2001.05.07.

Megosztom
Elküldöm

Egy picikét, néhány mondat erejéig szeretnék visszakanyarodni ahhoz, amiről hosszabban beszélünk. Ez körülbelül öt hat percet fog igénybe venni , hogy aztán majd onnan folytathassuk, ahol a múltkor abbahagytuk, az értelmi meg az érzelmi intelligencia kapcsolatától.

Emlékeztek, úgy kezdtük,  hogy egy cselekvőképes, valóban bennünket jól éltető, meg a környezetünk számára is  jó hithez azokon a lépéseken kellene átmennünk, hogy szemlélődés, hogy tapasztalás, hogy megértés és együttérzés. És most vasárnap, az Evangélium kapcsán elmélkedtem, és rájöttem valami nagyon érdekes dologra. Az volt a mai Evangéliumnak és a vasárnapi Evangéliumnak a kezdő sora, hogy azok a juhok akik Krisztushoz tartoznak hallgatnak az Ő szavára. Hallgatnak rá és követik Őt. És én rádöbbentem, hogy én pont erről beszélek. Hogy hogyan tudunk a követésig eljutni.  Most, ha valakinek nem szimpatikus, hogy én Krisztust mondom  és Krisztus követést  akkor be lehet helyettesíteni sok mindennel, ami számotokra pozitívan cseng.  Tehát, mondjuk azt az utat követni, ami számotokra  az életre visz, vagy ami a legteljesebb életet hozza nekünk.

Képzeljétek el, ma egy csomó sikerélmény ért engem. Bementem a suliba,  és azt mondta a hitoktató néni, hogy az ő  harmadikos gyereke jelentkezett valaminek kapcsán és visszamondta az egész vasárnapi beszédemet. Kilencéves gyerek. Ennél nagyobb dicsőségben nem is lesz már részem, szerintem, és ezért arra gondoltam, hogy talán azért történt így, mert ezt a négy állomást megfogalmaztam a misén, lehet, hogy az itteninél sokkal érthetőbben.  A négy állomás onnan is megközelíthető, hogy először van a hallgatás. Utána van a meghallgatás. Utána van a meghallás. És utána van a kihallás. A szemlélődés egyenlő azzal, hogy megtanulunk hallgatni. Meséltem már azt nektek, hogy  hogy én olvastam egy szentéletű valakinek a naplójában, hogy elment lelkigyakorlatot tartani,  nem tartani, részt venni rajta, és papok között étkezett, és mondta a papoknak, hogy ne haragudjatok én egy hétig teljes csöndben szeretnék lenni, hallgatni akarok.  Azért, hogy stb. stb.,  hogy ez jól sikerüljön.  És  két nap hallgatás után  odafordult azokhoz, akikkel reggel, délben együtt étkezett teljes csendben és hallgatásban, és azt mondta nekik, hogy kérlek benneteket, hogy engedjétek meg, hogy beszélhessek.  Beszéljünk, mert ez a hallgatás olyan hihetetlen közelséget teremtett közöttünk,  annyira megmozgat, annyi érzelmet és egyebet fakasztott föl bennem, hogy nem bírom már őket tartani.  A hallgatás. Hogy  kérlek titeket, hadd oldjuk ezt a,  ezt a nagyon intenzív hallgatásban megvalósuló  együttlétet azzal, hogy egy kicsit, hogy egy kicsit beszélgetünk. Rögtön egy kicsit felületesebbek leszünk.  Szóval ha valamit, ezt nevezem hallgatásnak. Akkor a második lépés, amit tapasztalásként említettünk, az megfeleltethető annak, hogy nemcsak hallgatni kellene tudni megtanulni, hanem meghallgatni.  Milyen az, amikor két  ember beszélget egymással?  Éppenséggel kivárják azt, amit a másik mond,  nem szólnak bele,  de utána mondják a magukét. A másik is kivárja, hogy ő is mondja a magáét.  Van itt egy ilyen társaság most egy ilyen alakuló  közösség,  és én – nyilván ez az én hülyeségem - de én ebbe szinte bele tudok dögleni. Tehát ott ülünk egy csoportban, egy kis körben és én azt gondolom, hogy hú van most másfél óránk, egy csomó minden előkerülhet és nem ez történik. Hanem illedelmesen hallgatnak az emberek, meghallgatják, amit a másik mond, és utána mondják a magukét. És ha ez csoportban történik, ez szinte elviselhetetlen. Senki senkihez nem kapcsolódik. Hanem mindenki egyszál maga van és mondja a magáét. Hallgatnak egy kis meghallgatást. A harmadik a meghallás. Jaj most látom, hogy valaki hallotta ezt a vasárnapi beszédemet. Én vétkem, én vétkem, még gyorsabban mondom. Hogy amikor már nemcsak meghallgatunk valakit vagy valamit, hanem meg is hallom, hogy mit akar mondani. Érzékelhető az óriási különbség a kettő között. Mit jelent, hogy meghallgattam valakit, akár egy órán keresztül, és ugyanolyan süket vagyok, mint előtte. S fogalmam nincs, hogy mit akart mondani; figyeltem rá nagyon, igyekeztem tapasztalni, de nem fogtam fel semmit. És akkor a végén, amit mind ki lehetne hívni, vagy kihallani valamit, hogy a meghallott dolgok mögött kihallani azt ami ott van. Ami talán sokkal fontosabb, mint amit a másik ember megfogalmazott.  Mondjuk azokat a lényegi dolgokat kihallani a Szentírásból, amelyeket lehet, hogy megértettünk és meghallottunk. Legegyszerűbb esetben  mondjuk érzéseket, érzelmeket, fájdalmakat, szenvedést, aggodalmat kihallani a másiknak a szavából. Mit érek én azzal, ha meghallom azt, hogy a társam kiabál velem, és azt üvölti, hogy soha… valami ilyesmit üvölt. Éppenséggel hallgatom, meghallgatom meg is hallom, de ha nem hallom ki, hogy ő aggódott értem. Vagy mondjuk, miattam ideges, mert azt hitte valami rossz történt velem, akkor hiába megint lecövekeltem és ha megvan ez a négyes akkor alkalmassá válok arra, hogy - amiről beszéltünk - , hogy Jézus visszavonult Názáretbe és  engedelmeskedett szüleinek, amikor  követte őket  és ez abban az időszakban a legtöbb volt, amit lehetett tenni. Nyilván amikor az ember elengedi a saját énjét, végre megszabadulunk attól, hogy minden csak ebben a szűk világban  van, ami a mi szűk világunk. Hihetetlen felszabadulunk. De ez már a követés. Ezt akartam csak egy picit emlékeztetőül mondani nektek és most a harmadiknak és a negyediknek határán állunk. A megértésnek, az együttérzésnek a viszonyáról próbálunk beszélgetni azért, mert hiszen ezek a lépcsők  vagy felvisznek minket a hitig,  egy egészséges hitig,  vagy pedig megrekedünk.  Beszélhettünk volna  a hit felől,  a vallásos hit felől, szólhattam volna félévig, háromnegyedig, de nem tartom ezt jó módszernek. Azért, mert ez túlzottan elvont lenne és túlzottan csak okoskodás. Induljunk inkább ki alulról. Saját személyes irányunkba is így menjünk a hit útján előre. Emlékeztek ezt írtam meg rajzoltam fel, hogy IQ meg EQ. Az olyan, mint a karácsonyfaégő: lépésről, lépésre, ez a logika útja. Ez pedig amikor minden mindennel összefügg. Mindez nem pusztán a fejünkben létező modell, hanem az idegrendszeri alapjai ennek egyértelműen kimutathatóak és megvannak, és e fölött van ez, a hit világa, amit  a kilencvenes évek óta lehet mérni, de majd erről később fogok beszélni, mert most csak nagyjából ennek a kettőnek a kapcsolatáról lenne szó.

A kilencvenes évek legelején jelent meg ennek a témának az alapvető könyve az „Érzelmi intelligencia” ez a címe, lehet kapni. Kicsi kék könyv én így tudom megjegyezni, és talán tíz éves, nagyon érdemes elolvasni. Azóta hihetetlen módon megszaporodtak az ezzel kapcsolatos könyvek, és nem egy nagyon jól használható, ajánlom ezeket nektek. És az a valaki – a nyolcvanas években használták először ezt a kifejezést, hogy érzelmi intelligencia - és az a valaki, aki a kilencvenes években megírta ezt az alapvető könyvet, hogy „Az érzelmi intelligencia” ő azt mondta, hogy az érzelmi intelligencia nem pusztán az érzelmekből áll. Hogy az érzelmekkel való helyes kapcsolat nem pusztán ebből áll, hanem azt gondoljuk, öt tényezőt kell minimum megnézni ahhoz, hogy egy érzés, hogy egy érzelem a helyére kerüljön. Mi tudjuk, hogy tulajdonképpen  miről is van szó, mi játszódik le bennünk, tehát itt most erről van szó. És ő azt mondta, hogy először is, egy érzelmi állapotnak van érzés része, van gondolati része, van lelkiállapot része. Úgy is lehetne talán mondani, hogy hangulati része. Aztán van biológiai állapot része, és van cselekvéskészség vetülete. Ez az öt. Ha jó pedagógus lennék, felírnám biztos, de nem vagyok, úgyhogy ezt csak mondom, és aztán  egy-egy  pár szót hadd szóljak ezekhez.

Nézzünk meg egyetlen érzést, és akkor látjuk, hogy megfelelő összefüggésben ugyanaz az érzés egészen más jelentést hordozhat, a más jelentéshez más cselekvésképesség, más biológiai  jelentés és egy csomó minden változhat azon keresztül, vagy attól függően, hogy hogy áll össze ez a rendszer. Vegyük a féltékenységet! (Vegyük a csonka gúlát!) Mondjuk ez az érzés már eleve, eleve…, szóval van olyan egyszerű helyzet, de mi az, hogy féltékenység ha csak az érzést nézzük. Az nem pusztán csak egy érzés, hanem alapérzésekből áll össze. Mint a színek, alapszínekből állnak össze, azoknak a harmóniája, vagy diszharmóniája. A féltékenységben biztos, hogy van valamiféle vonzalom. Aztán biztos, hogy van valamiféle félelem, vagy szorongás. Aztán biztos, hogy van benne harag, düh és indulat, és biztos, hogy van benne valamiféle fájdalom. Tehát ha ezt az egyetlen érzést csak az érzés felől akarjuk nézni, akkor minimum ezt a négy alapvető érzést hozzá kell gondolnunk. Vonzalom, félelem, fájdalom és harag, ezek mind benne vannak, és egyáltalán nem mindegy, hogy miből mennyi van benne. Nem mindegy, hogy én ehhez az érzelemhez milyen gondolatokat társítok, mert nagyon sokféle gondolatom lehet ehhez, és ezek a gondolatok pedig különböző ítéletekig, minősítésekig vezethetnek engem ezen érzést illetően. Mondok ilyen gondolatokat. Átélem azt, hogy féltékeny vagyok, arra gondolok ennek kapcsán, hogyha megcsal engem a másik, akkor én ebbe beledöglök. Nem mindegy tehát, hogy ehhez az érzelemhez ez a gondolat társul-e. Az a gondolat társul-e, hogy ha ő ezt megteszi, akkor egy világ omlik bennem össze. Vagy ha ezt megteszi, akkor ez nyilván azért van, mert én egy értéktelen alak vagyok. Ha ő megcsal engem ez nyilván abból adódik, hogy engem meg lehet csalni, nem vagyok elég vonzó, elég kívánatos, elég jófej, elég normális, stb. Nyilván emiatt csal meg. Tehát, különböző gondolataink kapcsolódhatnak egy érzéshez, ezek a gondolatok lehetnek pozitívak és negatívak.  Mondjuk egy negatív érzéshez viszonylag ritkábban kapcsolódik egy pozitív gondolat. De simán kapcsolódhat, például hogyha én azt mondom, hogy féltékeny vagyok, végre ez az első komoly bizonyíték, hogy például egy olyan valaki, aki egész életében bizonytalan volt azt illetően, hogy ő képes-e szeretni valakit, vagy nem. Ennek egy csomó minden lehet a hátterében és amikor először elmegy mondjuk egy hónapra a szerelme, vagy több hónapra, és akkor, átéli a féltékenység érzését, az benne azt a gondolatot szüli, hogy hát akkor nekem vannak érzéseim. Mint a bádogember, ugye az volt, aki félt ettől, hogy hú hát akkor nekem van, ráadásul nem is akármilyen érzés, nagyon heves érzés. És ő ennek érdekes módon megörül, és azt mondja, de tökjó, bennem van féltékenység, hát akkor normális vagyok, jól működöm, akkor ez annak a jele, hogy én szeretem őt. Ez persze nem annak a jele, de mindegy, ő ezt gondolja róla, és legalább ettől nem lyukad ki a gyomra, de olyan is lehet, hogy  egy kicsit kiféltékenykedte magát, jó esetben aztán akkor továbblép. Tehát még egy úgymond negatív  érzéshez is társulhatnak pozitív gondolatok és pozitív ítélet. Akkor ennek az egész lelkiállapotnak, ami ebből adódik, hogy mihez kacsolódik, más lesz az előjele. Mondok ilyen lelkiállapotokat. Például: hogy egy féltékeny ember  totálisan elgyöngülhet,  magába roskadhat, depressziós lehet, elege lehet az egészből, szívesen feladná, elkezdi szidni magát azokkal a gondolatokkal, hogy én értéktelen vagyok, tehát ebbe az egészbe nem kellett volna belemenni, jobb lenne ezt az egészet abbahagyni, legközelebb ha találkozunk azt mondom, hogy fejezzük be. Mert elgyengül. De olyan is lehet, hogyha az érzelmek között, mondjuk, a harag volt erőteljes, akkor az ő alapvető állapota, ami, nyilvánvaló  a gondolattal és az ehhez kapcsolódó ítélettel együtt valamiyen,… lehet mondjuk nagyon erőteljes: „Ha én találkozom vele, előveszem a kést és először szúrok, utána kérdezek”. Attól függ, tehát látjuk, hogy ehhez az érzéshez egészen másfajta lelkiállapot társulhat. És aztán, hogy én ezt a lelkiállapotot, hogyan értékelem, úgy jönnek ezek a körök. Akkor ez megint egy újabb összefüggés. Aztán, ehhez kapcsolódik egy biológiai állapot. Mondjuk az, hogy leesik a vérnyomásom., elkezdek szédülni, összeszűkül a gyomrom, rosszul érzem magam, de az is lehet, hogy pont az ellenkezője, fölmegy a pulzusom, ahogy a szerelmemre gondolok, elkezd szaporábban verni a szívem és fölmegy a vérnyomásom és stb. stb. És aztán, ehhez még fog kapcsolódni egy cselekvésre való készség.  Mondjuk, hogy a gondolatom nyomán elindulok abba az irányba, hogy az erősődik föl bennem, hogy én ebbe bele fogok betegedni. És tényleg belebetegszem. Mert ez létrehozhat egy ördögi kört, erről majd fogok beszélni, lehet, hogy mondjuk az fogalmazódik meg bennem, hogy dehogy betegszem bele, bosszút állok, és én is viszont csalok, igaz, hogy nem vagyok róla meggyőződve, hogy megcsalt engem, de az a legbiztosabb ha én megcsalom őt, mert akkor minimum fifti-fifti, de lehet, hogy jobban jöttem ki a dologból. Vagy az is lehet, hogy mondjuk egy olyan cselekvésre indít ez engem, hogy ha megjön, hogy hú úgy le fogom nyomni, mindegy akármit is fog mondani, sapka van rajta, nincs rajta sapka, mindegy, lényeg, hogy le fogom nyomni. Hogy végre ettől a feszültségtől megszabaduljak; persze ez újabb problémát fog előidézni és megint jön egy újabb nagy kör.

Félek attól, hogy ez most egy picit olyan iskolás volt. Ezt most meghallgattátok, egy óra múlva már nem is fogtok rá emlékezni, pedig ez, pedig ez nagyon sokat segíthet nekünk, ha látjuk, minimum ezt az öt szempontot, ahogy összekapcsolódik bennünk, egy helyzet. Most lehetne utalni arra, hogy az életünkben szinte minden dologhoz létrejött bennünk egy ilyen rendszer, és ha most nagyon egyszerűen mondom, ha egy jó dologhoz negatív érzelmek, negatív gondolatok, negatív ítéletek, negatív biológiai állapotok és negatív cselekvésre való készségek társultak, akkor mi abból szinte soha nem fogunk kikerülni. Kivéve akkor ha elkezdünk vele dolgozni és foglalkozni, amennyiben ez persze ösztönöz minket erre. De fordítva is lehet, ugye mondjuk, hogy egy negatív dologhoz szisztematikusan pozitív tartalmak társultak az életünkben. Akkor számunkra mindenképpen ez egy ösztönző dolog lesz, hogy mi is ezen az úton járjunk.  Ez lehet egyfajta modellértékű háttere annak, hogy miért van az, hogy negatív viselkedési mintákat hihetetlen precizitással öröklünk és viszünk tovább. Ezt, ugye, úgy fogalmazták meg a szakirodalomban, hogy a forró krumpli. Hát hogy dobáljuk egymásnak  én is megkapom és én is adom tovább és hiába forró, az lenne a jó ha valaki lerakná végre, de nem így történik, hanem mindenki tovább dobja. Azért, mert nem pusztán csak egy érzésről van szó, nem pusztán csak egy gondolatról, nem pusztán csak egy fizikai állapotról, hanem mindig egy egész rendszerről.  Na most megállok egy picit. Töprengtem azon sokat, hogy én az utóbbi alkalmakkor mindig szóltam nektek arról, hogy nem elég ha tudom, hogyha éhes vagyok enni kell, hanem akkor nyilván enni kell, mert különben éhes maradok. És mindig mondtam nektek, hogy nem elég mindezeket a gondolatokat meghallgatni, hanem ha valamiféle inspiráció születik, akkor cselekedni kell; és itt is szóltam arról, hogy  itt és itt lehetne cselekedni, és milyenféleképpen. És most reflektáltam ezekre a gondolataimra, és szeretnék kritikus lenni magammal. Ugyanis a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Mert ti nagyon nehéz helyzetbe hozzátok magatokat. Azzal, hogy elmélyítitek az ismereteiteket, az önismereteteket és egyéb ismereteket, ezek kihívásokat fognak jelenteni számotokra, hogy többé nem élhettek úgy, ahogy eddig éltetek. Abban a pillanatban, amikor valami elmélyült bennem és ez változást hozott bennem elő, ez egy kihívás is, nem cselekedhetem többé úgy, ahogy eddig cselekedtem. És hogyha én az új önismeretemhez kapcsolódóan a régi cselekvéseimet megőrzöm, abba is bele lehet betegedni. És ezért ösztönösen lehet valakiben egy tiltakozás az ellen, hogy  változzon.  Tehát érdekes módon, ha túl nagy adagot kap valaki, azzal muszáj valamit kezdeni. Ezért, hogy, mondjuk, egy ilyen alkalommal mindig csak egy picit viszünk el, ez egyrészt természetes, másrészt pedig önvédelem. Mert ha túl sokat vinnénk el, túl  sokat kellene változni. Ezt pedig nem bírjuk. Ezért, amikor alkalomról alkalomra és most is fogom majd mondani, hogy cselekedjetek, akkor ezt természetesen úgy adom át nektek, hogy  azt gondolom, hogy  a megtörtént belső változások arányában fontos a cselekvés.  Különben érdekes módon az az új ismeret, amely beépült, vagy egy érzés, vagy egy ösztönzés  ami a szívetekben van,  az ellentétébe fog fordulni.  Pont úgy, mint amikor a nagyon magas ideáljaink agyonnyomnak bennünket. Nincs azokkal semmi baj, de ha túl sokat mondják nekünk és túl erőteljesek, túl kizárólagosak, és  nem tudunk velük bánni.  A keresztény ideáljainkkal ha nem tudunk bánni, meg fognak bennünket betegíteni, bele fogunk nyomorodni. Nyilván, hogy a keresztény gondolatainkat is ebben az összefüggésben érdemes vizsgálni. Még egy kritikus megjegyzést szeretnék tenni. Hogy ahogy hallgattam kívülről magamat,  néha olyan benyomásom támadt, hogy olyan new age-s beszédeket tartok. Tehát, hogy úgy, minthogyha azt mondanám nektek, hogy polgártársak, gondolkodjunk pozitívan.  Vessük el a negatív gondolatainkat, lássuk a világot szépnek és pozitívnak, és mosolyogjunk mindenre, és az élet meg fog változni körülöttünk, és gazdagok leszünk. Hát körülbelül ez, ami szektákban, meg  ilyen new age-ként aposztrofált mozgalmakban nagyon lehet hallani. Én egyáltalán nem szeretnék ilyesmiket mondani nektek. Ne gondolkozzatok pozitívan!  Most ez egy hülye dolog, de ugyanezt csinálom. Nem. A jó mondat természetesen úgy hangzik, hogy gondolkozzatok, ahogy akartok. De ez se jó mondat, mert akkor megint mondtam nektek valamit, hogy gondolkozzatok, hát nem mondok semmit, hanem csak annyit akarok ezzel kifejezni, hogy könnyen abba a cipőbe kerülünk,  hogyha bekajáljuk ezt a gondolkozzunk pozitívan és lássuk a dolgokat pozitívan és az összes többit, és amit már végigjártunk az erkölccsel, és amit végigjártunk az érzésekkel és az érzelmekkel. Ugye, próbáltunk nem tudomást venni a negatív tetteinkről, a rossz tettünkről, a bűneinkről és ezek lesüllyedtek a mélybe, és tudattalanul kezdtek ránk hatni. És tönkreteszik az életünket. Az érzelmekkel ugyanígy jártunk. Hogy az öröm, a boldogság, csak akkor ezekkel… és ezek olyan szépek és… jaj, már a harag… és juj azt már nem szabad, és a félelem, az se, és a bűn és a féltékenység,… nem, ezeket iktassuk ki. Keresztény ember ilyet nem érez. Leszálltak a mélybe, és tudattalanul még sokkal erősebben hatnak. Ugyanígy vagyunk a pozitív gondolkodással.  Minél erőteljesebben akarunk pozitívabban gondolkozni, a mélyben annál inkább gyűlnek a negatív gondolatok, amelyekkel ha semmit sem kezdünk, tönkreteszik az életünket. Tehát, ezért kezdődött úgy a sor, hogy hallgatni, csöndben lenni és szemlélődni, vagy tapasztalni. Nem kell sem pozitívan, sem negatívan gondolkozni. Hanem reálisan. Tehát reflektálni a dolgainkra, és amennyire lehet, reálisan gondolkozni.

Egy sajátos összefüggés először az, hogy a gondolkodásunk, hogyan hat a fizikai állapotunkra, majd pedig ez milyen összefüggésben van az érzéseinkkel és az érzelmeinkkel. Most ezt a dolgot szétszedem lépésről lépésre, hogy megpróbáljam világossá tenni. Úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy a gondolatainkkal információkat adunk a szervezetünknek, sőt a gondolatainkkal nemcsak információkat adunk, mert az információ még önmagában semleges. Hanem parancsot adunk. A gondolatok úgy működnek bennünk, mint amikor parancsot ad az őrmester a bakának, hogy tedd ezt, és a szervezetünk ezt megteszi. Szeretném ezt leírni. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy vess fel egy gondolatot, és aratsz egy tettet. Vess el egy tettet, aratsz egy szokást. Vess el egy szokást, aratsz egy jellemet. Vesd el a jellemet, és aratsz egy sorsot. Egy életpályát. A kezdetén egy gondolat van. Egy gondolat, ami elkezdi alakítani az életünket, mert parancsként hat ránk. A Szentírás ezt hihetetlen precízen fogalmazza meg. A szó áldás és átok. Életet ad és pusztít. Önmagában a szó. A gondolat, amit kimondunk magunkban. Ha a gondolat tudattalan, még erősebb.

Na most egy kitérő ehhez, mert arról beszéltem, hogy a gondolat parancsot ad a szervezetünknek, és aztán ebből egy sors kerekedik ki; a gondolatainkból, amelyekhez ez és ez és ez járul. Hol van akkor az akarat? Nem úgy van ez, hogy gondolhatok én akármit, de hogyha én ezt nem akarom, akkor az nem fog teljesülni? Ha akarom, teljesül. Van bennem egy gondolat és azt mondom, hogy szeretném ha ez megvalósulna, megvalósul. Ha azt gondolom, ez csak egy gondolat, nem kell, hogy megvalósuljon, akkor nem valósul meg. Így van ez? Nem. Azért, mert a szervezetünknek, ahogy ezt orvosok mondják, körülbelül tíz százaléka irányítható akaratlagosan. Az izomműködés elsősorban, és ami ezzel kapcsolatos, az akaratlagosan irányítható, és szinte az összes  többi, az egész  itt ami benn van, abból szinte semmi sem irányítható akaratlagosan. Egyszerűen azért, mert nem így működik. Most gondoljunk bele egy olyan kultúrába, ahol azt próbáljuk elhitetni magunkkal, hogyha a gondolatok azok valóban üzenetet és tanácsot adnak, csak azok fognak majd hatni ránk, amelyeket mi akarunk, hogy hasson ránk. Mi akarjuk, hogy az üzenet legyen, és mi aszerint éljünk; ez persze nem így van, az életünk, most persze egy nagyvonalú kijelentés, kilencven százaléka nem az akaratunktól függ. Hanem ezektől a rendeződésektől. Ezek fognak meghatározni minket. Csakhogy, erről már beszéltem, de most szeretnék továbblépni, hogy a gyakorlatban akkor mit kezdjünk ezzel. Az a tapasztalat, hogy az akaratunk,  és mindazok a jelenségek - most a testünkről beszélek -, amelyek nem akaratlagosan irányítottak, azok fordított arányban vannak egymással. És itt egy életen keresztül tartó kudarcsorozatot szoktunk általában papírra vetni. Mire gondolok? Kereszteltem egy kisgyereket, aki nem olyan kicsi, nyolc éves, vagy kilenc. Vagy tíz, nem tudom. Hihetetlenül meg volt illetődve. Egy évig készült a keresztelésre, most lett elsőáldozó, felvette a legszebb ruháját, szóval minden volt ott, egy jó kis összetett helyzet kialakult. És akkor ott állt velem szemben, és láttam mikor először odaléptem hozzá és rajzoltam a keresztet a homlokára, láttam, hogy egy ici-picit legörbült a pici szája. Az érintésemtől, feltehetően, azért volt benne valamilyen…, nem tudom miért?… És aztán, ahogy ment előre a szertartás, látszott, hogy egyre megrendültebb állapotban van. Nem érzékeltem ezt negatívnak, azt gondolom, hogy egy ilyen ösztönös gyermeki…, hát megrendültség volt ez a részéről. Csakhogy a szülők ezt nem bírták elviselni. Én igyekeztem természetesen hozzáállni ehhez, és elfogadtam, hogy őbenne ez van. Se jónak, se rossznak nem tartottam, egyszerűen ez történik, de a szülei akik ott nézték, nyilván azt gondolták, jaj nehogy elsírja magát, az ciki a pap előtt, akkor fesztivál lesz, akkor mit fog neki mondani, mert már nincsen cumi, meg minden… szóval bennük is egy ilyen jó összetett kör volt, és amikor egy ilyen nagyon kritikus pillanatba került ez a kislány, vagy kisfiú, akkor rászólt az édesanyja, aki mellette állt, hogy hát el ne sírd már magad! Na ez egy jó kis bevésődés, nem? Vagyis, hogy lehet, hogy valakinek lehet, hogy életében először kialakult egy ilyen vallásos közegben lévő, komoly élmény, ami lehet, hogy számára nagyon pozitív volt, és kap egy ilyen parancsot, hogy el ne bőgd magad! Ne fejezd ki az érzelmeidet, főleg ne a templomban, egyébként is szégyelld magad, nem az a dolog lényege, hogy te itt megrendülsz, meg átéled, hogy van Isten, hanem az, hogy itt tisztességesen kell viselkedni. És mi történik, ha ezt a dolgot egy fizikai jelenségre vezetem vissza? Mondjuk, akkor a szóra, hogy el ne bőgd magad, mit gondoltok, hogy mi történt? Hát persze, abban a pillanatban elsírta magát. Nyilván attól a szótól, addig egészen jól volt, mert addig Istennel benn volt, akkor az édesanyja is belépett. Na jó, vonjatok gyököt belőle majd…  Ez akaratlagos? Egyáltalán nem. Feltételezem, hogy ő az édesanyjának abban  a pillanatban meg akart felelni, szinte gondolkodás nélkül meg akart felelni. És jaj, csak el ne bőgjem magam - és máris elbőgte magát. Valakit látom, hogy kezd pirulni, és erre azt mondom neki, jaj hát ne pirulj el emiatt, szerintetek mi történik? Vörös függöny leereszkedik. Vagy a pulzusunk: felvéteizel a jogi egyetemre vagy nem tudom, és elkezdek izgulni, és akkor mi van a fejemben, milyen gondolat, nem szabad izgulnom, ugye pontosan azt csinálom, amit az édesanya csinált, nem szabad izgulnom, mert ha izgulok rosszat fogok írni és ha rosszat írok, nem vesznek fel, és akkor felborul az egész életem. Nem? Ez. Ha nem tudatosan történik, még rosszabb, ha legalább tudatosan ülsz és azt mondod, nem izgulok, nem izgulok ez most csak egy felvételi, csak a jogi egyetem, a jövőm, csak a doktorátusom, csak a kocsim, a lakásom, a feleségem; ez igazából ez nem egy éles helyzet egyáltalán. Valószínű, hogy ilyenkor ez történik, nem? És akkor lehiggadsz és azt mondod, ezt gyerekkorom óta gyakorolom, szüleim megtanítottak rá, hogy ne pisilj be, mire erre a zuhatag elindul. Tehát a kettő között, egyértelmű, megföllebbezhetetlen, fordított arányosság, nem, ez már rossz szó, hát ilyen…  Minél inkább akarok valamit, ami biológiai adottságként ilyen akaratlagos, az annál inkább az ellentétére fog fordulni. És az életünk tele van egy csomó ilyen dologgal. Minél több dolog él bennünk olyan negatív mondatként, tiltásként: „Ezt nem szabad!” stb. stb., annál több érzelmünket gátolja itt le, annál tehetetlenebbek leszünk a cselekvésben, annál rosszabb lesz a helyzetünk. Azonban ez fordítva is működik, és ez a marsalbot a kezünkben. Néha egészen váratlan módon tudok izgulni. Naponta nyolcszor-tízszer. De mikor volt a Húsvét, és még soha életemben nem tartottam Nagycsütörtökön beszédet… Most ez egy gondolat, ugye? Ugyanolyan mise volt. Most ha nézzük, ugyanúgy kellett csak ki kellett állni, ugyanúgy felkészülni, volt benne valami rendkívüli? A lényeget illetően az égvilágon semmi. Csakhogy bennem megfogalmazódott egy gondolat: Nagycsütörtöki szentmise. És ehhez a gondolathoz olyan érzések társultak, hogy hú, akkor most én nagyon izgulok, nagyon jól kell csinálnom, jaj, csak el ne toljam. Életem első nagycsütörtöki beszéde, amikor Jézus megmosta a tanítványai lábát, és az Oltáriszentség, és ha ezt eltolom, az iszonyú ciki. Elkezdtem eszméletlenül ideges lenni, és izgultam, és ültem a papi székben, nagycsütörtökön és - én fél éve nem éreztem ilyet a templomban – hogy jujjujjuj…, tudjátok, milyen ez…. szerencsére ez nem így van, de az volt, hogy hogy mondjam, hogy lassan is megy az idő, meg gyorsan is. Eszméletlenül pontosan érzékelhető másodpercről másodpercre, most volt vége a könyörgésnek, jött a ministráns, elkezdte az olvasmányt, hú jaj… Jár az agyam, ha éneklek, nem tudok koncentrálni, ha nem éneklek, akkor a hívek azt mondják, hogy nem énekel a pap. És akkor mire odaállok, hogy az Úr legyen veletek,  és akkor elkezdek dadogni, Megtörtént velem, mikor bérmálkoztam. Nagyszerű te fogod a bíboros urat köszönteni - én nem gondoltam, hogy ez olyan nagyszerű dolog, de mindenki ezt gondolta, tehát akkor én is azt gondoltam, hogy ez egy nagyszerű dolog. És megtanultam egy ötsoros beszédet. Hihetetlen bonyolult, úgy kezdődött, hogy nagyon köszönjük, hogy eljött hozzánk. Tehát körülbelül ilyen mély beszéd volt, én rekedtre gyakoroltam, nem hülyéskedek, komolyan mondom, egy csomószor elmondtam, ideálltam, felnőtt, nagykorú leszek, már csak elmondom azt az öt mondatot. A második mondatnál belesültem. Ilyen soha nem történt, így álltam, biboros úr, izé lámpák, minden ami kell, húszezer fénykép, nagyon köszönjük, hogy eljött közénk, mert nagyon köszönjük, hogy eljött közénk, mert hát csak köszönni tudjuk, azt, hogy a bíboros úr… Láttam a sekrestyést, az öreg Zoli bácsi ment le a sekrestyébe. Nagy Fradi drukker volt, talán már meséltem róla, ferences szerzetes volt, és Fradi drukker. (És… nincs összefüggés csak úgy mondom.) És mikor mentem be a sekrestyébe mondta: „Jaj, Feri, azt hittem, gyöpöt rúgsz!” Úgy belesültem, mint a csuda; én akkor döntöttem el, hogy beszédet én nem tanulok, olyan nincs, hogy én egy beszédet megtanuljak. És olyan sincs, hogy én papírt vigyek magammal egy előadásra. Soha. (papírral a kezében integet, nevetés) Másfél óra az sok, ti bírnátok? És tudom, hogy bennem van, csak nem fogom stresszelni magam.

Hogy lehet a pozitív,… hogy lehet ezt haszonnal forgatni, amiről az előbb beszéltem? Hogy az életünk kilencven százaléka nem akaratlagos. Leültem a padra, és a következőt csináltam… Most nem mondom azt, hogy gyakorljátok, csak mondom, hogy ezt kell csinálni. Hogy ültem a papi székben, és a következőt igyekeztem akaratlagosan elérni. Eszméletlenül izgulok, csurog rólam a veríték, fölállnak a szőrszálaim, a szívverésem nagyon szapora, pihegek, stb, stb., Körülbelül öt percig csináltam, amikor az Evangéliumhoz érkeztünk, totálisan megnyugodtam. Teljesen megnyugodtam. Mert ez így működik. Olyan pofonegyszerű gyakorlat, hogy csuda és így működik. Mert pontosan az ellentéte történik. Volt-e már olyan élményetek, és aztán lépjünk tovább, hogy egy nagyon fontos dologra kellett készülnötök másnapra, és azt mondtátok, hogy ez egy annyira fontos dolog, hogy most időben lefekszem, hogy jól kialudjam magam. Ismerős, ugye? Ez egy nagyon fontos dolog, ami előtt jól ki kell aludjad magad. És még kettőkor is: konyha, WC, pizsama, hálóing föl-le, gatya, minden… és ugye ilyenkor kialakulnak az ördögi körök, egyre idegesebb vagy, kárhoztatod magad, negatív gondolat stb.

Annyira jól megfogadtam, hogy papír nem lesz nálam és így… Néhány héttel ezelőtt, képzeljétek egy pszichológust eskettem. Volt neki párja is, de, azért annyira ők sem tudnak, hogy csak úgy… (nevetés) És ő egy nagyon fantasztikus valaki, és ilyesmiről beszélgettünk, arról, hogy arról beszélt, hogy ő nagyon ideges szokott lenni, és hogy az esküvőn biztos nagyon ideges lesz. És akkor elkezdtünk erről beszélgetni, hogy ne legyen ő ideges. Hogy’ csinálja ezt. Vicces lenne, hogy elmondtam hogy hogy kell csinálni ezt. De az történt egyébként utána, az esküvő után, azt mondta a felesége róla, hogy fogtam a kezét és nem izzadt. Nem izzadt a férjem, hát ez….egy jó indulás a házasságba.  De elmondok neked egy történetet, amit pont ide illőnek gondolok.  Hogy tíz-tienöt évvel ezelőtt a világnak az egyik legszakavatottabb hipnoterapeutája egy előadást tartott, és egy csomó gyakorlatot is bemutatott, hívta ki az embereket. És amikor volt egy gyakorlat, valaki jelentkezett és azt mondta, hogy Etienne biztos, hogy engem nem tud befolyásolni, mert én tudom magamról, hogy én egy erős akaratú, stb. stb., ilyen ember vagyok. Erre azt mondta ez a valaki, nagyszerű jöjjön le, üljön le. Ott ültek egy csoportban azok, akiket hipnotizált, és őneki azt mondta, hogy egyetlen feladata van, lazítson és koncentráljon arra, hogy nem fog hipnózisba esni. Rövid idő múlva, totálisan benne volt. Pont azt csinálta, amit kellett. Ezt most ha  tovább vinnénk, a hitéletünknek nagyon sok dolgára, hogy egy gondolat van bennünk, egy érzés van bennünk, egy valami késztetés egy ösztön, olyanok, amelyek ráadásul olyan nagyon tudatosan meghatározottak, és az egész szervezetünket már átjárták, azért - emlékeztek erre, hogy ez hogyan alakul ki? Gyakorlás által. Gyakorlás, gyakorlás, ismétlés, tapasztalás és berögződik. Ez nem vicc. Lépésről-lépésre begyakoroljuk. Tehát egy ilyen begyakorolt gondolatot, negatív ítéletet, azt akarattal meg tudjunk változtatni, elképzelhetetlen. És egy életen keresztül rosszul állunk neki ennek a kérdésnek. Jézus azt mondja egyszer: (olyan nehezen értelmezhető, sokan felháborodnak ezen), hogy ne küzdj a gonosszal! De valami ilyesmi van a hátterében. Biztos sokféleképpen lehet értelmezni, szerintem az egyik autentikus értelmezés,  éppen ez. Minél inkább küzdök akaratlagosan valamivel, ami nem azáltal rögződött belém, hogy akartam volna, annál inkább pórul fogok járni. Ugye, minél inkább megütöm a falat, megrúgom, az annál inkább visszarúg. Én adok erőt ezeknek a dolgoknak. Ez az, amikor bejön egy hetven, nyolcvan, kilencven éves ember, és azt mondja, hogy az egész életét, mondjuk a szexuális vágyaival történt harc töltötte ki, és milyen megdöbbentő az, hogy kilencven éves férfiember, és azt mondja, hogy ő neki ez minden pillanatban feladat ma is. Hogy úgy fel van spannolva és, és… hát igen. Végig gyakorolta az egész életét. Úgy elmélyítette ezt magában, ahogy csak kellett.

Ez ahhoz a jelenséghez hasonlít, mint amikor valami eszembe jut és szeretném mondani, és egyszercsak elfelejtem. Lemegy a tudattalanba, ott van az egészen biztos, és azt akarom, hogy tudatos legyen, azt akarom. Ismeritek ezt a helyzetet, nem? Elpirulsz és -  ez mikor szokott történni? Nyilván olyankor, amikor munkahelyi meghallgatáson vagy, és akkor milyen tanácsot ad ösztönösen a népi bölcsesség? Ne gondolj rá, majd eszedbe jut. És tényleg így van. Mindnyájunknak tapasztalata lehet ez. Harcolni semmi értelme. Múltkor adott nekem valaki egy ilyen könyvet, hogy te is légy imaharcos! Nem tudom… Már ott is?! Nem lehet egy kicsit leülni és csöndben, vagy csobogjon a patak meg a kis… Talán mondtam nektek, én akkor purcantam ki, amikor a szemináriumban egyszercsak megjelent a táblán egy ilyen felírás, hogy „ellenimádságot” szervezünk a mittudomén..… Ellenimádság, bemegyünk a kápolnába és „ellen-imádkozunk”. Meg a béke Istene. Ezt azért mondom többször, mert állítólag az ismétlés a bevésődéshez nagyon jó.

Viktor Frankl, ő ezt úgy hívta, úgy nevezte el, hogy paradox intenció. Tehát megvan ennek a neve, megnyugodhattok, nem én mondom, hogy paradox intenció. Egy olyan rendszert hozott létre, amivel gyógyítani tud. És ez ennek egy fontos eleme. Most vegyük azt a helyzetet, hogy amikor valaki azt mondja, hogy én hiszek abban, hogy meg fogok gyógyulni. Mit kezd ilyenkor csinálni. Azt, hogy én hívő vagyok, én elhiszem Jézusnak, hogy ő engem meg fog gyógyítani, és akkor akarok meggyógyulni. Ez megy? Nem. Nem megy. Mert nem akarattal lehet gyógyulni. Nagyon egyszerűen, sokkal inkább a képzelőerőnk segítségével. Tehát bele kell mennünk ebbe a gubancba, nem maradhatunk a felszínen, hogy akarok valamit, megfeszítem az izmom, nem történt semmi, sőt ellentétébe fordult. Addig is alig hitt abban, hogy meg fog gyógyulni, akar gyógyulni - még kevésbé gyógyul. Még reményvesztettebb lesz, és itt az ördögi kör. Ezért az összes olyan eljárás, amelyben  a gondolatok, a képzelőerő segítségével tudnak segíteni valakinek gyógyulni, az azt célozza, hogy menj éppen oda, ahol az érzések, a cselekvésre való készségek, a lelkiállapotok egy csomó minden együtt van, és képzeljük el, hogy egészségesek vagyunk. Ezért, most lehet, hogy ez furcsán fog hangozni, de mondjuk egy olyan álszerény mondat, hogy ha az Isten is megadja nekem, hogy esetleg meggyógyulhatok, ezek semmit nem érnek. Nem az a baj ezekkel, hogy hitetlenek vagyunk, hanem hogy rosszul csináljuk. De az, hogy valaki maga elé képzeli azt, hogy ő egészséges, és ezt egy megfelelő környezetben képzeli el, ahol pozitív érzései vannak, stb., (ezt most csak fel akarom villantani, mert  erről egy csomót kellene beszélni) akkor, akkor az működhet. Óvatos vagyok, működhet. De az, hogy akarok gyógyulni, az nem működik. Sőt, sőt. Ugyanis, a betegsége föltehetőleg valamilyen gubancos lelkiállapotnak a következménye. Vagyis az akarattal épp az ellenteteje történik. Valahol a mélyben kellene megragadni ezt a lelkiállapotot. Mondok egy ilyen saját élményt, egy ilyen gyógyulásosat. Letörött egy darab a fogamból, és Olaszországban voltunk, elkezdtem rettegni attól, hogy a fogam be fog gyulladni. Jaj, csak most ne legyen, itt Olaszországban, most mi lesz velem…  szóval egy csomó hülye gondolatom egy csomó negatív ítélettel, érzések,… mit gondoltok mi történt? Nem, nem dagadt a pofázmányom, de úgy  fájt a fogam, hogy volt nálam fájdalomcsillapító, nem is gyönge. Két napig azt csináltam, hogy beosztottam, hogy hatóránként vettem be, de olyan három és fél óra után már kezdett nagyon fájni és az ötödik órán az egész fejem eszetlenül fájt. De úgy, hogy a fülem, itt lenn, a nyakam, irtózatosan. És akkor amikor már kiszámoltam, hogy a gyógyszerek  nem fogják kifutni, és akkor (ahogy Carl  Gustav  Jung mondja, az embert a megfelelő cselekvésre, adott esetben, csak a halálveszély képes inspirálni,) elkezdtem azon fantáziálni, hogy elfogyott a gyógyszerem, mit tudom én, nem csinálták meg a fogam, ülök a buszban, megyünk haza Magyarországra, és én ott meghalok. Körülbelül ilyen fanáziáim kerekedtek. Mindez éjjel volt, és akkor arra gondoltam, hogy mi lenne ha egy picit normális lennék, mondjuk ha befejezném ezt az ördögi kört, és akkor elkezdtem, nahát ezt amiről beszéltem. Elképzeltem azt, hogy - először is, mert a félelem ahhoz kapcsolódott, hogy utálnék elmenni Olaszországban egy fogorvoshoz, aki természetesen nem fog tudni semmilyen nyelvet, nem tudom elmondani, hogy melyik fogam fáj, és azt gondoltam, hogy majd kihúzza a másikat.  Magam elé idéztem,  egy órát foglalkoztam ezzel. Ellazítottam magam, hogy szép lassan most én elmegyek egy fogorvoshoz. Ott megálltam, kivártam, amíg el tudtam ezt képzelni, beléptem oda, végignéztem az összes hülye dolgot, elképzeltem, hogy hat injekciót kapok, bedagad a pofám, és utána kihúzta a fogamat,  és jön a másnap reggel,  és nem fáj a fogam, és elképzeltem, hogy a nyelvemmel oda is nyúlok, Ez nem fáj ez a rohadt fog nem fáj! Kihúzom magam és tökjól érzem magam, és lemegyek a tengerre, senki nem látja rajtam, hogy milyen hülye voltam három napig. És az történt, hogy ahogy végigmentem ezen a folyamaton, hogy reggel kellett volna bevennem a reggeli gyógyszert, mondom, hogy még most nem fáj, akkor kezdjünk vele várni. Dél volt, még mindig nem fájt, este,  még mindig nem fájt. Elmúlt a fogfájásom, de totálisan. És nem egy kis fogfájás ez, eszméletlenül fájt. Ezzel a nagyon egyszerű módszerrel,… na most megállok. Elterveztük már, nem is csak egyedül, többen, hogy szeptembertől  indítanánk csoportot. 15-20 fős valamit. És mindazt amiről itt beszéltünk, ezeket lehetne gyakorolni. Mert igazából ez így jó, akiben lesz majd indíttatás, akkor nekiláthaTUNK CSINÁLNI. Ezt csak mondom nektek, hogy ilyen van.

Nézzük át azt, hogy melyik gondolatok hatnak ránk a legerőteljesebben. Az első: azok a gondolatok, vésődnek be a legjobban, amelyekhez erős érzelem társul, vagy amelyekhez hosszantartó érzelem. Ezek vésődnek belénk a legjobban. Ezért van az,  hogyha valaki, akit nagyon szeretünk, mond egy mondatot, az sokkal inkább  belénk tud  ivódni. Vagy valaki, akinek meg akarunk felelni. Vagy egy érzelmileg nagyon kiszolgáltatott helyzetben valakinek a mondata, hihetetlen erőteljesen belénk tud vésődni. És ugyanez történik akkor, hogyha egy hosszan elhúzódó lelkiállapothoz társulnak ugyanazok a mondatok.

Aztán, minél képszerűbb egy gondolat, annál inkább kifejti a hatását. Tehát ha én elképzelem a fogfájásomat, ilyen és ilyen következnényekkel jár, akkor az biztos, hogy sokkal erőteljesebben fog hatni rám, mint hogyha egyszerűen csak egy enyhe fogfájásban gondolkodom, de nem az enyémről, nem arról, hogy én mit érzek, és milyen helyzetben vagyok és az összes többiről. Pl. ha valaki mondjuk súlyosan megbetegszik, és elképzeli azt, hogy egy ilyen és ilyen, ez ilyen és ilyen változást fog előidézni, és elmegy az orvoshoz, megkapja a kemoterápiát, és ki fog hullani a haja, amtől retteg, hogy ki fog hullani, és el kell mennie parókát venni és azt, hogy fogja szégyellni, és stb. stb. És az a gondolata, hogy ő beteg el fog mélyülni.

Aztán: itt. Van olyan gondolat, ami itt és most érvényes. Tehát pl. ha itt és most azt gondolom, hogy előttem van egy citrom. Rögtön hat rám. De ha arra gondolok, hogy igen két év múlva találkozom egy citrommal és nem képzelem el, csak gondolatként megjelenik, nem hat rám.

A negyedik pont, hogy minden olyan gondolat, amely egy ellazult állapotban ér bennünket, sokkal erőteljesebben hat ránk, mert ez elősegíti a mélyre hatolást és a bevésődést. Most egy picit megint megállunk, hogy ezek, amikor szeretnénk kikeveredni egy gondolatból, egy rossz összefüggésből, ez a négy szempont, amit mondtam, életfontosságú. De most ezeket egyszerűen csak jelezni akartam nektek, hogy ezek itt vannak, hogy adott esetben tudjatok velük tovább menni.

Van egy gondolat és tudjuk azt, hogy ehhez a gondolathoz még minimum négy nagy dolog társul, de most menjünk ide föl, mi történik a gondolattal akkor, hogyha valamiféle hit járul hozzá. Most a hitet nagyon természetes értelmében mondom, ahogyan eddig is beszéltünk erről. Tehát, mint képzelőerő, mint valami ami összefüggést teremt az életünkben, mint alapvető nézőpont. Akkor a gondolat önmagában jó vagy rossz.? Természetesen semleges. Ezzel indultunk ki a szemlélődésből, hogy vegyük észre, hogy a gondolatainkhoz mi társul. A gondolat önmagában semleges, nem betegít meg minket, nem is inspirál bennünket. Semmilyen hatást nem gyakorol ránk. Csak egy gondolat. Csakhogy a gondolathoz hit társul, valamiféle hit, ami bennünk kialakul, ezt nevezzük úgy - most direkt a vallásos értelmét, nem akarom hangsúlyozni -, hogy ítélet. De nyugodtan vehetjük azt, hogy hit; és a gondolat olyan hatást fog ránk gyakorolni, mint amilyen a hitem. Amilyen ítéletet fűzök ahhoz a gondolathoz. Erről idáig is beszéltem, de nagyon lényegesnek tartom, hogy lássuk, milyen hihetetlen egyszerű felírva. Írhatjuk ide, hogy érzelem, teljesen mindegy, fizikai állapot. Nézzünk most akkor egy összefüggést, hogy mi történik akkor, hogyha a hitem pozitív, vagy jó, ha az ítéletem a gondolathoz, egy fizikai állapothoz kapcsolódóan megfelelő, szemlélődésből indul ki, mi történik akkor, nézzük végig ezt a folyamatot, és mi történik akkor amikor ez negatív .

A félelemből induljunk ki, a félelem érzését nézzük, ezt az egyetlen alapérzést. És tegyünk hozzá egy fizikai állapotot. A következő történik. Este, miután egész nap nem tudtam enni, jól belaktam, rántott csirke, rántott hús,… nem én, nem én, ezt csak úgy mondom, bármelyikőtök jól belakott, szóval jól telitöltöttem a gyomromat, mehetek aludni, hánykolódom,. Nem megy az alvás, feszít a gyomrom. Fizikai állapot. A következő üzenetet mondja a testem: biológiai állapot, hogy nézd, Feri, szorít a hasad, ehhez a következő, teljesen semleges gondolat járul: te, úgy tűnik, túl sokat ettél. Nem azért fáj a hasam, hogy az engem bosszantson, ez egyszerűen így működik, nagyon helyes, hogy fáj, mert szeretne engem meggyőzni arról, hogy nem lehetne a csirkéből kevesebbet legközelebb? Szeretne nekem üzenni. A gondolat az az, hogy túl sokat ettem. Milyen ítélet, meggyőződés, fantázia társulhat ehhez a gondolathoz és ehhez a fizikai állapothoz? Ha az társul, hogy köszönöm szépen gyomrom, igaz, hogy fájsz, de ezt nagyon köszönöm neked, mert megtanítasz engem arra, hogy kevesebbet zabáljak éjjel. Nagyon hálás lehetek neked. Ez azt jelenti, hogy én egy, most mondjuk úgy, hívő ember vagyok. Meghallottam az (nagyon-nagyon elszalad a fantáziám) az Isten, a Szentlélek Isten jóindulatú üzenetét, hogy testvér beleestél a falánkság bűnébe, látod, látod adok neked egy jelzést, nem büntetést, semmit csak, hogy ne légy falánk, és mire azt mondom, hogy jaj áldalak Téged Mennyei Atyám, hogy Szentlelkedet elküldted Krisztuson keresztül, és megtanítottál, hogy – most jó, direkt így mondom, de ez a lényege - hálás vagyok a gyomromnak, hogy feszít, és kész a dolog el van intézve, kibírom, elalszom, másnap jó jól van el van intézve és kezdődik a nap. És mi történik akkor, amikor az ítélet, a hit negatív? Ez hitetlenségnek is hívhatjuk, és akkor rögtön vallási jelleget is ölt. Hitetlen vagyok, nem hiszek, nem hiszek magamban, meg a szervezetemben, meg az Istenben, nem hiszek a világ jóindulatában, ezekről beszéltünk. Na, ezeket most fölírtam mert nem vagyok orvos. Az történik, hogy először is meghallom ezt a gondolatot agyomrom szól nekem, hogy Feri túl sokat ettél. De ehhez a következő ítélet járul: „Már megint, hogy lehettem ilyen hülye? Én egy barom vagyok. Hogy képtelen vagyok önmérsékletet tanúsítani!”. Vagy: már megint előjött az a rossz szokásom, amitől képtelen vagyok megszabadulni. Akaratgyenge vagyok. Előjön egy gondolat a fantáziában: Hát ha ez így fog folytatódni nekem gyomorfekélyem lesz. Ez már többször megtörtént, ez lehet, hogy most már ciki. Már ötödször ettem túl magam, lehet, hogy a gyomrom ezt már nem fogja bírni. Mi lesz ha most nem tudom kialudni magam,… ezt nevezhetjük hitetlenségnek, bizalomvesztésnek, kétségbeesésnek. És akkor a következő biológiai változás történik, (bocsánat az összes orvostól,) gyomorfal és a nyálkahártya feszültségre jut. Beszükűlő, feszült véredények, kevesebb tápanyag jut a gyomorba, a salakanyagot  a megfeszült gyomor és a belső állapotból adódóan nem tudja a szervezet elszállítani. Nehezebben fog menni az emésztés, ennek kapcsán erjedni fog a cucc a gyomrodban, minek végén még reggelre is fog fájni a hasad. Felébredek és azt mondom magamban, én már azt este azt gondoltam, hogy én egy hülye vagyok, hogy túlzabáltam magam, sőt ez már olyan súlyos, hogy el kell mennem meggyónni, de most nincs időm elmenni meggyónni és különben is, most már öt éve nem gyóntam, a fene egye meg, és mi történik, még feszültebb lesz a gyomrom.

Tényleg primitíven mondom, hihetetlenül, de persze ehhez negatív érzések is fognak társulni. És végül meg fogok betegedni. Nagyon egyszerűen mondtam ezt a folyamatot, de ezek a dolgok roppantul összefüggnek egymással. És hol tudtuk volna megszüntetni ezt a folyamatot, ott, hogy van hitünk. Annál, hogy milyen ítéletet társítunk ehhez a gondolathoz.

Köszönöm a figyelmeteket!

Azon dolgozunk, hogy embertársaink testi-lelki jóllétét elősegítsük. Hogy önmagukhoz és embertársaikhoz fűződő kapcsolataik pozitív irányban fejlődjenek. Személyiségük minél teljesebben kibontakozzon, életük kiteljesedjen. Legyél részese Te is ennek a munkának!

Támogasd a pálferis közösséget!