A jó megértés nagyon nagy téma, és rengeteg mindent lehetne hozni jobbkézből, harmadkézből, negyedkézből, történeteket, aztán értelmezési lehetőségeket, és ezek között vannak fantasztikusan jó, és a lényeget megvilágító dolgok, egyfelől. Másfelől egy csomó saját élményem, még ami úgy a saját élményem, hogy első kézből kapott élményeket jelent, tőletek, vagy másoktól hallottam. És azt nem tudtam eldönteni, hogy most melyiket válasszam. Mondjak ilyen, ilyen könyvtörténeteket, amelyek néha nagyon-nagyon tipikusak, vagy esetleg inkább a saját dolgaimból… (Bólogattok. Na, én is így gondoltam) Szóval a sajátnál maradok, de ne értsétek félre, ez most nem azért történik így, merthogy teljesen le vagyok ragadva saját magamnál, ebből tudok előadást gyúrni, hanem mert így talán a lényeg is jobban átjön. Nem okosságokat akarok mondani, éppen. Meg ráadásul különösen nem bizonyítani akarok. A mai alkalommal kifejezetten nem akarok bizonyítani, és érvelni, és okolni, meggyőzni, ezeket egyáltalán nem akarom. Hanem egyszerűen csak jelenségekről akarok beszélni, amelyek értek engem, szinte csak az utóbbi néhány évben. Egy-két más történettel fűszerezve. A jelenségeket nem is akarnám értelmezni. Nem akarnék nagyon mögéjük menni, majd aztán igen! Talán a mai alkalom lehet olyan, amikor egyszerűen csak mondom ezeket nektek. Azért, mert valami megtörténik velünk, másnap reggelre már álomnak tűnik. Vagy olybá vesszük, hogy ez nem is történt velünk meg. Bizonyos összefüggéseket megsejtünk. Mire a következő nap reggele elérkezik, az összefüggések úgy eltűnnek belőlünk, ahogy megjelentek előző este, vagy nap folyamán. És megint ugyanúgy éljük az életünket, ahogy addig éltük. Tehát: olyan jelenségekbe kezdtem bele a múltkor, amelyek látszólag nincsenek összefüggésben egymással, ám a mi értelmezésünk, vagy ahogyan mi fölfogjuk azt a két látszólag egymással összekapcsolódó dolgot, az az értelmezés mégiscsak összeköti őket, de az értelmezés azért is fontos, mert ahogyan a mi szemléletmódunk által összefüggés kerekedik a két jelenség között, ennek valamilyen hatása is van. És ez a hatás lehet aztán nagyon jelentős. Ahogy annak a fiatalasszonynak az esetében is, aki nem volt elég hogy ő azt álmodta, hogy a skarabeuszbogár - szent állat – nem volt elég az, hogy pontosan amikor a bogár nekicsapódik a falnak erről az álmáról beszél, hanem ami még teljessé teszi ezt a történetet, amikor a fejében összeáll ez a két jelenség vagy esemény, akkor elkezd gyógyulni. Egyszerre valami nagyon fontos történik vele, épp az által hogy látszólag két össze nem tartozó dolog - az ő értelmezése vagy élménye nyomán – találkozik. Mondanék most egy álmot. Ezt az álmot nem mertem elmondani annak, aki mellettem feküdt akkor, amikor aludtam. Aludtunk együtt, mert biciklitúrára mentünk egy barátommal, kétszemélyes sátorban aludtunk, és én azt álmodtam, hogy ez a barátom, akivel napközben konfliktusaink támadtak arról hogy mit hogyan csináljunk, no elég régóta ketten bicikliztünk, a nappali élmények hatására mindenesetre én azt álmodtam, hogy éppen alszunk egymás mellett, és ő fölkel, és akkor miközben ezt álmodtam, pontosan tudtam, - tudjátok, vannak ilyen álmok, mikor az van benne, hogy pontosan tudod hogy ez egy álom. Hogy most álmodsz valamit, és hogy milyen érdekes, ami most történik, sőt még az is eszembe jutott, hogy mi fog most történni? Ennek biztos van valami külön jelentése, hogy most tudom, álmodok arról hogy, és akkor az jutott eszembe, ahogy ott feküdtem, hogy mi történne akkor, hogyha és arról álmodnék, hogy ez a barátom elkezdené szorongatni a torkomat. És ráadásul az álomban – és ez azért jutott az eszembe, mert foglalkoztam régebben azzal a jelenséggel, hogy miért van az, hogy álmodok valamit, és megtörténik abban a… tehát ugyan abban az időben történik valami, mint amikor én álmodom azt a valamit. Tehát már volt bennem egy ilyen gondolat, és elhatároztam azt már évekkel ezelőtt, hogy ha egyszer elég éber leszek egy álom folyamán, akkor egy kísérletet teszek arról, hogy van-e ilyen összefüggés. Tehát azért az benne volt a fejemben. Azt tudjátok, hogy egy évig minden álmomat leírtam minden nap, több mint egy órát foglalkoztam ezzel. Tehát volt benne valami rutinom. Tehát akkor ezt álmodtam, hogy ez volt a kísérlet benne, ha most a barátom megérintené a nyakam, miközben én tudom hogy arról álmodok, hogy a barátom megérinti a nyakamat, és ez a kettő összeesne, akkor én menten szörnyethalnék. (nevetés). Szóval ez volt bennem fantáziaképpen, és az álomban a barátom odajött, és megragadta a nyakamat, hogy meg akar engem fojtani, és abban a pillanatban éreztem, hogy valóságosan is a barátom fogja és megérintette a nyakamat. Én tényleg menten majdnem szörnyet haltam. Olyan iszonyat volt, hogy azt hittem hogy, hogy megőrülök, olyan élmény volt. Hogy én azt álmodom, hogy ez a barátom fölkel és megérinti a nyakamat miközben ő valóságosan fölkelt és megérintette a nyakamat, és mondta, hogy figyelj, annyira szuszogtál, hogy azt gondoltam, hogy valami rosszat álmodsz, és ezért gondoltam, hogy megérintem a nyakadat, hálózsákban voltunk, nem lógott ki semmi, csak a fejem, úgyhogy simogatni nem akart, és én itt emlékszem, hogy csak feküdtem és azt mondtam hogy ez... tehát, hogy köpni-nyelni nem tudtam, hogy ez, hogy ez ennyire… Szóval na! Nem akarok ehhez semmi értelmezést hozzáfűzni, csak azt, hogy amit ugye mondtam a múltkor, hogy szeretnék kérdőjeleket tenni, hogy véletlen-e ez? Az ilyen dolog véletlen-e? Vagy pedig, ha van összefüggés, azt ténylegesen két kérdőjellel hogy miféle összefüggés van két ilyen jelenség között. Illetve, ez azért izgalmas, mer itt, itt sok dolog összejön. Aztán. Amikor Esztergomban voltam, papnevelő intézetben, akkor kimentem a szociális otthonba és beszélgettem a nénikkel. Hát bácsikat nem mondok, mert egy sem volt. És az egyik néni, egy szellemileg teljesen friss valaki, ahogy beszélgettünk, nagyon jóban lettünk egymással, és akkor ő azt mondja nekem, hogy hát képzeld el, hogy én amikor elvesztettem a férjemet, amikor ő meghalt, számomra egy hihetetlen nagy trauma volt. És lefeküdtem akkor aludni. Az volt bennem, hogy én ebbe bele fogok pusztulni, bele fogok őrülni. Hogy, hogy nem tudom hogy mi lesz holnap. Egész hajnalban nem tudott elaludni, valamikor késő hajnalban, akkor már elaludt. És azt álmodta, hogy a férje kopogtat az ablaküvegen. És ő kinézett az ablaküvegen, és a férje állt a házon kívül, tél volt, és ő kopogtatott az üvegen, ő fölkelt, kinyitotta az ablakot, és a férje nagyon kedvesen megsimogatta, megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, csak elköltöztem innen, nyugodtan aludjál, stb. Majd pedig elment. Másnap reggel fölébredt. És annyira ennek az álomnak a hatása alatt volt, hogy maga sem tudta miért, rögtön fölkelt, és kinyitotta az ablakot és kinézett ott, ahol az álomban a férje állt. És azt mondta hogy ahol a férje állt tél volt, mindent belepett a hó. De ahol a férje állt, ott elolvadt a hó. Nem volt a füvön semmi hó. Ez egy teljesen normális néni volt, még akkor is, ha a szociális otthonban volt, teljesen… szóval rengetegszer szabadkozott ezen, hogy jó, hát ő igazából ezt azért mondja, mert... csak azért mondja ezt el nekem, mert annyira a szívében van ez, és hát kinek mondja? Ezt rengetegszer hallottam, hogy hívő, sőt nem hívő emberek arról beszéltek, hogy, hogy ezt egy papnak el merik mondani. Mert talán maga hisz az ilyesmiben. Vagy hogy nem tart minket hülyének. Én ezt nem gondolom kérdésnek. Egy másik; most direkt egy ateista asszonyt hozok, akivel együtt jártam angol órára. Együtt jártunk, és Oroszországból költözött át ide, ezt a történetet egyszer már elmeséltem néhányótoknak. S hát csont ateista volt. Ő is, meg az egész családja. És egyszer csak mosogat otthon a konyhában. És ahogy mosogat a konyhában - nem nézett ő semerre - , azt kezdi érezni, hogy azok az illatok jönnek elő a konyhát betöltve, amit ő akkor élt meg, amikor ő még sokezer kilóméterrel odébb otthon lakott az apukájával, az otthoni háznak az illatai. S ez annyira megdöbbentette őt, hogy abbahagyta a mosogatást, felnézett, és azt látja hogy a hat-nyolc-tíz éve halott apukája ott áll a konyhaajtóban. Látomás. Látomás, meg szaglomás. Vagy nem tudom mi ez... Összetett élmény. És az apukája hihetetlen komolyan - aki a környéken a párt titkára volt, azt mondja neki, hogy lányom, kérlek gyere haza, és temess el engem ortodox pappal. S utána puff... eltűnik. És a lánya, aki totál ateista, azt mondja, hogy hát én láttam,... hát én szagoltam, tehát ez nem ilyen kérdés, hogy most volt vagy nem volt, láttam meg szagoltam. És azóta nem volt otthon, mert azt mondta, hogy ő onnan elmegy stb., és akkor vett egy repülőjegyet, és a férje azt gondolta hogy megőrült, de ő hazament és eltemettette ortodox pappal az apukáját. Aki hangos-hangos ateista és kommunista volt, és mondta hogy őt aztán pap semmiképp se, párttitkár vagy mittomén a helyettese, vagy valaki búcsúztatta. S az volt a, mondjuk így, a szerencse, hogy egyszer mind a ketten előbb érkeztünk angol órára. És hát kiderült, hogy én pap vagyok, mert hát ez ugye úgy elő-előkerült, és abban a tíz percben valahogy kibukott ebből az asszonyból, hogy elmondja nekem ezt a történetet. Önmagában az, hogy én nagyon sok ilyen történetet hallottam, - majd még mondom, hogy miért nem árt, hogy ilyen dolgokat, ahol meglepő összefüggések történtek - szerintem már maga ez is ugyan abba a jelenségbe tartozik. Én egyszer csak elkezdtem érzékeny lenni ezekre a dolgokra, és összefüggést látok a között, hogy van, aki egyszer csak érzékeny lesz bizonyos kérdésekre, és elindulnak hozzám az emberek, és elkezdik ezeket a történeteket mesélni. Attól függetlenül, hogy én egy szóval sem mondom, hogy én kérek szépen ilyen történeteket. És mégis a legfurcsább, lehetetlenebb helyzetekben beszélnek nekem arról, ahol totál messze vagyok attól, hogy ilyesmiről beszéljek, jönnek emberek és azt mondják, hogy ahogy beszélt, nekem eszembe jutott ez az élmény. Bennem semmi összefüggés nincs a beszédem meg a között, amit nekem ott elmond. De őbenne ez valamiképpen találkozik, és azt gondolja, hogy valami ilyen élményem van, hogy ezt pont nekem akarja elmondani. Tegnap nagyon érdekes dolgok történtek velem, talán van is itt valaki, akivel együtt éltünk át ilyesmit, de most egy kicsit tágabb körben akarom hozni, és aztán a tegnapi élményem. Hogy pszichodráma vagy bibliodráma csoportokban, olyan dolgokban is amelyekben csak részt vettem, meg játszottam, olyanokban is amelyekben főszereplő voltam, olyanokban is amelyeket vezettem, nagyon-nagyon érdekes összefüggések jelennek meg. Olyanok, amelyek egy ilyen csoportban totálisan természetesek. Teljesen természetesek. Ott vagyunk bennt egy csoportban, ahol a csoportnak az egyik alfája és omegája az, hogy kialakul egy nagyon belsőséges bizalmi légkör. Ahhoz hasonló, mint amikor az ember meditál, ahhoz hasonló, mint amikor egy nagyon jó beszélgetésben vagy. Ahhoz hasonló, amikor imádkozol. Mondjuk szívből. Tehát kialakul egy ilyen közeg. És először a saját élményemet hadd mondjam, amikor édesanyám meghalt. Akkor éppen egy ilyen csoportba jártam, akkor is, éppen akkor is, és jelentkeztem hogy én szeretnék ezzel kapcsolatban most játszani. Hogy ez nekem nagyon fontos lenne, mert, mert segítené nekem ezt a helyzetet feldolgozni. Mert eléggé megviselt ez. És akkor a többiek: jó, hát ez nyilván, ennél kevesebb keményebb téma van, mintha valaki a szerettét elveszti. Na. És akkor úgy… mindig úgy történik ez, hogy aki játszik, mondhatja azt, hogy itt van tíz-tizenöt ember, kiválasztok valakit, aki játssza el az én édesanyámat. És én körbenéztem, és azt mondtam - ezeknek nincsen racionális magyarázata hogy miért, mert olyan is lehetséges hogy egy férfit választasz ki az édesanyádnak, ez mindegy - valamiféleképpen azt mondod, hogy ő az. Nem tudni, hogy miért. És kiválasztottam valakit, hogy legyél te az édesanyám. És elkezdtünk beszélgetni úgy, hogy ő már meghalt, de mégis találkozom vele, és hogy vajon mit mond nekem az édesanyám? Hogy én halála után most még beszélgetek vele, szeretném ezt átélni. És egyszerűen megrázó élmény volt, hogy a csoportban alig-alig mertem ezt később elmondani, hogy úgy szólított meg engem ez a valaki, aki az én édesanyámról semmit nem tudott, nem is ismerte, csak annyit tudott, azt a néhány mondatot amit én elmondtam róla, úgy szólított meg engem, ahogyan az én édesanyám beszélt hozzám akkor, amikor nagyon szeretettel beszélt hozzám, és akkor nagyon bensőséges kapcsolatban szólított meg. És ami a legérdekesebb volt, hogy így szólított meg egymás után, de volt nekem egy becenevem. Amit tényleg csak a szüleim ismernek, még nektek sem mondtam, mert minek. És egyszer csak, mikor már harmadszor megszólított úgy, ahogy én egyébként nagyon szerettem, ahogy szólít az anyukám, akkor azt mondta, hogy nem, nem, nem. És elkezdett úgy szólítani ahogy engem otthon az édesanyám szólított, meg az apukám, meg szinte más nem is. Amiről ő biztos nem tudhatott, sehonnan, hogy engem úgy szólítanak. Én aztán ezt a csoportban elmondtam, hogy én ezzel nem tudok mit kezdeni, nem tudom, hogy ilyenkor mi történik. Vannak sejtéseim, most nem akarlak megterhelni benneteket az értelmezéssel. Mert lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Lehet, hogy ez az értelmezés sokat jelent, lehet, hogy nektek valami mást, sokkal a szíveteknek valóbbat. Csak azt, hogy ez így történt. És a tegnapi élmény: hogy egy olyan csoportban voltunk, ahol házaspárokkal voltunk együtt, és két történettel játszottunk. Ez nem pszichodráma, nem bibliodráma, hanem egyáltalán csak családi dolgoknak a feldolgozása, vagy mittomén a segítése, mindegy hogy mondjuk. És két nagy téma volt. Az egyik: hogy mit kezdünk akkor, amikor a kisgyerekek a családban szeretnének vasárnap reggel egy bugyuta műsort nézni, amitől a szülők két szempontból is idegbajt kapnak, egyrészt hogy nekik is föl kell kelniük, a másik pedig, hogy utálják azt a filmet, legalábbis hát jobb lenne, ha a gyerek nem nézné. De hát minden gyerek nézi, és ismeritek, hát…Ez volt az egyik nagy téma. Hosszasan ezt jártuk körül, hogy mit csináljunk ezzel a helyzettel. Merthogy igazából minden szülő jobban szeretné, ha nem volna ez. Már ez a film. A másik pedig egy olyan konfliktus volt, hogy a gyerek-felvigyázó, aki vigyáz addig, ameddig a szülők eljönnek ebbe a csoportba, az akárhányszor elmondják a szülők, hogy hogy csinálja, az nem úgy csinálja. Tehát állandóan ilyen rettegve mennek haza, mert hihetetlen rendetlenség van, szóval az biztos, hogy kétéves gyereknek rántotthúst ad, meg szóval ilyen helyzetek. És ezzel a két helyzettel foglalkoztunk sokat, sokat, sokat. Látszólag primitív, hülye helyzetek, látszólag, de aki benne van ebben, azoknak… És tegnap összejött megint ez a csoport, és beszélgettünk erről, hogy na, mi történt azóta. És az az egyik anyuka ezt mondta, aki ezt a történetet hozta egyébként, ezt a másodikat, hogy megdöbbentő dolog történet, ezeket a mondatokat mondta: “Teljesen olyan élményem volt mikor hazamentem, minthogyha ez a gyerekvigyázó is itt lett volna velünk, amikor mi erről a témáról beszélgettünk, mert soha nem volt hajlandó bizonyos dolgokat megtenni úgy, ahogy ezt mi kértük, és akkor most hazamentünk, akkor megdöbbentő módon több dolgot is megcsinált, olyat amit addig soha nem, pont úgy ahogy eddig kértük.” Ezzel a mondattal vezette be: olyan élményem volt, mintha itt lett volna közöttünk. Mint amikor mi erről beszéltünk. Mire a másik azt mondja: hát képzeld el, ez semmi! És megint az mondta, aki ezt a problémát behozta, hogy mikor a gyerekünket vasárnap reggel, miután ő fölkeltett bennünket, hogy ő ezt a rajzfilmet mindenféleképpen meg fogja nézni, mi ilyen hulla fáradtan leledztünk ott az ágyban, de a gyerek ilyen nagy szemekkel tapadt a tévére, egyszer csak a műsornak a felénél a gyerek odafordult az apjához és azt mondta: apa, kapcsoljuk ki most ezt a műsort, és menjünk reggelizni. Tegnapi történet mind a kettő. Ez racionális? Vagy logikus? Tehát ez volt! Ez volt, és mind a ketten nem úgy mondták el, hogy csoda történt vagy nemtudommi, hanem egyszerűen csak arról beszéltek, hogy ez történt. Hát történik ilyen egy gyerekkel? Hogy a kedvenc műsorától hajlandó… vasárnap reggel fölkel, azt mondja hogy elmegyek inkább reggelizni, jó, apa? Hát, ilyen, ilyen helyzet nincs! Csak a valóságban! Az pedig egy ilyen csoportban totálisan hétköznapi, hogy mondjuk valakit megkérünk egy szerepre, hogy ezt játssza el, és mondjuk szinte ugyanazokat a mondatokat mondja, mint ami a valóságban történt két hete, két éve vagy huszonkét éve. És akkor aki a történetet hozza, azt mondja, hogy, hogy te pont úgy beszéltél, mint ahogy az anyám akkor beszélt. Vagy a főnököm akkor beszélt, vagy az ismerősöm akkor beszélt. És úgy beszélt. És aki átéli ezt a helyzetet, az ugye éppen azért éli át, azért van jelen egy ilyen csoportban, mert gyógyul. És ennek semmi köze a színészethez. Aki rádöbbent arra, - Morenonak hívják, de teljesen mindegy – hogy ezzel gyógyítani lehet, az a valaki színészekkel kezdett el először ilyesmivel foglalkozni, és rájött hogy a színészek pont nem azt csinálják, amit kell. Mert a színészek megtanulták a szerepet, és azt játsszák, amit megtanultak. És ezért ő elkezdett totálisan laikusokkal csoportokat alakítani, mert azok nem tudnak színészkedni. Azok azt mondják, hogy hát mi ezt nem tudjuk megcsinálni. Mire a csoportvezető azt mondja, hogy na éppen te vagy a megfelelő ember. Akkor csak csináld, ami úgy “gyün” belőled. És pont olyasmi jön belőle, amire a másiknak szüksége van. Ez annyira általános,… Na most már mondok egy történetet a sok élmény után, aztán visszatérek erre. Ezt Jung írja ezt a történetet, hogy Indiában amikor hindukkal beszélgetett, akkor próbálta megérteni azt, hogy mit jelent az a tanításuk, hogy minden egy. És akkor természetesen erre egy bölcs hindu nem ad racionális magyarázatot, egyszerűen csak mondjuk elmond egy történetet. És neki is elmondtak egy történetet, amit ő aztán később leírt. Akkor azt mondja, hogy a történet az az, hogy a tanítvány odamegy a mesterhez, és kérdezi a mestert: Mondd mester! Én tényleg egy vagyok ezzel, meg azzal, meg amazzal?! A mester meg azt mondja: Hát igen, - mondja a mester - , mi tagadás, te tényleg egy vagy. Mire a tanítvány próbál mondani valamit, ami a leginkább olyan lehetetlen számára, és akkor azt mondja hogy: Én mondjuk egy elefánttal is egy vagyok?! Mire a mester unottan azt válaszolja: Persze, hogy az elefánttal is egy vagy! Jó, másnap találkozik egy elefánttal, és az elefánthajcsár vezeti az elefántot, és gondolja a tanítvány, hogy na, rögtön ki is próbálja, hogy bejön-e ez a dolog, ha ő tényleg egy az elefánttal, akkor az elefánt biztos fel fogja őt ismerni, és akkor nyilván neki nem lesz semmi baja. És akkor az elefánt egyre közelebb jött, és ő áll, és gondolja, hogy na, most jön a kísérlet!! Mire az elefánthajcsár már elkezd neki kiabálni, hogy menj már el onnan, hát ez nem így működik! De ő csak rendületlenül áll, mert ő és az elefánt egy, akkor ez be fog jönni. Hát be is jött: jön az elefánt, fogja az ormányával, puff! Úgy elvágja, hogy jó pár csontja rezgett bele, és teljesen összetörve megy a mesterhez, és azt mondja a mesternek: Mester, te becsaptál engem! Hát én kipróbáltam hogy az elefánt felismeri-e hogy egyek vagyunk, és tessék mi történt! Mire a mester azt kérdezi: mért? Csak ti voltatok ott? Nem, válaszolja a tanítvány, az elefánthajcsár is. És miért, mit mondott az elefánthajcsár? Ja! Hát ő kiabált nekem hogy álljak el onnan. Jaj – mondta a mester – hát az elefánthajcsár is egy veled!! – válaszolta a mester. Azt kellett volna csinálnia, hogy ugorjon el! Egy orvossal beszélgettem, onkológián dolgozik. És azt mondja, hogy őneki most már sok évtizedes tapasztalata az, hogy ha az osztályon valaki meghal, akkor ezt majdnem minden esetben még több haláleset is fogja követni. Nem oszlanak el a halálesetek egyenlő számban. Mint a statisztika vagy nem tudom mi alapján, hanem – ő ezt így mondta – ha valaki elkezd meghalni, akkor megy a többi is utána. Van egy népi bölcsesség, ami ugye azt mondja: a baj nem jár egyedül. A saját életünkből szerintem rengeteget tudunk mondani, amikor elkezdődik egy pechsorozat. S a végén, nem tudom, hihetetlen elgyötörten ülünk, és azt mondjuk, hogy ez már nem lehet igaz! Tehát ami történt velünk, az már egyszerűen… ugye ezt mondjuk? Nem lehet igaz! Egyszerűen csak azért, mert ez már nem logikus, tehát ez, ennyi nem kerekedhet ki egyszerre?! És mégis. A kántor, akivel szoktam együtt temetni, azt mondta, hogy az egyik legmegrendítőbb temetése az volt, amikor két külön osztályra vitték be az idős nénit és az idős bácsit, és délután – de ugyanabba a kórházba – háromkor meghalt az idős néni, és este meghalt az idős bácsi, miközben egymásról egyáltalán nem tudtak. És egyszerre temették őket. Két urna egymás mellett, és egyszerre volt a temetés. Na most. Két történet akarok összekapcsolni. Az egyik, hogy egy asztrológussal beszélgetem, aki a következőt mondta el nekem, hogy milyen furcsa volt mondjuk az ötvenes éveknek a logikája, hogy őneki volt egy mestere, akitől az asztrológiát tanulta az ötvenes évektől kezdve. Ez ugye elég megdöbbentő, és azt mondta hogy igen, furcsa módon az ő mesterének megengedték, aki ezt még a háború előtt tanulta, hogy a lakásán hat-nyolc embernek ilyesmit tanítson. Ugye ezért papokat simán bevágtak a börtönbe, ő pedig asztrológiát tanított az ötvenes években. És azt mondta, hogy ennek nagyon oka volt. Az ok az volt, hogy a rendőrség - más nevén az ÁVÓ, már nem ugyanaz a kettő, de nyugodtan mondhatjuk így – az ÁVÓ szolgálatában állt ez az asztrológus, nem azért, minthogyha ő maga egyetértett volna ezzel, hanem azért, mert bűnügyek felderítéséhez használták őt, és nemegyszer szinte csak gyilkossági ügyek, tehát gyilkos megkeresése, illetve áldozat megkeresése volt a szakterülete. Az ötvenes években! A rendőrség alkalmazásában állt ilyen ember! És akivel én beszéltem, az ő tanítványa volt, aki bekerült ebbe a néhány emberbe, aki tanulhatott tőle. Ez volt az egyik történet. Jó botrányos, nem? Ma ilyesmiről beszélni. A másik történet a betlehemi csillag. A betlehemi csillag története egyértelmű ez, hogy semmi komoly magyarázata nincsen annak, hogy azok a bizonyos mágusok miért indultak el napkeletről - ami Mezopotámiát jelenti – miért indultak útnak éppen a zsidók földjére, hogy előre ki tudták számolni azt, hogy Kr. e. 6-ban és 7-ben a Jupiter és a Szaturnusz együtt fog állni. A Jupiter és a Szaturnusz a halak csillagképében együtt állt Kr. e. 6-ban és 7-ben háromszor, egy fokra közelítették meg egymást, ami látszólag mit jelent? Mi értelme van ennek? A Szippár nevű csillagvizsgálóban fölfedezték - a Tigris és az Eufrátesz között - azt az ékírásos táblát, hogy a babiloni csillagvizsgálók, csillagjósok, tök mindegy, hogy mit mondunk, asztrológusok és asztronómusok egyben, akik egyébként papok voltak, ki tudták számolni azt, hogy a Jupiter és a Szaturnusz mikor fog együtt állni, és melyik csillagképben. Ez még idáig nem jelent semmit, csakhogy ilyen együttállás hétszázhatvan-valahány-évenként van, a Jupiter királycsillag. Nyilván sok mindent lehet elmondani még, az asztrológiai szimbolikában a Jupiter király, uralkodó csillag. A Szaturnusz a zsidóknak a bolygója, ez még az ószövetségben is benne van, nem egy helyen egyértelműen benne van, hogy a Szaturnusz a zsidóknak a bolygója, - csak mondom ezeket, és a halak csillagképe ebben az esetben a tengerparti vidéket jelenti, vagy legalábbis olyan vidéket, ami közel van a vízhez, vagy valaki olyasvalakit akire jellemző a hal. Ráadásul Jézusnak hal lett a jelképe! És a mágus szó, ha a görögből lefordítjuk, nem azt jelenti hogy mágus, vagyis hogy varázsló, meg ilyesmi, hanem ezeket a papokat jelenti, akik egyszerre foglalkoztak asztronómiával és asztrológiával. És hogyha az asztrológia nyelvén értelmezzük azt, amit tudunk, - egy ilyen félbetörött tábla ékírással jelzi azt hogy ezt ki tudták számolni – ha ezzel a megközelítéssel értelmezzük ezt az együttállást, akkor ebből ki jön az, hogy valahol a tengerparti vidéken, közel a tengerhez, a zsidóknál meg fog születni a zsidók királya, vagy valaki, aki a zsidóknak a vezetője lesz. És ezek a mágusok elindultak napkeletről, követve ezt a csillagot, ez ténylegesen nem úgy történt, hogy a csillag így ment előttük és ők az után mentek, hanem ezt az értelmezést követve… És elmentek a tengerpartra, mert hiszen ott volt a helytartónak a palotája, és aztán elmentek Heródeshez, és ott érdeklődtek, mert számukra egyértelmű volt, hogy nyilván az új király születéséről ők fognak tudni. Hát ismerjük a sztorit. Most mit mesélem el?! Azért akartam ezt elmondani, mert ezt komoly tudományos könyvekben is olvastam, több helyen, ahol az asztrológiai megközelítést egyszerűen csak odatették, hogy hát ez nyilván… azért merték odatenni, mert nem hisznek benne. Hogy az, hogy az egész egy fantázia, tehát a korabeli emberek hittek benne, tehát ezért volt értelme annak, hogy ezek elinduljanak. És mindenki előtt hódoljanak a Kis Jézusnak. Egy történet, ami a leglátványosabban nevetségesnek tűnik, vagy meseszerűnek. Megdöbbentő valóság alapja van, főleg ezzel az értelmezéssel. Most akkor itt megint meg szeretnék állni, és mondjuk az asztrológiáról csak annyit szólni, hogy mi ennek a logikája, azzal szeretnék nagyon óvatos lenni. Nem vagyok én olyan okos, hogy ezt itt… De ha más miatt nem, akkor a bibliai történet miatt, amiben mondjuk ez a történet, mondjuk, két álomtörténet közé ékelődik, miközben az álomeseményeknek is hitelt adok, mert ez is a kinyilatkoztatás része, és a saját élményeimmel tökéletesen összefügg. Nem tudom mi az összefüggésnek a nyitja. Nem is akarok most erről itt hipotéziseket kitalálni nektek. Csak annyit, hogy a fizika beszél arról, hogy megdöbbentő azonosságok és összefüggések léteznek a mikrovilág meg a makrovilág között. Hogy minthogyha ugyanarra a rugóra és logikára járna a legpicibb és a legnagyobb. Hogy az arányokat, ha nézzük, az összefüggéseket, ha nézzük: egyszerűen nem véletlen. Most csak ennyit szeretnék kimondani: hogy valaki összefüggéseket találjon, vagy az értelmezésével összefüggéseket legyen képes kimutatni, ez számomra egyáltalában nem elképzelhetetlen. Nem csak azért, mert a Szentírásban is erről lehet olvasni. Na, még ezt elmondom. Hogy ez nem sokak előtt ismert, de Jung hogyha nem tudott valakit viszonylag könnyen vagy hamar az egészség útjára segíteni, akkor vagy ő maga, vagy aki ehhez jobban értett, megcsinálta a horoszkópját a betegének. És ez adott neki egy megközelítést, és nem egyszer ez a megközelítés segítette őt ahhoz, hogy merrefelé keresse a gyógyulásnak az útját. Azt, amit ő egyébként a logikájával, vagy ezekkel a megközelítésekkel esetleg nem lehet és nem talált meg. Most ahogy körbenéztem, - valahogy ez a mai napom ilyen – nagyon sok hitetlenkedő arcot látok. Ilyet már ne mondjak, ez már sok nektek. Ezért beszélek óvatosan erről. Nem tudom, mi az összefüggés. De néha mintha a dolgok találkoznának egymással. Ebből szeretnék most egy rövidet felolvasni: Sánta Őz, a sziú indián sámán; ezt a könyvet megvettem körülbelül tizenhárom évvel ezelőtt, mert azt mondtam, hogy ez egy nagyon fontos könyv. Majd pedig feltettem a könyvespolcomra, és egyáltalán nem vettem onnan le. Mígnem egy könyvben valaki idézte ezt az alkotást. A könyv – megnéztem az irodalomjegyzékben, kinyitottam hátul, hogy mi ez a kisbetűs cucc, - és akkor, hogy az idézet, amire hivatkozik az a könyv, a 273. oldalon található. És akkor azt mondtam, hogy jé, ez nagyon érdekes, már eleve érdekes, hogy én ezt a könyvet megvettem, mert azt mondtam, hogy ez a könyv fontos nekem, beraktam a könyvespolcra és nem vettem le, és ez 13 évig nem derült ki, hogy ez a könyv miért fontos nekem, mígnem egyszer csak olvasom, hogy nyissa ki a 273. oldalt, mert ott valami érdekes dolgot talál, és én arra gondoltam hogy - ezt már el sem merem mondani, hogy honnan -, de hogy eszembe jutott az, hogy bölcs emberektől hallottam, hogyha valamit az ember először csinál, ilyen jellegű dolgot, annak általában nemegyszer nagyobb jelentősége van, mint amit már sokszor csináltunk. És akkor azt gondoltam, hogy no vajon hanyadik oldalnál fogom kinyitni ezt a könyvet? Nem tévedtem egy fél lapot sem. Ott. Ott, egyből. Ez is véletlen persze. De ha már kinyílt itt ez a könyv, akkor ezt a történetet, hogy amit mondjuk a huszadik század közepe felé valaki fölfedezett, hogy jé, egymás segítségével, egymásra hangolódva mindebből persze nem tudva, nem értve semmit, egyszerűen csak csinálva csinálhatunk olyan dolgokat, amelyekkel tudunk gyógyulni. Mert olyan összefüggések jelennek meg, és az összefüggésekkel hogy’ van kapcsolatban ez a gyógyulás, ezt megint nem tudom, de van sejtésem, de ezzel nem akarlak terhelni benneteket, ezt már kitalálták sok-sok évvel ezelőtt. Mégpedig ez a sziú sámán a következőt mondja, amit aztán leírtak. Arról beszél, hogy az életüket a Mennydörgéslények irányítják. És ha a Mennydörgéslény valakinek megjelenik az álmában, akkor a sámán, aki érzékeny erre a jelenségre, köteles ezt hihetetlenül komolyan venni. A többit meg olvasom. “Ha a Mennydörgéslények érvényesíteni akarják akaratukat itt a földön, az emberek között, álmot küldenek valakire. Mennydörgéses, villámos álmot. Az álomban arra jelölik ki az illető embert, hogy az a benne rejlő erőt emberi módon használja az ő szándékaik szerint. Tételezzük föl, hogy az ember ilyen álmot lát. Mi történik ezek után? Nem valami kellemes erről beszélni. Ezzel azt akarom mondani, hogy aki mennydörgős madarakkal álmodott, reggel már szorongva ébred, és fél a szereptől, amit rá osztottak. Álmát ugyanis nyilvánosan el kell játszania. Elmondom például az egyik okát ennek a félelemnek. Az indiánok szemérmesek. A régi időkben az a leány, aki mondjuk térdig kivillantotta a lábát, már szemérmetlennek számított. Szégyenlős fajta vagyunk, és a szegény Héjoka álmában esetleg anyaszült meztelen volt, (ez a sámán) most pedig ugyan így kell kimennie az emberek szeme elé, és ez egyáltalán nem könnyű feladat számára. Manapság már olyan korban élünk, amikor ez a szégyenérzet már megszűnt. Bárhová nézel, bármelyik moziba beülsz, meztelenkedést látsz. Az ember szinte mindent megtehet. Így aztán most már nem is álmodjuk azt hogy pucérak vagyunk, hiszen ebben többé most már nincsen semmi szörnyűséges. Tréfálok persze, de ha én ma mennydörgés álmot látnék, amit aztán el kell játszanom mások előtt, a mennydörgés olyan valamit kívánna tőlem, amit a nyilvánosság előtt szégyellnék megtenni és bevallani. Valami olyat, ami ellenkezést keltene bennem. Ami miatt nem akarnám elvégezni a rám bízott feladatot. És ez az önmagammal vívott harc gyötörne meg. Reggel ugyanis, alighogy az álomból fölserkentem, máris hallanám a morajt a föld alól, félelmetes halk mennydörgést, pont a talpam alatt. És tudnám, hogy mielőtt még a nap véget érne, ha addig nem teljesíteném az álom eljátszását, a dörgés föltör és szétzúz. Pincébe bújnék, zokognék, segítségért könyörögnék, csakhogy addig nincs segítség, ameddig nem játszom. Csak a tett árán szabadulok. Miközben megteszem, az erő visszaszáll belém. Mások akik látják, talán elfelejtik azt.”