban van, nincs múlt ideje, nincs jövő ideje, tehát nem is érti, honnan lehet elkésni. Sőt, egy kisfiú volt nagyon-nagyon szimpatikus, aki az óvónénijének egyszer azt mondta, hogy az anyukája bántalmazza a lábait, és nem értette, hogy miről van szó. Úgyhogy felhívatták a szülőket az óvodába, és az derült ki a beszélgetésen, hogy az anyukája minden reggel sietteti a lábait. Nincs ideje megállni a köveknél, a bogaraknál, a buszmegállóban. Ugye hogyha belegondolunk, hogy tényleg egy gyerek milyen mondatokat hall reggel 7 és 8 óra között, akkor biztosan nem a „lassú élet”, a slow life jegyében keletkeznek ugye ezek a mondatok. (31:15)

Szintén ugye a jelenben levést tükrözi annak a kislánynak a mondata, 4,5 éves Borika, aki mindig ugyanazt a mesét kérte esténként, a Szutyoksári történetét (Annie M. G. Schmidt: Szutyoksári – szerk.). Ez is egy kortárs gyerekirodalmi mű, nagyon szeretik az óvodás korú gyerekek. Az anyukája hosszú, fárasztó nap után, miután már fél évig olvasta ezt a Szutyoksárit, sőt már nem is olvasta, mert már fejből mesélte. Hazajött, és akkor Borika mondta, hogy akkor megint Szutyoksárit szeretné hallgatni. Akkor az anyuka mondja megint Szutyoksárit, és egyszer csak ez a 4,5 éves Borika ránéz, és azt mondja „Egy kicsit több beleéléssel, anya!” És igazából erről szól a jelenhedonizmus, hogy én benne vagyok-e a történetben. Amúgy ezt egy gyerektől tudjuk teljes mértékben megtalálni. Amikor egy gyerek pocsolyázik, homokozik… A homokozóban játszik, amikor ott bíbelődik a különböző dolgokkal, ő tényleg az itt és mostban van. (32:10)

Amúgy a serdülő is az itt és mostban van, úgyhogy fölösleges neki ilyen kérdéseket feltenni, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel? Mesélj a karrier-tervedről!”, mert neki az időperspektívája estig tart, mégpedig addig, hogy mit fog felvenni az esti buliba. Pont, onnan tovább nem érdekli. Aztán majd később ugye ez az időperspektíva változik, de neki pont az a dolga, mint amit Kiss Tibi, a Quimby énekese Anna and the Barbies énekesével a Márti dalában énekelnek, hogy „Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni”. Tehát neki pont az a dolga, hogy megélje a saját élettörténetét. (32:40)

Na most ezzel szemben a jelenfatalizmus, ez egy mondatban foglalható össze: „Már úgyis mindegy.” Na, hát… és akkor ki lehet egészíteni ezt a mondatot, hogy mi miért mindegy. Dan Millman: A békés harcos útja című könyvében van egy zseniális történet a Sam nevű építőmunkás története, aki minden nap ugyanazzal a mogyoróvajas szendviccsel megy a munkahelyére. Amikor ugye panaszkodik hétfő, kedd, szerda, csütörtökön és pénteken, és amikor a kollégái megkérdik pénteken, hogy „De figyelj, Sam! Hogyha te nem szereted a mogyoróvajas szendvicset, hát akkor miért nem mondod meg a feleségednek, hogy pakoljon valami mást?” Sam pedig azt mondja „De hát én kenem meg minden nap a szendvicseimet.” Nagyon sokszor a jelenfatalizmus pont azokból a körülményekből származik, amelyeket mi magunk teremtettünk meg saját magunknak. (33:30)

Még a… a jelenhedonizmushoz van egy történetem. Testvérem 6 évig élt Milanoban, és egy informatikai cégnél dolgozott. Sokszor meglátogattuk, és akkor is pont egy ilyen jelenet volt, hogy nekem be kellett mennem a munkahelyére, és valamiért meg kellett várjam, hogy hogy fejezzen be valamilyen munkát. Ültem egy ilyen váróterem szerűségben. Körben székek voltak, és a terem szélén egy kávéautomata. Úgyhogy én ülök a széken, egyszer csak kijön egy ilyen fekete kosztümös olasz alak, és bement a kávéautomata mögé. Néztem, hogy szereli azt az automatát, vagy mit csinál? De semmi, se kép, se hang. Néztem, hogy van valami kandi-kamera? Mert mindig az ilyen jelenetek így kezdődnek. Nem, az sem volt. Hát úgy eltelik öt perc, egyszer csak jön megint egy fekete kosztümös olasz férfi, rózsaszín nyakkendő volt rajta, na ezt sem felejtem el soha. Odament a kávéautomatához, megnyomta a gombot, leereszkedett a kis ristretto, és ahogy így a szájához emelte, abban a pillanatban kiugrott a kollégája a kávéautomata mögül, és azt mondta neki, hogy „Buu!”, és ez így szépen ráöntötte az egész kávét a rózsaszín nyakkendőjére. Csepegett le ugye az a fekete lé. Aztán utána jól hátba vágták egymást, nagy nevetés. Ugye a román meg az olasz rokon nyelvek, úgyhogy valahogy kihámoztam ebből az egész történetből, hogy ez valamilyen előző csínytevésre való visszavágás volt. (34:50)

Na most egy kicsit úgy jártam, mint az öreg király, hogy az egyik szemem sírt, másik szemem nevetett. Ugye trénerként nagyon sok céghez, szervezethez bejárok, de valahogy ilyen fergeteges nevetéseket elég ritkán szoktam hallani. Hogy amikor az emberek hülyéskednek, marháskodnak, ahogy Vekerdy Tamás szokta mondani. Mennyire jó, amikor egy felnőtt ember is jelenhedonizmusban tud lenni. Persze nem mondjuk egy projekt leadása előtt 5 perccel kezdek el hülyéskedni, de hogy mondjuk a kávészünetben jó történeteket mondani, akár csínytevések. Persze most nem arra bíztatok senkit, hogy menjen holnap a munkahelyére, és öntse szembe a kollégáját egy csésze kávéval, mert ez mennyire jó, de hogy milyen jó lenne tényleg ezeket a nevetéseket hallani. Milyen jó egy munkahelyen, hogyha például legalább a kapus bácsi egy ilyen életvidám figura, mert hogy milyen jól fel tudja dobni ugye a kollégáknak a napját. (35:45)

A jövőhöz való viszonyulás.

A jövőhöz való viszonyulás szintén kétféle. Célorientált jövő, illetve transzcendentális jövő. A célorientált jövő ugye azt jelenti, hogy nem iszok meg minden sört, nem költök el minden pénzt, hanem tartalékolok valamit holnapra is, ugye akár a gyereknevelés, a karrierépítés, lakásvásárlástól kezdve minden olyan dolog, amikor én a jövőbe fektetek, ez mind-mind egy célorientált tevékenység. Ez soha nem az életkortól függ. (36:10)

Például barátnőmnek az apukája 90 éves, és amikor a 90. évét töltötte, akkor a család megkérdezte „Nagyapa, mit szeretne a 90. éves születésnapjára?” Nagyapa azt mondta, hogy Wizz Air jegyet szeretne, mert hogy el akar repülni. Kérdezték „De hát nagyapa, hát hova szeretne menni?” Ez a nagyapa bélyegeket gyűjt, nem akármilyen bélyeget, hanem amiket leáztat a képeslapoknak az oldaláról. Megvan a csipesze, megvan a teljes felszerelése, és akkor nem szabad sérüljenek ezek a ráncok, és akkor ezeket szépen összegyűjtögeti. A Facebook-on felfedezte egy líceumi osztálytársát, aki Londonban él, úgyhogy el szeretne menni bélyegeket cserélni. Na hát egy családban, ahol egy ilyen nagyapa van, nem kell semmi elméleti előadást tartani a célorientációról, ugye, meg a mesehős útjáról, meg hogy honnan hova kell eljutni, hiszen az ő története önmagában egy példaértékű történet. (37:05)

A transzcendentális jövő, ez a hitet jelenti. A hit ugye abban az értelemben jelenik meg, hogy az Istenben levő hit mellett akár a véletlenekben, a csodákban, gondviselésben, ki aminek hívja. Tehát hogy abban való hit, ami a mesékben is gyönyörűen ott van a szerendipitás fogalmában. Egyszer csak ott van egy segítőtárs, tiszta véletlenül megjelenik. Egyszer csak átváltozik egy történet. Mindegy, hogy én minek nevezem, de hogy hiszek egy felső erőben, ami összerendezi az életemben az eseményeket. (37:45)

Erre van egy zseniális példája Gabriel García Márqueznek: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című regényében. Állítólag ez egy igaz történet az ő életmeséjéből. A férj és a feleség egy olyan házasságban élnek egymással, ahol rengeteg a vita, a konfliktus. A férj általában úgy jön haza, hogy felönt a garatra. A feleség próbál a kedvében járni, már a makulátlan megterített asztal, merőkanál a levesben. A férj különösen morcos aznap, amikor ugye belép az ajtón. Egyszer csak abban a pillanatban kinyílik a nappalinak az ajtaja, ami a kertre nyílik, és beszalad egy tyúk, felszáll az asztalra, és odapottyantja a piszkát. Na, hát a feleség lemered ebben a helyzetben, nincs nagyon mit csináljon, sok ideje nincs, vesz egy tányért és letakarja, tehát hogy ennyire futja az idejéből. Bejön a férj, leül az asztalhoz, a feleség pedig a legbájosabb hangján megkérdi „És mit szeretnél enni, drágám?” A férj rávágja: „Szart!” A feleség felemeli a tányért, azt mondja „Íme drágám, tálalva.” Na, hát ugye Márquez Nobel-díjas író, azt mondja, hogy úgy fejezi be ezt a történetet, hogy a férj rájött arra, hogy a felesége szent asszony, és áttért Krisztus hitére. Attól a perctől egy kortyot nem ivott. Ez egy milyen érdekes történet! Lehet, hogy beszélhetett volna az alkohol káros hatásairól, vagy elmehetett volna az Anonim Alkoholisták csoportjába bárhova, de hogy egy szerencsés véletlen átalakította az eseményeket. (39:15)

Nem is olyan ritka ez a szerencsés véletlen, mert nem csak Gabriel García Márqueznek az életében jelenhet meg, mert egyszer egy kis faluban voltam, ahol hát pont így, a mesehős útjáról tartottam előadást, és ezt a történetet is beleszőttem. Egyszer csak egy nyugdíjas nénike felpattan, és azt mondja, ő pont így járt. Hát kérdezem, hogy hogyan. Azt mondja, hát, az ő férje is illogatott, illogatott, és hát na, egy elég békés ember volt, tehát hogy soha nem volt cirkusz, de hát mindig zavarta, hogy amikor részegen jön haza. Ő mindig nagyon szerette a melegételt, és hogy mindig kitett magáért, és mindig kétfélét főzött. Egyszer hazajön a férje, és megkérdezte a felesége „Mit szeretnél enni?” Mert hogy van most már három féle leves van.”, és akkor válogathat. A férje azt mondta, hogy „Valami hideget.” Azt mondta a feleség, hogy hát ő ebben a pillanatban úgy felmérgelődött, hogy egész délelőtt főzött, és ő most valami hideget akar venni. Szépen vette a tányért, kivette a jégkockát a hűtőszekrényből, rátette egy kenyérre, és azt mondta „Ennél hidegebbet nem találtam.” Azt mondta, a férje abban a percben úgy meglepődött, hogy az se ivott azután többet semmit. (40:25)

Tehát hogy… a szerencsés véletlenek is, ugye ez a szerendipitás. Nagyon sokszor ott van az életünkben, és nagyon sokszor megmagyarázhatatlanul történnek dolgok, amikor nem a saját erőfeszítésünkből, hanem tényleg a Jóisten, a Gondviselés, vagy bárki bárminek nevezhesse, mert nem feltétlenül csak az istenhittel áll összefüggésben a transzcendentális jövőszemlélet, hogy hiszek egy felsőbb erőben, ami ott van az én életemben. (40:55)

A mesehős útja Zimbardo időperspektívái mentén.

Na és mit mond Zimbardo a hat időperspektíva mentén? Hogy igazából ahhoz, hogy én egy boldog, elégedett ember legyek, ahhoz, hogy én mesehősként tudjak végigmenni a saját élettörténetemben, három dologra van szükségem. Az első, és talán a legfontosabb, ez a nagyon erős múlt-pozitív beállítódás, tehát innen kezdődik minden. Igazából hogyha belegondolunk, ez egy hatalmas felelősség szülőként, pedagógusként, nagyszülőként, emberként, hogy én milyen történeteket mesélek tovább. Hogyan tudom elmesélni a saját életmesémet? Hogyan tudok a gyerek mögé egy olyan történetet tenni, ami őt támogatja, elkíséri, és tényleg hamuban sült pogácsaként van ott, a saját életmeséjében. Itt nagyon-nagyon fontos, hogy elmeséljem akár a saját nehézségeimet is. Hogy bogoztam ki magamat különböző szituációkból, hogy tudtam elindulni, hogy tudtam megoldani dolgokat. Ebből a szempontból akár az irodalmi hősökkel való azonosulás, a különböző történetek, amelyek bárhonnan bejönnek az életünkbe, ezek mind-mind erőforrásként értelmezhetők. (42:05)

A másik nagyon-nagyon fontos dolog, ez a mérsékelt jelenhedonizmus. Azért fél lábbal legyek benne a jelen történetemben. Mert hogy nagyon sokszor hallok például ilyen mondatokat akár, hogy „Azokat a könyveket majd nyugdíjas koromra el fogom olvasni. – Majd tíz év múlva el fogok menni oda nyaralni.” Sőt, akár ilyen hétköznapi történeteket is, hogy „Ezekből a kávéscsészékből csak különleges alkalmakkor iszunk.” Aztán eltelik egy élet, soha senki nem ivott abból a kávéscsészéből. Miért ne lehetne elővenni például akár egy szerda reggelen azt a nem t’om milyen különleges kávéscsészét, és az lesz a különleges pillanat, amit én azzá szentelek a saját életemben. Nem folyamatosan halogatásokban élni, hanem ott lenni a jelen pillanatban. Ebből a szempontból a gyerek a legfontosabb tanítómesterünk, ő mindenképpen megtanít, vagy legalább próbál megtanítani bennünket felnőtteket, ugye gyerekként élni a saját életmesénkben. (43:00)

A harmadik rész, ami szintén nagyon-nagyon fontos, ez nem más, mint a mérsékelt célorientált jövő, hogy azért fél lábbal legyek a jövőben, legyenek álmaim, vágyaim, céljaim, ami felé én irányulok. Ez igazából ebből a szempontból mennyire igaz, amit Vekerdy Tamás szokott mondani. Igazából gyereknevelés sincs, csak együtt élés. Tehát hogy azzal, amilyen én vagyok a mindennapokban, ahogyan én élek, amilyen értékeket képviselek, ez mind-mind a gyerekemnek egy példa a saját életmeséje szempontjából. (43:30)

Zimbardo azt mondja, hogy igazából kulturális sajátosságok is vannak ebben, mert például minél közelebb él egy nép az egyenlítőhöz, annál erősebb például az ő életében a jelenhedonizmus. Például az olaszok, spanyolok, görögök, ők jóval jelenhedonistábbak, mint az összes többi nép. Például Zimbardo azt mondja, hogy… ugye most már Amerikában él, és oktatási alapítványokat működtet Szicíliában, hogy amikor már felnőttként, pszichológus professzorként visszament Szicíliába, akkor döbbent rá egy költővel beszélgetve, hogy Szicíliában igazából nincs jövőidő az igeragozásban, nem létezik, csak múlt van és jelen, ezért nincs semmi befejezve, vagy ott ezért nem fogja senki túlaggódni magát a gazdasági válságon, vagy a jövő heti eseményeken. Ők az itt és mostban tudnak élni. (44:20)

Volt egy érdekes kutatás, amit a kolléganőmmel együtt végeztünk egy 1500-as mintán. Megnéztük, hogy milyen a magyar embernek az időbeállítódása. Hát sajnos beigazolódtak a hipotéziseink. Nagyon erős volt, legalábbis ezen a mintán a múlt-negatív beállítódás, nagyon erős a jelenfatalizmus. Aztán ezt is lehet elemezgetni reggelig, hogy miért és hogyan. Ami érdekes volt, hogy a célorientált jövő az viszont magas. De hogy személyes beszélgetésekben lehet rádöbbenni arra, hogy ez sem feltétlenül egy hiteles célorientáció, mert nagyon sokszor hallok például ilyen mondatokat, hogy „Csak bírjuk ki a következő fizetésig. Csak ballagjon a gyerek, csak járjon le a nem tudom mi.” Tehát hogy olyan célok vannak, amelyeknél mondjuk le kell járjon valami. Mennyire fontos lenne, hogy ez a változás mondjuk alulról kezdődjön, és minden család életében például ezek a családtörténetek valahogy átformálódjanak, hogy olyan típusú erőforrásokat tudjunk egy gyerek életébe odatenni, ami tényleg őt támogatni fogja mondjuk az olyan helyzetekben, amikor úgy érzi, hogy nincs tovább. (45:30)

Varázsmese

A családtörténet mellett még egy nagyon-nagyon fontos történet. Ahonnan egy gyerek erőforrást tud elvinni, az ténylegesen a mese, a népmese, és ezen belül is a varázsmese. 4,5 éves, 5 éves korában érik meg a gyerek arra, hogy egy varázsmesét be tudjon fogadni, mert akkor teremtődik meg a kettős tudat. Vagyis a gyerek fél lábbal benne van a valóságban, fél lábbal benne van a mesei történetben. Tehát már nem szorong, nem téveszti össze magát a mesehőssel. Ez a kettős tudatnak a kialakítása. Természetesen a mesemondást nem a varázsmesékkel kell kezdeni, hanem úgy, ahogy Kodály Zoltán mondja a zenei nevelésről, hogy azt 9 hónappal a gyerek megszületése előtt kell kezdeni. Utána pedig kijavítja magát: nem, nem, az anyuka megszületése előtt 9 hónappal. Tehát hogyha már a nagymama, a nagyapa mesélt édesanyának, édesapának, és a szülők is valahogy így ösztönösen tudják továbbadni ezt a fantasztikus erőforrást, az tényleg egy nagyszerű dolog. Viszont nem azt jelenti, hogy akinek nem meséltek gyerekkorában, annak most már kész, lőttek, vége az egész történetnek. El kell kezdeni a mesélést, valahol, valamikor. Soha nem késő odaadni a mesét a gyerek életébe. (46:40)

A mese az pontosan azért fontos ebben az életkorban, mert hogy a gyerek hisz a csodában, hisz a varázslatban, ez az ő természetes közege. Nagyon sokat járok óvodai ellenőrzésekre, és volt egy fantasztikus jelenet, amikor bementem egy óvodai csoportba, és az óvónéninek odajárt a saját kislánya is ugyanabba a csoportba. Az óvónéni felöltözött tavasztündérnek, tett a hátára egy palástot, azon színes virágok voltak. Bejött a csoportba, és odaszólt a kislányának, hogy „Hanna, légy szíves hozd ide a meseládikót!” Hanna szépen odaviszi a meseládikót, leteszi az anyukája elé, ránéz az óvónénijére, az anyukájára, és megkérdezte „Tavasztündér, te honnan tudtad, hogy engem hogy hívnak?” Na ez a csoda, és ez a varázslat, és ezért olyan fogékony a gyerek ugye ebben az életkorban, 4,5-5 éves kortól a varázsmesékre. (47:30)

Egészen 8-9 éves korig tart ez a beállítódás, amikor már annyira erős a valóságra való irányulás, hogy már a csoda kikopik a gyerek életéből. Persze, hogy benne marad a történet, mert ugye az ifjúsági regények, a kalandregények, ezek mind-mind egyféleképpen varázsmesék. A mítoszok, a hőstörténetek, sőt. Joseph Campbell: Az ezerarcú hős című munkájában rámutatott arra, hogy igazából mégis már a rendezők is rájöttek, hogyha kasszasikert akarnak, akkor mindenképpen ezt a varázsmesék modelljére kell felépíteni. Ugye a Gyűrűk ura, a Trónok harca, ezek mind-mind modern varázsmesék, hogyha belegondolunk. (48:10)

Elindulás, kilépés a komfortzónából.

Mit kap ebben a korban a gyerek a tündérmesékből? Egyrészt az egyik legfontosabb dolog az, mert hogy minden mese azzal kezdődik, hogy a mesehős elindul. Olyan mese nincs, senki nem olvasott olyan mesét, ahol a mesehős ül otthon az anyukájával, apukájával, aztán reggeliznek, vacsoráznak, lefekszenek, és akkor így élik a hétköznapokat. Nagyon kevés mese van, ahol a mesehős nem indul el magától, viszont figyelem, ott elkergetik otthonról. Tehát szólnak neki, hogy menni kell. Ez egy nagyon fontos felismerés, hogy ahhoz, hogy én fejlődjek, nekem mindenképpen ki kell lépnem a komfortzónámból, el kell indulnom, és fel kell vállalnom azt a fajta kényelmetlen helyeztet, amikor ott állok a senki földjén. Hiszen nem tudom, hogy merre menjek, úgy, mint egy mesehős is, nincs GPS a zsebében, nem mondják neki „Jobbra sárkány, balra segítő társ, előre van az élet vize.” Fel kell fedeznem az életutamnak az állomásait. De hogy pontosan akkor történnek ezek a jó dolgok, hogyha én ki tudok lépni ebből a biztonsági területből. (49:15)

Nagymama a New York-i reptéren

Mi az, amit az élettörténetek mentén meg tudok látni ebből a komfortzónából való kimozdulásból? Például az én barátnőmnek a nagymamája egy eldugott kis erdélyi faluban lakik. Nem nagyon mozdult ő ki a saját biztonsági területéről, csakhogy egyszer az unokája kiköltözött New Yorkba, és szólt, hogy a nagymama addig nem halhat meg, ameddig világot nem látott. Úgyhogy mire a nagymama észbe kapott, ilyen kicsi, fekete kendős nénit kell elképzelni, aki mindig jött-ment, hozta a híreket. Tehát a saját közegében nagyon otthonosan mozgott, csakhogy még a falujából soha nem mozdult ki. Mire észbe kapott, már fel is pakolták a görgős bőrőndjével a New York-i járatra, szóltak neki. „Mama, amikor ott leszállsz, kicsekkolsz, becsekkolsz, megvan a bőrönd, nem jövünk-megyünk, intézkedünk, nem kérdezősködünk. Leszállunk, mert New York nem egy falu. Megvárod az unokát, jön, és ő majd útba igazít.” (50:00)

Csakhogy nagymama egy elég izgága alkat volt, az unokája jó fél órát késett a reptérről, mert hogy valamilyen közlekedési dugóba keveredett. Úgyhogy álldogált, ott nézett jobbra, nézett balra, egyszer csak meglátott maga mellett egy 2 méter magas színesbőrű fiatalembert, odafordult, és megkérdezte. „Fiatalember, maga nem tud véletlenül magyarul?” Az pedig rávágta „De igen.” De hogy kiderült, hogy két évig ösztöndíjas volt Budapesten, nagyon jól beszélt magyarul, úgyhogy nem kell mondanom, hogy az unoka mennyire meglepődött, amikor meglátta a nagymamát messziről, ilyen nagy magabiztosan társalogni a New York-i reptéren. Mert mit csinált nagymama? Pontosan egy mesehős életstratégiájával cselekedett. Nem valószínűségszámításokban gondolkodott. Mekkora az esélye, hogy a New York-i reptéren valaki beszéljen magyarul? Odament, megpróbálta. Ez a próba-szerencse alap, ami egy gyereknél is ugyanúgy megvan. (50:55)

Toronyépítés spagettiből

Van egy nagyszerű tréning gyakorlat, ezt ki lehet próbálni gyerekekkel, felnőttekkel is, ezt a világ összes csoportjával végig csinálták. Nagyon egyszerű a gyakorlatnak a menete. 20 spagettiszál, 1 méter ragasztószalag, 1 méter cérna, és egy pillecukor. Minden csoportnak a feladata az, 20 perc alatt minél magasabb tornyot építsen úgy, hogy megálljon a saját lábán, és a tetején meg kell tartsa a pillecukrot. Az az érdekes, hogy ugye amikor vezetőkből álló csoportok készítik el ezt, akkor 18 perc körülbelül vitával telik, hogy kié a legjobb terv, és általában nem építik meg a tornyot. A többi csoport is azt teszi, hogy ott építgetik, megtervezik, és az utolsó pillanatban ráteszik a pillecukrot, és a pillecukortól összedől a torony. (51:45)

Na most az óvodások csoportja az, aki nem csak a legmagasabb tornyokat építi, hanem a legkreatívabb szerkezeteket is, mert ők fordítva gondolkodnak. Tehát prototípusokat gyártanak, amiket folyamatosan tesztelnek. Veszik a pillecukrot, beleszúrnak három spagettiszálat, kipróbálják, megint kipróbálják, és hihetetlen az az egész, hogy azok a kisgyerekek teljesen lepipálják a felnőtteket ebből a szempontból. Mennyire fontos lenne, hogy egy kicsit más perspektívával tudjak útnak indulni, és tudjak megpróbálni akár olyan lehetőségeket is, amelyek logikusan nem működnek. (52:20)

Stephen King egy kanadai könyvtárban

Másik szintén kedves történetem az elindulás kapcsán egy édesanya, válása után két gyerekével Kanadába vándorolt ki. Azelőtt magyartanárként dolgozott, nem sok esélye volt Kanadában magyartanár állást találni, de mégis csak a gyerekeket el kellett tartani valamiből. Egyszer egy könyvtárosi álláshirdetésre lett figyelmes. A nyelvet annyira jól nem beszélte, arra gondolt „egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálom”. Öt tagú bizottság előtt találta magát. Az egyik bizottsági tag kérdezgette őt a kortárs amerikai irodalomról, a másik a világirodalomról, a harmadik gyerekirodalomról. A negyedik azt mondja neki: „Stephen King, ez a tétel, kérem erről mondjon valamit.” Neki pedig felcsillantak a szemei, és arra gondolt „Hát ezek biztos, hogy tudják, hogy magyar vagyok. István a király, na hát erről a tételről mindent tudok.” És mit csinált? Kézzel-lábbal pantomimmel, félig-meddig a rockoperát is előadta. (53:15)

Ezek így nézték nagy kikerekedett szemekkel. Mert ugye szó szerint lefordította. Stephen István, King az király, hát akkor biztos erről van szó. Ők pedig Stephen Kingre, a pszichotriller íróra gondoltak, és teljesen meg voltak győződve, ez egy olyan regénye, amit ők nem olvastak eddig. Ugye elég életszerűnek tűnt a dolog, és ő, amikor meglátta ezeket a csodálkozó tekinteteket, úgy teljes mértékben visszajelzésnek vette. Az első három tételnél nyekergett, de ő most úgy kivágja a rezet itt a bizottság előtt. Amikor lejárt a versenyvizsga, és tisztázták, hogy ki mire gondolt, ki mit adott elő, akkor azt mondták a vizsgabizottság tagjai, a tárgyi tudást azt pótolni lehet, de ezt a leleményességet, ezt az életbátorságot, ezt a kreativitást, amivel jelen volt ebben a helyzetben, na nekik pont egy ilyen emberre van szükségük. Azóta is amúgy ebben a könyvtárban dolgozik. (54:00)

Lassú vándorlás

Tehát hogy hihetetlen az, hogy mennyi mindent meg tudunk tanulni akár még felnőtt korunkban is a mesehősöktől, és mennyi mindent életbe lehet ültetni. Amit még meg tudunk tanulni egy mesehőstől, hogy lassan vándoroljunk. Egy olyan mesét nem olvastam, amiben a mesehős azt mondta volna, hogy „Kedves kicsi hangya, állj félre, 6:05-re a sárkánynál kell lennem.” Tehát hogy a mesehős pont azért jut el a célba, mert van ideje megállni, van ideje segíteni, van ideje kitisztítani a kutat, levágni a fának az elkorhadt ágait, odafordulni, odaszólni. Végigjárni a saját tévútjait. (54:35)

Egy mese tényleg nem annak az életnek az illúzióját adja el, hogy van egy hős, odamegy a királykisasszonyhoz, ott van a keze, megkéri, három napig tartó lakodalom, és vége, hanem a sárkányok ott vannak a mesében. Tehát hogy soha nincs kiiktatva a sárkány. A sárkány ebben az értelemben belső sárkány. Mindannyian meg kell küzdjünk a saját félelmeinkkel, szorongásainkkal, kishitűségünkkel, és ez a mese mindig-mindig újrakezdődik. Lejár egy életciklus, megint kezdődik a következő mese, és megint a következő. (55:05)

Barlangtúra

A sárkányokkal való küzdelemhez a kedvenc történetem, amikor egy középvezetői csoporttal a Nyugati-Kárpátok egyik legnehezebb barlangjába kellett bemennünk, és volt ott minden, ami általában egy barlangban lenni szokott. Ott köteleken csüngtünk, falakon másztunk, meg vízeséseken mentünk át. Aztán mindenkinek aktiválódtak a félelmei; ki a magasságtól félt, ki a szűk terektől. Elérkeztünk a barlangnak egy olyan részéhez, ahol egy ilyen nagyon-nagyon szűk nyílás volt, és a barlangász azt mondta, itt egyféleképpen lehet átmenni, ha mindenki kipréseli a tüdejéből a levegőt, és annak idején, ahogy megszületett, szépen centinként átmegy a lyukon. A jó hír az volt, hogy még visszafelé is kellett jönni. (55:45)

Na hát, volt ott velünk egy fiatalember, 1,90 centi magas volt. Azt mondta, ő 100% nem fog tudni átmenni a lyukon, mert az ő alsó lábszárcsontja az hosszabb, mint a többieké, tehát nem tudja bevenni a kanyart, nem tudja áthúzni a lábát. Ugye az önbeteljesítő jóslatok pontosan így működnek. Mit csinált? Pont, amikor Micimackó megette azt a sok mézet, beragadt a lyukba, így a felénél. Tehát a teste egyik fele a lyuk egyik oldalán, a másik fele a lyuk másik oldalán. És persze milyen poénosnak tűnt a szituáció, ott nevettek, vicceltek a kollégák, ugye a csapat egyik fele az ő fejénél volt, a másik fele az ő lábánál, és a barlangban ez fontos szabály, vagy mindenki előre megy, vagy mindenki hátra. Nem lehet ketté válni, tehát ott álltunk vagy 35 percig, ameddig rájöttünk, hogy ennek fele sem tréfa. A barlangásznak volt egy zseniális ötlete. Mit csinált? Vette ezt a hegyes végű kalapácsot, ezt a barlangász eszközt, és elkezdte kopogtatni a falat. Ugye mi a lába részénél voltunk. Nem ott a lyuknál, hanem egy kicsit mellette. Jól megkopogtatta a falat, körülbelül egy percig, utána azt mondta. „Megnagyobbítottam a lyukat, most már átmehetsz.” Na, abban a percben átment. (56:50)

Ugye milyen jó lenne, hogyha időnként lenne egy kicsi törpe, hogy a mi fejünkben is kopogtatná ezeket a lyukakat. Ebben az értelemben a mesehős is egy zseniális példa, mert ő mindig valamilyen módon, furfanggal, csellel, valahogy meg tud küzdeni azzal a sárkánnyal, és tényleg fel tud mászni a saját égig érő fájának a tetejére. (57:10)

Kerri Strug

Egy befejező történet, még a kérdések előtt. Az lényegében pontosan az égig érő fához kapcsolódik, és egy kicsit példát ad arra, hogy különböző döntéshelyzetekben mi az, amit nekünk, akár felnőttként el kell döntenünk ahhoz, hogy az tényleg egy támogatott történet legyen akár a saját gyerekünk életében. Mindig vannak döntési helyzetek, és el tudjuk dönteni, hogy ez most igen, ez pedig nem. (57:40)

Kerri Strugnak a híres tornászlánynak a története, akinek az edzője a Romániából disszidált Károlyi Béla volt, aki Nadia Comanecit is annak idején edzette, és erről a Kerri Strugról azt kell tudni, hogy két évvel az olimpia előtt eltörte a kulcscsontját. Van az a… soha nem tudom megjegyezni a nevét, az a poroló szerű dolog, az a felemás korlát, felemás korlát, igen. Nem kente be jól a kezét azzal a fehér porral, és elcsúszott a keze, leesett, eltörte a kulcscsontját. Egy ilyen baleset, ez általában képtelenné tesz arra, hogy két év után te az olimpiára menj, de az a lány egy olyan kitartásról, egy olyan fantasztikus lendületről tett tanúbizonyságot, hogy azt mondta Károlyi Béla, hogy lesz ami lesz, elviszem ezt a lányt is magammal az olimpiai válogatott csapatba. Az amerikai csapatnak először volt lehetősége arra, hogy Oroszországgal szemben megnyerni az aranyérmet, és már csak két ugrás volt hátra. (58:35)

Kerri Strugnak kellett bakot ugrania, 9,80 pontot kellett összeszedni a két ugrásból. Ugrik Kerri Strug, ugye rajta a világ szeme. Hát ez egy tizenéves lány. Tudjuk, hogy mekkora a feszültség, szóval nem tudjuk, gondoljuk, hogy mekkora az a feszültség, az, amikor minden rajtad áll abban a helyzetben, és tényleg mindenki lélegzet visszafojtva figyeli. Rosszul érkezik le a földre, elszakad a bokaszalagja, és látszólag vége van a történetnek. Károlyi Béla az ölébe veszi ezt a lányt, és van egy beszélgetés kettőjük között, aminek az a végkicsengése, hogy „meg tudod csinálni”, képes vagy rá, menj oda még egyszer, van még egy esély, próbáld meg. Gyakorlatilag ez a járásképtelen lány megint ott van a cél előtt, ugrik, tökéletesen megugorja az ugrást, megvan a 9,80 pont, megvan az aranyérem, hősként ünneplik. (59:25)

Egy későbbi interjújában mondja el, már felnőttként, hogy az összes lehetséges ínszalagja elszakadt a lábában, minden akkor, abban a percben. Riportterek hada veszi körül, és mindenki végül is erre a két kérdésre kíváncsi. 1. Nem féltél attól a mérhetetlen fájdalomtól, amit megéltél ugrás közben? 2. Mi az, hogyha mondjuk járni sem fogsz tudni többet? Nem csak hogy tornászni, járni sem, ha olyan mértékben roncsolódnak az ínszalagjaid… És mond ez a lány valamit, ami szerintem mindannyiunk mondata lehetne, amikor a célokért való küzdelemben elindulunk. Mégpedig az, hogy „Tudtam, hogy sérült bokaszalaggal fogok tudni élni, de az álmaim nélkül soha.” Ez egy, szerintem egy fantasztikus mondat, és igazából talán a meséknek is ez a legfontosabb üzenete. Olyan mese nincs, ahol nem jól végződik a dolog. Van bonyodalom, van konfliktus, van olyan is, amikor a mesehős már úgy érzi, nincs tovább. De akkor jön egy váratlan fordulat, jön egy segítőtárs, jön valamilyen lendület, ami tovább viszi őt az úton. (60:25)

Ebből a szempontból ugye az a hamuban sült pogácsa, az az erőforrás, amivel a mesehős is, és a gyerek is otthonról elindul, az a fajta útravaló, ezek mindig a családi történetek, az én történetem. Ebből a szempontból nem kell félni a kudarcoktól, nem kell félni a tragédiától, mert abban a percben, hogyha ezt mesélhetővé teszem egy gyerek számára, mögé rakom történetként, egy lehetőséget adok neki is, hogy a saját életében is mesehőssé váljon. Úgyhogy aki nem hiszi, az járjon utána. Köszönöm szépen a figyelmet! (taps – szerk.) (62:10)

Kérdések

Mondtad a történetek átkeretezését. Ugye nagyon nehéz ez a határ, hogy hol maradjon meg a történet igaz magja, igazságtartalma, és az átkeretezés hogy legyen, hogy az se sérüljön. Erről így mondanál valamit, hogy egy nehéz történettel mit lehet kezdeni?

Na most nagyon fontos, hogy az átkeretezés az nem jelenti a történet meghamisítását. Tehát nem kell egy másik történetet elmesélni az igaz történet helyett. Ez ugye azt jelenti, hogy van egy nehézség, akár a saját életemben, van egy olyan történet, amivel mondjuk nem tudok kibékülni, forgatom magamban, folyamatosan végiggondolom, hogy mi volt az én részem, mi volt mások része, és egyszer csak valahogy átkattan ez az egész. Tehát hogy az átkeretezés nem biztos, hogy mindig egy ilyen tudatos erőfeszítés, hogy akkor én most este nekiállok, és keretezgetem a történeteimet, és sőt, nagyon sokszor rengeteg idő kell elteljen, ameddig egy történetből átkeretezhető történet válik, hiszen egy pszichoterápia is egy nagyon-nagyon fontos és nagyon-nagyon hosszú folyamat is akár, ahol pontosan ez történik. De ezek nem ilyen instant dolgok, hogy akkor most rögtön, 1-2, átkereteztem egy történetet. Lehet, hogy a következő történetek fényében válik átkeretezhetővé a dolog. (63:35)

Például mondjuk akár a saját életmesémből kiindulva. Én… nagyon-nagyon sokáig vártunk gyerekre, és olyan igazságtalannak éreztem ezt az egészet, hogy én pedagógusokat képzek az egyetemen, szülőknek tartok előadást, hogy akkor miért pont nekem nincs gyerekem. Tehát hogy ez olyan… dühös voltam, és még a Jóistennel is veszekedtem, hogy de ez most már kellene nekünk sikerüljön, és hogy én végül is egy jó ember vagyok, és hogy miért nem történik meg ez az áldás az életünkben. 13 év után érkezett meg Lilla az életünkbe, és azt is mondtam – utólag – hogy nagyon sok mindenre megtanított ez a várakozás. Persze akkor, abban a percben nem pont ezt éreztem, de hogy egyrészről az én izgága természetem valamilyen szinten lecsillapodott, plusz ugye akkor doktoráltam, akkor tanultam, nagyon sok teljesítmény elvárás volt bennem, amit egy kicsit úgy rávetítettem a gyerekre is, hogy most akkor… Például már voltak ilyen gondolataim, hogy mit tudom én, hogy tavasszal kell szülessen, mert nyáron sok a zöldség, és akkor milyen jól tele lesz vitaminnal a gyerek, és akkor majd ha megírtam a doktori disszertációt, akkor pont akkor. Annyi mindent elterveztem szegény gyereknek, hogy hát ő végül is nem is tudott megszületni. Hát ennyi elvárásnak hogy lehet megfelelni így egyszerre? (64:50)

Egyszer csak eljutottam oda, amikor már mindegy volt, hogy kockás, pepita, kicsi, nagy. Igazából kezembe kaptam egy olyan gyereket, akiről semmit nem tudtam, aki semmilyen elvárásnak nem kellett megfelelni, és már én se akartam tőle semmit, és végül is 10 év kellett talán ahhoz, hogy megtanuljak feltétel nélkül szeretni, mert addig rengeteg feltételes elvárásom volt. A férjem hallani sem akart az örökbefogadásról, azt mondta ha nekünk gyerekünk nem lesz, ő másnak a gyerekét biztos, hogy nem neveli. Székely ember, ugye, hát ő nem fog… nem fogja másnak a gyereként nevelni. Elveszítette a szüleit, egy hónap alatt meghalt nagyon hirtelen anyósom és apósom, és igazából ez a két tragédia kellett ahhoz, hogy a következő hónapban azt mondja nekem, hogy kész, ő készen áll az örökbefogadásra. Tehát hogy most már lesz ami lesz, akárhonnan, a világ végéről is, valahogy szerezzünk egy gyereket. (65:45)

Annál csodálatosabb dolog, és igazából ez a szerendipitás akár a saját életünkben, hogy milyen dátumot választhatott volna Lilla, a leggyönyörűbbet, hogy megérkezzen a saját életünkbe, mint szeptember 30-át, a magyar népmese napját, ez az ő második születésnapja. Tehát hogy ez egy átkeretezett történet, de nem volt egyszerű, azért 13 év alatt nagyon sok minden történt. (66:05)

Ha a szerendipitáshoz még egy, szintén Lilla történetéhez. A barátnőm Ágnes, ugye akinek a Koppány fiáról meséltem, neki már ugye a harmadik gyereke született, és mondta. „Hagyjad, mert amire meglesz nekem is a doktorim, neked is lesz gyereked.” Ő ebben biztos, hogy 5 év alatt biztos, hogy valami történik, és nekünk is lesz gyerekünk. Egy héttel a doktori védése előtt felhívott, és azt mondta, hogy ő nagyon örül ennek az egésznek, egy bánata van, hogy az a gyerek még mindig nem érkezett meg hozzánk. Mondtam, Ágnes, hagyjad. Tehát a lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy egyszer csak majd oda fog érni. Azt képzeljétek el, hogy szerdán felhívtak telefonon, hogy ott van Lilla, mehetünk utána, pénteken elmentünk, vasárnap hazahoztuk, és hétfőn nem tudtam elmenni a doktori védésére, mert egy három hetes gyerek volt a kezemben. Tehát hogy ennél gyönyörűbb történetet… (67:00)

Tehát hogy utólag, lehet, hogy évtizedek után vélik valami átkeretezhetővé, vagy lehet, hogy a nagyszülők életében volt egy olyan tragédia, amit majd az unokák fognak átkeretezni. Tehát hogy ez nem, ezek nem feltétlenül gyors dolgok, és nem instant megoldások. Jó, hogy Jocka ilyen nagy vagányul kijelent dolgokat, hogy „Viszem ezt a két csávót a rendőrségre.”, de hogy abban a percben, amikor például már nagyszülőként tudok történeteket mesélni egy gyereknek, akkor lehet, hogy már átkeretezve tudom elmondani az én fiatalkori botlásaimat, vagy tévutaimat. Vagy elmondani azt, hogy miért kellett pont az a tévút, hogy én rájöjjek valamire. Ez egy nagyon-nagyon lényeges dolog. Úgyhogy én körülbelül így képzelem el az átkeretezési lehetőséget. (67:50)

És persze vannak olyan családtörténetek, amiket nagyon-nagyon nehéz. Tehát hogy akár öngyilkosság, akár… na, erre is lehetne példákat mondani, csak hogy most szerintem ne menjünk bele ezekbe a történetekbe. Ha valami nagyon nehéz, nagyon-nagyon nehéz, és évek, évtizedek, generációknak a munkája, hogy egy-egy ilyen történet átkeretezhetővé váljon. De abban a percben, amikor én már a gyereknek gyerekkorától mesélni tudom, és nem serdülő korában derül ki, hogy az a történet, amivel ő együtt élt, az csak a történetnek egy része. Mert az örökbefogadás kapcsán is akkor jönnek elő ugye a nagy tragédiák, vagy akár ilyen nagy küzdelmek, amikor a gyerek mondjuk tizenegynéhány éves korában tudja meg az igazi élettörténetét, és akkor ugye egy csomó mindent megkérdőjelez, hogy „Akkor az sem volt igaz, amit addig elmondtatok nekem?” Tehát hogyha megadom neki a lehetőséget, hogy vele együtt nőjön a történet, akkor végül is ez olyan természetes lesz számára, mint a lélegzetvétel. Úgyhogy a szülőknek is például ez egy nagyon jó lehetőség, hogy úgy elmondani azt a történetet, hogy emészthetővé váljon a gyerek számára. (68:55)

Édesanyámat nemrég műtötték, és ugye addig Lilla is meg Zsolna is, egyáltalán kórházi környezetet nem nagyon láttak, és akkor el kellett nekik magyarázni, hogy mi az, ami történik. Például Tóth Krisztinának van egy ilyen könyve: Anyát megoperálták. Tehát hogy már a kortárs gyerekirodalom is foglalkozik ilyen kérdésekkel. És akkor elmondtam, hogy mi van a kórházban, hogy van. „Mamának a hasában van egy kicsi bigyusz, és akkor azt ki kell venni.” És akkor „Mama! Kivették a bigyuszt a hasadból?” Tehát hogy annyira természetesen beszélt utána Lilla is erről, hogy ez már neki nem egy ilyen negatív élményként jelent meg, hanem általunk egy átkeretezett történetté vált. Akkor vette ő is az orvosi felszerelését, és akkor ment, gyógyítgatta mamának a hasát, sőt azt is mondta, orvos néni akar lenni, hogy tudja a mamát meggyógyítani. Tehát hogy akár egy negatív életmese, vagy életesemény is átkeretezhetővé válhat, hogyha a mi szűrőnkön valahogy átmegy. De nem kell megmásítani, és nem kell átírni. (69:50)

Nagyon sokszor ugye itt értelmezik félre ezt az átkeretezést, mert ugye a „La vita e bella” az tényleg egy kicsit szimbolikus értelemben vehető. Mert ott egy párhuzamos történet van ráhúzva, de azt csak szimbolikus értelemben érdemes használni. Na, nem tudom, hogy ez így érthető volt-e számodra. (70:10)

Lesz-e kutatás, valamilyen kutatásod lesz-e, vagy lesz-e ott a kolléganővel, barátnővel, akit említettél? Van-e valami olyan irány, amiben szintén kutatást akarsz csinálni? Tehát a jövőd, vagy a jövőtök… ennek a témának. – Mire gondolsz? A Zimbardo félére? – Nem, amit ti csináltok, az 1500 fős…

Zimbardonak van egy ilyen kutatócsoportja, hogy a világ összes területén megnézik ezt az orientációt. Mit tudom én, Olaszországban milyen, meg Magyarországon milyen, sőt, itt az ELTE-n is van egy kutatócsoport, aki pont ezt vizsgálja. Én most a pedagógusoknál tervezem újra vizsgálni, mert a pedagógusokat is felmértük. Én azt gondolom, hogy pedagógusként azért nagyon nagy felelősség, amikor egy gyerek elé kiállok. Nem csak a módszertani tudás fontos, sőt, azt is mondom, hogy a módszertani tudást még meg lehet tanulni közben. De hogyha egy pedagógus például panaszkodik, lógatja az orrát, mondja „Jaj, az élet milyen nehéz.”, sőt, nagyon sok diákunk úgy jön az egyetemre, hogy pedagógusok mondják nekik, hogy „Na, csak pedagógusok ne legyetek!” Hogy lehet elindulni egy ilyen célorientációval? Én hiszek abban, amit Karácsony Sándor mond, hogy egy pedagógus nem lehet megkeseredett ember, mert egy pedagógusnak egyetlen karizmája van, a jövőbe vetett hit optimizmusa. (71:40)

Igazából én például hogyha felvételi vizsgát tennék pedagógusoknak, akkor mindenképpen ez lenne, hogy milyen az ő időhöz való viszonyulása. Tehát hogy akár az egész képzésben mi beépítettük azt, hogy ezen a szemléleten formálni, alakítani. Hogy amikor például a pedagógus jelölt kikerül az egyetemről, akkor egy ilyen típusú perspektívával álljon oda, mert hogy mindegy, hogy milyen történet volt mögötte, ezt mindig újra lehet mesélni, és lehet, hogy a nehézségekből kap egy olyan erőforrást, ami őt tovább tudja lendíteni. Lehet, hogy egy negatív pedagóguskép fogja azt adni neki, hogy na ezt biztos nem akarja csinálni, vagy ilyen biztos nem akar lenni. Ugye óvodás, kisiskolás korban a legfogékonyabbak a gyerekek, és a legkönnyebben formálhatók ebből a szempontból, és neki az egyik legnagyobb modell az életében; az óvónéni, óvóbácsi, tanítónéni, tanítóbácsi. Úgyhogy én ebben az irányban kutatok most, ez az én… tehát az a területem, vagy igazából szívügyem, ami mellé szegődtem. (72:40)

Nagyon nehéz, mert hogy ugye a diákok pont vizsgaidőszak előtt, volt egy beszélgetésünk, amikor így nagyon elkezdték lógatni az orrukat másodéven. „Hát, úgysincsenek állások…”, meg hát, ki tudja, lehet, mosogatni fognak egy hotelben, és akkor mi lesz, meg… Neki az a tanítónéni azt mondta, hogy hát így nem lehet… Pont azt mondtam nekik, hogy ha én felét elhittem volna abból, amit az életem során mondtak, hogy ezt se lehet, aztán még azt se lehet, amazt se lehet, akkor már biztos nem itt tartanék. Tehát hogy nagyon-nagyon lényeges az, hogy, hogy… legyenek olyan személyek, szereplők az életünkben, akik ilyen helyzetekben például csavarni tudnak egyet a történeten, hogy tovább lendíteni ezen az úton, vagy egyáltalán ezt a küzdőképességet valahogy kialakítani. (73:25)

A küzdőképességet csak küzdés közben lehet kialakítani, és én azt látom, sokszor óvodában járva, hogy mondjuk áll így (széttárt karokkal – szerk.) egy gyerek, így kiterjesztett kezekkel a folyosón. Nem tudtam elképzelni, hogy repülőzik, vagy mit csinál. És hát mit csinált? Várta az anyukát, hogy jöjjön, feladja a kabátot, bekösse a cipőfűzőt, megtörölje a száját, és épp hogy haza ne vigye ugye az ölében. Mert hogy például szülőként is ez a helikopter-szülőség, amikor ott folyamatosan körözök a gyerekem fölött, amikor meg akarom óvni minden nehézségtől, minden bajtól, bármitől. Na ez termeli ki a bumeráng gyereket, aki mindig visszajön. Tehát hogy bárhova küldöd, ő mindig visszajön a mama hotelbe. Mert hát ott olyan kényelmes. Na hát időnként szülőként is ki kell rugdosni a gyereket a saját komfortzónájából, hogy elinduljon ezen az életúton, és megtanuljon a dolgaiért megküzdeni. És persze, nehézségekkel fog járni, meg rengeteg kudarccal, veszteséggel, bármivel, de hogy ez egy tanulási folyamat. (74:25)

Ugye, mint amikor az előbb hallottam, hogy „Na, akkor jöjjön ki valaki, és kérdezzen!” Hát például a nyilvános beszédtől való félelem, ez a halálfélelem utáni második félelem. Az nem olyan természetes, valaki kijön, és pfuuáá, feláll a színpadra. Szokták mondani, hogy „Hát hogy neked könnyű, te tudod.” Hát én, mikor először felálltam a színpadra, egy fejet nem láttam a közönségből. Ott láttam, hogy ott valakik vannak, de aztán semmi. Azt hittem, beesek a színpad alá. Tehát hogy 10.000 óra gyakorlás, 10 év, tehát egy készségnek a kialakítása, az nem egyből megy, hogy én kiállok, és akkor tudom. Tehát hogyha folyamatosan ilyen instant megoldásokat várok, akkor biztos, hogy nem lesz semmi belőled. Ezért veszélyesek például az olyan típusú, ilyen motivációs előadások, hogy „Csak akarni kell, aztán mehetsz… és aztán fejben elképzeled.” Persze, kívül azt tudom megvalósítani, amit én már fejben megteremtettem, de az csak az első lépése, utána van egy kemény munka. (75:15)

Mint a mesehős útja, ott azért le kell vágni a sárkányoknak a fejét, meg kell szerezni a kardot. Lehet, hogy a griffmadárnak oda kell adjál egy darabot a combodból. Lehet, miszlikbe szabdalnak, és aztán össze kell rakjad magad. A küzdelem… Tehát hogy ez egy hamis kép például a mesékben is. Ugye van egy olyan trend manapság, hogy ki kell lúgozni a meséből a gonoszt, a gyereknek a lelkivilágát nem kell úgy letraumatizálni, hogy gonosz legyen. Sőt, egy óvónéni, egy óvodaigazgató mondta az egyik óvodában, hogy Piroskát és a farkast úgy kell elmesélni, hogy van Piroska, megy sétálni, szed virágot, találkozik a jó farkassal, aki ő is szed egy csokor virágot, odaadják nagymamának. Itt a vége, fuss el véle. Na ez nem mese, ez nem mese. A mesében a farkas megeszi a nagymamát, megeszi Piroskát, és aztán jön a vadász… És nem kell ettől félni, hogy a gyerek letraumatizálódik, mert a gyerek belső képek formájában dolgozza fel, és egy gyerek nagyon jól tudja, hogy mi a valóság, mi a mintha világ, és nem fog ezektől félni. Tehát ezek mind-mind olyan lelki táplálékok, amik kellenek a gyereknek. (76:20)

Úgyhogy ez a másik kutatási irány, illetve én inkább gyakorlatban képzelem el, hogy minél több szülőnek, minél több pedagógusnak elmondani a meséknek a fontosságát, hogy meséljenek, minél többet. Népmesét, kortárs mesét. Nagyszülők például készítsenek időkapszulát az unokáiknak. Ugye, mert hogyha mondjuk 80 éves a nagymama, és most született az unokája, optimista forgatókönyv szerint ott táncolhat az esküvőjén, de mi van akkor, hogyha nem. Mennyire fontos lenne az a történet is, amit a nagyszülő meg tud osztani, és egy kémcsőbe be lehet tenni ilyen kis cetliket, és akkor ráírni, hogy „ezt akkor bontsd fel, amikor nagykorú leszel”, „ezt akkor bonthatod fel, amikor mondjuk férjhez mész, feleségül mész”, „ezt akkor bonthatod fel, amikor neked is gyerekeid lesznek”. Vagy miért ne készíthetne a nagyszülő egy olyan időkapszulát, amit a gyerek akkor olvashat el, amikor ő maga is nagyszülővé vált. Vagy milyen jó lenne, hogyha a szülők mondjuk felvennék a nagyszülőknek az életmeséjét, a történetét. Mert lehet, hogy egy óvodás gyerek még nem tudja koherens történetként ezt végighallgatni, de mekkora erőforrás lehetne mondjuk életközép-válság kapcsán, amikor már úgy érzi nincs tovább, ée meghallgatja mondjuk annak a nagyszülőnek az életmeséjét. Én nagyon sajnálom, hogy akkoriban, amikor még az én dédszüleim, nagyszüleim éltek, még nem tudtam ezekről a dolgokról, és nincsenek meg ezek a hangfelvételek. De például szerzőtársam, Kerekes Vali, ő elkészítette az ő nagymamájával ezt az életút interjút, és karácsonyi ajándékként például ezt kapta az egész család, hogy CD-re felírták ezt a történetet, és ilyen képekből kollázst készítettek. Hát ennél gyönyörűbb ajándék, mint egy nagyszülőnek a saját története! Jó, én is emlékszem, hogy az én dédnagyapám hogy gyalogolt haza a fogságból, meg milyen történetei voltak, de ezek már csak ilyen foszlányok, tehát már nincs meg a koherens történet. Ezek a legfantasztikusabb kincsek, amik lehetnek. Úgyhogy én most ebbe az irányba kutatok, ezeket nézem, hogy hogyan lehet történeteket mesélni, és hogy legyen idejük a családoknak igazából történetmesélésre, esti mesére megosztani az élményeket. (78:35)

Mi van akkor, hogyha valakinek kevés a története, mert mondjuk keveset kapott nagyszülőktől?

Hogyha kevés a történet, akkor az a fontos, hogy minél több megélt történet legyen. Tehát ki kell tölteni az űröket saját történetekkel. Tehát hogy történetet mesélni amúgy mindig lehet, nem csak esti meseként, hanem amikor hazajövünk az óvodából kézen fogva a gyerekkel, amikor buszra várunk. Tehát hogy meg kell tölteni a gyerek életét a jelenből származó történetekkel. Akár mondjuk egy fénykép kapcsán is ki lehet találni történeteket, hogy megnézni azt a fotót, vagy bármit, és kitalálni, hogy vajon nagymama akkor milyen lehetett, mit csinálhatott. Tehát hogy össze lehet ragasztani a történeteket, illetve lehet gyűjteni. Tehát hogyha nincsenek meg, akkor lehet kutatómunkát folytatni, sőt, már egy ilyen irány is van, hogy építsd fel a saját családtörténetedet, menj utána, nézd meg a családfádat. Lehet menni rokonsághoz, ide-oda, biztos hogy szeletekből össze lehet rakni valamennyit. (79:40)

Az amúgy nagyon jó, hogyha minden családban van egy fényképalbum, ahol tényleg ott van az ősöknek a története, a képe. Nagyon sokszor a képek önmagukért mesélnek, ugye főleg a régi képek, ahol mindennek olyan rendje volt, hogy ki hol áll, kinek mi a helye, szerepe. Tárgyak, hogyha vannak a családból, azoknak is mind-mind története van, egy régi bors-sódarálónak, vagy bárminek. Tehát mindennek lehet története. Annyi van, amennyi. Tehát itt most nem az a dolgunk, hogy siránkozzunk, hogy bezzeg másoknak mennyi van, és nekem milyen kevés. Éljek meg annyi mindent a gyerekemmel, hogy neki legalább velünk kapcsolatban rengeteg története legyen, illetve én írjam le, dokumentáljam. Ezt elfelejtettem mondani, hogy akinek most 18 éves, vagy annál nagyobb a gyereke, az nem azt jelenti, ha nem írta le, akkor kész, vége van a történetnek. Visszamenőleg is le lehet írni ezt az egészet. (80:30)

Például az én barátnőmnek most nősült meg a fia, és 33 oldalban megírta az ő fiának a történetét. Kézírással, azt se mondtam, mert tollal, tintával, kézírással, ez nagyon-nagyon fontos. Teljesen más történetek jönnek elő, amikor kézírással írok, és amikor számítógépbe írok, és azt majd átírom, és… tehát hogy az egy teljesen más, érzelemteli munka. Én is írom a lányoknak a történetét. Egy dologra nem számítottam, hogy amikor írok, úgy elkezdtek potyogni a könnyeim, a toll meg ugye a könnyek azok nincsenek feltétlenül jó viszonyban egymással, úgyhogy ki kell sírni magunkat valahol, és aztán utána írni. Mert lehet, sírhatunk örömünkben, bánatunkban, felidézhetjük a történeteket. De hogy ez egy fantasztikus érzelemteli dolog, mikor tényleg valakinek ott van megírva a története. Illetve a nagyszülő is megírhatja a szülőnek a történetét. Milyen jó lenne, ugye, a nagyszülő, 80 éves nagyszülő adja a hatvan-egynéhány éves fiának-lányának a kézzel írott történetet. Nem volt meg a történet, hát akkor íme. Lehet visszamenőleg, előre. (81:55)

Ma reggel vittem a kicsit, 4 éves, óvodába, és megkérdeztem tőle, hogy emlékszel-e arra, hogy kinek köszönt… kitől köszöntünk el tegnap este, mielőtt elaludtunk volna, kinek mondtunk jó éjszakát. Természetesen mindig anyának mondunk először jó éjszakát. Akkor utána mondja nekem. „Te, apa! Én azt hiszem, jó éjszakát kívánhatunk a csoportnak is, az óvodai csoportnak. – Persze, hát hogyne, tökéletes ötlet.” Akkor tovább szőttük ezt a történetet ma reggel, visszautaltam a tegnap estére, és megkérdeztem tőle, hogy „Kinek köszönhettünk volna még jó éjszakát?” Azt mondja „Te apa! A levegőnek lehet? – Persze, hogyne lehetne.” Mentünk el a villanyoszlop mellett. „Te apa, a csavarnak is lehet, ami a villanyoszlopon van? – Egyre jobb vagy! Sőt, talán már jobb, mint én.” Akkor nagyon sok példát hoztunk fel, felhoztuk a vizet, felhoztuk az ágyat, felhoztuk a… mindent, amit úgy meglátott. Mondom, még a szélnek is lehet köszönetet mondani, vagy akár csak annyit mondani, hogy „Jó éjszakát!” Csak azt akartam mondani, hogy egyáltalán nem fontos, hogy kinek milyen, kvantitatíve mennyi, mekkora mennyiséggel rendelkezik élettörténetek szempontjából. Tök mindegy, hogy nekem most van-e családom, nincs-e családom. Itt a lényeg az, hogy mit tudok a gyereknek átadni magamból. Tehát én tudom őt inspirálni arra, hogy… hogy gondolkodjunk. Elég, hogyha a közvetlen környezetünkbe gondolunk bele. Nem kell elgondolni a múltba, meg jövőbe, egyáltalán nem fontos a jövő.

Még csak egy gondolat ehhez. Igen, elköszönhetünk azoktól is, akik már fizikailag nincsenek jelen az életünkben. Megemlíthetjük a dédszülőket, nagyszülőket, és az is a mi történetünk része. Mert hogy igazából senki sem hal meg teljesen, csak az, akinek elfelejtik a történetét. Akinek nincs aki tovább mesélje a történetét. Őrizzük meg azok történeteit is, akik már fizikailag nincsenek itt velünk. Köszönöm szépen a figyelmet! (taps – szerk.) (84:35)