2001.04.03.

Megosztom
Elküldöm

Most a megértés felől közelítünk, már majdnem két hónapja. Ahhoz, hogy hogyan van összefüggésben a megértés a hitünkkel. És már nagyjából, már csak szinte egy-két - mondjuk ki - szempontom maradt. És azzal kapcsolatosan, hogy milyen nagyon fontos, hogy összefüggéseket lássunk meg, jó értelemben összefüggéseket teremtsünk, és ezáltal olyan dolgok is bekerüljenek a mi életünk egészébe, amelyek addig külön-külön álltak. És ezzel kapcsolatban még egy valamit, amit nagyon örülök, hogy megtanulhattam, megint csak családterapeutáktól, akik arra tanítottak engem, hogy leülök mondjuk egy házaspárral szemben vagy egy családdal szemben, és mondják az élettörténetüket, papként is ugyanezt megtehetem, leülök valakikkel szemben, és hallom az élettörténetüket. És ösztönösen is ki fog alakulni bennem egy gondolat vagy egy elképzelés, hogy ebben a kapcsolatban ki a hibás, és ki a vétlen. Vagy ki a bűnös, és ki az áldozat. Ez ösztönösen megtörténik azért, mert ahogyan próbálok töprengeni, próbálok egy ilyen helyzetben töprengeni azon, hogy mi is történt? Hogy tudnánk ezt értelmezni? Ösztönösen. És elkezdjük a dolgokat elválasztani egymástól. És akkor nem­egyszer megtörténik, hogy mire mondjuk egy órás beszélgetésnek vége van, sikerül kialakítanom egy olyan nézőpontot, hogy az egyik totálisan hibás egy kérdésben, míg a másik totálisan vétlen. És azok, akik jönnek egy problémával, ezt a nézőpontot még el szokták mélyíteni. Mert, mondjuk, elhangzik egy ilyen mondat, hogy: “Én szeretni akartam a férjemet, de ő alkoholista lett.” Vagy kívülről hangzik el egy mondat, mondjuk egy ilyesmi, hogy: “XY nő elvetette magát azzal a férfivel.” Vagy ugyanez a nő: “…olyan kibírhatatlan volt, hogy az a férfi nem tudott már mást tenni, hát persze, hogy otthagyta.” Ezek már szinte a népi bölcsesség körébe tartozó dolgok. Amikor, mondjuk, valaki azt mondja, hogy egy nőnek nem elég, ha elveteti magát egy férfival, azt meg is kell tudni tartani. Ugye. És hogyha nem, a férfi otthagyja, egyértelmű, hogy ez a nőnek a hibája, hiszen egy nőnek tudnia kell megtartania azt a férfit. Pro és kontra lehetne ezeket mondani, és miközben papként vagy segítőként, vagy akárhogyan… Vagy ti egy ilyen helyzetben, mikor jön valaki segítséget kérni vagy tanácsot kérni tőletek, főleg ha a barátotok, akkor mellé fogtok állni. Nagyon árnyalt gondolkozású kell, hogy legyen valaki, aki hallva egy történetet, ami természetesen egyoldalú lesz, még ezzel együtt is képes esetleg a másik félnek is valamiféle igazat adni. Ez hát nagy bölcsességre vall talán. Ha egyáltalán ez lehetséges egy egyoldalú beszámolóból. Na. És az én ez irányú tanáraim azok a következő gyakorlati segítséget nyújtották nekem, nekünk, a saját életünkre vonatkozóan is, mert hiszen egy helyzetet úgy is átgondolhatunk, hogy én vagyok az egyik fél, és a másik a másik. De a rajtunk kívül álló helyzeteket is. Minden családi mítosz – mert hogy ezek mítoszok – fekete és fehér. Vagyis: van egy olyan elképzelésünk, mondjuk egy óra után, hogy ő volt a lovag, a fehér lovon, a másik a rút béka. És amikor ez kialakul, és ezt megfogalmazom magamnak, én vagyok a vétlen, te vagy a hibás, temiattad van mindez, akkor üljünk le, és gondoljuk át ezt a helyzetet pont ellenkező előjellel. Tehát addig fantáziáljunk erről a kapcsolatról, ameddig ki nem alakul bennünk egy elképzelés, hogy hogy’ történhetett minden úgy, hogy a férfi a rút béka, és az ifjú hölgy ül a fehér lovon, vagy nem ül a lovon, csak nagyon fehér vagy szép, szóval mindegy, de hogy addig-addig fantáziáljunk, míg pont az ellenkező végletre ki nem tudunk találni egy hipotézist. És amikor ez sikerült, akkor nézzük meg megint ugyanezt a helyzetet. Ezt gyakorlati tanácsként akartam nektek mondani. Amikor már bejuttok egy olyan világba, ahol nem tudjátok másként látni ezt a helyzetet, csak úgy, hogy velem iszonyatosan kitoltak, hogy a másik hihetetlen szemét volt velem, akkor kezdjetek el addig fantáziálni, míg a történet pont meg nem fordul, ahol ti vagytok a szemét alakok. Rajtatok múlt minden, ti vagytok a hibásak, és a másik ártatlan. Nem azért, mert az egyik vagy a másik igaz úgy önmagában, hanem ez lehetővé tesz egy teljesebb látást és egy normálisabb cselekvést.

Na ennyit akartam még egy picit utalva a múltkoriakra, és azt ígértem ma nektek, annyi minden mondanivalóm van, jaj, már pöröm az agyam előre, hogy olyan jó lenne, ha… csatlakoznom kéne az agyatokhoz vagy a szívetekhez, és úgy menne. Nézzétek, milyen jó pólót kaptam. Látjátok? “Hátul mi van?” Hátul semmi. Ez most egy ilyen póló, ennek most elöl van a titka, nem hátul, hogy a másodikos gimnazisták, képzeljétek el, ma ünnepélyes arccal adtak nekem egy ilyen pólót. Pedagógusok, figyelem! Veletek történt már ilyen? És ha még elmondom azt is, hogy nemcsak egy pólót kaptam ajándékba tőlük, hanem kaptam egy Baar Simpsonos zoknit is, nem tudom, miért, azt hiszem, infantilisnek néznek. Az a baj, hogy 42-es, 46-os lábam van, de ugye ilyen lábbal normális ember nem hord Baar Simpsonos zoknit. Én megígértem nekik, hogy úgy fogom fölpaszírozni a lábamra, hogy rajta lesz. Szóval, ezt kaptam, képzeljétek el, gimisektől. Én még ilyet nem is nagyon hallottam, hogy tizenhat éves kölkök összedobnak pénzt az egyik tanáruknak. Nem? Hogy ilyen dögös pólót vegyenek. De lehet, hogy látták a zöld pulóveremet, és megunták. Az is lehet.

Szóval azt ígértem nektek, hogy miután arról beszéltem, hogy milyen hihetetlenül fontos, hogy tudjunk összefüggésben látni, összekapcsolni stb, most nézzük azt meg, hogy ez nem megy azért magától. Tehát hogy bennünk ösztönösen kialakul egy csomó összefüggés. Kapcsolatok alakulnak ki, élmények, emberek, érzések, gondolatok, érzetek, álmok, vágyak, ösztönök és minden között, tehát eleve nem olyanok vagyunk, hogy bennünk minden szét volna szabdalva. Hanem egy nagy egészként élnek bennünk a dolgok, például mondjuk, amikor valaki azt mondja, hogy: “Nekem valami nagyon fáj.” És megkérdezed tőle, hogy most mi fáj? Azt mondja: “Nem tudom.” De egyvalamiben vagyok biztos, hogy hihetetlenül fájok én. Mint a Pistike, akit szoktam idézni nektek, az egész Pistike fáj. Egy kisgyereknél. Nem azt mondja, hogy a feje, az egész Pistike. És akkor hogy’ tudunk segíteni valakinek a fájdalmában, hogy ha magunknak… Mert mindig erre jár az agyam, hogy másnak hogy, de hát magunknak; hogy tudok segíteni magamon, mikor már hetek óta, évek óta – mert ilyen is van – azt mondom magamra, hogy fáj valamim. Hogy boldogtalan vagyok. Hogy nincs örömem, hogy nem tudom, hogy mi hogy van, hogy hogyan kéne csinálni. Úgyhogy elkezdem a dolgokat szétszedni. Tehát megnézem, hogy hogyan kapcsolódtak bennem össze ezek a látszólag különböző területről jövő jelenségek. A tudatom, a külvilág, érzetek, vágyak, ösztönök, álmok és minden, mert ez mind összetartozik. Hadd hozzak erre példát, hogy mondjuk nekem egy nagy élmény volt az, amikor egy pszichodrámacsoporban… nem velem történt ez, de valaki hozott pont egy ilyen élményt. Azt mondta, hogy ő, ha hazamegy, akkor eszméletlenül rosszul érzi magát otthon. És kérdezte a terapeuta, hogy ez mit jelent? Hogyhogy rosszul? Ő azt nem tudja, de … nem tudja megmagyarázni, ha meg tudná magyarázni, hogy mi miért, ok-okozat szétválasztva, akkor lehet, hogy már túl is lenne rajta. De nem tudja megmagyarázni. És akkor a következőt lehet csinálni egy ilyen helyzetben – ezt modellként akarom nektek elmondani – hogy azt kéri a segítő, hogy mondja el, hogy milyen ez a fájdalom. Mit gondol, amikor fáj, mit érez? Csukja be a szemét. Mit lát? Milyen érzetei vannak? Milyen színű ez a fájdalom? Milyen erős ez a fájdalom? A testén hol érzi ezt a fájdalmat? Hol erősen? Hol gyengén? És akkor, mondjuk, csinálunk egy szobrot. Megcsináljuk azt, hogy én vagyok az, aki vagyok. És akkor azt, ami a fájdalmamat jelenti, azokra kérünk embereket szereplőnek. És akkor kialakul egy szobor, ahol valaki szorongatja a nyakamat elölről. A másik nyomja a fejemet alulról. A harmadik a fülembe súgja azt, hogy hülye vagy. A negyedik azt mondja, hogy rosszul érzed magad. Az ötödik kiabál fölülről valahonnan, föláll egy asztal tetejére, és azt mondja, hogy nem fogsz ebből kikerülni soha! És így az összes dolgot, ami létrehozza ezt a fájdalmat külön-külön, azt megjelenítjük. És akkor valaki átélheti ezt a fájdalmat úgy, hogy közben ránézhet külön-külön, hogy ilyen a gyomromnál, ilyen a fejemnél, ilyen egy szó, ilyen egy érzés, ilyen egy nyomás. Ilyen az érzet a testemben, a fejemben, a gyomromban, a szívemben. És hogyha így szét tudjuk szedni mondjuk ezt az egyetlen érzésünket, amelyből nem tudunk kigyógyulni, akkor van esélyünk arra, hogy egyetlen lépést tegyünk mondjuk a gondolat, az érzet, a vágy stb, stb irányába, jó felé. Most egy picit megakadtam, hogy ez vajon átmegy‑e, ahogy mondom? Hogy ez most nem egy ilyen nagyon érdekes kísérlet. De amikor mondjuk van valami bajotok, és elkezdetek beszélni, ahogy Jung mondja, a nyelvetekkel gondolkoztok, akkor ahogy kénytelenek vagytok megfogalmazni dolgokat, egyszer csak kitisztulnak ezek a jelenségek, és akkor szoktátok azt mondani, szoktuk azt mondani, hogy jé, most, hogy ezt kimondtam, most értettem meg valamit. Mert sikerült valamit ebből a nagy halmazból elválasztani. Sokféleképpen lehetne ezt a folyamatot leírni, néha egészen piszlicsáré, nevetséges, primitív, együgyű kis szeletkékkel foglalkozunk, vagy kellene foglalkoznunk magunkat illetően. És egy nagy csapda, amikor azt mondjuk, hogy ugyan már, most pont azzal kezdjek el foglalkozni, hogy fáj a kislábujjam? Hát mi ez ahhoz a nagy fájdalomhoz képest, ami velem van? De valahol el kell kezdeni az Isten-kapcsolatunkat illetően, vagy a párkapcsolatotokat illetően, valahol el kell kezdeni, ahol megakadtatok. Szétszedni, ízekre bontani az egészet.

Mondok egy másik folyamatot máshonnan. Hogy valaki azt mondja, hogy: “Nekem problémám van a társammal. Az anyukámmal. Az apukámmal. A gyerekemmel.” És akkor beszélgetünk, és végül is a probléma végén – egy óra múlva mondjuk – azt mondja, hogy én azt tudom mondani most erről a helyzetről, hogy a probléma azért van, mert a társam ilyen és ilyen. Hogy ez és ez és ez a magatartása az, ami a problémát okozza. Mondjuk egy fél év múlva a következőt mondja: “Most már egészen másképp látom. A probléma - most már úgy tűnik - hogy ez a probléma azért van, mert én ilyen és ilyen és ilyen vagyok.” Vagy eltelik egy újabb fél év, és azt mondja: “Már megint egészen másképp látom, a probléma azért van, mert ő is, meg én is ilyenek és ilyenek és ilyenek vagyunk.” És amikor ez a dolog megoldódik, akkor nagyjából valami olyasmit mondunk ki, hogy sem én, sem ő nem bűnös, nem hibás, nem vétkes. A dolgot többé nem így közelítem már meg. Nem hibáztatom sem őt, sem magamat, sem mindkettőnket. Ez nem azt jelenti, hogy nem tárhatok fel hiányosságokat, hibákat, ne mondhatnám, hogy itt és ott bűn van. De többé már nem ebben a rendszerben vagyok, hogy én, ő, vagy ketten együtt bűnösök, vétkesek, hibásak vagyunk. Ameddig benn maradunk ebben a zárt körben, hogy mindenképp kell, hogy valaki vétkes legyen, addig a dolgok a gyökereket illetően nem tudnak meggyógyulni. Csak akkor, hogyha már nincs senki, akire úgy kellene néznem, hogy ő a vétkes és bűnös és hibás. Igazából akkor oldódik meg ez a helyzet.

Aztán egy másik, hogy a gondolatok mögött majdnem mindig képek vannak. A héber igék mindig valamiféle képet fejeznek ki. És ezzel sok segítséget nyújtanak, hogy amikor mi egy fogalmat kimondunk és valamit állítunk, hogy tulajdonképpen mit is gondolunk. És nemegyszer a fogalmaink és a mögötte lévő képek között ellentét van, és a probléma ebből az ellentétből adódik. Mondok egy ilyen példát. Mondjuk valaki arról beszél, valaki azt mondja, hogy én annyira szeretném, ha a családban ismét egység volna. Az az én bajom, hogy a családunkban régóta nincs már egység, mert a férjem, mert a feleségem, mert a gyerekem stb. Emiatt nincs egység, és én boldogtalan vagyok, ugye, atya, az egység milyen fontos. Hát persze, csak akkor, mondjuk, azt kérem tőle, hogy mutassa meg, vagy rajzolja le, hogy szerinte milyen az egység. Vagy itt vagyunk most tízen, állítson be bennünket úgy, ahogy csak akar. Mutassa meg, hogy milyen ez az egység. És akkor a következőt mondja az illető teljesen ösztönösen. Jó, akkor mindenki vegyen föl egy sálat. Vagy mindenki vegyen föl magára egy piros ruhadarabot. És akkor a megbeszélésnél mondjuk valaki visszajelzi azt neki, hogy szerintem ez nem egység, hanem egyformaság. És miközben ő végig arra gondolt, hogy a probléma az, hogy nincs egység, és próbálta volna a többieket rávenni arra, hogy legyünk már megint egységben – mint ahogy a régi szép időkben –, és a többiek tiltakoztak. És ő azt mondta, hogy a többiekkel van baj, hiszen az egység hatalmas érték, ezt bárki megmondhatja. Csak akkor megnéztük a fogalom mögötti képet, amire ő tudatosan egyáltalán nem jött volna rá, hogy ez nem egység, hanem egyformaság. És tiltakoznak a családtagok az ellen, hogy egyformaság legyen. Főleg olyan egyformaság ellen, amelyet ő határoz meg. Ezért például nagyon fontos volna az, hogy amikor fogalmakban gondolkozunk, márpedig általában ez ránk jellemző, nagyon erőteljesen fogalmakban gondolkozunk, akkor, ha valami nem stimmel, problémánk van, akkor, mondjuk, keressük meg a fogalmak mögött lévő képet. Vagy rajzoljunk. Múltkor jött hozzám valaki, és azt mondja, eszméletlen nagy problémám van, de valami… egy válaszút előtt állok – mondta ő –, és most nem tudom, hogy jobbra menjek, vagy középre, vagy balra, és hogy most mi legyen, és ez megy már egy év óta. És semmi mást nem kértem tőle, csak azt, hogy vegyünk egy papírt, ceruzát, rajzolja le ezt az utat. Hát ez egy válaszút. Nézzük meg ezt a válaszutat, milyen ez? És a következőt rajzolta: nem rajzolom föl, jobb lesz nektek, hogy jön valahonnan, és van három út. Jobbra megy egy út, mely egyre keskenyebb, balra megy egy út, az is egyre keskenyebb, és középen pedig nagy, széles út. És aztán ránézett a rajzra, és az egészet bekeretezte. Vagy húsz percig rajzolt. Utána azt kérdeztem tőle, hogy na most, ahogy nézed a saját rajzodat, ugye ez az elválasztás, különbségtétel, most már ő különbözik attól, amit átél, amiben van, mert az már ott van a papíron, és ő ránézhet erre a rajzra, és az első mondata a következő volt: “Hát, ahogy ezt nézem, ez nagyon primitív.” Vagyis az ő nagy-nagy baja egy hihetetlenül egyszerű helyzet volt, csak le kellett rajzolnia. És azt mondta, hogy már a rajzból én magam látom, hogy én középen akarok menni. Hát hülye leszek jobbra menni, meg balra. Középen fogok, mert ez teljesen egyértelmű. És azt mondta, ráadásul még csak meg sem kellett erősíteni, és azt mondta, hogy: “…amikor lerajzoltam a rajzot, ösztönösen bekereteztem az egészet, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen én itt nem vagyok szétesve, hanem ez egy egység, hogy tulajdonképpen mind a három út az valamiképp… azt nem mondom, hogy egyfelé vezet, de hogy ebben az egységben van. Hát nekem nincs is olyan nagy bajom.” Nekem nem kellett semmit mondani, hogy ő merre menjen. Elég volt pusztán csak a képet megnézni, és magát elválasztani attól, amit érez vagy gondol.

Na. Szeretnék most hozni nektek nagyon sok példát. Írtam 35–36-ot, hogy kiteljen a nyár végéig. Na, ezt befejezem. Néhányat akarok mondani arról, hogy hasonlít a helyzetünk ahhoz az emberhez, aki színvak. Vagyis, hogy van a fejünkben egy csomó fogalom, és a fogalmak alapján gondolkozunk. De nemegyszer az történik, hogy a fogalom az nem azt fedi, amiről az valójában szól, hanem valami egészen mást tartalmaz. És ez nem derül ki. Pontosan úgy, mint a színvak esetében. Hogy kell egy kontrollgén. Lehet, hogy valakiről egy életen keresztül nem derül ki, hogy ő mást lát, mint ami ott valójában van, ez nem derül ki. És még­is ugyanazt a fogalmat használja. Azt mondja ő is, hogy piros, azt mondom én is, hogy piros, mert megtanulta, hogy az piros, de ő egészen mást lát. És ebből alapvető akadályok szoktak származni, de totálisan alapvetőek, ráadásul olyan akadályok a hit útjában, amelyeket észre sem veszünk. Mert hiszen a fogalmaink egyeznek. Egy picit ebbe belementem, amikor mondtam ezt, hogy egység vagy egyformaság. Ő jó fogalmat használt, de egészen rosszra gondolt. Valakinek elmondtam ezt a gondolatomat, és ő azt mondta, hogy jaj, Feri, ha te ezt nem világítod meg egy csomó jó példával, akkor ez eszméletlenül unalmas lesz, és mindenki azt fogja gondolni, hogy ennek nem sok köze van a valós élethez, úgyhogy próbálom nagyon sok példával ezt megvilágítani. Előtte hadd mondjam el egy elméletemet, ami ezzel kapcsolatos, hogy látszólag, ha az érzelmeket egy skálára helyezzük, akkor a skála egyik végén van mondjuk a szeretet, és a másik végén van a gyűlölet. Mint ahogy a színek. Az egyik végén van a fehér, és a másik végén a fekete. Vagyis hogy az ellentétes érzelmek, vagy az ellentétes színek a legtávolabb esnek egymástól. És akkor hogyha ezt egy csíkra rajzoljuk, akkor ezt a csíkot össze tudjuk kötni, és lesz belőle egy szalag. Akkor a következő történik, hogy a legtávolabb eső érzések vagy érzelmek vagy gondolatok vagy cselekvésmódok egyszerre vannak legtávolabb egymástól, ha körbe megyünk a szalagon, és egyszerre kerülnek totálisan egymás mellé. Ez most látszólag csak egy gondolat, csakhogy ezt annak szemléltetésére találtam ki, hogy a valóság leírható így. Vagyis, hogy nemegyszer éppen a szeretet és a gyűlölet a lehető legközelebb vannak egymáshoz. De olyan közel, hogy egy pillanat alatt a legnagyobb szeretet a legnagyobb gyűlöletbe tud fordulni. Mondjuk akkor, amikor valakinek a szerelme kimondja azt a mondatot, hogy mást szeretek. Szerbusz. És abban a pillanatban ez a hihetetlen… Vagy ez nem így szokott lenni? Az a hihetetlen vonzalom, amit éreztem, abban a pillanatban egy hihetetlenül taszító érzéssé alakul. És ez a kettő egymás mellett volt. De olyan is lehetséges, hogy ugyanabban a pillanatban élek át ambivalenciákat, méghozzá nagyon ellentétes érzéseket vagy nagyon ellentétes gondolatokat, totálisan egy időben, miközben látszólag ezek kizárják egymást. Ilyen – csak hogy egy példát mondjak –, aminek a hatásmechanizmusát egyértelműen leírták már, az, amikor valaki oly mértékben támadóan lép föl velem szemben, vagy én oly mértékben rivalizálok valakivel és nem tudom őt legyőzni, hogy ezt a helyzetet csak azzal tudom megoldani, hogy azonosulok vele. Ez az a jelenség, amikor valaki azonosul a támadójával. De ez nem azért van, mert ő megérti, hogy mert keresztény, vagy mert jóindulatú, és hát őt is elfogadja, hanem azért, mert olyan hihetetlenül heves ez a negatív érzés, annyira pusztító és annyira megoldhatatlan számára, hogy egyetlen kiút van, hogy amellé állok, és azonosulok azzal, aki ennyire veszélyeztet engem. Túszejtőknek az élettörténetét vizsgálták, és olyan megdöbbentő dolgokra derült fény, hogy nemegyszer megházasodtak azok, akik túszt ejtettek, tehát a túszejtő a túszával megházasodott. Erre mi azt mondjuk, hogy de hát szóval… mert ha volna két bolygó, amin van élet, akkor ezeket így elválasztanánk egymástól. És nem így van. Most félve mondom ki ezt a szót, hogy ödipális helyzet, Ödipusz-komplexus, mert ezt egy csomóan használják, és nem tudják, hogy miről van szó, de ha valaki ezt tudja, akkor ezt vegye ide. Ha nem, akkor olvassatok utána. Ez ugyanaz. És ez mindnyájunkat meghatározó, most nem az Ödipusz-komplexusról akarok beszélni, hanem arról, hogy egyszerre jelen lehetnek bennünk totálisan látszólag egymást kizáró és ellentétes érzelmek, gondolatok, cselekvésmódok. Milyen gyakran van az, hogy egy simogatás az majdnem pofon. Vagy hogy egy pofon majdnem simogatás. Egy érzelmileg mondjuk fűtött párkapcsolatban a kettőt alig választja el valami egymástól. Amikor mondjuk… erről ti többet tudhattok, mint én. Szexuális együttlétben egészen mélyről engeditek fölfakadni az érzéseiteket, akkor ott a simogatás és a pofon nagyon közel van egymáshoz, hihetetlenül közel. Néha szinte nincs is különbség. Ezért én… már nincs különbség, hát persze, hogy van különbség, de amekkora a különbség, néha annyira közel is vannak egymáshoz. Ezért én egyáltalán nem értek egyet azzal, és mindig egy kicsit kritikus vagyok, amikor mondjuk egy nő azt mondja, hogy megütött a férjem. És hogy ez válóok. És hogy ez, és hogy ez, és hogy ez… Simán elképzelhető egy nagyon mély kapcsolatban az, hogy egymást néha megruházzák. (Derültség.) Roppant papos, amit mondok, ugye? A problémánk ezzel az szokott lenni, hogy nem engedélyezzük ezt. Nem engedélyezzük. Tehát azt mondjuk, hogy a szeretetbe nem tartozhat ez bele. A mély vonzalomba nem tartozhat ez bele. Pedig beletartozhat. Talán mondtam nektek, nekem terápiás módszerem volt a papnevelő intézetben, hogy amikor nőttön nőtt a feszültség, akkor én a legjobb barátaimmal verekedtem. Hát ezt csináltuk, bementünk egymáshoz, és agyba főbe püföltük egymást. Engem emiatt egyébként írásbeli… hát hogy is mondjam, micsoda is ért, ugyanis az egyik legjobb barátomat, egy görög-katolikus papnövendéket eszméletlenül elagyabugyáltam a folyosón, de csak amolyan formában, hogy… Nem, hát nem így, hát persze, hogy nem. (Derültség.) Mit képzeltek ti? Hanem úgy, hogy bőrkabát volt rajta. Görög-katolikus volt, és egy hétig be voltunk zárva, lelkigyakorlat címén. (Derültség.) És ugye a görög-katolikus papnövendékek azok ilyenkor, meg máskor is kapnak nős-eltáv-ot, ezt mi neveztük így, hogy szerencsétlenek ugye egyszerre kellett, hogy papnak készüljenek, meg hogy udvaroljanak. Ez egy nagyon… Látjátok, hogy megfér a kettő egymással. (Derültség.) Szóval ez egy nagyon nehéz helyzet volt nekik, mert erre alig adatott nekik alkalom. Na és akkor persze egy állandó konfliktus… Nem konfliktus, hát szóval az összetartozásunk állandóan mondjuk effajta élcelődő formában igen gyakran megjelent, hogy amikor mi mondjuk újabb elmélkedésre voltunk hívva a kápolnába, akkor ők vették a bőrkabátot, és mentek a nős-eltáv-ra. Hát ez gondolhatjátok, milyen árnyalt érzelmeket váltott ki belőlünk. (Derültség.) És az történt, egyszer egy ilyen hetes elmélyülés után, hogy ahogy ment el nős eltávra az én legjobb görög-katolikus pap barátom, egy bőrkabátban volt, és én teli tenyérrel ütöttem a hátát. De ahogy csak a… Hát a folyosó az tele volt ezzel a durranással, de mivel én a harmadikról kísértem őt le (derültség), az első emeleten kijött az elöljáró, aki azzal volt megbízva, hogy ne engedje a püfölést, mert az nem papos, és akkor ugye írtak egy ilyen valamit. Most a helyzetnek a pikantériája, hogy a következő mondjuk megfogalmazás született ebből. Az a baj velem… Hát nem így, de ez volt a lényege, hogy az a baj velem, hogy ellentétet szítok a görög és a latin papnövendékek között. Tehát hogy nekem elvi problémáim vannak a görög-katolikus paptestvérekkel, miközben nagy komaságban voltunk, meg vagyunk egymással. Na. Csak érzékeltetni akartam azt, hogy amennyiben ez furcsának tűnik valakinek, hogy totál ellentétes érzések, gondolatok stb, hihetetlenül együtt lehet jelen egy emberben, akkor talán ez adott nektek adalékot.

A probléma akkor van, hogyha pozitív és negatív érzések, gondolatok, cselekvésmódok egymást fölcserélik. Tudjátok azt a példámat, mert erről sokat beszéltünk, ilyen például a szégyen és a bűntudat. Totálisan közel vannak egymáshoz, egy bűnhöz kapcsolódó belátás, adott esetben érzelem, annak az elutasítása stb, stb, a szégyen és a bűntudat egy tőről fakadnak. Egyfelől. Másfelől azonban totálisan ellentétesek egymással, ahogy erről beszéltünk. Csak azért akarom ezt mondani, mert akkor már a meglévő tudásotokhoz tudok kapcsolódni. Másfelől pedig totálisan ellentétesek, mert a szégyenben ugye az van, hogy én vagyok a hülye, és bár csak semmisülnék meg, és elbújok, a bűntudatban és a bűnbánatban pedig az van, hogy éppen hogy nem elbújok, hanem megyek hozzád, és bocsánatot kérek, és fölveszem a kapcsolatot, és élni akarok. Az egyikben az van, hogy meg akarok semmisülni, a másikban az van, hogy élni akarok. De a kettő, miközben totálisan egymásnak ellentétei, aközben teljesen egymás mellett vannak. És itt jönnek a nehézségek, hogy én, mondjuk, arról beszélek egy beszédben, hogy Keresztelő János, meg nagyböjt, meg miegymás, térjetek meg, és tartsatok bűnbánatot. És azt mondom, hogy a bűntudat nagyon fontos, és ezzel mondjuk a jelenlévőknek nagy része elindul a szégyen irányába. Mert ő a bűntudaton és a bűnbánaton a szégyent érti. De nem érti, hanem az jön benne elő. És ezért én hiába mondok jót, őt elmélyítem egy rossz cselekvésmódban. Totálisan megerősítem benne. És nem is jövünk rá. Én se jövök rá, és a hallgató se jön rá. Csak azt érzi, hogy itt valami nem stimmel. Tehát hogy ő igen, ezt hajlandó lenne el… tényleg, bűnbánat, meg ilyesmi, de én minél többet mondok, ő annál rosszabbul van. Valami hihetetlen tiltakozás van benne az ellen, hogy az idei nagyböjtben meggyónjon. Azért, mert minden, ami efféle inspiráció számára, mondhatom azt a legjobb szavakkal, a legrosszabbakat éli meg ezáltal. És fordítva is lehet.

Olvastam most egy nagyon jó könyvet, tényleg zseniális, arról beszél, hogy melyek a legpusztítóbb érzések. És állandóan beszél, hogy az egyik legpusztítóbb érzés a bűntudat. Ez a másik fele. Ő a szégyenre gondol, csak bűntudatot mond. És te olvasod a könyvet, és azt olvasod, hogy az egyik legpusztítóbb érzés a bűntudat. És azt mondod, hogy de hát ez nincs így. Mondjuk, elveted a könyvet. Miközben mindent, amit erről a jelenségről ír, azt megtanulhatnánk. Csak rossz a szó. Mondok még példákat, mert hogy ez a hétköznapi életünket totálisan érinti. Mondjuk, jön egy gyónó, és azt mondja, hogy jaj, atya, én ezt a bűnömet eszméletlenül szégyellem. És azt mondom neki, hogy hát testvér, te ne szégyenkezzél. Az Isten nem akarja, hogy szégyenkezzél. Azt akarja, hogy tartsál bűnbánatot, és élj. Mire megbotránkozik bennem, mert ő szégyent mondott, de őneki nagyon helyes bűntudata volt. És amikor én azt mondom, hogy… mert őneki mondjuk a kettő ugyanazt jelenti. Mindegy, hát ezek szinonimák, szégyen, bűntudat, ugyanaz. És én mondom neki, hogy ne szégyenkezzen, és azt éli meg, hogy én le akarom őt beszélni erről. És soha többet nem hallgat rám. Ami nem olyan nagy baj, de az sokkal nagyobb, hogyha valami rossz történik az életében.

Na most mondok nektek sok ilyet, érzéseket, gondolatot, minden ilyesmiket. Például ilyen az önzés és az önszeretet. Hagyományos keresztény gondolkozásmódban az önszeretet negatív fogalom. Ne önmagunkat szeressük, hanem a másikat. Igaz? Vagyis önszeretet és önzés egyenlő egymással. Miközben a jelenség hasonló, néha mi magunk sem tudjuk eldönteni, hogy most helyesen szerettük magunkat, vagy önző disznók voltunk. Eszméletlenül nehéz eldönteni. Néha nem tudjuk, csak húsz év múlva. Viszont, ha a helyes tartalmát akarnám megtalálni a két fogalomnak, akkor az önszeretet roppant pozitív, az önzés roppant negatív. Vagy azt olvassátok, vagy valamelyikőtök, mondjuk, azt mondja, hány ilyet hallottam, hogy valaki azt mondta, hogy az nagyon fontos, hogy ne csak téged, magamat is szeressem. Mire a másik azt mondja, hogy teljesen igazad van, de azt gondolja, hogy te egy önző disznó vagy. És igaza van, mert ő azt mondja, hogy önmagam szerethetem, de közben az önzésére talált egy szót. A tékozló fiú történetében a báty, mert attól szenved, ez a legújabb gondolatom, hogy ő nem szereti magát, ez a baja. Elmondom, hogy miért. Mert akkor az Isten-kapcsolat felé egy nagyon érdekes lépést tudunk tenni. Hogy ő az, aki az általában tapasztalt apa-fiú kapcsolattal ellentétben, ahol az apa azt mondja, hogy szeretem akkor, ha ilyen és ilyen vagy, itt az apa nem ezt mondja. Itt az apa mondja, hogy én szeretlek téged. A fiú azonban azt mondja: én ezt nem hiszem el. Mert akkor szerethetsz csak engem, ha én teljesítek. Az idősebb fiú azt mondja, hogy én akkor vagyok szerethető, ha teljesítek. Ezzel megy az apjához. Szerintem te nem szeretsz engem, mert a teljesítményemre nem úgy reagáltál, ahogy nekem, az én logikám szerint kellett volna. És szerintem te nem szeretsz engem, mert a testvéremet is szereted. Azért nem szeretsz engem, mert én teljesítek, míg a másik nem teljesít, és te leöletted a hizlalt borjút. Ez azt jelenti, hogy te nem szeretsz engem. Ez az idősebb fiú logikája. Ezért nem megy oda vigadni. Mert azt mondja, hogy ez lehetetlen. Vagy az egyiket, vagy a másikat. Ha nincs teljesítmény, igazságtalanság van. Az idősebb fiúnak a problémája az, és ez tartja őt vissza az Istennel való kapcsolatától, ami az atyát jelenti, hogy önmagát nem szereti. Azt mondja, hogy ő csak akkor szeretetreméltó, ha teljesít, különben nem. Őneki azért jár valami, mert azért megszolgált. Különben nem. Csak lehet, hogy ezt nem teszi hozzá. Ha engem azért lehet szeretni, mert teljesítek érte, bennem lehet ez a gondolat, a trikómon hátul, hogy én megteszek mindent érted. Hátul pedig az van, én nem vagyok szeretetreméltó, csak ha megteszek érted mindent. Ezért az idősebb fiúnak igazából az Istennel való kapcsolatát nem az akadályozza, hogy őt nem szereti az Isten, hanem hogy ő nem szereti magát. És ha valaki nem szereti magát, az nem tud mit kezdeni az Isten szeretetével. Az egyik legnagyobb akadály, az Isten szeretetének a tapasztalata, élménye, befogadása, mit tudom én, mivel szemben az, hogy mi nem szeretjük magunkat. Hogy nem tartjuk magunkat szeretetreméltónak. Ez hihetetlenül általános. Csak lehet, hogy nagyon mélyen van bennünk ez a gondolat. És amikor nem tanuljuk meg szeretni magunkat helyesen, akkor önzők leszünk. Tehát ezek ellentétben vannak egymással. Nem tudom magam szeretni, éppen ezért vagyok önző. Mert ezzel helyettesítem önmagam szeretetét.

Nagyon néztek rám. Ide lehetne venni, talán akkor érzékelhetőbb lesz ez, az önsajnálatot. Az tipikus. Nagyon sok ember azt éli meg, ha engem senki más nem szeret, majd én szeretem magam. De nem szereti magát – sajnálja magát. Ez két látszólag egymással érintkező, valójában… vagy is, totálisan ellentétes érzés. Épp az önsajnálat lehetetlenné teszi, hogy ő szeresse magát. Vagy, ha szeretné magát, le tudna adni az önsajnálatból. Megint csak a kínok kínját élem át az olyan gyónások alkalmával, van egy néni, az mindig ezt mondja, bejön, fújtat. Jaj, annyira beteg vagyok. Annyira. Nem tudok letérdelni. De azért letérdelek. (Derültség.) Ez az önsajnálat. Tehát hogy még igazolja, hogy nem tud, de letérdel. És jaj. És akkor liheg. És nem kapok levegőt. De azért beszélek. Úgy is beszél, hogy megtanulja azt, hogy úgy is beszél, hogy beszél, amikor kifújja, meg akkor is, mikor beveszi a levegőt. (Derültség.) Végig beszél, közben panaszkodik, hogy nem kapok levegőt, amikor beszélek. Nehéz nekem. És akkor minden harmadik mondat: háromszor műtöttek. Csoda, hogy ennyire… Szóval az egész egy ilyen kínzó önsajnálat. Nem is lehet szeretni. Tehát akkora burok veszi őt körül, hogy mondod, jól van, háromszor megműtöttek, na és aztán, most itt vagy. Most éppen nem műtenek, nem? (Derültség.) Akkor ez nem lehet annyira rossz helyzet. Ugye tudjátok, van, aki műtétről műtétre él. Az ilyen embernek nem lehet, hiába mondod neki, mert van egy köztes idő. De ő nem azt látja. Ő két műtétet lát, ez az ő élete. És persze, hogy sajnálja magát. És ezért az összes műtétek közti időben őt nem lehet szeretni. Ez a… jaj… Az asszonyok tökélyre szokták ezt fejleszteni. (Derültség.) Ez a férfiak bűne másfelől egyébként, mert ha a férfiak adott esetben jól szeretnék a feleségeiket, akkor nem sodródnának ilyen önsajnálatba, egyfelől. Ez az egyik olvasat. A másik meg, asszonyok, nézzetek magatokba. (Derültség.) Az valami eszméletlen, ami főleg a hagyományos keresztény kultúrában az asszony, aki napi 25 órát dolgozik a bányában. (Derültség.) Tudjátok. Tehát tényleg, sem éjjele, sem nappala. De a környezetének sem nagyon. (Derültség.) Azért, mert egyszerűen elviselhetetlen. Tehát szóval jó, jókat főz, stoppol, vasal, mos, mosogat, minden. De igazából nem lehet vele mit kezdeni. És néha azt mondanátok neki, állj már le, szóval hogy ne hozz értem több áldozatot, könyörgök. És akkor mit mond egy ilyen ember, aki magát sajnálja? Pedig én mindent megtettem érted, és még ez sem elég? És még belehúz. (Derültség.) 26 óra. Hogyha… Így talán már fogható, ugye, hogy önsajnálat, önzés. Hihetetlen zárt kör. Miközben a lelkében ezt önszeretetnek nevezi.

Egyébként ha valaki alkalmas a szeretetre, az azt jelenti, hogy magát is szereti. Mert azért olyan nincs, hogy én magamat totálisan nem tudom szeretni, de a másikat igen. Ilyen nem létezik. Ez lehetetlen. A szeretet lényegével ellentétes. Nem? Akkor ott valami nagy… Ott valami sántít abban a szeretetben. De nagyon, nagyon. Tehát ha valaki állandóan hülyézi saját magát. És az életét átadja testvéreinek. Hát néha azt mondanánk, hogy köszönjük, de értünk ne halj meg. Mert mi azt szeretnénk, ha te élnél.

Mondok még. Függés és önátadás. Ugye ez nagyon, nagyon passzol, szinte ennek tesója, vagy gyereke, vagy nem tudom, mije. Sok féri, a párkapcsolatot függésnek képzeli el.

 

***

 

Másik véglet lehet egy párkapcsolatban, ha mindig meghúzom magam. Ez függés. Ez totális függés. És ő azt gondolja, hogy hát ez lehetetlen. Hát én Krisztusra hivatkozva az életemet átadom a házastársamnak. Hogy ennél teljesebben nem lehet megvalósítani a házastársi szeretetet. Miközben ez egyfelől tényleg egy… nem is tudom, szóval ténylegesen valamiféle önátadás. Tehát nem akarom ezt csak negatívan látni. Van benne valami tényleg hősies önátadás-szerű. De tényleg nem éli az életét. Ez ténykérdés. Másfelől azonban ez totálisan az ellentéte a szeretetnek. Ez az, amitől mondjuk férfiak egy idő után egyszerűen… kipurcannak tőle. Meg tudnak bolondulni ettől. És az asszonyok nem értik, hogy mi a baj. Egyszerűen nem értik, mert bennük az van, hogy szeretet, szolgálat, önátadás, hűség, kitartás, és az egész rendszer teljesen jól működik. Csak totál rossz. Őrült rendszer.

Aztán. Félénkség és alázat. Milyen sok ember, aki fél, ezt értéknek mutatja. A félelmeinket értéknek szoktuk mutatni. Pedig… de értéknek éljük meg. És ez azt jelenti, hogy elmélyítjük a félelmünket. Mondjuk, félek az új dolgoktól. A kihívásoktól. Félek mindattól, ami valami színt hozhatna az életembe. És akkor mit mondok? Hogy a hagyomány. A múlt. Az örökség. A tapasztalat. És ezerrel hirdetem azt, hogy… És ennek leszek az apostola. És mi van a háttérben? Félek. Félek. És aki egy picit is megpiszkálja ezt, hogy hú, hagyomány, meg örökség, jól van. És nem lehet, hogy esetleg levennéd a bajuszkötődet, amikor beszélsz? (Derültség.) Vagy a hajhálódat mondjuk? Hoppá. Azt nem. Bajuszkötő nélkül nem lehet…

Aztán. A frigiditás és tisztaság. Megint a következő szörnyűséges gondolatom van, tapasztalatból származik, ez a pech. Hogy azok, főleg hölgyekurak, szóval azok, akik a házasság előtti szerelmi kapcsolatnak testi vonatkozásait totálisan képesek megtartani… érthető volt? (Derültség.) Tehát három év után egy puszi a fülemre. Maximum. De nem szabad élvezni! (Derültség.) Ezt tudjátok, hányszor hallom, amikor valaki mondjuk ilyen dolgot mond el, ez az ilyen janzenista lelkiség, tudjátok. És akkor azt mondja, hogy mit tudom én, ment az utcán, és látott egy szép, pucér hölgyet, nem az utcán, hanem a… az egy másik bűn, hanem az újságos bódén. (Derültség.) Hát nem a bódén… Jaj, nekem, milyen nehéz téma, ugye? És akkor, szinte ahogy kimondja, fölkiált, hogy: de nem tetszett! De nem élveztem. Hát tudjátok, legalább élvezte volna. (Derültség.) Szóval azt akarom ezzel mondani, hogy tehát azok, akik ilyen három év után a fülcimpámat…, és hogy ez nekik megy is, még működik is, a házasság után általában ebből problémák szoktak adódni. Mert itt általában nem az önmérsékletnek, a belátásnak, az önfegyelemnek, az érzelmek hihetetlenül árnyalt kezelésének és egyebeknek a tényéről van szó, hanem hihetetlen félelemről mondjuk. Vagy lehetne mondani, mondani… Csak kapóra jön valakinek az, hogy azt mondja, hogy hát ez bűn. És azt látom megint csak a gyakorlatból, hogy néha úgy tud a pap segíteni egy ilyen férfinek-nőnek, hogy valahogy átsegíti őt azon a gondolaton, hogy a szexualitás úgy, ahogy van, bűn. Mert ilyesmik állnak a háttérben. Vagy ő utálja a testét. De ez be van bugyolálva a tisztaság erényébe. És el van mélyítve. És akkor azt mondja, hogy milyen tök jó, hogy a környezetemben mindenki egyre-másra bukik el, bezzeg én. És még ráhúz. És ő ezt értéknek éli meg. És ráadásul itt a tapasztalat nem segít. Ahogy a többi esetben is szinte soha nem segít a tapasztalat. Mert be vagyunk programozva, kódolva, nincs eredeti tapasztalás, hanem rajta van a címke. Egy címkéről - egy élmény. Ülök most egy csoportban, vagy ültem ma, meg holnap (jaj, hulla fáradt vagyok), és különböző szakmáknak a specialistái ülnek ott, és egy témán dolgozunk. És ma megjelent egy új szakember. Nem láttam még soha, késtem, és nem voltam ott a bemutatkozáson. Elkezdett beszélni, és az első ösztönös gondolatom az volt, hogy ez ki? És mi a szakmája? Tehát nem az, hogy hallgassuk meg, mit mond. Nem ez. Hanem hogy ez kicsoda, tehát mi a neve? Ismerem‑e? Gondoltam-e már róla valamit? És mi a szakmája? Szeretem én azt a szakmát? Mit lehet róla tudni? Egy pszichológus mesélte nekem, hogy egy konferencián voltak, és két pszichológus ült egymás mellett. És az egyik egy előadóval kapcsolatban odasúgott a másiknak: Te! Szeretjük mi őt? (Derültség.) Tehát azért mondom ezt, hogy fontos, hogy a fogalmakkal foglalkozzunk, és hogy mögötte milyen kép van és milyen tartalom van és milyen cselekvésmód van, mert címkézünk, a címke rajta van, és attól kezdve az érinthetetlen, sebezhetetlen, és nem vesszük észre, hogy ott baj van. Csak hogyha egy valamilyen helyzetben kapunk egy ilyen pöttyös képet. De az élet nem mindig ilyen kegyes, hogy úgy elénk tart egy képet, és rájöhetünk, hogy ott nem látjuk az ötöst. Mert nekünk ez szürke. Hú, hát valami baj van velünk… Mint ahogy egyszer elmeséltem ezt nektek, mikor fölvételiztem az asztalos iskolába bútorasztalosnak, akkor… Fölvettek. (Derültség.) Akkor volt az, hogy az orvos elkezdett kiabálni az ácsokkal, akik ácsnak felvételiztek, és akkor nézte az egyiket, előttem állt, mert zavarták az embereket, és azt mondja: hát maga tök süket az egyik fülére. Mondta az orvos annak a tizenhat éves gyereknek. És az nézett rá. Mi? Az orvos: Mi, hát maga ezt nem tudta? Hát olyan süket az egyik fülére, hogy 5% vagy 10% úgy saccra. És 16 évet élt úgy ez a fiú, ácsnak jelentkezett, hogy szinte semmit nem hallott az egyik fülére. Tizenhat évesen derült ki. Hát nem vették föl, azt mondták, hogy hát kiabálnak neki a másik oldalról, és ő meg mit tudom én, eszeget, uzsonnázik.

Na most mondhatnák azt is, egy picit más megközelítésből még értelmezve a helyzetet, amiről megint van már tudásotok vagy gondolatotok, hogy a szenvedés és a fájdalom. És a kettő közötti különbség. Talán valaki erre emlékezik. Csak utalásképpen. Megint néha ezt szinonimának vesszük. Ha fáj, szenvedek. Ezt nagyon megszenvedtem, mert nagyon fáj, ez nagyon fájt nekem. Mintha ugyan­az lenne. Miközben a fájdalom adott esetben egy kikerülhetetlen fizikai benyomás, mondjuk. De hogy én szenvedek‑e attól, vagy nem, az rajtam múlik. Csak mi összekötöttük a fájdalmat a szenvedéssel, mert azt gondoltuk, a kettő egy. De a kettő egyáltalán nem egy. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Amikor 400 métert fut valaki, az valami iszonyú. Az igazi iszonytató. Szóval a nagyon jók 800-on is átélik ugyanazt az iszonyatot, mert elég gyorsak hozzá. Az amatőrök… hát mondjuk a profi amatőrök azok még… Na mindegy. Tehát hogy a 400 méternek az utolsó, jó esetben mondjuk 80, 70 métere olyan, hogy az valami olyan fájdalom, hogy azt nehéz leírni. Az valami iszonyú. Amikor látjátok az olimpián, hogy a néger pofa az így fut. És nem értitek, hogy mi történt? Hogy betrottyozott? (Derültség.) Az arca… Az úgy fáj, hogy azt alig lehet elmondani. De az a futó ott nem szenved. Nem szenved, hanem élvezi. Azért csinálja. Ha meg tudjuk ezt érzékenyen különböztetni, eszméletlenül fáj neki, de hát rajta múlik, hogy megáll-e vagy nem. Valamiképpen számára… most mondhatjuk így is, hogy ezen a fájdalmon keresztül olyan élvezetek, olyan örömök, olyan boldogság adatik, mint semmi más révén nem. Hát ezek az eszméletlenül veszélyes sportok. Hogy ugye megdöbbentően egészítik ki egymást ezek. A legnagyobb félelem a legnagyobb örömöt. De itt a fájdalom és a szenvedés esetén olyasmit látunk, hogy nem föltétlenül kapcsolódik két dolog így egymáshoz. A szenvedést már mi kapcsoljuk hozzá. A kereszténységnek egyik nagy áldása és nagy átka, hogy a szenvedés útját tanítja nekünk. Ha jól értjük a kereszténységet, akkor fantasztikusan tudunk mit kezdeni az életnek a nehézségeivel. Ha rosszul, akkor az életünk egy totális örömtelen gyötrelem lesz. De ez rajtunk múlik.

Aztán. Kényszeresség és rendszeretet. Volt egy olyan főnököm, nem ismeritek, tényleg nem, hogy számára a rendszeretet egyenlő volt a kényszerességgel. De ő azt mindig rendszeretetnek gondolta, és az összes többit, aki nem volt olyan kényszeres, mint ő, hülyének és slendriánnak és trehánynak tartotta. És nem értette, hogy a világ miért van tele összes rendetlen, nem tudom milyen emberekkel. A következőt mondta nekem, még amikor a papnevelő intézetben voltam, ez volt az ő elmélete. Ebből is látszik. Azt mondta, hogy még ő nem látott olyan oltárterítőt, amelyik ment volna arra az oltárra, amelyre készült. (Derültség.) Ez volt az elmélet, hogy olyan oltárterítő nem létezik, amely megfelelő módon áll az oltáron. Be tudott lángolni a feje, de olyan szinten, hogy amikor… Ha valahol misézett, vitte az oltárterítőt. Ő oda lerakta, az neki úgy kellett. Tehát ő egy szedett-vedett asztalon egy ilyen kuplerájban nem fog misézni. De ő ezt egy pillanatig sem élte úgy meg, hogy vele valami baj lenne. Egy picit sem gondolt erre. Hanem azt mondta, hogy az egész világgal baj van. Emlékszem egyszer, hogy megmutatta nekem, hogy nézte az oltárterítőt, gyönyörű volt. Ilyen hímzett, meg lyukas, meg hogy mondják? Csipke, na. (Derültség.) Nagyon-nagyon szép oltárterítő volt, és azt mondja… a sekrestyében álltunk, és akkor azt mondja, hogy: “Atya! Láttad ezt az oltárterítőt? Ezt tették nekem ide karácsonyra!” És mondom, hú, de szép! És akkor lesápadt a feje. Hogyhogy szép? Na gyere csak ide! És akkor így meg kellett keresni egy nézőpontot, ahol lehetett látni, hogy egy picit ferde a két széle, így, ahogy megy, ott van egy kis ferdeség. “Nézd meg, ezen kell nekem misézni karácsonykor!” De ezt csak akkor lehetett látni, ha egy síkban ment a kép, akkor lehetett látni, hogy így állt egy picit.

Aztán. Erről is beszéltem már. Épp csak megemlítem. Szerelem és szeretet. Ikertestvérek, és esküdt ellenségek. De hát erről már beszéltem. Mert a szerelem tele van önzéssel, birtoklásvággyal, hatalmi törekvésekkel, féltékenységgel. A szerelem egyszerűen ilyen. A szeretet pont az ellenkezője. És rendre a kettőt összekeverjük. Milyen furcsa… Ennek csak egy jelensége, hogy amikor valaki azt mondja, hogy nem értem, egész életemben üldöztem azt, hogy legyenek belém szerelmesek, és tulajdonképpen mint hogyha sosem lettem volna boldog. Nyolcadik házasságban. És felordít: Mert mindig csak szerelmesek voltak belém. Annak az összes nem tudom, mijével, meg az árnyékával is. És egy életet le lehet így élni, hogy szeretetnek gondoljuk a szerelmet. Aztán ilyen lehet, mondjuk, a szexuális vágy és a szerelem közti különbség. Fiatal lányok, akik fölfedezik a miniszoknyát, és akkor egyszer csak a férfiaknak a szeme elkezd ilyen gülüs lenni… És valahogy, minthogyha jobban érdeklődnének irántuk. Sőt, egyik-másik szerelembe esik – hiszi ő, hogy az szerelem. A nehéz helyzet akkor szokott fölállni, amikor a férfi is azt hiszi, hogy szerelem. És akkor mondjuk három hétig együtt vannak. És aztán nem értik: valahogy elmúlt. Vagy: megházasodnak, és se szerelem, se szeretet. És akkor ugye ezt szokták mondani, és akkor ezzel (hú, most nagyon erős kifejezés jutott az eszembe) köpik szembe a papot, hogy hát hogy lehet már úgy megházasodni, hogy a teljes szerelmi egyesülésnek a nyolc éves élményei nincsenek a hátuk mögött. Hát a szexuális harmónia nélkül ez lehetetlen. Na, úgy is tudjuk. Hát nem ezen múlik. Persze hogy fontos egy csomó mindent nekünk megtapasztalni, megfigyelni.

Mondok még. A szomorúságot a bűnbánattal. Van egy néni, én nem értem, hogy csinálja. Teljesen jól van gyónás előtt, és gyónás után. De amikor eljön gyónni, akkor… Tudom, hogy ő. És akkor így elmondja például múltkor, amikor bejött a templomba, elfelejtette, hogy a kopogós cipő van rajta, és zavarta a liturgiát. De ő számára ez a bűnbánat. És azt gondolja, hogy most ő akkor csinálja jól, hogyha ott ilyen könnyeket erőltet magára. Aztán. A halál vágyát az örök élet utáni vággyal. Ez már azért rázós. Ennek különben nagy irodalma van, és ezt meg tudjuk keresztelni. Olyan hívők, akik állandóan: az üdvösség. Az örök élet. Majd amikor odaát. És a teljes boldogság. És ó, már csak innen kerülnénk a szerető atyához. És mondják ezeket. És ők azt élik meg, hogy őbennük olthatatlan vágy van az öröklét felé, és az Isten színe látására, miközben egyszerűen nem szeretnek élni. A halál iránti vágyukat megkeresztelik ezzel, és soha nem jönnek rá. Soha. És közvetítenek, mondjuk, egy ilyen életidegen, egy örömtelen kereszténységet.

Meghunyászkodás és alázat. Totál ellentétei egymásnak. Néha az volt az érzésem, hogy az egyházunk egyik radikális tévedése ez. Tehát az alázatra, amit tulajdonképpen meghunyászkodásként értelmeznek, és igényelnek, és várnak el, fölfűzték az egész kereszténységet. Janzenista lelkiség. A legnagyobb érték az alázat. De nem az alázatot értik mögötte. Mert az alázat pozitív. A meghunyászkodás nagyon negatív. Azt mondják, hogy legnagyobb érték, hogy te alázatos vagy, és azt értik rajta, hogy ne legyen véleményed. Hogy ne mondd ki. Hogy ne legyél önálló. Hogy legyél totálisan befolyásolható, hogy lehessen neked mindent előírni. Egyszer egy pap lelkigyakorlatot tartott valahol, és két sekrestyés állt glédában, mind a kettő férfi volt. És aztán jött hozzám ez a pap, és azt mondja, hogy hát én ezt nem értem. Hát hogy lehet, hogy ez a két férfi ilyen szolgalelkű? Talán ezért… Szóval nekünk, férfiaknak annyira nehéz ez. Mert van egyfajta… főleg a hagyományos lelkiségben egy nyomás, hogy… amibe tényleg szinte csak azok a férfiak tudtak belemenni, akik tényleg ilyen meghunyászkodó karakterek. És kivesztek a templomból. Hol vannak azok a… egy átlag templomból, hol vannak 30, 40, 50, 60 éves karakán férfiak? Akiket nem lehet eladni. Akik tudnak az asztalra csapni, ha kell. Nem, hanem olyanok, mint az asszonyok. Ez hihetetlenül szomorú, hogyha a keresztény lelkiségnek nincsen férfias karaktere is. De hát tényleg férfias. Az emlékeimmel nem traktállak benneteket.

Hú, idő van. Akkor elmondom még a többi 30-at. Vagy nem tudom… Mindenképp el akarom mondani, hogy csak halljatok ilyeneket, minél többet. Szívem szerint azt csináltam volna, csak későn jutott eszembe, hogy leírtam volna az egyik sort, és kiosztottam volna mindenkinek egy lapot, és kértem volna, hogy írjátok oda az ellentéteként a látszólagos ugyanolyan értékeket. És akkor most, mielőtt még befejezem, mert ezzel akkor be akarom fejezni, hogy mindaz, amit most az elmúlt két alkalommal is mondtam, hogy az a hat tétel, meg ez, totálisan megrekedhet csak a fejünkben, ha nem gyakoroljuk. Hogy ezeket azért mondtam el, ha lehet, mindenesetre ez volt a szándékom, hogy ezeket kezdjétek el gyakorolni. Mert különben ha nem gyakorlunk, akkor ez semmit nem ér. Semmit nem ér, hogy tudunk erről, vagy hogy megértettétek. Semmit nem számít, hogy valamit megértettünk, az életünk szempontjából. Ahogy Hamvas Béla mondja: “A XX. században eljutottunk oda, hogy már meg sem kíséreljük az eszményeinket megvalósítani.” Előtte még egy-egy hős próbált kísérletet tenni arra, hogy a megértett dolgokat életté váltsa. A XX. században erre már senki nem tesz kísérletet.

Na, mondom. Mindig elöl a negatívat mondom, utána azt, ami pozitív.

·      Félénkség és alázat.

·      Kedveskedés – jóság.

·      Kényelemszeretet – békeszeretet.

·      Ábrándozás – meditáció.

·      Tétlenség – szelídség.

·      Középszerűség – mértékletesség.

·      Hatalomvágy – buzgóság.

·      Hősiességtől való félelem – kis dolgok szeretete.

·         Zsugoriság - takarékosság

·      Vakbuzgóság – hit.

·      Önkínzás – fegyelem.

·      Önsorsrontás – önzetlenség.

·      Hibázástól való félelem – igényesség utáni vágy.

·      Hibáztatom magam – megkeresem magamban a hibát.

·      Eltemetem a múltat – túljutok a múltamon.

·      Elvárásoknak felelek meg – szolgálok.

·      Ítélkezem – kritikus vagyok.

·      Optimista vagyok – remélek.

·      Elfojtok – önfegyelem.

 

Valószínű, hogy ez a lista azt tükrözi, hogy a végtelenségig lehetne ezt írni, érzések szintjén, gondolatok szintjén, a magatartásformák szintjén. Jó gyakorlást!

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Most a megértés felől közelítünk, már majdnem két hónapja. Ahhoz, hogy hogyan van összefüggésben a megértés a hitünkkel. És már nagyjából, már csak szinte egy-két - mondjuk ki - szempontom maradt. És azzal kapcsolatosan, hogy milyen nagyon fontos, hogy összefüggéseket lássunk meg, jó értelemben összefüggéseket teremtsünk, és ezáltal olyan dolgok is bekerüljenek a mi életünk egészébe, amelyek addig külön-külön álltak. És ezzel kapcsolatban még egy valamit, amit nagyon örülök, hogy megtanulhattam, megint csak családterapeutáktól, akik arra tanítottak engem, hogy leülök mondjuk egy házaspárral szemben vagy egy családdal szemben, és mondják az élettörténetüket, papként is ugyanezt megtehetem, leülök valakikkel szemben, és hallom az élettörténetüket. És ösztönösen is ki fog alakulni bennem egy gondolat vagy egy elképzelés, hogy ebben a kapcsolatban ki a hibás, és ki a vétlen. Vagy ki a bűnös, és ki az áldozat. Ez ösztönösen megtörténik azért, mert ahogyan próbálok töprengeni, próbálok egy ilyen helyzetben töprengeni azon, hogy mi is történt? Hogy tudnánk ezt értelmezni? Ösztönösen. És elkezdjük a dolgokat elválasztani egymástól. És akkor nem­egyszer megtörténik, hogy mire mondjuk egy órás beszélgetésnek vége van, sikerül kialakítanom egy olyan nézőpontot, hogy az egyik totálisan hibás egy kérdésben, míg a másik totálisan vétlen. És azok, akik jönnek egy problémával, ezt a nézőpontot még el szokták mélyíteni. Mert, mondjuk, elhangzik egy ilyen mondat, hogy: “Én szeretni akartam a férjemet, de ő alkoholista lett.” Vagy kívülről hangzik el egy mondat, mondjuk egy ilyesmi, hogy: “XY nő elvetette magát azzal a férfivel.” Vagy ugyanez a nő: “…olyan kibírhatatlan volt, hogy az a férfi nem tudott már mást tenni, hát persze, hogy otthagyta.” Ezek már szinte a népi bölcsesség körébe tartozó dolgok. Amikor, mondjuk, valaki azt mondja, hogy egy nőnek nem elég, ha elveteti magát egy férfival, azt meg is kell tudni tartani. Ugye. És hogyha nem, a férfi otthagyja, egyértelmű, hogy ez a nőnek a hibája, hiszen egy nőnek tudnia kell megtartania azt a férfit. Pro és kontra lehetne ezeket mondani, és miközben papként vagy segítőként, vagy akárhogyan… Vagy ti egy ilyen helyzetben, mikor jön valaki segítséget kérni vagy tanácsot kérni tőletek, főleg ha a barátotok, akkor mellé fogtok állni. Nagyon árnyalt gondolkozású kell, hogy legyen valaki, aki hallva egy történetet, ami természetesen egyoldalú lesz, még ezzel együtt is képes esetleg a másik félnek is valamiféle igazat adni. Ez hát nagy bölcsességre vall talán. Ha egyáltalán ez lehetséges egy egyoldalú beszámolóból. Na. És az én ez irányú tanáraim azok a következő gyakorlati segítséget nyújtották nekem, nekünk, a saját életünkre vonatkozóan is, mert hiszen egy helyzetet úgy is átgondolhatunk, hogy én vagyok az egyik fél, és a másik a másik. De a rajtunk kívül álló helyzeteket is. Minden családi mítosz – mert hogy ezek mítoszok – fekete és fehér. Vagyis: van egy olyan elképzelésünk, mondjuk egy óra után, hogy ő volt a lovag, a fehér lovon, a másik a rút béka. És amikor ez kialakul, és ezt megfogalmazom magamnak, én vagyok a vétlen, te vagy a hibás, temiattad van mindez, akkor üljünk le, és gondoljuk át ezt a helyzetet pont ellenkező előjellel. Tehát addig fantáziáljunk erről a kapcsolatról, ameddig ki nem alakul bennünk egy elképzelés, hogy hogy’ történhetett minden úgy, hogy a férfi a rút béka, és az ifjú hölgy ül a fehér lovon, vagy nem ül a lovon, csak nagyon fehér vagy szép, szóval mindegy, de hogy addig-addig fantáziáljunk, míg pont az ellenkező végletre ki nem tudunk találni egy hipotézist. És amikor ez sikerült, akkor nézzük meg megint ugyanezt a helyzetet. Ezt gyakorlati tanácsként akartam nektek mondani. Amikor már bejuttok egy olyan világba, ahol nem tudjátok másként látni ezt a helyzetet, csak úgy, hogy velem iszonyatosan kitoltak, hogy a másik hihetetlen szemét volt velem, akkor kezdjetek el addig fantáziálni, míg a történet pont meg nem fordul, ahol ti vagytok a szemét alakok. Rajtatok múlt minden, ti vagytok a hibásak, és a másik ártatlan. Nem azért, mert az egyik vagy a másik igaz úgy önmagában, hanem ez lehetővé tesz egy teljesebb látást és egy normálisabb cselekvést.

Na ennyit akartam még egy picit utalva a múltkoriakra, és azt ígértem ma nektek, annyi minden mondanivalóm van, jaj, már pöröm az agyam előre, hogy olyan jó lenne, ha… csatlakoznom kéne az agyatokhoz vagy a szívetekhez, és úgy menne. Nézzétek, milyen jó pólót kaptam. Látjátok? “Hátul mi van?” Hátul semmi. Ez most egy ilyen póló, ennek most elöl van a titka, nem hátul, hogy a másodikos gimnazisták, képzeljétek el, ma ünnepélyes arccal adtak nekem egy ilyen pólót. Pedagógusok, figyelem! Veletek történt már ilyen? És ha még elmondom azt is, hogy nemcsak egy pólót kaptam ajándékba tőlük, hanem kaptam egy Baar Simpsonos zoknit is, nem tudom, miért, azt hiszem, infantilisnek néznek. Az a baj, hogy 42-es, 46-os lábam van, de ugye ilyen lábbal normális ember nem hord Baar Simpsonos zoknit. Én megígértem nekik, hogy úgy fogom fölpaszírozni a lábamra, hogy rajta lesz. Szóval, ezt kaptam, képzeljétek el, gimisektől. Én még ilyet nem is nagyon hallottam, hogy tizenhat éves kölkök összedobnak pénzt az egyik tanáruknak. Nem? Hogy ilyen dögös pólót vegyenek. De lehet, hogy látták a zöld pulóveremet, és megunták. Az is lehet.

Szóval azt ígértem nektek, hogy miután arról beszéltem, hogy milyen hihetetlenül fontos, hogy tudjunk összefüggésben látni, összekapcsolni stb, most nézzük azt meg, hogy ez nem megy azért magától. Tehát hogy bennünk ösztönösen kialakul egy csomó összefüggés. Kapcsolatok alakulnak ki, élmények, emberek, érzések, gondolatok, érzetek, álmok, vágyak, ösztönök és minden között, tehát eleve nem olyanok vagyunk, hogy bennünk minden szét volna szabdalva. Hanem egy nagy egészként élnek bennünk a dolgok, például mondjuk, amikor valaki azt mondja, hogy: “Nekem valami nagyon fáj.” És megkérdezed tőle, hogy most mi fáj? Azt mondja: “Nem tudom.” De egyvalamiben vagyok biztos, hogy hihetetlenül fájok én. Mint a Pistike, akit szoktam idézni nektek, az egész Pistike fáj. Egy kisgyereknél. Nem azt mondja, hogy a feje, az egész Pistike. És akkor hogy’ tudunk segíteni valakinek a fájdalmában, hogy ha magunknak… Mert mindig erre jár az agyam, hogy másnak hogy, de hát magunknak; hogy tudok segíteni magamon, mikor már hetek óta, évek óta – mert ilyen is van – azt mondom magamra, hogy fáj valamim. Hogy boldogtalan vagyok. Hogy nincs örömem, hogy nem tudom, hogy mi hogy van, hogy hogyan kéne csinálni. Úgyhogy elkezdem a dolgokat szétszedni. Tehát megnézem, hogy hogyan kapcsolódtak bennem össze ezek a látszólag különböző területről jövő jelenségek. A tudatom, a külvilág, érzetek, vágyak, ösztönök, álmok és minden, mert ez mind összetartozik. Hadd hozzak erre példát, hogy mondjuk nekem egy nagy élmény volt az, amikor egy pszichodrámacsoporban… nem velem történt ez, de valaki hozott pont egy ilyen élményt. Azt mondta, hogy ő, ha hazamegy, akkor eszméletlenül rosszul érzi magát otthon. És kérdezte a terapeuta, hogy ez mit jelent? Hogyhogy rosszul? Ő azt nem tudja, de … nem tudja megmagyarázni, ha meg tudná magyarázni, hogy mi miért, ok-okozat szétválasztva, akkor lehet, hogy már túl is lenne rajta. De nem tudja megmagyarázni. És akkor a következőt lehet csinálni egy ilyen helyzetben – ezt modellként akarom nektek elmondani – hogy azt kéri a segítő, hogy mondja el, hogy milyen ez a fájdalom. Mit gondol, amikor fáj, mit érez? Csukja be a szemét. Mit lát? Milyen érzetei vannak? Milyen színű ez a fájdalom? Milyen erős ez a fájdalom? A testén hol érzi ezt a fájdalmat? Hol erősen? Hol gyengén? És akkor, mondjuk, csinálunk egy szobrot. Megcsináljuk azt, hogy én vagyok az, aki vagyok. És akkor azt, ami a fájdalmamat jelenti, azokra kérünk embereket szereplőnek. És akkor kialakul egy szobor, ahol valaki szorongatja a nyakamat elölről. A másik nyomja a fejemet alulról. A harmadik a fülembe súgja azt, hogy hülye vagy. A negyedik azt mondja, hogy rosszul érzed magad. Az ötödik kiabál fölülről valahonnan, föláll egy asztal tetejére, és azt mondja, hogy nem fogsz ebből kikerülni soha! És így az összes dolgot, ami létrehozza ezt a fájdalmat külön-külön, azt megjelenítjük. És akkor valaki átélheti ezt a fájdalmat úgy, hogy közben ránézhet külön-külön, hogy ilyen a gyomromnál, ilyen a fejemnél, ilyen egy szó, ilyen egy érzés, ilyen egy nyomás. Ilyen az érzet a testemben, a fejemben, a gyomromban, a szívemben. És hogyha így szét tudjuk szedni mondjuk ezt az egyetlen érzésünket, amelyből nem tudunk kigyógyulni, akkor van esélyünk arra, hogy egyetlen lépést tegyünk mondjuk a gondolat, az érzet, a vágy stb, stb irányába, jó felé. Most egy picit megakadtam, hogy ez vajon átmegy‑e, ahogy mondom? Hogy ez most nem egy ilyen nagyon érdekes kísérlet. De amikor mondjuk van valami bajotok, és elkezdetek beszélni, ahogy Jung mondja, a nyelvetekkel gondolkoztok, akkor ahogy kénytelenek vagytok megfogalmazni dolgokat, egyszer csak kitisztulnak ezek a jelenségek, és akkor szoktátok azt mondani, szoktuk azt mondani, hogy jé, most, hogy ezt kimondtam, most értettem meg valamit. Mert sikerült valamit ebből a nagy halmazból elválasztani. Sokféleképpen lehetne ezt a folyamatot leírni, néha egészen piszlicsáré, nevetséges, primitív, együgyű kis szeletkékkel foglalkozunk, vagy kellene foglalkoznunk magunkat illetően. És egy nagy csapda, amikor azt mondjuk, hogy ugyan már, most pont azzal kezdjek el foglalkozni, hogy fáj a kislábujjam? Hát mi ez ahhoz a nagy fájdalomhoz képest, ami velem van? De valahol el kell kezdeni az Isten-kapcsolatunkat illetően, vagy a párkapcsolatotokat illetően, valahol el kell kezdeni, ahol megakadtatok. Szétszedni, ízekre bontani az egészet.

Mondok egy másik folyamatot máshonnan. Hogy valaki azt mondja, hogy: “Nekem problémám van a társammal. Az anyukámmal. Az apukámmal. A gyerekemmel.” És akkor beszélgetünk, és végül is a probléma végén – egy óra múlva mondjuk – azt mondja, hogy én azt tudom mondani most erről a helyzetről, hogy a probléma azért van, mert a társam ilyen és ilyen. Hogy ez és ez és ez a magatartása az, ami a problémát okozza. Mondjuk egy fél év múlva a következőt mondja: “Most már egészen másképp látom. A probléma - most már úgy tűnik - hogy ez a probléma azért van, mert én ilyen és ilyen és ilyen vagyok.” Vagy eltelik egy újabb fél év, és azt mondja: “Már megint egészen másképp látom, a probléma azért van, mert ő is, meg én is ilyenek és ilyenek és ilyenek vagyunk.” És amikor ez a dolog megoldódik, akkor nagyjából valami olyasmit mondunk ki, hogy sem én, sem ő nem bűnös, nem hibás, nem vétkes. A dolgot többé nem így közelítem már meg. Nem hibáztatom sem őt, sem magamat, sem mindkettőnket. Ez nem azt jelenti, hogy nem tárhatok fel hiányosságokat, hibákat, ne mondhatnám, hogy itt és ott bűn van. De többé már nem ebben a rendszerben vagyok, hogy én, ő, vagy ketten együtt bűnösök, vétkesek, hibásak vagyunk. Ameddig benn maradunk ebben a zárt körben, hogy mindenképp kell, hogy valaki vétkes legyen, addig a dolgok a gyökereket illetően nem tudnak meggyógyulni. Csak akkor, hogyha már nincs senki, akire úgy kellene néznem, hogy ő a vétkes és bűnös és hibás. Igazából akkor oldódik meg ez a helyzet.

Aztán egy másik, hogy a gondolatok mögött majdnem mindig képek vannak. A héber igék mindig valamiféle képet fejeznek ki. És ezzel sok segítséget nyújtanak, hogy amikor mi egy fogalmat kimondunk és valamit állítunk, hogy tulajdonképpen mit is gondolunk. És nemegyszer a fogalmaink és a mögötte lévő képek között ellentét van, és a probléma ebből az ellentétből adódik. Mondok egy ilyen példát. Mondjuk valaki arról beszél, valaki azt mondja, hogy én annyira szeretném, ha a családban ismét egység volna. Az az én bajom, hogy a családunkban régóta nincs már egység, mert a férjem, mert a feleségem, mert a gyerekem stb. Emiatt nincs egység, és én boldogtalan vagyok, ugye, atya, az egység milyen fontos. Hát persze, csak akkor, mondjuk, azt kérem tőle, hogy mutassa meg, vagy rajzolja le, hogy szerinte milyen az egység. Vagy itt vagyunk most tízen, állítson be bennünket úgy, ahogy csak akar. Mutassa meg, hogy milyen ez az egység. És akkor a következőt mondja az illető teljesen ösztönösen. Jó, akkor mindenki vegyen föl egy sálat. Vagy mindenki vegyen föl magára egy piros ruhadarabot. És akkor a megbeszélésnél mondjuk valaki visszajelzi azt neki, hogy szerintem ez nem egység, hanem egyformaság. És miközben ő végig arra gondolt, hogy a probléma az, hogy nincs egység, és próbálta volna a többieket rávenni arra, hogy legyünk már megint egységben – mint ahogy a régi szép időkben –, és a többiek tiltakoztak. És ő azt mondta, hogy a többiekkel van baj, hiszen az egység hatalmas érték, ezt bárki megmondhatja. Csak akkor megnéztük a fogalom mögötti képet, amire ő tudatosan egyáltalán nem jött volna rá, hogy ez nem egység, hanem egyformaság. És tiltakoznak a családtagok az ellen, hogy egyformaság legyen. Főleg olyan egyformaság ellen, amelyet ő határoz meg. Ezért például nagyon fontos volna az, hogy amikor fogalmakban gondolkozunk, márpedig általában ez ránk jellemző, nagyon erőteljesen fogalmakban gondolkozunk, akkor, ha valami nem stimmel, problémánk van, akkor, mondjuk, keressük meg a fogalmak mögött lévő képet. Vagy rajzoljunk. Múltkor jött hozzám valaki, és azt mondja, eszméletlen nagy problémám van, de valami… egy válaszút előtt állok – mondta ő –, és most nem tudom, hogy jobbra menjek, vagy középre, vagy balra, és hogy most mi legyen, és ez megy már egy év óta. És semmi mást nem kértem tőle, csak azt, hogy vegyünk egy papírt, ceruzát, rajzolja le ezt az utat. Hát ez egy válaszút. Nézzük meg ezt a válaszutat, milyen ez? És a következőt rajzolta: nem rajzolom föl, jobb lesz nektek, hogy jön valahonnan, és van három út. Jobbra megy egy út, mely egyre keskenyebb, balra megy egy út, az is egyre keskenyebb, és középen pedig nagy, széles út. És aztán ránézett a rajzra, és az egészet bekeretezte. Vagy húsz percig rajzolt. Utána azt kérdeztem tőle, hogy na most, ahogy nézed a saját rajzodat, ugye ez az elválasztás, különbségtétel, most már ő különbözik attól, amit átél, amiben van, mert az már ott van a papíron, és ő ránézhet erre a rajzra, és az első mondata a következő volt: “Hát, ahogy ezt nézem, ez nagyon primitív.” Vagyis az ő nagy-nagy baja egy hihetetlenül egyszerű helyzet volt, csak le kellett rajzolnia. És azt mondta, hogy már a rajzból én magam látom, hogy én középen akarok menni. Hát hülye leszek jobbra menni, meg balra. Középen fogok, mert ez teljesen egyértelmű. És azt mondta, ráadásul még csak meg sem kellett erősíteni, és azt mondta, hogy: “…amikor lerajzoltam a rajzot, ösztönösen bekereteztem az egészet, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen én itt nem vagyok szétesve, hanem ez egy egység, hogy tulajdonképpen mind a három út az valamiképp… azt nem mondom, hogy egyfelé vezet, de hogy ebben az egységben van. Hát nekem nincs is olyan nagy bajom.” Nekem nem kellett semmit mondani, hogy ő merre menjen. Elég volt pusztán csak a képet megnézni, és magát elválasztani attól, amit érez vagy gondol.

Na. Szeretnék most hozni nektek nagyon sok példát. Írtam 35–36-ot, hogy kiteljen a nyár végéig. Na, ezt befejezem. Néhányat akarok mondani arról, hogy hasonlít a helyzetünk ahhoz az emberhez, aki színvak. Vagyis, hogy van a fejünkben egy csomó fogalom, és a fogalmak alapján gondolkozunk. De nemegyszer az történik, hogy a fogalom az nem azt fedi, amiről az valójában szól, hanem valami egészen mást tartalmaz. És ez nem derül ki. Pontosan úgy, mint a színvak esetében. Hogy kell egy kontrollgén. Lehet, hogy valakiről egy életen keresztül nem derül ki, hogy ő mást lát, mint ami ott valójában van, ez nem derül ki. És még­is ugyanazt a fogalmat használja. Azt mondja ő is, hogy piros, azt mondom én is, hogy piros, mert megtanulta, hogy az piros, de ő egészen mást lát. És ebből alapvető akadályok szoktak származni, de totálisan alapvetőek, ráadásul olyan akadályok a hit útjában, amelyeket észre sem veszünk. Mert hiszen a fogalmaink egyeznek. Egy picit ebbe belementem, amikor mondtam ezt, hogy egység vagy egyformaság. Ő jó fogalmat használt, de egészen rosszra gondolt. Valakinek elmondtam ezt a gondolatomat, és ő azt mondta, hogy jaj, Feri, ha te ezt nem világítod meg egy csomó jó példával, akkor ez eszméletlenül unalmas lesz, és mindenki azt fogja gondolni, hogy ennek nem sok köze van a valós élethez, úgyhogy próbálom nagyon sok példával ezt megvilágítani. Előtte hadd mondjam el egy elméletemet, ami ezzel kapcsolatos, hogy látszólag, ha az érzelmeket egy skálára helyezzük, akkor a skála egyik végén van mondjuk a szeretet, és a másik végén van a gyűlölet. Mint ahogy a színek. Az egyik végén van a fehér, és a másik végén a fekete. Vagyis hogy az ellentétes érzelmek, vagy az ellentétes színek a legtávolabb esnek egymástól. És akkor hogyha ezt egy csíkra rajzoljuk, akkor ezt a csíkot össze tudjuk kötni, és lesz belőle egy szalag. Akkor a következő történik, hogy a legtávolabb eső érzések vagy érzelmek vagy gondolatok vagy cselekvésmódok egyszerre vannak legtávolabb egymástól, ha körbe megyünk a szalagon, és egyszerre kerülnek totálisan egymás mellé. Ez most látszólag csak egy gondolat, csakhogy ezt annak szemléltetésére találtam ki, hogy a valóság leírható így. Vagyis, hogy nemegyszer éppen a szeretet és a gyűlölet a lehető legközelebb vannak egymáshoz. De olyan közel, hogy egy pillanat alatt a legnagyobb szeretet a legnagyobb gyűlöletbe tud fordulni. Mondjuk akkor, amikor valakinek a szerelme kimondja azt a mondatot, hogy mást szeretek. Szerbusz. És abban a pillanatban ez a hihetetlen… Vagy ez nem így szokott lenni? Az a hihetetlen vonzalom, amit éreztem, abban a pillanatban egy hihetetlenül taszító érzéssé alakul. És ez a kettő egymás mellett volt. De olyan is lehetséges, hogy ugyanabban a pillanatban élek át ambivalenciákat, méghozzá nagyon ellentétes érzéseket vagy nagyon ellentétes gondolatokat, totálisan egy időben, miközben látszólag ezek kizárják egymást. Ilyen – csak hogy egy példát mondjak –, aminek a hatásmechanizmusát egyértelműen leírták már, az, amikor valaki oly mértékben támadóan lép föl velem szemben, vagy én oly mértékben rivalizálok valakivel és nem tudom őt legyőzni, hogy ezt a helyzetet csak azzal tudom megoldani, hogy azonosulok vele. Ez az a jelenség, amikor valaki azonosul a támadójával. De ez nem azért van, mert ő megérti, hogy mert keresztény, vagy mert jóindulatú, és hát őt is elfogadja, hanem azért, mert olyan hihetetlenül heves ez a negatív érzés, annyira pusztító és annyira megoldhatatlan számára, hogy egyetlen kiút van, hogy amellé állok, és azonosulok azzal, aki ennyire veszélyeztet engem. Túszejtőknek az élettörténetét vizsgálták, és olyan megdöbbentő dolgokra derült fény, hogy nemegyszer megházasodtak azok, akik túszt ejtettek, tehát a túszejtő a túszával megházasodott. Erre mi azt mondjuk, hogy de hát szóval… mert ha volna két bolygó, amin van élet, akkor ezeket így elválasztanánk egymástól. És nem így van. Most félve mondom ki ezt a szót, hogy ödipális helyzet, Ödipusz-komplexus, mert ezt egy csomóan használják, és nem tudják, hogy miről van szó, de ha valaki ezt tudja, akkor ezt vegye ide. Ha nem, akkor olvassatok utána. Ez ugyanaz. És ez mindnyájunkat meghatározó, most nem az Ödipusz-komplexusról akarok beszélni, hanem arról, hogy egyszerre jelen lehetnek bennünk totálisan látszólag egymást kizáró és ellentétes érzelmek, gondolatok, cselekvésmódok. Milyen gyakran van az, hogy egy simogatás az majdnem pofon. Vagy hogy egy pofon majdnem simogatás. Egy érzelmileg mondjuk fűtött párkapcsolatban a kettőt alig választja el valami egymástól. Amikor mondjuk… erről ti többet tudhattok, mint én. Szexuális együttlétben egészen mélyről engeditek fölfakadni az érzéseiteket, akkor ott a simogatás és a pofon nagyon közel van egymáshoz, hihetetlenül közel. Néha szinte nincs is különbség. Ezért én… már nincs különbség, hát persze, hogy van különbség, de amekkora a különbség, néha annyira közel is vannak egymáshoz. Ezért én egyáltalán nem értek egyet azzal, és mindig egy kicsit kritikus vagyok, amikor mondjuk egy nő azt mondja, hogy megütött a férjem. És hogy ez válóok. És hogy ez, és hogy ez, és hogy ez… Simán elképzelhető egy nagyon mély kapcsolatban az, hogy egymást néha megruházzák. (Derültség.) Roppant papos, amit mondok, ugye? A problémánk ezzel az szokott lenni, hogy nem engedélyezzük ezt. Nem engedélyezzük. Tehát azt mondjuk, hogy a szeretetbe nem tartozhat ez bele. A mély vonzalomba nem tartozhat ez bele. Pedig beletartozhat. Talán mondtam nektek, nekem terápiás módszerem volt a papnevelő intézetben, hogy amikor nőttön nőtt a feszültség, akkor én a legjobb barátaimmal verekedtem. Hát ezt csináltuk, bementünk egymáshoz, és agyba főbe püföltük egymást. Engem emiatt egyébként írásbeli… hát hogy is mondjam, micsoda is ért, ugyanis az egyik legjobb barátomat, egy görög-katolikus papnövendéket eszméletlenül elagyabugyáltam a folyosón, de csak amolyan formában, hogy… Nem, hát nem így, hát persze, hogy nem. (Derültség.) Mit képzeltek ti? Hanem úgy, hogy bőrkabát volt rajta. Görög-katolikus volt, és egy hétig be voltunk zárva, lelkigyakorlat címén. (Derültség.) És ugye a görög-katolikus papnövendékek azok ilyenkor, meg máskor is kapnak nős-eltáv-ot, ezt mi neveztük így, hogy szerencsétlenek ugye egyszerre kellett, hogy papnak készüljenek, meg hogy udvaroljanak. Ez egy nagyon… Látjátok, hogy megfér a kettő egymással. (Derültség.) Szóval ez egy nagyon nehéz helyzet volt nekik, mert erre alig adatott nekik alkalom. Na és akkor persze egy állandó konfliktus… Nem konfliktus, hát szóval az összetartozásunk állandóan mondjuk effajta élcelődő formában igen gyakran megjelent, hogy amikor mi mondjuk újabb elmélkedésre voltunk hívva a kápolnába, akkor ők vették a bőrkabátot, és mentek a nős-eltáv-ra. Hát ez gondolhatjátok, milyen árnyalt érzelmeket váltott ki belőlünk. (Derültség.) És az történt, egyszer egy ilyen hetes elmélyülés után, hogy ahogy ment el nős eltávra az én legjobb görög-katolikus pap barátom, egy bőrkabátban volt, és én teli tenyérrel ütöttem a hátát. De ahogy csak a… Hát a folyosó az tele volt ezzel a durranással, de mivel én a harmadikról kísértem őt le (derültség), az első emeleten kijött az elöljáró, aki azzal volt megbízva, hogy ne engedje a püfölést, mert az nem papos, és akkor ugye írtak egy ilyen valamit. Most a helyzetnek a pikantériája, hogy a következő mondjuk megfogalmazás született ebből. Az a baj velem… Hát nem így, de ez volt a lényege, hogy az a baj velem, hogy ellentétet szítok a görög és a latin papnövendékek között. Tehát hogy nekem elvi problémáim vannak a görög-katolikus paptestvérekkel, miközben nagy komaságban voltunk, meg vagyunk egymással. Na. Csak érzékeltetni akartam azt, hogy amennyiben ez furcsának tűnik valakinek, hogy totál ellentétes érzések, gondolatok stb, hihetetlenül együtt lehet jelen egy emberben, akkor talán ez adott nektek adalékot.

A probléma akkor van, hogyha pozitív és negatív érzések, gondolatok, cselekvésmódok egymást fölcserélik. Tudjátok azt a példámat, mert erről sokat beszéltünk, ilyen például a szégyen és a bűntudat. Totálisan közel vannak egymáshoz, egy bűnhöz kapcsolódó belátás, adott esetben érzelem, annak az elutasítása stb, stb, a szégyen és a bűntudat egy tőről fakadnak. Egyfelől. Másfelől azonban totálisan ellentétesek egymással, ahogy erről beszéltünk. Csak azért akarom ezt mondani, mert akkor már a meglévő tudásotokhoz tudok kapcsolódni. Másfelől pedig totálisan ellentétesek, mert a szégyenben ugye az van, hogy én vagyok a hülye, és bár csak semmisülnék meg, és elbújok, a bűntudatban és a bűnbánatban pedig az van, hogy éppen hogy nem elbújok, hanem megyek hozzád, és bocsánatot kérek, és fölveszem a kapcsolatot, és élni akarok. Az egyikben az van, hogy meg akarok semmisülni, a másikban az van, hogy élni akarok. De a kettő, miközben totálisan egymásnak ellentétei, aközben teljesen egymás mellett vannak. És itt jönnek a nehézségek, hogy én, mondjuk, arról beszélek egy beszédben, hogy Keresztelő János, meg nagyböjt, meg miegymás, térjetek meg, és tartsatok bűnbánatot. És azt mondom, hogy a bűntudat nagyon fontos, és ezzel mondjuk a jelenlévőknek nagy része elindul a szégyen irányába. Mert ő a bűntudaton és a bűnbánaton a szégyent érti. De nem érti, hanem az jön benne elő. És ezért én hiába mondok jót, őt elmélyítem egy rossz cselekvésmódban. Totálisan megerősítem benne. És nem is jövünk rá. Én se jövök rá, és a hallgató se jön rá. Csak azt érzi, hogy itt valami nem stimmel. Tehát hogy ő igen, ezt hajlandó lenne el… tényleg, bűnbánat, meg ilyesmi, de én minél többet mondok, ő annál rosszabbul van. Valami hihetetlen tiltakozás van benne az ellen, hogy az idei nagyböjtben meggyónjon. Azért, mert minden, ami efféle inspiráció számára, mondhatom azt a legjobb szavakkal, a legrosszabbakat éli meg ezáltal. És fordítva is lehet.

Olvastam most egy nagyon jó könyvet, tényleg zseniális, arról beszél, hogy melyek a legpusztítóbb érzések. És állandóan beszél, hogy az egyik legpusztítóbb érzés a bűntudat. Ez a másik fele. Ő a szégyenre gondol, csak bűntudatot mond. És te olvasod a könyvet, és azt olvasod, hogy az egyik legpusztítóbb érzés a bűntudat. És azt mondod, hogy de hát ez nincs így. Mondjuk, elveted a könyvet. Miközben mindent, amit erről a jelenségről ír, azt megtanulhatnánk. Csak rossz a szó. Mondok még példákat, mert hogy ez a hétköznapi életünket totálisan érinti. Mondjuk, jön egy gyónó, és azt mondja, hogy jaj, atya, én ezt a bűnömet eszméletlenül szégyellem. És azt mondom neki, hogy hát testvér, te ne szégyenkezzél. Az Isten nem akarja, hogy szégyenkezzél. Azt akarja, hogy tartsál bűnbánatot, és élj. Mire megbotránkozik bennem, mert ő szégyent mondott, de őneki nagyon helyes bűntudata volt. És amikor én azt mondom, hogy… mert őneki mondjuk a kettő ugyanazt jelenti. Mindegy, hát ezek szinonimák, szégyen, bűntudat, ugyanaz. És én mondom neki, hogy ne szégyenkezzen, és azt éli meg, hogy én le akarom őt beszélni erről. És soha többet nem hallgat rám. Ami nem olyan nagy baj, de az sokkal nagyobb, hogyha valami rossz történik az életében.

Na most mondok nektek sok ilyet, érzéseket, gondolatot, minden ilyesmiket. Például ilyen az önzés és az önszeretet. Hagyományos keresztény gondolkozásmódban az önszeretet negatív fogalom. Ne önmagunkat szeressük, hanem a másikat. Igaz? Vagyis önszeretet és önzés egyenlő egymással. Miközben a jelenség hasonló, néha mi magunk sem tudjuk eldönteni, hogy most helyesen szerettük magunkat, vagy önző disznók voltunk. Eszméletlenül nehéz eldönteni. Néha nem tudjuk, csak húsz év múlva. Viszont, ha a helyes tartalmát akarnám megtalálni a két fogalomnak, akkor az önszeretet roppant pozitív, az önzés roppant negatív. Vagy azt olvassátok, vagy valamelyikőtök, mondjuk, azt mondja, hány ilyet hallottam, hogy valaki azt mondta, hogy az nagyon fontos, hogy ne csak téged, magamat is szeressem. Mire a másik azt mondja, hogy teljesen igazad van, de azt gondolja, hogy te egy önző disznó vagy. És igaza van, mert ő azt mondja, hogy önmagam szerethetem, de közben az önzésére talált egy szót. A tékozló fiú történetében a báty, mert attól szenved, ez a legújabb gondolatom, hogy ő nem szereti magát, ez a baja. Elmondom, hogy miért. Mert akkor az Isten-kapcsolat felé egy nagyon érdekes lépést tudunk tenni. Hogy ő az, aki az általában tapasztalt apa-fiú kapcsolattal ellentétben, ahol az apa azt mondja, hogy szeretem akkor, ha ilyen és ilyen vagy, itt az apa nem ezt mondja. Itt az apa mondja, hogy én szeretlek téged. A fiú azonban azt mondja: én ezt nem hiszem el. Mert akkor szerethetsz csak engem, ha én teljesítek. Az idősebb fiú azt mondja, hogy én akkor vagyok szerethető, ha teljesítek. Ezzel megy az apjához. Szerintem te nem szeretsz engem, mert a teljesítményemre nem úgy reagáltál, ahogy nekem, az én logikám szerint kellett volna. És szerintem te nem szeretsz engem, mert a testvéremet is szereted. Azért nem szeretsz engem, mert én teljesítek, míg a másik nem teljesít, és te leöletted a hizlalt borjút. Ez azt jelenti, hogy te nem szeretsz engem. Ez az idősebb fiú logikája. Ezért nem megy oda vigadni. Mert azt mondja, hogy ez lehetetlen. Vagy az egyiket, vagy a másikat. Ha nincs teljesítmény, igazságtalanság van. Az idősebb fiúnak a problémája az, és ez tartja őt vissza az Istennel való kapcsolatától, ami az atyát jelenti, hogy önmagát nem szereti. Azt mondja, hogy ő csak akkor szeretetreméltó, ha teljesít, különben nem. Őneki azért jár valami, mert azért megszolgált. Különben nem. Csak lehet, hogy ezt nem teszi hozzá. Ha engem azért lehet szeretni, mert teljesítek érte, bennem lehet ez a gondolat, a trikómon hátul, hogy én megteszek mindent érted. Hátul pedig az van, én nem vagyok szeretetreméltó, csak ha megteszek érted mindent. Ezért az idősebb fiúnak igazából az Istennel való kapcsolatát nem az akadályozza, hogy őt nem szereti az Isten, hanem hogy ő nem szereti magát. És ha valaki nem szereti magát, az nem tud mit kezdeni az Isten szeretetével. Az egyik legnagyobb akadály, az Isten szeretetének a tapasztalata, élménye, befogadása, mit tudom én, mivel szemben az, hogy mi nem szeretjük magunkat. Hogy nem tartjuk magunkat szeretetreméltónak. Ez hihetetlenül általános. Csak lehet, hogy nagyon mélyen van bennünk ez a gondolat. És amikor nem tanuljuk meg szeretni magunkat helyesen, akkor önzők leszünk. Tehát ezek ellentétben vannak egymással. Nem tudom magam szeretni, éppen ezért vagyok önző. Mert ezzel helyettesítem önmagam szeretetét.

Nagyon néztek rám. Ide lehetne venni, talán akkor érzékelhetőbb lesz ez, az önsajnálatot. Az tipikus. Nagyon sok ember azt éli meg, ha engem senki más nem szeret, majd én szeretem magam. De nem szereti magát – sajnálja magát. Ez két látszólag egymással érintkező, valójában… vagy is, totálisan ellentétes érzés. Épp az önsajnálat lehetetlenné teszi, hogy ő szeresse magát. Vagy, ha szeretné magát, le tudna adni az önsajnálatból. Megint csak a kínok kínját élem át az olyan gyónások alkalmával, van egy néni, az mindig ezt mondja, bejön, fújtat. Jaj, annyira beteg vagyok. Annyira. Nem tudok letérdelni. De azért letérdelek. (Derültség.) Ez az önsajnálat. Tehát hogy még igazolja, hogy nem tud, de letérdel. És jaj. És akkor liheg. És nem kapok levegőt. De azért beszélek. Úgy is beszél, hogy megtanulja azt, hogy úgy is beszél, hogy beszél, amikor kifújja, meg akkor is, mikor beveszi a levegőt. (Derültség.) Végig beszél, közben panaszkodik, hogy nem kapok levegőt, amikor beszélek. Nehéz nekem. És akkor minden harmadik mondat: háromszor műtöttek. Csoda, hogy ennyire… Szóval az egész egy ilyen kínzó önsajnálat. Nem is lehet szeretni. Tehát akkora burok veszi őt körül, hogy mondod, jól van, háromszor megműtöttek, na és aztán, most itt vagy. Most éppen nem műtenek, nem? (Derültség.) Akkor ez nem lehet annyira rossz helyzet. Ugye tudjátok, van, aki műtétről műtétre él. Az ilyen embernek nem lehet, hiába mondod neki, mert van egy köztes idő. De ő nem azt látja. Ő két műtétet lát, ez az ő élete. És persze, hogy sajnálja magát. És ezért az összes műtétek közti időben őt nem lehet szeretni. Ez a… jaj… Az asszonyok tökélyre szokták ezt fejleszteni. (Derültség.) Ez a férfiak bűne másfelől egyébként, mert ha a férfiak adott esetben jól szeretnék a feleségeiket, akkor nem sodródnának ilyen önsajnálatba, egyfelől. Ez az egyik olvasat. A másik meg, asszonyok, nézzetek magatokba. (Derültség.) Az valami eszméletlen, ami főleg a hagyományos keresztény kultúrában az asszony, aki napi 25 órát dolgozik a bányában. (Derültség.) Tudjátok. Tehát tényleg, sem éjjele, sem nappala. De a környezetének sem nagyon. (Derültség.) Azért, mert egyszerűen elviselhetetlen. Tehát szóval jó, jókat főz, stoppol, vasal, mos, mosogat, minden. De igazából nem lehet vele mit kezdeni. És néha azt mondanátok neki, állj már le, szóval hogy ne hozz értem több áldozatot, könyörgök. És akkor mit mond egy ilyen ember, aki magát sajnálja? Pedig én mindent megtettem érted, és még ez sem elég? És még belehúz. (Derültség.) 26 óra. Hogyha… Így talán már fogható, ugye, hogy önsajnálat, önzés. Hihetetlen zárt kör. Miközben a lelkében ezt önszeretetnek nevezi.

Egyébként ha valaki alkalmas a szeretetre, az azt jelenti, hogy magát is szereti. Mert azért olyan nincs, hogy én magamat totálisan nem tudom szeretni, de a másikat igen. Ilyen nem létezik. Ez lehetetlen. A szeretet lényegével ellentétes. Nem? Akkor ott valami nagy… Ott valami sántít abban a szeretetben. De nagyon, nagyon. Tehát ha valaki állandóan hülyézi saját magát. És az életét átadja testvéreinek. Hát néha azt mondanánk, hogy köszönjük, de értünk ne halj meg. Mert mi azt szeretnénk, ha te élnél.

Mondok még. Függés és önátadás. Ugye ez nagyon, nagyon passzol, szinte ennek tesója, vagy gyereke, vagy nem tudom, mije. Sok féri, a párkapcsolatot függésnek képzeli el.

 

***

 

Másik véglet lehet egy párkapcsolatban, ha mindig meghúzom magam. Ez függés. Ez totális függés. És ő azt gondolja, hogy hát ez lehetetlen. Hát én Krisztusra hivatkozva az életemet átadom a házastársamnak. Hogy ennél teljesebben nem lehet megvalósítani a házastársi szeretetet. Miközben ez egyfelől tényleg egy… nem is tudom, szóval ténylegesen valamiféle önátadás. Tehát nem akarom ezt csak negatívan látni. Van benne valami tényleg hősies önátadás-szerű. De tényleg nem éli az életét. Ez ténykérdés. Másfelől azonban ez totálisan az ellentéte a szeretetnek. Ez az, amitől mondjuk férfiak egy idő után egyszerűen… kipurcannak tőle. Meg tudnak bolondulni ettől. És az asszonyok nem értik, hogy mi a baj. Egyszerűen nem értik, mert bennük az van, hogy szeretet, szolgálat, önátadás, hűség, kitartás, és az egész rendszer teljesen jól működik. Csak totál rossz. Őrült rendszer.

Aztán. Félénkség és alázat. Milyen sok ember, aki fél, ezt értéknek mutatja. A félelmeinket értéknek szoktuk mutatni. Pedig… de értéknek éljük meg. És ez azt jelenti, hogy elmélyítjük a félelmünket. Mondjuk, félek az új dolgoktól. A kihívásoktól. Félek mindattól, ami valami színt hozhatna az életembe. És akkor mit mondok? Hogy a hagyomány. A múlt. Az örökség. A tapasztalat. És ezerrel hirdetem azt, hogy… És ennek leszek az apostola. És mi van a háttérben? Félek. Félek. És aki egy picit is megpiszkálja ezt, hogy hú, hagyomány, meg örökség, jól van. És nem lehet, hogy esetleg levennéd a bajuszkötődet, amikor beszélsz? (Derültség.) Vagy a hajhálódat mondjuk? Hoppá. Azt nem. Bajuszkötő nélkül nem lehet…

Aztán. A frigiditás és tisztaság. Megint a következő szörnyűséges gondolatom van, tapasztalatból származik, ez a pech. Hogy azok, főleg hölgyekurak, szóval azok, akik a házasság előtti szerelmi kapcsolatnak testi vonatkozásait totálisan képesek megtartani… érthető volt? (Derültség.) Tehát három év után egy puszi a fülemre. Maximum. De nem szabad élvezni! (Derültség.) Ezt tudjátok, hányszor hallom, amikor valaki mondjuk ilyen dolgot mond el, ez az ilyen janzenista lelkiség, tudjátok. És akkor azt mondja, hogy mit tudom én, ment az utcán, és látott egy szép, pucér hölgyet, nem az utcán, hanem a… az egy másik bűn, hanem az újságos bódén. (Derültség.) Hát nem a bódén… Jaj, nekem, milyen nehéz téma, ugye? És akkor, szinte ahogy kimondja, fölkiált, hogy: de nem tetszett! De nem élveztem. Hát tudjátok, legalább élvezte volna. (Derültség.) Szóval azt akarom ezzel mondani, hogy tehát azok, akik ilyen három év után a fülcimpámat…, és hogy ez nekik megy is, még működik is, a házasság után általában ebből problémák szoktak adódni. Mert itt általában nem az önmérsékletnek, a belátásnak, az önfegyelemnek, az érzelmek hihetetlenül árnyalt kezelésének és egyebeknek a tényéről van szó, hanem hihetetlen félelemről mondjuk. Vagy lehetne mondani, mondani… Csak kapóra jön valakinek az, hogy azt mondja, hogy hát ez bűn. És azt látom megint csak a gyakorlatból, hogy néha úgy tud a pap segíteni egy ilyen férfinek-nőnek, hogy valahogy átsegíti őt azon a gondolaton, hogy a szexualitás úgy, ahogy van, bűn. Mert ilyesmik állnak a háttérben. Vagy ő utálja a testét. De ez be van bugyolálva a tisztaság erényébe. És el van mélyítve. És akkor azt mondja, hogy milyen tök jó, hogy a környezetemben mindenki egyre-másra bukik el, bezzeg én. És még ráhúz. És ő ezt értéknek éli meg. És ráadásul itt a tapasztalat nem segít. Ahogy a többi esetben is szinte soha nem segít a tapasztalat. Mert be vagyunk programozva, kódolva, nincs eredeti tapasztalás, hanem rajta van a címke. Egy címkéről - egy élmény. Ülök most egy csoportban, vagy ültem ma, meg holnap (jaj, hulla fáradt vagyok), és különböző szakmáknak a specialistái ülnek ott, és egy témán dolgozunk. És ma megjelent egy új szakember. Nem láttam még soha, késtem, és nem voltam ott a bemutatkozáson. Elkezdett beszélni, és az első ösztönös gondolatom az volt, hogy ez ki? És mi a szakmája? Tehát nem az, hogy hallgassuk meg, mit mond. Nem ez. Hanem hogy ez kicsoda, tehát mi a neve? Ismerem‑e? Gondoltam-e már róla valamit? És mi a szakmája? Szeretem én azt a szakmát? Mit lehet róla tudni? Egy pszichológus mesélte nekem, hogy egy konferencián voltak, és két pszichológus ült egymás mellett. És az egyik egy előadóval kapcsolatban odasúgott a másiknak: Te! Szeretjük mi őt? (Derültség.) Tehát azért mondom ezt, hogy fontos, hogy a fogalmakkal foglalkozzunk, és hogy mögötte milyen kép van és milyen tartalom van és milyen cselekvésmód van, mert címkézünk, a címke rajta van, és attól kezdve az érinthetetlen, sebezhetetlen, és nem vesszük észre, hogy ott baj van. Csak hogyha egy valamilyen helyzetben kapunk egy ilyen pöttyös képet. De az élet nem mindig ilyen kegyes, hogy úgy elénk tart egy képet, és rájöhetünk, hogy ott nem látjuk az ötöst. Mert nekünk ez szürke. Hú, hát valami baj van velünk… Mint ahogy egyszer elmeséltem ezt nektek, mikor fölvételiztem az asztalos iskolába bútorasztalosnak, akkor… Fölvettek. (Derültség.) Akkor volt az, hogy az orvos elkezdett kiabálni az ácsokkal, akik ácsnak felvételiztek, és akkor nézte az egyiket, előttem állt, mert zavarták az embereket, és azt mondja: hát maga tök süket az egyik fülére. Mondta az orvos annak a tizenhat éves gyereknek. És az nézett rá. Mi? Az orvos: Mi, hát maga ezt nem tudta? Hát olyan süket az egyik fülére, hogy 5% vagy 10% úgy saccra. És 16 évet élt úgy ez a fiú, ácsnak jelentkezett, hogy szinte semmit nem hallott az egyik fülére. Tizenhat évesen derült ki. Hát nem vették föl, azt mondták, hogy hát kiabálnak neki a másik oldalról, és ő meg mit tudom én, eszeget, uzsonnázik.

Na most mondhatnák azt is, egy picit más megközelítésből még értelmezve a helyzetet, amiről megint van már tudásotok vagy gondolatotok, hogy a szenvedés és a fájdalom. És a kettő közötti különbség. Talán valaki erre emlékezik. Csak utalásképpen. Megint néha ezt szinonimának vesszük. Ha fáj, szenvedek. Ezt nagyon megszenvedtem, mert nagyon fáj, ez nagyon fájt nekem. Mintha ugyan­az lenne. Miközben a fájdalom adott esetben egy kikerülhetetlen fizikai benyomás, mondjuk. De hogy én szenvedek‑e attól, vagy nem, az rajtam múlik. Csak mi összekötöttük a fájdalmat a szenvedéssel, mert azt gondoltuk, a kettő egy. De a kettő egyáltalán nem egy. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Amikor 400 métert fut valaki, az valami iszonyú. Az igazi iszonytató. Szóval a nagyon jók 800-on is átélik ugyanazt az iszonyatot, mert elég gyorsak hozzá. Az amatőrök… hát mondjuk a profi amatőrök azok még… Na mindegy. Tehát hogy a 400 méternek az utolsó, jó esetben mondjuk 80, 70 métere olyan, hogy az valami olyan fájdalom, hogy azt nehéz leírni. Az valami iszonyú. Amikor látjátok az olimpián, hogy a néger pofa az így fut. És nem értitek, hogy mi történt? Hogy betrottyozott? (Derültség.) Az arca… Az úgy fáj, hogy azt alig lehet elmondani. De az a futó ott nem szenved. Nem szenved, hanem élvezi. Azért csinálja. Ha meg tudjuk ezt érzékenyen különböztetni, eszméletlenül fáj neki, de hát rajta múlik, hogy megáll-e vagy nem. Valamiképpen számára… most mondhatjuk így is, hogy ezen a fájdalmon keresztül olyan élvezetek, olyan örömök, olyan boldogság adatik, mint semmi más révén nem. Hát ezek az eszméletlenül veszélyes sportok. Hogy ugye megdöbbentően egészítik ki egymást ezek. A legnagyobb félelem a legnagyobb örömöt. De itt a fájdalom és a szenvedés esetén olyasmit látunk, hogy nem föltétlenül kapcsolódik két dolog így egymáshoz. A szenvedést már mi kapcsoljuk hozzá. A kereszténységnek egyik nagy áldása és nagy átka, hogy a szenvedés útját tanítja nekünk. Ha jól értjük a kereszténységet, akkor fantasztikusan tudunk mit kezdeni az életnek a nehézségeivel. Ha rosszul, akkor az életünk egy totális örömtelen gyötrelem lesz. De ez rajtunk múlik.

Aztán. Kényszeresség és rendszeretet. Volt egy olyan főnököm, nem ismeritek, tényleg nem, hogy számára a rendszeretet egyenlő volt a kényszerességgel. De ő azt mindig rendszeretetnek gondolta, és az összes többit, aki nem volt olyan kényszeres, mint ő, hülyének és slendriánnak és trehánynak tartotta. És nem értette, hogy a világ miért van tele összes rendetlen, nem tudom milyen emberekkel. A következőt mondta nekem, még amikor a papnevelő intézetben voltam, ez volt az ő elmélete. Ebből is látszik. Azt mondta, hogy még ő nem látott olyan oltárterítőt, amelyik ment volna arra az oltárra, amelyre készült. (Derültség.) Ez volt az elmélet, hogy olyan oltárterítő nem létezik, amely megfelelő módon áll az oltáron. Be tudott lángolni a feje, de olyan szinten, hogy amikor… Ha valahol misézett, vitte az oltárterítőt. Ő oda lerakta, az neki úgy kellett. Tehát ő egy szedett-vedett asztalon egy ilyen kuplerájban nem fog misézni. De ő ezt egy pillanatig sem élte úgy meg, hogy vele valami baj lenne. Egy picit sem gondolt erre. Hanem azt mondta, hogy az egész világgal baj van. Emlékszem egyszer, hogy megmutatta nekem, hogy nézte az oltárterítőt, gyönyörű volt. Ilyen hímzett, meg lyukas, meg hogy mondják? Csipke, na. (Derültség.) Nagyon-nagyon szép oltárterítő volt, és azt mondja… a sekrestyében álltunk, és akkor azt mondja, hogy: “Atya! Láttad ezt az oltárterítőt? Ezt tették nekem ide karácsonyra!” És mondom, hú, de szép! És akkor lesápadt a feje. Hogyhogy szép? Na gyere csak ide! És akkor így meg kellett keresni egy nézőpontot, ahol lehetett látni, hogy egy picit ferde a két széle, így, ahogy megy, ott van egy kis ferdeség. “Nézd meg, ezen kell nekem misézni karácsonykor!” De ezt csak akkor lehetett látni, ha egy síkban ment a kép, akkor lehetett látni, hogy így állt egy picit.

Aztán. Erről is beszéltem már. Épp csak megemlítem. Szerelem és szeretet. Ikertestvérek, és esküdt ellenségek. De hát erről már beszéltem. Mert a szerelem tele van önzéssel, birtoklásvággyal, hatalmi törekvésekkel, féltékenységgel. A szerelem egyszerűen ilyen. A szeretet pont az ellenkezője. És rendre a kettőt összekeverjük. Milyen furcsa… Ennek csak egy jelensége, hogy amikor valaki azt mondja, hogy nem értem, egész életemben üldöztem azt, hogy legyenek belém szerelmesek, és tulajdonképpen mint hogyha sosem lettem volna boldog. Nyolcadik házasságban. És felordít: Mert mindig csak szerelmesek voltak belém. Annak az összes nem tudom, mijével, meg az árnyékával is. És egy életet le lehet így élni, hogy szeretetnek gondoljuk a szerelmet. Aztán ilyen lehet, mondjuk, a szexuális vágy és a szerelem közti különbség. Fiatal lányok, akik fölfedezik a miniszoknyát, és akkor egyszer csak a férfiaknak a szeme elkezd ilyen gülüs lenni… És valahogy, minthogyha jobban érdeklődnének irántuk. Sőt, egyik-másik szerelembe esik – hiszi ő, hogy az szerelem. A nehéz helyzet akkor szokott fölállni, amikor a férfi is azt hiszi, hogy szerelem. És akkor mondjuk három hétig együtt vannak. És aztán nem értik: valahogy elmúlt. Vagy: megházasodnak, és se szerelem, se szeretet. És akkor ugye ezt szokták mondani, és akkor ezzel (hú, most nagyon erős kifejezés jutott az eszembe) köpik szembe a papot, hogy hát hogy lehet már úgy megházasodni, hogy a teljes szerelmi egyesülésnek a nyolc éves élményei nincsenek a hátuk mögött. Hát a szexuális harmónia nélkül ez lehetetlen. Na, úgy is tudjuk. Hát nem ezen múlik. Persze hogy fontos egy csomó mindent nekünk megtapasztalni, megfigyelni.

Mondok még. A szomorúságot a bűnbánattal. Van egy néni, én nem értem, hogy csinálja. Teljesen jól van gyónás előtt, és gyónás után. De amikor eljön gyónni, akkor… Tudom, hogy ő. És akkor így elmondja például múltkor, amikor bejött a templomba, elfelejtette, hogy a kopogós cipő van rajta, és zavarta a liturgiát. De ő számára ez a bűnbánat. És azt gondolja, hogy most ő akkor csinálja jól, hogyha ott ilyen könnyeket erőltet magára. Aztán. A halál vágyát az örök élet utáni vággyal. Ez már azért rázós. Ennek különben nagy irodalma van, és ezt meg tudjuk keresztelni. Olyan hívők, akik állandóan: az üdvösség. Az örök élet. Majd amikor odaát. És a teljes boldogság. És ó, már csak innen kerülnénk a szerető atyához. És mondják ezeket. És ők azt élik meg, hogy őbennük olthatatlan vágy van az öröklét felé, és az Isten színe látására, miközben egyszerűen nem szeretnek élni. A halál iránti vágyukat megkeresztelik ezzel, és soha nem jönnek rá. Soha. És közvetítenek, mondjuk, egy ilyen életidegen, egy örömtelen kereszténységet.

Meghunyászkodás és alázat. Totál ellentétei egymásnak. Néha az volt az érzésem, hogy az egyházunk egyik radikális tévedése ez. Tehát az alázatra, amit tulajdonképpen meghunyászkodásként értelmeznek, és igényelnek, és várnak el, fölfűzték az egész kereszténységet. Janzenista lelkiség. A legnagyobb érték az alázat. De nem az alázatot értik mögötte. Mert az alázat pozitív. A meghunyászkodás nagyon negatív. Azt mondják, hogy legnagyobb érték, hogy te alázatos vagy, és azt értik rajta, hogy ne legyen véleményed. Hogy ne mondd ki. Hogy ne legyél önálló. Hogy legyél totálisan befolyásolható, hogy lehessen neked mindent előírni. Egyszer egy pap lelkigyakorlatot tartott valahol, és két sekrestyés állt glédában, mind a kettő férfi volt. És aztán jött hozzám ez a pap, és azt mondja, hogy hát én ezt nem értem. Hát hogy lehet, hogy ez a két férfi ilyen szolgalelkű? Talán ezért… Szóval nekünk, férfiaknak annyira nehéz ez. Mert van egyfajta… főleg a hagyományos lelkiségben egy nyomás, hogy… amibe tényleg szinte csak azok a férfiak tudtak belemenni, akik tényleg ilyen meghunyászkodó karakterek. És kivesztek a templomból. Hol vannak azok a… egy átlag templomból, hol vannak 30, 40, 50, 60 éves karakán férfiak? Akiket nem lehet eladni. Akik tudnak az asztalra csapni, ha kell. Nem, hanem olyanok, mint az asszonyok. Ez hihetetlenül szomorú, hogyha a keresztény lelkiségnek nincsen férfias karaktere is. De hát tényleg férfias. Az emlékeimmel nem traktállak benneteket.

Hú, idő van. Akkor elmondom még a többi 30-at. Vagy nem tudom… Mindenképp el akarom mondani, hogy csak halljatok ilyeneket, minél többet. Szívem szerint azt csináltam volna, csak későn jutott eszembe, hogy leírtam volna az egyik sort, és kiosztottam volna mindenkinek egy lapot, és kértem volna, hogy írjátok oda az ellentéteként a látszólagos ugyanolyan értékeket. És akkor most, mielőtt még befejezem, mert ezzel akkor be akarom fejezni, hogy mindaz, amit most az elmúlt két alkalommal is mondtam, hogy az a hat tétel, meg ez, totálisan megrekedhet csak a fejünkben, ha nem gyakoroljuk. Hogy ezeket azért mondtam el, ha lehet, mindenesetre ez volt a szándékom, hogy ezeket kezdjétek el gyakorolni. Mert különben ha nem gyakorlunk, akkor ez semmit nem ér. Semmit nem ér, hogy tudunk erről, vagy hogy megértettétek. Semmit nem számít, hogy valamit megértettünk, az életünk szempontjából. Ahogy Hamvas Béla mondja: “A XX. században eljutottunk oda, hogy már meg sem kíséreljük az eszményeinket megvalósítani.” Előtte még egy-egy hős próbált kísérletet tenni arra, hogy a megértett dolgokat életté váltsa. A XX. században erre már senki nem tesz kísérletet.

Na, mondom. Mindig elöl a negatívat mondom, utána azt, ami pozitív.

·      Félénkség és alázat.

·      Kedveskedés – jóság.

·      Kényelemszeretet – békeszeretet.

·      Ábrándozás – meditáció.

·      Tétlenség – szelídség.

·      Középszerűség – mértékletesség.

·      Hatalomvágy – buzgóság.

·      Hősiességtől való félelem – kis dolgok szeretete.

·         Zsugoriság - takarékosság

·      Vakbuzgóság – hit.

·      Önkínzás – fegyelem.

·      Önsorsrontás – önzetlenség.

·      Hibázástól való félelem – igényesség utáni vágy.

·      Hibáztatom magam – megkeresem magamban a hibát.

·      Eltemetem a múltat – túljutok a múltamon.

·      Elvárásoknak felelek meg – szolgálok.

·      Ítélkezem – kritikus vagyok.

·      Optimista vagyok – remélek.

·      Elfojtok – önfegyelem.

 

Valószínű, hogy ez a lista azt tükrözi, hogy a végtelenségig lehetne ezt írni, érzések szintjén, gondolatok szintjén, a magatartásformák szintjén. Jó gyakorlást!