Szeptember 11.-ről - rosszul feltett kérdések

Akkor ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Bevezetés

De azért egy picike kis bevezetőt kell mondanom.

Először is szeretnék nektek egy történetet elmondani, miután a hitről töprengünk. A hitről most elsősorban abból a megközelítésből, hogy mit jelent a hit, mint természetes adottság. Tehát nem annyira teológiai szempontokat hozunk, sokkal inkább másfajta szempontokat.

„Ez a kert hatalmas – csak fölfelé” – történet

Ezzel kapcsolatosan egy börtönlelkészről hallottam egy gyönyörű történetet. Elmondom most mindenkinek, annyira tetszik nekem. A történet úgy szól, hogy fölad valaki egy újsághirdetést. Az újsághirdetésben (Express – ma 64 ezren olvassák, vagy valami ilyesmi), ugye… Mindenesetre az újsághirdetésben az van, hogy mit tudom én, x millióért ennyi szobás lakás, ilyen és ilyen helyen eladó. És a hirdetésben az is szerepel, hogy hatalmas kerttel. Jön az első valaki, aki meg akarja nézni a lakást, először körbevezeti a házigazda belül és tényleg minden úgy van, ahogy a hirdetésben szerepel és egészen tetszik a leendő vevőnek a lakás. Csakhogy kivezeti a házigazda őket a kertbe és mondja, hogy „hát itt van a kert”. Akkor leesik az álla az érdeklődőnek, mert életében ilyen kis kertet még nem látott. Akkora a kert, ha kinyújtaná a kezét, elérné majdnem mindenhol a kerítést. Mondja is a tulajdonosnak, hogy „Hát uram, a bolondját járatja velem? Életemben ilyen kis kertet még nem láttam”. Mire a házigazda fölnéz és azt mondja: „De hát uram, ez a kert fölfelé hatalmas!”

No, ezt a történetet választottam, mondjuk így mottójául az évnek, hogy sokféleképpen meghatározott az életünk, rengetegféleképpen: genetikailag, meg az anyagok, amik így mászkálnak bennünk, meg amit örököltünk, meg a szüleink, meg a neveltetésünk, tapasztalataink, egy csomó minden hihetetlen módon meghatároz minket, hogy hova születünk, hol élünk, stb. De mégiscsak az az életünk mindenképpen egy olyan vetülete, amiben hihetetlenül szabadok vagyunk és ezt a szabadságunkat kibontakoztathatjuk, és ha adott esetben ebben a nagyon picike kis kertben állunk az a kert széltében nem lesz nagyobb sehogyan sem. De egészen másképp fogjuk érezni magunkat a szűk keretek között, ha valamerre nagyon szabadok vagyunk. És a hitünk kapcsán, a gondolkodásmódunk felől nézve hatalmas szabadságunk van. A mi kezünkben van a saját életünk. És most eljutottunk a gondolatainkban oda, hogy továbbítottunk egy rendszert önmagunkkal kapcsolatosan, amelybe az egyik ponton van a biológiai meghatározottság vagy adottságaink és aztán az ehhez kapcsolódó érzékelésünk, érzékszerveink, aztán az érzéseink, az ehhez kapcsolódó érzelmeink, amelyek már viszont nemcsak, hanem benne vannak az észlelésünk által érzékelt dolgok, benne vannak a gondolatok, benne van egyfajta hit is, lelkiállapot, cselekvés. Az érzelmek, ugye, egy sokkal bővebb kör és utána a gondolkodásmódunk, az ehhez kapcsolódó hitünk és meggyőződésünk és végül az abból fakadó cselekvésmódok és stratégiák. Nagyjából így közelítettük meg saját magunkat, és ahol befejeztük tavaly az, hogy megpróbáltuk egyben látni ezt az egészet. Illetve a gondolkodás és az érzelmek összefüggéseiről beszéltünk sokat, kizárólag az érzelmekről nem ejtettem még szót és most nem is szeretnék. Szóval a mai alkalommal megint egy picit visszakanyarodnék a gondolkodásmódunkra. De a gondolkodásmódnak már az érzésekre, érzelmekre, egészségi állapotunkra való következményeire. Megpróbálom ezt összefüggésben látni, meg elmondani.

A nyaram azzal töltöttem, többek között, hogy rengeteg irodalmat összegyűjtöttem. Eszméletlen sokat, ilyen kupacban áll, de most van egy új kupac, hát nem is tudom…

Talán emlékeztek arra, beszéltem arról, hogy a programozottságunk mi által erősödik meg. Azáltal, hogy… Inkább mondom az élményemet. Mikor olyan nagyon szíven ütött az, hogy milyen megdöbbentő módon programoznak bennünket, ezzel a nagyon árnyalt, sok megközelítésű, tudással vagy ki tudja mivel. Ahogy most néztük a televíziót, biztos együtt néztük, és azok a szempontok jutottak eszembe, hogy mi kell ahhoz, hogy valakibe beleivódjanak programok. Erős érzelmi élmény, sokszoros ismétlés, meggyőződés. Képszerűség, minél képszerűbb egy gondolat, annál meggyőzőbb az ereje stb. stb. És ami most a szívemben történik, az ennek a teljes palettáját felöleli. Abban minden benne van. Nem tudom, hogy ez most apró részletességgel ki van e találva, vagy nem, de hogy ezeket az elemeket hihetetlen élességgel ki lehet mutatni, számomra egyszerűen megdöbbentő. Ahogyan ma egyetlen mondat van kihangsúlyozva, ha éjjel felkeltenek, akkor is eszedbe jusson: „Támadás Amerika ellen!” És utána ez változott, ugye amikor berögzült, jött a következő: „Amerika új háborúja!” … Szóval ez engem egyszerűen sokkolt. Hogyha ez nem a beetetésnek egy része, mi értelme van ennek a szónak? Meg is állok itt egy picit, nehogy érzéketlen, nem tudom minek gondoljatok, hogy ugyanazt a megközelítést mondom. Együtt érzek. Nyilván olyan közös alap, hogy nem is hozom szóba, én most azt hozom szóba, ahogy ülünk és látjuk ugyanazt a képet hihetetlen sokszor. Hogy az teljesen belénkivódjon. És utána halljuk, mondjuk ugyanazokat a mondatokat, amelyek egyébként cenzúrázott mondatok. Ez tudható, hogy ami itt volt, a képeket, a nyilatkozatokat és mindent cenzúráznak, tehát azt kapjuk, amire azt mondják valakik, hogy ezeket a mondatokat, képeket kaphatjuk. És utána, ami igazán szíven markol, mikor hallottam, ezt a hihetetlen, hát ebben a helyzetben tényleg csak azt tudnám mondani, hogy halálosan primitív megközelítést, hogy mi vagyunk a jók, és ők a rosszak. Belemenni a gondolkodásnak ebbe az ösvényébe, ami halálos ösvény: hát mindegy, hogy én halok meg, vagy ők, legközelebb majd fordítva lesz. És akkor töprengtem azon, hogy utána mutatták a palesztin gyerekeket és felnőtteket, ahogy osztogatták a süteményeket ingyen. És akkor az első ösztönös reakcióm az volt, hogy hogy lehetséges az, hogy ők erre a hírre így reagálnak. Mi lehet ennek a mozgatórugója. Pontosan az, ami a mi mozgatórugónk, hogy mi vagyunk a rosszak és ők a jók. Lehet, hogy a végtelenségig primitívvé tettem ezt a helyzetet, de talán az egész csak erről szól, hogy sikerült nekünk ennyire primitíven gondolkodni, hogy jók és rosszak, és az tök természetes, hogy mi vagyunk a jók és ők a rosszak, akkor e mögött egy csomó minden van. Az, hogyha mi vagyunk a jók és ők a rosszak, a rosszakkal akármit lehet csinálni, ki kell irtani, meg kell szüntetni. Tehát egy józan gondolkodású úriember mást tenne a rosszal, mint hogy az ír magja se maradjon fönn. És mi van, hogyha két szemben álló fél pontosan ugyanígy gondolkodik. Hát az, amibe most szépen lassan hajtanak bele minket. Minket talán még kevésbé, de azért mi is benne vagyunk szépen. És akkor ugye, először csak kapjuk a képeket. Ugyanaz a kép, ugyanaz a kép… Meghatározott. Egyetlen mondat. Egyszerűen zseniális, ahogy az egész működik és utána már kezdődik: közvélemény-kutatások azt mondják, hogy Amerikának (jó, Egyesült Államok) 85 % – a egyetért a háborúval. Eszméletlen. Tehát, hogy még az a maradék is aki valamennyire eddig függetlenül próbálta átgondolni ezt a helyzetet, az is húzza össze magát. Hát így, elenyésző kisebbség. „Nevetséges, Te ezt nem így gondolod?” Eszméletlen. És ez lezajlott néhány nap alatt, nemde? Ez a program lement néhány nap alatt. És utána már csak csinálni kell. Szóval, egy hete volt. Olyan, mintha hónapokkal ezelőtt lett volna. És tényleg annyira dühös lettem már erre, hogy „Első péntek”, meg „Jézus szíve” meg minden… Ugye, összehívtak bennünket, Paskai László bíboros úr, misét mutatott be az áldozatokért. mindenki összejött, és mindenki imádkozott az elhunytakért és a hozzátartozókért. És én olyan dühös lettem.( Ha most valaki elmegy, bocsánat.) Szóval én azért lettem dühös, mert számomra ez azt bizonyítja, hogy kétezer év kereszténység a tudatunkat szinte meg sem érintette. Nem a pogány ember tudatát, az új pogány ember tudatát, az új ateista (vagy nem tudom mi) ember tudatát, mert a keresztény ember tudata pogány módon működik. Totálisan. Leöntve egy kis vallásos kutyulmánnyal. Szerencsém volt, mert lehetett beszélni – ez egy nagyon jó helyzet… Megkérdeztem tőlük, hogy ti, akik most itt vagytok és imádkoztok, kikért imádkoztatok elsősorban? Válasz:” Az elhunytakért és a szerencsétlen áldozatokért.” Van valami, amiben ha az ember komolyan hisz, akkor nem kell megcsinálni. Lehet, hogy botrányos amit mondok, de legalábbis az én hitem velem azt mondatja, hogy azok az emberek, akik ott meghaltak, áldozattá váltak, ebben a helyzetben – nyilvánvalóan – nagyon közel vannak az Istenhez. Hát mit gondoljak még róluk mást. Azt gondolom róluk, hogy persze, hogy kell értük imádkozni, üdvös dolog a holtakért imádkozni, világos. De, hogy nekünk, egy egész keresztény Európának az lenne az első dolga, hogy a második vagy harmadik napon odáig jutottunk, hogy imádkozzunk az áldozatokért. Mondtam szegény keresztúri híveknek is, hogy jó, hát ott vannak a sebesültek, hozzátartozók, gyászolók, hát jó, értük persze… de nem értük kéne imádkozni. Ha ők most egyedül vannak és szenvednek is, kiszolgáltatottak is, Isten sokkal közelebb van hozzájuk, mint bárkihez, aki éppen jól van. Sokkal közelebb. Ha hiszek, akkor ez megint evidencia. Imádkozni kell értük, persze. De hogyha össze kell fognia egy keresztény Európának, vagy Amerikának (a keresztényt itt idézőjelbe teszem), akkor nekünk le kellene térdelni mindenkinek, és imádkozni a terroristákért. Hát ki másért kéne imádkozni? Kikre kéne gondolni? Hát mit lehet a rosszal csinálni? Mindenki azzal, hogy az ima csak az áldozatokért van, ezzel hallgatólagosan megerősít egy folyamatot, amiben mi vagyunk az ártatlan áldozatok. A másik oldalon pedig ezzel a logikával a bűnösök vannak. Ugye nem értitek félre? Nekünk azt kellett volna csinálni, hogy 3 nap alatt, először kipurcanunk, szétesünk, és 3 napra rá eljutunk oda, hogy akkor most térdeljen le az egész keresztény világ és imádkozzunk őértük. Körülbelül ez volt a hívő ember reakciója. És akkor hallom az egyik hírt, hogy ezer fős tüntetés tiltakozott a háború ellen az Egyesült Államokban. Ez. „Nahát még mindig vannak ilyenek. Ezek nem normálisak!” Én is töprengtem ezen, hogy ez a megoldás? Nem csinálni semmit? Dehogyis. Itt egy egész rendszerrel van a baj. Nyilvánvaló. Az egyik adón ezt nézem, és akkor átkapcsolok a Spektrumra és ott meg azt látom, hogy egy csomó kutató vizsgálja azokat az urán tartalmú lövedékéket és mindent amit otthagytak az Amerikai Egyesült Államok szövetségeseivel együtt az öbölháborúban. És ennek az összes következményeit. És az összes disznóságot.

Nem azért akartam ezt az elején elmondani, mert politizálni akarok, hanem most annyira közel van (hozzám legalábbis), hogy mindaz, amiről beszéltem, az nemcsak egyéni kérdés, hanem világméretekben működik ugyanez. És ennek eszméletlen ereje van.

Vissza a gondolkodásmódra. Az első, amit elmondanék, hogy néha az a benyomásom, hogy hallgatok embereket, meg aztán belenézek saját magamba is, hogy van az, hogy teljesen úgy működök, mint egy gyerek? Hogy olyan dolgok miatt tudok kiakadni, félni, olyan dolgok irányítják az életemet, amely szinte… szóval mintha gyerek volnék. Keleten erre azt mondják, hogy egy fátyol borít be bennünket és nem látunk ki mögüle. Mindegy, hogy gyerek vagy felnőtt. Eszembe jutott az, hogy mennyire ki tudtam akadni azon, ha helytelen a gondolkodásom. Amikor voltam már vagy felsős és mindenem volt a bicikli. Egyszer a biciklihez vettem „pedálosztót” (?). És akkor annyira meghúztam, hogy beleszakadt a menet. Én egy órán keresztül bőgtem. 13 éves voltam, vagy 12? Mint a piciknél, hogy „lekonyult a macim füle!”. És akkor hallom magamat panaszkodni, ahogy magamban beszélek. Hallom, ahogy kb. ilyen szinten vagyok képes dolgokhoz hozzáállni. És nem mondom, hogy egy pillanatra, napokig. Teljes sötétség zuhan rám. És mi volt a kulcsa? Egyfelől, nekem férfinek mindez adódik. Mert átalakul a gondolatvilágom, az érzelmeim. Átalakulnak az érzésem is, azt, hogy mit veszek észre. Ha a gondolkodásom átalakul, máshogy fogok érzékelni. Nem a szemem változik meg. Másra fogom irányítani a szememet és a fülemet. Tehát ide is el lehet mondani, hogy már az érzéseim is meg fognak változni. Mert ez is a gondolat által befolyásolt, és eljutunk oda, hogy az egész lelkiállapotunk, nemcsak a lelkivilágunk, a biológiai dolgaink is átalakulnak és megváltoznak. Néhányotokkal együtt voltunk pár héttel ezelőtt egy olyan valakinél, aki évtizedek óta dolgozik azon, hogy akut gyomorfekélyt kezeljen. Olyan gyomorfekély, ami újból és újból előjön és nem lehet meggyógyítani. És akkor ő azt mondta, rájöttünk, hogy kell. Olyan gyomorfekély meggyógyításához, ami állandóan kiújul, akármilyen gyógyszert is adunk. A beteg számára egyetlen egy recept van. Át kell alakítania a gondolkodásmódját. Kell adni a gyógyszereket is, világos. De ameddig nem alakul át a gondolkodásmódja, nem fog meggyógyulni. És utána ez neki annyira bejött, hogy először saját klinikáján fogadta azokat, akiknek gyomorfekélye volt. Azok meggyógyultak. Majd erre akkora kereslet lett, hogy csinált egy programot. Egy csomóan, olyanok is meggyógyultak, akik évtizedekig képtelenek voltak. Csak akkor, ha gondolkodásukat megváltoztatták. Különben nem. Akármilyen gyógyszert adhattak nekik. Viszont, ha sikerült ez a megváltoztatás, akkor a gyomorfekély hihetetlenül gyorsan meggyógyul. És ő mondta ezt el, szakember, hogy közben pedig a gyomor nyálkahártyáján olyan sejtek vannak, ezt pontosan nem tudom, de legtovább egy évig élnek. Miközben valakinek évtizedekig gyomorfekélye van. Ez nem biológiai kérdés önmagában. Erre még csak hipotézisek vannak, hogy mi történhet, hogy lehet az, hogy egy egészen új sejt és egy újabb és egy újabb megtanulja, hogy gyomorfekélyesnek kell lenni. Mintha beprogramoznák a sejteket, hogy nekünk betegnek kell lenni, mert a gazdi azt mondja.

Egy egészen berögzött félelemtől megszabadultam a nyáron. Egy olyantól, amire azt gondoltam, hogy életem végéig fog kísérni. És úgy eltűnt! Az történt, hogy mikor már az összes nyelvem kilógott a számból augusztus elején, hát én bármely programot lemondtam volna, ha gondoltam volna, hogy le lehet mondani, de persze nem mondtam egyik programról sem le. Iszonyúan kifáradtam és akkor elmentem 3 hét szabadságra. És ebből 2 hetet bicikliztem Tirolban. Mert ott még nem voltam. Leraktam a kocsit és akkor bicaj, végig Ausztrián, Svájc… Eszméletlen jó volt. Egyedül voltam. És ott éltem ezt meg. Volt bennem egy olyan ösztönös szorongás, mint ami szerintem az egerekkel és patkányokkal kapcsolatban van, vagy legtöbbünkben például a bogarak. Kevés dologtól félek, amikor így egyedül vagyok. Az én ösztönös szorongásom, amire én azt gondoltam, hogy ez egyszerűen kiiktathatatlan – hogy rám szakad az éjszaka, nem félek tőle, egyedül nem félek, állattól nem félek –, a szorongás ahhoz kapcsolódik, hogy amikor kezd leszállni az éjszaka, beszürkül, akkor van bennem egy ilyen ösztönös férfi reakció, hogy biztonságba kell helyeznem magam. Ez úgy szokott történni, hogy nálam van a sátram, és ahogy szürkül, a gyomrom kezd összeszűkülni. Útálom az egészet. Van bennem egy olyan, hogy „mit keresek én itt, hol fogok aludni?”. Kétszer voltam egy pap barátommal, és ő sose értett. De csak addig érezte jól magát, amíg el nem eredt az eső. Mert azt én bírom és ő nem. „Megint az a rohadt eső! Hülye vagyok én?” Na, és akkor kezdett szürkülni. Néztem a térképet, hogy a tó megfelelő pontján van a kemping. Három napja nem fürödtem. Meg is találtam a kempinget, bementem és azzal fogadtak, hogy ugyan volt itt kemping, de már nincs. Ez igazából nem volt egy drámai dolog, mert én általában vadkempingezni szoktam, így elindultam fölfelé az erdő felé, és ahogy mentem és vissza-vissza nézek, látom, hogy gyönyörű szép a kilátás, de olyan szép, az egész tavat lehetett látni. Szörföztek egy páran. És a hegyen ment le a nap. 3000 m, hófödte csúcsok, tiszta idő. És akkor rájöttem, hogy hülye vagyok én? Most nyomjam a sátorcöveket a földbe, stresszeljek? Hát ezért vagyok én itt, hogy rettegjek? A fene fog félni. Leültem egy padra és elővettem a kaját. Főzőcske, nagyon jól működik, konzerv, sajt, gyümölcs, csoki… és néztem magam előtt azt a gyönyörűt, ami teljesen elvarázsolt. És ahogy néztem, szép lassan kezdtem átalakulni. Teljesen megszűnt a félelmem. Mert az volt bennem, hogy ez olyan szép, és akkor érdemes innen lemenni, ha tök sötét lesz. Ha az összes fényt lehet látni, majd csak akkor fogok innen elmenni. És egyetlen élmény. De ez olyan erős érzelmi élmény volt, hogy attól kezdve nem is vertem sátrat. Hanem attól kezdve rájöttem, hogy milyen hülye is voltam én 8 évig. Bepánikoltam. Hát minek? Gyönyörködtem, aztán csöveztem valahol. Ez Svájcban volt, szuper jó ott csövezni. Először ilyen kisstílűen kezdtem: csónakház, raktár, Sony üzlet, meg ilyesmi. Tényleg, amikor megálltam a Sony üzletnél, szólt a zene. Mondom, hát ez kell nekem. Eddig zene nélkül feküdtem le. Fantasztikus. Azon töprengtem, na most mi lesz. Milyen látványos lépés? Ha jön a rendőr, akkor mi történik. De már akkor nem féltem, csak azt gondoltam, de marha jó. Milyen érdekes az élet, ahogy zajlik. Egyszer csak egy autó megáll a bolt előtt, ajtócsapódás. Ez éjfél után volt már. Egy muki jött és megállt a bolt előtt. Nézett és utána elment, de nem szólt semmit. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy észrevettek engem, telefonáltak. Fogalmam sem volt, hogy ki jött oda, én meg feküdtem. Most mi lesz ebből? És tudjátok mi történt? Kikapcsolta a zenét. „Áhh, már úgyis álmos voltam, köszönöm szépen!”

Na, most belekezdek egy nagy részbe. Mégpedig, már régóta töprengtem azon, hogy picit ezt kidolgozom, mert újból és újból találkoztam ezzel a jelenséggel. Ez pedig a következő: Eddig arról beszéltem, legalábbis a gondolkodásmóddal kapcsolatban, hogy a helytelen gondolataink. És arról nem beszéltem, hogy van ennek egy megelőző lépése. Ami még a gondolkodás világába tartozik, de észrevétlenül már befolyásol bennünket. Hogy nem csak rossz válaszaink vannak, illetve nem csak olyan kérdéseink, amire nem kaptunk még választ, hanem képesek vagyunk rosszul is kérdezni. Egy külön nagy témakör az, hogy mit jelent az, ha rosszul tesszük fel egymásnak a kérdéseket. Vagyis eleve meghatározzuk magunknak és a környezetünknek azt, hogy ne adhasson megfelelő választ. Mert ha rossz a kérdés, nem lehet jó a válasz. Ha értelmetlen a kérdés, értelmetlen a válasz. Ha olyan kérdést teszünk fel, amire nincs válasz, akkor dühönghetünk. „Miért nem válaszol az Isten? Már mióta kérdezem. 70 éve ezt kérdezem tőle!” Mert éppen értelmetlen a kérdése. Olyan sokszor hallottam rossz kérdéseket, hogy ezek mindig külön-külön állnak bennem, és aztán összegyűjtöttem ezeket, és próbáltam egy kicsit kategóriákba sorolni, szempontokba gyűjteni, hogy milyen jellegűek ezek a téves kérdések. Na erről szeretnék most beszélni, meg ez szerintem a következő alkalomban is bőven benne lesz.

Az első: ez talán látszólag a legtöbbeteknek érthető, amikor a kérdésünkben logikai ellentmondás van. Maga a kérdés logikai ellentmondást tartalmaz. Tehát nem arról van szó, hogy nem lehet rá választ adni, vagy hogy értelmetlen választ kell adni, hanem maga a kérdés úgy, ahogy van értelmetlen. Ennek a prototípusa, talán ezt már említettem nektek, hogy az Isten tud-e akkora követ teremteni, amit nem tud felemelni. Ez a prototípusa ezeknek a kérdéseknek, amire bármit válaszolsz, tagadod az Isten mindenhatóságát. Mert ha azt mondod, hogy tud olyan követ teremteni, amit nem tud felemelni, tagadtad a mindenhatóságát, mert nem tudja felemelni. Ha azt válaszolod rá, hogy nem tud olyan követ teremteni, amit nem tud felemelni, akkor is tagadod az Isten mindenhatóságát, mert nem tud olyat teremteni. Hol van a logikai ellentmondás? Ott, hogy a kérdésben bennfoglalva állított az Isten mindenhatósága. Tehát a kérdés logikai ellentmondást tartalmaz. Akármit is próbálsz erre válaszolni. Az ilyen kérdésre nem szabad válaszolni. Az osztályban is feltettek ilyen kérdést. Ma nyilván érzékenyebb voltam erre, ráadásul egy csomó órát tartottam a suliban. A Teremtéstörténet volt a téma a hetedikeseknél. Olyan kérdéseket tettek fel, hát röhögtem ezen. Az egyik gyerek a következőt mondta: „Nekem az a véleményem, hogy mi katolikusok olyan korlátoltak vagyunk.” Ez még lehet igaz is, csak még erre azt kérdezte, hogy „én föl nem foghatom azt, hogy az Istennek miért nem lehet édesanyja? Hát ha nekem van, az Istennek miért nem lehet?” Ez volt a kérdés. Ez egy értelmetlen kérdés és nehéz ezt beláttatni, mert ő valamin gondolkodik, és ahogy erről gondolkodik, számára ezek evidenciák. Mert van egy kérdés, amire kérnék választ. És ha válaszoltam, ő újból kérdez. Föl sem tételezzük azt, hogy totálisan értelmetlen kérdést tettünk fel. A másik gyerek azt kérdezte. „Jó, hát atya, tudjuk azt, hogy kezdődött a teremtés, de mi volt az Isten előtt?” Föl lehet tenni ilyen kérdéseket, de teljesen értelmetlenek. Eszembe jutott egy kisgyerek, na az viszont egy zseniális kérdést tett fel. A következő kérdést intézte apukájához: „Apu, mi eheti meg a fókákat?” Apukája eltöprengett ezen. Mivel már elég nagy volt a kislánya ahhoz, hogy azt gyanítsa, hogy mint a nők általában, nagyon fineszesen kérdeznek, lehet benne sok minden. No mindegy… És akkor azt válaszolta: „Tudod, kislányom (a kislány kb. 4 éves) a fókákat megehetik a jegesmedvék.” A kislány meg: „Apa, apa olyan egyszerű kérdés és te nem tudod a választ?” Az apa annyira bepánikolt… Mire a kislány végtelen természetességgel: „Hát a Jóisten. Hát ha ő teremtette, meg is eheti!” Zseniális.

..Az első nagy csoportba tartoznak azok a kérdések, amelyek egyszerűen logikai önellentmondást tartalmaznak.

A második: – no ezzel már jobban meg fog gyűlni a bajunk, bár nagyon hasonló dolgokról sokat beszélgettünk – mikor a kérdéssel kizárok valamit, aminek kizárása, ellentétes állítása nem törvényszerű. Példa kapcsán ez pofon egyszerű lesz. A kérdéssel kizárunk valamit, aminek a tagadása, ellentétes állítása nem törvényszerű. De ha úgy kérdeznek, hogy a kettőt ellentétbe állítottuk egymással, arra a kérdésre már csak olyan válasz tudunk adni, amelyben a két dolog ellentétben van egymással. Úh, ezt nem kellett volna!. Ezt mind csak a férfiaknak mondtam. Például arra gondolok, amikor jön valaki hozzánk, és azt kérdezi: „Most atya, van ez a helyzet, mondja meg nekem, mit kell tennem? Most ez az Isten akarata, vagy az enyém?” Vagyis ellentétbe állít a kérdéssel valamit. Ha arról beszélek, hogy ez az Isten akarata, vagy az én akaratom, akkor eleve lemondtam arról, hogy én az akaratomat szabadon irányítsam bármire. Ilyenekről szeretnék beszélni. Mikor végtelen számú a kérdésünk, de nem kaphatunk választ. Vagy ha kapunk, mindenképp rossz válasz érkezik. Mert mi történt? Ha azt mondom, hogy hát énnekem ehhez volna kedvem. De hát a válaszom az, ami Istennek jó, és akkor milyen gondolat jön ebből? „ A fene egye meg, megint azt csinálhatom, amihez nincs kedvem. Most így fogok élni? Ez lesz? Miért adott Isten olyat, amihez nekem nincs kedvem és nem szeretem? És ez erősödik bennem. A másik ilyen kérdés: „most magamat szeressem, vagy a házastársam?” Uhh, de tökéletlen kérdés. Azért, mert ha én valóban szeretek valakit, abban akkor benne van az, hogy magamat is szeretem. Lehetetlen úgy szeretni valakit ténylegesen, hogy magamat ne szeretném. És fordítva is: ha én magamat tényleg szeretem, akkor a másikkal is úgy fogok tenni, ami ebből a szeretetből fog fakadni. Az más kérdés, hogy néha azt hisszük, ha magunkat szeretjük az önző dolog. Valaki, aki képtelen érvényesíteni önmagát, képtelen szeretni magát, fogalma sincs, hogy magával mit csináljon. Hogy szeretné a másikat? Magával sem tud mit kezdeni. Ez a vagylagos kérdés értelmetlen válaszokat szül. És ha ez kiderül, ekkor szoktak aztán válságba kerülni. Van valaki, aki mondjuk önmagát nem tanulta meg szeretni, nem tudja, hogy kell csinálni. Ezért azt gondolja, hogy az életének egyértelmű indoka lehet, hogy másokért él. Nem szereti őket, mert nem tudja, hogy kell csinálni. Csak csinálja a dolgokat. Ennek van értelme, természetesen. Értékes dolgok, de nem krisztusi szeretet. Mert egy csomó-csomó hordaléka van. És van ember, aki azt mondja „Változtatok! Rájöttem, tényleg hülye voltam! Teljesen. Abba ringattam magam, hogy majd ez másképp lesz.” És akkor elindul egy másik irányba, és ott is tök nagy vereséget szenved, mert ott sem magát szereti, hanem elkezd önző lenni. Vagy elkezdi azt csinálni, amihez éppen kedve van. Ez egy ideig nem rossz, egyébként. Na de, ha életmóddá válik, az mégse üdvös.

Újabb kérdés: Most a Szentírást jelképesen értsük vagy szó szerint? Totál értelmetlen kérdés. Aztán.

Mondjuk egy ilyen kérdés – ez már talán keményebb -: kereszténység vagy buddhizmus? Hát el kell dönteni. De mit jelent ez a döntés? Hogy ha ez az igaz, akkor az nem igaz? Most ehhez kapcsolódóan: nekem van nagyon sok (jó pár) szerzetes barátom, és egyszer együtt voltunk több napig, és meghívtak egy indiai származású mestert, és az egyik keresztény érdeklődő a következő kérdést tette fel neki. „Maga most arról beszélt az előadásában, hogy Isten fia, meg Isten gyermeke, stb. Most akkor az Isten fia vagy sem?” Elmosolyodott a mester és azt mondta: „Hát az Istennek lehet több fia is, nem?” De ez úgy jött ki belőle, hogy igazából már a kérdést sem értette. Fölfogta a kérdést, de… Azért éleztem ezt úgy ki, mert lehet, hogy eltelik nem hosszú idő, és többé ez a fajta kérdésföltevés, hogy kereszténység vagy buddhizmus, így önmagában, csak ez a kérdés a vallással kapcsolatosan idejét múlt lesz. Szerintem már most az, egyébként. Azokban a teológia könyvekben, amelyek csak 50 évvel ezelőtt is íródtak, többé-kevésbé a buddhizmus és a kereszténység összefüggésben szerepel. Hát ha így kérdezek, hogy kereszténység vagy buddhizmus, akkor muszáj válaszolni, nem? Valamit akkor erre válaszolni kell. Most direkt nem akarom ezt a kérdést megválaszolni. Mert nem akarok gondolkodni ezen. Mert lehet úgy gondolkodni, tudom a válaszokat is, nincs ezzel semmi baj, mert adott esetben kell tudni mondani ezeket a válaszokat. És ténylegesen dönteni kell, azt gondolom. Kell dönteni. Mert a vallás lényege az, hogy döntök. A vallás lényegéhez tartozik az, hogy élem ezt a vallást. Ha valaki megpróbál úgy vallásos lenni, hogy mindegyik vallás jó, meg mindegyik klassz, akkor pont azt nem csinálja, amire a vallás irányul. De akkor, amikor én döntöttem egy vallás mellett, nem föltétlen kell nekem úgy gondolkodni, mint a kereszténység vagy a buddhizmus.

A következő ilyen nagy téma, hogy most a nőnek van e igaza vagy a férfinek? Ez persze így talán sosem hangzik el, de a hétköznapi életben mégis csak. Ha nem is teszik fel ezt a kérdést a hétköznapi életben, azért ezt állandóan éljük. Állandóan belesodródunk egy olyan helyzetbe, ahol valami miatt így kezdünk el gondolkodni. Vagy a nőnek lehet igaza vagy a férfinak. De ilyen „mi van a maci fülével” helyzetekben, teljesen elveszítjük az összes másfajta nézőpontunkat. Erről bővebben is szeretnék beszélni, már csak azért is, mert emlékeztek, hogy mondtam, hogy a kilencvenes évektől kezdve az agykutatás hihetetlen módon fejlődött, a technikai fejlődéssel együtt. Többek között a mágneses rezonancia vizsgálattal, és még más vizsgálattal, sikerült végleg mindent tudományos módszerekkel igazolni, illetve eredményekre jutni. A 60-as évekig az agykutatások szinte kizárólag elesett katonákkal kapcsolatosak voltak. Halottakon kísérleteztek, illetve nagyon súlyos elmebetegeken, agysérülteken. Bennem volt egy ösztönös kijelentés vagy hipotézis, hogy nyilvánvaló a férfiak és nők agya egyformán működik. Miközben most már sokszorosan bebizonyosodott, hogy nem így van. Másképp működik a nő agya és a férfi agya. De hogy ez ténylegesen hogy van, az utóbbi 10 évben tudták csak megmagyarázni. A hatásmechanizmust nem, de például, hogy az agyunkon belül hol van a férfi beszédközpontja és hol van a nőé, hol van az érzelemközpontja a férfinek és a nőnek, azt igen. Mert nem ugyanolyan. És lehetne egy csomó mindent mondani. Ezekbe bele szeretnék menni. Jelent is meg egy könyv, majd rajta lesz a könyv-listán is. Ezeknek a kutatásoknak az eredményét dolgozza fel, és egy csomó következtetést lehet belőle levonni. Azért is lehet ez jelentős, mert megmutatja azt, hogy mikor egy időben teljesen egységesen beszéltünk arról, hogy tapasztalat, érzékelés, érzelem, aközben ez máshogy működik egy férfinél és máshogy egy nőnél. Ez nagyon jelentős, mert ezt a különbséget erőforrásként lehetne használni. Pusztán azáltal, hogy megértem egy nőnek a gondolkodásmódját és azt az egész rendszert, amiben egy nő él. Az engem például mérhetetlen módon felül fog emelni a vallási megkülönböztetésen és az összes többi dolgon. Ez egy jó út, nekem úgy tűnik. Ha a nők megértenék a férfiakat, akkor egy csomó más problémát is megoldanának. Ezzel kapcsolatosan hozok szempontokat.

Nézték azt, hogy amikor egy férfi pihen, akkor az agyának hány százaléka pihen. És amikor a nő pihen, hány százaléka pihen? Mit gondoltok, kinek az agya nem pihen?… A nőké. Mondok százalékos arányokat. A férfi, amikor pihen (TV, videó-játék, stb.), agyának 70%-a pihen, 30%-a az, ami „na mégis meg ne támadjanak!”. És erre a nők reakciója: „Na mi van, nem szeretsz már?” Ilyen a szerencsétlen, ki van kapcsolva. A nők ezzel szemben, amikor pihennek, agyuk 10%-a pihen. Megdöbbentő, nem? Akik ezzel foglalkoznak, hipotéziseket állítottak fel, hogy ez miért van így? Egy férfinek arra kellett specializálódnia, hogy adott helyzetekben maximális koncentrációval egy dologra figyeljen. A nő pedig nem. A nők 1000 felé figyelnek. A nők kisujjukból kirázzák, hogy kivel, mikor, miért.

Kutatás, megint csak. Tíz másodperces kivárásokkal videó-filmeket készítettek csecsemőkről. Olyan csecsemőkről, akik éppen sírtak, majd pediglen levették a hangot. Ezt a filmet megmutatták nőknek, és az volt a kérdés, hogy milyen érzést árul el ez a kisbaba. A nők széles skáláját mondták az érzéseknek. Ugyanolyan IQ – val rendelkező férfiak is megnézték a szalagot. 10% volt képes kettőnél több érzelmet felsorolni. 90%-ban a következő egészen biztos állításokat mondták: „Hiányzik neki az anyja.”

Kiderült, hogy a nagymamik mindig az életerős fiataloknak 50-60%-át elérték felismerésben. A nagypapák nagy része a saját unokáját sem ismerte fel. Számomra ez hihetetlenül felszabadító érzés. Eszembe jutott egy barátom, aki képtelen megjegyezni a neveket. Számára egyfajta női név létezik: Brünhilda. Nyilván, mi ennek a következménye: egy-két hét múlva a hitoktatás alatt csak a férfiak ülnek bent. A lányok elmennek máshova.

Azért mondok ilyesmiket, mert ezekből egy csomó következtetést vonhatunk le, hogy más a két rendszer. Másképp működünk.

Köszönöm a figyelmeteket. (67:40)

Köszönet a szöveg leírójának