A Pillanatképek improvizációs színház vendégjátéka - A jelenlévők által megélt hangulatok és történetek visszajátszása playback technikával

2004.01.27.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit ezen a rendhagyó alkalmon!

Remélem sikerül valahogy, valahogy elhelyezkednetek, és jó helyet találni magatoknak. Szívből köszöntöm a Pillanatképek Improvizációs Társulat tagjait, és Fodor Gábort, aki ennek az estének a játékmestere lesz. Át is adom őneki a szót.

(innentől Fodor Gábor beszél – szerk.) (00:40)

Pillanatképek Improvizációs Színtársulat – bevezető, bemutatkozás

Szeretettel köszöntök mindenkit! Szeretném megkérdezni, hogy lehet-e tegeződni? „Igen.” Akkor sziasztok! Én egy picikét, nem picikét, nagyon félek itt a mai estétől, mert hogy én többé-kevésbé tudom, hogy miért, mire szoktatok ti eljönni, és tudom, hogy itt abszolút nem ez lesz itt ma este, tehát nem az fog történni, ami az ilyen alkalmakon szokott történni. De bíztatóan hadd mutassam be a társulatunk oszlopos tagját, Pál Feri atyát. (taps – szerk.) (01:15)

Aztán majd a többieket is bemutatom. Előtte azonban néhány dolgot szeretnék erről a mai estéről mondani. Néhány ismerős arcot azért már látok, de azért szeretném megkérdezni, hogy volt-e már valaki közületek rögtönzéses színház, playback színház, álom színház, tehát ilyen improvizációs előadáson? Egy kezet föl, hogy valami fogalmatok… Ó, nagyszerű, akkor azért nem egészen idegen vizeken fogunk evezni. A mai este különlegessége abban adódik, mint minden improvizációs előadás különlegessége, hogy egyszeri és megismételhetetlen, mert hogy nem tudjuk, hogy mi fog történni. Ez nem arról szól, hogy mi nem készültünk, de azt nem tudjuk, hogy ti mivel készültetek ma estére. Ezen az estén együtt fogjuk létrehozni a mai előadást, hiszen az improvizáció jellegéből fakadóan itt és most születik meg. (02:10)

Valamikor a ’20-as évek elején, Jakob Levy Moreno, egy román származású, aztán Bécsben tanult orvos-pszichiáter alapította meg az első rögtönzéses színházát, amit aztán később Amerikába átvitt, mikor áttelepült Amerikába. Aztán a ’70-es évek közepén, pontosabban ’75-ben egy Jonathan Fox nevű úriember elevenítette föl ezt a színházi stílust, és hozta létre a playback színházak mozgalmát. Jelenleg a világon körülbelül 220-230 playback színház van, Magyarországon 7-8 működő színház, ebből 3-4 Budapesten. Ezeknek a playback színházaknak a műfaji sajátossága, hogy a különböző színházi elemeket egy picikét mellőzve, a tagoknak, a játszóknak a pillanatnyi hangulatára hangolódva, és a közönség hangulatára hangolódva készülnek el azok a szobrok, azok a jelenetek, amelyek a mai este gerincét fogják alkotni. (03:10)

Amint mondtam, ez az előadás nem jöhetne létre, hogyha ti nem segítetek ebben. Tehát az fog történni, hogy én kérdezni fogok tőletek hangulatokat, érzéseket, történeteket, és azt fogom kérni, ezeket mondjátok el nekünk, és aztán megkérem a játszókat, hogy ezt játsszák is el. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán fogalmatok legyen arról, hogy mi is ez az egész improvizáció, szeretném, hogyha bemutatkozna a társulat. Meg fogja mondani a keresztnevét, ami azért kell, hogy majd a későbbiekben szereplőt tudjál választani. Ha elfelejted, nem baj, majd segítünk. Utána pedig elkezdjük az előadást. Fogadjátok tehát szeretettel a Pillanatképek Improvizációs Színtársulat tagjait! (taps – szerk.) (03:55)

 „Béla vagyok, jó estét! Szervusztok, Nóri vagyok, és nagyon örülök neki, hogy ilyen sokan vagytok. Ági vagyok, én meg izgulok, hogy ilyen sokan vagytok. Judit vagyok, és nagyon szeretném, hogy jó esténk legyen. Pálferi vagyok, láttalak már titeket valahol. Gábor vagyok.”

Meg lehet őket tapsolni. (taps – szerk.) (04:45)

Őróluk annyit érdemes tudni, hogy amikor a ’80-as évek elején elindult az improvizációs társulatok alakulása, létrejött a Rögtönzések Színháza itt, Budapesten, egyszeri alkalomra. Aztán, ahogy ez szokott lenni, az a néhány pszichiáter, pszichodráma vezető, Kiss György Ádám vezetésével úgy maradtak, és létrejött a Rögtönzések Színháza, mely több, mint 10 évig havi rendszerességgel lépett föl Budapesten, a Pince Színházban, meg itt-ott-amott, ahol éppen volt helyük. Néhány évvel később elkezdték ők is kitanítani az ő tanítványaikat, és létrejött az Érintések Színpad, amely egy szegedi társulat, és ez a társulat csinál most már improvizációs tréningeket, és ezen a tréningen volt együtt ez a csapat ez előtt 2,5-3 évvel, azt hiszem, ugye Pannonhalmán. A pannonhalmi tréning eredményeképpen, ahogy szokták mondani, ők is úgy maradtak, és együtt maradtak a tréning után is, mint működő társulat. Így vannak itt most előttetek, fogadjátok őket tehát szeretettel. Foglaljatok helyet! (05:55)

Akkor kérném szépen, ehhez az kell, hogy aki itt majd szól, az hangosan beszéljen, mert nekem ugyan van mikrofonom, de a kábel az egészen idáig, az első sorig elér, tehát nem fogok tudni odamenni senkihez. Kinek van egy érzése, hangulata, amit szívesen megnézne, most itt a színpadon kipróbálná, próbára tenné a társulatot? Ugye egy dolog működik, csak saját érzéseket, saját hangulatot lehet mondani, nem a szomszédét. Sok minden történt ma veled. Hogy vagy itt, hogy érkeztél, mi történt…? Mondjál valamilyen hangulatot, és akkor látni fogd, hogy egyáltalán hogyan működik ez az improvizációs technika. Kinek van egy érzése, hangulata, amit szívesen megnézne itt, a színpadon? Tessék, parancsolj! A keresztnevedet hadd kérdezzem meg? (06:35)

Helmut: „Ha a főnököm báb, akkor én ki vagyok?” – Folyékony szobor.

„Helmut vagyok, és föl is állok, mert itt ülök az első sorban. Nekem hivatali okokból a Határon Túli Magyarok Hivatalába kellett menni, a főnökömmel egyeztetni bizonyos dolgokkal kapcsolatban, és jól megéreztem azt, hogy milyen kis bábfigura vagyok ott az egész ügyben. Ugyan tegeződést ajánlott föl a főosztályvezető úr, és elfogadtam, és ott ültem, és bólogattam, és néha mondtam a véleményemet… és aztán nem lett semmi. Legalábbis ami engem érint. És… hát ez egy kicsit úgy elszomorított, látván azt, hogy hogyan működik ez az egész rendszer. – Mi ez az érzés benned, ami ott elfogott? – Egy kis kétségbeesés, hogy hát mégis működik ez az ország? Aztán e mellett, illetve munka után hazamentem, aztán mentem spanyol órára, és jó fáradt voltam, úgyhogy nem ment igazán jól. – Maradjunk az elsőnél, egy hangulatot tudunk először megcsinálni. – Ja hogy ez… – De hogy mégis működik, de hogy azt mondtad, hogy olyan kisgyereknek, kicsinek érezted magad, bábnak érezted magad ebben a hivatalban. – Jó, akkor ha ide térünk vissza, igen, tehát… És még erre rátett egy lapáttal az, hogy láttam azt, hogy a főnököm is csak úgy mondja, hogy mi lenne jó, de hát ahogy az elnök úr… meg hogy majd a politikusok… Igen, és <<Ha a főnököm báb, akkor én ki vagyok?>> érzés.” (08:05)

Köszönjük szépen Helmutnak ezt a „Ha a főnököm báb, akkor én ki vagyok?” című érzését. Nézzük meg ezt az érzést egy folyékony szobortechnikában. Szeretnél-e magadnak egy főszereplőt választani, aki az első kilépő legyen? "Igen, én Ferit szívesen választom." Letettem volna a nagyesküt. Tehát Feri lenne ennek az úgynevezett folyékony szobornak a központi alakja. Helmutnak az az érzése, hogy elmegy a Határon Túli Magyarok Hivatalába, aztán két érzés is rátör. Egyrészt, hogy milyen kicsi báb ő, másrészt meg hogy, hát azért működik ez az ország. Jól interpretálom az érzéseidet? Tehát nézzük meg Helmutnak ezt a hangulatát egy folyékony szoborban, íme. (08:45)

„Aha. Téboly! Mi eeez?! Téboly! Mi eeez?! Aha. Hogy működik? Aha. Aha. Aha.” (taps - szerk.)

Nem t'om, Helmut, sikerült-e visszaadni ezt az érzést? – Nagyjából igen. Még az elejére hozzátettem volna azt, hogy "De! De! De..." – és így elakadt volna a szavad. (09:40)

Andris: „Jaj, de jó, esik a hó!” – Folyékony szobor.

Köszönjük szépen. Kinek van még érzése, hangulata, amit szívesen megnézne itt a színpadon? Nem csak az első sorból lehet, parancsolj. Keresztneved hadd kérdezzem meg? Andris? Parancsolj! (09:50)

"Egyszerűen tök jó, esik a hó. – Tök jó, esik a hó! És miért jó ez? – Engem örömmel tölt el. – Aha, miért tölt el örömmel? Tessék? – Úgy szeretem a telet. – Ez az igazi tél, ugye? A keresztnevedet máris elfelejtettem. Andrisnak a „Jaj, de jó, esik a hó!” hangulatát nézzük meg. Mégpedig egy folyékony szoborral ismét. Tessék! (10:15)

„Hurrá, végre mehetek szánkózni! Jaj, de jó! Hull a hó! Hó! Hó! Hó!” (taps – szerk.)

Sikerült-e visszahozni a hangulatot valamennyire? Köszönjük szépen. (10:55)

Teri: „A főnök levágta a hajamat.” – Kórus.

Kinek van még egy érzése, hangulata? Tessék, parancsolj! Keresztnevedet? Teri. „A főnököm elsétált mellettem ollóval, és levágta a hajamat. – Azt nem kérdezem meg, hol dolgozol, mert… személyiségi jogokat… de hogy milyen érzés volt ez neked, amikor úgy…? Mi szívesen mutatunk egy sajátot, hogy mi mit gondolunk erről, de szeretnénk azért… tehát amikor úgy érezted, hogy úgy nyisszen, tehát hogy…? – Azt voltaképp nem éreztem, hanem (…) – És megkérdezte, hogy kié lehet? Elvesztetted? – Csak azt nem értettem, hogy mi ez a kérdés. Aztán így hirtelen fölismertem. – Hadd kérdezzem meg, hogy milyen, egyébként milyen viszonyban vagytok? Tehát ilyen haveri viszonyban vagytok a főnököddel, megengedheti magának ezt a viccet, vagy nem? Tehát hogy ezt… volt ebben egy ilyen kínos…? – Tehát szombat reggel olyan SMS-t szokott írni, hogy… - Igen? – Hogy hétfőn reggel mit kell csinálnom aznap. – Tehát ő már hétvégén is úgymond csesztet téged, hogy… Aha. És napközben meg levágja a hajadat.” (12:35)

Jó, nézzük meg ezt a hangulatot egy kórusban, mégpedig oly formában, hogy kezdődjék ez SMS-ekkel, hogy jönnek ezek az SMS-ek, és aztán odáig fajuk a történet, hogy a végén elé rakják a hajának egy darabját. Nézzük meg ezt a hangulatot egy kórus technikával. Tessék! (12:55)

(SMS-ek pittyegnek – szerk.) „Pitty-plam! Pitty-plam! Már megint egy SMS. Megint egy SMS. SMS. SMS. Vajon kitől? Kitől? Tudom. Már megint… Már megint a főnököm. Pedig hétvége van. Szombat. Szombat. Pihenőnap. De nekem nem. Pihenő! Nekem nem. Nekem ez jár. Szeretek dolgozni. De nem most. Dolgozni. Dolgozni? Főleg a számítógép előtt. Dolgozom. Nemsokára vége. Vége. Nemsokára. A főnök egész tűrhető volt ma. Egész… mi ez? Nyissz! Mi ez? Jaj, mi ez? Nyissz! Nyissz! Valami szőr? Nyissz! Nyissz! Ez az enyém. Nyissz! Ez az enyém! Nyissz! Az enyém? Az enyém! A hajam, a hajam. A szép hajam? Ilyen vagyok? Ez nem normális! Nem normális! Hát azért… hát ez nem normális, hülye főnök!” (taps – szerk.)

Sikerült visszaadni ezt a… Voltak benne túlzások, gondolom. Nem sok. Ez egy jó csapat. (15:15)

Péter: „Lecseréltem a cipőfűzőm.” – Paletta.

Kinek van még egy hangulata? És aztán áttérünk majd a másik részére az előadásnak. Még egy ilyen hangulatot szívesen megmutatunk nektek. Tessék! jelentkeztél, vagy valaki…? Ott van egy üres hely, azt mondja a fiú, meg itt is van egy üres hely. Gyertek még közelebb! Akkor te nem ide jelentkeztél. Kinek van hangulata? Gondolom mindenkinek van, de nem mondja el. Tessék! (15:40)

„Péter vagyok. Hogy esik a hó, bakancsot kell vennem. Utolsó alkalom. Kicseréltem végre azt a cipőfűzőt, ami minden egyes alkalommal kioldódott. – Tehát hogy… - Először is a régi érzés, hogy <<A francba, már rég ki kellett volna cserélnem! Megint kioldódott.>> A másik pedig az, hogy <<Jé, most már nem oldódik ki.>> - Aha! Tehát egy folyamatot szeretnél látni.” (16:15)

Ez tulajdonképpen a lelki fejlődésnek a folyamata, ugye, annak a folyamata, hogy hogyan jutok el a lustaságtól az irányába, hogy végül is sikerül valamit megtennem, és ennek az öröme is. Péternek a hangulatát, majdnem hogy történetét, nézzük meg palettában. Attól a momentumtól kezdve, amikor mindig elmegy a hóban, és mindig kibomlik a cipőfűzője, mert az a régi, és aztán az a pillanat, amikor kicseréli, és az az öröm, azzal záródik, az öröm, hogy most már nem bomlik ki a cipőfűzőm. Nézzük meg Péter hangulatát egy palettában, Juditék kezdik. (16:50)

„Már megint! Sitty-sutty, bukta. Bukta. Sitty-sutty, bukta. Egy új fűzőt kéne vennem. Megvan. Végre megvan! Háhháá! Háhháá! Zseni vagyok.” (taps – szerk.)

Sikerült visszahozni a történet lényegét? (17:35)

Meséljetek 3-3 percben egymásnak történetet magatokról!

Most jön az előadásnak a csúcspontja, a mai estének a csúcspontja. Én azt gondolom, hogy akik itt vannak, elég régóta járnak ezekre az előadásokra, Feri előadásaira, de hogy most egy kicsikét másként vagytok itt. A következő 5-6 percben nézzél körül, keressél magadnak valakit, akit nem ismersz annyira, vagy egyáltalán nem ismersz. Fordulj oda hozzá, és mesélj el neki egy történetet a saját életedből. Ez lehet gyerekkori, lehet mostani. A lényeg az, hogy nézzetek szembe, 3 perc van az egyikőtöknek, és 3 perc a másikatoknak. Meséljetek egymásnak egy történetet saját magatokról. Erre van… ezek egyébként nagyon fontos találkozások, ilyen találkozásokból már házasságok is születtek. Tehát tessék, 6 percetek van, hogy keressél magadnak egy vadidegent, és elmesélj egy történetet saját magadról. (18:40)

(6 percig mindenki mesél. – szerk.) (24:45)

Hát eddig tartott az idő, nem tudom, hogy ki hova jutott a házassági ajánlat tekintetében. De abban reménykedem, hogy sikerült felhozni néhány történetet a saját életedből, mert hogy most következik az előadásnak az a része, amikor egy, hát nem t’om, mostanában divatos, tehát Harry Potterrel élve egy varázslat történjék. Ez a két szék közül az egyik, mégpedig a szélső, a szebbik, és a kevésbé poros, ez a mesélő széke. A mesélő széke egy varázs szék. Azért varázs szék, mert aki ráül, annak eszébe jut egy saját történet, és ezt a történetet hogyha elmondja, utána megnézheti színpadon a saját történetét. Én fogok segítő kérdéseket feltenni. Szeretném mondani, hogy ez nem az a délutáni műsorsávban sugárzott, ami szokott ilyenkor lenni, kibeszélő show, csak eszembe jutott, hanem itt valóban a saját… Egyetlen egy szabály van, az a történet, amit elmondasz, az veled történjék meg. Tehát nem a szomszéd történetét kell elmondani, nem a nagymamáét, hanem a tiédet, te vagy a főszereplő. Aztán kiválasztod a szereplőket a színpadon, és megnézheted a saját történetedet. Ki az első bátor vállalkozó, aki itt a mesélő székében helyet foglal, és mesél nekünk egy történetet a saját életéből? Tessék parancsolj! Egy tapsot az első bátor vállalkozónak! (taps – szerk.) (26:15)

Erzsi: – A legjobb barátom az óvodában azt hitte, hogy fiú vagyok.

Innentől kezdve nem ígérem, hogy bárki is látni fog bármit, mert egy szinten ülünk veletek, de hallani fogjátok a történetet. Szia, én Gábor vagyok! – „Szia, én meg Erzsi.” Erzsébet történetét, vagy Erzsi történetét… az az én székem, de ott is lehet mesélni. Erzsi történetét hallgatjuk meg. (26:40)

„Sziasztok! Szerintem jól előadható, úgyhogy megnyugodhat a társaság. – Máris megnyugodtunk. – Ez egy óvodai eset volt. A fiúnak, akivel most ismerkedtem össze, házassági ajánlatot nem kaptam, de neki is ezt meséltem el. – Hát mert az óvodában kezdted. Lehet, hogy kicsit később kellett volna. – Nekem van három fiútestvérem, és ezért elég fiús vagyok. Az óvodában pláne az voltam, és nagyon rövid hajam volt. Volt egy nagy barátom, a Levente, akivel mindig együtt játszottunk. Neki volt egy bátyja, aki az én bátyámmal egyidős volt, és így a szüleink ismerték egymást. Már a Leventével már jó ideje tartott a barátság az óvodában, és egyik nap édesanyám találkozott a Levente édesanyjával, és meséli, hogy... Hát a Leventével valami szörnyű dolog történt. Anyukám kérdezi, hogy mi történt? Hát mi történt? Képzeld el, múlt héten egyik délután hazajön az óvodából, teljesen meg van rettenve, egy világ dőlt össze benne, és nem tudtam elképzelni, hogy mi baja lehet. Levente, Levente, mi történt veled? Anya, a legjobb barátom a lányokkal ment pisilni az óvodában. – Ez a történet? – Ez a történet. Szerintem nagyon aranyos volt.” (28:05)

Kérlek, hogy választd ki saját magadat! Hány éves vagy ekkor? Hat. Hat éves Erzsit választd ki, légy szíves. Ki legyen? Bárki, szívesen, fiúk is szeretnek lány szerepet játszani. A harmadik hölgy, honnan? – A legrövidebb hajú fiú legyen. – Jó, tehát Béla? – Legyen lány, úgy hívják a… - De már jelentkezett. Úgyis… tehát Béla lesz Erzsi, a hatéves óvodás, akit a Levente fiúnak néz, ugye, és aztán kiderül, hogy mégsem. Jó, válasszuk ki Leventét. – Azért maradjon fiú, szegény. Akkor a Ferit kérjük meg. – Feri lesz Levente. – És még két édesanya. – Mit érdemes a Leventéről tudni, hogyan, milyen viszonyban vagytok, milyen ez a barátság köztetek? – Nagyon jóban voltunk. Hát két óvodás nagyon jóban volt. – Sokat játszottatok együtt. – Persze. – És te mit gondoltál akkor a Feriről, vagy a Leventéről? Milyennek láttad őt? – Jó volt vele játszani. – Jó, válasszuk ki akkor édesanyádat. – A Feri mellett lévő hölgy, jobbra. – Tehát Juli. Édesanyádról mit érdemes tudni, tehát ő milyen érzésekkel viseltetett irántad, milyen viszonyban voltatok? Egy picit úgy, hogy a Juli ráhangolódjon erre a szerepre. – Jó, hát erős családi kör, ugye a nagycsalád miatt főleg, és jóban volt a Levente édesanyjával, és ismerték egymást már korábbról. – Válasszuk ki a Levente édesanyját! Judit. Őróla mit érdemes tudni? – Én nem emlékszem rá, és nem tudok róla semmit. – Mi van a te fejedben, milyen lehetett ez a találkozás, amikor… - Jóban voltak, mert anyukám mindig úgy meséli ezt az esetet, hogy hát már évekkel ezelőttről ismerték egymást, és a Levente is jóban volt az édesanyjával, tehát itt ez ilyen… meghitt családokról volt szó. – Van-e még fontos szereplője ennek a történetnek a te fejedben, a te emlékeidben? Esetleg a megdöbbent WC, vagy nem tudom… - Semmi, ezt a történetet én sokkal később tudtam meg. – Kitől tudtad meg? – Édesanyám mesélte. – Tehát úgy lesz a te történeted, hogy tulajdonképpen a szüleidtől tudod meg, hogy téged fiúnak nézett. – 10 évre rá. – 10 év múlva, aha. Tehát te 10 év múlva tudod meg, hogy téged a Levente fiúnak nézett, amikor jó barátok voltatok az óvodában, és ez a döbbenet ugye, hogy a lány WC felé veszed az utadat akkor, amikor ők a fiú WC felé mennek. Akkor rábízod, hogy ők ketten keressenek maguknak valamilyen szerepet ebben a történetben? Jó. (31:00)

Nézzük akkor meg a történetet összefoglalom, igen, mert hogy a főszereplők nem hallottak mindent. Tehát Erzsi történetét nézzük, Erzsi aki óvodás, és óvodában rövid hajú fiús, és ráadásul három fiútestvére van, és van egy jó barátja, Levente, akivel együtt vannak. Amikor a szülők összetalálkoznak, akkor derül ki, hogy a Levente valójában azt hitte, hogy az Erzsi fiú, mert hogy a lány WC felé vette az útját, és ez volt a döbbenete a Leventének. De ezt csak az anyukák tudják, meg 10 év múlva… Sok izgalmas érzés jön ebben a… Anyukádtól tudod meg te 10 év múlva, így van. Nézzük meg ezt a történetet. Szerintem próbálj oda előre ülni, ott van egy üres hely, az a páholy, és akkor látni fogod a történetet, mert a végén még vissza foglak majd hívni. Akkor nézzük meg, Erzsi történetét az óvodáról. (31:50)

„Szia! Emlékszel még a gyerekekre? Szia! Emlékszel még, mi volt? Megfogjuk egymás kezét, add a kezed. Emlékszel még arra…? Fogjuk egymás kezét. Mondjad! Aranyos fiú! Milyen gyerek ez a Levente? De jó! A legjobb barátom. Süss fel, nap, fényes nap, kertek alatt a ludaim megfagynak. Süss fel, nap! Levente tök jó barátom vagy. Gyere, autózzunk! Gyere! Gyere, autózzunk! Soha nem felejtjük el, mindig megmarad az emlékeinkben. Micsoda barátság ez! Leventének volt egy nagy csalódása… Uzsonna előtt elmenni WC-re! WC-re, gyerekek! Pisilni kell, gyorsan, gyorsan, gyorsan. Fiúk a fiú WC-be, lányok a lány WC-be, gyorsan! A legjobb barátom. Nem láttad? Nem vetted észre? Nem vetted észre? Semmi baj. Gyere már! Hülye! Hülye! Sok idő múlva… el kéne mondani neki. El kéne mondani. Jó, akkor most elmondom neked. A fiúknak kukijuk van, a lányoknak meg kundusuk.” (taps – szerk.) (35:05)

Szeretném megkérdezni, hogy sikerült-e visszaadni a történetet? – Az eleje az mindenképpen nagyon jó volt, mert mindig autóztunk. – És a vége? – Nekem nem teljesen esett le. – Mi nem esett le? – Hát hogy miért ez lett belőle a tanulság, hiszen… – Hát azt ki tudja, lehet, hogy itt egy másik olvasata derült ki a történetnek. Te milyen véget szerettél volna? – Én emlékszem arra, mikor anyu elmesélte, és… – A te döbbentedet szeretted volna? – Vagy a Leventéét. – A tied a fontosabb, te vagy a főszereplő. Nézzük meg akkor egy folyékony szoborban a záró képet. Az Erzsinek a döbbenetét. Egy picikét hogyha elmondanád, hogy mit éreztél akkor, ha visszaemlékszel arra a történetre. – Egy nagyon aranyos eset volt, tényleg, ahogy a Leventét elképzeltem, hogy ő fiúnak nézett engem nem t’om hány héten, hónapon keresztül. Mondjuk az Erzsi névből hogy nem esett le neki, hogy lány vagyok, de… – De hogy mi volt ebben, milyen érzések voltak benned, amikor… ha úgy visszaemlékszel erre. – Hát meg tudtam érteni, mivel már mások is néztek abban az időben fiúnak. – Volt benned egy megértés, de volt benned egy hitetlenség is? – Nem, nagyon aranyos volt. – Aha. És akkor ez mennyire volt döbbenet? Mert azt mondtad, hogy ez volt egy döbbenet. – Hát hogy mégis, annak ellenére, hogy Erzsinek hívnak, hónapokon keresztül még mindig fiúnak nézett. – Aha, tehát hogy Erzsinek hívnak, és mégis fiúnak néznek. Ennek a döbbenetét nézzük meg egy záró képben, egy ilyen folyékony szoborban. Ki legyen a központi figurája? Szeretnéd, hogyha mondjuk Levente lenne ennek a központja, aki a Leventét játszotta, vagy aki téged játszott? Ki legyen ennek a központi figurája? – Rájuk bízom. – Rájuk bízzad. Akkor aki először kilép, az a központi figura. Tehát a záró képet egy picikét kinagyítjuk, újból megnézzük ezt a döbbenetet, hogy hát Erzsinek hívnak, és mégis fiúnak néznek. Íme. (37:15)

„Nem mondod! Nem mondod! Nem mondod! Nem mondod! Ki vagyok én most? Nem mondod! Ki vagyok én most? Nem mondod! Erzsiii? Ki vagyok én most? Erzsi! Erzsi! Erzsi! Lehet, hogy fiú vagyok? Lány vagyok! Nem mondod! Erzsi! Lány, lány vagyok!” (taps – szerk.) (38:10)

Visszajött? Erzsi bólogat, hogy talán sikerült most már megfognunk a pillanatot. Köszönjük szépen. Egy tapsot Erzsinek, az első bátor mesélőnek. (taps – szerk.) (38:30)

Ellentétes érzések, ambivalencia

És hát bizony sokszor vagyunk így, hogy nem is tudjuk, hogy kik vagyunk, mit szeretnénk, hogy vagyunk, és az érzéseink között sokszor vannak úgy nevezett kettős érzések. Egy bizonyos dologgal szemben pozitív, vagy negatív érzések, ugye, ilyen tipikus, hadd mondjak ilyen esetet. Hogy mondjuk én szívesen elmennék egy előadásra, de reggel 8-kor van. Ugye ez egy tipikus ambivalencia, hogy fölkeljek-e vagy ne, hív az előadás, de hív az ágy is. Tehát hogy ilyen kettős érzéseket egy bizonyos dologgal szemben, két ellentétes érzéseket szeretnénk most nektek eljátszani. A játékostársaim párban fognak állni, és akkor kinek van ilyen ambivalenciája. Tessék, parancsolj! (39:15)

Levente: A Bartók Konziban – folyékony szobor, kórus

Sziasztok! Levente vagyok. (taps – szerk.) Egy olyan történetről van szó, amely 14 éves koromban esett meg velem. – Ambivalencia lesz, ugye? – De, ambivalencia lesz, lesz benne, természetesen. Annyit kell a dologhoz előzetesen tudni, hogy én kolozsvári származású vagyok, és 14 éves koromban kerültünk a családommal ide, Budapestre. Zenész szerettem volna lenni, ezért elmentünk a Bartók Konziba, Konzervatóriumba, és megkérdeztük, hogy lehet-e zeneszerzés szakra jelentkezni. Ez már év közben volt, tehát novemberben, az év már megkezdődött, és az ambivalencia a következő két kis helyzetben nyilvánul meg, amit most el szeretnék mondani. Két helyre mentünk el, először elküldtek a zeneszerzés tanszéknek a vezetőjéhez. Szándékosan nem említek neveket, mert vannak köztünk zenészek, és lehet, hogy ismerik. Lehet, hogy anélkül is rá fogtok jönni, akik… akik esetleg megfordultak már a Bartók Konzervatóriumban. Tehát, az első helyzet a zeneszerzés tanárral kapcsolatos. Mamámmal ketten elmentünk hozzá, és előadtuk neki a kérésünket. Meghallgatott. Rögtön tudni kell, hogy már az, ahogy beléptünk, és ahogy elénk sietett, az édesanyámnak kezet csókolt, és valami elképesztően udvarias volt. Az a bizonyos helyzet, amikor valaki rögtön megnyer valakit magának. A tanár első gesztusa is olyan volt, hogy az emberre nagyon mély benyomást tett. Ez ösztönös rokonszenvet ébresztett, ez a fajta bemutatkozás. Utána pedig, miután meghallgatott, hát valószínűleg megfelelhettem talán a kívánalmaknak, de ő nem ezt mondta, hanem azt mondta, hogy „Az, aki az utcáról jött hozzá, azzal, hogy járhasson ide, és járhasson hozzá, azt nem teheti meg, hogy visszaküldi az utcára.” Ez az első történet. A második történet pedig ezután nem sokkal történt. Éspedig, miután minden elrendeződött, és kiderült, hogy tényleg oda fogok járni, próbaévre fölvettek végül is. Levittek karénekre, tehát kórusra. Már többen fölkészítettek, hogy itt bajok lesznek, és vigyázzak majd a kórusvezetővel, mert egy meglehetősen fura ember. De minden képzeletet fölülmúlt, ami valójában történt. Tudniillik már a kórusok elején meglepően gyanús csend uralkodott a teremben. Nagyon sokan voltak, sok ember általában sok, meglehetősen nagy zajt szokott csinálni; tök csend volt. Eltelt 2-3 perc, félrehúzódtam, és vártam, hogy majd megszólítom. Bevágtat egyszer csak egy ilyen ekkora nagy darab ember, ilyen rettenetes kalapban, amit a szemébe húzott. A kalapját levágta ide, az első székre, ami az útjába került, és sztentori hangon elordította magát, hogy „Jó napot, dalostársak!” Én hát természetesen teljesen egyedül és árván éreztem magam ebben a helyzetben, kicsit meg is ijedtem, de végül összeszedtem a bátorságomat, és oda óvakodtam hozzá, és megveregettem a vállát, hogy „Elnézést!” Visszafordult, és „Na, mit akarsz, fiam?” Mondtam neki, eldadogtam, hogy hát ne haragudjon, én itt, most, izé, és kórusra szeret… Na fiam, énekeld utánam, hogy „Vadadada-dadadada-daaa.” Valami ilyesmit. Majdnem teljesen megnémulva a döbbenettől, utána énekeltem, ilyen vékony kis cingár hangon, és a következőt mondta. „Na, fiam, ilyen tenorunk évtizedek óta nem volt. Mars, mars a tenorba!” – Ezt pozitívan, vagy negatívan mondta? – Ezt meglehetősen negatívan mondta, és még hozzá tartozik, apró, apró kis kiegészítés a történethez. Aztán végén a csattanója tulajdonképpen, hogy a kórus közepén, miután helyet foglaltam a tenorban, sikerült egy olyan széket választani, ami összerogyott alattam. A legeslegnagyobb, hogy mondjam, a leghalkabb pillanatban. Ez után pedig odarohant hozzám, ilyen tajtékzó arccal, és rám ordított, hogy „Édes fiam, Erdélyben ezt így csinálják?” (43:55)

Hát, Levente, ez egy… nehéz lesz ambivalenciával megcsinálni, mert sok mindent elmondtál. Kérlek, hogy foglalj itt helyet, és megpróbáljuk a dolgot egy másik technikával előadni. Én azt gondolom, hogy ketté választanánk a történetet. Az első, egy érzés, amit meséltél ezzel az igazi úriemberről, aki téged befogadott az utcáról. Ennek az érzésnek egy szobrát fogjuk megcsinálni, egy folyékony szoborban. A második pedig, egy stílszerűen egy kórusban fogjuk megcsinálni, a te kórus történetedet, ahhoz azonban, hogy ez meg tudjon, egy picikét össze kell foglalnom a történetet. Tehát most nézzük meg először, tehát két rész, először Leventének az első hangulatát, ezt a bizonyos… Ez egy kellemes meglepetés volt, hogy valaki ilyen úriember módjára viselkedik veled? – Nagyon jó érzés volt. – Nagyon jó érzés volt, egy pozitív érzés volt, hogy bementél az utcáról, jöttél Kolozsvárról, és zeneszerzést szeretnél tanulni, és egyszer csak azt látod, hogy kezet csókolnak az édesanyádnak, hogy udvariasan odafigyelnek rád, tehát ennek a döbbenetét nézzük meg először, ennek az udvariasságnak, ennek az odafigyelésnek, ennek a befogadásnak a döbbenetét. Ez lenne az első kép, egy folyékony szoborban. Foglalj helyet ott a páholyban, és nézd meg, hogy sikerül-e ezt így megtenni, parancsolj! (45:10)

„Szeretnék itt tanulni. Tanulni szeretnék. Mi lesz most? Tanulni szeretnék. Mi lesz most? Idegen vagyok. Mi lesz most? Erdélyből jöttem. Tanulni szeretnék. Isten hozott! Isten hozott! Idegen vagyok. Isten hozott! Maradj velünk, gyere, gyere, gyere! Maradj velünk!” (taps – szerk.) (45:50)

És a történet második része egy nagy karvezetőről, aki nagydarab, kalapos, és bejön, és levágja a kalapját, és aztán nagy hangon, sztentori hangon szól ugye a dalostársakhoz. Így hívja őket, a dalostársakhoz. Ebben a te félelmed, hogy odamenni hozzá, és aztán a megszégyenülés, hogy ezzel a hanggal a tenorban a helyed, de ebben nem dicséret van, hanem egy kicsit megalázás, és a végén még a szék is összetörik alattad a legkínosabb pillanatban. Ez pedig egy kórusban állás története lesz. Nézzük meg, tehát Levente kórus belépőjét, egy kórusban. (46:30)

„Észre ne vegyen senki! Csak észre ne vegyen senki! Nehogy észre vegyen valaki. Senki. Sssss, sssss. Egyedül vagyok, egyedül vagyok. Egyedül. Mondták, hogy borzasztó, borzasztó… Borzasztó! Borzasztó! Most dől el. Most dől el. Itt jön, itt jön! Jaj! Jaj! Úúúú-aaaa-úúúú-aaaaa! Énekelni jöttem. Ide? Énekelni jöttem. Hát én odamegyek hozzá. Odamegyek hozzá. Odamegyek hozzá. Nekem lehet itt lenni. Bocsánat, tanár úr, elnézést, bocsánat, elnézést, elnézést, elnézést, bocsánat! Régebben jöttem Erdélyből. Régebben jöttem Erdélyből. Erdélyből jöttem. Bocsánat! Régebben, régebben. Bocsánat! Ezt én tudom. La-la-la-la-la! Jó volt, tanár úr? La-la-la-la-la! Na fiam, ilyen tenorunk, már régen volt, háá-háá-háá! Tenor? Tenor? Tenor! Tenor! Tenor! Én, tenor? Hol vagyok? Itt középen, ez jó lesz. Itt középen. Jaj, legalább le tudok ülni. Reccs! Reccs! Ááááááá!” (taps – szerk.) (48:55)

Sikerült visszaadni a történetet? – Hát a második az zseniális volt. Tényleg, olyan dolgot is kihoztatok belőle, ami meg se járta az eszemet, de tényleg, benne volt a helyzetben. – Köszönjük szépen. Köszönjük szépen! Egy tapsot Leventének a bátorságért, és a történetért! (taps -szerk.)

Ilyen valódi ambivalenciát még akkor nem tudtunk bemutatni, mert hogy ebből történet kerekedett, de nem baj. Kinek van ambivalenciája, amit szívesen megnézne itt, a színpadon? Parancsolj! (49:40)

Csilla: újszülött babám pihen, háztartsak, vagy magamal foglalkozzak?

„Azzal a másfél órával… az az ambivalencia… (Nem érthető – szerk.) – Aha, tehát ez a kezdő anyukák tipikus ambivalenciája, hogy az a másfél óra, Csilla, ugye, amíg a babám alszik, addig több mindent tehetnék. Foglalkozhatnék magammal, de a háztartás is… És ennek az ambivalenciája, hogy, ahogy fogalmaztál, háztartsak, vagy magammal foglalkozzak? Jó, nézzük meg Csilla ambivalenciáját három verzióban. Béláék kezdik. Béla, Ágiék, és Juliék folytatják. Tehát ambivalencia arra a másfél órára, amikor azt tehetném, amit akarok. (50:25)

„Egyéb nem lehet? Megérdemelném. Nana! Megérdemlem. Rendet kell rakni. Ott a mosatlan. Megérdem…lem.”

Második verzió.

„Mosogatni, mosogatni, takarítani. Mosogatni, takarítani. Mosogatni, takarítani. Fodrászhoz megyek, kozmetikushoz. Muszáj! Mosogatni kell! Takarítani! Nem, nem! Nem! Mosogatni! Nem! Szó sem lehet róla!”

Harmadik verzió.

„Elmegyek, úszom egyet. Úszok. Úszni, mi? Ééé-éééé! Fogd már meg! Másikat is! Én úszok. Ééé-éééé! Végre, leadok az alakomból, úszok.” (taps -szerk.)

Sikerült-e visszaadni? Köszönjük szépen. És hát, az időnk elszaladt, egy történetre van még idő. Kinek van kedve egy történetet? Gyere, parancsolj! Foglalj helyet a mesélő székében! Egy bátorító taps a bátor jelentkezőnek. (taps - szerk.) (52:25)

Zoltán lázadása az egyházi középiskolában

„Szerbusz! – Szerbusz. – Keresztnevedet? – Buggie. Zoltán. – Zoltán. – Ez a történet a gimnáziumi időkre nyúlik vissza. Volt egy tanárunk, akitől hát, hogy is mondjam, inkább féltünk, mintsem tiszteletben tartottuk. Bizony, az óráin nagy fegyelem és csönd uralkodott. A történethez hozzátartozik az is, hogy a tanórák szünetében mimetikus játékok keretében megelevenítettünk bizonyos, hát tanár-diák kapcsolatokat. Ez egy katolikus gimnázium volt. Ez a tanár, akitől hát nagyon tartott az osztály, és mindig néma csönd volt nála, és gyakran íratott velünk röpdolgozatokat, a legváratlanabb időpontokban. Egyik alkalommal, amikor egy óráról eltávozott… Ja, még zárójelben megjegyzem, hogy én eléggé élénk, és szókimondó fiatalember voltam, és nem bírtam az igazságtalanságot. Akkoriban bizony sok indulat feszült bennem ezzel a tanárral kapcsolatban. – Válaszd ki saját magadat, tehát az indulatokkal feszülő, nagy igazságérzetű Zoli, ki legyen az? – Itt a jobb szélen ülő hölgyet szeretném megkérni rá. – Jó, Juli lenne a Zoli, aki ebben az időben hány éves vagy, ekkor? – 16 éves, egy egyházi iskola tanulója, akiben indulatok, és nagy igazságérzet feszül. – Igen, és még az is hozzátartozik a történethez, hogy akkor még ilyen lázadó, hosszú hajam volt. – Énszerintem válasszuk ki a tanár urat, aki… Tanár úr? Úrról van szó? – Igen, tanár úr volt. Hát én a Feri atyára gondoltam – Parancsolj! – Tekintély személy. – Mit érdemes tudni? Tehát hogy miért tartottatok tőle, mi volt ez a feszültség volt kettőtök között, vagy egyáltalán a diákok és közte? – Hát egyfelől szigorú volt, és szeretett olyan jegyeket osztogatni, amelyekkel kordában tartotta a diákok szárnyaló fantáziáját. – Jegyekkel fegyelmezett benneteket. – És féltünk tőle, és nem tűrt meg mondjuk ilyen órai közbeszólást, poénkodást, lazulást. – Néma csöndnek kellett lenni. Milyen tantárgyat tanított? – Történelmet, és énekkart is vezetett. – Mi volt a konkrét konfliktus? – Konfliktus tulajdonképpen nem volt, hanem, de voltak konfliktusok, amik így bennem gyűltek, és volt egy konkrét tanóra, amikor fogta magát, és elindult kifele a tanteremből. Akkor én már éreztem, hogy kicsit így morajlik az osztály, nagyon csöndben, inkább az energiák feszülését lehetett érezni. Ilyenkor hogyha ugye a tekintélyszemély eltávolodott, akkor az osztály kitört, és akkor ami addig el volt fojtva, az felszínre került. De én egy kicsit megelőztem az osztálynak ezt a kitörését, és abban a pillanatban, és itt csatlakozik a mimetikus játékok története, hogy abban a pillanatban, mikor ő kiment, én fölpattantam a helyemről, és… Hát most megmutatom, hogy hogyan csináltam, egy kicsit finomítva, mert akkor… tehát annyira jó színész nem vagyok, nem tudom magamat eljátszani. Tehát fölpattantam, és úgymond megátkoztam a tanár urat egy ilyen mozdulattal. És hát ugye ez, előtte pont kibontottam a hajamat, hogy ez még látványosabb legyen. Na most ebben a szent pillanatban a tanár úr visszalépett a tanterembe, és a következő, tehát a harmadik ilyen rezdülésnél, egy ilyen nagyon erős farkasszemet nézett velem. Akkor ebbe a pózban így lemerevedtem. Tulajdonképpen itt zárul a történet, mert hogy ennek nem volt következménye. Én akkor nagyon megijedtem, hogy ebből valami komoly dolog lesz, de nem volt következménye, viszont ez így bennem maradt, és most azért jöttem, hogy ezt nektek elmondjam.” (57:10)

Köszönjük szépen. Arra gondoltam, hogy szívesen megnézném úgy, ha kiválasztanánk a benned lévő lázadást még, tehát egy ilyen, akit úgy téged, meg az egész osztályt egy kicsikét úgy bökdös, hogy legyen már valami. Ki lehetne ez a lázadás, aki a te lázadásod, aki a te érzésed? – Béla. – És én azt gondolom, hogy ki lehetne, nem tudom, hogy jól érzem-e, de hogy ki lehetne választani az iskola szellemiségét, ugye, amely sok mindent nem enged meg egy ilyen helyzetben. Ezt el tudod fogadni, vagy ez csak az én fantáziám? – Nem, ez a katolikus iskola nem tartozott a nagyon ókonzervatív és szigorú iskolák közé. Inkább tanárok mentén lehetett úgy megtapasztalni a különféle, a katolicizmus különféle megélését, mondjuk így. – A tanár úr is ebbe a kategóriába tartozott, aki így megélette veletek ezt a katolicizmust? – Ő igen. – Akkor ha kiválaszthatnánk az ő katolicizmusát? – Fiatalabbik hölgy. – Ági. Mi jellemző tehát őrá? Azt mondtad, hogy szigorú? – És néha igazságtalan. – Akkor tehát ez egy elég izgalmas történetnek tűnik, mégpedig egy olyan történetnek, aminek a végén szinte kimerevedik ez a pillanat, a te átkod, és a tanár visszapillantása között. Nem tudom, hogy van-e még fontos szereplő, akik itten… vagy pedig választhatnak maguknak szerepet? – Én úgy gondolom, hogy az osztálytársaimat is meg kéne jeleníteni, ugyanis már készült a kitörő kacaj, de ez így beléjük fagyott. – Tehát az osztály, akiből kitörni készül a kacaj, de beléjük fagyott. Jó, nézzük meg akkor Zoli történetét, egy iskolai történetet, egy tanárral szemben, aki igen szigorú, és erős, és elvárásokkal rendelkezik, és te pedig egy lázadó vagy. És aztán ennek a záró pillanatát nézzük, amikor ő úgy távozna az osztályból, és te idő előtt átkozod meg, hogyha jól sejtem. Nézzük meg a történetet. Szerintem talán innen fogsz látni, vagy itt, ide is ülhetsz. (59:30)

„Gh-ghmm. Gh-gh-ghmm. (Egy hajgumit kérek valakitől. Köszönöm.) (Síri csönd – szerk.) Történelem óra. Egy pisszenést nem akarok hallani! In nomine Patris… Há-há-há! Röpdolgozat. Már megint? Hát most írtunk dolgozatot? Mindenki! Igen, 70%-tól egyes. Asszonyunk nevében… Most kimegyek… De ha egy pisszenés lesz… Jól van már! Áááá! Áááá! Bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit cselekszenek!” (taps – szerk.)

Köszönjük szépen! Zolit hadd kérdezzem meg, hogy vissza tudott-e adni valamit ez a történet? – Zseniális volt a befejezés. (63:10)

Köszönjük szépen. Úgy szeretnénk tőletek elköszönni, ahogy minden előadásunkat zárni szoktuk. Ahogy egy iskolaév lezárul, egy ilyen tablóval, hogy a képek a múltból, hát mi is most erről a körülbelül másfél óráról néhány ilyen képet szeretnénk felvillantani. Ezzel a záróképpel szeretnénk elköszönni tőletek, bízva abban, hogy még itt-ott-amott találkozunk, és itt ragadom meg az alkalmat, hogy meghívlak benneteket más improvizációs előadásokra is, hiszen reményeink szerint lesznek még itt Budapesten ilyen előadások. Van Álomszínház, van Rögtönzések Színháza, van Érintések Színháza, van Pillanatképek. Itt-ott-amott felbukkanunk, és érdemes ezekre eljönni, mert hogy nagyon kellemes estét lehet együtt tölteni. Aki kellően bátor, hogy a saját történetét meséli el, mint ahogy ez ma is történt, mindig kap egy új aspektust, ami akkor talán eszébe sem jutott. Nézzétek meg tehát a záró képet. (64:10)

„Ki vagyok én? Az ördögbe is! Zseni vagyok! Megérdemlem. Fiú vagyok, vagy lány? In nomine Patris…” (taps – szerk.) (65:20)

Búcsúzóul egy kérdést szeretnék feltenni nektek. Úgy hallottam, hogy a múltkori előadást a vezető atya úgy fejezte be, hogy a mostani társulatban lesz egy pap is. Felteszem a kérdést, szerintetek ki az? Mondd hangosan! Hangosan! Kettő van. Az egyiket ismeritek, ki lehet a másik? „Te vagy.” Nem én vagyok. Ha ezt a feleségem megtudná… Akkor kire szavaztok? „Bélára.” Béla, lépj elő! Ő az. Káposztási Béla. (taps – szerk.) Ebből is látszik, hogy az improvizáció nem idegen az egyháztól. (66:15)

(Feri visszavette a mikrofont – szerk.) Köszönöm szépen a figyelmeteket. Van-e valakinek hirdetnivalója?

Lejegyezte: vinkozoli