Jn 14,23-29 - Húsvét 6. vasárnapja

„Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen.” – Az öt legalapvetőbb gyermeki érzelmi szükséglet.

Olvasmány (ApCsel 15,1-2.22-29)

Abban az időben a pizidiai Antiochiában vita támadt a hívek között: Néhányan, akik Júdeából jöttek, így tanították a testvéreket: „Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek.” Mivel emiatt zűrzavar és nagy vita támadt Pál és Barnabás, valamint közöttük, azt határozták, hogy Pál és Barnabás néhányukkal menjen fel Jeruzsálembe, s ebben a vitás ügyben forduljon az apostolokhoz és a presbiterekhez. Jeruzsálemben az apostolok, a presbiterek és az egész egyház jónak látta, hogy kiválasszanak maguk közül néhány férfit, és Pállal meg Barnabással Antiochiába küldjék őket: mégpedig Júdást, másik nevén Barszabbászt, meg Szilást, akik a testvérek között vezető szerepet vittek. Ezt az írást küldték velük: „Az apostolok és a presbiterek testvéri üdvözletüket küldik az Antiochiában, Szíriában és Kilikiában élő, pogányságból megtért testvéreiknek! Hallottuk, hogy közülünk néhányan – megbízásunk nélkül tanítva megzavartak titeket, feldúlták lelketeket. Ezért közmegegyezéssel elhatároztuk, hogy kiválasztunk néhány férfit, és elküldjük őket hozzátok a mi szeretett Barnabásunkkal és Pálunkkal, ezekkel az emberekkel, akik egész életüket Urunk Jézus Krisztus nevének szolgálatára szentelték. Elküldtük hát Júdást és Szilást, ők majd élőszóval is elmondják nektek ezeket. A Szentlélek és mi magunk is úgy láttuk jónak, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél, annál, hogy tartózkodnotok kell a bálványoknak áldozott eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és az erkölcstelenkedéstől. Ha ezektől tartózkodtok, helyesen jártok el. Jó egészséget!”

Szentlecke (Jel 21,10-14.22-23)

János apostol így beszél látomásában a megdicsőült Egyházról: A hét angyal egyike lélekben elvitt egy magas hegyre, és ott megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet. Isten dicsőségét sugározta. Ragyogott, mint a drágakő, mint a kristálytiszta jáspis. A városnak széles, magas fala volt, rajta tizenkét kapu. A kapuk fölött tizenkét angyal. A kapukra nevek voltak vésve, mégpedig Izrael fiai tizenkét törzsének a neve. Keleten három kapu volt, északon három kapu, délen három kapu, és nyugaton három kapu. A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma. A városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány.

Evangélium (Jn 14,23-29)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja nektek. Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen. Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.”

Vasárnapi beszéd

Jézus az utolsó napjait, óráit, perceit tölti a tanítványaival. Ebben a rövid evangéliumi szakaszban ötször hangzik el, hogy: a Mennyei Atya. Amiről tudjuk, hogy tulajdonképpen inkább úgy kellene fordítanunk, hogy „Mennyei Apuci”. Ötször mondja ezt Jézus: az apukámhoz megyek, apucihoz megyek, és aztán… És hogy egyébként ma meg gyereknap is van. Aztán arra gondoltam, ez a kettő így kezdett bennem kavarogni, hogy az evangélium, hogy Apu, Apu, Apu, és hogy hát, ott az Apu, mi meg akkor a gyerekei. Természetesen felnőtt gyermekei vagyunk, de kétségkívül, minden felnőtt embernek van egy gyermeki része. Aztán az elmélkedés úgy ment bennem tovább, és ne aggódjatok, nem a saját dolgaimat akarom idehozni nektek, úgy ment bennem tovább, hogy milyen érdekes, hogy megjelenik az, hogy szeretet, és akkor kezdi jó érzésekkel átjárni a testünket. Akkor utána megjelenik, hogy: „Tartsátok meg a törvényt!”, na, akkor kicsit azért össze kell szednünk magunkat.

Aztán megjelenik ott hirtelen két kijelentés, ami bizonyos szempontból talán olyan induló pontja ennek az elmélkedésnek, hogy Jézus azt mondja, miután azt mondta, „Tartsátok meg a törvényt, és akkor szerettek.”, hogy: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Ne aggódjatok!” Hogyha ezt a két dolgot elkezdjük kibontani, mit jelent, hogy nyugtalan szív. Hát, a nyugtalan szív; hát, feszült vagyok, és bizonytalan vagyok, és aggódok. És azután tulajdonképpen ez a három kijelentés, amit Jézus mond, hogy még egyet hadd tegyek ide, tehát hogy: „Ne aggódjatok! Ne legyetek feszültek! Ne nyugtalankodjatok! Ne féljetek!”; – mit jelent ez? Hogy Jézus nagyon is látja a bennünk lévő gyereket, azt a kis gyerkőcöt, aki, amikor az ő nagy barátja elmegy, Jézus elmegy, akkor tudja, hogy a gyerekek ilyenkor félni fognak. Majd félnek, és aggódnak, nyugtalanok lesznek, és feszültek, és félnek. És milyen érdekes ez, hogy miközben Jézus azt mondja: „Aki szeret engem, megtartja a tanításomat.”, aközben folyton-folyvást látja a bennünk lévő gyereket, és azzal a gyerekkel is törődik.

Ezért arra gondoltam, hogy elmondanám számotokra az öt legalapvetőbb, legfontosabb gyermeki érzelmi szükségletet. Mert úgy tűnik, hogy ez Jézusnak is fontos volt. Persze, így maradt ez ránk, mint hogyha Jézus ezt is valamiféle utasításba adná nekünk, vagy esetleg parancsolná, hogy: „Ne aggódj! Ne félj!” De hát nehezen tudjuk elképzelni, hogy Jézus megjelenik a tanítványok előtt, és először úgy rájuk parancsol, hogy: „Hagyjátok abba a félelmet! Most már valami fontosabb dologgal kell foglalkozni!” Hát ezt így nehezen tudnám elképzelni. Nem, odaáll és azt mondja: „Ti ne aggódjatok! Ne szorongjatok, ne féljetek!” Mi ez az öt alapvető szükséglet, amit magunknak és egymásnak nagyon is érdemes lenne megadnunk? Mert úgy tűnik, ha kidolgozzuk a lelkünkben azt, ahogyan Jézus is fontosnak tartja, hogy ne az aggodalom, a szorongás, a félelem, a csalódottság, és az ingerültség, vagy a feszültség szorongasson bennünket, az jót fog tenni az evangéliumnak. Akkor tényleg valami örömhírt fogunk tudni meghirdetni.

Mi ez az első? Az első, mindegyikünk alapvető érzelmi szükséglete, ami arra vonatkozik, hogy biztonságban lehessünk, és biztonságban érezhessük magunkat. Mi által is? Természetesen az által, hogy velünk van az a nagyon fontos valaki, akit most így mondanék, hogy rögtön át is vezessem ezt az evangélium világába, akit úgy hívnak, hogy Jézus. Ezért nem véletlen, hogy mikor aggódunk, és szorongunk, csalódottak vagyunk és bizonytalanok, akkor Jézus állandóan miről beszél? „Elküldöm nektek a Szentlelket. Vissza fogok jönni. Ti is ott lesztek, ahol én vagyok. Minden nap veletek vagyok a világ végéig.” Miért teszi ezt? Mert tudja, hogy az ember csalódott, bizonytalan, szorong, fél, és aggódik, és meg akar nyugtatni bennünket. Mi ennek a megnyugtatásnak a lényege? Hogy a kapcsolat biztos, hogy veletek vagyok, hogy fordulhattok hozzám, hogy kapaszkodhattok belém. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy milyen trükkjeink vannak arra nézve, hogy a biztonságérzetünket valahogyan kidolgozzuk, hanem hogy ennek a biztonságérzetnek, és a mögötte lévő biztonságnak a háttere, hogy kapcsolódhatunk, és kötődhetünk Jézushoz, aki elküldi a Szentlelket azért, mert azt akarja, hogy mi kapcsolódhassunk hozzá, és kötődhessünk, és ez lehessen a biztonságérzetünknek egy alapvető forrása. Ez tehát az első.

Második alapvető érzelmi szükségletünk, hogy átéljük, hogy szabadok vagyunk. Nem csak, hogy szabadok vagyunk, hanem hogy ebben a szabadságban átélhessük a saját képességünket az életre, a képességünket a jóra, a képességünket arra, hogy megkeresztelt emberként részesedünk Krisztusnak a papi, prófétai és királyi küldetéséből. Hogy erre mi alkalmasak vagyunk, és erre képesek vagyunk. Ki az, aki azt mondhatja: „Erre képes vagyok, és a Szentlélek megerősít.”? Hát, aki elég szabad ahhoz, hogy ebben a szabadságban kiviruljon benne a saját alkalmassága egyrészt a cselekvésben, másrészt a kompetencia tudatban, abban az éntudatban, hogy erre én képes vagyok. Nem a saját erőmből, a Szentlélek által, de a saját erőfeszítéseim révén. Milyen lenyűgöző, ahogy Jézus éppenséggel pont, amikor az apostolok még a saját szorongásukkal, csalódottságukkal, félelmükkel, aggodalmukkal vannak elfoglalva, Jézus rájuk néz, és azt mondja: „Menjetek el a világ végére is! Kereszteljetek meg mindenkit, tanítvánnyá tegyetek! Veletek vagyok.” Hogy Jézus hogyan látja meg bennünk ezt az alkalmas képet, és kompetens személyt, aki elég szabad ahhoz, hogy ebben a szabadságában mehessen. Azután milyen szép is az, ahogy azt mondja, hogy elég szabadok lesztek ti ahhoz, hogy ezt meg tudjátok tenni.

Aztán a harmadik érzelmi alapvető szükségletünk, hogy kifejezhessük az igényeinket, a szükségleteinket és az érzéseinket. Nemde milyen gyönyörűséges az, ahogyan Jézus mindig, amikor a sebzett emberi lélekkel találkozik, így is mondhatnám akár, hogy a sebzett gyermekkel, akit mindannyian hordozunk magunkban, mert minden felnőttben van egy sérült gyerek is, hogy akkor mindig azt kérdezi: „Mit akarsz? Mit csináljak? Teneked mi lenne a jó? Én most itt vagyok, felnőttként, nekem rengeteg gondolatom van, hogy mit kell egy vak emberrel csinálni. De tudod mit? Én akkor is megkérdezem tőled: mit akarsz, mit csináljak?” Nem megdöbbentő ez, hogy mi már régen felnőttként tudjuk, hogy mit kell csinálni, Jézus meg nem spórolja meg azt, hogy a beteg embernél először a gyerekkel találkozzon, és a gyereket kérdezze: „Te, hogy is vagy? Tulajdonképpen mire van szükséged?” Hogy ő is megnyilatkozhassék, és elmondhassa a vágyát, az érzését és a szükségletét. Ez tehát a harmadik érzelmi szükségletünk, hogy átélhető, de kifejezhető legyen az érzés, a vágy és a szükséglet.

Azután a negyedik érzelmi szükségletünk, hogy lehessen játszani, önfeledtnek lenni, akár úgy szenvedélyesen valamiben benne lenni, és abba belefelejtkezni. És lehessünk spontánok és természetesek anélkül, hogy állandóan kontrollálnánk magunkat, állandóan figyelnénk magunkra. Miért is? Azért, mert amikor az erényeket kidolgozzuk magunkban, az annak a lehetőségét teremti meg számunkra, hogy merhetünk spontánok lenni. Mert amikor valaki az érzületében, az életvitelében és az erkölcsiségében elég jó talajon áll, megengedheti magának a spontaneitást.

Milyen, tulajdonképpen, hát szinte fölemelő, hogy Jézus az apostolokat, miközben most erről volt szó, emlékeztek: „Aki szeret engem, megtartja a tanításomat.”, aközben állandóan itt és most, spontán helyzetekbe vitte. „Na, akkor menjünk ki halászni! – Hát jó, mi ezt másképp gondoljuk. – De ne, most menjünk ki halászni!” Ott vannak a tanítványok, azt mondja: „Na, adjatok nekik kenyeret! – Mi? Hát hogyan tudnánk? – Persze, ti, ti. Na, adjatok!” Hogy Jézus újból és újból bevisz bennünket olyan helyzetekbe, ami előhívja azt, ahogyan ő bízik abban, hogy elég leleményesek, spontánok és kreatívok vagyunk ahhoz. Milyen érdekes, ahogy azt mondja, hogy megpróbáltatások elé fogunk kerülni, de nem kell előre kitalálnunk, hogy mit fogunk válaszolni, ott és akkor. Majd spontán módon a Szentlélek segítségünkre siet, hogy hogyan és mit kelljen tennünk, vagy beszélnünk. Jézus mennyire elevenen tartja bennünk ezt az eleven, élő, azt a gyermeki kíváncsiságot és spontaneitást, a kreativitást, amiből annyira sok jó tud születni. Főképpen, ha egyébként az erkölcsiségünkben jó erős gyökereket eresztettünk.

Azután az ötödik alapvető érzelmi szükségletünk, hogy legyenek keretek, legyenek szabályok. És hogy a keretek és szabályok miben segítsenek minket? Hogy egyre hatékonyabb és felelősségteljesebb módon, alkalmasak legyünk az önszabályozásra. Nem az a dolgunk, amikor Jézus azt mondja, hogy „Törvényt megtartani, tanításomat megtartani!”, hogy végig törvény, és tanítás megtartó, engedelmes gyerekként létezzünk, hanem hogy miközben a törvényt, a tanítást, a szabályokat, azokat egyre inkább belsővé tesszük, egyszer csak kidolgozódjék bennünk egy felnőtt is, aki hatékonyan szabályozza saját magát.

Ezért az ötödik alapvető szükségletünk a rendre vonatkozik. De a rend nem öncélú rend, hanem azt segíti bennünk, hogy idebent rend lehessen, és képesek legyünk hatékonyan azt a sok mindent, ami bennünk van, az érzéseket, gondolatokat, ösztönkésztetéseket, álmokat és vágyakat valamiféle egységbe fogni az Isten országában. Ezért az ötödik gondolat így szól, hogy ez az önszabályozás és a keretek… Milyen érdekes, ahogyan Jézus újból és újból ránk néz, és a következő, és a különböző történetekben látjuk, ahogyan segít bennünket abban, hogy azt mi kitaláljuk, hogy azt mi kimondjuk, hogy azt mi megalkossuk, hogy azt mi létrehozzuk egy hatékony önszabályozás révén.

Most már ennek a beszédnek vége lesz mindjárt. Az volt valamiképpen a célom, vagy a tervem, hogy fölismerjük a bennünk lévő gyereket. Mert úgy tűnik, Jézus törődik vele, foglalkozik vele, állandóan megszólítja. Mikor találkozik a felnőttel, általában először a gyerekhez szól. „Ne féljetek! Ne aggódjatok! Ne szorongjatok! Ne csüggedjetek!” És amikor a gyerekkel fölvette már a kapcsolatot, tudja, hogy akkor már könnyebben elér a felnőtthöz. Ezért a mai evangéliumnak talán számomra ez a szépsége, hogy Jézus komolyan veszi a bennünk lévő gyereket, de utána tudja, hogy van bennünk egy felnőtt, akinek egész bátran azt tudja mondani: „És tartsátok meg a tanításom! Mindazt, amit átadtam és átadok nektek, azt képviseljétek és éljétek meg szabad módon!” Hogyha Jézus így néz ránk, és így bánik velünk, akkor érdemes nekünk magunkra is így nézni, és így bánni egymással.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )