Lk 5,1-11 - Évközi 5. vasárnap

„Mester, a te szavadra, kivetem a hálót.”

Olvasmány (Iz 6,1-2a.3-8)

Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat. Magas és fönséges királyi széken ült, és uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok lebegtek fölötte: mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Így kiáltott egyik a másiknak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet.” Hangjuktól még a küszöbök alapjai is megrendültek, és a templom megtelt füsttel. Erre így szóltam: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” Akkor az egyik szeráf odaröpült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról vett. Megérintette vele ajkamat, és így szólt: „Íme, mivel ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert bűnöd.” Azután hallottam az Úr szavát, amint így szólt: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?” Így válaszoltam: „Íme, itt vagyok, engem küldj el!”

Szentlecke (1Kor 15,3-8.11)

Testvéreim! Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint; eltemették és harmadnap feltámadt, ismét az Írás szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek is megjelent. Ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután megjelent Jakabnak, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Mindegy tehát, hogy én vagy ők: ugyanazt hirdetjük, s így lettetek hívőkké.

Evangélium (Lk 5,1-11)

Amikor Jézus egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon –, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust.

Vasárnapi beszéd

Látom, sokan álltok hátul. Hogyha volna kedvetek hozzá, jöhettek előre, néhány ülőhely is van itt, illetve a mellékoltárokon a viszonylag puha szőnyegre rá tudjátok helyezni magatokat. Egész nyugodtan mozogjatok, nem zavar. Örülök, hogyha cselekedtek magatokért.

Tulajdonképpen hogyha összefoglalnánk a mai evangéliumot, kicsi csalással azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen az történt, hogy Jézus szólt egy halásznak, és a halásznak azt mondta, hogy: „Te halász, vesd ki a hálódat, és fogjál halat!” A halász kivetette a hálóját, fogott nagyon sok halat, mire mindenki nagyon megrendült, és otthagyták a hálóikat, és Jézus tanítványai lettek. Hát, ez elég furcsa történet. Persze, mondom, egy pici csalással foglaltam így össze, mert hát tudjuk azt, hogy nappal, amikor nagyon nagy a meleg, akkor a halak lemennek a víz mélyére, mégpedig azért, mert ott több az oxigén. Hát, kétségkívül, valahogy ennek a történetnek ebből a szempontból az izgalmas része, hogy mennyire természetes dolog történik. Egy halászt megkérünk, hogy halásszon, majd pedig a halász halászik, és halat fog, és ezután minden megváltozik. Tehát van egy rész, ami a lehető legtermészetesebb, és van egy másik rész. Valahogy, ebben a lehető legtermészetesebb folyamatban történik mégiscsak valami rendkívüli, ami megfordítja az életüket. Erről szeretnék beszélni. Mit jelent, hogy az Isten országának van ténylegesen egy ilyen logikája, hogy teszünk valami végtelenül magától értetődőt, valami természeteset, valami hétköznapit, de azon belül megjelenik valami rendkívüli, ami akár az egész életünket megváltoztatja.

Az első gondolat így szól. Most már akkor innen csak tovább lépve eggyel, hogy valami rendesből, valami hétköznapiból, természetesből egyszer csak valami rendkívüli áll elő számunkra, valami óriási élmény. Továbbra is azt mondjuk, hogy hát tényleg, ez egy valami természetes dolog, és attól kezdve lehet, hogy nem élünk ugyanúgy.

Éppen tegnap beszélgettem egy házaspárral, van már több gyerekük, és az édesapa akaratlanul is fültanúja volt, ahogy az édesanyja, vagyis a nagymama a négyéves unokájával beszélgettek. A beszélgetés a következőképpen zajlott. Az unoka kezdi. „Nagymama, ugye te meg fogsz halni?” A nagymama azt mondja: „Igen, meg fogok halni. – Nagymama, ugye te nemsokára meghalsz?” A nagymama azt mondja: „Hát, azt nem tudom, hogy nemsokára-e, de tényleg, hát valószínű, hogy hát, nekem már kevesebb van, mint nektek. – Nagymama, de ha te meghalsz, ki imádkozik értem?” A nagymama azt mondja: „Jaj, hát kicsim, én ott leszek a mennyországban, rengeteg időm lesz. Számíthatsz rám, még többet is fogok érted imádkozni, mint itt. – De nagymama, a mennyországban nem szoktak beszélni.” A nagymama válasza: „Hát, ha nem szoktak beszélni, majd énekelek.” Mire a kisunoka a következőt mondja: „Nagymama, ugye nem baj, hogy én most még nem megyek oda veled? Nekem még a családommal kell lennem.” Mire a nagymama: „Ez nem baj.”

Azt mondja ez az édesapa, hogy tulajdonképpen egy ilyen beszélgetés, amiben olyan egyszerűen, most így… Hát, nem, hogy egy életre szóló élmény, hanem hogy úgy tele lett a szíve, hogy olyan melegség járta át, hogy azt mondja: „Na, ha valamiért érdemes embernek lenni, vagy apává válni, hát akkor azok ilyesmik.” Valami nagyon egyszerű, és természetes beszélgetés, 43 másodperc. És utána, amikor erre a gyerekére gondol, amíg él, itt a Földön, ez eszébe jut, hogy hogyan beszélgetett a nagymamájával.

Aztán a másik élményem ide. Láttam éppen pár nappal ezelőtt egy filmjelenetet, házastársi konfliktus. Eljutnak a válásig, ezt ki is mondják, hogy el fognak válni. Ezt bejelentik a közeli hozzátartozóiknak. Éppenséggel egy közös programon vannak, ahol szintén előkerülnek azok a gyógyíthatatlannak tűnő, krónikus konfliktusok. Egyszer csak a férfi egész váratlanul faképnél hagyja a feleségét. Nem megy el messze, csak körülbelül tíz méterre, majd visszajön, és a kezét nyújtja. Azt mondja: „Kovács István vagyok. Nem tudom, találkoztunk már? Olyan ismerősnek tűnik.” A nő megérti a pillanatot, azt mondja: „Én is mint hogyha már láttam volna magát.” A férfi úgy folytatja: „Jaj, hát lehet, hogy érdemes volna nekünk talán egy kicsit meg is ismerkednünk egymással, ha már olyan ismerősnek tűnünk.” Mire a feleség: „Lehet, hogy érdemes lenne.”

Hát, hogyha most csak ezt a két beszédfordulatot hozom ide, hát ez aztán maga a semmit mondás, – csak nem a válás kimondása után. Hogy ebben a végtelen természetes egyszerűségben egyszer csak ez a néhány végtelenül természetes, egyszerű mondat olyan fordulatot hoz, hogy hirtelen kinyílt a szemem, hogy: „Mi lesz ezután?” Ezután nem folytatódhat minden úgy, mint ahogy eddig volt. Pedig csak bemutatkoztak.

A következő gondolat így szól. Most egyszerűen szólva mondhatnánk azt, hogy valami nagyon profánban, valami nagyon természetesben megjelenik valami, valami szakrális. Valami…, nem jó szó ez, de valami természetfölötti.

Volt alkalmam Melbourne-ben teniszmérkőzésre menni. Megnéztem Đokovićot, amint Medvedevvel játszik. Tudom, hogy ennek semmi köze a templomhoz, de tulajdonképpen pont erről beszélek, hogy valami szakrális, valami profán, mi történik a kettő találkozásából. Ez egy teniszmérkőzés a világ legjobb teniszezőjével, aki később megnyeri a bajnokságot. Az történik, hogy szervál Medvedev, azt mondja a vonalbíró, kint van. A széken ülő főbíró nem szól semmit, helybenhagyja. Đoković azt mondja: „M-mm-mm! Ez bent volt.”, és átmegy a pálya másik oldalára. Vagyis egy teniszmérkőzésen, a teniszpályán egy sportoló tud valami helyzetet úgy megoldani, ami egy keresztény megoldás. Néhány nappal a győzelme után azt nyilatkozza: „Nekem, akármilyen furcsa is ez, fontosabb, hogy keresztény vagyok, mint hogy teniszező.” Ott van egy mérkőzés, ahol a sportoló egy sporteseményen a sportgyőzelemért hajt, és ez kiderül. A második gondolat így szól. Valami egészen profán helyzetben a sportoló a sportpályán, a sportmérkőzésen a sportsikerért küzdve tud olyasmit csinálni, amiből kiderül, hogy keresztény. Ez tehát a második gondolat.

A harmadik. Egy nehéz helyzetből: „Nem fogtunk semmit.”, rettegés fogta el az összes tanítványt. Valami akár életre szóló élmény is tud kerekedni. Nézzétek el nekem, hogy ebben a történetben egy saját élményemet mondom el. Nem ez az érdekes, csak az, hogy hát persze, rám ez hatást gyakorolt. Pár évvel ezelőtt jött egy nagymama. A nagymama a következőt mesélte. „Feri atya, hát nagy bajban vannak a gyerekeim. Hát nyilván, az egyik a gyerekem, a másik meg a házastársa. Tehát Ausztráliában élnek kint, de Magyarországon szeretnék megkeresztelni a kicsit. De hát van, hogy csak 2-3 évente jönnek vissza, de mégsem ott akarják megkeresztelni, hanem itt.” Itt nekik már nincsen lakóhelyük, meg nincs lakcímkártya. Tehát elmentek ahhoz az atyához, aki őket eskette, és mondták, hogy: „Atya, megkeresztelnéd a kicsinket?” Az atya azt mondta: „De hát ti nem tartoztok ide. Hát hogy én nem is látlak titeket évszámra, hát ezt hogy? Hozomra nem.” Hát ők mondták, hogy hát azért nem látja őket, mert a világ másik végén vannak. De a pap mondta: „ Tadam, tadam…” Na, ilyenkor a nagymamák tudnak akcióba lendülni. Nagyon hatékonyak szoktak lenni, áldás és puszi nekik ezért. Minden esetre a nagymama megkeresett, és mondta, hogy hát az ő gyerekével így van, meg a házastársával, és mindjárt fognak hazamenni, de hát ők itt szeretnék. „Jöjjenek! Meg tudom őt keresztelni, nem olyan nehéz dolog.” És akkor lement a keresztelés, akkor köszönték. „Mennyibe kerül? – Hát nem kerül semmibe. – De biztos? – Hát, teljesen biztos.” Hát, ez egy keresztelő, épp megkérdeztem az irodán Kálmánt, 120-at kereszteltem tavaly, hát ez meg egy.

A pap barátom, akihez most kimentem, azt mondja nekem: „Te Feri! Van itt egy házaspár, nagyon szívesen meghívnának vacsorára. Van kedved elmenni hozzájuk? – Jó fejek? – Hát, jó fejek. – Akkor van.” Elmentem oda, valami hihetetlen vacsorát csinált az asszony, ez az édesanya. Tudjátok, úgy… nem tudom, azóta is ennek a hatása alatt vagyok. Nekem az egy olyan természetes dolog volt. Hát nem, nem tellett semmibe, tényleg. És valaki azt mondta, ez a pár azt mondta: „Hát azóta is, mikor eszünkbe jut, hogy keresztelés, meg egyház, akkor hát ez jut eszünkbe.” Az… most nem tudom, itt látjátok, itt hevülök, hogy… Lehet, hogy ez nem túl papos, de hogy azon kezdtem el gondolkodni, hogy hát, ha például van valami vágyam, amit olyan szívesen megosztanék veletek, hogyha az egyházban nekünk is, és másoknak is jó élményeink lennének. Hogy tulajdonképpen nem kéne semmi mást tenni, csak nagyon sok mindent nekünk természetesen kellene tennünk olyasmit, ami másoknak hatalmas élmény. Lehet, hogy a keresztény embernek pont a sajátossága, a nagyszerűsége, hogy tudjuk mit jelent az, hogy a profánt átitatja a szakrális. Hogy ezért mi egész természetesen tudunk sok mindent tenni, ami másoknak nagy élmény lehet, sőt, akár életre szóló, sőt. Pedig nekünk az természetes, föl se tűnik, hogy mi ilyet tudunk csinálni.

Záró gondolat. Amikor azt mondja Péter: „Na, Uram, ha nem te kérnéd, biztos nem csinálnám.” Röviden összefoglalva azt mondhatnánk, na, ez lehetetlen. És hogy ez a történet azt mutatja, hogy mi azt mondjuk, ez lehetetlen, és kiderül, hogy a lehetetlen is lehetséges. Persze, most ezt a gondolatot nem tudjuk mindenre kiterjeszteni, de hogy mégis csak megvan ez a szín, ez a forma, hogy nem egyszer a lehetetlen is lehetséges az Isten országában.

Most két dolgot hadd meséljek. Az egyik, akkor ez Ausztráliához fog kapcsolódni. Húsz évvel ezelőtt az egyik egyházközségben az atya arra jutott, hogy muszáj lenne magyar iskolát létrehozni. Azt mondták ott, a közeli munkatársai: „Az lehetetlen, hát, az lehetetlen.” És elmondták, hogy miért. Hosszan, órákon keresztül mondták, hogy itt, és ebben a helyzetben, és ezek között a körülmények… és jogi helyzet; nem lehetséges. 15 éve az egyik legjobban működő magyar intézmény, amire a többség azt mondta, hogy ezt lehetetlen megcsinálni, itt, és ekkor, és…

És a másik, ezt is néhány nappal ezelőtt hallottam. Ötven évvel ezelőtt létrejött az első értékközpontú bank, pénzintézet. Mit jelent ez, hogy értékközpontú bank? Azt jelenti, hogy bárki, aki beviszi oda a pénzét, azt a pénzt olyan projektekre fektetik be, amik az ember szempontjából értékesek, amire bármelyikünk szívesen adná egyébként a pénzét. A többség akkor is azt mondta: „Na, ilyen bank nincs, meg nem is lehet, mert ez nem erről szól.” És mégis létezik már ötven éve olyan formája a banknak, amiben hogyha valaki odateszi az akármennyi kis pénzét, tudhatja, hogy olyan dolgokat finanszíroznak vele, amivel még valami plusz értéket lehet létrehozni.

Ezért a záró gondolat így szól. Kétségkívül, meglehet bennünk az az izgalom, és az az érdeklődés, az a nyitottság, és az a bizalom, hogy még olyasmi is, amire azt mondjuk: „Na, ez lehetetlen.”, hogy még abból is sok minden megvalósítható. És a kettő között valami olyasmi van, ami talán nem is racionális, és nehezen magyarázható. Ahogyan Péter azt mondja: „Hát, ha te mondod, akkor legyen.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )