A hitről 2.

2001.11.06.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket,
köszöntelek titeket!

Belekezdtünk egy újabb nagy
témába, azon a nagyobb témán belül, amiről beszélgetünk az idén. Azt
vizsgáltuk, hogy ha a józan paraszti eszünkkel vizsgáljuk a hitünket, akkor
milyen megállapításokat tehetünk. Abból indultunk ki a hit vizsgálatát
illetően, hogy a placébókutatások elég tudományos alapot szolgáltatnak arra,
hogy megnézzük, hogy a hit hogyan működik. Mert éppen ezek a kutatások, amelyek
adott esetben nem is ezt a célt szolgálták, hanem gyógyszereket kísérleteztek
és vizsgáltak ki ezen keresztül, ezek tényekkel és következtetésekkel jártak.
Egy nagy területet kihagytam ezzel kapcsolatosan, hogy a placébóknak nem csak
pozitív, hanem negatív hatásai is lehetnek. Egy kísérlet során, amikor rákos
betegeknek adtak placébókat, kétszáz betegnél figyeltek meg hajhullást,
miközben amit kaptak, az semmi volt. Tehát a mellékhatások is megjelenhetnek és
így eljuthatunk arra a megállapításra, hogy a hit az működik. Ha pozitív annak
az iránya vagy  a képzelet, ami a hitben
megnyilatkozik, az pozitív, akkor a hatás is pozitív lesz, ha negatív, akkor
pedig negatív.

Aztán mondtam három szempontot
is, hogy általánosságban a hitről, mint jelenségről, milyen kijelentéseket
tehetünk és az elsőt rögtön átugrottam, de ma nem ezt teszem.

Mégpedig azt, hogy a meggyőződés,
a hit, az értelmezési rendszer középpontja. Vagyis legnagyobb hatással arra a
rendszerre, hogy milyen biológiai állapotunk, észlelésünk, érzékelésünk,
képzelőerőnk, akaratunk, emlékezésünk, cselekvésre való készségünk van, ennek
az egész rendszernek a kulcsa, a meggyőződésünk. Ha a meggyőződésünk helyesen
működik, összhangban a többivel, akkor a lehető legjobb hatást érjük el. Ha az
összes többi jó, de ez a meggyőződés nem működik helyesen, akkor az egész
összhatás rosszabb lesz. Tehát igazából ez a dolgok kulcsa. Igazolásképpen,
jobban mondva inkább csak beszélve róla, Eric Burnt szeretném példának hozni,
aki egy ateista, hitetlen lélektani szakember. A hitetlent úgy értve, hogy
annak vallási értelmében, mert egyébként nagyon is hívő, és amiért nem beszél
úgy a hitről, mint ahogy hivő emberek szoktak róla beszélni, a lélektani
rendszerének a középpontjába helyezi és ezért olyan mintaértékű az, hogy aki
egész máshonnan közelít, magát tudósnak tekinti és a tapasztalataiból indul ki,
kimondottan nem a hit szót használja, hanem a meggyőződést. Azt állítja,
hogy  a gyerekkortól kezdve kialakuló
meggyőződésünk  – ez nyilván egy
rendszert fog jelenteni – határozza meg totálisan az elkövetkező életünket. Tud
ő nagyon szarkasztikusan, a dolgokat nagyon leegyszerűsítve is beszélni, úgy,
hogy mellbevágó legyen. Az egyik ilyen kijelentése, hogy az élet a következőből
áll: a legelején mondunk egy ’Hello’-t meg a végén is mondunk egy ’Hello’-t és
a kettő között van az élet. Az életünk azon áll vagy bukik, hogy a két Hello
között mi történik, utána pedig azt mondja, hogy szinte programszerűen
meghatározott az, mégpedig a meggyőződésünk által, hogy mi lesz a két Hello
közötti életünknek a minősége. Hogy mi fog benne történni, részekre szabdalva,
az sok mindenen múlhat. De hogy az előjele milyen lesz, az a meggyőződésünkön
múlik. Azt mondja, hogy gyerekkorunktól kezdve kialakul a meggyőződésünk. (A magzati
létünk és életünk első pár hete nagyon meghatározó lehet egész életünkre, az
arra való készségre, hogy egyáltalán higgyek valamiben, bízzak egyáltalán.
Ehhez nagyon sok minden kell.) Eric Burn, a maga szellemes módján mondatokat ír
és azokat a meggyőződés szempontjából elemzi. Mondok nektek ilyen mondatokat,
amelyek nem a hit elmélyítésére vagy arra szolgálnak, hogy a meggyőződésünk
kialakuljon, mégis csak ilyen hatással fognak bírni:

 

– Még nincs itt az idő!
(csecsemőkre gondoljunk)

– Amikor befejezted picim.

– Amikor én megelégelem.

– Siess már! (Van fontosabb dolog
is ennél!)

– Aki harap, nem kap cicit.

– Először az egyiket, utána a
másikat.

– Bocs, csöng a telefon!

– Amíg az anyuci rágyújt.

– Ne vacakolj annyit!

– Soha nem elég neki semmi.

– Sápadtnak tűnik.

– Hagyd, hagy egyen, amíg jól
esik neki. 

– Kész vagy már, kis büdi? Meg
fogsz betegedni, ha nem jön ki!

– Ezt már tudnia kéne!

– Milyen kis édes!

– Fejezd már be!

– Hagyd, üldögéljen ott, amíg jól
esik!

 

Nagyjából ennyi. Nyilván a
végtelenségig lehetne ezeket sorolni és Burn azt mondja, hogy miközben ezek a
kijelentések nem úgy hangoznak el, hogy a mi meggyőződésünket, főleg azt
árnyalt módon meghatározzák, mégis csak ez lesz a következményük. Nyilván ehhez
mg nagyon sok elem hozzátartozik, de ő most kifejezetten a gondolati síkot
nézte meg. Például a kis büdi az nagyon rossz, mert az a meggyőződés alakul ki
a kis büdiben, hogy ő csak akkor OK, ha nem büdi. Aztán, hogyha azt hallja,
hogy csöng a telefon, most nem érek rá, várj ameddig telefonálok, ez is elég
rossz meggyőződéseket szül. Ha olyasmiket hall, hogy hadd üljön ott, amíg neki
jól esik, ez legalább megengedő. Tehát lehetnek ezek a – mondjuk így – szinte utasítások,
amelyek a meggyőződésünket árnyalják, negatívak, pozitívak, megengedőek,
utasítóak. Többféleképpen hangozhatnak el ezek és ezek beépülnek.

Azt mondja aztán Burn, hogy ha
olyan 2-4 éves lesz egy gyerek és elkezdi hallgatni a meséket, akkor már a
fejében van az egész rendszer. Nagyjából így írható le: én OK, te OK; én OK, te
nem OK; én nem OK, te OK és a legrosszabb, hogy én nem OK és te sem vagy OK.
Azt mondja, hogy ez a legegyszerűbb mintázat, ami nagyon gyorsan kialakul.
Aztán ő már az érthetetlenségig fokozza a töprengéseit és leír hármas
rendszereket. Én-te-ők és az összes verzióját. Azt mondja, hogy amikor ő
terapeutaként és mindazok, aki, ezt tudják követni – és nyilván tudnak is
segíteni, mert különben nem létezne a módszer – , valakivel elkezdenek
foglalkozni, akkor alapvető fontosságú, hogy tudatosítsák az illetővel azt,
hogy ő melyik mintázatban létezik. Mert, amíg az önmaga számára nem tudatos,
hogy egy olyan világban él, ahol ő OK és a másik nem OK, ameddig erre nem tud
reflektálni és utána ezen nem tud alakítani, addig a probléma a lehető
legmélyebben el van ásva és be van tokozódva és a dolgon nem nagyon lehet
változtatni. Példának hozza fel azt, hogy mi játszódik le, amikor
Németországban náci rendőrök a rendszer bukása után kommunista rendőrök
lesznek. Ami tökéletesen ellentéte egymásnak, az teljesen megfér egy olyan
mintázatban, hogy én nagyon OK, te pedig nagyon nem vagy OK. És erre mondja
azt, hogy a meggyőződés alakítja alapvetően az életünket, az összes többi,
ehhez a dologhoz képest részletkérdés. Tehát részletkérdés, hogy náci rendőr
vagy kommunista rendőr, ahhoz képest, hogy továbbmenjen az a mintázat, az a
meggyőződés, hogy én jó vagyok és te rossz vagy és ha én nagyon jó vagyok, te
pedig nagyon rossz, akkor neked nincs jogod létezni. Egyszerűen az életben csak
meg kell találni azt a helyzetet, ahol megélhetem ezt a meggyőződésemet.
Ilyenkor az ember végigéli az életét, és mindig ugyanoda jut el, minden  tapasztalata ezt az alapvető meggyőződését
erősíti meg. Erről majd lesz szó, hogy miért.

Nagyon jó az a szó, hogy vak hit.
Tudunk úgy hinni, hogy a hitünk kizárja a tapasztalást, illetve jobb esetben a
hitünk a tapasztalást leszűkíti arra a tartományra, hogy minden tapasztalatunk
a már meglévő hitünket igazolja. Ez komoly problémákat vet fel az Istenhittel
is kapcsolatosan egyébként. Nyilvánvalóan az Istenben való hit is egy olyan
rendszer, amely önmagát erősíti meg és ha nézzük a vallásnak a gondolatmenetét,
akkor kívülről azok, akik kritizálnak bennünket, természetesen tökéletes joggal
mondják azt a kritikát, hogy egy olyan rendszerben élünk, ami önmagát erősíti
meg. De ebbe most nem akarok belemenni, mert ez a hitnek a természete, hogy ha
mi kívülről kapunk egy ilyen kritikát, akkor nagyon hálásak lehetünk neki, mert
nagyon helyesen leírják helyettünk azt, hogy mi az a rendszer, amiben mi élünk
és gondolkozunk. Ők is ugyanebben a rendszerben léteznek, csak ezt nem
vallásnak hívják, hanem valami másnak. Azért, mert a hitnek a természete
teljesen egyetemes. Ez újabb problémákat és kérdéseket vet fel, de ezekről majd
később akarok szólni.

Itt kell még egy dolgot
megemlíteni. De előbb egy személyes élményemet mondom el. Előbb ott fejeztem
be, hogy 3-4 éves korban megvan az alapvető rendszer, az alapvető struktúra
fölállt a hit és a meggyőződés szempontjából, amelyben esetleg vannak még
bizonytalan dolgok. Ezután kapjuk a meséket és valamelyik mesében minden gyerek
magára ismer és azt mondja, hogy ez vagyok én. Itt feszültségek támadhatnak
persze, mert minden jó érzésű hölgy természetesen királykisasszony akar lenni,
vannak, akik békák akarnak lenni, de ez ösztönösen működik egy. Nagy konfliktus
támad akkor, amikor valaki békának kódolódik és királykisasszony akar lenni.
Erről majd beszélek, hogy mi történik akkor, ha egy egész életen át
királykisasszony szeretne lenni, közben pedig a belső működési mechanizmusa a
meggyőződést illetően az, hogy te béka vagy. A kettő között van egy óriási nagy
konfliktus és ez boldogtalanná tesz bennünket. Azonban, ha valakiben az a
meggyőződés épült, hogy ő béka, egy csúf béka, akkor Erik Burn azt mondja, hogy
mégiscsak van egy előnye, ha a világ az ő tapasztalatai révén, amelyek a
meggyőződés által megszűrt tapasztalatok, igazolják azt, hogy ő csúf béka. Ezt
nevezi ő nyereségnek. Vagyis, hogy a meggyőződés annyira fontos számunkra, mert
az alapján éljük az életünket, hogy ha igazolódik valami negatív meggyőződés,
annak is van nyeresége, mert legalább a meggyőződésünk alapján tovább tudunk
élni, hogy na lám tudtam, hogy nem fog sikerülni és nem, de így történt. Ez
legalább a minimális biztonságérzetet megadja nekünk, hogy a világ olyan,
amilyennek mi gondoltuk. Ettől mi még nagyon boldogtalanok tudunk lenni és
nagyon reménytelenül élünk, de legalább a világ valamennyire olyan, hogy tudunk
benne tájékozódni. Ez a nyereség.

Vagyis hozzuk fel példának a
féltékeny embert. A féltékeny ember azon fantáziál, hogy a házastársa őt
megcsalja. Mi azt mondanánk logikusan, hogy minden érdeke ahhoz fűződik, hogy
ez ne történjen meg. Azonban, ha ő ezt egy meggyőződéssel hiszi, hogy a
felesége vagy a nők olyanok, akik megcsalják a férfiakat, akkor ő sokat nyer.
Mert mondhatja azt, hogy na ugye én megmondtam!

Nagyon bizonytalanok vagyunk
ebben a világban, nagy szükségünk van adott esetben a vak hitre is, mert az
legalább biztonságérzetet ad nekünk. Ha meggyőződéssel valljuk azt, hogy a
világ rossz és újból és újból ez bebizonyosodik, akkor legalább egy valami
biztos, hogy mi nem tévedtünk. Ez egy nagyon nagy nyereség.

Van egy történetem. Moldova
György íróhoz elment egyszer egy ember, aki azt szerette volna, hogy az ő
életének csodálatos történetét elmondhassa. Ez az ember olyan dolgokat mondott
el neki, hogy életében ilyen borzalmakat nem hallott egyrészt és, hogy ezeknek
a borzalmaknak a főszereplője az illető volt, aki ezeket elmondta. Letaglózva
csak annyit kérdezett Moldova a végén, hogy azt az egyet árulja el, hogy mi
volt az oka, hogy ezt az egészet elmondta neki. Erre azt válaszolta ez a
jóember, hogy tudja Moldova úr az embereknek szüksége van a példaképekre.

Most pedig jöjjön a személyes
élményem, amibe már egyszer belekezdtem. Nemrég adták a Rettenthetetlen című
filmet, Mel Gibson főszereplésével. Nos leültem ezt a filmet megnézni és olyan
dolog történt velem, ami nem tudom, hogy megesett-e velem az elmúlt tizenöt
évben. Egy barátommal néztük, aki előre mindig egy-két dolgot elmondott, amit én
nem szeretek, de őt erről nem lehetett lebeszélni. Amikor nagyon azonosultam
éppen a főhőssel és elkezdték szegényt kínozni, akkor a barátom nagyon
elkeseredve elújságolta, hogy nagyon csúnya dolog fog történni, ki fogják tépni
a beleit és úgy fog meghalni. Ettől pedig olyan hihetetlenül ideges lettem és
olyan dühbe gurultam, hogy elmentem és nem voltam hajlandó tovább nézni a
filmet. Egészen ma délutánig azon töprengtem, hogy miért lettem én ettől ilyen
eszméletlenül ideges, amíg rá nem jöttem. Azért, mert ez pont az a mese, ami
engem szíven üt, mert nemcsak azonosulok a meggyőződésem révén a hőssel – aki
kiemelkedik a többiek közül, és akiben van egy ilyen naivitás is, amit nem bír
levetkőzni és ami a vesztét is okozni fogja – hanem újból és újból képes olyan
dolgokra, amire mások nem, mégpedig a hite által, de éppen a hite okozza a
vesztét. Nem is ez döfött igazán szíven, hanem nemcsak a vesztét okozza a hite,
ami túl naiv, hanem nagyon csúnya véget ér és nincs, aki őt megmentse. Két
hétig vívódtam ezen, hogy fel bírjam magamban ismerni ezt a mintázatot, hogy ez
számomra egy családi örökség. Azt a családi örökséget kaptam a férfiaktól, a
nagyszülőktől, az apukámtól is, hogy a férfi az az ember, aki hős. A mi
családunkban ez volt a mítosz, amiben hinnünk kellett, hogy  a férfi a hős, aki elindul egy kalandra és
ezer veszélyen át fantasztikus dolgokat él meg, majd pedig pórul jár. Legvégül
tehát jól ráfarag! Ez a mi családi mítoszunk férfiágon. A családi mítosznak
megvoltak az előjelei a férfi szempontjából, ebben van minősítés, de én csak
ezt próbáltam elmondani. Például az édesapám, aki egy sváb falu polgármestere
és kiáll az övéiért és ezért őt internálják. Tehát a férfi az a családi mítosz,
aki tehetséges, viszonylag nagyra viszi, ám a végén elbukik. Érdekes, hogy
általában ezekben a családi mítoszokban a nő csak mindig mellékszereplő. A
Rettenthetetlen című filmben is nem a szerelmi szál a legerősebb, sőt annak a
kudarcával indul. A nő csak annyit tesz végig, hogy a főhős fájdalmát
csillapítani próbálja, ad neki valamit, amitől kevésbé szenved. Azért akartam
ezt elmondani, mert papként mondom ezt. Tehát az én eddig megélt életutam elég
jól mintázza azt, hogy ez a családi mítosz – miközben többé-kevésbé mér a főbb
vonalait tudatosítottam magamban – végtelen erővel működik. Nem azért, mert
akarom vagy nem, hanem mert működik belülről. Lehet ezen alakítani,
szerencsére. A szembesülés ezekkel a mintázatokkal nagyon nehéz lehet,
utálhatjuk őket. Ha már itt tartunk, mondok még egy dolgot. Mégpedig azt, hogy
a hitünk valamiképpen úgy áll előttünk, mint valami tárgy, tehát valami
olyasmi, amit birtoklunk. A hittel kapcsolatos kifejezéseink ilyenek, hogy a
hitünk kialakul, átvesszük, örököljük, szilárd meggyőződésünk van, ragaszkodunk
hozzá, a hitet feladjuk, vagy kiállunk mellette. Egyfajta birtokviszony ez, ami
olyan, mint egy tárgy, amit megragadunk, ami a mienk, amihez kapcsolódunk.
Vannak olyan meggyőződéseink, amelyek családi ereklyék. Amiről eddig beszéltem,
az számomra egy ilyen családi ereklye, ami apáról fiúra száll. Amikor én
eldöntöttem, hogy pap leszek, emlékszem, hogy egy nagyon erős negatív
meggyőződésem is volt, mégpedig az, hogy én meg fogom szakítani ezt a fonalat.
Most, jó pár év múlva azt kell tudatosítanom magamban, hogy még mindig ezen a
fonalon vagyok rajta. Persze nem mindegy, hogyan vagyok rajta. Itt megint ez a
tudatosítás egy ilyen spirálszerűen megy, és mindig válságok vannak a
mélypontján. De ez egyáltalán nem baj.

Aztán vannak olyan
meggyőződéseink, amik olyanok, mint a hétköznapi tárgyak. Például nálunk egy
ilyen hétköznapi meggyőződés az, hogy fiam, tegyed, amit jónak látsz! Ezt
közvetítették számomra és bennem egy meggyőződés alakult ki, hogy a dolgokat
úgy kell tenni, ahogy én azt jónak látom. Ez nem egy különösebb ereklye,
egyszerűen elhangzik sokszor.

Azután vannak olyanok, amelyeket
annyira értékeseknek tartunk, hogy elrejtjük őket és csak néhány embernek
merjük megmutatni. Amiről eddig beszéltem, annak van egy ilyen oldala is.

Ez a nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek! Vannak olyan meggyőződéseink, amelyeket még magunk
elől is elrejtünk. Vagy azért, mert szellemnek tartjuk, olyannak, amit ha a
palackból kiengedünk, akkor elpusztít minket, de ez is meggyőződés. Vagy
annyira értékesnek tartjuk, hogy nem beszélünk róla senkinek. Nagyon érdekesnek
találom, hogy sokan jönnek hozzám azzal a kérdéssel, hogy lehet-e arról
beszélni, hogy én miért lettem pap? Nagyon sokan azt gondolják, hogy ez egy
olyan meggyőződés, amit az ember elrejt, nem mond el szívesen, mert annyira
belső dolog. Ez igaz egyfelől, de másfelől azt néha azért még elő lehet venni.

Aztán vannak olyan –találomra
kitalált – kategóriák is, amelyek nem illenek bele a képbe, mégis szeretjük
őket: ellentmondásos meggyőződések. Mondjuk, hogy direkt egy sarkosat mondjak,
abba a hősi férfi képbe nehezen illik bele az, amit otthonról hozok, hogy nézd
fiam az életben kevesebb jobb dolog van annál, amikor egy nagyot pisálunk!
Azért hozok egy ilyen példát, mert a legegyszerűbb biológiai funkcióinkhoz is
meggyőződések kapcsolódnak.

Ez volt tehát az első pont, amit
kihagytam, hogy a meggyőződés a rendszerünknek a középpontjában áll és mindent
totálisan meghatároz. Lehet rajta alakítani, éppen erről fogok majd beszélni.

Aztán a második szempont az volt
– és itt ezt most szeretném kiegészíteni -, hogy a meggyőződések a múlt
tapasztalatából fakadó általánosított munkahipotézisek, amelyek meghatározzák a
jövőt. Ezt nem is kell részleteznek, mert sok szempontból igazoltam ezt. Itt az
általánosításnál szeretnék megállni, mert itt mondtam azt, hogy lehetséges az,
hogy valaki egyetlen egy tapasztalatból általánosít. Ebből kialakulhat egy
nagyon erős meggyőződés, amitől aztán egy életem keresztül nem fog elszakadni.
És akkor nagyon negatív módon ítéltem meg, mert azt mondtam, hogy mennyi szerencsétlenség
származhat abból, ha valaki kialakít egyetlen egy tapasztalatból egy
meggyőződést, majd azt soha nem vizsgálja felül. Éppen pár nappal ezelőtt
olvastam egy nagyon érdekes könyvet, ahol biológusok beszélnek arról, hogy
genetikailag programozva van ez bennünk, mint nagyon sok minden, legalábbis a
struktúrát illetően. A következő két példát hozták ezek a genetikusok.

Az életben maradásunkhoz volt
szükségünk arra, hogy legyenek olyan meggyőződéseink, amelyek egyetlen egy
tapasztalatból fakadnak. Két példa is van erre, az egyik a mérgező étel.
Vagyis, ha meggyőződésünk, csak hosszabb tanulás során alakulna ki, akkor már
nem lennénk itt. Tehát szükséges volt az hogy legyen egy olyan program bennünk,
genetikailag is meghatározva, amely arra vezet bennünket, hogy egy egyetlen
tapasztalatból  egy életre szóló
meggyőződést alakítsunk ki. A másik példa, a kígyó. Nyilván lehetne több példát
is felhozni, de ezek nagyon egyszerűek és nagyon magukért beszélnek. Ez persze
megint tovább gondolható, hogy a mi kezünkben van az, hogy eldöntsük azt, hogy
melyik fajta hitet választjuk. Hogy felülbírálunk-e valamit, ami bennünk, ami
sajátos viselkedésmódunkban egy ilyen egyetlen tapasztalás-végleges meggyőződés
szisztémában létezik. Mert lehet, hogy nem oda való, de az biztos, hogy minél
több ilyen van, annál szűkösebb életet élünk, de annál nagyobb biztonságban is
vagyunk. Nyilván egy csomó olyan dogot kizárunk, amit nem kellene kizárni,
viszont a veszélyét is sikerül csökkenteni. Archaikus népekkel kapcsolatos kutatásokból
lehetne még más irányú példákat hozni. A mágikus eljárás, ami  a hit által biztosít valamilyen eredményt és
a lényege, hogy valamit mindenképpen meg kell tenni ahhoz, hogy az eredmény
létrejöjjön, az archaikus népeknél szinte minimális ott, ahol a tapasztalat
bőséges. Vagyis a hétköznapi élet rutinos dolgainál legfeljebb a cselekvés
elején vagy végén tesznek valami mágikus gesztust, közben nincs rá szükség,
mert a dolog működik magától, nincs veszély. Óceániai népekkel még a XX. Század
elején kultúrantropológusok vizsgálták azt, hogy ott éltek például Pápua
Új-Guineában, hogy megnézték azt, hogy a mítoszok, illetve a mágikus
cselekvések, amiben a hit hihetetlen előtérbe kerül, milyen tevékenységnél
erősödik és gyöngül. Az itt élő kutató, Marynowsky mondta azt, hogy amikor az
itt élő bennszülöttek hajóra szálltak, csónakba ültek és közel voltak a
parthoz, és a megszokott halásztevékenységüket gyakorolták, akkor alig voltak
mágikus gyakorlataik. De minél inkább kimentek a nyílt tengerre, végül szinte mindent
átszőtt a mágikus gyakorlat. Nyilván a bizonytalanság miatt és ez a mágikus
gyakorlat annál inkább kötelező volt és attól semmilyen mértékben nem lehetett
eltérni, azzal egyenes arányban, hogy mekkora volt a feltételezett veszély.

Most nyugodtan kitekinthetünk a
saját vallásgyakorlatunkra vagy a saját életünknek a profán oldalaira. Amikor
egy fiú és egy lány megismerkedik és elkezd egy kapcsolatot, a kapcsolat
alakulása tele van előítéletekkel, vak hittel. Mit kell csinálni egy jó
férfinek vagy nőnek, milyen egy jó férfi vagy nő, mikor jó vagy nem jó egy
ilyen kapcsolat? Mikor tud továbbmeni egy ilyen kapcsolat? Akkor ha sok ilyen
meggyőződés az idővel szépen szertefoszlik. Például azok a meggyőződések, hogy
mitől leszek én boldog egy párkapcsolatban? Minél kevesebb tapasztalat áll
rendelkezésre egy férfinél és egy nőnél – és ezt tapasztalatból tudom, ami
persze nem minősítés -, látom azt, hogy a meggyőződéseik alapján nagyon nagy
kicsinységekről beszélnek annak kapcsán, hogy egy kapcsolat például mikor lehet
boldoggá. Ez egyébként a papsággal kapcsolatosan is igaz. Végeztek
felméréseket, hogy mi az, amit elvár egy tinédzser egy paptól. Egy tinédzser
mit mond arról, hogy mitől jó egy pap. Ugyanígy egy fiatalkorú, egy középkorú
és egy idős embertől is megkérdezték. Végül kiderült az hogy ahogy az életkor
egyre inkább megy előre, az a meggyőződés, hogy mitől hiteles számomra egy pap,
egyre inkább a lényegi dolgokra koncentrálódik. Amíg serdülőkorban előtérben
vannak olyanok, hogy cigizik-e vagy nem és látszólag ilyen apróságok. Ez olyan
jelenség, amit a vallás oldaláról is megnézhetünk. Minél archaikusabb a te
vallásgyakorlatod, annál inkább kötődsz minden olyan mágikussá válható formától,
ami a katolikus egyházban bőségesen megvan. Ezekből csak a tapasztalat által és
a hit erősödése révén tudunk kilépni, de ez nem szükséges egyébként. Csak abban
az esetben, ha valakinek ez belső kényszere vagy valami miatt ezt neki kötelező
megtenni, különben nem szükséges. De nagyon sok gyónónak, ha én nem adok
elégtételt, az addig ki nem megy a gyóntatószékből. Ha azt mondom, hogy tegyen
mindent másképpen az életében, emellett mindig ott áll a kérdés, hogy mit
imádkozzak. Azon nem akad fenn, hogy neki másképpen kell élnie! Az teljesen
rendjén van, de hogy nem mondtam meg neki, hogy két Miatyánkot és fél
Üdvözlégyet imádkozzon, ez már gondot jelent neki. Mindegy is, hogy melyik
jelenséget nézzük, a párkapcsolatot vagy azt, hogy új munkahelyre kerülünk vagy
a vallásgyakorlatunkat, ugyanaz érzékelhető.

Ezért van az, hogy ha egy hit,
egy meggyőződés minél archaikusabb, annál általánosabb, a személyes szinte
egyáltalán nem jelenhet meg benne, mert minden személyes elem, a változásnak, a
különbségnek, a megbízhatatlanságnak a félelmét keltheti. Katolikus
Egyházunkban még ma is erőteljesen érzékelhető egy erőteljes ösztönös félelem,
pontosan emiatt.  Éppen ebből a
szempontból Jézusnak és az Apostolnak a szava is nagyon fontos:

„Ha te azt gondolod, hogy
mindegy, hogy eszel-e húst vagy nem, akkor rád az a törvény érvényes, hogy ne botránkoztass
meg másokat!” Vagyis, ha a te hited működik, akkor is, ha te eszel húst és
akkor is, ha nem, akkor ne bántsd azt az embert, akinek a hite csak akkor
működik, ha nem eszik vagy ha éppen eszik. Ez roppant fontos, mert ez nem azt
jelenti, hogy akinek a hite kevésbé kötődik ezekhez a formákhoz, az lenézhet
másokat! Számomra egy alapélmény az, hogy egy olyan közösségből jövök, ahol a
hitgyakorlat viszonylag kevés meghatározott elemhez kapcsolódott hozzá. Hanem
újból és újból az volt a kérdés, hogy mi a lényeg. Azt gondoltam, hogy pap
leszek és ez tök jó lesz. Ez így is van, csakhogy megkaptam azért egyházunknak
az egész örökségét, amiről, amikor azt mondtam, hogy pap leszek, nekem
többé-kevésbé fogalmam sem volt. Rájöttem, hogy csak akkor tudok lelkipásztor
lenni, ha ezt az egészet magamra veszem. Ahogy erről beszéltem is, ha a roma
édesanya odajön hozzám és azt mondja, hogy szenteljek meg egy faágat, amivel ő
elpaskolja a csecsemőjének a fenekét, mert akkor kakilni fog, akkor én úgy
megszentelem azt a faágat, ahogy csak kell. Mert ki vagyok én, hogy
fölülbíráljam az ő hitét? Megszentelem, nincs ezzel semmi baj. Az más kérdés
viszont, hogy lehet, hogy a magam esetében én ezt máshogy csinálom.

Most vasárnap volt Zakeus
története, az egyik kedvencem. Csak két mondat erejéig, mert nem ezt szeretném
ragozni. A környezetnek a hite mennyire más, mint Jézusnak a hite, ami
kifejeződik abban, hogy Jézus megengedi azt, hogy valaki olyan legyen, amilyen.
Az egyediséget megengedi. A környezet ezt nem engedi meg, mert a környezet
számára az félelmetes, bizonytalanságot szül, nem tudunk tájékozódni,
elvesztjük az alapot. Tökéletesen megnyilatkozik ebben a rövid történetben úgy,
hogy felmászik Zakeus a fügefára és Jézus a következő módon szólítja meg:
„Zakeus, gyere le hamar, ma a te házadban kell megszállnom!” Majd amikor Zakeus
– mondjuk így, hogy átalakul -, akkor a következőt mondja: „Ábrahámnak ez a
fia!” El volt veszve, de most megtaláltatott és megmenekült. Erre mit mond a
környezet, főként Zakeusról? Azt, hogy bűnös ember, egy vámos. Hogyan mehet el
étkezni Jézus ehhez az emberhez? Ez is egy vaskos meggyőződés, általánosítás.
Bűnös ember, vagyis a bűnös emberhez nem lehet elmenni enni. Jézus pedig csak
egyvalakit lát, Zakeust. Majd a végén is ezt mondja, hogy ez Ábrahámnak a fia.
Számára ő  egyetlen egy valaki, akihez
úgy közelít, ahogy csak Zakeushoz lehet vagy ahogy éppen hozzá kell.

Tehát minél személyesebbé tud
válni a hitünk, akkor tudjuk megkérdőjelezni a legjobban az általános
meggyőződéseinket. Annál boldogabbak leszünk és így a környezetünk is. Annál
jobban fogunk tudni valakinek akármilyen helyzetben valami olyasmit mondani
vagy tenni, ami pont neki jó. Itt egy nagyon érdekes ellentmondás feszül. Az
Egyesült Államokban végeztek nagyon komoly kutatásokat ezzel, hogy mivel írható
le a vallásos ember mentalitása és szinte a legerőteljesebb összefüggés a
vallásgyakorlat és a hagyománytisztelet között volt. A hagyománytiszteletnek,
pedig az egyik legnagyobb mozgatórugója az általánosítás. Mégpedig, hogy valamit
csak úgy lehet, ahogy azt az elődeink tették. Tehát én szívesen létezek egy
olyan Katolikus Egyházban, ahol a hitnek egy nagyon személyes megnyilatkozása
is lehetséges, mert akkor olyan emberek is csatlakozhatnak az Egyházhoz – nem,
mintha ez volna a cél, ez csak egy lehetőség vagy egy út – , akik egy általános
vallásgyakorlatú egyházhoz nem szívesen csatlakoznak. Mert eleve az a
meggyőződésük, hogy ők onnan kilógnak.

A meggyőződések metafórákban
jelentkeznek, képekben. Erről már nagyon hosszan beszéltem, itt most mondanék
egy-két élményt, ezekről a képekről.

Egyszer valaki hihetetlenül
indulatosan panaszkodott arról, hogy a mai fiatalok nem tudják az illemet. Erre
valaki, akivel éppen beszélgetett, megpróbálta meggyőzni, hogy a fiatalok azért
nem annyira tragikusak. Akkor pedig az illető még jobban bedühödött és azt
mondta, hogy de igenis olyanok, mert egyáltalán nem tudják az illemet, mert
vegyed tudomásul, hogy én tudom az illemet, mert én illemhelyen nőttem föl.
Erről a történetről sokféleképpen gondolkozhatunk, de a nevetésetek a
következőről árulkodik, hogy ahogyan meghallottátok ezt a mondatot, megjelent
előttetek egy kép. Még akkor is, ha ez tudattalanul történt, mert valószínű,
hogy nem jelent meg mindannyiótoknál valóságosan ez a kép, az illemhely képe.
Mégis nevettünk, mert a tudattalanunkban jelen van ez a kép, és a mondatom
előhívta azt.

Tehát, ahogy beszéltem arról,
hogy a neurolingvisztikus programozás kidolgozói tudtak minket kategorizálni
abból a szempontból, hogy a gondolataink melyik észlelésmódhoz kapcsolódnak.
Ugye, hogy látunk-e, hallunk-e és az összes többi. Első sorban a tapintás és a
más fajta érzékelés. Vagyis, hogy a gondolkozásunk totálian összefügg az
érzékelésünkkel, ezért mondhatjuk azt is, hogy a meggyőződéseink is tökéletesen
belegyökerdzenek az érzékelésünkbe, a tapasztalatainkba. Ezért, ha a
meggyőződéseinken akarunk alakítani, akkor megint csak lehetőségünk van a
képeken alakítani. Akkor meg fog változni a rendszernek egy eleme, ha a képen
változtatok, mert akkor a meggyőződésnek nincs egy megszokott tárgya, amire
kivetülhet.

Menedzsereket tanítanak arra –
valaki mondta ezt nekem, egy üzletkötő -, hogy ha ránéz valakire és az illető
antipatikus és ő antipatikusnak is tartja őt, akkor nagyon nehéz lesz meggyőzni
őt arról, hogy vegye meg az áruját. Mit kell ilyenkor tenni? Addig kell őt
nézni, ameddig nem látsz benne bármit, ami szimpatikus benne. Ez az apró dolog
elég lehet ahhoz, hogy elkezdjél koncentrálni és abból alakítsd ki a képet. Ez
egy manipulatív módszer, egyértelmű, de arra jó, hogy az általános érvényét
megragadjuk, mert ebben a dologban, bár ugyanazt nézem, de mást látok, nem azt,
amit ösztönösen látnék.

Aztán egy másik. Gyerekek szokták
kérdezni, de még fiatalok is, hogy atya, hogy a mennyországban tényleg az lesz,
hogy ott ilyen kórus lesz, és énekelni kell az Istennek?  Egyfajta meggyőződésem az, hogy nagyon sok
ember, azért nem vágyakozik az isteni üdvösségre, mert az a fantázia, amit az
üdvösségről magában hordoz, végtelenül unalmas és hihetetlenül lehangoló. A
Koránban nagyon nagy bölcsességet olvashatunk, amikor kiszínezi a
mennyországot. Egy olyan színes képet fest az ember elé, amiért érdemes még
meghalni is. Na de hát egy olyan üdvösségképért, ahol ilyen ministránsruhába
öltözve és ilyen hihetetlenül kényelmetlen cipőben állunk és vég nélkül
énekelünk: „Hozsanna, Hozsanna!”….

A papnevelő intézetben minden
Mikulás napkor lehet egy poénos műsort előadni és ott eljátszottuk egyszer a
mennyországot, hogy milyen is lesz ott az élet. Egy végtelenül unalmas, lapos
mennyországot játszottunk el, amit persze ott, akkor nagyon élveztünk. Le volt
nyalva a hajunk, ki voltunk öltözve és egy ilyen lufit ütögettünk egymásnak.
Meghívtuk az összes professzort, ott ültek és nézték, hogy ezek biztosan nem
normálisak.

Most pedig abba is hagynám, mert
jött két testvér Taizéből, aki szeretne egy pár szót mondani nektek.

Köszönöm a figyelmeteket.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket,
köszöntelek titeket!

Belekezdtünk egy újabb nagy
témába, azon a nagyobb témán belül, amiről beszélgetünk az idén. Azt
vizsgáltuk, hogy ha a józan paraszti eszünkkel vizsgáljuk a hitünket, akkor
milyen megállapításokat tehetünk. Abból indultunk ki a hit vizsgálatát
illetően, hogy a placébókutatások elég tudományos alapot szolgáltatnak arra,
hogy megnézzük, hogy a hit hogyan működik. Mert éppen ezek a kutatások, amelyek
adott esetben nem is ezt a célt szolgálták, hanem gyógyszereket kísérleteztek
és vizsgáltak ki ezen keresztül, ezek tényekkel és következtetésekkel jártak.
Egy nagy területet kihagytam ezzel kapcsolatosan, hogy a placébóknak nem csak
pozitív, hanem negatív hatásai is lehetnek. Egy kísérlet során, amikor rákos
betegeknek adtak placébókat, kétszáz betegnél figyeltek meg hajhullást,
miközben amit kaptak, az semmi volt. Tehát a mellékhatások is megjelenhetnek és
így eljuthatunk arra a megállapításra, hogy a hit az működik. Ha pozitív annak
az iránya vagy  a képzelet, ami a hitben
megnyilatkozik, az pozitív, akkor a hatás is pozitív lesz, ha negatív, akkor
pedig negatív.

Aztán mondtam három szempontot
is, hogy általánosságban a hitről, mint jelenségről, milyen kijelentéseket
tehetünk és az elsőt rögtön átugrottam, de ma nem ezt teszem.

Mégpedig azt, hogy a meggyőződés,
a hit, az értelmezési rendszer középpontja. Vagyis legnagyobb hatással arra a
rendszerre, hogy milyen biológiai állapotunk, észlelésünk, érzékelésünk,
képzelőerőnk, akaratunk, emlékezésünk, cselekvésre való készségünk van, ennek
az egész rendszernek a kulcsa, a meggyőződésünk. Ha a meggyőződésünk helyesen
működik, összhangban a többivel, akkor a lehető legjobb hatást érjük el. Ha az
összes többi jó, de ez a meggyőződés nem működik helyesen, akkor az egész
összhatás rosszabb lesz. Tehát igazából ez a dolgok kulcsa. Igazolásképpen,
jobban mondva inkább csak beszélve róla, Eric Burnt szeretném példának hozni,
aki egy ateista, hitetlen lélektani szakember. A hitetlent úgy értve, hogy
annak vallási értelmében, mert egyébként nagyon is hívő, és amiért nem beszél
úgy a hitről, mint ahogy hivő emberek szoktak róla beszélni, a lélektani
rendszerének a középpontjába helyezi és ezért olyan mintaértékű az, hogy aki
egész máshonnan közelít, magát tudósnak tekinti és a tapasztalataiból indul ki,
kimondottan nem a hit szót használja, hanem a meggyőződést. Azt állítja,
hogy  a gyerekkortól kezdve kialakuló
meggyőződésünk  – ez nyilván egy
rendszert fog jelenteni – határozza meg totálisan az elkövetkező életünket. Tud
ő nagyon szarkasztikusan, a dolgokat nagyon leegyszerűsítve is beszélni, úgy,
hogy mellbevágó legyen. Az egyik ilyen kijelentése, hogy az élet a következőből
áll: a legelején mondunk egy ’Hello’-t meg a végén is mondunk egy ’Hello’-t és
a kettő között van az élet. Az életünk azon áll vagy bukik, hogy a két Hello
között mi történik, utána pedig azt mondja, hogy szinte programszerűen
meghatározott az, mégpedig a meggyőződésünk által, hogy mi lesz a két Hello
közötti életünknek a minősége. Hogy mi fog benne történni, részekre szabdalva,
az sok mindenen múlhat. De hogy az előjele milyen lesz, az a meggyőződésünkön
múlik. Azt mondja, hogy gyerekkorunktól kezdve kialakul a meggyőződésünk. (A magzati
létünk és életünk első pár hete nagyon meghatározó lehet egész életünkre, az
arra való készségre, hogy egyáltalán higgyek valamiben, bízzak egyáltalán.
Ehhez nagyon sok minden kell.) Eric Burn, a maga szellemes módján mondatokat ír
és azokat a meggyőződés szempontjából elemzi. Mondok nektek ilyen mondatokat,
amelyek nem a hit elmélyítésére vagy arra szolgálnak, hogy a meggyőződésünk
kialakuljon, mégis csak ilyen hatással fognak bírni:

 

– Még nincs itt az idő!
(csecsemőkre gondoljunk)

– Amikor befejezted picim.

– Amikor én megelégelem.

– Siess már! (Van fontosabb dolog
is ennél!)

– Aki harap, nem kap cicit.

– Először az egyiket, utána a
másikat.

– Bocs, csöng a telefon!

– Amíg az anyuci rágyújt.

– Ne vacakolj annyit!

– Soha nem elég neki semmi.

– Sápadtnak tűnik.

– Hagyd, hagy egyen, amíg jól
esik neki. 

– Kész vagy már, kis büdi? Meg
fogsz betegedni, ha nem jön ki!

– Ezt már tudnia kéne!

– Milyen kis édes!

– Fejezd már be!

– Hagyd, üldögéljen ott, amíg jól
esik!

 

Nagyjából ennyi. Nyilván a
végtelenségig lehetne ezeket sorolni és Burn azt mondja, hogy miközben ezek a
kijelentések nem úgy hangoznak el, hogy a mi meggyőződésünket, főleg azt
árnyalt módon meghatározzák, mégis csak ez lesz a következményük. Nyilván ehhez
mg nagyon sok elem hozzátartozik, de ő most kifejezetten a gondolati síkot
nézte meg. Például a kis büdi az nagyon rossz, mert az a meggyőződés alakul ki
a kis büdiben, hogy ő csak akkor OK, ha nem büdi. Aztán, hogyha azt hallja,
hogy csöng a telefon, most nem érek rá, várj ameddig telefonálok, ez is elég
rossz meggyőződéseket szül. Ha olyasmiket hall, hogy hadd üljön ott, amíg neki
jól esik, ez legalább megengedő. Tehát lehetnek ezek a – mondjuk így – szinte utasítások,
amelyek a meggyőződésünket árnyalják, negatívak, pozitívak, megengedőek,
utasítóak. Többféleképpen hangozhatnak el ezek és ezek beépülnek.

Azt mondja aztán Burn, hogy ha
olyan 2-4 éves lesz egy gyerek és elkezdi hallgatni a meséket, akkor már a
fejében van az egész rendszer. Nagyjából így írható le: én OK, te OK; én OK, te
nem OK; én nem OK, te OK és a legrosszabb, hogy én nem OK és te sem vagy OK.
Azt mondja, hogy ez a legegyszerűbb mintázat, ami nagyon gyorsan kialakul.
Aztán ő már az érthetetlenségig fokozza a töprengéseit és leír hármas
rendszereket. Én-te-ők és az összes verzióját. Azt mondja, hogy amikor ő
terapeutaként és mindazok, aki, ezt tudják követni – és nyilván tudnak is
segíteni, mert különben nem létezne a módszer – , valakivel elkezdenek
foglalkozni, akkor alapvető fontosságú, hogy tudatosítsák az illetővel azt,
hogy ő melyik mintázatban létezik. Mert, amíg az önmaga számára nem tudatos,
hogy egy olyan világban él, ahol ő OK és a másik nem OK, ameddig erre nem tud
reflektálni és utána ezen nem tud alakítani, addig a probléma a lehető
legmélyebben el van ásva és be van tokozódva és a dolgon nem nagyon lehet
változtatni. Példának hozza fel azt, hogy mi játszódik le, amikor
Németországban náci rendőrök a rendszer bukása után kommunista rendőrök
lesznek. Ami tökéletesen ellentéte egymásnak, az teljesen megfér egy olyan
mintázatban, hogy én nagyon OK, te pedig nagyon nem vagy OK. És erre mondja
azt, hogy a meggyőződés alakítja alapvetően az életünket, az összes többi,
ehhez a dologhoz képest részletkérdés. Tehát részletkérdés, hogy náci rendőr
vagy kommunista rendőr, ahhoz képest, hogy továbbmenjen az a mintázat, az a
meggyőződés, hogy én jó vagyok és te rossz vagy és ha én nagyon jó vagyok, te
pedig nagyon rossz, akkor neked nincs jogod létezni. Egyszerűen az életben csak
meg kell találni azt a helyzetet, ahol megélhetem ezt a meggyőződésemet.
Ilyenkor az ember végigéli az életét, és mindig ugyanoda jut el, minden  tapasztalata ezt az alapvető meggyőződését
erősíti meg. Erről majd lesz szó, hogy miért.

Nagyon jó az a szó, hogy vak hit.
Tudunk úgy hinni, hogy a hitünk kizárja a tapasztalást, illetve jobb esetben a
hitünk a tapasztalást leszűkíti arra a tartományra, hogy minden tapasztalatunk
a már meglévő hitünket igazolja. Ez komoly problémákat vet fel az Istenhittel
is kapcsolatosan egyébként. Nyilvánvalóan az Istenben való hit is egy olyan
rendszer, amely önmagát erősíti meg és ha nézzük a vallásnak a gondolatmenetét,
akkor kívülről azok, akik kritizálnak bennünket, természetesen tökéletes joggal
mondják azt a kritikát, hogy egy olyan rendszerben élünk, ami önmagát erősíti
meg. De ebbe most nem akarok belemenni, mert ez a hitnek a természete, hogy ha
mi kívülről kapunk egy ilyen kritikát, akkor nagyon hálásak lehetünk neki, mert
nagyon helyesen leírják helyettünk azt, hogy mi az a rendszer, amiben mi élünk
és gondolkozunk. Ők is ugyanebben a rendszerben léteznek, csak ezt nem
vallásnak hívják, hanem valami másnak. Azért, mert a hitnek a természete
teljesen egyetemes. Ez újabb problémákat és kérdéseket vet fel, de ezekről majd
később akarok szólni.

Itt kell még egy dolgot
megemlíteni. De előbb egy személyes élményemet mondom el. Előbb ott fejeztem
be, hogy 3-4 éves korban megvan az alapvető rendszer, az alapvető struktúra
fölállt a hit és a meggyőződés szempontjából, amelyben esetleg vannak még
bizonytalan dolgok. Ezután kapjuk a meséket és valamelyik mesében minden gyerek
magára ismer és azt mondja, hogy ez vagyok én. Itt feszültségek támadhatnak
persze, mert minden jó érzésű hölgy természetesen királykisasszony akar lenni,
vannak, akik békák akarnak lenni, de ez ösztönösen működik egy. Nagy konfliktus
támad akkor, amikor valaki békának kódolódik és királykisasszony akar lenni.
Erről majd beszélek, hogy mi történik akkor, ha egy egész életen át
királykisasszony szeretne lenni, közben pedig a belső működési mechanizmusa a
meggyőződést illetően az, hogy te béka vagy. A kettő között van egy óriási nagy
konfliktus és ez boldogtalanná tesz bennünket. Azonban, ha valakiben az a
meggyőződés épült, hogy ő béka, egy csúf béka, akkor Erik Burn azt mondja, hogy
mégiscsak van egy előnye, ha a világ az ő tapasztalatai révén, amelyek a
meggyőződés által megszűrt tapasztalatok, igazolják azt, hogy ő csúf béka. Ezt
nevezi ő nyereségnek. Vagyis, hogy a meggyőződés annyira fontos számunkra, mert
az alapján éljük az életünket, hogy ha igazolódik valami negatív meggyőződés,
annak is van nyeresége, mert legalább a meggyőződésünk alapján tovább tudunk
élni, hogy na lám tudtam, hogy nem fog sikerülni és nem, de így történt. Ez
legalább a minimális biztonságérzetet megadja nekünk, hogy a világ olyan,
amilyennek mi gondoltuk. Ettől mi még nagyon boldogtalanok tudunk lenni és
nagyon reménytelenül élünk, de legalább a világ valamennyire olyan, hogy tudunk
benne tájékozódni. Ez a nyereség.

Vagyis hozzuk fel példának a
féltékeny embert. A féltékeny ember azon fantáziál, hogy a házastársa őt
megcsalja. Mi azt mondanánk logikusan, hogy minden érdeke ahhoz fűződik, hogy
ez ne történjen meg. Azonban, ha ő ezt egy meggyőződéssel hiszi, hogy a
felesége vagy a nők olyanok, akik megcsalják a férfiakat, akkor ő sokat nyer.
Mert mondhatja azt, hogy na ugye én megmondtam!

Nagyon bizonytalanok vagyunk
ebben a világban, nagy szükségünk van adott esetben a vak hitre is, mert az
legalább biztonságérzetet ad nekünk. Ha meggyőződéssel valljuk azt, hogy a
világ rossz és újból és újból ez bebizonyosodik, akkor legalább egy valami
biztos, hogy mi nem tévedtünk. Ez egy nagyon nagy nyereség.

Van egy történetem. Moldova
György íróhoz elment egyszer egy ember, aki azt szerette volna, hogy az ő
életének csodálatos történetét elmondhassa. Ez az ember olyan dolgokat mondott
el neki, hogy életében ilyen borzalmakat nem hallott egyrészt és, hogy ezeknek
a borzalmaknak a főszereplője az illető volt, aki ezeket elmondta. Letaglózva
csak annyit kérdezett Moldova a végén, hogy azt az egyet árulja el, hogy mi
volt az oka, hogy ezt az egészet elmondta neki. Erre azt válaszolta ez a
jóember, hogy tudja Moldova úr az embereknek szüksége van a példaképekre.

Most pedig jöjjön a személyes
élményem, amibe már egyszer belekezdtem. Nemrég adták a Rettenthetetlen című
filmet, Mel Gibson főszereplésével. Nos leültem ezt a filmet megnézni és olyan
dolog történt velem, ami nem tudom, hogy megesett-e velem az elmúlt tizenöt
évben. Egy barátommal néztük, aki előre mindig egy-két dolgot elmondott, amit én
nem szeretek, de őt erről nem lehetett lebeszélni. Amikor nagyon azonosultam
éppen a főhőssel és elkezdték szegényt kínozni, akkor a barátom nagyon
elkeseredve elújságolta, hogy nagyon csúnya dolog fog történni, ki fogják tépni
a beleit és úgy fog meghalni. Ettől pedig olyan hihetetlenül ideges lettem és
olyan dühbe gurultam, hogy elmentem és nem voltam hajlandó tovább nézni a
filmet. Egészen ma délutánig azon töprengtem, hogy miért lettem én ettől ilyen
eszméletlenül ideges, amíg rá nem jöttem. Azért, mert ez pont az a mese, ami
engem szíven üt, mert nemcsak azonosulok a meggyőződésem révén a hőssel – aki
kiemelkedik a többiek közül, és akiben van egy ilyen naivitás is, amit nem bír
levetkőzni és ami a vesztét is okozni fogja – hanem újból és újból képes olyan
dolgokra, amire mások nem, mégpedig a hite által, de éppen a hite okozza a
vesztét. Nem is ez döfött igazán szíven, hanem nemcsak a vesztét okozza a hite,
ami túl naiv, hanem nagyon csúnya véget ér és nincs, aki őt megmentse. Két
hétig vívódtam ezen, hogy fel bírjam magamban ismerni ezt a mintázatot, hogy ez
számomra egy családi örökség. Azt a családi örökséget kaptam a férfiaktól, a
nagyszülőktől, az apukámtól is, hogy a férfi az az ember, aki hős. A mi
családunkban ez volt a mítosz, amiben hinnünk kellett, hogy  a férfi a hős, aki elindul egy kalandra és
ezer veszélyen át fantasztikus dolgokat él meg, majd pedig pórul jár. Legvégül
tehát jól ráfarag! Ez a mi családi mítoszunk férfiágon. A családi mítosznak
megvoltak az előjelei a férfi szempontjából, ebben van minősítés, de én csak
ezt próbáltam elmondani. Például az édesapám, aki egy sváb falu polgármestere
és kiáll az övéiért és ezért őt internálják. Tehát a férfi az a családi mítosz,
aki tehetséges, viszonylag nagyra viszi, ám a végén elbukik. Érdekes, hogy
általában ezekben a családi mítoszokban a nő csak mindig mellékszereplő. A
Rettenthetetlen című filmben is nem a szerelmi szál a legerősebb, sőt annak a
kudarcával indul. A nő csak annyit tesz végig, hogy a főhős fájdalmát
csillapítani próbálja, ad neki valamit, amitől kevésbé szenved. Azért akartam
ezt elmondani, mert papként mondom ezt. Tehát az én eddig megélt életutam elég
jól mintázza azt, hogy ez a családi mítosz – miközben többé-kevésbé mér a főbb
vonalait tudatosítottam magamban – végtelen erővel működik. Nem azért, mert
akarom vagy nem, hanem mert működik belülről. Lehet ezen alakítani,
szerencsére. A szembesülés ezekkel a mintázatokkal nagyon nehéz lehet,
utálhatjuk őket. Ha már itt tartunk, mondok még egy dolgot. Mégpedig azt, hogy
a hitünk valamiképpen úgy áll előttünk, mint valami tárgy, tehát valami
olyasmi, amit birtoklunk. A hittel kapcsolatos kifejezéseink ilyenek, hogy a
hitünk kialakul, átvesszük, örököljük, szilárd meggyőződésünk van, ragaszkodunk
hozzá, a hitet feladjuk, vagy kiállunk mellette. Egyfajta birtokviszony ez, ami
olyan, mint egy tárgy, amit megragadunk, ami a mienk, amihez kapcsolódunk.
Vannak olyan meggyőződéseink, amelyek családi ereklyék. Amiről eddig beszéltem,
az számomra egy ilyen családi ereklye, ami apáról fiúra száll. Amikor én
eldöntöttem, hogy pap leszek, emlékszem, hogy egy nagyon erős negatív
meggyőződésem is volt, mégpedig az, hogy én meg fogom szakítani ezt a fonalat.
Most, jó pár év múlva azt kell tudatosítanom magamban, hogy még mindig ezen a
fonalon vagyok rajta. Persze nem mindegy, hogyan vagyok rajta. Itt megint ez a
tudatosítás egy ilyen spirálszerűen megy, és mindig válságok vannak a
mélypontján. De ez egyáltalán nem baj.

Aztán vannak olyan
meggyőződéseink, amik olyanok, mint a hétköznapi tárgyak. Például nálunk egy
ilyen hétköznapi meggyőződés az, hogy fiam, tegyed, amit jónak látsz! Ezt
közvetítették számomra és bennem egy meggyőződés alakult ki, hogy a dolgokat
úgy kell tenni, ahogy én azt jónak látom. Ez nem egy különösebb ereklye,
egyszerűen elhangzik sokszor.

Azután vannak olyanok, amelyeket
annyira értékeseknek tartunk, hogy elrejtjük őket és csak néhány embernek
merjük megmutatni. Amiről eddig beszéltem, annak van egy ilyen oldala is.

Ez a nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek! Vannak olyan meggyőződéseink, amelyeket még magunk
elől is elrejtünk. Vagy azért, mert szellemnek tartjuk, olyannak, amit ha a
palackból kiengedünk, akkor elpusztít minket, de ez is meggyőződés. Vagy
annyira értékesnek tartjuk, hogy nem beszélünk róla senkinek. Nagyon érdekesnek
találom, hogy sokan jönnek hozzám azzal a kérdéssel, hogy lehet-e arról
beszélni, hogy én miért lettem pap? Nagyon sokan azt gondolják, hogy ez egy
olyan meggyőződés, amit az ember elrejt, nem mond el szívesen, mert annyira
belső dolog. Ez igaz egyfelől, de másfelől azt néha azért még elő lehet venni.

Aztán vannak olyan –találomra
kitalált – kategóriák is, amelyek nem illenek bele a képbe, mégis szeretjük
őket: ellentmondásos meggyőződések. Mondjuk, hogy direkt egy sarkosat mondjak,
abba a hősi férfi képbe nehezen illik bele az, amit otthonról hozok, hogy nézd
fiam az életben kevesebb jobb dolog van annál, amikor egy nagyot pisálunk!
Azért hozok egy ilyen példát, mert a legegyszerűbb biológiai funkcióinkhoz is
meggyőződések kapcsolódnak.

Ez volt tehát az első pont, amit
kihagytam, hogy a meggyőződés a rendszerünknek a középpontjában áll és mindent
totálisan meghatároz. Lehet rajta alakítani, éppen erről fogok majd beszélni.

Aztán a második szempont az volt
– és itt ezt most szeretném kiegészíteni -, hogy a meggyőződések a múlt
tapasztalatából fakadó általánosított munkahipotézisek, amelyek meghatározzák a
jövőt. Ezt nem is kell részleteznek, mert sok szempontból igazoltam ezt. Itt az
általánosításnál szeretnék megállni, mert itt mondtam azt, hogy lehetséges az,
hogy valaki egyetlen egy tapasztalatból általánosít. Ebből kialakulhat egy
nagyon erős meggyőződés, amitől aztán egy életem keresztül nem fog elszakadni.
És akkor nagyon negatív módon ítéltem meg, mert azt mondtam, hogy mennyi szerencsétlenség
származhat abból, ha valaki kialakít egyetlen egy tapasztalatból egy
meggyőződést, majd azt soha nem vizsgálja felül. Éppen pár nappal ezelőtt
olvastam egy nagyon érdekes könyvet, ahol biológusok beszélnek arról, hogy
genetikailag programozva van ez bennünk, mint nagyon sok minden, legalábbis a
struktúrát illetően. A következő két példát hozták ezek a genetikusok.

Az életben maradásunkhoz volt
szükségünk arra, hogy legyenek olyan meggyőződéseink, amelyek egyetlen egy
tapasztalatból fakadnak. Két példa is van erre, az egyik a mérgező étel.
Vagyis, ha meggyőződésünk, csak hosszabb tanulás során alakulna ki, akkor már
nem lennénk itt. Tehát szükséges volt az hogy legyen egy olyan program bennünk,
genetikailag is meghatározva, amely arra vezet bennünket, hogy egy egyetlen
tapasztalatból  egy életre szóló
meggyőződést alakítsunk ki. A másik példa, a kígyó. Nyilván lehetne több példát
is felhozni, de ezek nagyon egyszerűek és nagyon magukért beszélnek. Ez persze
megint tovább gondolható, hogy a mi kezünkben van az, hogy eldöntsük azt, hogy
melyik fajta hitet választjuk. Hogy felülbírálunk-e valamit, ami bennünk, ami
sajátos viselkedésmódunkban egy ilyen egyetlen tapasztalás-végleges meggyőződés
szisztémában létezik. Mert lehet, hogy nem oda való, de az biztos, hogy minél
több ilyen van, annál szűkösebb életet élünk, de annál nagyobb biztonságban is
vagyunk. Nyilván egy csomó olyan dogot kizárunk, amit nem kellene kizárni,
viszont a veszélyét is sikerül csökkenteni. Archaikus népekkel kapcsolatos kutatásokból
lehetne még más irányú példákat hozni. A mágikus eljárás, ami  a hit által biztosít valamilyen eredményt és
a lényege, hogy valamit mindenképpen meg kell tenni ahhoz, hogy az eredmény
létrejöjjön, az archaikus népeknél szinte minimális ott, ahol a tapasztalat
bőséges. Vagyis a hétköznapi élet rutinos dolgainál legfeljebb a cselekvés
elején vagy végén tesznek valami mágikus gesztust, közben nincs rá szükség,
mert a dolog működik magától, nincs veszély. Óceániai népekkel még a XX. Század
elején kultúrantropológusok vizsgálták azt, hogy ott éltek például Pápua
Új-Guineában, hogy megnézték azt, hogy a mítoszok, illetve a mágikus
cselekvések, amiben a hit hihetetlen előtérbe kerül, milyen tevékenységnél
erősödik és gyöngül. Az itt élő kutató, Marynowsky mondta azt, hogy amikor az
itt élő bennszülöttek hajóra szálltak, csónakba ültek és közel voltak a
parthoz, és a megszokott halásztevékenységüket gyakorolták, akkor alig voltak
mágikus gyakorlataik. De minél inkább kimentek a nyílt tengerre, végül szinte mindent
átszőtt a mágikus gyakorlat. Nyilván a bizonytalanság miatt és ez a mágikus
gyakorlat annál inkább kötelező volt és attól semmilyen mértékben nem lehetett
eltérni, azzal egyenes arányban, hogy mekkora volt a feltételezett veszély.

Most nyugodtan kitekinthetünk a
saját vallásgyakorlatunkra vagy a saját életünknek a profán oldalaira. Amikor
egy fiú és egy lány megismerkedik és elkezd egy kapcsolatot, a kapcsolat
alakulása tele van előítéletekkel, vak hittel. Mit kell csinálni egy jó
férfinek vagy nőnek, milyen egy jó férfi vagy nő, mikor jó vagy nem jó egy
ilyen kapcsolat? Mikor tud továbbmeni egy ilyen kapcsolat? Akkor ha sok ilyen
meggyőződés az idővel szépen szertefoszlik. Például azok a meggyőződések, hogy
mitől leszek én boldog egy párkapcsolatban? Minél kevesebb tapasztalat áll
rendelkezésre egy férfinél és egy nőnél – és ezt tapasztalatból tudom, ami
persze nem minősítés -, látom azt, hogy a meggyőződéseik alapján nagyon nagy
kicsinységekről beszélnek annak kapcsán, hogy egy kapcsolat például mikor lehet
boldoggá. Ez egyébként a papsággal kapcsolatosan is igaz. Végeztek
felméréseket, hogy mi az, amit elvár egy tinédzser egy paptól. Egy tinédzser
mit mond arról, hogy mitől jó egy pap. Ugyanígy egy fiatalkorú, egy középkorú
és egy idős embertől is megkérdezték. Végül kiderült az hogy ahogy az életkor
egyre inkább megy előre, az a meggyőződés, hogy mitől hiteles számomra egy pap,
egyre inkább a lényegi dolgokra koncentrálódik. Amíg serdülőkorban előtérben
vannak olyanok, hogy cigizik-e vagy nem és látszólag ilyen apróságok. Ez olyan
jelenség, amit a vallás oldaláról is megnézhetünk. Minél archaikusabb a te
vallásgyakorlatod, annál inkább kötődsz minden olyan mágikussá válható formától,
ami a katolikus egyházban bőségesen megvan. Ezekből csak a tapasztalat által és
a hit erősödése révén tudunk kilépni, de ez nem szükséges egyébként. Csak abban
az esetben, ha valakinek ez belső kényszere vagy valami miatt ezt neki kötelező
megtenni, különben nem szükséges. De nagyon sok gyónónak, ha én nem adok
elégtételt, az addig ki nem megy a gyóntatószékből. Ha azt mondom, hogy tegyen
mindent másképpen az életében, emellett mindig ott áll a kérdés, hogy mit
imádkozzak. Azon nem akad fenn, hogy neki másképpen kell élnie! Az teljesen
rendjén van, de hogy nem mondtam meg neki, hogy két Miatyánkot és fél
Üdvözlégyet imádkozzon, ez már gondot jelent neki. Mindegy is, hogy melyik
jelenséget nézzük, a párkapcsolatot vagy azt, hogy új munkahelyre kerülünk vagy
a vallásgyakorlatunkat, ugyanaz érzékelhető.

Ezért van az, hogy ha egy hit,
egy meggyőződés minél archaikusabb, annál általánosabb, a személyes szinte
egyáltalán nem jelenhet meg benne, mert minden személyes elem, a változásnak, a
különbségnek, a megbízhatatlanságnak a félelmét keltheti. Katolikus
Egyházunkban még ma is erőteljesen érzékelhető egy erőteljes ösztönös félelem,
pontosan emiatt.  Éppen ebből a
szempontból Jézusnak és az Apostolnak a szava is nagyon fontos:

„Ha te azt gondolod, hogy
mindegy, hogy eszel-e húst vagy nem, akkor rád az a törvény érvényes, hogy ne botránkoztass
meg másokat!” Vagyis, ha a te hited működik, akkor is, ha te eszel húst és
akkor is, ha nem, akkor ne bántsd azt az embert, akinek a hite csak akkor
működik, ha nem eszik vagy ha éppen eszik. Ez roppant fontos, mert ez nem azt
jelenti, hogy akinek a hite kevésbé kötődik ezekhez a formákhoz, az lenézhet
másokat! Számomra egy alapélmény az, hogy egy olyan közösségből jövök, ahol a
hitgyakorlat viszonylag kevés meghatározott elemhez kapcsolódott hozzá. Hanem
újból és újból az volt a kérdés, hogy mi a lényeg. Azt gondoltam, hogy pap
leszek és ez tök jó lesz. Ez így is van, csakhogy megkaptam azért egyházunknak
az egész örökségét, amiről, amikor azt mondtam, hogy pap leszek, nekem
többé-kevésbé fogalmam sem volt. Rájöttem, hogy csak akkor tudok lelkipásztor
lenni, ha ezt az egészet magamra veszem. Ahogy erről beszéltem is, ha a roma
édesanya odajön hozzám és azt mondja, hogy szenteljek meg egy faágat, amivel ő
elpaskolja a csecsemőjének a fenekét, mert akkor kakilni fog, akkor én úgy
megszentelem azt a faágat, ahogy csak kell. Mert ki vagyok én, hogy
fölülbíráljam az ő hitét? Megszentelem, nincs ezzel semmi baj. Az más kérdés
viszont, hogy lehet, hogy a magam esetében én ezt máshogy csinálom.

Most vasárnap volt Zakeus
története, az egyik kedvencem. Csak két mondat erejéig, mert nem ezt szeretném
ragozni. A környezetnek a hite mennyire más, mint Jézusnak a hite, ami
kifejeződik abban, hogy Jézus megengedi azt, hogy valaki olyan legyen, amilyen.
Az egyediséget megengedi. A környezet ezt nem engedi meg, mert a környezet
számára az félelmetes, bizonytalanságot szül, nem tudunk tájékozódni,
elvesztjük az alapot. Tökéletesen megnyilatkozik ebben a rövid történetben úgy,
hogy felmászik Zakeus a fügefára és Jézus a következő módon szólítja meg:
„Zakeus, gyere le hamar, ma a te házadban kell megszállnom!” Majd amikor Zakeus
– mondjuk így, hogy átalakul -, akkor a következőt mondja: „Ábrahámnak ez a
fia!” El volt veszve, de most megtaláltatott és megmenekült. Erre mit mond a
környezet, főként Zakeusról? Azt, hogy bűnös ember, egy vámos. Hogyan mehet el
étkezni Jézus ehhez az emberhez? Ez is egy vaskos meggyőződés, általánosítás.
Bűnös ember, vagyis a bűnös emberhez nem lehet elmenni enni. Jézus pedig csak
egyvalakit lát, Zakeust. Majd a végén is ezt mondja, hogy ez Ábrahámnak a fia.
Számára ő  egyetlen egy valaki, akihez
úgy közelít, ahogy csak Zakeushoz lehet vagy ahogy éppen hozzá kell.

Tehát minél személyesebbé tud
válni a hitünk, akkor tudjuk megkérdőjelezni a legjobban az általános
meggyőződéseinket. Annál boldogabbak leszünk és így a környezetünk is. Annál
jobban fogunk tudni valakinek akármilyen helyzetben valami olyasmit mondani
vagy tenni, ami pont neki jó. Itt egy nagyon érdekes ellentmondás feszül. Az
Egyesült Államokban végeztek nagyon komoly kutatásokat ezzel, hogy mivel írható
le a vallásos ember mentalitása és szinte a legerőteljesebb összefüggés a
vallásgyakorlat és a hagyománytisztelet között volt. A hagyománytiszteletnek,
pedig az egyik legnagyobb mozgatórugója az általánosítás. Mégpedig, hogy valamit
csak úgy lehet, ahogy azt az elődeink tették. Tehát én szívesen létezek egy
olyan Katolikus Egyházban, ahol a hitnek egy nagyon személyes megnyilatkozása
is lehetséges, mert akkor olyan emberek is csatlakozhatnak az Egyházhoz – nem,
mintha ez volna a cél, ez csak egy lehetőség vagy egy út – , akik egy általános
vallásgyakorlatú egyházhoz nem szívesen csatlakoznak. Mert eleve az a
meggyőződésük, hogy ők onnan kilógnak.

A meggyőződések metafórákban
jelentkeznek, képekben. Erről már nagyon hosszan beszéltem, itt most mondanék
egy-két élményt, ezekről a képekről.

Egyszer valaki hihetetlenül
indulatosan panaszkodott arról, hogy a mai fiatalok nem tudják az illemet. Erre
valaki, akivel éppen beszélgetett, megpróbálta meggyőzni, hogy a fiatalok azért
nem annyira tragikusak. Akkor pedig az illető még jobban bedühödött és azt
mondta, hogy de igenis olyanok, mert egyáltalán nem tudják az illemet, mert
vegyed tudomásul, hogy én tudom az illemet, mert én illemhelyen nőttem föl.
Erről a történetről sokféleképpen gondolkozhatunk, de a nevetésetek a
következőről árulkodik, hogy ahogyan meghallottátok ezt a mondatot, megjelent
előttetek egy kép. Még akkor is, ha ez tudattalanul történt, mert valószínű,
hogy nem jelent meg mindannyiótoknál valóságosan ez a kép, az illemhely képe.
Mégis nevettünk, mert a tudattalanunkban jelen van ez a kép, és a mondatom
előhívta azt.

Tehát, ahogy beszéltem arról,
hogy a neurolingvisztikus programozás kidolgozói tudtak minket kategorizálni
abból a szempontból, hogy a gondolataink melyik észlelésmódhoz kapcsolódnak.
Ugye, hogy látunk-e, hallunk-e és az összes többi. Első sorban a tapintás és a
más fajta érzékelés. Vagyis, hogy a gondolkozásunk totálian összefügg az
érzékelésünkkel, ezért mondhatjuk azt is, hogy a meggyőződéseink is tökéletesen
belegyökerdzenek az érzékelésünkbe, a tapasztalatainkba. Ezért, ha a
meggyőződéseinken akarunk alakítani, akkor megint csak lehetőségünk van a
képeken alakítani. Akkor meg fog változni a rendszernek egy eleme, ha a képen
változtatok, mert akkor a meggyőződésnek nincs egy megszokott tárgya, amire
kivetülhet.

Menedzsereket tanítanak arra –
valaki mondta ezt nekem, egy üzletkötő -, hogy ha ránéz valakire és az illető
antipatikus és ő antipatikusnak is tartja őt, akkor nagyon nehéz lesz meggyőzni
őt arról, hogy vegye meg az áruját. Mit kell ilyenkor tenni? Addig kell őt
nézni, ameddig nem látsz benne bármit, ami szimpatikus benne. Ez az apró dolog
elég lehet ahhoz, hogy elkezdjél koncentrálni és abból alakítsd ki a képet. Ez
egy manipulatív módszer, egyértelmű, de arra jó, hogy az általános érvényét
megragadjuk, mert ebben a dologban, bár ugyanazt nézem, de mást látok, nem azt,
amit ösztönösen látnék.

Aztán egy másik. Gyerekek szokták
kérdezni, de még fiatalok is, hogy atya, hogy a mennyországban tényleg az lesz,
hogy ott ilyen kórus lesz, és énekelni kell az Istennek?  Egyfajta meggyőződésem az, hogy nagyon sok
ember, azért nem vágyakozik az isteni üdvösségre, mert az a fantázia, amit az
üdvösségről magában hordoz, végtelenül unalmas és hihetetlenül lehangoló. A
Koránban nagyon nagy bölcsességet olvashatunk, amikor kiszínezi a
mennyországot. Egy olyan színes képet fest az ember elé, amiért érdemes még
meghalni is. Na de hát egy olyan üdvösségképért, ahol ilyen ministránsruhába
öltözve és ilyen hihetetlenül kényelmetlen cipőben állunk és vég nélkül
énekelünk: „Hozsanna, Hozsanna!”….

A papnevelő intézetben minden
Mikulás napkor lehet egy poénos műsort előadni és ott eljátszottuk egyszer a
mennyországot, hogy milyen is lesz ott az élet. Egy végtelenül unalmas, lapos
mennyországot játszottunk el, amit persze ott, akkor nagyon élveztünk. Le volt
nyalva a hajunk, ki voltunk öltözve és egy ilyen lufit ütögettünk egymásnak.
Meghívtuk az összes professzort, ott ültek és nézték, hogy ezek biztosan nem
normálisak.

Most pedig abba is hagynám, mert
jött két testvér Taizéből, aki szeretne egy pár szót mondani nektek.

Köszönöm a figyelmeteket.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari