2000.11.07.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Sajnos eléggé ramaty állapotban van a hangom. Ez amiatt valószínű, mert szombaton tartottam egy lelki napot, és rengeteget beszéltem, és aztán vasárnap sem tudtam nagyon pihenni, és aztán… Szóval eljutottunk mostanáig és ma pedig, tudjátok egy ilyen állandó, egész napos beszédes napom van, úgyhogy egy picit tartok attól, hogy teljesen elmegy majd a hangom. Jó lenne egy helyet találni a segítségetekkel, ahova be tudunk úgy férni, hogy, le tudjatok ülni és ne, ne legyen ez baj. Hogy ne kelljen egy plusz terhet viselni. A “Hit gyülekezetét” ajánlották, ennek az az apropója, hogy egyszer, mivel, valóban följelentettek a bíboros úrnál - most kihúzom magam, azért nem sok papot jelentettek még föl – azzal, hogy a Hit gyülekezetének vagyok beépített embere a katolikus egyházban, és tartsa rajtam a szemét. Hát nem tudom, nem nagyon érzem magamon az ő szemét, de azért jól alszom, és nem vagyok beépített ember.

Na! Emlékszem, hogy ott, ott tartottunk, hogy beszéltem nektek a bosszúálló Istenről. És, ugye azt hangsúlyoztam, hogy ez roppantul fontos azért, mert nem nagyon találkoztam olyan emberrel, akiben kisebb-nagyobb mértékben ez ne lett volna jelen, és azzal indoklom ezt a kijelentésemet, hogy a lelkünk mélyrétegei, azok egyetemesek. A kultúránkban hihetetlen módon megjelenik - gondoljunk csak az ószövetségi istenképre, meg arra, hogy az egyház igehirdetésében az Isten nagyon sok esetben megjelent -, hogy az Isten bosszúálló Isten. Tehát lehetséges, hogy a mi egyéni élményeink, szüleink, nagyszüleink, bennünket szerető emberek nem közvetítettek ilyen örökséget nekünk, ezzel együtt a lelkünkben ez benne van. És ezt emiatt nem tudjuk kikerülni. Mert hiszen, ugye erről volt szó, nem csak az egyéni dolgok, hanem a kollektív dolgok is beépülnek a lelkünkbe.

Most még egy nagyon tipikus történetet hadd mondjak el, mert azt hiszem, hogy ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ez annyira hihetetlenül fontos, hogy felismerjük magunkban ennek az istenképnek a negatív erejét. Mondjuk, egy tipikusnak mondható történet ahogy egy asszony, aki, hát szívvel-lélekkel dolgozik az egyházért, meg az egyháznak, de ez az asszony soha nem házasodott meg. És akkor elmondja az élettörténetét, hogy mi van e mögött. Mert nagyon szívesen gondolnánk azt, hogy mondjuk úgy van ez, hogy aki nem házasodott meg, és szívvel-lélekkel dolgozik az egyháznak, az úgy, ahogy van számunkra példa vagy érték. És bizony, mondjuk az ilyen életek mögött - egy picit most gondolok akár papokra is - nagyon sok minden van. Nem véletlen, hogy Jézus azt mondja, hogy mondjuk a nőtlenség követelményét, azt sokan gyerekkoruktól kezdve ennek a teljesítésre való képességüket hozzák. Bizony, bizony néha az az érzésem, hogy mondjuk a papi nőtlenséggel azok birkóznak meg a legjobban, akik erre teljesen alkalmatlanok volnának. És ez megint csak nem éppen a legjobb üzenethordozó, akárki felé. De most nem erről akarok beszélni, hanem arról az asszonyról, aki adott esetben mintaértékű - egyházunkban, valójában azonban az élettörténete nagyon sok mindenről árulkodik, mondjuk a bosszúálló Istenről is. És arról, hogy a bosszúálló Isten képe hogyan sarkallja az embert az önbüntetésre. Ugye, mondjuk, az asszonynak ez az élettörténete: egy nagyon szigorú, és nagyon komolyan vallásos apuka neveli, az anyukája pedig egy beteges, gyönge alkatú valaki, aki nem túl nagy hatással tud - éppen ezért - lenni a kislányára, viszont az apuka megmondja mindenről kő keményen, hogy hogy van, egyfajta katonás rendet tart ebben a családban úgy, ahogy mondjuk a háború előtt született édesapák közül sokan. És akkor az édesanya hamar meghal, az édesapa még keményebbre fogja a szíjakat, meg a korbácsot is, akár nem csak képletes értelemben, és akkor ennek a lánynak mondjuk az életében egyetlen egyszer kel föl a nap. Ez pedig az, amikor találkozik egy fiúval. S a fiú természetesen szerelmet vall neki, és ő úgy érzi, hogy ez az egyetlen esélye vagy lehetősége, hogy a fiún keresztül valamit megéljen vagy valamit megtaláljon. És ő, persze, mint ahogy ezek az ifjú hölgyek általában, a házasságról álmodozik. És még inkább erről álmodozik akkor, amikor kisbabát kezd várni, azonban az a fiú, aki megismerte ettől a pillanattól kezdve a legkevésbé sem álmodozik a házasságról, és mondjuk otthagyja őt. És akkor ez egy iszonyatos helyzet, mit kezdjen ezzel a családi háttérrel, a kisbabájával, az apukával aki elé természetesen képtelen odaállni ezzel a helyzettel, és akkor elveteti a babáját. És ettől a pillanattól kezdve az élete egy meghatározott úton halad, amit már a szülei és a környezete elég jól kialakított, de ami azért vált hihetetlenül veszélyessé, és önpusztítóvá, mert a bűn, amit elkövetett és amit nyilvánvalóan nem lehet meg nem történtté tenni, ez őt egy folytonos önbüntetésre, és egy folytonos, látszólag Istentől jövő bosszúállásra és bűnhődésre készteti. És ez az asszony, aki mondjuk ott takarít a templomainkban, vagy a karitászt vezeti, vagy tök mindegy, hogy mit, nem ismerjük az életét csak esetleg sejtjük, vagy csak páran tudják, ő hord magában egy végtelenül mélységes sebet. És hogyha gondolja is azt a fejében, hogy az Isten jóságos és szerető, ezt a szívében egyáltalán nem ilyennek tapasztalja. És hogyha úgy igazán megkérdeznénk, hogy kicsoda ő, vagy hogy is éli az életét akkor azt kellene látnunk, hogy ő arról beszélne, hogy ő egy életen keresztül vezekel. Hogy tulajdonképpen a bűne miatt őneki nincs is joga élni. És ezért egyetlen módon kerülheti el valamiképpen ennek a büntető Istennek a haragját, hogy legalább ő maga egy életen keresztül levezekli ezt a bűnt. Ezt nagyon sok esetben tapasztalom, hogy hiába történik meg a föloldozás, az embereket ez szinte egyáltalán nem érinti meg. Azok a belső meghatározottságok azonban, amelyek összekapcsolódnak benne a bűnnel, az erkölccsel, a jóval és a rosszal, sokkal inkább és sokkal alapvetőbbek. Hiába jár, mondjuk jó keresztény módjára, ez az asszony havonta vagy hetente gyónni, az nem sokat számít neki. Nem tudja az életét jobban élni, szinte a legtöbb, amit ki tud ebből az életből hozni, az az, hogy egy ilyen állandó, bár leplezett önostorozással legalább mások javára van. De úgy különösebben azt nem látjuk rajta, hogy örülne az életnek, vagy élvezné az életet, és ezért bármi is, amit közvetít, mindenképpen torzó. Mindenképpen a jóval rosszat is közvetít. Valami olyasmit, amit persze nem akarna közvetíteni. De mintha, ha vele találkozunk, azt mondjuk, hogy hát ez, ez volna a kereszténység csúcsa? Valami ilyesmi? És hogy ha mi tényleg az életünket odaszánnánk az Istennek, akkor valami ilyesmivé kéne válnunk? És persze, hogy nem. S a nagyon-nagyon elkeserítő az, hogy azt látom, hogy az ilyen szempontból szinte megszentült keresztényeknek nagyon nagy többsége valamiképpen a sebzettségéből lesz kereszténnyé.

Ennek természetesen megvan a pozitív vetülete is. Mert legalább abból a sebből, amiből vérzik, abból a sebből ő szentté lesz. Mert az ilyen emberek lehetnek szentek. Az egyház előszeretettel, mondjuk így, hogy avatta szentté ezeket az embereket kétezer év történelme során. Ez annyira eleven dolog volt, hogy már az ősegyházban az első században és a második században kiéleződött az a kérdés, hogy szentté avathatunk-e olyan valakit, aki elébe megy a vértanúságnak. Tehát olyas valakit, akit egyáltalán nem az élet hoz olyan helyzetbe, hogy tanúságot tegyen a hitéről, hanem mondjuk ő maga jelentkezett a római valamilyen bíróságon, és elmondta, hogy ő márpedig keresztény, és szinte elébe ment ennek. Mert már ott is voltak olyanok, akik nagyon… hogy mondjam, talán nem sértő ez, de kissé betegen értelmezték az önátadást, vagy a vértanúságot. És akkor az egyház már a második században azt mondta, hogy nem! Hogy ezek az emberek nem vértanúk. Megrázó lehet azért! Azt hiszem, hogy a dolog azért nem éleződött ki, mert ki a csuda tudja ezt utólag. Vagy hogy derül erre fény? Esetleg egy-ketten tudják a környezetükből, de mondjuk ez nem olyan látványos. De az egyház azt mondta, hogy ezek nem vértanúk. Mert valami olyan motiváció késztette őket, amely nem az Istentől származik. Mondjuk, közvetett módon láthatjuk azt, hogy, hogy bár embereket még szentté is avathat az egyház, azért, mert a sebzettségüket tudták úgy megélni, hogy az a sebzettséget nem orvosolta, és ebből a sebzettségből a maximumot hozta ki. Ez lehetséges. De érdekes módon lehetséges az, hogy az ember meggyógyuljon, de szent legyen. És tulajdonképpen van egy választási lehetősége mindnyájunknak. Mégpedig az, hogy egy ponton még szentek akarjunk lenni, vagy egészséges szentek. Tehát, hogy akarjunk-e gyógyulni is. És ezzel a többlet felelősséggel, ezzel a többlet élettel, ezzel e többlet kihívással szeretnénk-e szentek lenni, vagy pedig megállunk valahol. Ebből a szempontból, ez az Isten irgalma. Hogy akármilyen sebzett is az ember, lehet szent. Ez lehetséges. Csak az nagyon nagy kérdés, hogy ki tanít meg bennünket az életre. Ha bennünket nagyon sebzett szentek tanítanak, akkor lehet, hogy a sebzettségüket is követendőnek fogjuk tartani. Ez tehát egy nagyon, nagyon kényes kérdés. Ezért, bár erről már beszéltem, itt-ott utaltam erre, hogy a szentekkel kapcsolatban is legyünk nagyon kritikusak. Jelent meg egy nagyon jó könyv, ebből a szempontból: “A lelki élet lélektanához”. És ott arról beszél a szerző - lehet még ebből ma is szerezni, lehet ha valaki nagyon akarja, csak mondjuk nem úgy, hogy berobbansz a könyvesboltba és lehet kapni -, hogy az egyes lelki alkatok, nyilván, magukon hordozzák a sebzettséget, mert nem teljesek, sebzettek, valamilyen jellegűek, a jellegnek megfelelő torzítással és betegséggel, és hogy mégis szentek lehettek. De a szerző indirekt módon nagyon jól felhívja a figyelmünket arra, hogy egyfelől lehetőség szentté lenni a sebzettséggel együtt, másfelől azonban egy óriási felkiáltó jel, hogy nehogy pont azt tartsuk a szentség jelének, ami éppen a betegsége. Mert nagyon könnyen alakítjuk, ugye, saját képünkre és hasonlatosságunkra a szenteket is. S a szentek, ahogy a szent voltukban szentek lettek, a sebzettségükben is annyira tudnak túlzók lenni. És mi, nagyon könnyen, nem a jó értelemben vett túlzásaikat vesszük át, hanem a sebzettségből fakadó túlzásaikat. Nekem mindig egy ilyen állandóan eszembe jutó példa, Kapisztrán Szent János, aki a heréit tüzes vassal sütögette. Ugye, így volt. Most azt gondolom, hogy ez túlzás. Most így finoman fogalmazok... Nem nagyon buzdítanálak benneteket erre, a lányokat hiába is, de a férfiembereket se, mert azt gondolom, hogy ez az ő sebzettségének a túlzása volt.

Na! Talán, talán ez most egy picit kitérő volt. Vagy nagyon? Nagyon! De lehet, hogy azt mondjátok most, hogy ez az én negatív szemléletem... Ezt tapasztalom egyébként, hogy keresztény körökben sem dívik szentnek akarni lenni. Úgy egyáltalán nem. Tehát ma, ha úgy komolyan belenézek a lelketekbe azt látom, hogy ez így egyáltalán nem inspirál benneteket. Na, hát ez ilyen… Valahogy ez, a letűnt korokkal együtt, el is tűnt Ez nem perspektíva nektek, ezt látom. Nem így van, Évi? Ilyen kérdést nem lehet feltenni! A kérdést visszavonom! Tessék? Aha! Az Évi a könnyebb utat választja. Azt mondja, hogy valahogy jól kéne meghalni és ... Jaj, jaj! Évi nagyon jót mondott, mert azt hangsúlyozza nekünk, hogy ahhoz, hogy az ember szent legyen ahhoz meg kell magának halni. És ez tényleg így van. Na! Igen. Szóval nem, ezt ne is... Egy pillanatra az volt, hogy láttalak, hogy úgy kicsit egyik lábatokról a másikra álltatok, mert ez a szent téma ez nem… nem fekszik annyira... Na mindegy. Tehát: a bosszúálló Isten. Most ezt hagyom is, és lépek a következőre.

Azt mondja, a következő: ezt tulajdonképpen, talán nevezhetjük még a hivatalnok egyfajta módosulásának. Úgy neveztem el, hogy “teljesítményváró” Isten. Aki akkor szeret, hogyha produkálok. És ha nem produkálok, nem szeret. Éppenséggel nem büntet, csak mondjuk az az anyuka, aki azt mondja, hogy ha ezt és ezt nem teszed meg, akkor nem foglak szeretni. Ez elég durva kijelentés, sokszor elhangzik, ugye azt mondják a pedagógia szakemberei, hogy szinte a legnagyobb ösztönző erővel a gyerekek nevelésében a szeretetmegvonásnak a félelme és a beígérése mutatkozik. Ezért nyilván a szülők, amikor az utolsó utáni csepp is ki ... vagy hogy? Mindegy, szóval eljutottak a végére a dolgoknak, akkor ez, még beválhat. Én megvonom tőled a szeretetemet. És ez ösztönösen is nagyon könnyen kialakítja, főleg a mai társadalomban, azt a képzetet, hogy az Isten is olyan, akinél egy pont után, ha nem teljesítek, nem fog szeretni. És persze, hogyha én egy törekvő, jóravaló valaki vagyok, akkor nyilván nem azt mondom, hogy hát egy minimumot szeretnék teljesíteni, hogy még éppen szeressen, hanem szeretnék nagyon sokat teljesíteni, hogy tényleg nagyon szeressen. És akkor összekapcsolódik a teljesítmény a szeretettel. Miközben, az Istennel kapcsolatban nem így van. Lásd azt a példabeszédet, amelyben az egy órát dolgozók is ugyan azt a jutalmat kapják. És az ember, az ottani emberek felháborodnak, mire Jézus azt mondja, hogy látom, téged zavar. Ez van benn a Szentírásban, nagyon, nagyon elgondolkoztató. Téged zavar, és bosszant az, hogy én jó vagyok. És tényleg így van. Azoknak, akiknek az Isten a szeretet, mit mondjak, teljesítmény alapján adja, azoknak az embereknek Jézusnak ez a példabeszéde valóban bosszantó, egyszerűen nem fér bele az istenképükbe, és ténylegesen nem fér bele. Most vasárnap töprengtem el ezen, egy nagyon érdekes teológiai bukfenc ez, az ószövetségi ember esetében, hogy ha! Az Isten akkor szeret, ha én megtartom a törvényt. Ugye, az ószövetségi ember világa. Akkor elképzelhető legalábbis elméletben, hogy valaki tényleg megtartja a törvényt. Az ószövetségi ember pontosan tudta, hogy mi a törvény, le volt írva szám szerint, ma is tudjuk hogy mennyi volt, jó, ehhez kapcsolódtak még szabályok, de a lényeg az, hogy pontosan tudták, mi a törvény, és ad abszurdum elképzelhető volt, főleg elég nagy önátadással, hogy valaki azt mondta, hogy én tényleg megtartom a törvényt. És akkor ez a farizeusnak a bűne, hogy képzeljétek el, hogy ez az ember még egy hajszállal többet is tesz. Mint ami a törvényben benne van. És ebben a pillanatban mi történik? Előnybe kerül az Istennel szemben. És ő diktál az Istennek. Mert akkor az ő kezében több van, mint az Istenében. S akkor azt mondhatja, hogy na én ezekre és ezekre az érdemeimre és ezekre és ezekre a teljesítményeimre való tekintettel meghatározom, hogy neked mit, és hogyan kell csinálnod. Nemde pont ez a magatartás mutatkozott meg a farizeusoknak Jézussal való állandó ellenkezésében. Hát nekik senki nem mondhatott többet annál, mint amit ők megéltek saját magukban, hogy tökéletesek. És ezért diktálhatnak az Istennek is. Ez egy nagyon furcsa dolog. Hogy miközben azt mondjuk, hogy az Isten a teljesítmény alapján szeret, akkor ezt a szeretetet soha nem tudjuk teljesen elérni, mert mindig lehetne még egy lapáttal rátenni. Azonban az ember elég ügyes ahhoz, hogy maga szabja meg a szinteket. És azt mondjuk, ez a gyóntatószékben is előjön, amikor valaki azt mondja, hogy hát, nekem igazából nem is nagyon van bűnöm… Hát, egy-két ilyen apróság, mint a többieknek, sokkal jobb vagyok, mint az átlag. Hát ezt könnyűszerrel elmondhatjuk, nem? Úgy nagyjából. Ez nem egy nagy teljesítmény. De abban a pillanatban, ahogy azt mondom, hogy számomra az etalon az átlag, és az átlagnál jobb vagyok, az Isten tőlem ne kérjen semmit. Tehát azon túl, hogy én még vasárnap is elmegyek templomba, sőt, még gyónok is, az Istennek semmilyen követelése nem lehet velem szemben. Mert teljesítem azt, amiért őneki szeretnie kell. Tehát ez egy nagyon, nagyon érdekes, kétirányú dolog. Az ember a teljesítményével nem csak kiérdemel valamit, hanem sakkban is tartja az Istent. Miközben ez az egész lehet, hogy egyáltalán nem tudatos.

Idehozok nektek példaként egy bácsit. A bácsit, akit úgy hívott mindenki, hogy imamalom. Van is, aki ismeri közületek. “Imamalom” bácsi a templom nyitásakor érkezik, és a templom zárásakor távozik, de csak azért, mert nem szeretne a templomban éjszakázni, különben nagyon szívesen ott maradna, vagy örülne annak, ha a pap is ott éjszakázna vele, hogy láthassa a pap is, hogy ő még mindig ott van a templomban, és ő meg… Ez egy élő ember! Nem fikció! … Tehát, “Imamalom” bácsi a következőt csinálja valamelyik budapesti templomban, hogy miután ő meghatározza, hogy mi az a teljesítmény, melyek azok a kritériumok, amelyek alapján ő kiérdemli az Isten mindenféle jóindulatát, ebből ő nem is hajlandó adni, tehát ő a szentmise alatt előszeretettel végez keresztutat. Nyilvánvaló, hogy a szentmiséhez képest a keresztút sokkal alázatosabb, sokkal lelkibb, és sokkal mélységesebb imádság, mert amíg mi mondjuk a föltámadás örömében leledzünk, ugye, kis naivul, addig ő mélységes bűnbánattal járul egyik stációtól a másikig, tökéletesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy mondjuk történik rajta kívül valami más is. Ezzel az emberrel egyszerűen nem lehet semmit kezdeni, sokan próbálták. Nem lehet, kihalásig fogja így járni a maga köreit a templomban, és tökéletes meggyőződéssel abban hogy ő egyszerűen a csúcs keresztény.

Ugye ez az a valaki, akihez elmegyek gyóntatni, s akkor a következőt mondja, hogy: jaj atya, én iszonyú lemaradásban vagyok. Hogyhogy lemaradásban van, hát egész nap semmit sem csinál, ki sem tud jönni a lakásból, tehát nehéz azt elképzelni - ez tíz éve tart -, hogy miben maradt le olyan nagyon. S akkor azt mondja, hogy hát én fogadalmat tettem az Istennek, hogy három teljes rózsafüzér, és huszonöt ilyen, és harminc olyan, és mindennap egy picit lecsúszom. És atya, először is ez alól oldozzon föl. De tudom, hogy a feloldozás persze csak akkor érvényes, ha bepótlom ezeket az imádságokat, mert ugye, benne van, hogy tegyük jóvá a mulasztásainkat. Na most, én itt teljesen lelkesen elmagyaráztam a dolgot, mert igazából a feloldozás nem is érvényes, tehát ez alól is kérek feloldozást, mert tulajdonképpen én érvénytelenül gyónok, és akkor emiatt egy plusz imát vállalok. Ezt most megfogadom az atya előtt, mert én egy jóravaló ember vagyok. Ezek persze, tényleg ugye a torzításai már ennek. De valóságos torzításai. Ott vannak benne(d) kicsiben, vagy lehet, hogy éppen ezért nem vagy ilyen, mert annyira követelőző volt benned ez az Istenkép, hogy már rég leraktad. Ugye, mondtam múltkor, hogy legyetek kritikusak magatokkal. Lehet, hogy épp azért vagy távol az Istentől, az élő Istentől, mert egy ilyen istenkép olyan követelőző benned, hogy mindig, amikor lépsz egyet az élő Isten felé, akkor ez az istenkép odaáll eléd, és még közelebb kerül, és erre te visszalépsz. S ez állandóan megakadályoz téged abban, hogy közel kerülj hozzá. Ezért nagyon fontos, hogy ezt föltérképezzük.

Na! De nem csak imamalom bácsi van, hanem mondjuk örökké szorgoskodó néni. Állandóan azzal kel föl, hogy “Hű! Már elkéstem!” És akkor veszettül rohan, az összes virágát meglocsolja, kezdi előlről, port töröl, mindezt vagy munkában, vagy karitászban, vagy tök mindegy, miben. De állandóan veszettül rohan, soha semmire nem ér rá. A főnököm szokta mondani, hogy ha valaki azt mondja nekem, hogy nem ér rá, akkor én azt szoktam neki mondani, hogy hát aki nem csinálja... Persze ez egy másik esetre érvényes, aki állandóan tologatja a dolgokat, de az állandóan lihegő nénink az tényleg nem ér rá soha semmire. És valami űzi őt belülről.

Na, tehát lehetne hozni ezeket. És, mondjuk, ha ilyen a nagypapád, nagymamád… Na például, ezt most mondom. Ez az, amitől hülyét szoktam kapni… Tehát, amikor mondjuk elmegyek egy családhoz és szeretnék egy jót beszélgetni. És akkor jó, az asszony főzi az ebédet, vagy vacsorát, vagy csinál szendvicset, ezt jól, nagyon jól teszi, ez ellen semmi kifogásom nincs. Ugye, megfőzte, végigment, hogy megvásárolta, megsütötte, iciri-piciri mindenki megette, és akkor az lenne bennem, hogy jó, akkor most üljünk le és beszélgessünk, tele a hasunk, ettünk, ittunk, meleg is van. És nem! Ő mosogatni megy. És jó, akkor mosogasson. De mosogat, aztán jó, ezt még megcsinálom, aztán bejövök... Meg tudok ettől őrülni! És olyan sok rendes asszony van ilyen. Túl rendes asszony. Azért, ez nagyon furcsa, hogy azért megyek, hogy vele is találkozzak. De ő állandóan, állandóan… És, akkor a végén, ezt nem értem, mikor a végén úgy búcsúzik el tőlem, hogy “olyan jó, hogy eljöttél, és tényleg olyan rég találkoztunk, és akkor, gyere máskor is!” De hát ő nem látott belőlem semmit, meg én se belőle. De el van mosogatva, meg volt főzve, leszaladt vásárolni a következő vendéghez, szóval ilyen…

Na! Jöjjön most a mese. Ez most egy két oldalas mese lesz. Tehát egy picit hosszabb lesz, de ez egy árnyaltabb mese és fantasztikus jó, éppen az árnyaltságával is, nem akartam kihagyni. És olyan hihetetlenül jól mutatja azt, hogy ez a teljesítményisten hogyan működik az emberben, ez az adok-kapok világ. Most egy kicsit csalok, mert eddig az összes mesét (?) mesék közül mondtam el nektek. Az úgy 40-50 km csak ide. Most kicsit messzebb megyünk, kárpát-ukrajnai népmesék, itt találtam ezt, a kötet címe: A vasorrú nincsbaba(?). Azt mondja, ez a szegény halászról szól: “Élt egyszer egy szegényember, valahol egy folyó mentén, ahol nap-nap mellett halászott, és soha sem tudott több halat fogni, mint ahány családtagja volt. És így minden nap csak egy hal jutott egyre-egyre.” (Már a bevezető is, szóval jó, mint egy nyitány az operában.) “Egy napon, amikor halászott, egy úriember jött hozzá és azt kérdezte tőle: Van-e hal? Hát uram, én ugyan folyamatosan halászom őket, de soha sem tudok többet fogni, mint ahány tagból áll a család. És így házi szükségre használjuk fel az összes halat. Tudod mit? Fogsz te majd még elég halat, ha nekem adod azt, amiről még nem tudsz. A halász gondolkozik, vakarja a fejét, hogy mi lehet vajon az, amiről még nem tud. Persze nem tudta, hogy a felesége másállapotban van. Rámondta, hogy legyen úgy, és aláírta magát az ördög kontraktusára. Mert az az úriember maga az ördög volt. Mikor elment az úr halászott tovább, és uramfia, annyi halat fogott, hogy alig bírta haza vinni. A felesége odavolt a bámulattól, és kérdi a férjét: Mi történt, lelkem, hogy ilyen szerencséd volt? Hát egy úriember jött oda hozzám, beszéli az ember, és azzal bíztatott, hogy sok halat fogok fogni, ha odaígérem neki azt, amiről még én sem tudok. S én elfogadtam az alkut, és aláírtam neki a kontraktust. Szent Isten!- kiáltott föl a felesége. Hát te nem tudtad, hogy én viselős vagyok! Bizonyosan azt az ártatlan lelket adtad oda annak az ördögnek, aki úri ruhában jelent meg előtted. Isten, Isten, mi lesz velünk? Nemsokára az asszonynak egy szép fia született, akit azonnal a paphoz vittek, hogy keresztelje meg." (Ugye, jön a mágikus szertartás. Mint a csipkerózsikában - hogy lehet elejét venni a varázslatnak.) “Elmondták a papnak az esetet, hogy ezt a gyereket az ördög így meg így elszerződte az apától még születése előtt, az okos lelkész bíztatta a szülőket, hogy ne féljenek az ördögtől, majd ő segít a dolgon. A gyermek azután szépen nőtt, iskolába járt, és mert igen jól tanult, a plébános tanácsára a szülők papnak adták. Mikor az első szentmisét mondta, az Úr szent testét és vérét az ájtatos híveknek bemutatta, a misénél segédkező plébános meghagyta neki, hogy azzal a szent kehellyel menjen mindaddig, míg meg nem találja azt az ördögöt, akinek őt az apja eladta. A fiatal pap fogta a szent kelyhet, és elindult azzal a nagyvilágba. Egy rengeteg erdőbe ért, ahol egy ősz öregember mohával benőtt kunyhójára akadt. Mikor meglátta a papot, mindjárt kérdezte tőle: - Hova igyekszik? - Én, felelte a pap, a poklok fele tartok, de vajon merre lehet oda jutni, bizony én azt nem tudom. - Csak ezen az ösvényen kell menni, keresztül a hegyen. De fönt, a két szikla között van egy zsivány, aki elállja minden utasnak az útját, és arra senki sem mehet keresztül, mert a zsivány minden utazót megöl. Azt tanácsolom, inkább fordulj vissza, fiam. De a pap erre nem volt hajlandó, hanem bizony folytatta útját tovább, és csakugyan találkozott a zsivánnyal, aki meg is támadta, és kimondta nyíltan, hogy mióta ő itt lakik élve nem ment itt el senki, tehát ő sem megy el. Aztán azt kérdezte a paptól: - Na, és te hová mész? - Én a pokolba megyek: az apám kontraktusa ott van, azt akarom kiváltani. Ezt hallva a zsivány ember ahelyett, hogy megölte volna a papot, tanácsot adott neki, hogy miként juthat oda, és hogyan fog ráismerni arra az ördögre. - De aztán kérdezze meg tőle, hogy milyen ágyat készítenek ott neki, mármint a zsiványnak. Aztán így folytatta a zsivány: - Semmi sincs ingyen. Mikor odaérsz, mindjárt elvisznek a legöregebb ördöghöz, aki kikérdez, hogy mi keresnivalód van itt, és megismered-e azt, akinél a te kontraktusod van? De válaszoljad: igen, én megismerem, csak jöjjön felém. Aztán te csak azt nézd, amelyik a harmadik sorban fog jönni, és nevetni fog rád. Akkor mutass rá a nevetőre! (Na, most alakul a helyzet.) Ezt az utasítást átvéve a zsivány elbocsájtotta a papot, aki elért a pokolba, és ott fogadtatása éppen úgy történt, ahogy neki azt a zsivány előre megmondta. Jött aztán az ördögök sora, az első sorban nem volt ott a keresett ördög, a másodikban sem, de jött a harmadik sor, és ott az utolsó ördög nevetve jött a pap elé, aki őt megismerte, és rámondta, hogy ez az, akinél az ő kontraktusa van. Akkor hamarosan átadták neki azt, amit az apja aláírt, és ezután távozni akart. Az oldalán megcsördült a kard. A papnak ez szokatlan volt, és visszaemlékezett a zsivány tanácsára, hogy nézné meg, milyen lesz az ő ágya a pokolban, ahol feküdni fog. Az ördögök a kérésére azonnal megmutatták neki, és kérték, hogy húzza ki a kardját és suhintson az ágy felé. A pap kihúzta a kardját, az ágy felé suhintott, de ott oly forróság volt, hogy a kard acélja egészen elolvadt, csak a markolata maradt a kezében. Azt is mondták a papnak, hogy már hét éve csinálják az ördögök a zsivány részére azt az ágyat! Aztán a pap dolgát végezve visszaindult és nemsokára elérte a zsivány tanyáját, aki már türelmetlenül várta őt, mert tudni vágyta, hogy milyen lesz neki a pokolban. A pap azután elbeszélte neki pokolbéli útját, megmutatta a kardját is, amellyel az ágy felé suhintott, és hogy a kardból mi maradt a suhintás után. A tolvaj nagyon megijedt és kérte a papot, adjon neki penitenciát. (Haha , ezt kell elkezdeni nagyon figyelni!) De a pap azt felelte a kérésére, hogy ő maga még nagyon fiatal, és nem tud penitenciát adni. Ekkor a zsivány kihozta paripa-lovát, hozott ki késeket, villákat, és szúróeszközöket, és arra kérte a papot, hogy kösse össze a kezeit erősen, kösse őt a ló farkához, és a kést, villát és egyéb szúrószerszámokat szúrja a testébe össze-vissza. Aztán üljön föl a lóra, és vágtatva vigye őt maga után, és ne gondoljon vele semmit, akárhogy fog lármázni, ordítani, csak arra legyen gondja, hogy amikor az utolsó lehelleténél lesz, akkor szálljon le a lóról, és adjon neki az Úr szentségéből. (Eszméletlen! Minden mindennel összefügg.) A fiatal pap ezt meg is tette, amint azt a zsivány megrendelte. Amikor fájdalomtól elkínozva utolsó perceit élte már a zsivány, akkor a pap leszállt a lóról, és átadta neki a szent kehelyből az utolsó szentséget. Mikor a zsivány ezt magához vette, azonnal egy fehér galamb repült ki belőle, és egyenesen az ég felé repült, mert a penitencia által üdvözült a zsidó lelke. A pap ezután folytatta útját, ismét elért az öregember lakásához, aki ezt kérdezte a paptól: (Még van egy slusz-poén.) - Nos hát, hogyan jártál fiam, hogy bocsátott át a zsivány? Mikor a pap elbeszélte útját és az ördög nevét megemlítette, a házat az ördögök azonnal szétbontották, és az öreg hamuvá lett. És eltávozott lelkét az ördögök magukkal vitték. (Az apjáról van szó.) A pap szerencsésen hazakerült, és otthon anyját, testvéreit ápolja még most is, ha meg nem halt.”

Na most, miért érdekes ez a történet? Mert mi váltotta meg ezt az embert? A penitencia! Tehát azt láttuk, hogy a népi lélek ezt már sokkal régebbről pontosan úgy fogta föl, hogy nem Jézus megváltása váltja meg az embert a bűnétől, hanem teljesítményt kell adni. És hogyha valaki nagyon bűnös, akkor ugyan hogyan válthatná meg magát, hogyan részesülhetne a megváltásban, úgy, hogy az ellenértékét megadja? És amennyire... Azért jó a mese, mert ilyen elképesztően brutális, nem? Hogy itt bele kell szúrni, lovon hurcolni, hogy fejezzék már be. Hogy tud valaki ilyet kitalálni? És közben, nem nehéz ezt kitalálni, mert a körülöttünk lévő sorsok ilyenek. És azok a sorsok, akik így szúrják magukat a maguk által elővett késekkel, azok nem mesebeli figurák. Az utcán nem mesebeli figurák vannak, de nagyon sok olyan valaki van aki azt gondolja, hogy a megváltásból azáltal részesül, hogy bűnhődik. Hogy megadja az elégtételt. A penitenciát lerója. Ez elképesztő, hogy valami, ami az egyház gyakorlatában, ebből a szempontból… Tulajdonképpen mi volna? Az, hogy Isten engem megváltott, “kiegyenlítette a számlát”. A megváltás ez. Már valaki “kiegyenlítette a számlát”. Nem kell nekem ezt megfizetni. Csak kapcsolódom ahhoz, hogy a számlát megfizette helyettem. És akkor az elégtétel az, hogy én ebből a plusz erőből, amit nyerek, teszek valami pluszt. Ez volna, mondjuk az elégtételnek a jelenkori értelme.

És ebből az lesz, hogy az illető, aki azt mondja, hogy egy éve nem gyóntam, súlyos bűnöm volt, vasárnaponként alkalomadtán nem mentem szentmisére. És akkor rákérdezek, hogy ez hányszor volt - nem kérdezek rá, de ha mondjuk rákérdeznék -, azt mondaná, hogy hát egy év alatt volt olyan negyvenkilencszer. És akkor ugye, mi volna az ő bűnbánatához hozzátartozó egészséges lelkületnek a megnyilatkozása: hogy a gyónás után el fog kezdeni vasárnap misére járni. Hát az egészet különben miért gyónta meg - az egész tök nyilvánvaló. De ő nem így gondolkozik. Hanem úgy gondolkozik, hogy ha majd én megadom neki a penitenciát, ő azt elvégzi, és ezzel a dolog egálba kerül. Ez ma is élő. És én egy bizonyos kortól kezdve nem is adok penitenciát. Azért hogy nehogy nekem valaki azt higgye, hogy ő ezzel letudta a dolgot. Pont az ellenkezője történik, az életén semmi változás nem következik be, a gyónásban nem történt semmi, még csak érintőlegesen sem jutottunk el az ő sebzettségéhez, ahol őneki tényleg a megváltásra való rászorultsága van, semmi! Hanem megerősítettük őt a penitenciával, hogy ez egy ilyen teljesítmény valami. És akkor... én iszonyúan szenvedek ettől, mert... nem, a felnőtteknek eleve nem adok penitenciát, kivéve akkor, hogyha nagyon kérik. Szóval, hogyha látom rajta, hogy tényleg nem nyugszik meg a lelke, szóval van ilyen.

Mondjuk, kimegy egy gyerek - ma gyóntattam, sokat, vagy két órát -, kijön egy gyerek, és hallom, mert ugye a gyerekek állnak sorba, és hallom ahogy csukja be az ajtót, és mondja: de már ez hogy nincs penitencia! Ez az egyetlen érintette meg az egészből, hogy nem kapott penitenciát. Tök jó, szóval... És amikor megpróbálok úgy csinálni, azt csinálni, (ezt mondtam nektek?) hogy mindenféle olyan penitenciákat adok, hogy valahogy érintse már meg őket. Hogy ez nem ilyen, hogy… Van az, hogy “szokott-e főzni?” (Meséltem ezt nektek?) Most ezt találtam ki. Jött két osztály, egymás után. (Mert én osztályokat gyóntatok! Ezért érdemes papnak menni!) Jönnek. Ugye, a leányokat megkérdezem, hogy mit szeretsz főzni? Akkor a héten főzzél ezt. A fiúk meg, a fiúk, hogyha bunyóznak, akkor négyütemű fekvőtámaszok vannak. Meg rendes fekvőtámaszok. Lányoknak a két bordás hasizom miatt fölüléseket szoktam adni. Olyan gyakorlatokat adok, hogy kicsit érintse már meg őket. Azt hiszem, mondtam már nektek, hogy… Hú! Nagyon…! Akkor azt adtam, hogy vasárnap a legszebb ruhájában menjen el, de sokáig álljon a tükör előtt, hogy tényleg nagyon szép-e, mert az Istenhez megy. Érintse meg őket az, hogy a penitencia az életükkel van összefüggésben. De ez rettentő nehéz, mert ez meg… (Ezt nem mondtam nektek még?) És akkor megint hallom, hogy csukódik az ajtó, még résnyire nyitva van, és “te mit kaptál?” Ugye, egy hónappal ezelőtt arról beszéltem nektek, hogy stopperrel mérték.Olimpia volt, akkor stopperrel gyóntak. Ki a győztes. Most vége az olimpiának: ki kapott dilisebb penitenciát. Okosabb gyerekeknek, már olyanoknak, akik olvasnak egyáltalán valamit, hogy akkor a kedvenc iródtól egy novella, vagy valami. Azért, mert azt mondtuk ugye, hogy felelős vagyok azért, hogy bennük mi alakul ki. És úgy tűnik, hogy nagyon sokféle kerülőúton kell ezt valahogy fölhozni bennük.

Vagy például egy másik. Hogy ne ez éljen bennük. Ugye, van egy osztály, alig bírok velük. Teljesen ki vagyok dögölve tőlük, mert olyan, hogy mondjuk egy percig csönd legyen, az egyszerűen lehetetlen. De, amikor dolgozatot irnak, akkor sincsenek csendben. Mert azt mondom, hogy nagydolgozat, hármastól kezdem, és csak lefelé haladok…, akkor erről beszélnek, szóval teljesen… Megfélemliteni sem lehet őket És akkor mondom nekik, hogy dolgozat, miegymás, akkor - ez szünet előtt volt - mondják, hogy: “Jaj, jaj, Ferenc atya, ne! Nagyon jók leszünk!” - tudod, ilyenkor a dedó, rögtön. Olyan jók lesztek! - akkor se hiszem el, ha letérdeltek előttem. De hogy lássátok, hogy ez nem egy ilyen adok-kapok, nem azért nem fogjuk most megírni a dolgozatot, mert én elhiszem, hogy ti jók lesztek. Nem. Egyszerűen megkértetek erre, és lássátok azt, hogy ha ti nagyon kértek engem valamire… (És el is mondták, hogy miért: mert, hogy más dolgozatuk is… vagy valami...) Nem, ez nem fegyver az én kezemben, vagy nem akarom annak használni. És akkor ettől teljesen kipurcantak. Ez hogy lehet?! És ők néztek rám, hogy ezt egyszerűen nem értik.

Vagy egy másik. Azoknál meg vetélkedőt csináltam az órán, és mondtam nekik, hogy én vagyok a zsűri, amit én mondok, az úgy van. (Hát azért muszáj.) Óriási vita, hogy ezt el lehet-e fogadni, vagy nem… Tehát, kérdeztem, hogy hányadik század. Mondták, hogy tizenhetedik, mondom tizennyolc, mire valaki jelentkezik, hogy az majdnem az, kétezer évet kellett átnézni… És akkor föllázadtak ellenem hárman, hogy ezen múlt az ő győzelmük, meg… És akkor, a következő órán beszélek nekik arról, hogy az ősegyházban is az volt, hogy bárkinek a véleményét meghallgatták. Nem az volt, hogy csak a pápa szava számított, hanem, mondjuk Pál apostol odaállt Péter apostol elé, és azt mondta, hogy lehet, hogy te vagy a kőszikla, akkor is hülyeséget csináltál. (Olvassátok el az apostolok cselekedeteit, az apostoli zsinat előzményeit!) És erre a Pál apostol szavára a Péter azt mondta, hogy igazad van, tényleg hülye voltam. Tehát, hogy ez létezik. És akkor mondom nekik, hogy most képzeljétek el, hogy ti múlt órán így fellázadtatok ellenem, és ezt megjegyzem, és aztán: “Na! Ti hárman! Gyertek csak ki felelni!” És az igazságérzetetek? “Na, most meglátjuk, hogy mit tudtok, és azért igazságos osztályzatot fogtok kapni.” Mondom, hogy nehogy azt higgyétek, hogy ez így működik, direkt nem hívlak ki benneteket. És erre így elkomolyodott az egyik lány, és kibukott belőle, hogy “de hát a többi tanár ezt nem így csinálja!” Így kifakadt belőle. És olyan, hát azt nem mondom, hogy jó volt hallani, de mondjuk abból a szempontból roppant érdekes volt, hogy egy katolikus iskolában a katolikus pedagógusok ösztönösen is belecsúsznak ezekbe a dolgokba. És aztán, mire valaki kimegy az iskolából… Ugye, voltak itt piaristák, patrónások, meg sok mindenféle egyebek és hallottam tőletek már sok mindent, hogy az érettségivel együtt úgy elment a kedvetek ettől az egésztől, hogy kész csoda, hogy most itt vagytok. Mert hogy a kettő hihetetlenül összekapcsolódik bennünk, és itt egy ösztönös tiltakozás ébred bennünk.

Sokkal többet akartam mondani. Jön a következő. Egészen durva dolog: “halálisten”. Tehát nem halott Isten, nem a tétlen isten, aki lehet, hogy van, de semmi közünk hozzá, hanem aki halált hoz. Nyilván nem kell sokat töprengenünk azon, hogy hogy alakulhat ki ez az istenkép. Mert hiszen mindnyájan, akik már gyászoltunk valakit, főleg aki kiskorában vesztett el valakit, abban könnyen kialakulhat, hogy az Isten halált hozó Isten. Hát attól pedig jobb nagyon messze lenni.

Na most, ennek persze vannak árnyaltabb változatai. Például az, hogyha mondjuk valaki megtudja azt - én szerintem nincsen ilyen család, most nagy családról beszélünk, magyar nagycsaládról, mondjuk dédszülőkig, ahol ne lett volna olyan gyerek, akit nem akartak -, hogy őt nem akarták. Jobb esetben, akit nem vártak. És az a tapasztalat, esetleg az a kifejezett megnyilatkozása a szülőknek, vagy nagyszülőknek, vagy kedves rokonoknak-  megdöbbentő történeteket tudnék mondani -, hogy mondjuk a szülők egy életen keresztül próbálják nem fölvilágosítani a gyereküket. Hogy őt aztán tényleg nem akarták, hogy őt majdhogynem a gólya hozta, de ők, ők… szóval a férj épp csak ránézett az asszonyra, és ő úgy született - tehát ezek a történetek. És akkor jön egy kedves valaki, aki elárulja a gyereknek – ugye, egy fél mondattal a lépcsőházban -, hogy “tudod-e hogy az anyád azon gondolkozott, hogy elvetet téged, de aztán nyertek a lottón, és mégis megtartott”. Mondjuk egy ilyen. Tényleg! A tapasztalatom az, hogy nem létezik ilyen nagy család, ahol ilyen ne történt volna. Kicsiben, vagy nagyban. És ennek az élménynek a nyomán is kialakul az, hogy engem a szüleim nem akartak. Az én életemre alapvetően nemet mondtak. Valamikor nemet mondtak rám. Aztán jó, éppen vagyok, de tulajdonképpen nem volna szabad lennem. Igazából ezt közvetítették. Hogy véletlen, hogy vagyok. Ugye, ez egy gyerek logikája szerint mit jelent: engem az Isten sem akart. Hát ha véletlen hogy vagyok, akkor ez Isten köreiből is kiesett. Nincs jogosultsága az én életemnek. És nyilván, egy olyan Istennel találkozni, aki nem akarta az én életemet, csak mondjuk megtűr...?! Mint, ahogy a szüleim ezt előbb-utóbb elfogadták, “jó, jó, hát fölneveltek, ha már éppen jöttem” alapon. És most mondhatjuk azt, hogy lehet, hogy ez a gyerek, akiről beszélünk, soha nem tudja meg. De mit gondoltok, ugye embrionális korszak… Erről beszéltem már, másfél hónappal ezelőtt. Hogy azok az érzések, amelyek hónapokon, éveken keresztül ott vannak a családban, mondjuk azok a nagyszülők - erről megint hosszan tudnék beszélni -, templomba járó nagyszülők hogyan mondják a gyerekeiknek, hogy “Meg akarjátok tartani a harmadikat is? Hát meg vagytok ti őrülve?! A ti helyzetetekben! Hát nem elég nektek az a kettő, a mai világban?” És ott ül minden vasárnap a templomban. Szerintetek - most már tudjuk a tapasztalatokat, sokat beszéltem erről - nem közvetítődik a gyerekek számára ez a kép, hogy a családból, lehet, hogy egy-két személy egyáltalán nem mondott igent az életére? Dehogynem közvetítődik. És kialakul az, hogy az Isten halált hoz. Nem csak halott, hanem nem akar engem. És ugye, valami ilyesmi, amit így fogalmazott meg valaki: Istennel találkozni és meghalni. Körülbelül. Ez egyet jelent: csak akkor tudom vele elképzelni a találkozást, ha abban a pillanatban meghalok.

S aztán, még egy valamit írtam ide… Jöjjön egy rövid mese. (Lehet, hogy valakinek az élete abból áll, hogy megpróbálja ezt a halált hozó Istent valahogy elkerülni. És megpróbál valahogy úgy lavírozni, hogy valahogy ne kelljen vele találkozni, ne kelljen vele szembesülni. Szerintem a halálnak az elutasítása, ami egy társadalmat jellemez ma, még erre is visszavezethető. Hogy nagyon sokan, természetszerűen, azzal az Istennel találkoznak… Mondjuk, akik legtöbbször pappal, meg az Isten szóval a temetőben találkoztak. A temetőben, ahol, a pap áhitatos arccal, adott esetben tökéletesen hiteltelen szavakkal arról beszél, hogy most akkor Isten akaratában megnyugodjunk, megnyugodva, Istenhez költözött testvérünkért imádkozunk, és hogy hát higgyétek el, hogy őneki már jó, nektek is jó, Isten nagyon szeret benneteket, igaz, hogy most bőgtök halomra, de nem baj, ez a szeretetnek a jele, és akkor kapunk egy-két ilyen dózist és akkor azt mondjuk, hogy ugye csak temetésre ne! Meg csak pap ne!

Nekem két olyan élményem volt, megrázó élményem, hogy hihetetlenül elutasították az Istent. Vagy akár engem. És az egyik egy haldokló volt. Mentem oda hozzá, a családtagok kérték azt, hogy vigyem el neki a betegek kenetét. És mentem, és azt mondták, hogy már eszméletlen, de nem volt eszméletlen. Hát volt, mondjuk huszonöt kiló, tehát eszméletlen, ahogy kinézett, az volt a csoda, hogy még élt. Szóval egyszerűen nem volt érthető, hogy hogy tud ilyen testben ilyen… És akkor, az elején odaálltam, és mondtam, hogy, ilyenkor úgy beszélek, mintha hallana, hogy jöttem azért, hogy imádkozzunk, és a betegek kenetét föladjuk. És akkor azt mondták, hogy NEM! Ez nem a megátalkodottságnak a jele. Talán azért nem, mert - talán merem azt mondani - jobban ismerem az embert annál, hogy egy ilyet a megátalkodottságra vezessek vissza, és ne az emberi sebzettségre. Itt, azt gondolom, hogy egy hihetetlen sebzettségről van szó. Aki lehet, hogy ebben a pillanatban azt élte meg, hogy na most aztán neki meg kell halni. Ugye, az ösztönös tiltakozás. Erről már szóltam, csak példaképpen, hogy engem papot csak akkor hívnak, ha már eszméletlen a beteg. Azért, hogy adjam föl a betegek szentségét, és hogy erősödjön meg. Hát ez teljesen abszurd. És ugye mit mondanak… Most is, kihívtak tíz nappal ezelőtt egy beteghez, aki azóta meg is halt. És azt kérték a gyerekei, ugye ez teljesen abszurd, hogy úgy adjam fel a betegek szentségét, hogy ne vegye észre. De ezt nem egyen kérték már tőlem. Sokan. Sokan, hogy próbáljam úgy csinálni. Ugye, mert jön a pap, akkor már meg kell halni. Most ha az ilyen hatással van, akkor amíg még - most mondjuk úgy - él, akkor van-e benne mersz találkozni az Istennel? Hát nem ugyanaz lesz a reakciója? Csak a helyzete nem annyira kiélezett. Hogy ezt, mondjuk így mutassa meg. (Hű, mi lesz velem holnap. A torkom.)

Mondom ezt a mesét, fél oldal: Az ember sorsa meg van határozva.

“Volt egy katona. Gyalog gyütt.

- Adjanak szállást, gyütt szabadságra! A gazda felesége sír, jajgat. - Éccakára.

-          - Nem adhatunk.

-          - Á, én elalszom akármilyen kis kuckóban is, sarokban, csak adjanak helyet.

Adtak neki helyet. És a gyerek meglett reggelre. És akkor úgy mondták, hogy ha ez a gyerek esküdni fog, nősülni, akkor nekem levelet írjanak, hogy én is gyűjjek a lagziba. Nevettek, hogy a katona azt mondta. Mégis egy papírra ráírták a nevit, möghagyta a címét. És mikor húsz év eltelt, akkor megnősült. No hát híjjuk lakodalomba a katonát is, aki itt volt, mikor meglett a baba. Írtak neki levelet, hát ű meg gyütt a lagzira, a katona. És mikor legnagyobb tánc vót az udvarba, akkor az a katona mondja az édesapának:

-          - Ha a vőlegény is táncolt a menyasszonnyal, adjon nekem szöget, meg két deszkát! Ne törődjön maga azzal, csak adjon nekem deszkát meg szöget!

Aztán elment a vőlegény, elment a menyasszony, elszaladt. Hova? Hát elment, hogy beugrik a kútba. Nem bírt beleugrani, mert le volt deszkázva. Na de mér akart beleugrani? Mér akart! Mer az Isten rendelte neki! Mer az a katona már akkor tudta, mikor megszületett, hogy avval hal meg a kútba, nyilván. Úgy hallottam, hogyha a kisgyerek megszületik a világra, mindjár’ az Isten megrendeli neki a halált is! Hogy milyen halállal fog meghalni.” - Akkor akarjunk vele találkozni!

Na mondom még. A következő, ezt említettétek is, úgy hívják, hogy az “erőtlen Isten”. A béna, tehetetlen, pipogya, öreg szakállas stb. Istenről beszélek. A tehetetlen, béna Isten. Nevetséges öreg. Ugye ehhez tartozik az, akiknek az istenképe olyan, hogy semmi másról nem beszélnek, hogy az Istenke, Jézuska, Istenke, Máriácska, Anyácska, Apácska… Ez tehát… Most, hogy néha így nézek rátok, egy-egy mosolyotokból, ahogy néztek rám, azt látom, hogy “nahát, ilyen nincs!” Pedig van. Olyan monológokat hallok néha, hogy ha nem hallanád, akkor tényleg nem gondolnád, hogy ilyen van. De, hogy valakinek az istenképe… Ugye, jó táptalaj erre az, hogy hát volt a “kis Jézus”. (Ténylegesen pici volt.) És akkor számára az Isten mindig valamilyen teljesen tehetetlen, ügyefogyott valami. Mondjuk, jelenleg a magyar katolikus egyház szerintetek hasonlít-e egy picit egy tehetetlen, ügyefogyott, szerencsétlen, béna és egyéb valamire? Szerintem igen. Költői kérdés, meg is válaszoltam, bár a költői kérdést nem szokták megválaszolni, ezt most megválaszolom. Azért merem mondani, mert rajtam van az egyház ruhája. Hát ki mondja, ha nem én? Nem? Tehát ez a képünk a saját egyházunkról. Ugye, jó főnököm van, mert sok szempontból jó főnököm van, de… Nagyon sok dologban tökéletesen egyetértünk. Múltkor vagy másfél órát reggeliztünk, mert arról beszéltünk egymást megerősítve, hogy a rendszerváltáskor milyen hihetetlen lehetőséget hagyott ki a magyar katolikus egyház. Hogy egy olyan labdát dobtak fel nekünk, amit… Tényleg! Szóval ütő is volt a kezünkben, minden, és semmi. Leesett, elgurult!

Múltkor meghívtak, hogy tartsak papoknak előadást - huszonvalahány papnak. (Ezt meséltem egyszer, de ez egy másik történet benne.) Mindegyik atya idősebb volt nálam. A bevezető a következő volt - ez volt a lelki bevezetés -, hogy ... szóval mondja ez az atya, aki bevezette: “most, hogy halottak napja közeleg, mi mást tudnék mondani - nagyon szép -, mint egy volt püspöknek, aki x éve halt meg, az utolsó beszédjét. Amit már úgy, tudván, hogy halálos beteg mondott. Ez oly gyönyörű.” És akkor az egész beszéd arról szólt, hogy “mi, akik hihetetlen áldozatok árán, és vállt-vállnak vetve, mindenféle boldogság nélkül, tesszük a dolgunkat, kötelességünket, mi, akik semmiféle sikert nem tudunk fölmutatni, de hűségesen kitartunk, mi, akik ebben az átkozott világban…” Na, szóval egy ilyen beszéd. Halála előtt. És hogy, “nem az számit, hogy sikertelenek vagyunk, hanem a kitartás...” És erre úgy fölment megint a pulzusom, hogy azzal kezdtem a beszédet, hogy márpedig akkor én most arról szeretnék beszélni, hogy hogyan lehetnénk egy kicsit jobbak. Amennyiben ez rajtunk múlik. Merthogy nekem annyira elegem van, hogy arról beszélünk, hogy hát bizony ez az elmúlt ötven év. Azért nem tudunk mi még mindig semmit sem csinálni, mert az annyira tönkretett bennünket. Ugye, hányan jöttek oda hozzám azzal, hogy atya, nem szeretünk már misére menni. Mert kiáll a pap, és tíz percből nyolcat arról beszél, hogy “az üldöztetés, idején, amikor...” Jó, tudjátok, hogy milyen - hogy mondjam - tisztelettel vagyok ezek iránt az emberek iránt, meg személyes ismeretségek, meg... Most nem erre reagáltam. Hanem arra, hogy nem hiszem, hogy ha bennünk egy “életrevaló, leleményes, a szeretettől fantáziadús, pirospozsgás” Isten létezne, akkor ez az egyház ilyen lenne. Ez lehetetlen.

Egy másik fiatal pap barátommal beszélgettem. arról beszéltünk, hogy ha mi nem papok lennénk, hanem vállalkozók, akkor már régen a huszonötödik következő utat járnánk, mert kiderült volna már régen, hogy ezt így nem lehet csinálni, ahogy csináljuk. Tehát, ahogy az élet benneteket rászorít arra, hogy bizonyos dolgokat nem lehet úgy csinálni, ahogy eddig csináltátok, mert nem jön a lé. És akkor meg nem tudtok élni. Tehát, hogy az élet-halál kérdés, hogy valami élet legyen bennetek, az élet-halál kérdés. És hogy az egyház tud úgy működni, hogy ilyen halálos tendenciák mennek, és nem tudunk belőle kijönni. Egyszerűen őrületes, hogy nem tudunk. Tényleg őrületes. Szóval ezért van az, hogy józan, jólelkű papok teljesen meg tudnak… Vagy elszállnak, vagy valami… Na, ez most nem ilyen belterjes beszédnek szántam, csak kössük össze az egyházképünket, meg egyáltalán ezt a nagyobb dolgot azzal, ami esetleg a lelkünkben él.

Ugye, ezt már idézgettem nektek, hogy az az Isten, akit ténylegesen lehet sakkban tartani…? Akiről Heine azt mondta, hogy az Istennek az a dolga, hogy megbocsásson, és az ember diktál neki. Erre jöjjön a mese, és akkor befejezem. Hát igen, ezek két-három-négy soros mesék, arról a világról, ahol az Isten világa inkább, az egész teljesen nevetséges és irreális. Azt mondja az egyik: A légy teremtése. “Bátyai lelkek figyelmezzetek...!” (Egy nagyon érdekes könyv, utánaolvastam most, fú! Érdemes, érdemes, na!) “A Jóisten befejezte a teremtést. Kinézett a mennyország ablakán. Ha, észrevette, hogy a keze poros. Összeverte a tenyerét, és azt mondta: legyetek! Így lettek a legyek. Szent Anna zsákban tartja a legyeket, és Anna napkor kiengedi, akkor van ilyenkor nagyon sok légy. A kisangyalok is összeverték a tenyerüket, de ebből csak a szúnyogok lettek.” A másik csak tizennyolc éven felülieknek, nem az új utak keresése nevében. Azt mondja: “Az asszony a kutya farkából lett.” Bátyai mese. Elmondja: Pál Ferenc. “A Biblia szerint, amikor Isten megteremtette Ádámot látta, hogy ha Ádám egyedül marad, akkor megöli az unalom. Ezért hát mély álmot bocsájtott Ádámra, és kivette Ádám oldalbordáját. A kezében tartotta. Ni, arra talált jönni egy kutya, és kikapta Isten kezéből az oldalbordát. Isten az oldalborda után kapott, de véletlenül nem az oldalbordát kapta el, hanem a kutya farkát. Ahogy a kutya erőlködött, kiszakadt a farka, és az Isten kezében maradt. Most már az isten kénytelen volt” (ugye kulcsszó: kénytelen volt) “a kutya farkából megteremteni Évát. Mer’ a kutya az oldalbordával elfutott.” (És most jön a népi tanulság. Mer eddig csak az Istenről volt szó, meg az ő világáról, most leszállunk a mennyből a földre.) “Hát ezért ugat az asszony úgy, mint a kutya, mert a kutya farkából lett teremtve.” Aludjatok jól... Ez nem volt szép, ugye? Á, nem is azért olvastam. Igaz se volt, csak...

Köszönöm a figyelmeteket. Már csak egyetlen istenkép maradt, de azt már nem ma.

Azon dolgozunk, hogy embertársaink testi-lelki jóllétét elősegítsük. Hogy önmagukhoz és embertársaikhoz fűződő kapcsolataik pozitív irányban fejlődjenek. Személyiségük minél teljesebben kibontakozzon, életük kiteljesedjen. Legyél részese Te is ennek a munkának!

Támogasd a pálferis közösséget!

Isten hozott benneteket! Sajnos eléggé ramaty állapotban van a hangom. Ez amiatt valószínű, mert szombaton tartottam egy lelki napot, és rengeteget beszéltem, és aztán vasárnap sem tudtam nagyon pihenni, és aztán… Szóval eljutottunk mostanáig és ma pedig, tudjátok egy ilyen állandó, egész napos beszédes napom van, úgyhogy egy picit tartok attól, hogy teljesen elmegy majd a hangom. Jó lenne egy helyet találni a segítségetekkel, ahova be tudunk úgy férni, hogy, le tudjatok ülni és ne, ne legyen ez baj. Hogy ne kelljen egy plusz terhet viselni. A “Hit gyülekezetét” ajánlották, ennek az az apropója, hogy egyszer, mivel, valóban följelentettek a bíboros úrnál - most kihúzom magam, azért nem sok papot jelentettek még föl – azzal, hogy a Hit gyülekezetének vagyok beépített embere a katolikus egyházban, és tartsa rajtam a szemét. Hát nem tudom, nem nagyon érzem magamon az ő szemét, de azért jól alszom, és nem vagyok beépített ember.

Na! Emlékszem, hogy ott, ott tartottunk, hogy beszéltem nektek a bosszúálló Istenről. És, ugye azt hangsúlyoztam, hogy ez roppantul fontos azért, mert nem nagyon találkoztam olyan emberrel, akiben kisebb-nagyobb mértékben ez ne lett volna jelen, és azzal indoklom ezt a kijelentésemet, hogy a lelkünk mélyrétegei, azok egyetemesek. A kultúránkban hihetetlen módon megjelenik - gondoljunk csak az ószövetségi istenképre, meg arra, hogy az egyház igehirdetésében az Isten nagyon sok esetben megjelent -, hogy az Isten bosszúálló Isten. Tehát lehetséges, hogy a mi egyéni élményeink, szüleink, nagyszüleink, bennünket szerető emberek nem közvetítettek ilyen örökséget nekünk, ezzel együtt a lelkünkben ez benne van. És ezt emiatt nem tudjuk kikerülni. Mert hiszen, ugye erről volt szó, nem csak az egyéni dolgok, hanem a kollektív dolgok is beépülnek a lelkünkbe.

Most még egy nagyon tipikus történetet hadd mondjak el, mert azt hiszem, hogy ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ez annyira hihetetlenül fontos, hogy felismerjük magunkban ennek az istenképnek a negatív erejét. Mondjuk, egy tipikusnak mondható történet ahogy egy asszony, aki, hát szívvel-lélekkel dolgozik az egyházért, meg az egyháznak, de ez az asszony soha nem házasodott meg. És akkor elmondja az élettörténetét, hogy mi van e mögött. Mert nagyon szívesen gondolnánk azt, hogy mondjuk úgy van ez, hogy aki nem házasodott meg, és szívvel-lélekkel dolgozik az egyháznak, az úgy, ahogy van számunkra példa vagy érték. És bizony, mondjuk az ilyen életek mögött - egy picit most gondolok akár papokra is - nagyon sok minden van. Nem véletlen, hogy Jézus azt mondja, hogy mondjuk a nőtlenség követelményét, azt sokan gyerekkoruktól kezdve ennek a teljesítésre való képességüket hozzák. Bizony, bizony néha az az érzésem, hogy mondjuk a papi nőtlenséggel azok birkóznak meg a legjobban, akik erre teljesen alkalmatlanok volnának. És ez megint csak nem éppen a legjobb üzenethordozó, akárki felé. De most nem erről akarok beszélni, hanem arról az asszonyról, aki adott esetben mintaértékű - egyházunkban, valójában azonban az élettörténete nagyon sok mindenről árulkodik, mondjuk a bosszúálló Istenről is. És arról, hogy a bosszúálló Isten képe hogyan sarkallja az embert az önbüntetésre. Ugye, mondjuk, az asszonynak ez az élettörténete: egy nagyon szigorú, és nagyon komolyan vallásos apuka neveli, az anyukája pedig egy beteges, gyönge alkatú valaki, aki nem túl nagy hatással tud - éppen ezért - lenni a kislányára, viszont az apuka megmondja mindenről kő keményen, hogy hogy van, egyfajta katonás rendet tart ebben a családban úgy, ahogy mondjuk a háború előtt született édesapák közül sokan. És akkor az édesanya hamar meghal, az édesapa még keményebbre fogja a szíjakat, meg a korbácsot is, akár nem csak képletes értelemben, és akkor ennek a lánynak mondjuk az életében egyetlen egyszer kel föl a nap. Ez pedig az, amikor találkozik egy fiúval. S a fiú természetesen szerelmet vall neki, és ő úgy érzi, hogy ez az egyetlen esélye vagy lehetősége, hogy a fiún keresztül valamit megéljen vagy valamit megtaláljon. És ő, persze, mint ahogy ezek az ifjú hölgyek általában, a házasságról álmodozik. És még inkább erről álmodozik akkor, amikor kisbabát kezd várni, azonban az a fiú, aki megismerte ettől a pillanattól kezdve a legkevésbé sem álmodozik a házasságról, és mondjuk otthagyja őt. És akkor ez egy iszonyatos helyzet, mit kezdjen ezzel a családi háttérrel, a kisbabájával, az apukával aki elé természetesen képtelen odaállni ezzel a helyzettel, és akkor elveteti a babáját. És ettől a pillanattól kezdve az élete egy meghatározott úton halad, amit már a szülei és a környezete elég jól kialakított, de ami azért vált hihetetlenül veszélyessé, és önpusztítóvá, mert a bűn, amit elkövetett és amit nyilvánvalóan nem lehet meg nem történtté tenni, ez őt egy folytonos önbüntetésre, és egy folytonos, látszólag Istentől jövő bosszúállásra és bűnhődésre készteti. És ez az asszony, aki mondjuk ott takarít a templomainkban, vagy a karitászt vezeti, vagy tök mindegy, hogy mit, nem ismerjük az életét csak esetleg sejtjük, vagy csak páran tudják, ő hord magában egy végtelenül mélységes sebet. És hogyha gondolja is azt a fejében, hogy az Isten jóságos és szerető, ezt a szívében egyáltalán nem ilyennek tapasztalja. És hogyha úgy igazán megkérdeznénk, hogy kicsoda ő, vagy hogy is éli az életét akkor azt kellene látnunk, hogy ő arról beszélne, hogy ő egy életen keresztül vezekel. Hogy tulajdonképpen a bűne miatt őneki nincs is joga élni. És ezért egyetlen módon kerülheti el valamiképpen ennek a büntető Istennek a haragját, hogy legalább ő maga egy életen keresztül levezekli ezt a bűnt. Ezt nagyon sok esetben tapasztalom, hogy hiába történik meg a föloldozás, az embereket ez szinte egyáltalán nem érinti meg. Azok a belső meghatározottságok azonban, amelyek összekapcsolódnak benne a bűnnel, az erkölccsel, a jóval és a rosszal, sokkal inkább és sokkal alapvetőbbek. Hiába jár, mondjuk jó keresztény módjára, ez az asszony havonta vagy hetente gyónni, az nem sokat számít neki. Nem tudja az életét jobban élni, szinte a legtöbb, amit ki tud ebből az életből hozni, az az, hogy egy ilyen állandó, bár leplezett önostorozással legalább mások javára van. De úgy különösebben azt nem látjuk rajta, hogy örülne az életnek, vagy élvezné az életet, és ezért bármi is, amit közvetít, mindenképpen torzó. Mindenképpen a jóval rosszat is közvetít. Valami olyasmit, amit persze nem akarna közvetíteni. De mintha, ha vele találkozunk, azt mondjuk, hogy hát ez, ez volna a kereszténység csúcsa? Valami ilyesmi? És hogy ha mi tényleg az életünket odaszánnánk az Istennek, akkor valami ilyesmivé kéne válnunk? És persze, hogy nem. S a nagyon-nagyon elkeserítő az, hogy azt látom, hogy az ilyen szempontból szinte megszentült keresztényeknek nagyon nagy többsége valamiképpen a sebzettségéből lesz kereszténnyé.

Ennek természetesen megvan a pozitív vetülete is. Mert legalább abból a sebből, amiből vérzik, abból a sebből ő szentté lesz. Mert az ilyen emberek lehetnek szentek. Az egyház előszeretettel, mondjuk így, hogy avatta szentté ezeket az embereket kétezer év történelme során. Ez annyira eleven dolog volt, hogy már az ősegyházban az első században és a második században kiéleződött az a kérdés, hogy szentté avathatunk-e olyan valakit, aki elébe megy a vértanúságnak. Tehát olyas valakit, akit egyáltalán nem az élet hoz olyan helyzetbe, hogy tanúságot tegyen a hitéről, hanem mondjuk ő maga jelentkezett a római valamilyen bíróságon, és elmondta, hogy ő márpedig keresztény, és szinte elébe ment ennek. Mert már ott is voltak olyanok, akik nagyon… hogy mondjam, talán nem sértő ez, de kissé betegen értelmezték az önátadást, vagy a vértanúságot. És akkor az egyház már a második században azt mondta, hogy nem! Hogy ezek az emberek nem vértanúk. Megrázó lehet azért! Azt hiszem, hogy a dolog azért nem éleződött ki, mert ki a csuda tudja ezt utólag. Vagy hogy derül erre fény? Esetleg egy-ketten tudják a környezetükből, de mondjuk ez nem olyan látványos. De az egyház azt mondta, hogy ezek nem vértanúk. Mert valami olyan motiváció késztette őket, amely nem az Istentől származik. Mondjuk, közvetett módon láthatjuk azt, hogy, hogy bár embereket még szentté is avathat az egyház, azért, mert a sebzettségüket tudták úgy megélni, hogy az a sebzettséget nem orvosolta, és ebből a sebzettségből a maximumot hozta ki. Ez lehetséges. De érdekes módon lehetséges az, hogy az ember meggyógyuljon, de szent legyen. És tulajdonképpen van egy választási lehetősége mindnyájunknak. Mégpedig az, hogy egy ponton még szentek akarjunk lenni, vagy egészséges szentek. Tehát, hogy akarjunk-e gyógyulni is. És ezzel a többlet felelősséggel, ezzel a többlet élettel, ezzel e többlet kihívással szeretnénk-e szentek lenni, vagy pedig megállunk valahol. Ebből a szempontból, ez az Isten irgalma. Hogy akármilyen sebzett is az ember, lehet szent. Ez lehetséges. Csak az nagyon nagy kérdés, hogy ki tanít meg bennünket az életre. Ha bennünket nagyon sebzett szentek tanítanak, akkor lehet, hogy a sebzettségüket is követendőnek fogjuk tartani. Ez tehát egy nagyon, nagyon kényes kérdés. Ezért, bár erről már beszéltem, itt-ott utaltam erre, hogy a szentekkel kapcsolatban is legyünk nagyon kritikusak. Jelent meg egy nagyon jó könyv, ebből a szempontból: “A lelki élet lélektanához”. És ott arról beszél a szerző - lehet még ebből ma is szerezni, lehet ha valaki nagyon akarja, csak mondjuk nem úgy, hogy berobbansz a könyvesboltba és lehet kapni -, hogy az egyes lelki alkatok, nyilván, magukon hordozzák a sebzettséget, mert nem teljesek, sebzettek, valamilyen jellegűek, a jellegnek megfelelő torzítással és betegséggel, és hogy mégis szentek lehettek. De a szerző indirekt módon nagyon jól felhívja a figyelmünket arra, hogy egyfelől lehetőség szentté lenni a sebzettséggel együtt, másfelől azonban egy óriási felkiáltó jel, hogy nehogy pont azt tartsuk a szentség jelének, ami éppen a betegsége. Mert nagyon könnyen alakítjuk, ugye, saját képünkre és hasonlatosságunkra a szenteket is. S a szentek, ahogy a szent voltukban szentek lettek, a sebzettségükben is annyira tudnak túlzók lenni. És mi, nagyon könnyen, nem a jó értelemben vett túlzásaikat vesszük át, hanem a sebzettségből fakadó túlzásaikat. Nekem mindig egy ilyen állandóan eszembe jutó példa, Kapisztrán Szent János, aki a heréit tüzes vassal sütögette. Ugye, így volt. Most azt gondolom, hogy ez túlzás. Most így finoman fogalmazok... Nem nagyon buzdítanálak benneteket erre, a lányokat hiába is, de a férfiembereket se, mert azt gondolom, hogy ez az ő sebzettségének a túlzása volt.

Na! Talán, talán ez most egy picit kitérő volt. Vagy nagyon? Nagyon! De lehet, hogy azt mondjátok most, hogy ez az én negatív szemléletem... Ezt tapasztalom egyébként, hogy keresztény körökben sem dívik szentnek akarni lenni. Úgy egyáltalán nem. Tehát ma, ha úgy komolyan belenézek a lelketekbe azt látom, hogy ez így egyáltalán nem inspirál benneteket. Na, hát ez ilyen… Valahogy ez, a letűnt korokkal együtt, el is tűnt Ez nem perspektíva nektek, ezt látom. Nem így van, Évi? Ilyen kérdést nem lehet feltenni! A kérdést visszavonom! Tessék? Aha! Az Évi a könnyebb utat választja. Azt mondja, hogy valahogy jól kéne meghalni és ... Jaj, jaj! Évi nagyon jót mondott, mert azt hangsúlyozza nekünk, hogy ahhoz, hogy az ember szent legyen ahhoz meg kell magának halni. És ez tényleg így van. Na! Igen. Szóval nem, ezt ne is... Egy pillanatra az volt, hogy láttalak, hogy úgy kicsit egyik lábatokról a másikra álltatok, mert ez a szent téma ez nem… nem fekszik annyira... Na mindegy. Tehát: a bosszúálló Isten. Most ezt hagyom is, és lépek a következőre.

Azt mondja, a következő: ezt tulajdonképpen, talán nevezhetjük még a hivatalnok egyfajta módosulásának. Úgy neveztem el, hogy “teljesítményváró” Isten. Aki akkor szeret, hogyha produkálok. És ha nem produkálok, nem szeret. Éppenséggel nem büntet, csak mondjuk az az anyuka, aki azt mondja, hogy ha ezt és ezt nem teszed meg, akkor nem foglak szeretni. Ez elég durva kijelentés, sokszor elhangzik, ugye azt mondják a pedagógia szakemberei, hogy szinte a legnagyobb ösztönző erővel a gyerekek nevelésében a szeretetmegvonásnak a félelme és a beígérése mutatkozik. Ezért nyilván a szülők, amikor az utolsó utáni csepp is ki ... vagy hogy? Mindegy, szóval eljutottak a végére a dolgoknak, akkor ez, még beválhat. Én megvonom tőled a szeretetemet. És ez ösztönösen is nagyon könnyen kialakítja, főleg a mai társadalomban, azt a képzetet, hogy az Isten is olyan, akinél egy pont után, ha nem teljesítek, nem fog szeretni. És persze, hogyha én egy törekvő, jóravaló valaki vagyok, akkor nyilván nem azt mondom, hogy hát egy minimumot szeretnék teljesíteni, hogy még éppen szeressen, hanem szeretnék nagyon sokat teljesíteni, hogy tényleg nagyon szeressen. És akkor összekapcsolódik a teljesítmény a szeretettel. Miközben, az Istennel kapcsolatban nem így van. Lásd azt a példabeszédet, amelyben az egy órát dolgozók is ugyan azt a jutalmat kapják. És az ember, az ottani emberek felháborodnak, mire Jézus azt mondja, hogy látom, téged zavar. Ez van benn a Szentírásban, nagyon, nagyon elgondolkoztató. Téged zavar, és bosszant az, hogy én jó vagyok. És tényleg így van. Azoknak, akiknek az Isten a szeretet, mit mondjak, teljesítmény alapján adja, azoknak az embereknek Jézusnak ez a példabeszéde valóban bosszantó, egyszerűen nem fér bele az istenképükbe, és ténylegesen nem fér bele. Most vasárnap töprengtem el ezen, egy nagyon érdekes teológiai bukfenc ez, az ószövetségi ember esetében, hogy ha! Az Isten akkor szeret, ha én megtartom a törvényt. Ugye, az ószövetségi ember világa. Akkor elképzelhető legalábbis elméletben, hogy valaki tényleg megtartja a törvényt. Az ószövetségi ember pontosan tudta, hogy mi a törvény, le volt írva szám szerint, ma is tudjuk hogy mennyi volt, jó, ehhez kapcsolódtak még szabályok, de a lényeg az, hogy pontosan tudták, mi a törvény, és ad abszurdum elképzelhető volt, főleg elég nagy önátadással, hogy valaki azt mondta, hogy én tényleg megtartom a törvényt. És akkor ez a farizeusnak a bűne, hogy képzeljétek el, hogy ez az ember még egy hajszállal többet is tesz. Mint ami a törvényben benne van. És ebben a pillanatban mi történik? Előnybe kerül az Istennel szemben. És ő diktál az Istennek. Mert akkor az ő kezében több van, mint az Istenében. S akkor azt mondhatja, hogy na én ezekre és ezekre az érdemeimre és ezekre és ezekre a teljesítményeimre való tekintettel meghatározom, hogy neked mit, és hogyan kell csinálnod. Nemde pont ez a magatartás mutatkozott meg a farizeusoknak Jézussal való állandó ellenkezésében. Hát nekik senki nem mondhatott többet annál, mint amit ők megéltek saját magukban, hogy tökéletesek. És ezért diktálhatnak az Istennek is. Ez egy nagyon furcsa dolog. Hogy miközben azt mondjuk, hogy az Isten a teljesítmény alapján szeret, akkor ezt a szeretetet soha nem tudjuk teljesen elérni, mert mindig lehetne még egy lapáttal rátenni. Azonban az ember elég ügyes ahhoz, hogy maga szabja meg a szinteket. És azt mondjuk, ez a gyóntatószékben is előjön, amikor valaki azt mondja, hogy hát, nekem igazából nem is nagyon van bűnöm… Hát, egy-két ilyen apróság, mint a többieknek, sokkal jobb vagyok, mint az átlag. Hát ezt könnyűszerrel elmondhatjuk, nem? Úgy nagyjából. Ez nem egy nagy teljesítmény. De abban a pillanatban, ahogy azt mondom, hogy számomra az etalon az átlag, és az átlagnál jobb vagyok, az Isten tőlem ne kérjen semmit. Tehát azon túl, hogy én még vasárnap is elmegyek templomba, sőt, még gyónok is, az Istennek semmilyen követelése nem lehet velem szemben. Mert teljesítem azt, amiért őneki szeretnie kell. Tehát ez egy nagyon, nagyon érdekes, kétirányú dolog. Az ember a teljesítményével nem csak kiérdemel valamit, hanem sakkban is tartja az Istent. Miközben ez az egész lehet, hogy egyáltalán nem tudatos.

Idehozok nektek példaként egy bácsit. A bácsit, akit úgy hívott mindenki, hogy imamalom. Van is, aki ismeri közületek. “Imamalom” bácsi a templom nyitásakor érkezik, és a templom zárásakor távozik, de csak azért, mert nem szeretne a templomban éjszakázni, különben nagyon szívesen ott maradna, vagy örülne annak, ha a pap is ott éjszakázna vele, hogy láthassa a pap is, hogy ő még mindig ott van a templomban, és ő meg… Ez egy élő ember! Nem fikció! … Tehát, “Imamalom” bácsi a következőt csinálja valamelyik budapesti templomban, hogy miután ő meghatározza, hogy mi az a teljesítmény, melyek azok a kritériumok, amelyek alapján ő kiérdemli az Isten mindenféle jóindulatát, ebből ő nem is hajlandó adni, tehát ő a szentmise alatt előszeretettel végez keresztutat. Nyilvánvaló, hogy a szentmiséhez képest a keresztút sokkal alázatosabb, sokkal lelkibb, és sokkal mélységesebb imádság, mert amíg mi mondjuk a föltámadás örömében leledzünk, ugye, kis naivul, addig ő mélységes bűnbánattal járul egyik stációtól a másikig, tökéletesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy mondjuk történik rajta kívül valami más is. Ezzel az emberrel egyszerűen nem lehet semmit kezdeni, sokan próbálták. Nem lehet, kihalásig fogja így járni a maga köreit a templomban, és tökéletes meggyőződéssel abban hogy ő egyszerűen a csúcs keresztény.

Ugye ez az a valaki, akihez elmegyek gyóntatni, s akkor a következőt mondja, hogy: jaj atya, én iszonyú lemaradásban vagyok. Hogyhogy lemaradásban van, hát egész nap semmit sem csinál, ki sem tud jönni a lakásból, tehát nehéz azt elképzelni - ez tíz éve tart -, hogy miben maradt le olyan nagyon. S akkor azt mondja, hogy hát én fogadalmat tettem az Istennek, hogy három teljes rózsafüzér, és huszonöt ilyen, és harminc olyan, és mindennap egy picit lecsúszom. És atya, először is ez alól oldozzon föl. De tudom, hogy a feloldozás persze csak akkor érvényes, ha bepótlom ezeket az imádságokat, mert ugye, benne van, hogy tegyük jóvá a mulasztásainkat. Na most, én itt teljesen lelkesen elmagyaráztam a dolgot, mert igazából a feloldozás nem is érvényes, tehát ez alól is kérek feloldozást, mert tulajdonképpen én érvénytelenül gyónok, és akkor emiatt egy plusz imát vállalok. Ezt most megfogadom az atya előtt, mert én egy jóravaló ember vagyok. Ezek persze, tényleg ugye a torzításai már ennek. De valóságos torzításai. Ott vannak benne(d) kicsiben, vagy lehet, hogy éppen ezért nem vagy ilyen, mert annyira követelőző volt benned ez az Istenkép, hogy már rég leraktad. Ugye, mondtam múltkor, hogy legyetek kritikusak magatokkal. Lehet, hogy épp azért vagy távol az Istentől, az élő Istentől, mert egy ilyen istenkép olyan követelőző benned, hogy mindig, amikor lépsz egyet az élő Isten felé, akkor ez az istenkép odaáll eléd, és még közelebb kerül, és erre te visszalépsz. S ez állandóan megakadályoz téged abban, hogy közel kerülj hozzá. Ezért nagyon fontos, hogy ezt föltérképezzük.

Na! De nem csak imamalom bácsi van, hanem mondjuk örökké szorgoskodó néni. Állandóan azzal kel föl, hogy “Hű! Már elkéstem!” És akkor veszettül rohan, az összes virágát meglocsolja, kezdi előlről, port töröl, mindezt vagy munkában, vagy karitászban, vagy tök mindegy, miben. De állandóan veszettül rohan, soha semmire nem ér rá. A főnököm szokta mondani, hogy ha valaki azt mondja nekem, hogy nem ér rá, akkor én azt szoktam neki mondani, hogy hát aki nem csinálja... Persze ez egy másik esetre érvényes, aki állandóan tologatja a dolgokat, de az állandóan lihegő nénink az tényleg nem ér rá soha semmire. És valami űzi őt belülről.

Na, tehát lehetne hozni ezeket. És, mondjuk, ha ilyen a nagypapád, nagymamád… Na például, ezt most mondom. Ez az, amitől hülyét szoktam kapni… Tehát, amikor mondjuk elmegyek egy családhoz és szeretnék egy jót beszélgetni. És akkor jó, az asszony főzi az ebédet, vagy vacsorát, vagy csinál szendvicset, ezt jól, nagyon jól teszi, ez ellen semmi kifogásom nincs. Ugye, megfőzte, végigment, hogy megvásárolta, megsütötte, iciri-piciri mindenki megette, és akkor az lenne bennem, hogy jó, akkor most üljünk le és beszélgessünk, tele a hasunk, ettünk, ittunk, meleg is van. És nem! Ő mosogatni megy. És jó, akkor mosogasson. De mosogat, aztán jó, ezt még megcsinálom, aztán bejövök... Meg tudok ettől őrülni! És olyan sok rendes asszony van ilyen. Túl rendes asszony. Azért, ez nagyon furcsa, hogy azért megyek, hogy vele is találkozzak. De ő állandóan, állandóan… És, akkor a végén, ezt nem értem, mikor a végén úgy búcsúzik el tőlem, hogy “olyan jó, hogy eljöttél, és tényleg olyan rég találkoztunk, és akkor, gyere máskor is!” De hát ő nem látott belőlem semmit, meg én se belőle. De el van mosogatva, meg volt főzve, leszaladt vásárolni a következő vendéghez, szóval ilyen…

Na! Jöjjön most a mese. Ez most egy két oldalas mese lesz. Tehát egy picit hosszabb lesz, de ez egy árnyaltabb mese és fantasztikus jó, éppen az árnyaltságával is, nem akartam kihagyni. És olyan hihetetlenül jól mutatja azt, hogy ez a teljesítményisten hogyan működik az emberben, ez az adok-kapok világ. Most egy kicsit csalok, mert eddig az összes mesét (?) mesék közül mondtam el nektek. Az úgy 40-50 km csak ide. Most kicsit messzebb megyünk, kárpát-ukrajnai népmesék, itt találtam ezt, a kötet címe: A vasorrú nincsbaba(?). Azt mondja, ez a szegény halászról szól: “Élt egyszer egy szegényember, valahol egy folyó mentén, ahol nap-nap mellett halászott, és soha sem tudott több halat fogni, mint ahány családtagja volt. És így minden nap csak egy hal jutott egyre-egyre.” (Már a bevezető is, szóval jó, mint egy nyitány az operában.) “Egy napon, amikor halászott, egy úriember jött hozzá és azt kérdezte tőle: Van-e hal? Hát uram, én ugyan folyamatosan halászom őket, de soha sem tudok többet fogni, mint ahány tagból áll a család. És így házi szükségre használjuk fel az összes halat. Tudod mit? Fogsz te majd még elég halat, ha nekem adod azt, amiről még nem tudsz. A halász gondolkozik, vakarja a fejét, hogy mi lehet vajon az, amiről még nem tud. Persze nem tudta, hogy a felesége másállapotban van. Rámondta, hogy legyen úgy, és aláírta magát az ördög kontraktusára. Mert az az úriember maga az ördög volt. Mikor elment az úr halászott tovább, és uramfia, annyi halat fogott, hogy alig bírta haza vinni. A felesége odavolt a bámulattól, és kérdi a férjét: Mi történt, lelkem, hogy ilyen szerencséd volt? Hát egy úriember jött oda hozzám, beszéli az ember, és azzal bíztatott, hogy sok halat fogok fogni, ha odaígérem neki azt, amiről még én sem tudok. S én elfogadtam az alkut, és aláírtam neki a kontraktust. Szent Isten!- kiáltott föl a felesége. Hát te nem tudtad, hogy én viselős vagyok! Bizonyosan azt az ártatlan lelket adtad oda annak az ördögnek, aki úri ruhában jelent meg előtted. Isten, Isten, mi lesz velünk? Nemsokára az asszonynak egy szép fia született, akit azonnal a paphoz vittek, hogy keresztelje meg." (Ugye, jön a mágikus szertartás. Mint a csipkerózsikában - hogy lehet elejét venni a varázslatnak.) “Elmondták a papnak az esetet, hogy ezt a gyereket az ördög így meg így elszerződte az apától még születése előtt, az okos lelkész bíztatta a szülőket, hogy ne féljenek az ördögtől, majd ő segít a dolgon. A gyermek azután szépen nőtt, iskolába járt, és mert igen jól tanult, a plébános tanácsára a szülők papnak adták. Mikor az első szentmisét mondta, az Úr szent testét és vérét az ájtatos híveknek bemutatta, a misénél segédkező plébános meghagyta neki, hogy azzal a szent kehellyel menjen mindaddig, míg meg nem találja azt az ördögöt, akinek őt az apja eladta. A fiatal pap fogta a szent kelyhet, és elindult azzal a nagyvilágba. Egy rengeteg erdőbe ért, ahol egy ősz öregember mohával benőtt kunyhójára akadt. Mikor meglátta a papot, mindjárt kérdezte tőle: - Hova igyekszik? - Én, felelte a pap, a poklok fele tartok, de vajon merre lehet oda jutni, bizony én azt nem tudom. - Csak ezen az ösvényen kell menni, keresztül a hegyen. De fönt, a két szikla között van egy zsivány, aki elállja minden utasnak az útját, és arra senki sem mehet keresztül, mert a zsivány minden utazót megöl. Azt tanácsolom, inkább fordulj vissza, fiam. De a pap erre nem volt hajlandó, hanem bizony folytatta útját tovább, és csakugyan találkozott a zsivánnyal, aki meg is támadta, és kimondta nyíltan, hogy mióta ő itt lakik élve nem ment itt el senki, tehát ő sem megy el. Aztán azt kérdezte a paptól: - Na, és te hová mész? - Én a pokolba megyek: az apám kontraktusa ott van, azt akarom kiváltani. Ezt hallva a zsivány ember ahelyett, hogy megölte volna a papot, tanácsot adott neki, hogy miként juthat oda, és hogyan fog ráismerni arra az ördögre. - De aztán kérdezze meg tőle, hogy milyen ágyat készítenek ott neki, mármint a zsiványnak. Aztán így folytatta a zsivány: - Semmi sincs ingyen. Mikor odaérsz, mindjárt elvisznek a legöregebb ördöghöz, aki kikérdez, hogy mi keresnivalód van itt, és megismered-e azt, akinél a te kontraktusod van? De válaszoljad: igen, én megismerem, csak jöjjön felém. Aztán te csak azt nézd, amelyik a harmadik sorban fog jönni, és nevetni fog rád. Akkor mutass rá a nevetőre! (Na, most alakul a helyzet.) Ezt az utasítást átvéve a zsivány elbocsájtotta a papot, aki elért a pokolba, és ott fogadtatása éppen úgy történt, ahogy neki azt a zsivány előre megmondta. Jött aztán az ördögök sora, az első sorban nem volt ott a keresett ördög, a másodikban sem, de jött a harmadik sor, és ott az utolsó ördög nevetve jött a pap elé, aki őt megismerte, és rámondta, hogy ez az, akinél az ő kontraktusa van. Akkor hamarosan átadták neki azt, amit az apja aláírt, és ezután távozni akart. Az oldalán megcsördült a kard. A papnak ez szokatlan volt, és visszaemlékezett a zsivány tanácsára, hogy nézné meg, milyen lesz az ő ágya a pokolban, ahol feküdni fog. Az ördögök a kérésére azonnal megmutatták neki, és kérték, hogy húzza ki a kardját és suhintson az ágy felé. A pap kihúzta a kardját, az ágy felé suhintott, de ott oly forróság volt, hogy a kard acélja egészen elolvadt, csak a markolata maradt a kezében. Azt is mondták a papnak, hogy már hét éve csinálják az ördögök a zsivány részére azt az ágyat! Aztán a pap dolgát végezve visszaindult és nemsokára elérte a zsivány tanyáját, aki már türelmetlenül várta őt, mert tudni vágyta, hogy milyen lesz neki a pokolban. A pap azután elbeszélte neki pokolbéli útját, megmutatta a kardját is, amellyel az ágy felé suhintott, és hogy a kardból mi maradt a suhintás után. A tolvaj nagyon megijedt és kérte a papot, adjon neki penitenciát. (Haha , ezt kell elkezdeni nagyon figyelni!) De a pap azt felelte a kérésére, hogy ő maga még nagyon fiatal, és nem tud penitenciát adni. Ekkor a zsivány kihozta paripa-lovát, hozott ki késeket, villákat, és szúróeszközöket, és arra kérte a papot, hogy kösse össze a kezeit erősen, kösse őt a ló farkához, és a kést, villát és egyéb szúrószerszámokat szúrja a testébe össze-vissza. Aztán üljön föl a lóra, és vágtatva vigye őt maga után, és ne gondoljon vele semmit, akárhogy fog lármázni, ordítani, csak arra legyen gondja, hogy amikor az utolsó lehelleténél lesz, akkor szálljon le a lóról, és adjon neki az Úr szentségéből. (Eszméletlen! Minden mindennel összefügg.) A fiatal pap ezt meg is tette, amint azt a zsivány megrendelte. Amikor fájdalomtól elkínozva utolsó perceit élte már a zsivány, akkor a pap leszállt a lóról, és átadta neki a szent kehelyből az utolsó szentséget. Mikor a zsivány ezt magához vette, azonnal egy fehér galamb repült ki belőle, és egyenesen az ég felé repült, mert a penitencia által üdvözült a zsidó lelke. A pap ezután folytatta útját, ismét elért az öregember lakásához, aki ezt kérdezte a paptól: (Még van egy slusz-poén.) - Nos hát, hogyan jártál fiam, hogy bocsátott át a zsivány? Mikor a pap elbeszélte útját és az ördög nevét megemlítette, a házat az ördögök azonnal szétbontották, és az öreg hamuvá lett. És eltávozott lelkét az ördögök magukkal vitték. (Az apjáról van szó.) A pap szerencsésen hazakerült, és otthon anyját, testvéreit ápolja még most is, ha meg nem halt.”

Na most, miért érdekes ez a történet? Mert mi váltotta meg ezt az embert? A penitencia! Tehát azt láttuk, hogy a népi lélek ezt már sokkal régebbről pontosan úgy fogta föl, hogy nem Jézus megváltása váltja meg az embert a bűnétől, hanem teljesítményt kell adni. És hogyha valaki nagyon bűnös, akkor ugyan hogyan válthatná meg magát, hogyan részesülhetne a megváltásban, úgy, hogy az ellenértékét megadja? És amennyire... Azért jó a mese, mert ilyen elképesztően brutális, nem? Hogy itt bele kell szúrni, lovon hurcolni, hogy fejezzék már be. Hogy tud valaki ilyet kitalálni? És közben, nem nehéz ezt kitalálni, mert a körülöttünk lévő sorsok ilyenek. És azok a sorsok, akik így szúrják magukat a maguk által elővett késekkel, azok nem mesebeli figurák. Az utcán nem mesebeli figurák vannak, de nagyon sok olyan valaki van aki azt gondolja, hogy a megváltásból azáltal részesül, hogy bűnhődik. Hogy megadja az elégtételt. A penitenciát lerója. Ez elképesztő, hogy valami, ami az egyház gyakorlatában, ebből a szempontból… Tulajdonképpen mi volna? Az, hogy Isten engem megváltott, “kiegyenlítette a számlát”. A megváltás ez. Már valaki “kiegyenlítette a számlát”. Nem kell nekem ezt megfizetni. Csak kapcsolódom ahhoz, hogy a számlát megfizette helyettem. És akkor az elégtétel az, hogy én ebből a plusz erőből, amit nyerek, teszek valami pluszt. Ez volna, mondjuk az elégtételnek a jelenkori értelme.

És ebből az lesz, hogy az illető, aki azt mondja, hogy egy éve nem gyóntam, súlyos bűnöm volt, vasárnaponként alkalomadtán nem mentem szentmisére. És akkor rákérdezek, hogy ez hányszor volt - nem kérdezek rá, de ha mondjuk rákérdeznék -, azt mondaná, hogy hát egy év alatt volt olyan negyvenkilencszer. És akkor ugye, mi volna az ő bűnbánatához hozzátartozó egészséges lelkületnek a megnyilatkozása: hogy a gyónás után el fog kezdeni vasárnap misére járni. Hát az egészet különben miért gyónta meg - az egész tök nyilvánvaló. De ő nem így gondolkozik. Hanem úgy gondolkozik, hogy ha majd én megadom neki a penitenciát, ő azt elvégzi, és ezzel a dolog egálba kerül. Ez ma is élő. És én egy bizonyos kortól kezdve nem is adok penitenciát. Azért hogy nehogy nekem valaki azt higgye, hogy ő ezzel letudta a dolgot. Pont az ellenkezője történik, az életén semmi változás nem következik be, a gyónásban nem történt semmi, még csak érintőlegesen sem jutottunk el az ő sebzettségéhez, ahol őneki tényleg a megváltásra való rászorultsága van, semmi! Hanem megerősítettük őt a penitenciával, hogy ez egy ilyen teljesítmény valami. És akkor... én iszonyúan szenvedek ettől, mert... nem, a felnőtteknek eleve nem adok penitenciát, kivéve akkor, hogyha nagyon kérik. Szóval, hogyha látom rajta, hogy tényleg nem nyugszik meg a lelke, szóval van ilyen.

Mondjuk, kimegy egy gyerek - ma gyóntattam, sokat, vagy két órát -, kijön egy gyerek, és hallom, mert ugye a gyerekek állnak sorba, és hallom ahogy csukja be az ajtót, és mondja: de már ez hogy nincs penitencia! Ez az egyetlen érintette meg az egészből, hogy nem kapott penitenciát. Tök jó, szóval... És amikor megpróbálok úgy csinálni, azt csinálni, (ezt mondtam nektek?) hogy mindenféle olyan penitenciákat adok, hogy valahogy érintse már meg őket. Hogy ez nem ilyen, hogy… Van az, hogy “szokott-e főzni?” (Meséltem ezt nektek?) Most ezt találtam ki. Jött két osztály, egymás után. (Mert én osztályokat gyóntatok! Ezért érdemes papnak menni!) Jönnek. Ugye, a leányokat megkérdezem, hogy mit szeretsz főzni? Akkor a héten főzzél ezt. A fiúk meg, a fiúk, hogyha bunyóznak, akkor négyütemű fekvőtámaszok vannak. Meg rendes fekvőtámaszok. Lányoknak a két bordás hasizom miatt fölüléseket szoktam adni. Olyan gyakorlatokat adok, hogy kicsit érintse már meg őket. Azt hiszem, mondtam már nektek, hogy… Hú! Nagyon…! Akkor azt adtam, hogy vasárnap a legszebb ruhájában menjen el, de sokáig álljon a tükör előtt, hogy tényleg nagyon szép-e, mert az Istenhez megy. Érintse meg őket az, hogy a penitencia az életükkel van összefüggésben. De ez rettentő nehéz, mert ez meg… (Ezt nem mondtam nektek még?) És akkor megint hallom, hogy csukódik az ajtó, még résnyire nyitva van, és “te mit kaptál?” Ugye, egy hónappal ezelőtt arról beszéltem nektek, hogy stopperrel mérték.Olimpia volt, akkor stopperrel gyóntak. Ki a győztes. Most vége az olimpiának: ki kapott dilisebb penitenciát. Okosabb gyerekeknek, már olyanoknak, akik olvasnak egyáltalán valamit, hogy akkor a kedvenc iródtól egy novella, vagy valami. Azért, mert azt mondtuk ugye, hogy felelős vagyok azért, hogy bennük mi alakul ki. És úgy tűnik, hogy nagyon sokféle kerülőúton kell ezt valahogy fölhozni bennük.

Vagy például egy másik. Hogy ne ez éljen bennük. Ugye, van egy osztály, alig bírok velük. Teljesen ki vagyok dögölve tőlük, mert olyan, hogy mondjuk egy percig csönd legyen, az egyszerűen lehetetlen. De, amikor dolgozatot irnak, akkor sincsenek csendben. Mert azt mondom, hogy nagydolgozat, hármastól kezdem, és csak lefelé haladok…, akkor erről beszélnek, szóval teljesen… Megfélemliteni sem lehet őket És akkor mondom nekik, hogy dolgozat, miegymás, akkor - ez szünet előtt volt - mondják, hogy: “Jaj, jaj, Ferenc atya, ne! Nagyon jók leszünk!” - tudod, ilyenkor a dedó, rögtön. Olyan jók lesztek! - akkor se hiszem el, ha letérdeltek előttem. De hogy lássátok, hogy ez nem egy ilyen adok-kapok, nem azért nem fogjuk most megírni a dolgozatot, mert én elhiszem, hogy ti jók lesztek. Nem. Egyszerűen megkértetek erre, és lássátok azt, hogy ha ti nagyon kértek engem valamire… (És el is mondták, hogy miért: mert, hogy más dolgozatuk is… vagy valami...) Nem, ez nem fegyver az én kezemben, vagy nem akarom annak használni. És akkor ettől teljesen kipurcantak. Ez hogy lehet?! És ők néztek rám, hogy ezt egyszerűen nem értik.

Vagy egy másik. Azoknál meg vetélkedőt csináltam az órán, és mondtam nekik, hogy én vagyok a zsűri, amit én mondok, az úgy van. (Hát azért muszáj.) Óriási vita, hogy ezt el lehet-e fogadni, vagy nem… Tehát, kérdeztem, hogy hányadik század. Mondták, hogy tizenhetedik, mondom tizennyolc, mire valaki jelentkezik, hogy az majdnem az, kétezer évet kellett átnézni… És akkor föllázadtak ellenem hárman, hogy ezen múlt az ő győzelmük, meg… És akkor, a következő órán beszélek nekik arról, hogy az ősegyházban is az volt, hogy bárkinek a véleményét meghallgatták. Nem az volt, hogy csak a pápa szava számított, hanem, mondjuk Pál apostol odaállt Péter apostol elé, és azt mondta, hogy lehet, hogy te vagy a kőszikla, akkor is hülyeséget csináltál. (Olvassátok el az apostolok cselekedeteit, az apostoli zsinat előzményeit!) És erre a Pál apostol szavára a Péter azt mondta, hogy igazad van, tényleg hülye voltam. Tehát, hogy ez létezik. És akkor mondom nekik, hogy most képzeljétek el, hogy ti múlt órán így fellázadtatok ellenem, és ezt megjegyzem, és aztán: “Na! Ti hárman! Gyertek csak ki felelni!” És az igazságérzetetek? “Na, most meglátjuk, hogy mit tudtok, és azért igazságos osztályzatot fogtok kapni.” Mondom, hogy nehogy azt higgyétek, hogy ez így működik, direkt nem hívlak ki benneteket. És erre így elkomolyodott az egyik lány, és kibukott belőle, hogy “de hát a többi tanár ezt nem így csinálja!” Így kifakadt belőle. És olyan, hát azt nem mondom, hogy jó volt hallani, de mondjuk abból a szempontból roppant érdekes volt, hogy egy katolikus iskolában a katolikus pedagógusok ösztönösen is belecsúsznak ezekbe a dolgokba. És aztán, mire valaki kimegy az iskolából… Ugye, voltak itt piaristák, patrónások, meg sok mindenféle egyebek és hallottam tőletek már sok mindent, hogy az érettségivel együtt úgy elment a kedvetek ettől az egésztől, hogy kész csoda, hogy most itt vagytok. Mert hogy a kettő hihetetlenül összekapcsolódik bennünk, és itt egy ösztönös tiltakozás ébred bennünk.

Sokkal többet akartam mondani. Jön a következő. Egészen durva dolog: “halálisten”. Tehát nem halott Isten, nem a tétlen isten, aki lehet, hogy van, de semmi közünk hozzá, hanem aki halált hoz. Nyilván nem kell sokat töprengenünk azon, hogy hogy alakulhat ki ez az istenkép. Mert hiszen mindnyájan, akik már gyászoltunk valakit, főleg aki kiskorában vesztett el valakit, abban könnyen kialakulhat, hogy az Isten halált hozó Isten. Hát attól pedig jobb nagyon messze lenni.

Na most, ennek persze vannak árnyaltabb változatai. Például az, hogyha mondjuk valaki megtudja azt - én szerintem nincsen ilyen család, most nagy családról beszélünk, magyar nagycsaládról, mondjuk dédszülőkig, ahol ne lett volna olyan gyerek, akit nem akartak -, hogy őt nem akarták. Jobb esetben, akit nem vártak. És az a tapasztalat, esetleg az a kifejezett megnyilatkozása a szülőknek, vagy nagyszülőknek, vagy kedves rokonoknak-  megdöbbentő történeteket tudnék mondani -, hogy mondjuk a szülők egy életen keresztül próbálják nem fölvilágosítani a gyereküket. Hogy őt aztán tényleg nem akarták, hogy őt majdhogynem a gólya hozta, de ők, ők… szóval a férj épp csak ránézett az asszonyra, és ő úgy született - tehát ezek a történetek. És akkor jön egy kedves valaki, aki elárulja a gyereknek – ugye, egy fél mondattal a lépcsőházban -, hogy “tudod-e hogy az anyád azon gondolkozott, hogy elvetet téged, de aztán nyertek a lottón, és mégis megtartott”. Mondjuk egy ilyen. Tényleg! A tapasztalatom az, hogy nem létezik ilyen nagy család, ahol ilyen ne történt volna. Kicsiben, vagy nagyban. És ennek az élménynek a nyomán is kialakul az, hogy engem a szüleim nem akartak. Az én életemre alapvetően nemet mondtak. Valamikor nemet mondtak rám. Aztán jó, éppen vagyok, de tulajdonképpen nem volna szabad lennem. Igazából ezt közvetítették. Hogy véletlen, hogy vagyok. Ugye, ez egy gyerek logikája szerint mit jelent: engem az Isten sem akart. Hát ha véletlen hogy vagyok, akkor ez Isten köreiből is kiesett. Nincs jogosultsága az én életemnek. És nyilván, egy olyan Istennel találkozni, aki nem akarta az én életemet, csak mondjuk megtűr...?! Mint, ahogy a szüleim ezt előbb-utóbb elfogadták, “jó, jó, hát fölneveltek, ha már éppen jöttem” alapon. És most mondhatjuk azt, hogy lehet, hogy ez a gyerek, akiről beszélünk, soha nem tudja meg. De mit gondoltok, ugye embrionális korszak… Erről beszéltem már, másfél hónappal ezelőtt. Hogy azok az érzések, amelyek hónapokon, éveken keresztül ott vannak a családban, mondjuk azok a nagyszülők - erről megint hosszan tudnék beszélni -, templomba járó nagyszülők hogyan mondják a gyerekeiknek, hogy “Meg akarjátok tartani a harmadikat is? Hát meg vagytok ti őrülve?! A ti helyzetetekben! Hát nem elég nektek az a kettő, a mai világban?” És ott ül minden vasárnap a templomban. Szerintetek - most már tudjuk a tapasztalatokat, sokat beszéltem erről - nem közvetítődik a gyerekek számára ez a kép, hogy a családból, lehet, hogy egy-két személy egyáltalán nem mondott igent az életére? Dehogynem közvetítődik. És kialakul az, hogy az Isten halált hoz. Nem csak halott, hanem nem akar engem. És ugye, valami ilyesmi, amit így fogalmazott meg valaki: Istennel találkozni és meghalni. Körülbelül. Ez egyet jelent: csak akkor tudom vele elképzelni a találkozást, ha abban a pillanatban meghalok.

S aztán, még egy valamit írtam ide… Jöjjön egy rövid mese. (Lehet, hogy valakinek az élete abból áll, hogy megpróbálja ezt a halált hozó Istent valahogy elkerülni. És megpróbál valahogy úgy lavírozni, hogy valahogy ne kelljen vele találkozni, ne kelljen vele szembesülni. Szerintem a halálnak az elutasítása, ami egy társadalmat jellemez ma, még erre is visszavezethető. Hogy nagyon sokan, természetszerűen, azzal az Istennel találkoznak… Mondjuk, akik legtöbbször pappal, meg az Isten szóval a temetőben találkoztak. A temetőben, ahol, a pap áhitatos arccal, adott esetben tökéletesen hiteltelen szavakkal arról beszél, hogy most akkor Isten akaratában megnyugodjunk, megnyugodva, Istenhez költözött testvérünkért imádkozunk, és hogy hát higgyétek el, hogy őneki már jó, nektek is jó, Isten nagyon szeret benneteket, igaz, hogy most bőgtök halomra, de nem baj, ez a szeretetnek a jele, és akkor kapunk egy-két ilyen dózist és akkor azt mondjuk, hogy ugye csak temetésre ne! Meg csak pap ne!

Nekem két olyan élményem volt, megrázó élményem, hogy hihetetlenül elutasították az Istent. Vagy akár engem. És az egyik egy haldokló volt. Mentem oda hozzá, a családtagok kérték azt, hogy vigyem el neki a betegek kenetét. És mentem, és azt mondták, hogy már eszméletlen, de nem volt eszméletlen. Hát volt, mondjuk huszonöt kiló, tehát eszméletlen, ahogy kinézett, az volt a csoda, hogy még élt. Szóval egyszerűen nem volt érthető, hogy hogy tud ilyen testben ilyen… És akkor, az elején odaálltam, és mondtam, hogy, ilyenkor úgy beszélek, mintha hallana, hogy jöttem azért, hogy imádkozzunk, és a betegek kenetét föladjuk. És akkor azt mondták, hogy NEM! Ez nem a megátalkodottságnak a jele. Talán azért nem, mert - talán merem azt mondani - jobban ismerem az embert annál, hogy egy ilyet a megátalkodottságra vezessek vissza, és ne az emberi sebzettségre. Itt, azt gondolom, hogy egy hihetetlen sebzettségről van szó. Aki lehet, hogy ebben a pillanatban azt élte meg, hogy na most aztán neki meg kell halni. Ugye, az ösztönös tiltakozás. Erről már szóltam, csak példaképpen, hogy engem papot csak akkor hívnak, ha már eszméletlen a beteg. Azért, hogy adjam föl a betegek szentségét, és hogy erősödjön meg. Hát ez teljesen abszurd. És ugye mit mondanak… Most is, kihívtak tíz nappal ezelőtt egy beteghez, aki azóta meg is halt. És azt kérték a gyerekei, ugye ez teljesen abszurd, hogy úgy adjam fel a betegek szentségét, hogy ne vegye észre. De ezt nem egyen kérték már tőlem. Sokan. Sokan, hogy próbáljam úgy csinálni. Ugye, mert jön a pap, akkor már meg kell halni. Most ha az ilyen hatással van, akkor amíg még - most mondjuk úgy - él, akkor van-e benne mersz találkozni az Istennel? Hát nem ugyanaz lesz a reakciója? Csak a helyzete nem annyira kiélezett. Hogy ezt, mondjuk így mutassa meg. (Hű, mi lesz velem holnap. A torkom.)

Mondom ezt a mesét, fél oldal: Az ember sorsa meg van határozva.

“Volt egy katona. Gyalog gyütt.

- Adjanak szállást, gyütt szabadságra! A gazda felesége sír, jajgat. - Éccakára.

-          - Nem adhatunk.

-          - Á, én elalszom akármilyen kis kuckóban is, sarokban, csak adjanak helyet.

Adtak neki helyet. És a gyerek meglett reggelre. És akkor úgy mondták, hogy ha ez a gyerek esküdni fog, nősülni, akkor nekem levelet írjanak, hogy én is gyűjjek a lagziba. Nevettek, hogy a katona azt mondta. Mégis egy papírra ráírták a nevit, möghagyta a címét. És mikor húsz év eltelt, akkor megnősült. No hát híjjuk lakodalomba a katonát is, aki itt volt, mikor meglett a baba. Írtak neki levelet, hát ű meg gyütt a lagzira, a katona. És mikor legnagyobb tánc vót az udvarba, akkor az a katona mondja az édesapának:

-          - Ha a vőlegény is táncolt a menyasszonnyal, adjon nekem szöget, meg két deszkát! Ne törődjön maga azzal, csak adjon nekem deszkát meg szöget!

Aztán elment a vőlegény, elment a menyasszony, elszaladt. Hova? Hát elment, hogy beugrik a kútba. Nem bírt beleugrani, mert le volt deszkázva. Na de mér akart beleugrani? Mér akart! Mer az Isten rendelte neki! Mer az a katona már akkor tudta, mikor megszületett, hogy avval hal meg a kútba, nyilván. Úgy hallottam, hogyha a kisgyerek megszületik a világra, mindjár’ az Isten megrendeli neki a halált is! Hogy milyen halállal fog meghalni.” - Akkor akarjunk vele találkozni!

Na mondom még. A következő, ezt említettétek is, úgy hívják, hogy az “erőtlen Isten”. A béna, tehetetlen, pipogya, öreg szakállas stb. Istenről beszélek. A tehetetlen, béna Isten. Nevetséges öreg. Ugye ehhez tartozik az, akiknek az istenképe olyan, hogy semmi másról nem beszélnek, hogy az Istenke, Jézuska, Istenke, Máriácska, Anyácska, Apácska… Ez tehát… Most, hogy néha így nézek rátok, egy-egy mosolyotokból, ahogy néztek rám, azt látom, hogy “nahát, ilyen nincs!” Pedig van. Olyan monológokat hallok néha, hogy ha nem hallanád, akkor tényleg nem gondolnád, hogy ilyen van. De, hogy valakinek az istenképe… Ugye, jó táptalaj erre az, hogy hát volt a “kis Jézus”. (Ténylegesen pici volt.) És akkor számára az Isten mindig valamilyen teljesen tehetetlen, ügyefogyott valami. Mondjuk, jelenleg a magyar katolikus egyház szerintetek hasonlít-e egy picit egy tehetetlen, ügyefogyott, szerencsétlen, béna és egyéb valamire? Szerintem igen. Költői kérdés, meg is válaszoltam, bár a költői kérdést nem szokták megválaszolni, ezt most megválaszolom. Azért merem mondani, mert rajtam van az egyház ruhája. Hát ki mondja, ha nem én? Nem? Tehát ez a képünk a saját egyházunkról. Ugye, jó főnököm van, mert sok szempontból jó főnököm van, de… Nagyon sok dologban tökéletesen egyetértünk. Múltkor vagy másfél órát reggeliztünk, mert arról beszéltünk egymást megerősítve, hogy a rendszerváltáskor milyen hihetetlen lehetőséget hagyott ki a magyar katolikus egyház. Hogy egy olyan labdát dobtak fel nekünk, amit… Tényleg! Szóval ütő is volt a kezünkben, minden, és semmi. Leesett, elgurult!

Múltkor meghívtak, hogy tartsak papoknak előadást - huszonvalahány papnak. (Ezt meséltem egyszer, de ez egy másik történet benne.) Mindegyik atya idősebb volt nálam. A bevezető a következő volt - ez volt a lelki bevezetés -, hogy ... szóval mondja ez az atya, aki bevezette: “most, hogy halottak napja közeleg, mi mást tudnék mondani - nagyon szép -, mint egy volt püspöknek, aki x éve halt meg, az utolsó beszédjét. Amit már úgy, tudván, hogy halálos beteg mondott. Ez oly gyönyörű.” És akkor az egész beszéd arról szólt, hogy “mi, akik hihetetlen áldozatok árán, és vállt-vállnak vetve, mindenféle boldogság nélkül, tesszük a dolgunkat, kötelességünket, mi, akik semmiféle sikert nem tudunk fölmutatni, de hűségesen kitartunk, mi, akik ebben az átkozott világban…” Na, szóval egy ilyen beszéd. Halála előtt. És hogy, “nem az számit, hogy sikertelenek vagyunk, hanem a kitartás...” És erre úgy fölment megint a pulzusom, hogy azzal kezdtem a beszédet, hogy márpedig akkor én most arról szeretnék beszélni, hogy hogyan lehetnénk egy kicsit jobbak. Amennyiben ez rajtunk múlik. Merthogy nekem annyira elegem van, hogy arról beszélünk, hogy hát bizony ez az elmúlt ötven év. Azért nem tudunk mi még mindig semmit sem csinálni, mert az annyira tönkretett bennünket. Ugye, hányan jöttek oda hozzám azzal, hogy atya, nem szeretünk már misére menni. Mert kiáll a pap, és tíz percből nyolcat arról beszél, hogy “az üldöztetés, idején, amikor...” Jó, tudjátok, hogy milyen - hogy mondjam - tisztelettel vagyok ezek iránt az emberek iránt, meg személyes ismeretségek, meg... Most nem erre reagáltam. Hanem arra, hogy nem hiszem, hogy ha bennünk egy “életrevaló, leleményes, a szeretettől fantáziadús, pirospozsgás” Isten létezne, akkor ez az egyház ilyen lenne. Ez lehetetlen.

Egy másik fiatal pap barátommal beszélgettem. arról beszéltünk, hogy ha mi nem papok lennénk, hanem vállalkozók, akkor már régen a huszonötödik következő utat járnánk, mert kiderült volna már régen, hogy ezt így nem lehet csinálni, ahogy csináljuk. Tehát, ahogy az élet benneteket rászorít arra, hogy bizonyos dolgokat nem lehet úgy csinálni, ahogy eddig csináltátok, mert nem jön a lé. És akkor meg nem tudtok élni. Tehát, hogy az élet-halál kérdés, hogy valami élet legyen bennetek, az élet-halál kérdés. És hogy az egyház tud úgy működni, hogy ilyen halálos tendenciák mennek, és nem tudunk belőle kijönni. Egyszerűen őrületes, hogy nem tudunk. Tényleg őrületes. Szóval ezért van az, hogy józan, jólelkű papok teljesen meg tudnak… Vagy elszállnak, vagy valami… Na, ez most nem ilyen belterjes beszédnek szántam, csak kössük össze az egyházképünket, meg egyáltalán ezt a nagyobb dolgot azzal, ami esetleg a lelkünkben él.

Ugye, ezt már idézgettem nektek, hogy az az Isten, akit ténylegesen lehet sakkban tartani…? Akiről Heine azt mondta, hogy az Istennek az a dolga, hogy megbocsásson, és az ember diktál neki. Erre jöjjön a mese, és akkor befejezem. Hát igen, ezek két-három-négy soros mesék, arról a világról, ahol az Isten világa inkább, az egész teljesen nevetséges és irreális. Azt mondja az egyik: A légy teremtése. “Bátyai lelkek figyelmezzetek...!” (Egy nagyon érdekes könyv, utánaolvastam most, fú! Érdemes, érdemes, na!) “A Jóisten befejezte a teremtést. Kinézett a mennyország ablakán. Ha, észrevette, hogy a keze poros. Összeverte a tenyerét, és azt mondta: legyetek! Így lettek a legyek. Szent Anna zsákban tartja a legyeket, és Anna napkor kiengedi, akkor van ilyenkor nagyon sok légy. A kisangyalok is összeverték a tenyerüket, de ebből csak a szúnyogok lettek.” A másik csak tizennyolc éven felülieknek, nem az új utak keresése nevében. Azt mondja: “Az asszony a kutya farkából lett.” Bátyai mese. Elmondja: Pál Ferenc. “A Biblia szerint, amikor Isten megteremtette Ádámot látta, hogy ha Ádám egyedül marad, akkor megöli az unalom. Ezért hát mély álmot bocsájtott Ádámra, és kivette Ádám oldalbordáját. A kezében tartotta. Ni, arra talált jönni egy kutya, és kikapta Isten kezéből az oldalbordát. Isten az oldalborda után kapott, de véletlenül nem az oldalbordát kapta el, hanem a kutya farkát. Ahogy a kutya erőlködött, kiszakadt a farka, és az Isten kezében maradt. Most már az isten kénytelen volt” (ugye kulcsszó: kénytelen volt) “a kutya farkából megteremteni Évát. Mer’ a kutya az oldalbordával elfutott.” (És most jön a népi tanulság. Mer eddig csak az Istenről volt szó, meg az ő világáról, most leszállunk a mennyből a földre.) “Hát ezért ugat az asszony úgy, mint a kutya, mert a kutya farkából lett teremtve.” Aludjatok jól... Ez nem volt szép, ugye? Á, nem is azért olvastam. Igaz se volt, csak...

Köszönöm a figyelmeteket. Már csak egyetlen istenkép maradt, de azt már nem ma.