A vallási ítéletalkotás 6 foka 1.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

A múltkor hallhattatok sok haszid történetet, és erről még csak annyit visszautalva, hogy ha nehéz időszakomban vagyok, akkor engem kizárólag a történetek tudnak életben tartani, többek között ezek a történetek. Elég piszkosra olvastam már ezeket a könyveket, és nagyon örülök, hogy megvannak. Nektek is ajánlom, hogy ha a Szentek élete túl komoly olvasmány, akkor a haszid történeteket lehet elővenni, mert a nagy segítségetekre lehetnek.

Azt ígértem mára, hogy a mély hit jellemzőiről fogok beszélni, de egy szentírási rész kapcsán, amelyben maga Jézus mondja azt, hogy „Asszony, nagy a te hited!” Ennek a történetnek az elemzése nagy tanulsággal szolgálhatna, de nem ezt szeretném előre venni, hanem inkább egy másik kutatást. Erről is szóltam már, de ez nem teljesen az, amit mondtam nektek múltkor, hogy egyértelműen mi az, ami bennünket a jó cselekvésében motivál, hanem egy másik kutatást hozok, mert ezt fontosabbnak tartom. Ezt egy szerzőpáros publikálta az 1980-as évek elején, és azt vizsgálták benne, ők is interjúkat készítve sok száz emberrel, hogy a vallási ítéletalkotásnak milyen motívumai lehetnek. Vagyis nem azt kérdezték, hogy mi van az ítéletalkotás végén, hogy ki miért dönt jól vagy rosszul, a helyes vagy a rossz irányba. Hanem ők azt feltételezték, és azt mutatták ki ebben a kutatásban, hogy egyrészt minden embernek sajátja az, hogy vallási ítéleteket alkot.  Ezek a struktúrák a mi működésmódunknak a legmélyén vannak, és minden emberre felekezettől függetlenül is jellemzőek. Ezen struktúrák meghatározzák azt, hogy egy kérdésben, adott esetben egy Istennek tett ígérethez vagy egy erkölcsi döntéshez, amely valamilyen formában összefügg Istennel, hogyan fogunk közelíteni. Ezek a kutatók, akik ketten voltak ugye, azt is mondták, hogy ezek a struktúrák nem állandóak bennünk, hanem változnak. Történetesen hat fázist különböztettek meg, de a hat fázisról azt mondták, hogy van egy nulladik fázis is, és úgy tűnik, hogy ez a mániájuk, mert Fowlernek is ez volt a rendszere, hogy hat fázis volt meg egy nulladik. Azt mondták, hogy természetesen akkor is történik valamiféle vallási ítéletalkotás, amikor az ember még a személyiségében nem elég érett ahhoz, hogy egyáltalán feltételezzük azt, hogy itt szabad döntésről van szó, vagy egyáltalán megvannak az elemi feltételei egy személyes ítéletalkotásnak. De ezzel együtt egy pici gyermek is, már bizonyos kérdésekben dönt, még akkor is, ha ezek az alapok bizonyos szempontból megkérdőjelezhetőek is. Ők azt mondták, hogy mindez a nulladik szinthez tartozik, és majd mindjárt fogom is mondani, hogy mi az első fázis. A hatodik fázisra pedig azt mondták, hogy ez egy inkább teoretikus, elképzelt, idealizált struktúra, amire talán a Szentírásból vagy innen-onnan hozhatnánk példákat, de az interjúk során, ezzel kapcsolatos adatokat nem tudnak felhozni. Még erről egy-két bevezető mondatot szeretnék szólni. Egyrészt kiderült, hogy ezek a vallási struktúrák, amelyek a döntéshozatalunkat befolyásolják, tökéletesen vagy majdnem teljesen tökéletesen függetlenek a felekezettől, a vallástól, sőt még attól is, hogy valaki ateistának tartja-e magát vagy nem. Ugyanis, ha egy dilemmaszituációt adunk föl egy olyan valakinek, aki ateistának tartja magát, akkor ő is tulajdonképpen különös nehézségek nélkül valamilyen döntéseket meg fog tudni hozni. Ezzel ők két dolgot akartak mondani. Az egyik az, hogy bennük is adott a vallási ítéletek alkotására alkalmas belső és mély struktúra, viszont azt is hozzátették, hogy egyáltalán nem akarják ezzel azt állítani, hogy ők az ateista embert burkoltan vallásosnak tekintenék. Hanem csak arról beszélnek, hogy létezik egy ilyen struktúra a személyiségünkben, és egy ateista ember is képes a benne lévő ilyen struktúrája alapján döntéseket hozni. Természetesen beszéltek arról, hogy ezek a struktúrák alakulnak és változnak bennünk, és ezek egy fejlődést jelentenek, és ők ezt sokkal határozottabban állították, mint ahogy Fowler bennfoglaltan, de kimondottan erről nem beszélt. Egyáltalán nem kérdezték ezekben a kutatásokban azt, hogy hisznek-e Istenben vagy nem, azt sem firtatták, hogy milyen felekezetnek vagy vallásnak tagjai. Egyáltalán nem érdekelte ez őket, hanem kizárólag erre a mély struktúrára voltak kíváncsiak.  

Még egy dolgot mondtak, és ez megint csak nagyon fontos, hogy azt is állították, hogy a vallási ítéletalkotásaink létrejöhetnek alapvetően irracionális vagy adott esetben racionális motívumokra hivatkozóan, de tagadták azt, hogy egy olyan íve lenne ennek a dolognak, hogy először az ember a fejlődése során vallási ítéleteket alkot, majd ebből kinő, racionálissá válik, ésszerű emberré lesz és már nincs szüksége ezekre a vallási ítéletekre. Azt mondták, hogy a vallási ítéletalkotás ilyen értelemben nincs összefüggésben a racionalitással. Racionális és irracionális alkatú emberekre is egyaránt vonatkozik. Viszont még két dolgot szeretnék ehhez hozzáfűzni, hogy jól lássátok ezt a közeget és ne csak aztán majd a pontokat. Azt is állították, hogy miközben ezek a struktúrák úgy tűnik, hogy nincsenek összefüggésben a felekezettel vagy a vallással - így nem lehet azt mondani, hogy egy protestáns emberben ezek a struktúrák a protestáns volta miatt elmélyültebbek, és mondjuk egy moszlim hitűnél kevésbé elmélyültek -, viszont egyértelmű összefüggést találtak a kultúráltság, az iskolázottság, a civilizáltság és ezen struktúrák között.

Ide csak egy másik kutatásból egyetlen elemet szeretnék hozni. Skandináviában kutatták azt, hogy ha lélektanilag közelítjük meg a vallásosság jellegzetességeit, akkor azt mutatták ki Svédországban, hogy a katolikus ember, ahogy valláslélektani módon leírható, hogy működik, közelebb áll a moszlimhoz, mint a protestánshoz. Vagyis, ahogyan ebből a kutatásból is kiderül, nagyon is egyetemesebb kategóriák léteznek ezen a területen, mint felekezet vagy vallás.

Na most akkor elmondanám az egyik legklasszikusabb dilemmaszituációt, amit minden megkérdezettnek feladtak, egészen kicsi kortól, mert 6 éves kortól vizsgálódtak 65ves korig. El fogom mondani ezt a helyzetet, és utána hagyok nektek egy pici időt az átgondolására, azért, hogy döntsetek, hogy alakítsátok ki ti is a saját nézőpontotokat, és aztán majd reflektáljunk arra, hogy mi határozta meg az ítéletalkotásotokat.

A helyzet a következő. Vegyünk egy fiatalembert, aki néhány nappal ezelőtt szerezte meg az orvosi diplomáját. Nagyon jó eredménnyel végzett és ezért a szülei, akik elég jómódúak voltak ahhoz, hogy ezt megtehessék, gyermeküket egy kéthetes angliai utazásra fizették be, odaadták a repülőjegyet és azt mondták neki, hogy ha van kedve, akkor természetesen menjen és éljen ezzel a szabadsággal, mert hiszen utána úgyis el kell kezdenie majd dolgozni. A fiú töprengett azon, hogy éljen-e ezzel a lehetősséggel. Végül igent mondott, de a töprengésének az volt az oka, hogy van egy barátnője, akinek már megígérte, hogy el fogja őt venni feleségül. Miután pedig elég szoros a kapcsolatuk egymással, ezért nem esik neki jól, hogy a fiú egyedül menjen el erre a két hétre, de végül is úgy dönt, hogy mégis csak elengedi. Felszáll a repülőre és a repülő bajba kerül, először leáll az egyik hajtómű, aztán leáll a másik hajtómű is, és a pilóta elmondja a fiatalembernek, meg az összes utasnak, hogy mi is történik. A fiatalember beköti az övét, a gép kezd zuhanni és elkezd megijedni, de mielőtt még a gép földet érne, a maga ösztön9s módján istenhez fohászkodik, hogy és a következőt mondja neki: „Uram, ha én túlélem ezt a helyzetet, most itt neked esküvel ígérem, hogy elmegyek a harmadik világ gyermekeit, szegényeit és betegeit ápolni és ezt fogom az egész életemben csinálni! Ha Te engem megmentesz!” Még arra is van ideje a földet érés előtt, hogy átgondolja, hogy mi lesz akkor a kedvesével. Azt mondja, hogy: „A kedvesemet is magammal viszem, ha pedig nem akar jönni, akkor szakítok vele!” Földet ér a gép, rengeteg a halott, kivéve ezt a fiatalembert. A főhősünk megmenekül, hazaérkezik és természetesen a hétköznapi élete is megy a maga medrében, találkozik a barátnőjével is. Nem nagyon tud még dönteni, de a helyzet akkor válik élessé, amikor egy nagyon jó kórházban 80 ember közül őt választják ki, hogy neki adjanak munkát, arra hivatkozva, hogy azért kapná meg ő ezt az állást, mert nagyon jó eredményekkel végzett, látják, hogy nagyon tehetséges, és alkalmas volna arra, hogy abban a bizonyos kórházban, komoly, felelősségteljes munkát végezzen.

Idáig tartott a történet. A kutatók azt a kérdést intézték a megvizsgáltakhoz, hogy mit kellene tenni vagy te mit tennél, és meg kellett indokolni, hogy ha valamit teszel, akkor azt miért fogod úgy csinálni. Erre írásban kellett választ adni, de nektek persze nem kell. Egyetlen percet szeretnék hagyni nektek is a gondolkodásra. Mit csinálnátok? Kérdezzétek meg magatoktól, hogy miért döntenétek úgy?

A következőt kérném még tőletek, ha annyit meg tudnátok tenni, hogy idézzétek most vissza azt az első, a legelső, talán a másodperc törtrésze alatt, bennetek megfogalmazódó, ösztönös irányt vagy sejtést, mert az más, mint ami már, akár egyetlen egy perc eltelte után esetleg megfogalmazódott bennetek. Őrizzétek meg ezt az első és nagyon ösztönös valamit is vagy kérdezzetek vissza magatokra, hogy mi is volt az, ami egy adott esetben egy nagyon egyértelmű érzéshez kapcsolódott bennetek. Ezt is ragadjátok meg és őrizzétek meg. Már az is nagyon tanulságos lehet, hogy a kettő között van-e valami különbség, meg az is tanulságos, hogy emlékezel-e erre az első és ösztönös rezdülésedre, vagy pedig fogalmad sincs róla.

Még egy pici bevezetőt mondanék. Ez a szerzőpáros, a következőt használta, hogy képes legyen elemezni a beérkezett válaszokat. 7 fogalom-pár alapján értékelték azt, hogy ki, hogyan döntene, ebben a helyzetben. Elmondom a fogalom-párokat, különösen nem is szeretnék itt leragadni, csak lássátok, hogy mi alapján hozták létre ezt a 6 szempontot.

Nézték azt, hogy mi a beállítódása a válaszadónak a szent és a profán kérdésében, aztán a transzcendens és immanens kérdésében, aztán a szabadság és a függőség viszonyában, aztán a remény vagy célszerűség és az abszurditás összefüggésében, a bizalmat és a félelmet is nézték. Aztán azt is nézték, hogy mi a beállítódása az illetőnek az állandósághoz és a mulandósághoz. Végül pedig azt nézték, hogy mi a viszonya a megmagyarázhatatlanhoz vagy a funkcionálisan áttekinthetőhöz. Tehát ezen szempontok alapján elemezték a válaszokat.

Még mindig lenne egy bevezető gondoltatom, de most már nagyon konkrétan ehhez a 6 szemponthoz elöljáróban. Azt látták, hogy minden fogalom-pár alapján a válaszoknak van egy lehetséges íve. Ha a szabadságot emeljük ki, akkor ez az ív, nagyjából így alakul: az első fázisba az történik, hogy aki az ítéletalkotását ebben a kategóriában vagy struktúrában hozza meg, az teljességgel azt éli át, hogy ő nem szabad, Isten pedig totálisan szabad. Ezért ő totálisan függvénye az Istennek. Ez abba az irányba kezd változni, hogy az ember egyre inkább felfedezi, hogy valamennyire is szabad, ez pedig szépen lassan kezdi az Isten szabadságának a korlátozását jelenteni. A harmadik fázisra az jellemző, hogy az ember lesz totálisan szabad, az Isten pedig korlátolt, adott esetben nincs. A folyamatnak a végén pedig az ember felismeri azt, hogy relatív módon szabad, akkor is, ha hisz Istenben, akkor is, ha nem, de a szabadságom bár létezik, de relatív, az Isten szabadsága pedig, ha van akkor Abszolút, de ahogyan ez megjelenik az életemben, az relatív. Ez tehát ennek az íve. Még egy példát mondanék. Ha az immanens és a transzcendens viszonyát nézzük, akkor a dolog onnan indul, hogy az immanens teljesen felszívódik a transzcendens világában, vagyis mindent a transzcendens határoz meg. Az immanens világnak pedig semmi, de semmi szabadsága nincs. Végül pedig a kettő mereven elválasztható egymástól, van a mi világunk és van az Isten világa, a kettő között lehet, hogy semmi összefüggés nincs. A fejlődési ívnek a végén pedig az van, hogy egyszerre megvan a létjogosultsága az immanens és a transzcendens dolgoknak, de ezek kölcsönösen átjárják egymást, egyik a másikban is képes megjelenni.

Az első fokozat. Az Isten egyoldalú hatalmával, tekintélyével beleszól a világ és az ember életébe. Tehát itt egy struktúráról van szó, amikor én vallási ítéleteket alkotok, akkor az én belső struktúrám az, hogy Isten kívülről totálisan meghatároz engem, és mindent eldönt, hogy az én életemben, mi hogyan legyen. A következő válaszokat adták a vizsgálatban részt vevők. Ezeket most szeretném idézni, ilyen fél mondatok formájában az interjúkból.

„Természetesen ennek a fiatalembernek el kell mennie, vállalnia kell azt, amit ígért, egyszerűen azért, mert megfogadta Istennek.” - Márpedig, ami ragad, az tapad. Ha egyszer már istennek megmondta, hogy megnyaltam a bélyeget és leragasztottam, akkor azt többet nem lehet leáztatni, az úgy van. Egy élményemet mondanám el ezzel kapcsolatban. Van egy keresztfiam, akivel egészen kis korától kezdve jó a kapcsolatom. Mindig mondom neki, hogy legközelebb ekkor és ekkor jövök, ezt és azt fogjuk csinálni. Hihetetlen nagy teher volt számomra az, hogy ha valami közbejött nekem, akkor hogy tudom elmondani egy három éves korabeli gyermeknek, hogy azzal együtt, hogy nem voltam ott, amikor megbeszéltük, bár adott esetben szóltam is előre, hogy nem tudunk találkozni, ő azt ne úgy élje meg, hogy én őt becsaptam. Máig emlékszem arra a fordulatra, ahogyan ez a keresztfiam, amikor egyszer felhívtam azzal, hogy ne is haragudjon, de a megbeszélt időpontban nem tudunk elmenni az állatkertbe, mert valami közbejött. Az a pillanat pedig nagyon érdekes volt, amikor a keresztfiam erre azt mondja, hogy: „Aha, értem, akkor mikor tudsz jönni?” Nagyon érdekes az a változás, amikor valakiben megszületik az, hogy attól én még az ő keresztapukája vagyok. Azért, mert most nem tudok vele elmenni az állatkertbe, nyilvánvalóan szeretem őt, és az a fontos, hogy elfogadja, hogy most valami közbejött, és most csak az a kérdés, hogy mikor fogunk akkor elmenni együtt az állatkertbe. Bizonyára magunkra is ismerhetünk ebben, hogy hogyan történet meg bennünk, vagy a gyerekekkel való kapcsolatunkban ez a váltás vagy változás. De elképzelhető két dolog is. Az egyik, hogy egy gyereket totálisan ez az első fázis jellemezzen, amikor a vallási ítéleteit meghozza. Vagyis itt egyáltalán nem számítanak a körülmények, nem számít a szándék, nem számít, hogy mi az előzmény és mi van utána, semmi nem számít, csak a kimondott szó. Kizárólag az számít! Tehát ezért erkölcsös az, vagy helyes és jó az, ha valaki ezt a szavát megtartja. Ha pedig nem, az totálisan függetlenül bármilyen más jelenségtől, mindenképpen rossz kell, hogy legyen. A másik pedig az, hogy én magamon is, nem egyszer fölfedezem azt, hogy amikor valamilyen ítélethozatalomban meghozok egy döntést, akkor a másodperc törtrésze alatt az első gondolatom valami ilyesmi, hogy ezt én egyszerűen megígértem és semmi más nem számít! Már el is indulna bennem egy mélyről fakadó bűntudat. Bár lehet, hogy ez csak egyetlen másodpercig van, és már kezdeném magam rosszul érezni, ekkor pedig csak egy értelmes gondolta képes csak feloldani a bűntudatomat, amikor azt mondom, hogy jól van, de hát én most akkor sem érek rá. Vagy na jó, de hát dugó volt, hiába indultam el időben. De az első és ösztönös érzésem és ítéletem önmagamról nem az, ami két másodperc múlva megszületik. Hanem ez: nem tartottam meg, tehát rossz vagyok. Még egy idézetet olvasnék ide:

„Ha a Jóisten segített, nekünk kutya kötelességünk teljesíteni, amit ígértünk!”

Tehát nemcsak, ami ragad, tapad, hanem ennél még fokozottabb meghatározottságról van szó. Arról, hogy még az is köt, hogy az Isten segített nekünk.

Aztán a harmadik idézet:

„Ha nem tartom meg a fogadalmam, büntetést kapok!”

Megint csak el tudom képzelni, hogy ha elég finoman és érzékenyen hallgattatok a saját belső hangotokra, akkor van köztetek olyan, akiben felfakadt egy ilyen gondolat. Ha az ember egy ilyen helyzetben nem tartja meg a szavát, amikor egészen konkrétan és közvetlenül Istennek köszönheti az életét – ami persze nem feltétlenül van így, ez ennek a logikának a gondolata -, akkor ha én nem teszem meg Istennek, azt, hogy az én fogadalmamat betartom, akkor kizárólag csak büntetés lehet ennek a következménye. Elmondanék ehhez egy felnőtt történetet.

Egyszer csak csöng a telefon és egy számomra ismeretlen ember (akiről később kiderült, hogy nagyon hívő) hív és azt mondja, hogy ő egy nagyon komoly dilemmaszituációba került, és szeretne tőlem tanácsot kérni. Megkérdeztem tőle, hogyan jutott el hozzám vagy miért pont engem hívott fel. Azt mondja, és ez a megjegyzése már eleve hihetetlenül árulkodó volt, hogy igaz, van neki több pap ismerőse, de azokkal ebben a kérdésben nem lehet beszélni. Neki egy olyan valakire van szüksége, aki őt meg fogja érteni. Ez ugye érthető utalás arra, hogy szeretném, hogy ha te partner lennél abban, hogy úgy döntenél, ahogy azt én szeretném. Ebben a dologban nemcsak az az érdekes, hogy valaki felhív engemet azért, hogy én legyek szövetséges társa abban, hogy ő dönthessen úgy, ahogy szeretne dönteni, hanem az, hogy neki erre szüksége is van. Vagyis, hogy ő már valamilyen értelemben meg is hozta előre ezt a döntést. Ő csupán igazolást kér, hogy ez a döntés helyes volt, de persze nem mindegy neki, hogy ki fogja igazolni. Egy papra van szüksége, vagyis hiába hozta meg az ő saját döntését, ez nem elég erőteljes motiváció ahhoz, hogy kitartson ebben a döntésben. Még akkor sem, hogyha ő ezt a döntést, helyesnek tartja. A tekintély-embernek a szavára szüksége van. Nem segíthet neki senki más, csak egy pap. Ezért keresnie kell valakit, aki őt ebben a döntésében megerősíti. Azért mondom el, hogy lássuk, hogy itt nem csak ilyen történetek kapcsán merül az fel, hogy miről is van szó. A következőt mondta el az illető. Egy házaspárról van szó, akiknek megszületett a harmadik gyermekük, aklit csak nagyon súlyos komplikációk árán tudta csak megszülni az édesanya, és a szülés után azt mondta a szülészorvos, hogy ha még egyszer megpróbálkozna azzal, hogy szüljön, akkor az nagyon nagy valószínűséggel az édesanya életébe kerülne. Egyszerűen azért, mert olyan állapotba került a harmadik szülés után, hogy ő ezennel, ha megtehetné, megtiltaná neki, hogy még egy babát szüljön. Természetesen mindehhez azt is hozzátéve, hogy nyilván az ő felelőssége kiterjed a már megszületett gyermekeire is, és így tovább. A házaspár azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy ők elköttethetik-e az asszonynak a petevezetékét? Ez a kérdés és elég reális. Engem pedig azért kértek meg, mert én elég jó fej vagyok ahhoz, hogy erre nekik valami jó választ adjak. Ugye nem kell mondanom, hogy ők mire is gondoltak előre ebben az esetben, hogy mit jelent az, hogy én jó fej vagyok és mit is kellene nekem mondani. Direkt nem mondom most el, hogy mit mondtam, mert a történetünk kutatói sem azt kérdezték, hogy mi a válasz, mert nem ez volt a számukra a fontos, hanem, hogy miért hozol meg egy döntést. Hogy mi is az a struktúra, amiben az a válasz megszületik. Ebből a szempontból pedig tökéletesen mindegy is, hogy én vagy ők milyen választ hoztak. A kérdés az csupán, hogy miért? Ezt a történetet pedig azért akartam nektek elmondani, mert arra gondoltam, hogy nyilván akkor teszek jót, ha őket egy olyan döntés meghozatalában segítem, amihez rám nincs is szükség. Tehát rám adott esetben azért van szükségük, hogy ne legyen rám szükségük, ahhoz, hogy ezt a döntést meghozzák. Ez így teljesen reális is egyébként. Ahogy pedig elkezdtünk beszélgetni, kiderült az – és ezért hoztam ide történetként -, hogy a férj eléggé szégyenkezett amiatt, amit mondott, mert úgy érezte, hogy ez az ő egyetemet végzett lényével és az ő hitével, elég bajosan összeegyeztethető. Mégis a következőt mondta: „Azért gondolom azt, hogy nem kellene elköttetni a feleségem petevezetékét, mert ha mi ezt megcsináljuk, akkor az Isten meg fog bennünket büntetni. Ha mi ezt megteszzük, akkor nemcsak mi ketten, hanem az egész családunk meg fogja inni ennek a levét. Mert hiszen a gyermekeimet a hitem alapján, Istentől kaptuk. Ha a gyerekeink Istentől vannak, akkor ezt a rendszert úgy tudom fenntartani, hogy továbbra is jóban vagyok azzal az Istennel, és nyitott vagyok arra az Istenre, aki az életet adja. Ha én most ilyen durván beleavatkozom a teremtő Isten művébe, akkor ő el fogja zárni a csapot. Én pedig most ezért vagyok ilyen hihetetlenül nehéz helyzetben, hogy meg merjem-e ezt tenni, mert a gyermekeim és a családom életével játszom.”

Ez egy teljesen normális, felnőtt ember.

A következő lenne, még ugyancsak ide. Ebben a struktúrában az engedelmesség, adott esetben a vak engedelmesség az egyik legfontosabb érték. Engedelmeskednem kell Istennek, illetve az Isten felé kimondott szavamnak. Az engedelmesség oka pedig a félelem a büntetéstől. Nem azért engedelmeskedem, mert adott esetben ez a meggyőződésem, hanem, mert félek a következményektől. Egyáltalán nem mindegy - ezen elmélkedtem néhány héttel ezelőtt, csak nem itt -, hogy az ember azért teszi-e a jót, mert vonzza őt a jó, vagy mert szeretne üdvözülni, vagy mert szereti az Istent és számára ebből, ez adódik. Vagy pedig azért, mert fél a kárhozattól. Ha megnézünk két életutat, akkor a kettő valami hihetetlenül nagy különbséget mutat. Az, hogy valaki egy olyan vallásos életutat jár-e be, hogy vonzza őt a jó, és ebben a vonzásban szép lassan, de legalábbis folyamatosan egy csomó rosszat nincs is kedve elkövetni. Vagy pedig folyamatosan a rossztól fél valaki, ennek pedig a legvégső fázisa az, hogy el fogok kárhozni. Ez a félelem pedig meg fogja határozni az egész életem minden döntését. Nyilvánvaló, hogy a kettő között sokkal nagyobb különbség van, mint egy szívből hívő moszlim vagy egy szívből hívő keresztény ember között. E kettő között egy katolikus templomban körülnézve, sokkal nagyobb különbség van, nyilván egy bizonyos szempontból, de ezt most szeretném így kiélezni. Gyerekekkel végeztek kutatásokat és kiderül az, hogy már három éves kor körül látható az, hogy a szülők megfelelő korlátokat és megfelelő jutalmazást, büntetést, dicséretet és szidást alkalmaztak-e, a gyermekeikkel szemben. Erre a korra már kialakulnak a gyermekben azok a struktúrák, hogy mit és miért fog tenni. Kiderül, hogy egy három-négy éves gyermeken már lehet azt látni, hogy a büntetéstől való félelem, a szidásnak az elkerülése, az el nem fogadottság érzése-e az, ami döntően befolyásolja a cselekvését, vagy pedig az a kezdeményező készség, hogy megpróbálja fölfedezni a világot. Mindenhol értékeket meg kihívásokat, meg kalandokat lát, amiből egy csomó jó fakadhat. Ha egy gyermeket túl sok korlát közé szorítunk, és túlzottan is szidunk, és túl sokat büntetünk, akkor három-négy éves korára kialakulhat az, hogy megpróbálja az életét egyszerűen csak megúszni, vagyis minimálisan kezdeményez. Mert számára minden új dolog, minden új helyzet, amiben cselekedni kell, azt a veszélyt rejti magában, hogy rosszat tehet, és annak meglesz a büntetése. Ezért az ilyen gyermekek három-négy éves korban, már a tényleges képességeikhez képest, sokkal kevesebb dolgot vállalnak el. Mér nem a képességeiknek megfelelő munkát, elfoglaltságokat, dolgokat választják, ha szabadon választhatnak, hanem az alá választanak. Mégpedig azért, mert abban biztosak, hogy azt nem fogják elrontani. Számukra pedig sokkal fontosabb, hogy ne rontsák el, mint az, hogy valamit jól csináljanak meg. Mert hiszen ahhoz, hogy valamit jól csináljak meg, annak lehet, hogy az az ára, hogy addig rontom el, amíg meg nem tanulom, hogy kell jól csinálni. Ez három-négy éves korra már beáll és utána már kínkeservvel lehet ezen változtatni. Így aztán ez a kerülő magatartás válik irányadóvá.

Ebben a fázisban tehát mindenestül az Isten van az előtérben, és nem azt mondom, hogy a középpontban, hanem inkább az előtérben, mint egy nagy árnyék. Egyrészt ő segítette főhősünket abban, hogy jól végezze el az egyetemet, ő adta neki a repülőjegyet, ő okozta a repülőgép szerencsétlenséget, ő hallgatta meg az illetőnek a fohászát, majd ő hozta kísértésbe azzal a helyzettel, hogy egy jó munkát ajánlott neki. Ez az a struktúra, amiben az illető gondolkodik, még ha ezt nem is fejezi így ki. Mindenben közvetlenül az Isten van benne és az ember ebben, hogy mindenhol állandóan az Isten van, akinek a haragjától vagy a büntetésétől félnem kell, ha rosszul cselekedtem, ez teljesen meghatározza őt. Azt mondta az egyik az interjúalanyok közül, hogy „Isten az, aki egyedül tudja, hogy mit kell tenni.” Ember azt sohasem tudhatja, csak az Isten.

Most következzék a második fázis vagy fokozat. A két kutató, akik ezt a vizsgálatot készítették, nem mondta, hogy Isten, hanem azt mondták, hogy az Abszolút valóság vagy Transzcendens. De azért én most ezt így mondom: az Isten rítusok általi befolyásolhatóságának megvan a lehetősége. Ez viszont azt jelenti, hogy már nemcsak az Isten hat rám, nemcsak ő az aki közvetlenül belenyúl az evilági eseményekbe, hanem az ember tehet olyan dolgokat, amelyekkel ő maga köti meg az Istent. Vagyis itt létezik valamiféle kölcsönösség. A követelményeket azonban teljesíteni kell, tehát valamiféle jogi viszony alakult ki közöttünk.  Isten is befolyásol engem, és én is befolyásolom Istent. Nekem meg kell tartanom a szavamat, amit Istennek ígértem, de Istennek is meg kell tartania a szavát, amit nekem ígért. Itt már megjelenik a szubjektivitás első jele. Most egy-két részletet közölnék az interjúkból.

„Ha Isten segített, akkor nekünk is segítenünk kell az Istennek.” Vagyis, ha isten megtette a magáét, megmentette az én életemet, ezért nekem is meg kell tennem a magamét, és az életemet oda kell ajánlanom Istennek. Ez az adok, hogy adj. Adsz, és nekem adnom kell. Ez a világ. A kulcsszó ebben a fázisban a kötelesség. Istennel szemben kötelességeim vannak, azért mert Isten adott nekem egy csomó dolgot. De Istennek is vannak kötelességei az ember felé. Az Istennek is valóban, így nézve, kutya kötelessége megtenni azt, amit az embernek ígért. Vagyis a szentírást kétféleképpen lehet olvasni, egyfelől elolvasom benne, hogy mi az én kötelességem Isten felé, máskülönben pedig elolvasom, hogy mi az Istennek a kötelessége énfelém. Érzékelhető, hogy itt a cselekvésnek milyen egyszerű struktúrájáról van szó. Az elköteleződés, meg ilyenek, szóba sem jön még itt, csak kötelességek vannak, de ezek már kölcsönösek legalább.

„Ha mi jók vagyunk, Isten is jó lesz hozzánk. Ha mi jók vagyunk, Istennek jónak kell lennie hozzánk. Ha Isten jó hozzánk, nekünk is jónak kell lennünk Istenhez.” Ahogy készültem, akkor döbbentem rá, hogy én kereszteléskor szoktam erről beszélni. Ösztönösen úgy tapasztalom, hogy nagyon sokan vannak felnőtt emberek is, akiknek a döntéseit az első fázis motiválja talán a legelemibb módon. Ezért, ha ők át tudnának legalább lépni, ebbe a kölcsönös fázisba, az már valami fejlődést jelentene. Talán egy ilyen ösztönös pedagógiából láttam azt, hogy vannak szülők, akiket ez a szempont roppantul meg tud érinteni. Vagyis, hogy a keresztségben ők kérnek valamit Istentől, és ennek van egy másik oldala is, hogy ők is tehetnének valamit Istenért. Természetesen én nem ebbe a kockába nyomorítom őket be, hanem csak megpróbálom azt, hogy sejtsenek meg valamit abból, hogy létezhet egy kölcsönös viszony köztük, meg Isten között.

Egyszer jött hozzám valaki, aki beteg volt és betegen végezte el az egyetemet. Azt a fogadalmat tette az Istennek, hogy ha el tudja végezni az egyetemet, akkor egy évre elmegy misszióba. Vannak ilyen lehetőségek, hogy elmenjen valami Afrikába vagy Dél-Amerikába, és egy évre lehet szerződni. Elvégezte végül az egyetemet, és megadta az egy évet Istennek. Aztán pedig visszajött, és elkezdett egy olyan életet élni, ami látszólag szintekkel van lejjebb annál, mint, hogy ő egy évet misszióban töltött, és betegeket ápolt, meg utcagyerekeket tanított. A környezete nem értette, hogy mi történt vele. Hogyan lehetséges az, hogy az életéből adott egy évet ilyenre, hogy egy idegen világba elmegy, ahol a nyelvet sem tudja, majd visszajön és elkezd gazemberkedni. Ez hogy is van? Valahogy így: Adtál, ezért adok! Ezt ígértem meg, vissza is kapod! Ahogy ő azt az egy évet csinálta, az tisztességes és rendes volt, és bár belülről jött, de ebből a második fázisból vagy struktúrából. Nem pedig egy elmélyült Istenkapcsolatból fakadt. Ide tartozik az is, hogy ha ebből a fázisból megyünk kifelé, akkor nagyon sokan előveszik a Szentírást, elolvassák a következőt: „Aki kér, az kap. Aki keres, az talál. Aki zörget, annak ajtót nyitnak.” Puff! Nekiáll, kér, keres, zörget…Másnap felébred, körbenéz, a csizmájába nem talál se mikulásfigurát, se mást…Puff, a dolog el van intézve! Isten nem adott, akkor a dologgal le lehet számolni. Ezt most hihetetlen primitíven mondtam el, de ha hallanátok azt, amit a fejemben őrzök kultúremberektől, ahogyan ennek a variánsait elmondták már nekem, akkor rosszul lennétek! Ahogy ilyen hihetetlenül őszintén, meg nyíltan mondják ezt emberek, hihetetlen komolyan. Ők próbát tettek Istennel. Ennek megvannak a művészi formái, és minden más formája megvan. Istent egy olyan helyzetbe hozták, hogy na most megmutathatod, és az Isten nem mutatta meg, és a dolog ezzel hihetetlen gyorsan el van rendezve. Le is lehet venni a napirendről ezt a kérdést. Amikor pedig az életében valami ilyen jellegű döntést kell hozni, akkor az illető mindig visszautal erre. Ő kilenc éves korában, vagy negyvenkilenc éves korában egyszer azt mondta Istennek, hogy ha így, meg úgy, és az Isten nem segítetett, onnantól kezdve az Isten neki ne magyarázzon. Valóban e szerint is fog működni!

Egyszer, egy azóta sem megtért ember a következőt mondta nekem: „Hát tudod Feri, én mindig is ateista voltam, téged mindig is egy kicsit hülyének tartottalak, de képzeld el, hogy a múltkor kísértésbe estem. Az egyik kereskedelmi partnerem, miután nagyon „jóba” lettek, azt mondja neki, hogy ha már ilyen jóba lettek, elmondja nekem, hogy tulajdonképpen ő csak nem velem üzletel, hanem Istennel is. Azt mondta nekem, hogy tudod én hívő ember vagyok, és pontosan tudom azt, hogy ha megtartom Isten törvényeit, az isten nekem jó üzleteket fog hozni és én gazdag leszek (hit gyülekezete, Isten áldása és adománya az anyagi jólét, , P.F.). Ezért aztán tudod, én mindig hihetetlenül korrektül megtartom az erkölcsi parancsokat, törvényeket és látod, hogy milyen jól megy a dolgom.”

Az én ismerősöm, aki ezen a területen volt megragadható az Istenkapcsolatot illetően, megkeresett engem, mint szakértőt, hogy bár eddig ő engem totál hülyének tartott, de most azért valamit megsejtett. Hogy azért éhezni, nem éhezek, Toyotám is van, lakásom is van, ruhám is van, még nyaralni is eljutok. Eljutott odáig, hogy az kérdezze tőlem, hogy: „Feri, te tudsz valamit? Áruld már el, így magunk között, hogy ez tényleg bejön?” Annyira megérintette őt ez, hogy totálisan nyitott lett. Ez a dolog annyira kinyitotta őt erre, hogy ha én ott akkor azt mondom neki, hogy ha nem árul el senkinek semmit, ez tényleg bejött nekem, én is megtaláltam a számításomat, és azt is mondhattam volna neki, hogy neked is csak jót ígérhetek. Az az egy-két erkölcsi parancs, amit be kell tartani nem is olyan nagy dolog, ahhoz képest, hogy dől a lé… De én persze elég piszok voltam ahhoz, hogy némileg felvilágosítsam arról, hogy ez nem feltétlenül meg így, és látjátok, sikerült is megakadályoznom, hogy megtérjen. Ezekre az eseményekre azért elég büszke vagyok, arra is, amikor a jegyespárok elállnak a házasságkötéstől, amikor a hivatással kapcsolatban töprengők elállnak a papságtól, ezek mérhetetlen elégtétellel töltik el a szívem, hogy lám-lám, jó úton járok… Értelmezzétek ezt, ahogy szeretnétek!

A következő ehhez a kategóriához szólva, ami meglátatja, hogy azért itt már valami árnyaltabb struktúráról beszélhetünk. Az Isten persze azzal tesz csodát, aki ezt megérdemli. Az illető azért menekült meg, mert ezzel Isten őt kompenzálta az addigi jótetteiért. Ugye ez egy nagyon izgalmas gondolat. A hitnek a mély struktúrájáról van szó. Ugyebár nem mindegy, hogy én adtam előleget, majd hozzák az árut, vagy fordítva van a dolog: az Isten fizet vagy az Isten ad, és utána nekem kell fizetni. Ez egyáltalán nem mindegy! Lehet, hogy magatokon megfigyelhetitek azt, hogy voltak-e ilyen döntéseitek. Mert nem mindegy, hogy az illető így értelmezi a helyzetet: én eddig jó voltam, és az Isten most megjutalmazott azzal, hogy élek, vagyis most vagyunk kvittek, vagy pedig azt mondja, hogy eddig voltunk kvittek, de az Isten megmentette az életemet, és most jövök én. Ez óriási különbség!

Ebben a második esetben már nem vagyok teljesen tehetetlen, mint az első fázisban, hanem már én is hozhatok olyan döntéseket, amelyek szabadságból fakadnak, és ezzel befolyásolhatom az Istent.  Isten és köztem üzleti kapcsolat van. Ennek a kölcsönös kapcsolatnak azonban – és ez is fontos -, a kölcsönös jóindulat az alapja. Tehát többé-kevésbé megbízunk egy másban, addig, amíg teljesítjük az elvárható kötelességeinket. Ha Isten nem teljesít, akkor vége a jóindulatnak, mert ingyen semmi sincs – mondja az ember Istennek.

Na most, jegyespárokon láttam gyakran ezt a jelenséget. Mikor elkezdünk arról beszélni, hogy miért akarnak szentségi házasságot kötni, mélyről szokott fölszakadni sokakban az, hogy nem vagyunk hívők, nem gyakoroljuk a vallást, a számunkra tulajdonképpen ez semmit sem jelent, de szeretnénk Isten áldását a házasságunkra. Ez egy nagyon tipikus dolog! Még talán így is kimondva, hogy tulajdonképpen én nem hiszek Istenben, de kérem Isten áldását. Ez valami olyasmi, hogy azért, ha az Isten is megáld minket, abból baj nem lehet. Főleg akkor, ha egy olyan Isten is meg tud áldani, aki nincs! Az még jobb, mert akkor valami nagyon klassz dologban van részünk. Ez egy egészen kivételes és csodás dolog! Szó sincs arról, hogy itt valami egészen komoly kapcsolat volna, de be kell menni a templomba, ez a minimum követelmény, amit megteszek azért, hogy utána ne gondoljam majd azt, hogy azért ért bennünket valami rossz, mert ezt nem tettük meg. Sokaknak a világában ez egy döntő motívum. Ezt meg kell tenni, mert ha nem teszem meg, akkor nem lesz rajtunk az isten áldása. Egyébként nem is kell az Istennek kapcsolatba lenni, az Isten egyáltalán nem számít, élhetjük a saját életünket, de ezt le kell tenni az asztalra. Egy ilyen emberrel nehéz helyzetben vagyok, mint pap, amikor megpróbálom őt lebeszélni… Azért nehéz, mert ebben a struktúrában a pap az, aki ezt az áldást közvetíti. Nem az vagyok, aki vele elbeszélgetek, hogy ez most így jó vagy nem így jó! Mert ez természetesen így jó, ezt így kell csinálni. Vagyis, ha én ezt egy más szinten próbálom vele megbeszélni, akkor ő engem rossznak fog tartani, mert nekem kutya kötelességem felé ezt az áldást közvetíteni. Őfelé nem azok a követelmények, hogy hogyan fogja szeretni a házastársát, vagy, hogy erről beszélgessünk. Hanem, hogy én tegyem meg a kötelességemet őfelé, mert ő megtette a kötelességét az isten felé. Ebből hihetetlen indulatok szoktak felfakadni. Mély, akár félelemmel teljes harag szokott felfakadni az emberekből, amikor nem vagyok erre hajlandó első szóra és adott esetben azért van egy kérdésem.

Ugyanide tartozik, ha nem még inkább, a keresztelési szertartás. A szülő nem vállalja azt a kockázatot, hogy a gyerekét ne kereszteltesse meg, bár az esze ágába sincs őt semmi vallási morzsával ellátni, és ezt meg is mondja nagyon becsületesen. Megmondja, hogy ez neki nem is fontos, hogy ő maga sem tudja, hogy miért, de hát a gyerekével azért mégsem tolhat ki. Valami ilyesmi. Legjobb példája ennek az, amikor vasárnap keresztelek és jelen esetben a házaspár valóban olyan, hogy meg lehet keresztelni a gyermeküket. Csakhogy bejön egy rokon (egy hetven éves hölgy) és a zsebéből előhúz egy ilyen taxis-bukszát, kinyitja mint a tangóharmonikát és benne a különböző rekeszekben irdatlan sok pénz kandikál elő. A következőt mondja: kedves atya, nagyon köszönjük ezt a keresztelőt – bár még meg sem történt a keresztelés -,  a „harmonikája” kinyílik és egy laza mozdulattal egy ötezrest kihúz belőle. Te adsz, én is adok! Mondom neki, hogy nagyon köszönöm, de a keresztség ingyenes… A szemében megrebben a félelem, hogy akkor ez a keresztelő nem lesz ám jó, ajaj! Hát azért ne nézzem már őt egészen hülyének. Ez ne legyen már ingyen, ennek legyen jó ára, mert akkor annak a csecsemőnek nagyon jó lesz. Tehát nem lehet őt visszautasítani, elfogadtam a pénzt. J De a történet nem itt ér véget! Mert ez idáig egy teljesen szimpla történet volt, értve itt azt, hogy a keresztség ingyen van, bárkinek. Nem kell harmonikázni ezért a sekrestyében. Csakhogy a történet ott fejeződik be, hogy továbbra is nyitva marad ez a buksza és a következőt mondja: Ki van még itt? Először nem is értettem, mi az, hogy ki van még itt? Látja, hogy elég bután nézek rá, és azt kérdezi, hogy mégis ki van még itt, harangozó, sekrestyés, irodista, és így tovább. Itt van a sekrestyés itt, válaszolom neki, mire ő bejelenti, hogy szeretne vele is találkozni. Jön a sekrestyés is, harmonika kinyílik és megint egy ötezrest előránt a kezébe. Van-e még itt valaki! Kérdezi továbbra is. Gondoltam, hogy mondom neki, hogy van ám: Krisztus Urunk, Szűzanya, Szentek… vannak perselyek is elhelyezve. A sekrestyés úgy meglepődött ezen, hogy elkezdett ott tiltakozni, erre meg én gyorsan eljöttem. Miután pedig ő megadta a magáét, ezután a keresztelés közben, miután látja, hogy milyen aranyos vagyok a kis babával, és nyilván az van benne, hogy azért ezt jól csináltam, látjátok? Én meg mertem volna nem aranyos lenni! Erre ezt még tetézi azzal, hogy a babával a karomban, ahogy ott állok odaszól nekem, hogy: „Atya, én látom maga fölött a glóriát!” Miről is van szó? Aranyos vagyok a kisgyerekkel, ő is aranyos velem. Most gyorsan megdicsér engem is, és a számla ki van egyenlítve, egy darabig nem is kell templomba jönnie.

Még ide tartozik az is, és ez egy rafinált strukturális elem, hogy megteszek neked Isten valamit, de utána Te hagyjál nekem békét. Vagyis egy kicsit adósommá teszlek téged mindig, és utána akkor nyújtom be a számlát, amikor az nekem jólesik. Mondok erre egy nagyon egyszerű példát a saját életemből. Mondjuk, hogy dolgozom reggeltől estig és utána fél tízkor elmegyek egy barátomhoz és a következő van bennem: Nézd Uram, reggeltől estig a Te szőlődben kapáltam, sok-sok gyümölcs fakadt ebből, ezt te is jól tudod, ezért én most gyorsan fogok hajtani. Rendben van? Tehát ennyit most megtehetsz nekem, hogy most efölött szemet hunysz. Minden szabályt betartottam, minden embert meghallgattam figyelmesen, okosakat is mondtam, meg is simogattam őket, de most gyorsan fogok vezetni, na most jövök én! Ha ez tízszer nem jutott eddig életemben eszembe, akkor egyszer sem.

A harmadik fázisba már nem kezdenék bele, hanem elmondanék nektek egy viccet!

A vicc a döntéseinkről, az eredményeinkről fog szólni.

Egy idős házaspárról van szó, akik tisztességben, becsületben, jó érzésben és emberségben őszültek meg, majd üdvözültek. Feljutottak a Mennyországba és ott dáridóznak. Roppant jól érzik magukat, eszméletlen klassz ez a hely! Egyszer csak azt mondja a férj a feleségének: Te drágám, ha nem ettük volna azt a sok bio-vackot, akkor már rég itt lennénk!

Vagyis jól fontoljátok meg, hogy mit hogyan csináltok!

Nagyon köszönöm a figyelmeteket, jó volt veletek lenni! 

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari