A hitről 2.

2001.11.06.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket, köszöntelek titeket!

Belekezdtünk egy újabb nagy témába, azon a nagyobb témán belül, amiről beszélgetünk az idén. Azt vizsgáltuk, hogy ha a józan paraszti eszünkkel vizsgáljuk a hitünket, akkor milyen megállapításokat tehetünk. Abból indultunk ki a hit vizsgálatát illetően, hogy a placébókutatások elég tudományos alapot szolgáltatnak arra, hogy megnézzük, hogy a hit hogyan működik. Mert éppen ezek a kutatások, amelyek adott esetben nem is ezt a célt szolgálták, hanem gyógyszereket kísérleteztek és vizsgáltak ki ezen keresztül, ezek tényekkel és következtetésekkel jártak. Egy nagy területet kihagytam ezzel kapcsolatosan, hogy a placébóknak nem csak pozitív, hanem negatív hatásai is lehetnek. Egy kísérlet során, amikor rákos betegeknek adtak placébókat, kétszáz betegnél figyeltek meg hajhullást, miközben amit kaptak, az semmi volt. Tehát a mellékhatások is megjelenhetnek és így eljuthatunk arra a megállapításra, hogy a hit az működik. Ha pozitív annak az iránya vagy  a képzelet, ami a hitben megnyilatkozik, az pozitív, akkor a hatás is pozitív lesz, ha negatív, akkor pedig negatív.

Aztán mondtam három szempontot is, hogy általánosságban a hitről, mint jelenségről, milyen kijelentéseket tehetünk és az elsőt rögtön átugrottam, de ma nem ezt teszem.

Mégpedig azt, hogy a meggyőződés, a hit, az értelmezési rendszer középpontja. Vagyis legnagyobb hatással arra a rendszerre, hogy milyen biológiai állapotunk, észlelésünk, érzékelésünk, képzelőerőnk, akaratunk, emlékezésünk, cselekvésre való készségünk van, ennek az egész rendszernek a kulcsa, a meggyőződésünk. Ha a meggyőződésünk helyesen működik, összhangban a többivel, akkor a lehető legjobb hatást érjük el. Ha az összes többi jó, de ez a meggyőződés nem működik helyesen, akkor az egész összhatás rosszabb lesz. Tehát igazából ez a dolgok kulcsa. Igazolásképpen, jobban mondva inkább csak beszélve róla, Eric Burnt szeretném példának hozni, aki egy ateista, hitetlen lélektani szakember. A hitetlent úgy értve, hogy annak vallási értelmében, mert egyébként nagyon is hívő, és amiért nem beszél úgy a hitről, mint ahogy hivő emberek szoktak róla beszélni, a lélektani rendszerének a középpontjába helyezi és ezért olyan mintaértékű az, hogy aki egész máshonnan közelít, magát tudósnak tekinti és a tapasztalataiból indul ki, kimondottan nem a hit szót használja, hanem a meggyőződést. Azt állítja, hogy  a gyerekkortól kezdve kialakuló meggyőződésünk  - ez nyilván egy rendszert fog jelenteni – határozza meg totálisan az elkövetkező életünket. Tud ő nagyon szarkasztikusan, a dolgokat nagyon leegyszerűsítve is beszélni, úgy, hogy mellbevágó legyen. Az egyik ilyen kijelentése, hogy az élet a következőből áll: a legelején mondunk egy ’Hello’-t meg a végén is mondunk egy ’Hello’-t és a kettő között van az élet. Az életünk azon áll vagy bukik, hogy a két Hello között mi történik, utána pedig azt mondja, hogy szinte programszerűen meghatározott az, mégpedig a meggyőződésünk által, hogy mi lesz a két Hello közötti életünknek a minősége. Hogy mi fog benne történni, részekre szabdalva, az sok mindenen múlhat. De hogy az előjele milyen lesz, az a meggyőződésünkön múlik. Azt mondja, hogy gyerekkorunktól kezdve kialakul a meggyőződésünk. (A magzati létünk és életünk első pár hete nagyon meghatározó lehet egész életünkre, az arra való készségre, hogy egyáltalán higgyek valamiben, bízzak egyáltalán. Ehhez nagyon sok minden kell.) Eric Burn, a maga szellemes módján mondatokat ír és azokat a meggyőződés szempontjából elemzi. Mondok nektek ilyen mondatokat, amelyek nem a hit elmélyítésére vagy arra szolgálnak, hogy a meggyőződésünk kialakuljon, mégis csak ilyen hatással fognak bírni:

 

- Még nincs itt az idő! (csecsemőkre gondoljunk)

- Amikor befejezted picim.

- Amikor én megelégelem.

- Siess már! (Van fontosabb dolog is ennél!)

- Aki harap, nem kap cicit.

- Először az egyiket, utána a másikat.

- Bocs, csöng a telefon!

- Amíg az anyuci rágyújt.

- Ne vacakolj annyit!

- Soha nem elég neki semmi.

- Sápadtnak tűnik.

- Hagyd, hagy egyen, amíg jól esik neki. 

- Kész vagy már, kis büdi? Meg fogsz betegedni, ha nem jön ki!

- Ezt már tudnia kéne!

- Milyen kis édes!

- Fejezd már be!

- Hagyd, üldögéljen ott, amíg jól esik!

 

Nagyjából ennyi. Nyilván a végtelenségig lehetne ezeket sorolni és Burn azt mondja, hogy miközben ezek a kijelentések nem úgy hangoznak el, hogy a mi meggyőződésünket, főleg azt árnyalt módon meghatározzák, mégis csak ez lesz a következményük. Nyilván ehhez mg nagyon sok elem hozzátartozik, de ő most kifejezetten a gondolati síkot nézte meg. Például a kis büdi az nagyon rossz, mert az a meggyőződés alakul ki a kis büdiben, hogy ő csak akkor OK, ha nem büdi. Aztán, hogyha azt hallja, hogy csöng a telefon, most nem érek rá, várj ameddig telefonálok, ez is elég rossz meggyőződéseket szül. Ha olyasmiket hall, hogy hadd üljön ott, amíg neki jól esik, ez legalább megengedő. Tehát lehetnek ezek a - mondjuk így – szinte utasítások, amelyek a meggyőződésünket árnyalják, negatívak, pozitívak, megengedőek, utasítóak. Többféleképpen hangozhatnak el ezek és ezek beépülnek.

Azt mondja aztán Burn, hogy ha olyan 2-4 éves lesz egy gyerek és elkezdi hallgatni a meséket, akkor már a fejében van az egész rendszer. Nagyjából így írható le: én OK, te OK; én OK, te nem OK; én nem OK, te OK és a legrosszabb, hogy én nem OK és te sem vagy OK. Azt mondja, hogy ez a legegyszerűbb mintázat, ami nagyon gyorsan kialakul. Aztán ő már az érthetetlenségig fokozza a töprengéseit és leír hármas rendszereket. Én-te-ők és az összes verzióját. Azt mondja, hogy amikor ő terapeutaként és mindazok, aki, ezt tudják követni – és nyilván tudnak is segíteni, mert különben nem létezne a módszer - , valakivel elkezdenek foglalkozni, akkor alapvető fontosságú, hogy tudatosítsák az illetővel azt, hogy ő melyik mintázatban létezik. Mert, amíg az önmaga számára nem tudatos, hogy egy olyan világban él, ahol ő OK és a másik nem OK, ameddig erre nem tud reflektálni és utána ezen nem tud alakítani, addig a probléma a lehető legmélyebben el van ásva és be van tokozódva és a dolgon nem nagyon lehet változtatni. Példának hozza fel azt, hogy mi játszódik le, amikor Németországban náci rendőrök a rendszer bukása után kommunista rendőrök lesznek. Ami tökéletesen ellentéte egymásnak, az teljesen megfér egy olyan mintázatban, hogy én nagyon OK, te pedig nagyon nem vagy OK. És erre mondja azt, hogy a meggyőződés alakítja alapvetően az életünket, az összes többi, ehhez a dologhoz képest részletkérdés. Tehát részletkérdés, hogy náci rendőr vagy kommunista rendőr, ahhoz képest, hogy továbbmenjen az a mintázat, az a meggyőződés, hogy én jó vagyok és te rossz vagy és ha én nagyon jó vagyok, te pedig nagyon rossz, akkor neked nincs jogod létezni. Egyszerűen az életben csak meg kell találni azt a helyzetet, ahol megélhetem ezt a meggyőződésemet. Ilyenkor az ember végigéli az életét, és mindig ugyanoda jut el, minden  tapasztalata ezt az alapvető meggyőződését erősíti meg. Erről majd lesz szó, hogy miért.

Nagyon jó az a szó, hogy vak hit. Tudunk úgy hinni, hogy a hitünk kizárja a tapasztalást, illetve jobb esetben a hitünk a tapasztalást leszűkíti arra a tartományra, hogy minden tapasztalatunk a már meglévő hitünket igazolja. Ez komoly problémákat vet fel az Istenhittel is kapcsolatosan egyébként. Nyilvánvalóan az Istenben való hit is egy olyan rendszer, amely önmagát erősíti meg és ha nézzük a vallásnak a gondolatmenetét, akkor kívülről azok, akik kritizálnak bennünket, természetesen tökéletes joggal mondják azt a kritikát, hogy egy olyan rendszerben élünk, ami önmagát erősíti meg. De ebbe most nem akarok belemenni, mert ez a hitnek a természete, hogy ha mi kívülről kapunk egy ilyen kritikát, akkor nagyon hálásak lehetünk neki, mert nagyon helyesen leírják helyettünk azt, hogy mi az a rendszer, amiben mi élünk és gondolkozunk. Ők is ugyanebben a rendszerben léteznek, csak ezt nem vallásnak hívják, hanem valami másnak. Azért, mert a hitnek a természete teljesen egyetemes. Ez újabb problémákat és kérdéseket vet fel, de ezekről majd később akarok szólni.

Itt kell még egy dolgot megemlíteni. De előbb egy személyes élményemet mondom el. Előbb ott fejeztem be, hogy 3-4 éves korban megvan az alapvető rendszer, az alapvető struktúra fölállt a hit és a meggyőződés szempontjából, amelyben esetleg vannak még bizonytalan dolgok. Ezután kapjuk a meséket és valamelyik mesében minden gyerek magára ismer és azt mondja, hogy ez vagyok én. Itt feszültségek támadhatnak persze, mert minden jó érzésű hölgy természetesen királykisasszony akar lenni, vannak, akik békák akarnak lenni, de ez ösztönösen működik egy. Nagy konfliktus támad akkor, amikor valaki békának kódolódik és királykisasszony akar lenni. Erről majd beszélek, hogy mi történik akkor, ha egy egész életen át királykisasszony szeretne lenni, közben pedig a belső működési mechanizmusa a meggyőződést illetően az, hogy te béka vagy. A kettő között van egy óriási nagy konfliktus és ez boldogtalanná tesz bennünket. Azonban, ha valakiben az a meggyőződés épült, hogy ő béka, egy csúf béka, akkor Erik Burn azt mondja, hogy mégiscsak van egy előnye, ha a világ az ő tapasztalatai révén, amelyek a meggyőződés által megszűrt tapasztalatok, igazolják azt, hogy ő csúf béka. Ezt nevezi ő nyereségnek. Vagyis, hogy a meggyőződés annyira fontos számunkra, mert az alapján éljük az életünket, hogy ha igazolódik valami negatív meggyőződés, annak is van nyeresége, mert legalább a meggyőződésünk alapján tovább tudunk élni, hogy na lám tudtam, hogy nem fog sikerülni és nem, de így történt. Ez legalább a minimális biztonságérzetet megadja nekünk, hogy a világ olyan, amilyennek mi gondoltuk. Ettől mi még nagyon boldogtalanok tudunk lenni és nagyon reménytelenül élünk, de legalább a világ valamennyire olyan, hogy tudunk benne tájékozódni. Ez a nyereség.

Vagyis hozzuk fel példának a féltékeny embert. A féltékeny ember azon fantáziál, hogy a házastársa őt megcsalja. Mi azt mondanánk logikusan, hogy minden érdeke ahhoz fűződik, hogy ez ne történjen meg. Azonban, ha ő ezt egy meggyőződéssel hiszi, hogy a felesége vagy a nők olyanok, akik megcsalják a férfiakat, akkor ő sokat nyer. Mert mondhatja azt, hogy na ugye én megmondtam!

Nagyon bizonytalanok vagyunk ebben a világban, nagy szükségünk van adott esetben a vak hitre is, mert az legalább biztonságérzetet ad nekünk. Ha meggyőződéssel valljuk azt, hogy a világ rossz és újból és újból ez bebizonyosodik, akkor legalább egy valami biztos, hogy mi nem tévedtünk. Ez egy nagyon nagy nyereség.

Van egy történetem. Moldova György íróhoz elment egyszer egy ember, aki azt szerette volna, hogy az ő életének csodálatos történetét elmondhassa. Ez az ember olyan dolgokat mondott el neki, hogy életében ilyen borzalmakat nem hallott egyrészt és, hogy ezeknek a borzalmaknak a főszereplője az illető volt, aki ezeket elmondta. Letaglózva csak annyit kérdezett Moldova a végén, hogy azt az egyet árulja el, hogy mi volt az oka, hogy ezt az egészet elmondta neki. Erre azt válaszolta ez a jóember, hogy tudja Moldova úr az embereknek szüksége van a példaképekre.

Most pedig jöjjön a személyes élményem, amibe már egyszer belekezdtem. Nemrég adták a Rettenthetetlen című filmet, Mel Gibson főszereplésével. Nos leültem ezt a filmet megnézni és olyan dolog történt velem, ami nem tudom, hogy megesett-e velem az elmúlt tizenöt évben. Egy barátommal néztük, aki előre mindig egy-két dolgot elmondott, amit én nem szeretek, de őt erről nem lehetett lebeszélni. Amikor nagyon azonosultam éppen a főhőssel és elkezdték szegényt kínozni, akkor a barátom nagyon elkeseredve elújságolta, hogy nagyon csúnya dolog fog történni, ki fogják tépni a beleit és úgy fog meghalni. Ettől pedig olyan hihetetlenül ideges lettem és olyan dühbe gurultam, hogy elmentem és nem voltam hajlandó tovább nézni a filmet. Egészen ma délutánig azon töprengtem, hogy miért lettem én ettől ilyen eszméletlenül ideges, amíg rá nem jöttem. Azért, mert ez pont az a mese, ami engem szíven üt, mert nemcsak azonosulok a meggyőződésem révén a hőssel - aki kiemelkedik a többiek közül, és akiben van egy ilyen naivitás is, amit nem bír levetkőzni és ami a vesztét is okozni fogja – hanem újból és újból képes olyan dolgokra, amire mások nem, mégpedig a hite által, de éppen a hite okozza a vesztét. Nem is ez döfött igazán szíven, hanem nemcsak a vesztét okozza a hite, ami túl naiv, hanem nagyon csúnya véget ér és nincs, aki őt megmentse. Két hétig vívódtam ezen, hogy fel bírjam magamban ismerni ezt a mintázatot, hogy ez számomra egy családi örökség. Azt a családi örökséget kaptam a férfiaktól, a nagyszülőktől, az apukámtól is, hogy a férfi az az ember, aki hős. A mi családunkban ez volt a mítosz, amiben hinnünk kellett, hogy  a férfi a hős, aki elindul egy kalandra és ezer veszélyen át fantasztikus dolgokat él meg, majd pedig pórul jár. Legvégül tehát jól ráfarag! Ez a mi családi mítoszunk férfiágon. A családi mítosznak megvoltak az előjelei a férfi szempontjából, ebben van minősítés, de én csak ezt próbáltam elmondani. Például az édesapám, aki egy sváb falu polgármestere és kiáll az övéiért és ezért őt internálják. Tehát a férfi az a családi mítosz, aki tehetséges, viszonylag nagyra viszi, ám a végén elbukik. Érdekes, hogy általában ezekben a családi mítoszokban a nő csak mindig mellékszereplő. A Rettenthetetlen című filmben is nem a szerelmi szál a legerősebb, sőt annak a kudarcával indul. A nő csak annyit tesz végig, hogy a főhős fájdalmát csillapítani próbálja, ad neki valamit, amitől kevésbé szenved. Azért akartam ezt elmondani, mert papként mondom ezt. Tehát az én eddig megélt életutam elég jól mintázza azt, hogy ez a családi mítosz - miközben többé-kevésbé mér a főbb vonalait tudatosítottam magamban – végtelen erővel működik. Nem azért, mert akarom vagy nem, hanem mert működik belülről. Lehet ezen alakítani, szerencsére. A szembesülés ezekkel a mintázatokkal nagyon nehéz lehet, utálhatjuk őket. Ha már itt tartunk, mondok még egy dolgot. Mégpedig azt, hogy a hitünk valamiképpen úgy áll előttünk, mint valami tárgy, tehát valami olyasmi, amit birtoklunk. A hittel kapcsolatos kifejezéseink ilyenek, hogy a hitünk kialakul, átvesszük, örököljük, szilárd meggyőződésünk van, ragaszkodunk hozzá, a hitet feladjuk, vagy kiállunk mellette. Egyfajta birtokviszony ez, ami olyan, mint egy tárgy, amit megragadunk, ami a mienk, amihez kapcsolódunk. Vannak olyan meggyőződéseink, amelyek családi ereklyék. Amiről eddig beszéltem, az számomra egy ilyen családi ereklye, ami apáról fiúra száll. Amikor én eldöntöttem, hogy pap leszek, emlékszem, hogy egy nagyon erős negatív meggyőződésem is volt, mégpedig az, hogy én meg fogom szakítani ezt a fonalat. Most, jó pár év múlva azt kell tudatosítanom magamban, hogy még mindig ezen a fonalon vagyok rajta. Persze nem mindegy, hogyan vagyok rajta. Itt megint ez a tudatosítás egy ilyen spirálszerűen megy, és mindig válságok vannak a mélypontján. De ez egyáltalán nem baj.

Aztán vannak olyan meggyőződéseink, amik olyanok, mint a hétköznapi tárgyak. Például nálunk egy ilyen hétköznapi meggyőződés az, hogy fiam, tegyed, amit jónak látsz! Ezt közvetítették számomra és bennem egy meggyőződés alakult ki, hogy a dolgokat úgy kell tenni, ahogy én azt jónak látom. Ez nem egy különösebb ereklye, egyszerűen elhangzik sokszor.

Azután vannak olyanok, amelyeket annyira értékeseknek tartunk, hogy elrejtjük őket és csak néhány embernek merjük megmutatni. Amiről eddig beszéltem, annak van egy ilyen oldala is.

Ez a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek! Vannak olyan meggyőződéseink, amelyeket még magunk elől is elrejtünk. Vagy azért, mert szellemnek tartjuk, olyannak, amit ha a palackból kiengedünk, akkor elpusztít minket, de ez is meggyőződés. Vagy annyira értékesnek tartjuk, hogy nem beszélünk róla senkinek. Nagyon érdekesnek találom, hogy sokan jönnek hozzám azzal a kérdéssel, hogy lehet-e arról beszélni, hogy én miért lettem pap? Nagyon sokan azt gondolják, hogy ez egy olyan meggyőződés, amit az ember elrejt, nem mond el szívesen, mert annyira belső dolog. Ez igaz egyfelől, de másfelől azt néha azért még elő lehet venni.

Aztán vannak olyan –találomra kitalált – kategóriák is, amelyek nem illenek bele a képbe, mégis szeretjük őket: ellentmondásos meggyőződések. Mondjuk, hogy direkt egy sarkosat mondjak, abba a hősi férfi képbe nehezen illik bele az, amit otthonról hozok, hogy nézd fiam az életben kevesebb jobb dolog van annál, amikor egy nagyot pisálunk! Azért hozok egy ilyen példát, mert a legegyszerűbb biológiai funkcióinkhoz is meggyőződések kapcsolódnak.

Ez volt tehát az első pont, amit kihagytam, hogy a meggyőződés a rendszerünknek a középpontjában áll és mindent totálisan meghatároz. Lehet rajta alakítani, éppen erről fogok majd beszélni.

Aztán a második szempont az volt - és itt ezt most szeretném kiegészíteni -, hogy a meggyőződések a múlt tapasztalatából fakadó általánosított munkahipotézisek, amelyek meghatározzák a jövőt. Ezt nem is kell részleteznek, mert sok szempontból igazoltam ezt. Itt az általánosításnál szeretnék megállni, mert itt mondtam azt, hogy lehetséges az, hogy valaki egyetlen egy tapasztalatból általánosít. Ebből kialakulhat egy nagyon erős meggyőződés, amitől aztán egy életem keresztül nem fog elszakadni. És akkor nagyon negatív módon ítéltem meg, mert azt mondtam, hogy mennyi szerencsétlenség származhat abból, ha valaki kialakít egyetlen egy tapasztalatból egy meggyőződést, majd azt soha nem vizsgálja felül. Éppen pár nappal ezelőtt olvastam egy nagyon érdekes könyvet, ahol biológusok beszélnek arról, hogy genetikailag programozva van ez bennünk, mint nagyon sok minden, legalábbis a struktúrát illetően. A következő két példát hozták ezek a genetikusok.

Az életben maradásunkhoz volt szükségünk arra, hogy legyenek olyan meggyőződéseink, amelyek egyetlen egy tapasztalatból fakadnak. Két példa is van erre, az egyik a mérgező étel. Vagyis, ha meggyőződésünk, csak hosszabb tanulás során alakulna ki, akkor már nem lennénk itt. Tehát szükséges volt az hogy legyen egy olyan program bennünk, genetikailag is meghatározva, amely arra vezet bennünket, hogy egy egyetlen tapasztalatból  egy életre szóló meggyőződést alakítsunk ki. A másik példa, a kígyó. Nyilván lehetne több példát is felhozni, de ezek nagyon egyszerűek és nagyon magukért beszélnek. Ez persze megint tovább gondolható, hogy a mi kezünkben van az, hogy eldöntsük azt, hogy melyik fajta hitet választjuk. Hogy felülbírálunk-e valamit, ami bennünk, ami sajátos viselkedésmódunkban egy ilyen egyetlen tapasztalás-végleges meggyőződés szisztémában létezik. Mert lehet, hogy nem oda való, de az biztos, hogy minél több ilyen van, annál szűkösebb életet élünk, de annál nagyobb biztonságban is vagyunk. Nyilván egy csomó olyan dogot kizárunk, amit nem kellene kizárni, viszont a veszélyét is sikerül csökkenteni. Archaikus népekkel kapcsolatos kutatásokból lehetne még más irányú példákat hozni. A mágikus eljárás, ami  a hit által biztosít valamilyen eredményt és a lényege, hogy valamit mindenképpen meg kell tenni ahhoz, hogy az eredmény létrejöjjön, az archaikus népeknél szinte minimális ott, ahol a tapasztalat bőséges. Vagyis a hétköznapi élet rutinos dolgainál legfeljebb a cselekvés elején vagy végén tesznek valami mágikus gesztust, közben nincs rá szükség, mert a dolog működik magától, nincs veszély. Óceániai népekkel még a XX. Század elején kultúrantropológusok vizsgálták azt, hogy ott éltek például Pápua Új-Guineában, hogy megnézték azt, hogy a mítoszok, illetve a mágikus cselekvések, amiben a hit hihetetlen előtérbe kerül, milyen tevékenységnél erősödik és gyöngül. Az itt élő kutató, Marynowsky mondta azt, hogy amikor az itt élő bennszülöttek hajóra szálltak, csónakba ültek és közel voltak a parthoz, és a megszokott halásztevékenységüket gyakorolták, akkor alig voltak mágikus gyakorlataik. De minél inkább kimentek a nyílt tengerre, végül szinte mindent átszőtt a mágikus gyakorlat. Nyilván a bizonytalanság miatt és ez a mágikus gyakorlat annál inkább kötelező volt és attól semmilyen mértékben nem lehetett eltérni, azzal egyenes arányban, hogy mekkora volt a feltételezett veszély.

Most nyugodtan kitekinthetünk a saját vallásgyakorlatunkra vagy a saját életünknek a profán oldalaira. Amikor egy fiú és egy lány megismerkedik és elkezd egy kapcsolatot, a kapcsolat alakulása tele van előítéletekkel, vak hittel. Mit kell csinálni egy jó férfinek vagy nőnek, milyen egy jó férfi vagy nő, mikor jó vagy nem jó egy ilyen kapcsolat? Mikor tud továbbmeni egy ilyen kapcsolat? Akkor ha sok ilyen meggyőződés az idővel szépen szertefoszlik. Például azok a meggyőződések, hogy mitől leszek én boldog egy párkapcsolatban? Minél kevesebb tapasztalat áll rendelkezésre egy férfinél és egy nőnél – és ezt tapasztalatból tudom, ami persze nem minősítés -, látom azt, hogy a meggyőződéseik alapján nagyon nagy kicsinységekről beszélnek annak kapcsán, hogy egy kapcsolat például mikor lehet boldoggá. Ez egyébként a papsággal kapcsolatosan is igaz. Végeztek felméréseket, hogy mi az, amit elvár egy tinédzser egy paptól. Egy tinédzser mit mond arról, hogy mitől jó egy pap. Ugyanígy egy fiatalkorú, egy középkorú és egy idős embertől is megkérdezték. Végül kiderült az hogy ahogy az életkor egyre inkább megy előre, az a meggyőződés, hogy mitől hiteles számomra egy pap, egyre inkább a lényegi dolgokra koncentrálódik. Amíg serdülőkorban előtérben vannak olyanok, hogy cigizik-e vagy nem és látszólag ilyen apróságok. Ez olyan jelenség, amit a vallás oldaláról is megnézhetünk. Minél archaikusabb a te vallásgyakorlatod, annál inkább kötődsz minden olyan mágikussá válható formától, ami a katolikus egyházban bőségesen megvan. Ezekből csak a tapasztalat által és a hit erősödése révén tudunk kilépni, de ez nem szükséges egyébként. Csak abban az esetben, ha valakinek ez belső kényszere vagy valami miatt ezt neki kötelező megtenni, különben nem szükséges. De nagyon sok gyónónak, ha én nem adok elégtételt, az addig ki nem megy a gyóntatószékből. Ha azt mondom, hogy tegyen mindent másképpen az életében, emellett mindig ott áll a kérdés, hogy mit imádkozzak. Azon nem akad fenn, hogy neki másképpen kell élnie! Az teljesen rendjén van, de hogy nem mondtam meg neki, hogy két Miatyánkot és fél Üdvözlégyet imádkozzon, ez már gondot jelent neki. Mindegy is, hogy melyik jelenséget nézzük, a párkapcsolatot vagy azt, hogy új munkahelyre kerülünk vagy a vallásgyakorlatunkat, ugyanaz érzékelhető.

Ezért van az, hogy ha egy hit, egy meggyőződés minél archaikusabb, annál általánosabb, a személyes szinte egyáltalán nem jelenhet meg benne, mert minden személyes elem, a változásnak, a különbségnek, a megbízhatatlanságnak a félelmét keltheti. Katolikus Egyházunkban még ma is erőteljesen érzékelhető egy erőteljes ösztönös félelem, pontosan emiatt.  Éppen ebből a szempontból Jézusnak és az Apostolnak a szava is nagyon fontos:

„Ha te azt gondolod, hogy mindegy, hogy eszel-e húst vagy nem, akkor rád az a törvény érvényes, hogy ne botránkoztass meg másokat!” Vagyis, ha a te hited működik, akkor is, ha te eszel húst és akkor is, ha nem, akkor ne bántsd azt az embert, akinek a hite csak akkor működik, ha nem eszik vagy ha éppen eszik. Ez roppant fontos, mert ez nem azt jelenti, hogy akinek a hite kevésbé kötődik ezekhez a formákhoz, az lenézhet másokat! Számomra egy alapélmény az, hogy egy olyan közösségből jövök, ahol a hitgyakorlat viszonylag kevés meghatározott elemhez kapcsolódott hozzá. Hanem újból és újból az volt a kérdés, hogy mi a lényeg. Azt gondoltam, hogy pap leszek és ez tök jó lesz. Ez így is van, csakhogy megkaptam azért egyházunknak az egész örökségét, amiről, amikor azt mondtam, hogy pap leszek, nekem többé-kevésbé fogalmam sem volt. Rájöttem, hogy csak akkor tudok lelkipásztor lenni, ha ezt az egészet magamra veszem. Ahogy erről beszéltem is, ha a roma édesanya odajön hozzám és azt mondja, hogy szenteljek meg egy faágat, amivel ő elpaskolja a csecsemőjének a fenekét, mert akkor kakilni fog, akkor én úgy megszentelem azt a faágat, ahogy csak kell. Mert ki vagyok én, hogy fölülbíráljam az ő hitét? Megszentelem, nincs ezzel semmi baj. Az más kérdés viszont, hogy lehet, hogy a magam esetében én ezt máshogy csinálom.

Most vasárnap volt Zakeus története, az egyik kedvencem. Csak két mondat erejéig, mert nem ezt szeretném ragozni. A környezetnek a hite mennyire más, mint Jézusnak a hite, ami kifejeződik abban, hogy Jézus megengedi azt, hogy valaki olyan legyen, amilyen. Az egyediséget megengedi. A környezet ezt nem engedi meg, mert a környezet számára az félelmetes, bizonytalanságot szül, nem tudunk tájékozódni, elvesztjük az alapot. Tökéletesen megnyilatkozik ebben a rövid történetben úgy, hogy felmászik Zakeus a fügefára és Jézus a következő módon szólítja meg: „Zakeus, gyere le hamar, ma a te házadban kell megszállnom!” Majd amikor Zakeus – mondjuk így, hogy átalakul -, akkor a következőt mondja: „Ábrahámnak ez a fia!” El volt veszve, de most megtaláltatott és megmenekült. Erre mit mond a környezet, főként Zakeusról? Azt, hogy bűnös ember, egy vámos. Hogyan mehet el étkezni Jézus ehhez az emberhez? Ez is egy vaskos meggyőződés, általánosítás. Bűnös ember, vagyis a bűnös emberhez nem lehet elmenni enni. Jézus pedig csak egyvalakit lát, Zakeust. Majd a végén is ezt mondja, hogy ez Ábrahámnak a fia. Számára ő  egyetlen egy valaki, akihez úgy közelít, ahogy csak Zakeushoz lehet vagy ahogy éppen hozzá kell.

Tehát minél személyesebbé tud válni a hitünk, akkor tudjuk megkérdőjelezni a legjobban az általános meggyőződéseinket. Annál boldogabbak leszünk és így a környezetünk is. Annál jobban fogunk tudni valakinek akármilyen helyzetben valami olyasmit mondani vagy tenni, ami pont neki jó. Itt egy nagyon érdekes ellentmondás feszül. Az Egyesült Államokban végeztek nagyon komoly kutatásokat ezzel, hogy mivel írható le a vallásos ember mentalitása és szinte a legerőteljesebb összefüggés a vallásgyakorlat és a hagyománytisztelet között volt. A hagyománytiszteletnek, pedig az egyik legnagyobb mozgatórugója az általánosítás. Mégpedig, hogy valamit csak úgy lehet, ahogy azt az elődeink tették. Tehát én szívesen létezek egy olyan Katolikus Egyházban, ahol a hitnek egy nagyon személyes megnyilatkozása is lehetséges, mert akkor olyan emberek is csatlakozhatnak az Egyházhoz – nem, mintha ez volna a cél, ez csak egy lehetőség vagy egy út - , akik egy általános vallásgyakorlatú egyházhoz nem szívesen csatlakoznak. Mert eleve az a meggyőződésük, hogy ők onnan kilógnak.

A meggyőződések metafórákban jelentkeznek, képekben. Erről már nagyon hosszan beszéltem, itt most mondanék egy-két élményt, ezekről a képekről.

Egyszer valaki hihetetlenül indulatosan panaszkodott arról, hogy a mai fiatalok nem tudják az illemet. Erre valaki, akivel éppen beszélgetett, megpróbálta meggyőzni, hogy a fiatalok azért nem annyira tragikusak. Akkor pedig az illető még jobban bedühödött és azt mondta, hogy de igenis olyanok, mert egyáltalán nem tudják az illemet, mert vegyed tudomásul, hogy én tudom az illemet, mert én illemhelyen nőttem föl. Erről a történetről sokféleképpen gondolkozhatunk, de a nevetésetek a következőről árulkodik, hogy ahogyan meghallottátok ezt a mondatot, megjelent előttetek egy kép. Még akkor is, ha ez tudattalanul történt, mert valószínű, hogy nem jelent meg mindannyiótoknál valóságosan ez a kép, az illemhely képe. Mégis nevettünk, mert a tudattalanunkban jelen van ez a kép, és a mondatom előhívta azt.

Tehát, ahogy beszéltem arról, hogy a neurolingvisztikus programozás kidolgozói tudtak minket kategorizálni abból a szempontból, hogy a gondolataink melyik észlelésmódhoz kapcsolódnak. Ugye, hogy látunk-e, hallunk-e és az összes többi. Első sorban a tapintás és a más fajta érzékelés. Vagyis, hogy a gondolkozásunk totálian összefügg az érzékelésünkkel, ezért mondhatjuk azt is, hogy a meggyőződéseink is tökéletesen belegyökerdzenek az érzékelésünkbe, a tapasztalatainkba. Ezért, ha a meggyőződéseinken akarunk alakítani, akkor megint csak lehetőségünk van a képeken alakítani. Akkor meg fog változni a rendszernek egy eleme, ha a képen változtatok, mert akkor a meggyőződésnek nincs egy megszokott tárgya, amire kivetülhet.

Menedzsereket tanítanak arra – valaki mondta ezt nekem, egy üzletkötő -, hogy ha ránéz valakire és az illető antipatikus és ő antipatikusnak is tartja őt, akkor nagyon nehéz lesz meggyőzni őt arról, hogy vegye meg az áruját. Mit kell ilyenkor tenni? Addig kell őt nézni, ameddig nem látsz benne bármit, ami szimpatikus benne. Ez az apró dolog elég lehet ahhoz, hogy elkezdjél koncentrálni és abból alakítsd ki a képet. Ez egy manipulatív módszer, egyértelmű, de arra jó, hogy az általános érvényét megragadjuk, mert ebben a dologban, bár ugyanazt nézem, de mást látok, nem azt, amit ösztönösen látnék.

Aztán egy másik. Gyerekek szokták kérdezni, de még fiatalok is, hogy atya, hogy a mennyországban tényleg az lesz, hogy ott ilyen kórus lesz, és énekelni kell az Istennek?  Egyfajta meggyőződésem az, hogy nagyon sok ember, azért nem vágyakozik az isteni üdvösségre, mert az a fantázia, amit az üdvösségről magában hordoz, végtelenül unalmas és hihetetlenül lehangoló. A Koránban nagyon nagy bölcsességet olvashatunk, amikor kiszínezi a mennyországot. Egy olyan színes képet fest az ember elé, amiért érdemes még meghalni is. Na de hát egy olyan üdvösségképért, ahol ilyen ministránsruhába öltözve és ilyen hihetetlenül kényelmetlen cipőben állunk és vég nélkül énekelünk: „Hozsanna, Hozsanna!”….

A papnevelő intézetben minden Mikulás napkor lehet egy poénos műsort előadni és ott eljátszottuk egyszer a mennyországot, hogy milyen is lesz ott az élet. Egy végtelenül unalmas, lapos mennyországot játszottunk el, amit persze ott, akkor nagyon élveztünk. Le volt nyalva a hajunk, ki voltunk öltözve és egy ilyen lufit ütögettünk egymásnak. Meghívtuk az összes professzort, ott ültek és nézték, hogy ezek biztosan nem normálisak.

Most pedig abba is hagynám, mert jött két testvér Taizéből, aki szeretne egy pár szót mondani nektek.

Köszönöm a figyelmeteket.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Azon dolgozunk, hogy embertársaink testi-lelki jóllétét elősegítsük. Hogy önmagukhoz és embertársaikhoz fűződő kapcsolataik pozitív irányban fejlődjenek. Személyiségük minél teljesebben kibontakozzon, életük kiteljesedjen. Legyél részese Te is ennek a munkának!

Támogasd a pálferis közösséget!