Mk 4,26-34 - Évközi 11. vasárnap

„A mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést.”

Olvasmány (Ez 17,22-24)

Ezt mondja az Úr, az Isten: „Veszek egy hajtást a nagy cédrusfa tetejéről, a legmagasabb ágáról, és elültetem egy igen magas hegyen. Izrael magas hegyén ültetem el. Ágakat fejleszt, gyümölcsöt terem és pompás cédrussá fejlődik. Alatta lakik majd mindenféle madár, és ágai árnyékában pihen meg mindenfajta szárnyas. S akkor megtudja majd a mező minden fája, hogy én, az Úr aláztam meg a magas fát, és emeltem föl az alacsony fát; én szárítottam ki a zöldellő fát, és én borítottam virágba a száraz fát. Én, az Úr mondtam ezt, és végbe is viszem.”

Szentlecke (2Kor 5,6-10)

Testvéreim! Bizalom tölt el minket, s nem feledkezünk meg arról, hogy míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk. Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől, és hazaérkezni az Úrhoz. Ezért is igyekszünk az ő kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat cselekedett.

Evangélium (Mk 4,26-34)

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.” Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.” Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.

Vasárnapi beszéd

Így hallottuk a fordításban, Isten országa ahhoz hasonlít, mint amikor… Nem mondom a történet elejét, csak kiemelem most, ami számunkra fontos. „maga sem tudja, hogyan”. Azután pedig „magától hoz termést”. Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, erről, ahogy két fajtaképpen is megjelenik az, hogy maga sem tudja, hogyan, és hogy magától hoz termést – a „magáról” szeretnék most beszélni.

Az első gondolat így szól, hogy ahogyan beszél Jézus Isten országáról, tulajdonképpen ahogy elképzeljük azt a mustármagot, vagy elképzeljük ebben a képben azt, amit ő összefoglal, akkor azt mondhatjuk, hogy kétség kívül az a mustármag, vagy az a másik mag, amit az a földműves elvet, hogy aztán majd szárba szökkenjen és termést hozzon, hogy tulajdonképpen adja magát. Kétség kívül az a mag adja magát.

Megint csak hadd ütköztessem ezt azzal a szemlélettel, ahogyan olyan szívesen kihúzzuk magunkat, azt mondjuk „Én mindig magamat adom.” Mikor valaki azt mondja, olyan jó kihúzott mellkassal, úgy düllesztve magát, hogy „Én mindig magamat adom.”, akkor egy picit összehúzom inkább magamat, és arra gondolok, hogy nem tudom, hogy ez nem veszélyes-e nekem, ahogyan ő adja magát, mert ő mindig magát adja. Amikor valaki úgy mindig magát adja, tulajdonképpen ő tudja-e, hogy ki az, hogy „maga”, hogy ki az az önmaga, amire ő olyan büszkén mondja, hogy „Én ezt adom.” Mikor csak olyan felszínesen odalökjük ezt a mondatot, hogy én adom magamat, akkor ebben gyakran valami hasonló van, mint amiről múlt héten beszéltünk. Hát, hogy akkor ő a magát azonosítja a pillanattal, a késztetéssel, valamilyen indulattal, valami érzelemmel, valami vággyal, valami hevülettel, és azt mondja „Én mindig adom magamat.” Hát, reméljük, hogy ez nem önmaga, hanem kétség kívül egy érzése, indulata, vágya, félelme, haragja és bármije, ami kétség kívül kapcsolódik hozzá. De hogy ő önmagában sokkal több annál, az meg biztos.

Tulajdonképpen az első kérdés így szól. Ahogyan az a mag kétszer is adja magát, teljes mag részét, mag voltát, mag lényegét odaadja úgy, ahogy az kell. Hogy milyen izgalmas kaland megmondanunk, hogy tulajdonképpen hogyan fogalmaznám meg, ha megkérdezik tőlem. „Mi a te lényeged? Milyen az, amikor te tényleg magadat adod, és az a maga az a te lényeged?” Magát adja, a szóban benne van az, hogy mag. Hogy az ember amikor magát adja, na akkor valahogy azt a lényeget adja, amiből aztán minden-minden… Hogy tudjuk-e mi a mi mag részünk, a személyiségünk magja?

Az első gondolat így szól. Ha benne szeretnék lenni Isten országában, és hogy az általam növekedjen és én is részesüljek ennek az élményéből, ahogy az növekszik és gyarapodik, és jól esik ott a mindenféle madaraknak. Hogy akkor az első, hogy meg tudjam mondani, hogy mi az az önmagam, hogy mi a lényegem, hogy mi a személyiségem magja, amit tényleg érdemes odaadnom, és amit ha bárki odaad egy másik embernek, az jó. Arra azt tudjuk mondani, hogyha valaki önmagát, a személyiségének a magját, a lényegét adja, akkor nem kapunk tőle rosszat, ebben biztosak lehetünk.

De érdekes, ahogy küzdünk azzal, hogy ki is vagyok én önmagam, mi az én lényegem… Mint hogyha valami filozofálás lenne, pedig szó sincs róla. Mert éppenséggel lehet 15-20 perc elég, tartunk egy kicsi csöndet, és megkérdezzük magunktól: Hogyan szeretnék élni? És utána leírunk egy listát: És hogyan élünk? Nagyon világos, hogy mindannyian tudjuk a kettő közti különbséget. És hogy ezt a kérdést az élet praktikus része miatt érdemes föltenni, hogy mi a lényegem, mi a személyiségem magja, hogy mi az a magam, amire azt mondom, na ez vagyok igazán én, és utána megnézni, hogy ahhoz képest hogyan élek. Az első, ha én magamat akarom adni, hogy abból szülessen valami, akkor érdemes eljutnom a személyiségem magjához és a lényegemig, hogy tényleg azt tudjam adni, ne csak valami felszíneset, valami pillanatnyit, valami múlandót és a többit.

Aztán a második. Ahogy mondja a szent író „maga se tudja, hogyan”. Mi magunk se tudjuk, hogyan történik a növekedés. Olyan hálás vagyok ezért a mondatért. Tulajdonképpen minden, amit nagyon pontosan tudunk, az a lényegtelenebb rész. Ez érvényes Istenre, érvényes az egyházra, érvényes az erkölcsre, tulajdonképpen mindenre. Minden, amit tudunk, lehet nagyon fontos, lehet nélkülözhetetlen, nagyon értékes, de pont nem a lényegesebb rész. Mert a lényegesebb rész az pont az, amire azt mondjuk, hogy tulajdonképpen elállt a szavunk, és nem is tudjuk, hogy ez hogyan van. Mint amikor találkozik a petesejt a hímivarsejttel és van egy megfelelő közeg, hogy ott 9-10 hónapig történjen valami. Amikor egyszer csak kezünkbe fogunk egy pici csecsemőt, hát ki az, aki ott pontosan leírja, hogy itt most mi hogyan történt. Aki nekiáll leírni, hát… az ember fogja azt a pici csecsemőt, és… Nincsen szavunk, a lényeget hogy, hogyan ragadjuk meg? Nem a lényeget tudjuk megragadni, a gyümölcsöt. De hogy ez tulajdonképpen hogyan is lett? Hát ki tudja azt.

Amikor fölismerjük azt, hogy „Ki tudja azt, hogy az hogyan is lett?”, tulajdonképpen ez elkezd bennünket a saját lényegünkhöz közel vinni. Mert amíg nagyon tudom és okos vagyok, és megvan a véleményem mindenről… pont csak a felszínt kapargatom. Akkor is, ha fontos, amit mondok, és még akkor is, ha igaz.

A második gondolat tehát így szól. De nagy dolog, hogy magam sem tudom, hogy ez hogyan történik. Például ma azt mondják: „Építs énmárkát!” Hát Jézus például egyáltalán nem épített énmárkát, és mégis lett azért hatása annak, amit csinált, és Isten országa gyönyörűségesen jelen van. De érdekes ez, ahogyan azt mondjuk ma, hogy hát énmárka nélkül ma már semmire sem megyünk. De Jézus egyáltalán nem ezt csinálta, hanem adta magát. Jézus nagyon pontosan tudta, mi a lényege, és ezt a lényeget adta, és ennek lettek a gyümölcsei. Nem egyszerűen csak épített valamit, vagy kitalált valamit, főleg nem mutatott valamit, főleg nem próbált eladni valamit, hanem mindig az izgatta, hogy ő ki, hogy: „Én és az Atya egy vagyunk. Ez a lényegem, és ezt szeretném megélni, és ahogy megélem, azt szeretném nektek kifejezni, és ebbe szeretnélek titeket meghívni.” Tulajdonképpen valami ilyen végtelenül egyszerű, aminek a lényegét nem is tudjuk megragadni, mert az csak megtörténik, és azt nem mi csináljuk, hanem arra rácsodálkozunk.

Amikor látjuk azt, hogy a lényeg az valami ilyesmi, akkor látjuk azt, hogy akármit tudunk és tesszük és mondjuk, a lényeg sosem az. De persze van egy része, amit nekünk fontos megtenni, de a lényeg nem az, hanem az, amit szavakban ki sem tudunk mondani. Ez tehát a második gondolat.

Aztán a harmadik, hogy: „magától történik mindez”. Nem csak, hogy maga sem tudja, hogyan, hanem mindez magától megtörténik. Amikor megint csak valami projektet csinálunk, Isten országa, mint egy projekt, azt akarjuk, hogy az növekedjen és… Milyen érdekes, akkor azt mondjuk, hogy „csináljunk valamit nagyon profin, és végül lesz profit”. Az Isten országa nem így működik. Nem, az Isten országa úgy működik, hogy csináljunk valamit nagyon profin, és utána csak ámulunk, hogy mi lesz belőle.

A ma embere mikor azt mondja „Beleadom magam, de hogy az érdekel engem, hogy mit veszek ki belőle.” Tulajdonképpen Jézus szinte sosem beszélt arról, hogy ő mit akar ebből kivenni. Olyan érdekesek vagyunk, sok száz éven keresztül éltünk úgy, hogy azt mondtuk, hogy ami igazán érdekes, az az, hogy mit adok ennek a világnak, vagy mit adok a másik embernek, vagy mit adok a férjemnek, a feleségemnek, a gyerekeimnek. Most nem ezt a korszakot éljük. Most azt a korszakot éljük, hogy az a lényeg, hogy mit kapok. Mit kapok a férjemtől, és mit várok a férjemtől, és mire vágyok a férjemmel kapcsolatban, és mi a szükségletem? Még rosszabb esetben: mi az elvárásom? Akkor vannak az okosak, akik meg azt mondják „Nem, nem, nem, az adok-kapok egyensúly a lényeg.” De valójában, valójában nem. Hanem az a kérdés, hogy be tudom-e állítani az életemet úgy, mint a magocska? A magocska nem mondja azt magában, hogy „Én nagyon sok mindent akarok.”, hanem azt mondja „Én oda fogom magamat adni, de teljesen úgy, ahogy vagyok. Én beállítottam a saját létezésemet és ez a lényegem, hogy én odategyem magam, hogy én odaadjam magam, hogy ami tőlem telik, én azt beletegyem, és a magam képességei és természete alapján profin szeretném csinálni.” Tulajdonképpen ez a magnak a logikája.

Nem véletlen, hogy Jézus az Isten országával kapcsolatosan is ezt mondja, hogy milyen izgalmas, hogy egy pici magtól tudunk valamit tanulni. Ő nem az adok-kapok egyensúlyon rágódik, miközben kétség kívül annak van létjogosultsága, hanem azon, hogy hogyan tudom az életemet úgy beállítani… És közben nem adok-kapok egyensúly a lényeg, hanem mi? Ahhoz, hogyha én beleadom magam, vagy odaadom magam, és az életemet beállítom abba az irányba, hogy a természetem és a lényegem, hogy valami szülessen belőlem, vagy adjak valakinek valamit, annak azért vannak föltételei. Kétség kívül szükségem lesz napfényre, csapadékra, ásványi anyagokra, megfelelő hőmérsékletre. Kétség kívül ezekre szükségem lesz azért, hogy tudjak adni, hogy szárba szökkenjek, hogy a leveleim, aztán a virágaim, és aztán a gyümölcs meglegyen. Az Isten országa ilyen értelemben tehát nem adok-kapok egyensúly, hanem sokkal inkább az, hogyan ismerem föl a lényegem és a természetem, ahogyan azt a magtól ellesem, és hogyan maradok a realitásban azt mondva „De vízre szükségem lesz. Ha nem kapok elég csapadékot, kicsi maradok. Kétség kívül, hogyha nem lesz elég meleg, vagy túlságosan nagyok lesznek a fagyok, nem lesz jó a termés, nagy valószínűséggel így lesz.”

Végül a záró gondolat. Kétség kívül az a kicsi magocska beleadja magát. A szó szoros értelmében beleadja magát, egészen úgy, hogy aztán meg is szűnik. Többé már nem látom a magot, a növényt látom. Nem látom a magot, a gyümölcsöt látom, a szárat látom, a levelet látom, a virágot látom. A magot tulajdonképpen nem látom. De ez azért lehetséges, mert ő teljesen beleadta magát. Ha teljesen beleadta magát, akkor egyszer csak születik valami nála több. Milyen érdekes, megint csak annyira próbáljuk magunkat megőrizni, azt mondjuk: „Rendben van, legyen bőséges termés, de azért a mag részemnek a felét megőrzöm, azért azt úgy bespejzolom, úgy lejegelem, meg minden. Azért jó lesz az nekem ínséges időkre.” Tulajdonképpen nem, nem, nincs születés, nincsen termés, mert jól „megőriztem” azt a részemet.

Tehát a záró gondolat így szól. Amíg az az életfilozófiám, hogy kétség kívül valamit adok, meg valamiből adok, meg úgy kiporciózom, hogy kinek mit és hogyan, pont az a gyümölcs nem érik meg, ami a lényegem, ami a természetem. S akkor eltelik 60-70-80 év, és mint egy nagyon kiábrándult férfi, azt mondja a halálos ágyán: „Ez mi volt? Hol, hol vannak az életem gyümölcsei? Mit csináltam 70 évig?” Ezért lényeges a negyedik pont, hogy az a kis mag pont úgy, mint a szegény asszony, akire Jézus azt mondja „Na ő adta a legtöbbet, és azért adta ő a legtöbbet, mert ő mindenét odaadta.” Ez azt jelenti, hogy a szegény asszony nem pénzt dobott a perselybe, hanem magát, ő beledobta magát, bevetette magát. Ezért tulajdonképpen nem egyszer, hogy az a gyümölcs az Isten országának a szépsége, az a nagy lombozat, ahol a madarak jól érzik magukat, megszülessen, annak föltétele, hogy bizonyos élethelyzetekben azt mondjuk „Na én most önmagamat bevetem, de teljesen.” Ahogyan ezt szoktuk mondani: egy életem, egy halálom, én önmagamat bevetem. Mert ha csak egy kicsit is megőrzök magamból magamnak, akkor nem lesz gyümölcs, és nem lesz termés.

Ezért tehát nem véletlen, talán nem véletlen, hogy Jézus azt mondja, magunk se tudjuk, hogy hogyan, de mégis magától megtörténik. Mégpedig azért, mert a szó legteljesebb értelmében „magunknál vagyunk”. És amikor önmagunknál vagyunk, akkor Istennél vagyunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )