A tudattalan működésmódja 3.

2001.12.04.

Megosztom
Elküldöm
    Eljutottunk oda, hogy össze tudjuk hasonlítani a két nézőpontot és a levont következtetéseket. Ezt a két nagy csoportot, és a következtetéseinket, picit elemezzük és értelmezzük. És ehhez a kettős nézőponthoz még ma, reményem szerint, hozzá tudjuk venni a harmadikat is. Mégpedig, hogy (nem az egyén szintjén) hogyan működik mindez. És ehhez nagyon jól fogjuk tudni használni egy családterápiás eseménynek a leírását, hogy egy összetettebb rendszerben mindaz amit eddig el tudtunk mondani, elsősorban az egyén szintjén, az ugyanezekkel a jellemzőkkel bír. S akkor ezt a hármat együtt látva kapunk egy sokkal gazdagabb képet.

    Néhány nappal ezelőtt nézegettem a TV-t, épphogy volt vagy tíz percem, bekapcsoltam és egy eszméletlen érdekes műsorra találtam. Sajnos nem tudtam végig nézni, mert hittanórám kezdődött, így is elkéstem két percet. Lehet, hogy ti is láttátok. Rögtön beugrott, hogy na ezt egy picit szóba kell hozni köztetek. Azokról a japán katonákról készítették a filmet, akiknek az volt a meggyőződése, hogy a háború nem fejeződött be. Látom, van, aki látta. Szinte ez az egyetlen meggyőződés, hogy a háború még tart, az egész életüket totálisan befolyásolta és mindenre kihatással volt. Bemutatták, szinte lépésről-lépésre. Egészen odáig tudtam én nézni, hogy a 70-es évek közepén, a Fülöp-szigeteken bujkálnak japán katonák. Még az is megtörténik – és ez tökéletesen összecseng azzal amiről beszéltünk, hogy a tapasztalást, a meggyőződés milyen hihetetlen módon befolyásolja –, hogy loptak egy tranzisztoros rádiót, és a tranzisztoros rádióból jönnek a hírek és akármilyen hír is érkezik, ők annak a meggyőződésnek a keretében értelmezik, hogy a háború nem ért véget. Mikor hallják, hogy 1964 – ben Tokióban Olimpia van, akkor azt mondják: ez zseniális. Milyen hihetetlen jól lehet a japán harci szellemet az olimpiai játékokkal fokozni. Aztán amikor kiderül az, hogy Vietnamban vannak amerikai csapatok, akkor azt mondják, milyen zseniális az amerikai megtévesztő propaganda, hogy el akarják hitetni, hogy ők erre képesek voltak, hogy Vietnamban állomásoznak, és győzelmeket aratnak. És minden, minden ezt a meggyőződésüket szolgálja és erősíti meg később, hogy a háborúnak nincsen vége. Pont ott kellett kikapcsolnom a TV-t, ahol az egyik embernek két testvére és rokonai érkeznek a Fülöp-szigetekre, fülöp-szigeteki katonák, vagy nem tudom milyen karhatalmi egységeknek a védelme mellett, mert hiszen ők még háborúznak. A testvérek próbálják rávenni arra a bátyjukat, hogy a háború már több, mint húsz évvel azelőtt véget ért, mire ők azt mondják, hogy ők ebben nem hisznek, befolyásolták a testvéreiket és ebbe a legdöntőbb bizonyíték, hogy tessék, most is fülöp-szigeteki fegyveresekkel érkeznek, akik nyilvánvalóan sakkban tartják az ő testvéreiket és ezzel akarják őket megadásra kényszeríteni. Döbbenetes.

    Azért, mert eddig ilyen jellegű élményeink lehettek, ugye elmebetegekkel kapcsolatosan, akikről nagyon közkeletű ez a kép, hogy képesek hihetetlen logikusan gondolkozni, a rendszernek egyetlenegy eleme tévedés csak, hogy ő Napóleon. Attól kezdve, hogy ő Napóleon, minden, ami működik fantasztikus logikusan működik és mindennek meg van a helye. Elég ez az egyetlen tévedés, de most kiderült, legalábbis számomra, ezért volt ez izgalmas, hogy nem kell elmebetegnek lenni, lehetséges, hogy valaki teljesen normális, egyetlen téves meggyőződésből egy döbbenetes valami tud kialakulni. Na, ezt akartam megosztani, mert lenyűgözött ez. Úgy sajnáltam, hogy hittanórám van. Így hát menni kellett.

    Elsorolgattam nektek azokat az általános következtetéseket, amelyek abból fakadtak, hogyha a tudatnak és a tudatalattinak a viszonyát a tudatalatti felől közelítjük meg, akkor kiderült, hogy a tudatalatti egy autonóm rendszernek a megnyilatkozásait mutatja, amelynek meg van a sajátos belső – mondhatjuk így – pszichológiája. Viszonylag kevés, vagy nulla esztétikai, erkölcsi és logikai érzékkel rendelkezik, még minthogyha fantasztikusan jól volna képes a sokszázezer éves tapasztalatoknak és meggyőződéseknek és élményeknek a tárházát képviselni. Üzenetet ad a tudat felé, és nem olyan logika szerint, ahogyan azt mi akarnánk vagy gondolnánk. A saját logikája alapján, és ráadásul nem föltétlenül az ok-okozat törvénye határozza meg a működésmódját, sokkal inkább – hát ez most egy csúnya kijelentés lesz de – rendszerszemléletű a működésmódja a tudatalattinak, célra orientált. Nem pedig annyira visszafelé, az okokra mutató. És mondtam még egy pár dolgot, ezt már viszonylag jól lefestettük, most nézzük a másik felét.

    De előtte elmondanék ide valaamit: egy rendszerszemléletű antropológus a következő hasonlattal élt, hogy megmutassa azt, hogy minimum hogyan tudjuk elképzelni, jelen esetben, a tudatnak és a tudatalattinak a kölcsönhatását. Tehát nem arról van szó, amiről először még beszéltem, hogy a tudattal hogyan hathatunk a tudatalattira. Nem is arról van szó, hogy a tudatalatti hogyan hat a tudatra, hanem arról, hogy ez egy árnyalt rendszer, amely kölcsönhatásokban működik és nyilván sokkal több eleme van, csak kiragadtuk ezt a kettőt. Az antropológus a következő példát hozza. Nagyon-nagyon találó és végtelenül egyszerű. Azt mondja, hogy mi európai vagy hát ebben a kultúrában fölnőtt emberek a fa és a favágó kölcsönhatását egyoldalúan a favágó szempontjából szoktuk értelmezni. Vagyis a tudat felől közelítünk a tudatalattihoz és azt mondjuk, azt, hogy a favágó kezében a fejszével mit csinál a fával, ezt a viszonyt egyértelműen a favágó határozza meg a fejszéjével és ebben a folyamatban végtelen végig az történik, amit a favágó akar, tudatosan elhatároz. Az antropológus azt mondja, hogy ez egyáltalán nem így van, pusztán csak arról van szó, hogy ezt a helyzetet mi mindig a favágó felől szoktuk értelmezni, nézhetnénk a fa felől is. Vagyis nyugodtan beszélhetnénk arról, hogy a fa a maga természetével kihívást intéz a favágóhoz. Fölkínálja magát hasznosításra. Maga a fa az, aki az első üzenetet adja a favágóhoz. A favágó ezt az üzenetet képes értelmezni, fölfogja, hogy mit üzen a fa, jön a fejszéjével, belevág a fába, ráadásul nem ott vág bele, ahol ő akar, hanem ahol a fa azt megengedi neki, ahol a fa szempontjából az logikus, hogy hol érdemes belé vágni. Minden egyes csapásnál a fa újból és újból üzen a favágónak, hogy hogy érdemes tovább folytatni a csapkodást. Végtelen egyszerű kép, és legalább annyi létjogosultsága van, hogy a fa felől gondoljuk el ezt az egész dolgot, mint a favágó felől. Ugyanezt a modellt használhatjuk akkor, ha most arról beszélünk, hogy a tudatalatti a maga szabad működésmódjával hogyan hat a tudatunkra, azon keresztül az életünkre. És most egy picit menjünk vissza, és nézzük meg, hogy milyen általános következtetéseket vonhatunk le, hogy a tudatunkkal hogyan tudunk hatni a tudatalattinkra. Ezeket nem szedtem pontokba, egyszerűen csak mondom egymás után:

    A tudatalatti egyáltalán nem mérlegel abból a szempontból, hogyha én egy meggyőződéssel teli utasítást küldök felé, hogy ez igaz vagy nem, hanem egyszerűen elfogadja tőle. Valahogy olyan ez, mint hogy én vagyok a sofőr, vagy a vonatnak a vezetője, és ha én azt mondom, hogy gyorsítunk, akkor a tudatalatti már nem mérlegel, hogy ez most helyes vagy helytelen, jó vagy rossz, erkölcsös vagy erkölcstelen, szép vagy csúnya, logikus vagy illogikus, hanem megteszi nekünk, mert a főnök már eldöntötte, hogy gyorsítani kell, nekem az a dolgom, hogy az ő utasításainak megfelelően cselekedjem. Ez tehát a másik oldal, hogy ha a tudatnak a szabadságából indulunk ki, és a felől azt nézzük, hogyan reagál erre a tudatalatti.

    Na ide egy történet: talán ti is ismertek olyan imádságokat, olyan történeteket, amelyben valaki a keresztény gondolkozásmódnak a hagyományából kiindulva tesz egy fölajánlást. Mikor valaki azt mondja, hogy odaadnám a fél kezemet is azért, hogy a kislányom meggyógyuljon. Talán hallottatok már ilyen imádságokról. Vagy ösztönösen, amikor fölkiált valaki egy nehéz helyzetben, hogy bárcsak inkább én lennék beteg, és nem a gyermekem. Vagy inkább én haljak meg előbb és ne a férjem vagy a feleségem. Ezek mérhetetlen meggyőződéssel teli, érzelmileg átfűtött utasításokat jelentenek a tudatalatti számára és az elvégzi a dolgát. Egy olyan esetet mondok el nektek, ahol egy rendszerben működött ez.

    Egy kislány nagyon súlyosan beteg volt, nagyon súlyosan, életveszélyesen, és az apuka azt mondta, és ezért imádkozott, nagy meggyőződéssel, ténylegesen, hogy a kezemet odaadnám azért, hogy a kislányom meggyógyuljon. Ezt az imádságát nyíltan mondta, újból és újból elismételte, tehát bekerült a család-rendszerbe. Vagyis mindenki kódolta az üzenetet. És az történt, hogy egy autóbalesetben az apuka ténylegesen elvesztette az egyik kezét, ami idáig a történetnek csak az egyik fele, még ilyesmiről sokat hallhattunk, hogy bekövetkezett valami, amit az imádságban kért valaki, de a következménye az már egészen izgalmas, ugyanis a kislány azonnal meggyógyult, amint meghallotta, hogy az apukája elvesztette a kezét. Így tehát már egy rendszerben látjuk azt, hogy egy ilyen meggyőződés hat az apukára, a tudatalatti pedig – most óvatosan mondom ezt – a maga módján teljesíti. Csakhogy ez hat, ebben a rendszerben, a család másik tagjára is, minthogy az álom hat a nappali dolgokra, akár a családban a másik emberre is és kivált egy reakciót, ami nyilván megint nem mehet végbe tudatosan, csak tudattalanul. Hiszen a kislány nem tudatosan és akaratlagosan gyógyult meg.

    A tudatalatti tehát végső soron képes a mi önpusztító, utasításainkat is elfogadni, és azok alapján cselekedni, minden további nélkül. Amikor rákérdezünk. arra, hogy egy-egy betegségnek mi a célja, akkor benne vagyunk a kellős közepében annak a világnak, hogy a tudatalatti akár a betegségünk és a halálunk árán is megvalósít olyan célokat, amelyeket mi – akár tudatosan vagy tudat alatt – kitűzünk elé. Rengeteg történetet mondtam már el ezekről, most nem akarok semmit sem tovább mondani, amikor valaki azt mondja, hogy szükségem volna egy kis pihenésre. Ezt jó mély meggyőződéssel mondja, de nem teremti meg magának az alkalmat, az időt, lehetőséget a pihenésre. A tudatalatti pedig érzékeli, hogy nem történt az meg, amit tudatosan kértek tőle, ezért elintézi úgy, ahogy ő tudja. Vagyis megbetegszel. Fekszel az ágyikódban és pihenhetsz. Ezért állítom azt, hogy még a közlekedési balesetek is – adott esetben – tulajdonképpen pszichoszomatikus történések. Nem véletlenszerű események, hogy éppen akkor elaludtam, éppen akkor kihagyott a figyelmem. Egy barátom egy súlyos baleset után újból és újból állította nekem, hogy „Feri! Hidd el, hogy nem láttam azt az autót!” nyilván volt már velünk ilyen, amikor nem találod a tolladat és közben állandóan az van benned, hogy „a fene egye meg, már megint nem találom”. Erről már egy csomót beszéltünk. És föltételezhetjük, hogy nem csak, hogy nem emlékszik, valóban igaza van, tényleg nem látta. Egyszerűen nem látta. Tehát a tudat alatti, hogyha nagyon ösztönözzük, hogy valamit megtegyen, a maga működésmódja szerint, utasításként fogadja el azt, amit kérünk tőle. Nem válogat az eszközökben. Bár itt azért árnyaltabban akarnék fogalmazni. Azért meg van a maga belső logikája, hogy mit hogyan csinál.

    Azután a tudatalattiban bőségesen megférnek ellentmondások. Tehát működhetnek olyan alrendszerek, amelyek egymással nincsenek kibékülve, mert logika nem köti a tudatalatti működésmódját. Tehát lehetséges az, hogy valamiben bátor vagyok, valamiben pedig gyáva. Miközben a két dolog között fajsúlyilag nincsen sok különbség. Csak az egyik dologban egy olyan alrendszer alakult ki, amiben tudok bátran viselkedni, a másikban valami miatt pedig nem. A tudat alatti ezt a kettőt nem hozza közös nevezőre, nem mondja azt, hogy „te figyelj már, apa jól csinálod, hát te miért nem csinálod jól”. Mert ez az én dolgom, hogy én ezt fölismerjem. Az nem az ő dolga. Az egyikben így fog működni, a másikban meg úgy fog működni. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy úgy tűnik, hogy a paradoxon be van építve az emberi természetbe. Amikor állandóan kutatjuk az igazságot, eljutunk paradoxonokig. Talán ez biológiai adottságainknak a függvénye vagy következménye is.

    Még egy történet, amit más is hallott, azok közül, akik most itt ülnek. Mondtam-e múltkor a bőrbeteg kisfiút? Nem mondtam? Több orvossal voltam együtt és ők mesélték el az egyik ilyen történetet, hogy kollégájukhoz, egy bőrgyógyászhoz érkezik egy anyuka és a kislánya vagy kisfia. És azzal a kórtörténettel érkeznek, hogy a kisgyerek már hónapok, talán évek óta is egyre fokozódó bőrbetegségben szenved. (Talán nem is évek, hanem olyan egy év körül.) Nagyon sokféle terápiát próbáltak már ki és nem gyógyult meg. És az orvos, aki nem a hagyományos akadémikus orvosi szemlélettel rendelkezik, hanem egy kicsit tágabban nézi a dolgokat, észreveszi, hogy az anyuka teljesen feketében van. Elkezd a gyerekkel beszélgetni, aki el is mondja, hogy igen, meghalt az anyukának az anyukája, az ő nagymamája. És elmondja azt is – miután összemelegednek ebbe a beszélgetésbe, az anyuka nincsen ott –, hogy bizony őneki hihetetlen nagy bűntudata van a nagymama halálát illetően. Önmagát okolja ezért. Mire az orvos nagyon érzékenyen, nem szakemberként, egyszerűen csak emberként föloldja a bűntudatát és ezt mesélte el ez az orvos, hogy a bőrgyógyász szeme láttára gyógyult meg a betegségéből. Ott a szeme láttára. Egy olyan betegségből, amiből semmiféle kúrával nem tudták őt kihozni. És ezt nem pszichológus érte el, egyszerű bőrgyógyász. Aki rákérdezett a kisgyerekre, az egészre és a viszonyokra, tágabb összefüggésben értelmezte a betegséget. Erről majd lesz még szó.

    Többé-kevésbé levontuk ezeket az általános következtetéseket. A lélektan mind a két irányból tud nekünk segíteni, ugyanúgy, mint a vallás is. A vallás is – ebből a szempontból, hiszen most a természetes ész fényénél vizsgálódunk –, egyrészt pszichoterápiás rendszernek fogható föl, ahogyan ezt Carl Gustav Jung mondta és ebből az adódik, hogy akármerről nézzük ezt a rendszert, nagyon jól le tudjuk írni. Vagy a favágó felől vagy a fa felől, de tulajdonképpen mind a két nézőpontra szükségünk van, jobb esetben minél több nézőpontot veszünk, annál jobban látjuk a valóságot. Ja, igen, azt akartam mondani, hogy vannak olyan irányok, amelyek abban segítenek nekünk, hogy a tudatunkkal hogyan tudunk a tudatalattinkra hatni. A hipnoterápiák ebbe a csoportba tartoznak. Amikor kívülről adnak egy meggyőződést neked, a te tudatod (én–tudat) teljesen ki van kapcsolva. És az a meggyőződés hat rád, mert belép a tudatalattinak a világába. Ezért lehetséges az, hogy te nem vagy én–tudatodnál és az életedben óriási változások alakulnak ki. Mert nem kell föltétlenül a tudaton keresztül hatni a tudatalattira, nem föltétlen. Az is lehetséges, hogy az én tudatommal hatok a te tudatalattidra. Ehhez egyébként nem kell pszichoterápiára járni, mert hiszen egy előadás is természetes, hogy nem csak a tudatotokra hat, hanem a tudatalattitokra is. Nem csak ti hattok a saját tudattalanotokra, hanem én is, mert hát nyilván ez egy kölcsönhatás. Mindenféle olyan rendszer, mint ez a „pozitív gondolkozás”, „gondolkodjunk pozitívan”, ez az a világ, hogy hogyan tudunk hatni a tudatunkkal a tudatalattinkra. A pozitív gondolkozásotok a kritikáját már többször megfogalmaztam, a legnagyobb problémám vele az, hogy nem pozitív gondolkodásról kellene beszélni, hanem pozitív meggyőződésről. Ugyanaz érvényes, mint ami az evangéliumban van, hogy Jézus azt mondja: „Nem mindenki, aki mondja, Uram! Uram!, megy be a mennyek országába”. Ha ezt jelképesen értelmezzük, nem mindenki, aki mondja magának, hogy jó vagyok, jó vagyok, OK vagyok, OK vagyok, éri el azt a hatást, amit gondol azzal, hogy ő azt mondta, hogy OK vagyok, OK vagyok, mert hiszen nem önmagukban és pusztán csak a szavak hatnak. A gondolat hat. Az is hat egyébként, de a hatása jóval gyöngébb. Minél erőteljesebb a meggyőződés és minél erőteljesebb ez az érzelme, annál inkább hat a gondolat. Úgy lehetne ezt mondani, hogy a gondolat az irány. A gondolat az a valami, ami behat a tudatalattiba – mondjuk így, hát ez persze csak egy kép – és az erejét, a hatását az érzelmek és a meggyőződések adják. Tehát én ismételgethetem akárhányszor, hiszek magamban, hogyha közben félek, rettegek, nem vagyok róla meggyőződéssel, és az összes többi. A mondat önmagában nem elég. De ezért lehetséges az, hogy valaki rossz mondatot mond, és mégis pozitív lesz a hatás. Ismeritek azt a nagyon egyszerű történetet – ennek a zseniális megfogalmazása –, hogy egy ősi törzs, ugye, ott él a szigeten és akkor jön egy térítő (egy püspök), és kérdi: „Ismeritek Jézust? Nem? Jaj, hát nem ismeritek Jézust!” Megtanítja nekik, hogy ki az a Jézus és rögtön megtanítja a miatyánkot is. És aztán elmegy, és ahogy távolodik el a hajó, látja, hogy a bennszülöttek rohannak a hajó felé a vízen. És kiabálnak és mondják, hogy „Püspök atya, püspök atya! Elfelejtettük, hogy is van az az imádság, a feléig tudjuk csak”. És akkor a püspök rájuk néz – azok szaladnak a vízen – és azt mondja, hogy „Nektek mindegy, hogy van. Imádkozzatok, úgy, ahogy eddig szoktatok. Szóval, adott esetben, a szavaknak is meg van a maga helye, de hát nem a szavakról és a gondolatokról van most szó elsősorban, hanem a meggyőződésről, az érzelmekről és minden egyébről, ami sokkal erősebb, mint pusztán önmagukban a szavak. Ezért a pozitív gondolkozás, így önmagában, egy óriási átvágás.

    Na, most egy kis, kitérő, és akkor utána jön a modell, mert most nagyon jól belementünk abba a kérdésbe, hogy most akkor mis is hat igazán a tudatalattira? A gondolat, az érzés, az érzelem, a képzelőerő, az akarat? Vagy hogy van ez? Szeretnék nagyon egyszerű kijelentéseket mondani.

    Az első: a meggyőződés erősebb az akaratnál. Erről már volt szó, de ebben a nagyon kihegyezett mondatban is érdemes ezt megfogalmazni. Ha a kettő ütközik egymással, a meggyőződés erősebb lesz, mint az akaratunk. Több héttel ezelőtt hallottam, Gyuri néniről. Tudtátok-e hogy Magyarország eddigi sporttörténetének legeredményesebb sportolója Gyuri néni? Hát most megtudtátok. Gyuri néninek… Ez most nem egy ilyen kitalált történet, tényleg! Egyik nap… Gyuri néni 123 magyar bajnoki címet kapott. 123-at. Mit gondoltok milyen sportágban? Igen, jó felé gondolkoztatok, lövészet. Lövészetben. Nyert mindenben, amiben csak lehetett. Azért nem nyert az Olimpián, mert akkor még nők nem versenyeztek az Olimpián. A férje is sportlövő volt, ő volt Gyuri bácsi. És innen, mivel sokkal tehetségesebb volt, mint a férje, ezért elnevezték őt Gyuri néninek. Balczó Andrásnak a lövész edzője is ő volt egy ideig. 70 éves elmúlt, még mindig eddző. Azt mondja, ó, gyerekek, most már nem lövök. És kérdezi tőle a riporter, hogy de hát soha? Soha nem veszi kezébe a fegyvert? Mire azt mondja, hogy de, de, hát ha a gyerekek azt mondják, hogy nem jó ez a fegyver, amivel lövünk, azért nincsen 10-es, akkor azért el szoktam tőlük kérni és akkor lövök egy-két 10-est. Kérdezi a riporter, hogy jól, van jól van, kedves Gyuri néni, ugye nem sértem meg ezzel, hogy kezdődött ez a pályafutás? Mire a következőt mondja, hogy ó hát ez nagyon egyszerű volt, egyszer elkísértem a férjemet, ahogy éppen lövöldözött a lőtéren és akkor adtak nekem egy fegyvert, hogy röhögjenek rajtam a férfiak és mondták, hogy lövöldözzek, és akkor én lövöldöztem és kiderült, hogy tehetséges vagyok és a férfiak ezt a mondatot mondták. én ebben tehetséges vagyok. Én meg elhittem. Ennyi. 123 magyar bajnoki cím. Ebből az egyetlen dologból. Én elhittem a férfiaknak, hogy tehetséges vagyok. Tehát ha meggyőződés és az akarat ütközik egymással, akkor a meggyőződés győz.

    Takács Károlyról is beszéltünk még, aki az akaratnak a bajnoka volt. De az akarata mögött egy döbbenetes meggyőződés és hit feszült. Tudjátok, ő volt az, akinek fölrobbant egy kézigránát a jobb kezében, amivel lőtt és erre megtanult balkézzel lőni, és a következő olimpiai bajnoki címét bal kézzel érte el. Nagy ég! Ennyit a meggyőződés erejéről. Nem az akaratnak a diadala. A meggyőződésé. Ő csinálta azt, hogy azt bizonyítsam nektek, számomra ez az egyik legjobb példa, hogy amikor az első olimpiai bajnoki címét szerezte és jött a riporter s kérdezte, hogy hát akkor talán nyilatkozna a címéről, akkor benyúlt a zsebébe és elővette a győzelmi iratot. Négy év múlva jött a riporter és kérte, hogy nyilatkozzék a győzelméről, mire benyúlt a zsebébe és elővette a győzelmi nyilatkozatot. Tehát ez nem az akarat diadala, de az akaratra szükség van, az nagyon fontos, azokban a dolgokban, ahol azzal tudunk továbblépni. No hát erről egyébként már egy csomót beszéltem.

    A következő: a képzelőerő erősebb az akaratnál. A fantáziánk, a képeink sokkal erősebbek az akaratunknál. A következő gyakorlatot szokták eljátszatni azzal… Aki talán kételkedne ebben, én magam is kipróbáltam, meg még sokan. Kezetekbe vesztek egy ingát. Nem kell megijedni, a lényeg, hogy mozogjon. (És nincs mögötte filozófia.) A következőt kéri az, aki a kísérletet vezeti: azt mondja, hogy képzeljétek el azt, hogy ez az inga kileng előre-hátra, vagy jobbra-balra, vagy körbe jobb irányba, balra, egy irányba. Képzeljétek el és amikor meg van, látjátok az ingát, hogy kileng, akkor akarjátok megállítani. Akarjátok azt, hogy az inga ne mozogjon. Minden erőtökkel akarjátok, de közben képzeljétek el, hogy az inga leng, de akarni azt akarjátok, hogy ne lengjen. Na, ha kívülről nézed, néha látványos, ahogy elindul a másik ember keze. Látványos. És akkor rászólsz, mire ő állítja, hogy dehogy, hát, dehogy is, hát akarom, hogy ne mozogjon. A képzelőerő erősebb az akaratnál. Egy ilyen nagyon egyszerű példán is be tudjuk ezt bizonyítani. Ha egyszerre akarunk, de közben képzelünk el valamit és ez a képzelet nem föltétlenül tudatos, akkor a képzelőerőnk fog győzni. Egy kínai mondás szerint egy kép erősebb ezer szónál. Szép mondás. Egy másik ide vonatkozó példa, mikor Jézus azt mondja a hegyi beszédben, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, az már elkövette a paráznaság bűnét. Akkor nem egy ilyen elviselhetetlen lelkiismereti terhet akar ránk róni, hanem tulajdonképpen ennek az elvnek az erkölcsi megközelítését, megfogalmazását adja. Mert lehet, hogy te nem akarod megtenni, de elképzeled. És Jézus azt mondja, hogy itt már valami sokkal erőteljesebb történt, mint az akarat. Ne csapd be magad. Hogy te azt mondod, hogy te nem akartad ezt, csak éppen tudva és tudatlanul és folyamatosan képzelődsz róla. Szép lassan észrevétlen módon állandóan olyan helyzetek fognak megszületni, amelyben egyszer csak ott vagy, hogy ez megtörténhet és utána meg is történik. Vagy elmész gyónni és azt mondod, hogy nem akartad. S igazad van. Tulajdonképpen igazat mondasz, tényleg nem akartad. Csakhogy itt megint előjön az, amiről már beszéltem, hogy az erkölcs az akarat területére vonatkozik, de az életünk nem csak az akarat területére vonatkozik. Ezért simán lehet, hogy én jót akartam, és egy csomó bűnt követek el. Akár magammal szemben is. Tehát, ha egy hívő ember, vagy akár egy humanista ember az erkölcs alapján akar egészséges és harmonikus életet élni, ez roppant kevés. Iszonyatosan kevés, nemcsak neki, a környezetének is és bárki másnak. Mert az erkölcsi normák az akarattal vannak, a tudatossággal összefüggésben. Tudva, akarva, szánt szándékkal, előre megfontolt szándékkal. Csomó olyan dolog, ami a tudatos életünket illeti. Ezért az erkölcs bőven kevés ahhoz, hogy gondolkodjunk. A „csak jó” ember még abszolút boldogtalanul élhet. A másik, ami szinte hihetetlen, de megint csak ténykérdés, hogy a zen művészetekben van az íjászat. Tudjuk azt, hogy a legkomolyabb zenmesterek csak a tanulási folyamat elején lőnek úgy, hogy nézik a célt. Később nem néznek a célra, sőt bekötik a szemüket, és úgy lőnek tízest. Nem kell nézni a célt. El kell azt képzelni. És az egész működésmód megy a maga útján, és tízest lősz. Ami a legizgalmasabb, hogy megjelent annak a magyar lovasíjásznak az önéletrajza. Biztos ismeritek, aki rekonstruálta magyar őseinknek az íját. És ő maga is erről beszél, hogy a kezdetek kezdetén van csak arról szó, hogy lovagolok és látom, és amit látok, oda lövök. Azt mondja, hogy egy idő után ez egyszerűen nem így működik. Már nem látok, és már nem akarok elsősorban, hanem egészen más működésmódról van szó. És a csillagok háborúja. Meg az összes ilyen dolog. Milyen érzékenyen, újból és újból mutatja ezeket a képeket. (Emlékeztek, amikor Jedi lovagnak tanul az ifjú Skywalker. És akkor bekötik a szemét, és úgy kell harcolnia. Egy kis bolygóval, vagy mivel harcol.) És erre azt mondjuk, hogy hát ez micsoda hülyeség. Miközben tudjuk, hogy a forgatókönyvíró éveken keresztül semmi mást nem csinált, csak mitológiákat olvasott. És ment vissza ezekbe a hagyományokba. Én most nem… hát persze tarthatjátok ezt akárminek. Pedig nagyon sokfelől lehet nézni, akkor ugyanoda jutunk el. Egy idő után már nem kell látni. Megy az csukott szemmel is. Ha sportoltatok vagy táncoltatok… Vagy (ezt is hoztam már többször), hogy nekem az olyan élmény, amikor egy jó dobás, hát nem is kell odanézni, szinte. Nincs annyi idő, hogy… Szóval egy csomószor van, hogy elengeded a labdát és akkor látod a gyűrűt, amikor már elengedted a lasztit. Vagy focizol. Hogy az hogy tud pont oda menni? Tulajdonképpen ezek csodák, csak annyira megszoktuk őket, hogy nem is tűnik annak. Szerintem legalábbis. És ha akarok, akkor nem megy, akkor rögtön görcsös lesz a lábam meg a kezem. Tehát a képzelőerő erősebb az akaratnál.

    A következő kijelentés talán még izgalmasabb. A képzelőerő erősebb a vágynál. Nagyon egyszerű kísérlet. Valakit megkérünk, hogy menjen át egy pallón. Az illető simán átmegy rajta. Még akkor is, hogyha nem tudom én csak olyan széles, mint a cipője. Ha azonban azt kérjük tőle, hogy menjen át ugyanezen a pallón, csak alatta van mondjuk 100 méter. A palló ugyanaz, de amit ők hozzáképzelnek az egészen más. A filmeken, annyira zseniális ez, ahogy… Hány ilyen jelenetet láttunk már, hogy egy kép kívülről, tudjuk, hogy az illető elindult, és utána rögtön egy olyan képet látunk, mintha az illető lefelé nézne. És akkor elkezdjük érzékelni, azt, hogy ő mit látott. Hiába vágyakozik valaki valamire, ha a képzelete mást diktál neki. A képzelőerő erősebb lesz még a vágynál is. Amikor valaki olyasmit mond, hogy „úgy szeretném”, tele van vággyal, de a fejében és a szívében és a gyomrában más képek vannak, mondjuk a sikertelenségnek képei, akkor a vágya gyöngébb lesz, mint ezek a képek.

    S az utolsó, hogy a meggyőződés nem elsősorban a szavakhoz, gondolatokhoz, hanem sokkal inkább az érzelmekhez kapcsolódik. Ez majd egy újabb nagy kör lesz. Az érzelmekről majd még fogunk sokat beszélni, ezt csak meg akartam említeni. A pozitív gondolkozásnak a gyöngéi. Sokkal nagyobb szükségünk van pozitív érzelmekre, pozitív élményekre. Mondtam-e ezt az agykutató legfiatalabb tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Mondtam? Arról beszélt, hogy éppen rosszul csináljuk a serdülőkorú gyerekekkel azt, amit teszünk velük, azt gondolván, hogy akkor képezzük őket ki a legjobban. Mert éppen az oktatásrendszerünk még mindig végtelenül egyoldalú, tölcsérnek a képe. Ugye megint egy képet mondok. A hagyományos poroszos oktatási metódus az, hogy te egy ilyen tehetetlen figura vagy, a fejedbe egy tölcsért verek és ráveszlek téged akármilyen módszerrel, hogy a fenekeden maradj, és én minél többet tudjak beletölteni. Ez a kép totálisan meghatározta, még ma is meghatározza, sokaknak a pedagógiai magatartását. Ebből adódik, hogy a középiskolás gyerekeket agyonnyomjuk eszméletlen sokat anyaggal. Már az én koromban is arról beszéltek, hogy ha egy középiskolás meg akarna tanulni mindent, amit föladnak neki, akkor nem tudom én hány órát kéne tanulnia. Vannak középiskolás tanárok és bólogatnak. Ez az agykutató a következőt mondta most, néhány hónappal ezelőtt. Meggyőződése – de hát nyilván ez egy tudományos meggyőződés, hogy a következő dolgokra kellene hangsúlyt fektetni éppen középiskolás korban, amikor egy nagy biológiai változás is történik, vagyis talán az utolsó nagy löket, hogy az agyunk alakuljon, strukturálisan is: azt mondja művészi képzés. Mert az sokkal komplexebb, mint a racionális ismeretközlés. Művészi képzés, élményeket átélni, átélni, átélni… Mert az sokkal teljesebb, és kialakulnak az agyunkban a kapcsolatok. Aztán vallás. Ezt mondta, vallási képzés és legkevésbé racionális ismeretközlés. És azt mondta, ami nagyon fontos még, hogy az élmény az cselekvés. Tehát ne passzívan éljen át dolgokat, hanem csinálja a dolgokat. Úgy szerezzen élményt. Ő maga állította, ezzel foglalkozik, hogy néhány év múlva meglátjuk, hogy azok, akiknek előnyük volt, mert iszonyú sokat magoltak, szép lassan hátrányba fognak kerülni. Ha az élet egészét nézzük, akkor mindenképpen.

    És most jöjjön az a családtörténet, ahol meggyőződésből fogok kiindulni és megnézzük, hogy egy rendszerben ez a meggyőződés hogyan hat mindenre, és a családnak a közös hite vagy meggyőződése hogyan vezet el egy gyereknek a pszichoszomatikus megbetegedéséhez. Aztán, hogy hogyan áll fönn ez a rendszer. Utána ebből le tudunk vonni nagyon fontos következtetéseket. Egy négytagú családról van szó, és le is rajzolom nektek, hogy az első családterápiás üléseken hogyan ülnek. Ez nagyon fontos, mert roppant jól közöl valamit, ami szavakban nem föltétlenül megy nekik. Középen ül a beteg gyerek, kislány. Inkább boldogtalan, mert ő a beteg. Egyik oldalán ül apuka, másik oldalán ül anyuka, a kislány nővére velük szemben, a nővér és apuka között kimarad egy szék. Apukával szemben a terapeuta. Milyen érdekes! Negyven év körüli az apuka, mama azt mondja, hogy hugica, nővérke. Negyven év körül vannak a szülők, apuka hivatalnok, a mama háztartásbeli. A kisebbik lány 11 éves, a nővér 14 éves. A kislánynak 4 éves korától egyre súlyosabb asztmás tünetei vannak. Az asztma egy tipikusan olyan betegség, amely lehet egyértelműen pszichoszomatikus, illetve – mondjuk így, hogy – elsődlegesen pszichoszomatikus. Lehet másodlagosan is, de majd erről egy kicsit később, hogy mit jelent ez a megkülönböztetés. Négy éves kora óta egyre súlyosbodó mértékben asztmás, ezért viszik kórházba. Sokszor olyan súlyos rohamai vannak, hogy többször mentőt hívtak hozzá. Többféleképpen kezelik a kislányt, és nem gyógyul. Gyakorlatilag komoly változás semmiféle kezeléssel nem történik, enyhe változás történik csak. Az orvosok abba a kategóriába sorolják, nem pszichoszomatikus orvosok, egyáltalán az orvosok, hogy kezelhetetlen. Vagyis nem reagál a terápiára. Négy éves kora óta van ez, most 11 éves. Amikor már szinte tarthatatlan a helyzet és újabb orvos és újabb, és semmi javulás, akkor az egyik orvos pszichológust ajánl a családnak. A család tiltakozik ez ellen, azt mondják, nekik semmi szükségük pszichológusra. De mégiscsak elmennek valakihez, aki azt mondja, hogy családterápiára volna szükség, és az egész családdal akar találkozni. Az első találkozás alkalmával már együttműködnek a segítővel, de tulajdonképpen azt a meggyőződésüket fejezik ki, hogy abban bíznak, hogy nemsokára fog jönni egy új és hatékony gyógyszer, ami majd meggyógyítja a fiatalabbik kislányt. Ez a problémaközpontú gondolkozásmód. Egyetlen problémánk van, a kislány. Tulajdonképpen nem is a kislány, hanem a kislány betegsége, és ennek a problémának a megoldását egy külső valamitől várjunk, csodagyógyszer, teljesen mindegy. És ameddig ezt nem kapjuk meg, addig mi tehetetlenek vagyunk. Ugye erről beszéltünk a problémaközpontú rendszernél. Nagyon udvariasak és a meggyőződés, amit közvetítenek egymás felé is és a terapeuta felé is, hogy egységes, konfliktusok nélküli jó család vagyunk. Ez a meggyőződésük. Egységes, rendes, konfliktusok nélküli jó család vagyunk. Amikor valami nézeteltérés merül föl, ahogy kérdezi őket a terapeuta, rögtön visszakoznak és rögtön megpróbálnak békét találni egymással. Egy valaki van, aki leginkább meri megfogalmazni az ellenérzését vagy ellenvéleményét, a nővérke. Nem is ül benn annyira szorosan ebben a rendszerben. Ám akkor, amikor a helyzet kezd egy picit ütközős lenni, akkor a nővérke is arról beszél, hogy de hát igen, tulajdonképpen mindennek az oka a hugicának a betegsége. Ok-okozat és egyetlen titok van. Fölolvasok egy rövid, nagyon jellemző beszélgetést, ebből a találkozásból.

    Az anya: Mi mindig nagyon egységesek voltunk és mindig mindent együtt csináltunk. Képzelje, még vásárolni is együtt megyünk.

    Az apa: Igen, igen, könnyen megegyezünk, egyhangúlag, így, ha elmegyünk otthonról, mind együtt megyünk, az egész család, és együtt döntjük el, hogy hová megyünk.

    Az anya: Vagy mindenki megy, vagy senki.

    A terapeuta: Na de Giuseppe úr, Mária asszony, el tudnak néha menni otthonról kettesben is?

    Apa: Hát elég nehezen. Úgy emlékszem 15 évi házasság alatt párszor fordult csak elő.

    Terapeuta: Igazán? Hát ez nem lehet valami jó.

    Apa: Hát igen, nem valami… Vagyis egyáltalán nem gond. Csak megszokás kérdése. Mi együtt szeretünk kimozdulni otthonról, az egész család. És ha valahová megyünk, mindannyian így érezzük jól magunkat.

    Anya: Meg aztán mindig aggódunk Marina miatt. Egyszerűen nem vagyunk képesek otthon hagyni őt egyedül.

    Terapeuta: De említették, hogy a nagymama gyakran besegít, s a nagymama jelenléte se nyugtatja meg önöket?

    Anya: Hát nem arról van szó, hogy nem nyugtat meg, vagy ne bíznánk anyámban, de… Szóval én akarok a gyerekkel lenni. Tudni akarom, hogy van, hogy lélegzik, szóval mindig aggódom Marináért.

    A Terapeuta a nagyobbik gyerekhez: És te, kicsit féltékeny vagy, hogy mindenki Marinára figyel?

    Nővér: Hát persze, pl. hogy sosem szidják meg, engem meg mindig. Na jó, de hát Marina beteg.

    A harmadik találkozáskor a terapeuta azt csinálja, hogy kihozza belőlük a véleményüket és az érzéseiket. Felvet egy olyan légkört, hogy merjenek egymással konfrontálni. A harmadik alkalommal a következő történik: a neveléssel kapcsolatban kialakulnak nézeteltérések közöttük. És amikor a feszültség elkezd nőni, akkor a kislány asztmás rohamot kap. Abban a pillanatban, amikor asztmás rohamot kap, az apa rohan az ablakhoz, hogy kinyissa az ablakot. A nővérke tehetetlenné válik és a mama a következőt mondja, illetve a terapeutának kiáltja: hogy is gondolhatja, hogy lehet nem idegeskedni és aggódni, amikor ilyen súlyos betegség van a családban.

    Megfogalmazódik egy alapszabály: tilos veszekedni, tilos konfrontálódni. Tilos, hiszen nagyon beteg tag van a családban. Nem szabad, hát most is kiderült, csak egy kicsit konfrontálódtunk egymással és máris milyen beteg lett a kis Marina.

    Most vonjunk le néhány általános következtetést, iszonyú egyszerűen mondtam el. Ha, mondjuk ebben a hagyományos ok-okozati gondolkozásmódban nézzük a helyzetet, akkor azt mondhatnánk, hogy ő az áldozat. Megjelent egy könyv. Nem szeretem az ilyen könyveket. „Mérgező szülők”. Ezen már régen túl vagyunk, hogy arról beszéljünk, hogy a gyerek ártatlan áldozat és a szülők mérgezik őket. Ugyanabban a szisztémában vagyunk, akármilyen bölcs kijelentéseket teszünk, hogy a szülők magatartása hogyan hat a gyerekekre. Tehetünk ilyen kijelentéseket, de nekünk csak teljesen egyoldalú a megközelítésünk. Nem szeretem az ilyen könyveket. Mert tulajdonképpen más megközelítésből ugyanazt a rendszert erősítjük meg. Ezt az ok–okozati, hagyományos, egypólusú rendszert. Hagyományosra azt mondhatnánk, hogy a szülők kialakítottak egy olyan kommunikációs rendszert, amilyben tilos veszekedni és ők jó keresztények. Egy jó keresztény olasz család. Olasz családról van szó, ahol nem veszekszünk, nem vitatkozunk, egységesek vagyunk és szeretjük egymást. És ennek az áldozata a kislány. Ez egy teljesen téves nézőpont. Illetve nem teljesen, csak egyoldalú. Ugyanis legalább annyira beszélhetünk arról, hogy a kislány a maga betegségével fönntartja ezt a rendszert. Hiszen mi történt ott a harmadik ülésen? Az, hogy amikor elkezdtek volna változtatni azon, ahogy egymás felé fordulnak, a kislány kapott egy asztmás rohamot. Vagyis a kislány sem engedi azt meg, hogy ebben a rendszerben változás történjen. Ezért ma már arról beszélnek, hogy egy ilyen helyzetet és ebben pszichoszomatikus megbetegedést is csak rendszerszemléletben érdemes nézni, ahol a gyerek nem áldozat, hanem mindenki mindenkivel kapcsolatban van. És a betegség érdekes módon megerősíti ezt a rendszert.

    Itt történik az, hogy rendnek kell lennie. Vaskos meggyőződés. Tilos veszekedni, békének kell lennie, akkor vagyunk jók. Ezért a kislánynak a betegsége újból és újból megerősíti ezt a rendszert, hogy legyen béke. Hiszen leállítja a konfrontációkat. Más oldalról pedig a kislány éppen azért betegszik meg, azért nem kap levegőt, mert ebben a családban nem lehet veszekedni. Nem lehet kimutatni, kimondani semmit sem abból, ami a belső feszültségből, ellentétből fakad. Tehát, egyfelől, a család megbetegíti a gyereket, másfelől azonban ez a favágó és a fa, és a fa és a favágó. Másfelől azonban a kislány a betegségével nem engedi a rendszert megváltozni. És továbbra is fönntartja azt, hogy ne is lehessen konfrontálódni egymással. És megint kölcsönhatás ide-oda, ide-oda. A terapeuta a következőt csinálta: azt mondta, hogy a hagyományos nézőpontban a családnak mi a problémája? Az, hogy van egy asztmás beteg. A család problémája az asztmás beteg, akit meg kell gyógyítani. Lehetőleg egy új és hatékony gyógyszerrel. Akkor ő ezt átfogalmazta. és azt mondta a család beteg, mert van benne egy kislány, aki nem kap benn levegőt. És hozott egy képet. Azt mondta, hogy nézd, ez a család úgy működik, mint egy üvegbúra. Van egy üvegbúra, ami összetartja a családtagokat. Megteremti az egységet, tilos belőle kiszállni, veszekedni, hangoskodni, hiszen egy végtelenül vékony üvegbúra alatt vagyunk. A legkisebb tónus is fölerősödik. És rezonál és iszonyú ordítássá válik. A család egy üvegbúra alatt van, amely üvegbúra alatt ez a kislány nem kap levegőt. Akkor fog meggyógyulni az egész család, ha fölemelik ezt az üvegbúrát. Ez egy fene nagyon fontos dolog, egy terápiás alapvető stratégia, hogy átfogalmazom azt a helyzetet, amiben vannak a családtagok. És egy ilyen kép – ez nagyon izgalmas – sokkal erősebben fog hatni a családtagokra, mintha őket meggyőznénk, mintha megindokolnánk, logikusan levezetnénk, mondanánk nekik, hogy akarjanak meggyógyulni és megváltozni. Kell nekik adni egy képet.

    Belekezdek még valamibe. Egy kísérlet. Ilyen és egy csomó, csomó, csomó családterápiás élmény kapcsán meg tudták fogalmazni, azokat az alapvető jegyeket a rendszert illetően és a kommunikációt illetően, ami pszichoszomatikus megbetegedéseket nagymértékben elősegít. És akkor itt állok meg. Megkülönböztetnek persze – ezek nagyon primitív megközelítések, de aztán nagyon jól használhatók – olyan pszichoszomatikus megbetegedéseket, amelyek kifejezetten lelki jellegűek. Tehát pl. mondjuk a kisfiú ágyba pisil 8 éves korában. Ennek semmi szervi oka nincs. Ez egy tipikus pszichoszomatikus megbetegedés. Az asztmáknak nagy része ilyen. Anorexiának és lehetne hozni egy csomót. És vannak olyan pszichoszomatikus megbetegedések, amelyeknek meg van a biológiai oka természetesen, de egy olyan környezet, amelyet nagyon jól le lehet írni, fölerősítheti ezeket a már meglévő biológiai adottságokat. Ilyenkor adott esetben van gyógyulás, néha meg nincs.

    Egy olasz családterapeuta végzett egy sokéves kísérletet, a következők voltak benne. Tizenegy olyan család, ahol anorexiás gyerek volt, kilenc olyan család, ahol cukorbeteg gyerek volt és tíz olyan család, ahol asztmás gyerek volt. Sok éven keresztül foglalkozott ezekkel a családokkal és utána sikerült megfogalmaznia azokat az általános ismérveket, amelyek az ilyen családra, mint rendszerre érvényesek voltak. Most ezt az egészet azért tartottam nagyon fontosnak elmondani – és majd a következtetésekből ez még inkább előjön –, hogy amit eddig mondtunk az egyén szintjén a meggyőződésről, hogy az hogyan hat tudattalanul, most látjuk azt, hogy egy emberek közötti rendszerben ugyanúgy milyen hihetetlen árnyalt kölcsönhatása van annak, hogy léteznek családi meggyőződések, amit úgy neveznek, hogy családi mitológiák. Családi mítoszok alakulnak ki, és a mítoszokban hiszünk. Itt a családi mitológiának a fő elve, hogy mi egy jó és egységes és harmonikus és nem veszekedő család vagyunk. És minden ok odairányul, hogy ezt a mítoszt fenntarthassuk. Belül is, egymás között is és kívül is, a terapeuta felé vagy a világ felé, a rokonok felé, az ismerősök, a tanár, a pap felé és akárki felé. A barátaink felé is. Mindenki felé. Tehát a meggyőződés hihetetlen módon hat az emberek életére, de a kapcsolatokra is és egészen odáig, hogy fizikai betegségek jönnek létre, amelyek érdekes módon ezt a meggyőződést tovább viszik. Elérkeztünk oda, amiről már volt szó, hogy a tudat alatti nem mérlegeli azt, hogy az a meggyőződés mibe kerül. Elfogadja, hogy ebben a rendszerben az a meggyőződés, hogy mi egységes, jó, nem tudom milyen család vagyunk. És csak kell egy érzékenyebb valaki, aki a maga módján fönntartja ezt a rendszert. Nyilvánvaló, hogy a maga módján minden személy fönntartja ezt a rendszert. Csak, adott esetben, van egy biológiailag érzékenyebb, idegrendszerileg vagy akármilyen más módon érzékenyebb személy, és ott jön egy betegség.

    Elhúztam az időt, annyira, hogy nem fejeztem be 4 pontban, hogy mi jellemzi, az ilyen rendszereket.

    Nagyon köszönöm a figyelmeteket! (67:40)

Azon dolgozunk, hogy embertársaink testi-lelki jóllétét elősegítsük. Hogy önmagukhoz és embertársaikhoz fűződő kapcsolataik pozitív irányban fejlődjenek. Személyiségük minél teljesebben kibontakozzon, életük kiteljesedjen. Legyél részese Te is ennek a munkának!

Támogasd a pálferis közösséget!