Gyógyulásunkat szolgáló stratégiák

2002.02.12.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Ott hagytuk abba, hogy az orvosi, vagyis e világból származó példák segítségével töprengjük át azt, hogy akkor, amikor nem is akarva, de benne vagyunk egy olyan tudatállapotban, egy olyan lelkiállapotban, amely egyfajta érzelmi működésmód alapján létezik, akkor mi az, ami ilyenkor nagyon erőteljesen hat ránk. Azért lehet fontos ezeket átgondolni, mert állandóan olyan helyzetben vagyunk – mert az élet, az egy ilyen helyzet -, hogy hatással vagyunk egymásra, és nem tudjuk pontosan, hogy a másik mikor van ilyen tudatállapotban. Vagyis úgy hatunk egymásra, hogy az nem is képes minden esetben tudatosulni. Közben pedig ott van az a hat szempont, aminek az egyike a tudatosság volt, amit a vallás ad keretként, az nagyon fontos és éppen ezért beszélünk erről, hogy lássuk meg egy ilyen teljesen hétköznapi szituációban, amikor betegek vagyunk, milyen elemek, hogyan hathatnak ránk. Ebbe kezdenénk most bele, az alatt a címszó alatt, hogy stratégiák. Vagyis, hogy melyek azok a már kiforrott, igazolt stratégiák, amelyeket jó esetben alkalmaznak az orvosok és a nővérek vagy a gyógytornászok, vagyis, akik az egészségügyben dolgoznak és kimutatható módon, a gyógyulásunkat szolgálják, mert hiszen befolyásolható állapotban vagyunk a tekintélyszemélyek által.

Az első stratégiát azt úgy nevezik, hogy igen-stratégia. Főleg gyerekeknél lehet ezt alkalmazni, de hát jól tudjuk, hogy az egész gyermekkor egy alternatív tudatállapot a felnőtt állapothoz képest és mindent lehet rá alkalmazni, amit idáig elmondtunk. Amikor a gyerekorvos tudja azt, hogy egy egyszerű kérdésére - például a fogorvosnál, amikor arra kéri a gyermeket, hogy nyissa ki a száját -, az lesz a gyermek válasza, hogy nem. Az igen stratégia pedig arról szól, hogy egy csomó kérdést tesz fel az orvos a gyereknek, amelyekre mindig az a válasz, hogy igen. Biztosan ismeritek azt a mókás játékot, amikor a gyerekek azzal játszanak, hogy egymás után többször el kell mondani azt, hogy nyunyunyunyunyu. Ezután pedig megkérdezik a másiktól, hogy mi az Egyesült Államok fővárosa. Na, az igen-stratégia pontosan így működik, hogy el kell mondani tízszer azt, hogy nyu, és akkor már nyugodtan kinyitjuk a szánkat. Tehát az orvos sok kérdést tesz fel, amire az a válasz, hogy igen és sokadjára teszi fel azt a kérdést, amire ő azt akarja, hogy a válasz egyértelműen igen legyen. Itt megint felmerül az a kérdés, hogy az, amiről beszélek, tökéletesen alkalmas arra, hogy manipuláljunk vele embereket, minél inkább ilyen tudatállapotban vannak. Tehát roppant veszélyes ez, de hát a szellem már rég ki van engedve a palackból, már bőven azelőtt, hogy erről bármit ilyen stratégia szinten leírtak volna. Itt most az a lényeg, hogy ezt a stratégiát tudatosítsuk magunkban és használjuk jól.

A másik stratégiát úgy hívják, hogy követés és vezetés. Vagyis nem lehet addig egy klienssel foglalkozni és ez bármilyen esetre igaz, ameddig ő nem azt éli át, hogy mi mellette vagyunk, hogy követjük őt, attól az életállapottól vagy érzéstől, amiben éppen van.

Megint egy eset, amikor egy ember tudja azt, hogy először oda kell állnia a másik mellé, hogy utána el lehessen indítani abba az irányba, ami a másiknak is jó. Pszichiátriára került valaki, aki Bruce Lee-nek képzelte magát. Majd pedig a gyógyítás folyamatára érkező ápolókat leverte egymás után, így aztán nehéz helyzetbe került az osztály, és hívták az orvost, aki bár nem volt Bruce Lee, de tudott valamit a követéses módszerről. Amíg az összes ápoló racionálisan, azzal lépett fel, hogy nyugodjon meg kedves beteg és majd mi mindjárt magába szúrjuk azt a nyugtatót, addig ő kellő távolságra megállt tőle és Mr. Lee-nek nevezte az illetőt. Ami ekkor a melléállás és követés zseniális elegye volt. Az illető roppant elcsodálkozott, hogy valaki végre felismerte őt és máris megtörtént az, amikor valakit egy ilyen tudatállapotban egy jó irányba tudjunk vezetni, egy jó lépésnek számíthat. Utána pedig, miután elbeszélgettek Bruce Lee nagy tetteiről, azt mondta, hogy ő most szeretné kipróbálni azt a nagyon híres koncentrációs technikát, amit Bruce Lee arra szokott gyakorolni, hogy kellőképpen ellazuljon. Tehát nem kellett ehhez nagy fizikai erő, hogy lenyugtassa, ezután pedig minden ment, ahogyan annak mennie kell.

Gyökössy Bandi bácsi ír egy történetet az egyik könyvében a nevelésről. Volt egy ilyen élménye, hogy az apuka egy kirándulás során mászott fel a kilátóba, azt gondolva, hogy a gyermekének is ez smafu, és onnan fentről mondta a gyerekének, hogy gyere fel hozzám Pistike. De Pistike nem akart felmenni, csak állt ott, mire az apuka kezdett dühös lenni, hogy miért nem jön fel a gyermeke, mert hát ez a legnagyobb élmény, hogy ő, ott felülről körülnézhet. Hiába mondta ezt felülről, azt kellett csinálnia, hogy lemászott és a gyermek ment elől, ő pedig követte őt. Ebben a szoros követésben pedig már meg tudta csinálni  a gyermek azt, hogy felmenjen oda, ahova érdemes volt felmászni.

A harmadik szempontról már beszéltem, ami a kettős kötés. Ami az ügynököknek is nagy stratégiája lehet, hogy olyan választás elé állítanak, ami velem is megesett a múltkor. Felhívott múltkor egy pap telefonon és azt mondta, hogy neki most nagyböjti lelkigyakorlatos atyát kell találnia a változatosság miatt. A következő zseniális technikával végül is, lépre csalt engem. Azt mondta, hogy szia Feri, kellene nekem egy atya, aki az én hőn szeretett közösségemben egy lelki napot tartana. Gondoltam ekkor, hogy én erre már ki vagyok képezve és majd azt mondom, hogy nem, tudok nemet mondani, mert ezt már jól begyakoroltam. Mielőtt ő válaszadásra buzdított volna engem, azt mondta nekem, hogy nem baj, ha most nemet mondok, mert akkor jövőre elmehetnék hozzájuk, nem baj, ha most nem érek éppen rá. Na erre én mit is mondtam? Hát persze, hogy elvállaltam!

Szóval ez a kettős kötés, valami ilyesmi, hogy szabad választást engedünk abban, hogy két olyan dolog között választhatsz, ami az illetőnek bizonyos szempontból lényegtelen, de a választás azt jelenti, hogy vagy az egyiket vagy a másikat kell választanom. Ez az, amit a teológián nagyon jól megtanítottak velünk, hogy a választási szabadság nem egyenlő a döntési szabadsággal. Az illető hagyott nekem ebben az esetben is döntési szabadságot, csak úgy csinálta, hogy én azt gondoljam, hogy nincs.

Eszembe jutott az a fiatalember, aki ott a Rákóczi barlangban volt öt napig. Biztos nagyon profik voltak, akik ott segítettek neki, vagy három napig beszélgettek ott vele, amikor ez már lehetséges volt. Ez egy fantasztikus dolog lehetett. Akkor a rádió többször elmondta, hogy most dönthetett az illető arról, hogy víz alatt vagy víz felett akar-e kijönni, hogyan mentsék őt ki. Ez egy nagyon jó stratégia, hogy most nem arról beszélgettek, hogy vagy kimentünk téged, vagy nem. Hanem egyszerűen csak azt kérdezték tőle, hogy víz alatt vagy víz felett. Önmagában, ha ezt kérdezik ebben a tudatállapotban egy embertől, akkor az megerősíti az ő tudatát abban, hogy most itt nem az a kérdés, hogy túlélem-e, hanem, hogy víz alatt vagy víz felett élem-e túl.

A másik kedvencem egy Bruce Willis film, talán az Utolsó cserkész. Abban volt az, hogy amikor a partnerével olyan helyzetbe kerültek, hogy úgy találta, hogy itt most be kellene húzni a másiknak egy nagyot, akkor ezt kérdezte tőle, hogy fej vagy gyomor. Ennyi volt. Ez volt a döntési szabadság helyett a választási szabadság.

A következő, negyedik stratégia, az átkeretezés. Ide tartozik az, hogy új címet, vagy új keretet, vagy új elnevezést adunk valaminek. Tehát mondjuk nem terhes valaki, hanem áldott állapotban van. Vagy, ahogy beszélgettünk a családterápiás modellekről. Ott azt mondták ezek a terapeuták, hogy eleve fogalmazzuk át a helyzetet. Itt nem egy beteg gyerekről van szó, hanem egy kisfiúról, aki bepisil, attól való félelmében, hogy…Mert ez már változást hozhat létre. Ezt akár önmagunkkal is megtehetjük nagyon sok helyzetben, amikor tudatosítjuk magunkban, hogy a dolgainkat, milyen címkékkel láttuk el. Ha ez a címke esetleg stigmatizál minket, akkor ezt szedjük le és tegyünk oda egy másik címkét.

A mostani vasárnapon az evangéliumból a nyolc boldogságot olvastuk fel. A Jézus által történt átcímkézésnek, vagy átkeretezésnek a tipikus példája. Főként, hogy ha nem lélektani, hanem teológiai szempontból nézzük Jézusnak a kijelentését. Azért, mert amikor kétezer évvel ezelőtt a Krisztus korabeli ember átélte azokat az életállapotokat, amelyek a nyolc boldogságban szerepelnek, úgy mint éhezés, szomjazás, fázás, sírás, kiszolgáltatott lét, hiányokkal küszködés, üldözöttnek lenni, ez abban a gondolatvilágban azt jelentette, hogy ez az isten ítélete az emberről, mert csak az kerülhet ilyen helyzetbe, aki rászolgált. Vagyis az isten megvonta az irgalmát és az áldását azoktól, akik ilyen életállapotban vannak. Ez egyértelmű és logikus következtetés volt abban, a kétezer évvel ezelőtti, zsidó közgondolkodásban. Amikor Jézus a hegyi beszédben elmondja a nyolc boldogságot, akkor tulajdonképpen új címkét ragaszt, új keretet teremt, ugyanezeknek az életállapotoknak. Pusztán csak, hogy azt mondja, hogy boldogok a szegények, boldogok, akik szomjaznak, boldogok, akiket üldöznek. Ha pedig teológusként közelítünk ehhez a szakaszhoz, akkor tudjuk, hogy a boldogságmondások nem boldog életállapotot vagy lelkiállapotot jelentenek. Semmi köze nincs hozzá, hanem tipikusan ítélet, címke, vagy cím, azért, mert a magyar nyelvben is nagyon jó utalásokat találunk erre, hogy a boldogság nem feltétlen azt jelentette, hogy boldognak érzem magam vagy boldogtalannak, hanem például az elhunytakat nevezzük megboldogultaknak. Nem abban az értelemben, hogy na, ők már szegények, boldogok végre, annyit szenvedtek, de most legalább már boldogok. Ez totálisan idegen a keresztény gondolkodástól. Abból a szempontból nevezzük őket boldogoknak, hogy végérvényessé vált bennük az Istennel való kapcsolatuk és, hogy ők Istentől áldottak. Ebből a szempontból megboldogultak. Áldottak, szerencsések, mert Isten már kimondta rájuk a végső ítéletet, megszületett a címke, üdvözültek.

Vagy, ha a fejünkre csapunk, és azt mondjuk, hogy ó én boldogtalan, ezt nem abban az értelemben állítjuk, hogy mi nem vagyunk boldogok, hanem, hogy éppen szerencsétlenek vagyunk, nyomorultak vagyunk.

Tehát, ha most szigorúan teológiai értelemben veszzük a nyolc boldogságot, akkor elmondhatjuk, hogy semmi köze a boldog életállapothoz, hanem ahhoz van köze, hogy Jézus átcímkézi ezeket az élethelyzeteket, és azt mondja, hogy mostantól kezdve, bármilyen helyzetben is vagy, ezt ne tekintsd átoknak vagy olyan helyzetnek, ami téged elszakít az Istentől. Azért mondja ezt, és ez a címke: boldogok vagytok!

Ezért volt nagyon jelentős a lélektan történetében, amikor kliensnek kezdtük el nevezni azokat, akik bármilyen módon segítségért fordulnak hozzánk. Mert azzal, hogy azt mondjuk, hogy kliens, azzal azt mondjuk, hogy ügyfél. Aki szabad akaratából jött el hozzánk, és akit partnernek tekintünk. Sőt, aki a legfontosabb személy abban, hogy meggyógyul-e vagy az élete alakul-e vagy nem! Még nálunk is fontosabb személy! Tehát nem páciens és nem beteg.

A nyolc boldogsággal kapcsolatban még meg szeretném osztani veletek egy élményemet. Éppen diákmise is volt ezen a vasárnap, és hat-nyolc éves gyerekeknek miséztem.  Próbáltam nekik ezt elmondani és akkor azt találtam mondani ott a misén, hogy először képzeljétek el magatokat ilyen nehéz helyzetbe, és ez sikerült is nekik nagyon hamar. Erre kérdeztem tőlük, hogy el tudjátok-e képzelni, hogy az égből a Mennyei Atya, a következőt mondja: „Ha-ha, ti hülyék, ti bénák, ti szerencsétlenek, marhák!” Óriási röhögés volt. Ezután, pedig lehetett nekik mondani, hogy na látjátok a nyolc boldogság, tulajdonképpen erről szól, hogy a Mennyei Atya nem röhög ki titeket, amikor nehéz helyzetben vagytok. 

A következő stratégia, amiről már szó volt, hogy a képzelőerő aktiválása roppant fontos.

Csak egy történetet mondanék el megint ehhez, csaj hogy lehessen majd mihez kötni. Tollas Tibor költő írta azt le - aki Vácott volt hosszú évekig börtönben, sőt éveken keresztül magánzárkában -, hogy sok értelmiségit zártak be és a következőt csinálták. Azt tették, hogy műfordítóversenyt hirdettek meg egymásnak. Már az is több hétbe került, hogy egyáltalán informálják egymást arról, hogy most műfordító verseny fog elkezdődni. Fél évükbe került az, amíg megegyeztek afelett, hogy melyik vers lesz az, amit majd fordítani fognak, mert olyan verset kellett választani, amit mindenki ismert kívülről, egyazon idegen nyelven. Fél év volt, amíg kiválasztottak egy angol nyelvű verset és fél év volt, amíg mindenki lefordította. Majd pedig a fordításokat megint átadták egymásnak, amit csak úgy lehetett átadni, hogy mindenki megtanulta a másik fordítását és így adták tovább. Amire lezajlódott a verseny, ahány műfordító volt a börtönben, annyi verziót tanult meg mindenki kívülről, az eredetin kívül. Egyébként pedig azt csinálta, hogy a cipőjének a talpát kente be szappannal, és amikor megszületett egy mondat, akkor azt felírta a cipőtalpára, belekarcolta és addig volt az rajta, amíg meg nem tanulta. Kuklay Antal bácsi is erről beszélt – aki csak az általános amnesztiával szabadult 1964-ben -, hogy ott döbbent arra rá, hogy igazából azzal tud mit kezdeni, amit kívülről tud. Azok a szentírási részek éltek benne, amelyek kívülről tudott és utána, amikor nemzetközi hírű Pilinszky-szakértő lett, akkor azt mondta, hogy úgy kezdtem el a munkámat, hogy megtanultam Pilinszky összes versét kívülről.

A hatodik stratégia, az anekdoták, szimbólumok, metaforák és a hasonlatok területe. Nagyon fontosak a történetek, mert azok által úgy tudunk bekapcsolódni abba a folyamatba, amit – ha most az orvosi gyakorlatot nézzük -, például az orvosnak meg kell tennie ahhoz, hogy mi közelebb kerüljünk a gyógyuláshoz. Ezek nagyon jelentős eszközök. Azért, mert amikor egy példabeszédet meghallunk, mondjuk Jézustól, akkor természetszerűleg azonosulunk a szereplőkkel. Ez von be bennünket abba a folyamatba, amit az orvos, adott esetben szeretne, hogy mi abba bevonódjunk. Nem véletlen, hogy a Szentírásban az szerepel, hogy Jézus nem tanított példabeszédek nélkül. Sőt nem egyszer megtette azt is, hogy csak példabeszédeket mondott. Nem volt hajlandó az okoskodásra! Egyet szeretnék nektek felolvasni, de nem Jézustól. Csak azért tenném ezt, mert gyönyörűen van benne leírva az egész hatás.

Ez pedig Nátán példázata lenne. Tudjátok, Dávid király elszereti Uriás feleségét, tőrbe csalja a férfit, aki ez által meghal. Ameddig pedig harcol ez a vitéz ember, addig ő a feleségével van, de nem a saját feleségével. Sikerül neki önmagát áltatnia és akkor Nátán próféta a következőt mondja neki:

„Az Úr elküldte Dávidhoz Nátánt, aki bement hozzá és ezt mondta: Volt egy városban két ember, egy gazdag, meg egy szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt, a szegénynek nem volt egyebe, csak egy báránykája, azt is pénzen vette. Táplálgatta és gyermekeivel együtt nőtt fel nála, a falatjából evett, a poharából ivott, az ölében feküdt, mintha csak a leánya lett volna. Egyszer egy utas érkezett a gazdag emberhez, de ez sajnálta a maga juhai és marhái közül hozatni, hogy elkészítse a hozzá érkezett vándornak, ezért elvette a szegény ember bárányát és azt készített el annak, aki hozzá érkezett. (és emiatt olvasom fel, ezt, hogy itt mit mond a szerző, PF.) Dávid nagy haragra gyulladt ez ellen az ember ellen és ezt mondta Nátánnak: Az Élő Úrra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt tette! Mire Nátán így válaszolt: Te vagy ez az ember!”

A következő, és ez az utolsó (hetedik stratégia), hogy az orvos, vagy bárki, aki segítségére siet másnak, az legyen hiteles. Nagyon jó ez a szó, hogy hit-hitel, hogy hitelbe adok valamit és végül, hogy ha ez a folyamat jól zajlott le, akkor hitelessé vált mindez. Megérte nekem hitelt adni, a szavainak vagy bárminek is, és akkor hitelessé vált a helyzet.

A hitelesség annyira konkrétan értendő, hogy azt mondják ezekben a kísérletekben szereplő orvosok, hogy az is kimutatható, ha az orvos abban a fázisban van, amikor nem bízik a gyógyulásban, de fontosnak tartja egyébként az eszével, hogy az illetőnek ne vegye el a reményét, mert az ő életminősége szempontjából az roppant fontos, attól függetlenül, hogy meggyógyul-e vagy sem. Ilyenkor azt kérik az orvostól, hogy ne érjen hozzá a beteghez, mert kimutatható, hogy átmegy az érintésen keresztül az a hit, az a meggyőződés, ami az orvosban van, hogy ez a helyzet reménytelen. Nem kell semmit sem tenni, beszélhet akármit, próbálhatja tartani magát, csak ne érjen hozzá, mert ez átmegy.

Emlékszem, hogy amikor az édesanyám abban a fázisban volt, hogy el kellet neki kezdeni a morfiumot adni. Rákban halt meg, és mi végig szerződést kötöttünk egymással és ebben voltunk, hogy őszintének lenni, hogy megmondani, hogy éppen hol tart és mi van, és utána bírni azt a helyzetet. Ő ezt nagyon kérte, de ez egy fokozott tehet jelentett nekem, hogy én ezeket merjem mondani. Amikor az orvos mondta nekem, hogy most jött el az a pillanat, hogy el kell kezdeni a morfiumot adni neki, olyan súlyosak a fájdalmai, akkor tudtam, hogy ezt az édesanyámnak meg kell mondani, hogy ez az új gyógyszer, ez a morfium. Azt elmondani neki, hogy itt már csak az utolsó néhány hát van hátra, legfeljebb hónapok. Még most is át tudom élni azt a vívódást, hogy csak legalább egy napot tudnék nyerni, hogy nem lehetne később megmondani, csak egyetlen nappal, az annyira jó lenne! Nem lehet. Lehet, de nem érdemes, mert éppen ebben a kiszolgáltatott helyzetben, alternatív tudatállapotban maximálisan a legfontosabb, hogy a bizalom megmaradjon. Nagyon tévednek azok, akik azt mondják, hogy kíméletből hazudnak itt-ott egy kicsit. Lehet, hogy soha nem derül ki, hogy mit jelentett annak az embernek, hogy megrendült benne a bizalma azok felé, akik ott ülnek a betegágya mellet. Nem elég, hogy teljesen kiszolgáltatott, egyedül kell belemennie a halálba, emellett még azt is át kell élnie, hogy tulajdonképpen egyedül hagyták őt azzal, hogy nem hitelesen beszélnek hozzá. Nem számíthat ezekre az emberekre, mert ezek az emberek hazudnak neki. És ez szavak nélkül is átmegy! Ha még a legőszintébb szándékkal akarunk jót, még akkor is átmegy valami. Éppen azt vesszük el ekkor a betegtől, amire a legnagyobb szüksége van, hogy bízhasson bennünk. Ez persze, hogy megrendítő lehet nekünk, mert mi tudjuk, hogy a morfium adagolása már az utolsó időszak és ekkor már a beszélgetések is elkezdenek majd torzulni.

Éppen ezért vagyok nagyon kritikus a kegyes hazugságokkal, amelyek gyakorlatilag kikerültek már a gyónás világából is, mert annyira azt gondoljuk, hogy ez még belefér. Nem akarok egyoldalúnak tűnni, hogy azt mondom, hogy nincs olyan helyzet, amikor jobbnak tűnhet, mert árnyalt az élet, de legalább tudjuk azt, hogy ha ez még kegyes is és jó szándékból jön, még akkor is a hitelünket rontja. Utána, pedig már mondhatunk akármit. Sajnos ezek a hazugságok nem olyan fajsúlyúak, hogy utána megbeszélnénk őket, de mindenki pontosan tudja, hogy na ez az illető olyan, hogy nem fogja megmondani az igazat. Ez egy óriási vereség a kapcsolatot illetően! Ezért van igaza a teológusoknak, hogy nincs kis és nagy hazugság, nincs kis bűn és nagy bűn, és itt most arról beszélünk, hogy a hitelvesztés szempontjából mindegy, hogy kicsi-e vagy nagy.

Emlékszem, hogy egyszer a papnevelő intézetben dühöngött egy pap és azt mondta, hogy én ezt nem értem, miért van az, hogy amikor XY atya beszél és végtelenül egyszerű mondatokat mond, mindenki annyira el van csodálkozva és ámulva és amikor más valaki mondja ezeket a végtelenül egyszerű mondatokat, akkor pedig semmi nem történik. Itt most Roger Schütz egyszerű szavai jutottak eszembe. Ott ülsz egy taizéi imaórán és Roger testvér azt mondja, hogy induljunk el a bizalom útján. Már érdemes volt eljönnünk! Milyen élményem volt most! Nyilván azért, mert mögötte egy olyan ember van, aki mondhatja ezt a mondatot. Éppen ezért devalválódtak ezek a mondatok a nullára, sőt a mínuszra. Hát én azt a szót, hogy szeretet, évente csak egyszer szoktam kiejteni a számon, a prédikációmban, egy vasárnap. Ezt szinte száműztem a szótáramból, kivéve, ha szeretetről beszélek….akkor azért nehéz volna. Már eleve a mínuszról indulunk! Nem tudott már mit kitalálni és akkor most előrángatja már megint ezt a szót, a szeretetet, ami szinte már ilyen sláger-téma.

Akkor most a hitelességhez elmondanék egy történetet. Egy házas közösségben egy házaspárral megbeszéltem, hogy nekik szükségük volna arra, hogy beszélgessenek azokról a titkokról, amelyeket eddig nem mertek egymásnak megosztani. Eltemettek néhány dolgot, és ezek folyamatosan ellehetetlenítik az őszinte kommunikációjukat. Végül is egyeztettek egy időpontot és elmentek egy teázóba és ott mindketten egy-egy előre elhatározott dolgot elmondtak egymásnak. Majd pedig jött e megbeszélés fázisa, amikor jöttek hozzám, hogy megbeszéljük, hogy mi történt, hogy sikerült a beszélgetésük. A következőket mondta az asszony: „Hát még most sem tértem magamhoz, úgy tudnám leírni ezt az élményt, mintha valaki lehányt volna!” Na ez egy hiteles közlés, ennek van valami értelme! De ha egyszer ezt élte át, akkor nem azt fogja mondani, hogy hát úgy kényelmetlenül feszengtem akkor …stb.

Mire a férfi azt mondta, hogy én egy kicsit hasonlót éltem át, az volt az élményem, mintha a mosógéppel vágtál volna fejbe. Nagy erősnek tűnnek ezek a kijelentések, de hihetetlenül sokat jelentenek, ha nem csomagoljuk be ezeket a dolgokat. Nagy félelmeink vannak ilyenkor. Nekem is volt egy ilyen élményem, amikor múltkor a szünet után a papnevelő intézetbe kellett mennem. Mivel elvállaltam, el kellett mennem. Azt a feladatot adtam a kispapoknak, hogy mondják el, hogy milyen lélekkel jöttek vissza a szünetről, mert nyilván nagyon befolyásolja ez most, hogyan tudnak elkezdeni dolgozni. Elmondták mind az aktuális állapotukat és egyszer csak a végén az egyik visszakérdezett: „Mond atya, te milyen lélekkel jöttél vissza ide?” Most kezdtem imádkozni, hogy Jótanács Lelke segíts meg engem! Ez pont egy ilyen helyzet, mint amit előbb elmondtam, mert irtózatosan feszengtem, mert ez egy nagyon rossz helyzet volt. Hát tudjátok minél jobban kopott az élmény, hogy jó köztetek lenni, annál kevésbé volt kedvem eljönni hozzátok. Erre nagyon felszabadult mindegyik és azt kérdezték tőlem, hogy nekem nem tűnt-e fel, hogy nem hívtunk fel, hogy most már eltelt az a hét, amikor jöhetsz? Erre azt mondta az egyik, hogy megbeszélték ebéd közben, hogy nem hívnak, persze ha eljössz, mert eszedbe jut, hogy jönnöd kell, akkor jó, de ha nem jöttél volna, akkor is jól meglettünk volna. Most, hogy ki mertük mondani, hogy egyikünknek sem volt kedve ehhez a találkozóhoz, az utána következő alkalommal egy nagyon jó együttlétünk sikeredett.

A másik élményem az volt, amikor megint csak egy csoportban voltunk és valaki olyan nehezen vonódott be, olyan ellenállást is tanúsított. Olyan eset volt, amikor az orvosi esetekről is beszéltünk, hogy éreztem, hogy nagyon mellé kellene most állni. Amikor nagyon benne voltam a mondandómban, akkor ez az illető eszetlen erősen elkezdte fújni az orrát. Erre zavarba jött és elkezdte mondani, hogy ne haragudjunk. Mire én azt találtam mondani: „Dehogy haragszunk, mert ahol orr van, ott takony is van!” Úgy tűnt ekkor nekem, hogy a csoportfolyamat egyik lényeges eleme volt ez, mert az illető a következő pillanatban elővette a jegyzetfüzetét és felírta ezt a mondatot.

Szóval, ezt akartam a hiteleséggel kapcsolatosan elmondani nektek.

Ezt a nagy egységet befejeztük egyébként, de azért még egy dolgot szeretnék itt kiemelni. Láttuk azt, hogy mindezek a stratégiák azért működnek, mert a tekintélynek óriási a szerepe. Persze mondhatjuk azt, hogy a tekintéllyel végtelen módon vissza is lehet élni, de ismerjük azokat a kísérleteket, amiben megmutatkozik, hogy a felnőtt ember is, milyen drámaian tekintélytisztelő. Nem az a kérdés, hogy létezik-e ez a tekintély a mi esetünkben vagy nem, mert létezik. Éppen a most vasárnapi evangéliumban szerepelt, amikor Jézus azt mondja, „hogy ti vagytok a világ világossága, ti vagytok a föld sója!” Ez itt nem kérdés, hanem állítás: ti vagytok azok! Van hatalom és van tekintély, lehet itt álszerénykedni, de a lényeg az, hogy hatunk egymásra, a többi az kamu.

Most pedig következzék egy teljesen valós történet. 1987 szeptember elsején az Egyesült Államokban, az ellen tiltakoztak a békeharcosok, hogy az USA ne küldjön Nicaraguába fegyvereket. Egy vietnámi veterán, két társával odafeküdt az elé a katonai fegyverraktár elé, ahonnan a vonatsínek is mentek ki és tudták, hogy onnan elindíthatják a fegyverszállítmányokat. Nem katonák vezették a vonatot, hanem civilek, akiknek megmondták, hogy akármi is történik, ne lassítsanak, mert tudnak az ellenállásról, a tüntetésről, már csak azért is, mert ez a három fiatalember előre bejelentették a rendőrségen és a katonaságon is, hogy ők oda fognak feküdni és nem engedik el a vonatot. Oda is feküdtek, elindult a vonat és az volt a gondolatuk, hogy úgysem fognak rajtuk átgázolni. De ez nem így történt, hanem a vasutasok vezették tovább a vonatot, és amikor odaértek, akkor hármuk közül ketten el tudtak ugrani, de a harmadik, a vietnámi veterán nem. Aminek az lett a következménye, hogy térdből levitte a vonat mind a két lábát. Amikor ez megtörtént, egyből rohantak a mentőautókhoz, amelyek ott álltak készen a katonaság udvarán, mire a katonák megtagadták azt, hogy az ő mentőjükkel el lehessen szállítani a sérültet. 45 percen keresztül próbálták a civilek elállítani a vérzést, amíg a katonák semmilyen segítséget nem nyújtottak. Majd jött egy magán mentő, az vitte be az illetőt a kórházba. Túlélte, és amikor kérdezték tőle, hogy mit gondol erről, akkor azt mondta, hogy nem haragszik ezekre az emberekre, sem a katonákra, sem a vasutasokra, azért, mert én is ezt csináltam Vietnámban. Nemcsak, hogy azt mondta, hogy nem haragszik rájuk, hanem megbocsátott nekik és azt mondta, hogy igen, pint ez ellen a rendszer ellen tiltakoztam, tehát nem csodálkozom, hogy ez történt. Benne volt a pakliban. Csakhogy a vasutasok pert indítottak az illető ellen, azon pszichés traumák miatt, amelyek az által érték őket, hogy ők vezették azt a vonatot, ami levitte annak az embernek a lábát. Na erre varrjunk gombot, ahogy szokták mondani. Na ez a logika. Azért akartam ezt elmondani, mert a tekintélytiszteletnek az ereje, talán végtelennek mondható.

Itt most szeretnék egy kritikus kijelentést tenni, önmagunkkal szemben. Itt van ábrahám áldozata, amit a hit példájaként szoktunk emlegetni, értelmezhető ebből a szempontból. Ugye itt Isten, a legfőbb tekintély azt mondja, hogy fogd a fiadat, Izsákot és áldozd föl. Ábrahám pedig elmegy egészen addig a pillanatig, amíg már döfné le a saját fiát! Az Úr erre azt mondja, hogy nem kell megtenned. Mi erről úgy beszélünk – már az Ószövetségben is így beszéltek erről és Pál apostol is így beszél róla az Újszövetségben -, hogy Ábrahám a keresztények példaképe a hitben, éppen ezen tette miatt. Itt tehát összeér ez a két szempont, a hit ereje a tekintélytisztelettel. Kirkegaardnak zseniális elmélkedései vannak erről, ahogyan értelmezi azt, hogy miért a hitnek a csúcs, amit Ábrahám tett.

De én itt felteszem a kérdést, hogy a hit ereje és a tekintélytisztelet mellé, társul-e tudatosság? Az a hat szempont megvan-e, ami megmondja nekünk, hogy tapossunk a fékbe vagy ne? Az első szempont az erkölcs volt, az élet tisztelete és a többi. De nyilván az Ószövetség világában ez egy példa, egy történet, egy oldalról világít meg valamit. De azért érintettek vagyunk.

Egy utolsó történet, ami inkább már humoros. A 80-as évektől kezdve az Egészségfinanszírozási Igazgatóság az Egyesült Államokban, kutatást végzett, hogy a gyógyszeres kezelés a kórházakban, hány százalékos hibával történik. Kétszer, a 80-as évek elején és a 90-es évek elején nézték ezt meg. Végül kiderítették azt, hogy 10-12 %-os a hibaaránya a gyógyszeres kezeléseknek a kórházakban. Egyértelműen kimutatták azt, hogy ez a struktúra miatt van így, mert a fő tekintély, ha rossz gyógyszert ír föl, azok, akik végrehajtják az utasítást, hiába tudják azt, hogy ez adott esetben nem jó gyógyszer, végre fogják hajtani az utasítást. Vagy azért, mert tudják, hogy ő a főnök és övé a felelősség vagy azért, mert az működik, hogy nem tudatosul. Egyszerűen csináljuk, ösztönösen és automatikusan, és kész, hiszen fel volt írva. Aztán elkezdték azt kutatni, hogy a kórházakban keletkező szívinfarktusok hány százaléka vezethető vissza orvosi hibákra. Ugyanilyen arányra jutottak el, 10 %-ot mondanak. Na és akkor most jön a humoros része. Egy bent fekvő betegnek begyulladt a füle és emiatt az orvos gyulladáscsökkentő cseppet írt fel neki. Amit nem ő adott oda és nem ő cseppentett be neki, hanem megbízta a nővért, felírta neki, hogy ezt kell csinálni, csakhogy rövidített és nem írta ki, hogy jobb fül, hanem csak azt írta oda, hogy r.fül. Ha ezt összeolvasta a nővér, neki az jött ki belőle, hogy fenék. Végül a fülgyulladásra szánt cseppet a végbélbe csöppentette be.

 

Most belekezdenék egy új témába. Eddig nagyon arra az oldalra tettük a hangsúlyt, hogy mi van akkor, amikor kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Tehát, amikor mi vagyunk ilyen tudatállapotban és ránk hatnak, vagy amikor egy másik van így és mi hatunk rá. 

Most szeretném ennek pont az ellentét elkezdeni mondani.

Lépésről lépésre, egészen hétköznapi módon, hogyan kerülhetünk olyan érzelmi állapotba – módosult tudatállapotba, egy bizonyos szempontból -, amelyben az az érzelmi meggyőződésünk fog kialakulni, az a hitünk fog megerősödni, hogy élni jó! Mondjuk így, egyszerűen, hogy azt az állapotot, hogyan tudjuk megteremteni magunknak, nagyon egyszerű lépésekkel, amiben a hitünk nagyon meg tud erősödni, és érzelmi alapúvá is tud válni a hitünk. Tehát nem csak logikus következtetések láncolatának vége legyen a hit. Ahogy már Jung is mondta, hogy én nem hiszek az Istenben én tudom az Istent. De ez nem hit, hanem csak tudás! A nagy kérdés az, hogy a tudás mögött, mi is van bennünk? Mert a puszta tudás nem sokat számít az életünkben. Amiről beszélek, az elsősorban Csíkszentmártoni Mihály, Flow című könyvének alapján fog történni, azért, mert ő ezt nagyon hosszasan és korrektül kutatta és leírta ezeket a lépéseket.

Az első. Olyan helyzetet érdemes teremtenünk folyamatosan az életünkben, amely felkészültséget kívánó feladat. Tehát feladatokat kell találnunk, célokat, amelyek azonban felkészültséget igényelnek a részünkről, tehát erőkifejtést. A példákat, első sorban a hivatás szempontjából szeretném majd elmondani, papi vagy házastársi hivatás szempontjából, illetve újból és újból utalni akarok a szerelemre. Méghozzá azért, mert a szerelmet leírtuk, mint módosult tudatállapotot, amelyben iszonyatos erős meggyőződésünk lesz, hogy az isten rendelte nekem ezt a hölgyet vagy urat és, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Tehát a szerelem elég jó példa ahhoz, hogy lássuk azt, hogy egy olyan dolgot, mint a szerelem, az ember képes táplálni magában. Nektek bizonyosan egy ember lehet ennek a másik oldalán, az én esetemben azonban az Isten. Éppen azért hozom fel a szerelmet, mert valaki azt mondta nekem egy pár hónappal ezelőtt - méghozzá egy olyan házaspár, aki számomra nagyon mértékadóak -, azt mondták, hogy ők nem elégszenek meg azzal, hogy szeressék egymást, hanem újból és újból meg kell próbálniuk feléleszteni magukban a szerelem tüzét. Én hiszek azoknak a pároknak – Istenkapcsolatot illetően is -, akik azért dolgoznak, hogy tudják a szerelmüket hosszú évtizedekig elevenen tartani. Bár vannak hullámzások, de azért tartom jó példának ezt, mert így végül egy olyan dologhoz való eljutásnak a lépéseiről tudunk beszélni, amely a közgondolkodásban pont olyan, ami jön és megy és totálisan nincs a mi kezünkben.

Ez lesz tehát a két megközelítés, a hivatás, hogy örömmel és boldogan éljünk és csináljuk azt, amit csinálunk, illetve a szerelem.

Tehát az első az, hogy szabályozott, célirányos tevékenységre van szükség. Olyan tevékenységre, amely mozgósítja a fizikai és a lelki energiáinkat. Nem jó az sem, ha egy tevékenység túl könnyű falat, de az sem jó, ha túl nehéz. Jung mondta azt - és én nagyon használhatónak tartom az ő megközelítését -, hogy kétféleképpen lehet házasodni, vagy elveszed azt, aki a végzeted és akkor állandó kihívás és állandó dinamika lesz, és ezt nem lehet megunni, a másik véglet pedig az, ha valaki a biztonságot választja és lemond a végzetéről. Neki inkább olyan kell, akivel lehet nagy békében és biztonságban élni. Ha tudatosítjuk magunkban ezt a lehetőséget, akkor választhat jól, ami neki tényleg kell. A kettő úgy tűnik, nehezen egyeztethető össze, de úgy gondolom, hogy hosszú távon, lehetséges lehet. De mire valaki oda eljut!

A párkapcsolatokról. Nyilván, ha elindul az unalom időszaka, ahogy a szerelem és a varázs csökken, kezd a másik unalmassá válni. Jaj, már tudom, hogy fogja befejezni a mondatot, jaj már megint bőg, jaj már megint elment, és az összes többi. Végül pedig az unalom megöli a kapcsolatot. Ekkor van szükség arra, hogy hogyan lehet magamat vagy a helyzetet, vagy éppen a másik hogyan tudja magát érdekessé tenni. Sokat gondolkodtam azon, hogy az Üllői úti fák nevű zenekarnak az Esküvő című dalát a jegyesoktatás kiiktathatatlan részévé teszem. Esküvő utánról van szó, a refrén az, hogy sosem volt még ennyire durva, fáradtan szállsz a megszokott testre, megint ugyanaz a bugyi… Ez roppant jól kifejezi azt a helyzetet, amely a szerelem elmúltával köszönt a házaspárokra és úgy tűnik, hogy a bugyi színe lényeges eleme lehet a szerelem tüzének felszításában, első sorban a férfit illetően. Igen. Szóval, a bölcs asszony, az változatosságot teremt az ura számára. Tudjátok, csináltak ilyen kísérleteket állatokkal, hogy mit szól a bika, ha mindig ugyanaz a tehén. Kiderült az, hogy ha a bika az ösztöneire hagyatkozva jön tűzbe a tehenet illetően, akkor előbb vagy utóbb beleun abba a tehénbe. A bikát nem lehetett megtéveszteni. Letakarták a bika szemét, de ő ekkor kiszagolta, hogy ez ugyanaz a tehén. Amikor pedig ismeretlen teheneket eresztettek a közelébe, akkor rögtön feltámadt a tűz benne. Ennél azért mi kevésbé vagyunk ösztönvezéreltek, de az biztos, hogy a nők azt szeretik a férfiben, ha van benne valami titokzatos, ha tesz valami váratlan dolgot, legyen valami meglepetése, mert akkor az sok bűnt eltakarhat. Legyen valami váratlan dolog az életünkben, mert ez beletartozik ebbe a világba. A férfiak meg annyira le szokták ezt értékelni!

Jó szónak tartom ezt a szót, hogy kihívás, mert ha egy párkapcsolat megszűnik kihívásnak lenni, akkor ott baj van. Kivéve akkor, ha az illető szeret nagyokat aludni, mert akkor nagyon jó… Egy olyan zseniálisat hallottam, amikor egy bölcs asszony azt mondta, hogy évtizedeken át úgy élt a férjével, hogy ne legyen konfliktusuk, mert azt gondolta, hogy az életében nagyon fontos a nyugalom. Aztán rájöttem, hogy van egy dolog, ami sokkal fontosabb a nyugalomnál és ez a béke. A békéhez pedig csak akkor jutok el, ha felrúgom a nyugalmat. Ha merek konfrontálódni, ütközni, az érzelmeimet kifejezni, elmondani, hogy valami nem jó. Igaz, hogy nagy árat fizetek érte, a nyugalmamat, de a béke lesz az osztályrészem. Nyilván utána. Ezért, ha egy kapcsolatban nincsen kihívás, minden nap újra szerelmesnek lenni, az nem jó. Engem is megérintett egyszer az unalom, egy hétfő reggel. Mert kimiséztem magam, vasárnaponként mondok két vagy három misét, mindent beleadok, utána egy kis pihenés és hétfőn már megint ott állok az oltár mögött. Ezt nem szabad engedni, hanem fel kell éleszteni ennek a tüzét! Hogyan tudod megcsinálni azt, hogy ugyanaz az asszony este, ugyanaz az asszony reggel? Például, amikor készültem egy vasárnapi beszédre négy-öt órát, mert annyi kellett ahhoz a tíz perchez. Aztán rájöttem arra, hogy ha négy-öt órám van erre, akkor már egy kicsit unom, elkezdek lötyögni. Ezzel arányosan kezdett az élvezetem is csökkenni! Most pedig eljutottam oda, hogy meg kell találnom azt a minimális időt magamnak, ami elég koncentrálttá és jó értelemben feszültté tesz. Azt az időt úgy tudjam eltölteni, hogy minden perc fontos legyen benne.

Akkor itt szeretném majd folytatni a következő alkalommal.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari