A Pillanatképek improvizációs színház vendégjátéka - A jelenlévők által megélt hangulatok és történetek visszajátszása playback technikával

2004.01.27.

Megosztom
Elküldöm
 

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit ezen a rendhagyó alkalmon!  Remélem sikerül valahogy, valahogy elhelyezkednetek, és jó helyet találni magatoknak. Szívből köszöntöm a Pillanatképek Improvizációs Társulat tagjait és Fodor Gábort, aki ennek az estének a játékmestere lesz. Át is adom őneki a szót. (innentől Fodor Gábor beszél – szerk.) (00:40)

Pillanatképek Improvizációs Színtársulat – bevezető, bemutatkozás

Szeretettel köszöntök mindenkit! Szeretném megkérdezni, hogy lehet-e tegeződni? „Igen.” Akkor sziasztok! Én egy picikét, nem picikét, nagyon félek itt a mai estétől, mert hogy én többé-kevésbé tudom, hogy miért, mire szoktatok ti eljönni, és tudom, hogy itt abszolút nem ez lesz itt ma este, tehát nem az fog történni, ami az ilyen alkalmakon szokott történni. De bíztatóan hadd mutassam be a társulatunk oszlopos tagját, Pál Feri atyát. (taps – szerk.) (01:15)

Aztán majd a többieket is bemutatom. Előtte azonban néhány dolgot szeretnék erről a mai estéről mondani. Néhány ismerős arcot azért már látok, de azért szeretném megkérdezni, hogy volt-e már valaki közületek
rögtönzéses színház, playback színház, álom színház, tehát ilyen improvizációs előadáson? Egy kezet föl, hogy valami fogalmatok… Ó, nagyszerű, akkor azért nem egészen idegen vizeken fogunk evezni. A mai este különlegessége abban adódik, mint minden improvizációs előadás különlegessége, hogy egyszeri és megismételhetetlen, mert hogy nem tudjuk, hogy mi fog történni. Ez nem arról szól, hogy mi nem készültünk, de azt nem tudjuk, hogy ti mivel készültetek ma estére. Ezen az estén együtt fogjuk létrehozni a mai előadást, hiszen az improvizáció jellegéből fakadóan itt és most születik meg. (02:10)

Valamikor a ’20-as évek elején, Jakob Levy Moreno, egy román származású, aztán Bécsben tanult orvos-pszichiáter alapította meg az első rögtönzéses színházát, amit aztán később Amerikába átvitt, mikor áttelepült Amerikába. Aztán a ’70-es évek közepén, pontosabban ’75-ben egy Jonathan Fox nevű úriember elevenítette föl ezt a színházi stílust, és hozta létre a playback színházak mozgalmát. Jelenleg a világon körülbelül 220-230 playback színház van, Magyarországon 7-8 működő színház, ebből 3-4 Budapesten. Ezeknek a playback színházaknak a műfaji sajátossága, hogy a különböző színházi elemeket egy picikét mellőzve, a tagoknak, a játszóknak a pillanatnyi hangulatára hangolódva, és a közönség hangulatára hangolódva készülnek el azok a szobrok, azok a jelenetek, amelyek a mai este gerincét fogják alkotni. (03:10)

Amint mondtam, ez az előadás nem jöhetne létre, hogyha ti nem segítetek ebben. Tehát az fog történni, hogy én kérdezni fogok tőletek hangulatokat, érzéseket, történeteket, és azt fogom kérni, ezeket mondjátok el nekünk, és aztán megkérem a játszókat, hogy ezt játsszák is el. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán fogalmatok legyen arról, hogy mi is ez az egész improvizáció, szeretném, hogyha bemutatkozna a társulat. Meg fogja mondani a keresztnevét, ami azért kell, hogy majd a későbbiekben szereplőt tudjál választani. Ha elfelejted, nem baj, majd segítünk. Utána pedig elkezdjük az előadást. Fogadjátok tehát szeretettel a Pillanatképek Improvizációs Színtársulat tagjait! (taps – szerk.) (03:55)

„Béla vagyok, jó estét! Szervusztok, Nóri vagyok, és nagyon örülök neki, hogy ilyen sokan vagytok. Ági vagyok, én meg izgulok, hogy ilyen sokan vagytok. Judit vagyok, és nagyon szeretném, hogy jó esténk legyen. Pálferi vagyok, láttalak már titeket valahol. Gábor vagyok.” Meg lehet őket tapsolni. (taps – szerk.) (04:45)

Őróluk annyit érdemes tudni, hogy amikor a ’80-as évek elején elindult az improvizációs társulatok alakulása, létrejött a Rögtönzések Színháza itt, Budapesten, egyszeri alkalomra. Aztán, ahogy ez szokott lenni, az a néhány pszichiáter, pszichodráma vezető, Kiss György Ádám vezetésével úgy maradtak, és létrejött a Rögtönzések Színháza, mely több, mint 10 évig havi rendszerességgel lépett föl Budapesten, a Pince Színházban, meg itt-ott-amott, ahol éppen volt helyük. Néhány évvel később elkezdték ők is kitanítani az ő tanítványaikat, és létrejött az Érintések Színpad, amely egy szegedi társulat, és ez a társulat csinál most már improvizációs tréningeket, és ezen a tréningen volt együtt ez a csapat ez előtt 2,5-3 évvel, azt hiszem, ugye Pannonhalmán. A pannonhalmi tréning eredményeképpen, ahogy szokták mondani, ők is úgy maradtak, és együtt maradtak a tréning után is, mint működő társulat. Így vannak itt most
előttetek, fogadjátok őket tehát szeretettel. Foglaljatok helyet! (05:55)

Akkor kérném szépen, ehhez az kell, hogy aki itt majd szól, az hangosan beszéljen, mert nekem ugyan van mikrofonom, de a kábel az egészen idáig, az első sorig elér, tehát nem fogok tudni odamenni senkihez. Kinek van egy érzése, hangulata, amit szívesen megnézne, most itt a színpadon kipróbálná, próbára tenné a társulatot? Ugye egy dolog működik, csak saját érzéseket, saját hangulatot lehet mondani, nem a szomszédét. Sok minden történt ma veled. Hogy vagy itt, hogy érkeztél, mi történt…? Mondjál valamilyen hangulatot, és akkor látni fogd, hogy egyáltalán hogyan működik ez az improvizációs technika. Kinek van egy érzése, hangulata, amit szívesen megnézne itt, a színpadon? Tessék, parancsolj! A keresztnevedet hadd kérdezzem meg? (06:35)

Helmut: „Ha a főnököm báb, akkor én ki vagyok?” – Folyékony szobor.

„Helmut vagyok, és föl is állok, mert itt ülök az első sorban. Nekem hivatali okokból a Határon Túli Magyarok Hivatalába kellett menni, a főnökömmel egyeztetni bizonyos dolgokkal kapcsolatban, és jól megéreztem azt, hogy milyen kis bábfigura vagyok ott az egész ügyben. Ugyan
tegeződést ajánlott föl a főosztályvezető úr, és elfogadtam, és ott ültem, és
bólogattam, és néha mondtam a véleményemet… és aztán nem lett semmi. Legalábbis
ami engem érint. És… hát ez egy kicsit úgy elszomorított, látván azt, hogy
hogyan működik ez az egész rendszer. – Mi ez az érzés benned, ami ott elfogott?
– Egy kis kétségbeesés, hogy hát mégis működik ez az ország? Aztán e mellett,
illetve munka után hazamentem, aztán mentem spanyol órára, és jó fáradt voltam,
úgyhogy nem ment igazán jól. – Maradjunk az elsőnél, egy hangulatot tudunk
először megcsinálni. – Ja hogy ez… – De hogy mégis működik, de hogy azt
mondtad, hogy olyan kisgyereknek, kicsinek érezted magad, bábnak érezted magad
ebben a hivatalban. – Jó, akkor ha ide térünk vissza, igen, tehát… És még erre
rátett egy lapáttal az, hogy láttam azt, hogy a főnököm is csak úgy mondja,
hogy mi lenne jó, de hát ahogy az elnök úr… meg hogy majd a politikusok… Igen,
és <<Ha a főnököm báb, akkor én ki vagyok?>> érzés.” (08:05)

Köszönjük szépen Helmutnak ezt a „Ha a főnököm báb, akkor én
ki vagyok?” című érzését. Nézzük meg ezt az érzést egy folyékony
szobortechnikában. Szeretnél-e magadnak egy főszereplőt választani, aki az első
kilépő legyen? “Igen, én Ferit szívesen választom.” Letettem volna a
nagyesküt. Tehát Feri lenne ennek az úgynevezett folyékony szobornak a központi
alakja. Helmutnak az az érzése, hogy elmegy a Határon Túli Magyarok Hivatalába,
aztán két érzés is rátör. Egyrészt, hogy milyen kicsi báb ő, másrészt meg hogy,
hát azért működik ez az ország. Jól interpretálom az érzéseidet? Tehát nézzük
meg Helmutnak ezt a hangulatát egy folyékony szoborban, íme. (08:45)

„Aha. Téboly! Mi eeez?! Téboly! Mi eeez?! Aha. Hogy működik?
Aha. Aha. Aha.” (taps – szerk.)

Nem t’om, Helmut, sikerült-e visszaadni ezt az érzést? –
Nagyjából igen. Még az elejére hozzátettem volna azt, hogy “De! De!
De…” – és így elakadt volna a szavad. (09:40)

Andris: „Jaj, de jó, esik a hó!” – Folyékony szobor.

Köszönjük szépen. Kinek van még érzése, hangulata, amit
szívesen megnézne itt a színpadon? Nem csak az első sorból lehet, parancsolj.
Keresztneved hadd kérdezzem meg? Andris? Parancsolj! (09:50)

“Egyszerűen tök jó, esik a hó. – Tök jó, esik a hó! És
miért jó ez? – Engem örömmel tölt el. – Aha, miért tölt el örömmel? Tessék? –
Úgy szeretem a telet. – Ez az igazi tél, ugye? A keresztnevedet máris
elfelejtettem. Andrisnak a „Jaj, de jó, esik a hó!” hangulatát nézzük meg.
Mégpedig egy folyékony szoborral ismét. Tessék! (10:15)

„Hurrá, végre mehetek szánkózni! Jaj, de jó! Hull a hó! Hó!
Hó! Hó!” (taps – szerk.)

Sikerült-e visszahozni a hangulatot valamennyire? Köszönjük
szépen. (10:55)

Teri: „A főnök levágta a hajamat.” – Kórus.

Kinek van még egy érzése, hangulata? Tessék, parancsolj!
Keresztnevedet? Teri. „A főnököm elsétált mellettem ollóval, és levágta a hajamat.
– Azt nem kérdezem meg, hol dolgozol, mert… személyiségi jogokat… de hogy
milyen érzés volt ez neked, amikor úgy…? Mi szívesen mutatunk egy sajátot, hogy
mi mit gondolunk erről, de szeretnénk azért… tehát amikor úgy érezted, hogy úgy
nyisszen, tehát hogy…? – Azt voltaképp nem éreztem, hanem (…) – És megkérdezte,
hogy kié lehet? Elvesztetted? – Csak azt nem értettem, hogy mi ez a kérdés.
Aztán így hirtelen fölismertem. – Hadd kérdezzem meg, hogy milyen, egyébként
milyen viszonyban vagytok? Tehát ilyen haveri viszonyban vagytok a főnököddel,
megengedheti magának ezt a viccet, vagy nem? Tehát hogy ezt… volt ebben egy
ilyen kínos…? – Tehát szombat reggel olyan SMS-t szokott írni, hogy… – Igen? –
Hogy hétfőn reggel mit kell csinálnom aznap. – Tehát ő már hétvégén is úgymond
csesztet téged, hogy… Aha. És napközben meg levágja a hajadat.” (12:35)

Jó, nézzük meg ezt a hangulatot egy kórusban, mégpedig oly
formában, hogy kezdődjék ez SMS-ekkel, hogy jönnek ezek az SMS-ek, és aztán
odáig fajuk a történet, hogy a végén elé rakják a hajának egy darabját. Nézzük
meg ezt a hangulatot egy kórus technikával. Tessék! (12:55)

(SMS-ek pittyegnek – szerk.) „Pitty-plam! Pitty-plam! Már
megint egy SMS. Megint egy SMS. SMS. SMS. Vajon kitől? Kitől? Tudom. Már
megint… Már megint a főnököm. Pedig hétvége van. Szombat. Szombat. Pihenőnap.
De nekem nem. Pihenő! Nekem nem. Nekem ez jár. Szeretek dolgozni. De nem most.
Dolgozni. Dolgozni? Főleg a számítógép előtt. Dolgozom. Nemsokára vége. Vége.
Nemsokára. A főnök egész tűrhető volt ma. Egész… mi ez? Nyissz! Mi ez? Jaj, mi
ez? Nyissz! Nyissz! Valami szőr? Nyissz! Nyissz! Ez az enyém. Nyissz! Ez az
enyém! Nyissz! Az enyém? Az enyém! A hajam, a hajam. A szép hajam? Ilyen
vagyok? Ez nem normális! Nem normális! Hát azért… hát ez nem normális, hülye
főnök!” (taps – szerk.)

Sikerült visszaadni ezt a… Voltak benne túlzások, gondolom.
Nem sok. Ez egy jó csapat. (15:15)

Péter: „Lecseréltem a cipőfűzőm.” – Paletta.

Kinek van még egy hangulata? És aztán áttérünk majd a másik
részére az előadásnak. Még egy ilyen hangulatot szívesen megmutatunk nektek.
Tessék! jelentkeztél, vagy valaki…? Ott van egy üres hely, azt mondja a fiú,
meg itt is van egy üres hely. Gyertek még közelebb! Akkor te nem ide
jelentkeztél. Kinek van hangulata? Gondolom mindenkinek van, de nem mondja el.
Tessék! (15:40)

„Péter vagyok. Hogy esik a hó, bakancsot kell vennem. Utolsó
alkalom. Kicseréltem végre azt a cipőfűzőt, ami minden egyes alkalommal kioldódott.
– Tehát hogy… – Először is a régi érzés, hogy <<A francba, már rég ki
kellett volna cserélnem! Megint kioldódott.>> A másik pedig az, hogy
<<Jé, most már nem oldódik ki.>> – Aha! Tehát egy folyamatot
szeretnél látni.” (16:15)

Ez tulajdonképpen a lelki fejlődésnek a folyamata, ugye,
annak a folyamata, hogy hogyan jutok el a lustaságtól az irányába, hogy végül
is sikerül valamit megtennem, és ennek az öröme is. Péternek a hangulatát,
majdnem hogy történetét, nézzük meg palettában. Attól a momentumtól kezdve,
amikor mindig elmegy a hóban, és mindig kibomlik a cipőfűzője, mert az a régi,
és aztán az a pillanat, amikor kicseréli, és az az öröm, azzal záródik, az
öröm, hogy most már nem bomlik ki a cipőfűzőm. Nézzük meg Péter hangulatát egy
palettában, Juditék kezdik. (16:50)

„Már megint! Sitty-sutty, bukta. Bukta. Sitty-sutty, bukta.
Egy új fűzőt kéne vennem. Megvan. Végre megvan! Háhháá! Háhháá! Zseni vagyok.”
(taps – szerk.)

Sikerült visszahozni a történet lényegét? (17:35)

Meséljetek 3-3 percben egymásnak történetet magatokról!

Most jön az előadásnak a csúcspontja, a mai estének a
csúcspontja. Én azt gondolom, hogy akik itt vannak, elég régóta járnak ezekre
az előadásokra, Feri előadásaira, de hogy most egy kicsikét másként vagytok
itt. A következő 5-6 percben nézzél körül, keressél magadnak valakit, akit nem
ismersz annyira, vagy egyáltalán nem ismersz. Fordulj oda hozzá, és mesélj el
neki egy történetet a saját életedből. Ez lehet gyerekkori, lehet mostani. A
lényeg az, hogy nézzetek szembe, 3 perc van az egyikőtöknek, és 3 perc a másikatoknak.
Meséljetek egymásnak egy történetet saját magatokról. Erre van… ezek egyébként
nagyon fontos találkozások, ilyen találkozásokból már házasságok is születtek.
Tehát tessék, 6 percetek van, hogy keressél magadnak egy vadidegent, és
elmesélj egy történetet saját magadról. (18:40)

(6 percig mindenki mesél. – szerk.) (24:45)

Hát eddig tartott az idő, nem tudom, hogy ki hova jutott a
házassági ajánlat tekintetében. De abban reménykedem, hogy sikerült felhozni
néhány történetet a saját életedből, mert hogy most következik az előadásnak az
a része, amikor egy, hát nem t’om, mostanában divatos, tehát Harry Potterrel
élve egy varázslat történjék. Ez a két szék közül az egyik, mégpedig a szélső,
a szebbik, és a kevésbé poros, ez a mesélő széke. A mesélő széke egy varázs
szék. Azért varázs szék, mert aki ráül, annak eszébe jut egy saját történet, és
ezt a történetet hogyha elmondja, utána megnézheti színpadon a saját
történetét. Én fogok segítő kérdéseket feltenni. Szeretném mondani, hogy ez nem
az a délutáni műsorsávban sugárzott, ami szokott ilyenkor lenni, kibeszélő
show, csak eszembe jutott, hanem itt valóban a saját… Egyetlen egy szabály van,
az a történet, amit elmondasz, az veled történjék meg. Tehát nem a szomszéd történetét
kell elmondani, nem a nagymamáét, hanem a tiédet, te vagy a főszereplő. Aztán
kiválasztod a szereplőket a színpadon, és megnézheted a saját történetedet. Ki
az első bátor vállalkozó, aki itt a mesélő székében helyet foglal, és mesél
nekünk egy történetet a saját életéből? Tessék parancsolj! Egy tapsot az első
bátor vállalkozónak! (taps – szerk.) (26:15)

Erzsi: – A legjobb barátom az óvodában azt hitte, hogy fiú vagyok.

Innentől kezdve nem ígérem, hogy bárki is látni fog bármit,
mert egy szinten ülünk veletek, de hallani fogjátok a történetet. Szia, én
Gábor vagyok! – „Szia, én meg Erzsi.” Erzsébet történetét, vagy Erzsi
történetét… az az én székem, de ott is lehet mesélni. Erzsi történetét
hallgatjuk meg. (26:40)

„Sziasztok! Szerintem jól előadható, úgyhogy megnyugodhat a
társaság. – Máris megnyugodtunk. – Ez egy óvodai eset volt. A fiúnak, akivel
most ismerkedtem össze, házassági ajánlatot nem kaptam, de neki is ezt meséltem
el. – Hát mert az óvodában kezdted. Lehet, hogy kicsit később kellett volna. –
Nekem van három fiútestvérem, és ezért elég fiús vagyok. Az óvodában pláne az
voltam, és nagyon rövid hajam volt. Volt egy nagy barátom, a Levente, akivel
mindig együtt játszottunk. Neki volt egy bátyja, aki az én bátyámmal egyidős
volt, és így a szüleink ismerték egymást. Már a Leventével már jó ideje tartott
a barátság az óvodában, és egyik nap édesanyám találkozott a Levente
édesanyjával, és meséli, hogy… Hát a Leventével valami szörnyű dolog történt.
Anyukám kérdezi, hogy mi történt? Hát mi történt? Képzeld el, múlt héten egyik
délután hazajön az óvodából, teljesen meg van rettenve, egy világ dőlt össze
benne, és nem tudtam elképzelni, hogy mi baja lehet. Levente, Levente, mi
történt veled? Anya, a legjobb barátom a lányokkal ment pisilni az óvodában. –
Ez a történet? – Ez a történet. Szerintem nagyon aranyos volt.” (28:05)

Kérlek, hogy választd ki saját magadat! Hány éves vagy
ekkor? Hat. Hat éves Erzsit választd ki, légy szíves. Ki legyen? Bárki,
szívesen, fiúk is szeretnek lány szerepet játszani. A harmadik hölgy, honnan? –
A legrövidebb hajú fiú legyen. – Jó, tehát Béla? – Legyen lány, úgy hívják a… –
De már jelentkezett. Úgyis… tehát Béla lesz Erzsi, a hatéves óvodás, akit a
Levente fiúnak néz, ugye, és aztán kiderül, hogy mégsem. Jó, válasszuk ki
Leventét. – Azért maradjon fiú, szegény. Akkor a Ferit kérjük meg. – Feri lesz
Levente. – És még két édesanya. – Mit érdemes a Leventéről tudni, hogyan,
milyen viszonyban vagytok, milyen ez a barátság köztetek? – Nagyon jóban
voltunk. Hát két óvodás nagyon jóban volt. – Sokat játszottatok együtt. –
Persze. – És te mit gondoltál akkor a Feriről, vagy a Leventéről? Milyennek
láttad őt? – Jó volt vele játszani. – Jó, válasszuk ki akkor édesanyádat. – A
Feri mellett lévő hölgy, jobbra. – Tehát Juli. Édesanyádról mit érdemes tudni,
tehát ő milyen érzésekkel viseltetett irántad, milyen viszonyban voltatok? Egy
picit úgy, hogy a Juli ráhangolódjon erre a szerepre. – Jó, hát erős családi
kör, ugye a nagycsalád miatt főleg, és jóban volt a Levente édesanyjával, és
ismerték egymást már korábbról. – Válasszuk ki a Levente édesanyját! Judit.
Őróla mit érdemes tudni? – Én nem emlékszem rá, és nem tudok róla semmit. – Mi
van a te fejedben, milyen lehetett ez a találkozás, amikor… – Jóban voltak,
mert anyukám mindig úgy meséli ezt az esetet, hogy hát már évekkel ezelőttről
ismerték egymást, és a Levente is jóban volt az édesanyjával, tehát itt ez
ilyen… meghitt családokról volt szó. – Van-e még fontos szereplője ennek a
történetnek a te fejedben, a te emlékeidben? Esetleg a megdöbbent WC, vagy nem
tudom… – Semmi, ezt a történetet én sokkal később tudtam meg. – Kitől tudtad
meg? – Édesanyám mesélte. – Tehát úgy lesz a te történeted, hogy tulajdonképpen
a szüleidtől tudod meg, hogy téged fiúnak nézett. – 10 évre rá. – 10 év múlva,
aha. Tehát te 10 év múlva tudod meg, hogy téged a Levente fiúnak nézett, amikor
jó barátok voltatok az óvodában, és ez a döbbenet ugye, hogy a lány WC felé
veszed az utadat akkor, amikor ők a fiú WC felé mennek. Akkor rábízod, hogy ők
ketten keressenek maguknak valamilyen szerepet ebben a történetben? Jó. (31:00)

Nézzük akkor meg a történetet összefoglalom, igen, mert hogy
a főszereplők nem hallottak mindent. Tehát Erzsi történetét nézzük, Erzsi aki
óvodás, és óvodában rövid hajú fiús, és ráadásul három fiútestvére van, és van
egy jó barátja, Levente, akivel együtt vannak. Amikor a szülők
összetalálkoznak, akkor derül ki, hogy a Levente valójában azt hitte, hogy az
Erzsi fiú, mert hogy a lány WC felé vette az útját, és ez volt a döbbenete a
Leventének. De ezt csak az anyukák tudják, meg 10 év múlva… Sok izgalmas érzés
jön ebben a… Anyukádtól tudod meg te 10 év múlva, így van. Nézzük meg ezt a
történetet. Szerintem próbálj oda előre ülni, ott van egy üres hely, az a
páholy, és akkor látni fogod a történetet, mert a végén még vissza foglak majd
hívni. Akkor nézzük meg, Erzsi történetét az óvodáról. (31:50)

„Szia! Emlékszel még a gyerekekre? Szia! Emlékszel még, mi
volt? Megfogjuk egymás kezét, add a kezed. Emlékszel még arra…? Fogjuk egymás
kezét. Mondjad! Aranyos fiú! Milyen gyerek ez a Levente? De jó! A legjobb
barátom. Süss fel, nap, fényes nap, kertek alatt a ludaim megfagynak. Süss fel,
nap! Levente tök jó barátom vagy. Gyere, autózzunk! Gyere! Gyere, autózzunk!
Soha nem felejtjük el, mindig megmarad az emlékeinkben. Micsoda barátság ez!
Leventének volt egy nagy csalódása… Uzsonna előtt elmenni WC-re! WC-re,
gyerekek! Pisilni kell, gyorsan, gyorsan, gyorsan. Fiúk a fiú WC-be, lányok a
lány WC-be, gyorsan! A legjobb barátom. Nem láttad? Nem vetted észre? Nem
vetted észre? Semmi baj. Gyere már! Hülye! Hülye! Sok idő múlva… el kéne
mondani neki. El kéne mondani. Jó, akkor most elmondom neked. A fiúknak kukijuk
van, a lányoknak meg kundusuk.” (taps – szerk.) (35:05)

Szeretném megkérdezni, hogy sikerült-e visszaadni a
történetet? – Az eleje az mindenképpen nagyon jó volt, mert mindig autóztunk. –
És a vége? – Nekem nem teljesen esett le. – Mi nem esett le? – Hát hogy miért
ez lett belőle a tanulság, hiszen… – Hát azt ki tudja, lehet, hogy itt egy
másik olvasata derült ki a történetnek. Te milyen véget szerettél volna? – Én
emlékszem arra, mikor anyu elmesélte, és… – A te döbbentedet szeretted volna? –
Vagy a Leventéét. – A tied a fontosabb, te vagy a főszereplő. Nézzük meg akkor
egy folyékony szoborban a záró képet. Az Erzsinek a döbbenetét. Egy picikét
hogyha elmondanád, hogy mit éreztél akkor, ha visszaemlékszel arra a
történetre. – Egy nagyon aranyos eset volt, tényleg, ahogy a Leventét
elképzeltem, hogy ő fiúnak nézett engem nem t’om hány héten, hónapon keresztül.
Mondjuk az Erzsi névből hogy nem esett le neki, hogy lány vagyok, de… – De hogy
mi volt ebben, milyen érzések voltak benned, amikor… ha úgy visszaemlékszel
erre. – Hát meg tudtam érteni, mivel már mások is néztek abban az időben
fiúnak. – Volt benned egy megértés, de volt benned egy hitetlenség is? – Nem,
nagyon aranyos volt. – Aha. És akkor ez mennyire volt döbbenet? Mert azt
mondtad, hogy ez volt egy döbbenet. – Hát hogy mégis, annak ellenére, hogy
Erzsinek hívnak, hónapokon keresztül még mindig fiúnak nézett. – Aha, tehát
hogy Erzsinek hívnak, és mégis fiúnak néznek. Ennek a döbbenetét nézzük meg egy
záró képben, egy ilyen folyékony szoborban. Ki legyen a központi figurája?
Szeretnéd, hogyha mondjuk Levente lenne ennek a központja, aki a Leventét
játszotta, vagy aki téged játszott? Ki legyen ennek a központi figurája? –
Rájuk bízom. – Rájuk bízzad. Akkor aki először kilép, az a központi figura.
Tehát a záró képet egy picikét kinagyítjuk, újból megnézzük ezt a döbbenetet,
hogy hát Erzsinek hívnak, és mégis fiúnak néznek. Íme. (37:15)

„Nem mondod! Nem mondod! Nem mondod! Nem mondod! Ki vagyok
én most? Nem mondod! Ki vagyok én most? Nem mondod! Erzsiii? Ki vagyok én most?
Erzsi! Erzsi! Erzsi! Lehet, hogy fiú vagyok? Lány vagyok! Nem mondod! Erzsi!
Lány, lány vagyok!” (taps – szerk.) (38:10)

Visszajött? Erzsi bólogat, hogy talán sikerült most már
megfognunk a pillanatot. Köszönjük szépen. Egy tapsot Erzsinek, az első bátor
mesélőnek. (taps – szerk.) (38:30)

Ellentétes érzések, ambivalencia

És hát bizony sokszor vagyunk így, hogy nem is tudjuk, hogy
kik vagyunk, mit szeretnénk, hogy vagyunk, és az érzéseink között sokszor
vannak úgy nevezett kettős érzések. Egy bizonyos dologgal szemben pozitív, vagy
negatív érzések, ugye, ilyen tipikus, hadd mondjak ilyen esetet. Hogy mondjuk
én szívesen elmennék egy előadásra, de reggel 8-kor van. Ugye ez egy tipikus
ambivalencia, hogy fölkeljek-e vagy ne, hív az előadás, de hív az ágy is. Tehát
hogy ilyen kettős érzéseket egy bizonyos dologgal szemben, két ellentétes
érzéseket szeretnénk most nektek eljátszani. A játékostársaim párban fognak
állni, és akkor kinek van ilyen ambivalenciája. Tessék, parancsolj! (39:15)

Levente: A Bartók Konziban – folyékony szobor, kórus

Sziasztok! Levente vagyok. (taps – szerk.) Egy olyan
történetről van szó, amely 14 éves koromban esett meg velem. – Ambivalencia
lesz, ugye? – De, ambivalencia lesz, lesz benne, természetesen. Annyit kell a
dologhoz előzetesen tudni, hogy én kolozsvári származású vagyok, és 14 éves
koromban kerültünk a családommal ide, Budapestre. Zenész szerettem volna lenni,
ezért elmentünk a Bartók Konziba, Konzervatóriumba, és megkérdeztük, hogy
lehet-e zeneszerzés szakra jelentkezni. Ez már év közben volt, tehát
novemberben, az év már megkezdődött, és az ambivalencia a következő két kis
helyzetben nyilvánul meg, amit most el szeretnék mondani. Két helyre mentünk
el, először elküldtek a zeneszerzés tanszéknek a vezetőjéhez. Szándékosan nem
említek neveket, mert vannak köztünk zenészek, és lehet, hogy ismerik. Lehet,
hogy anélkül is rá fogtok jönni, akik… akik esetleg megfordultak már a Bartók
Konzervatóriumban. Tehát, az első helyzet a zeneszerzés tanárral kapcsolatos.
Mamámmal ketten elmentünk hozzá, és előadtuk neki a kérésünket. Meghallgatott.
Rögtön tudni kell, hogy már az, ahogy beléptünk, és ahogy elénk sietett, az
édesanyámnak kezet csókolt, és valami elképesztően udvarias volt. Az a bizonyos
helyzet, amikor valaki rögtön megnyer valakit magának. A tanár első gesztusa is
olyan volt, hogy az emberre nagyon mély benyomást tett. Ez ösztönös
rokonszenvet ébresztett, ez a fajta bemutatkozás. Utána pedig, miután
meghallgatott, hát valószínűleg megfelelhettem talán a kívánalmaknak, de ő nem
ezt mondta, hanem azt mondta, hogy „Az, aki az utcáról jött hozzá, azzal, hogy
járhasson ide, és járhasson hozzá, azt nem teheti meg, hogy visszaküldi az
utcára.” Ez az első történet. A második történet pedig ezután nem sokkal
történt. Éspedig, miután minden elrendeződött, és kiderült, hogy tényleg oda
fogok járni, próbaévre fölvettek végül is. Levittek karénekre, tehát kórusra.
Már többen fölkészítettek, hogy itt bajok lesznek, és vigyázzak majd a
kórusvezetővel, mert egy meglehetősen fura ember. De minden képzeletet
fölülmúlt, ami valójában történt. Tudniillik már a kórusok elején meglepően
gyanús csend uralkodott a teremben. Nagyon sokan voltak, sok ember általában
sok, meglehetősen nagy zajt szokott csinálni; tök csend volt. Eltelt 2-3 perc,
félrehúzódtam, és vártam, hogy majd megszólítom. Bevágtat egyszer csak egy
ilyen ekkora nagy darab ember, ilyen rettenetes kalapban, amit a szemébe
húzott. A kalapját levágta ide, az első székre, ami az útjába került, és sztentori
hangon elordította magát, hogy „Jó napot, dalostársak!” Én hát természetesen
teljesen egyedül és árván éreztem magam ebben a helyzetben, kicsit meg is
ijedtem, de végül összeszedtem a bátorságomat, és oda óvakodtam hozzá, és
megveregettem a vállát, hogy „Elnézést!” Visszafordult, és „Na, mit akarsz,
fiam?” Mondtam neki, eldadogtam, hogy hát ne haragudjon, én itt, most, izé, és
kórusra szeret… Na fiam, énekeld utánam, hogy „Vadadada-dadadada-daaa.” Valami
ilyesmit. Majdnem teljesen megnémulva a döbbenettől, utána énekeltem, ilyen
vékony kis cingár hangon, és a következőt mondta. „Na, fiam, ilyen tenorunk
évtizedek óta nem volt. Mars, mars a tenorba!” – Ezt pozitívan, vagy negatívan
mondta? – Ezt meglehetősen negatívan mondta, és még hozzá tartozik, apró, apró
kis kiegészítés a történethez. Aztán végén a csattanója tulajdonképpen, hogy a
kórus közepén, miután helyet foglaltam a tenorban, sikerült egy olyan széket
választani, ami összerogyott alattam. A legeslegnagyobb, hogy mondjam, a
leghalkabb pillanatban. Ez után pedig odarohant hozzám, ilyen tajtékzó arccal,
és rám ordított, hogy „Édes fiam, Erdélyben ezt így csinálják?” (43:55)

Hát, Levente, ez egy… nehéz lesz ambivalenciával
megcsinálni, mert sok mindent elmondtál. Kérlek, hogy foglalj itt helyet, és
megpróbáljuk a dolgot egy másik technikával előadni. Én azt gondolom, hogy
ketté választanánk a történetet. Az első, egy érzés, amit meséltél ezzel az
igazi úriemberről, aki téged befogadott az utcáról. Ennek az érzésnek egy
szobrát fogjuk megcsinálni, egy folyékony szoborban. A második pedig, egy stílszerűen
egy kórusban fogjuk megcsinálni, a te kórus történetedet, ahhoz azonban, hogy
ez meg tudjon, egy picikét össze kell foglalnom a történetet. Tehát most nézzük
meg először, tehát két rész, először Leventének az első hangulatát, ezt a
bizonyos… Ez egy kellemes meglepetés volt, hogy valaki ilyen úriember módjára
viselkedik veled? – Nagyon jó érzés volt. – Nagyon jó érzés volt, egy pozitív
érzés volt, hogy bementél az utcáról, jöttél Kolozsvárról, és zeneszerzést
szeretnél tanulni, és egyszer csak azt látod, hogy kezet csókolnak az
édesanyádnak, hogy udvariasan odafigyelnek rád, tehát ennek a döbbenetét nézzük
meg először, ennek az udvariasságnak, ennek az odafigyelésnek, ennek a
befogadásnak a döbbenetét. Ez lenne az első kép, egy folyékony szoborban. Foglalj
helyet ott a páholyban, és nézd meg, hogy sikerül-e ezt így megtenni, parancsolj!
(45:10)

„Szeretnék itt tanulni. Tanulni szeretnék. Mi lesz most?
Tanulni szeretnék. Mi lesz most? Idegen vagyok. Mi lesz most? Erdélyből jöttem.
Tanulni szeretnék. Isten hozott! Isten hozott! Idegen vagyok. Isten hozott!
Maradj velünk, gyere, gyere, gyere! Maradj velünk!” (taps – szerk.) (45:50)

És a történet második része egy nagy karvezetőről, aki
nagydarab, kalapos, és bejön, és levágja a kalapját, és aztán nagy hangon,
sztentori hangon szól ugye a dalostársakhoz. Így hívja őket, a dalostársakhoz.
Ebben a te félelmed, hogy odamenni hozzá, és aztán a megszégyenülés, hogy ezzel
a hanggal a tenorban a helyed, de ebben nem dicséret van, hanem egy kicsit
megalázás, és a végén még a szék is összetörik alattad a legkínosabb
pillanatban. Ez pedig egy kórusban állás története lesz. Nézzük meg, tehát
Levente kórus belépőjét, egy kórusban. (46:30)

„Észre ne vegyen senki! Csak észre ne vegyen senki! Nehogy
észre vegyen valaki. Senki. Sssss, sssss. Egyedül vagyok, egyedül vagyok.
Egyedül. Mondták, hogy borzasztó, borzasztó… Borzasztó! Borzasztó! Most dől el.
Most dől el. Itt jön, itt jön! Jaj! Jaj! Úúúú-aaaa-úúúú-aaaaa! Énekelni jöttem.
Ide? Énekelni jöttem. Hát én odamegyek hozzá. Odamegyek hozzá. Odamegyek hozzá.
Nekem lehet itt lenni. Bocsánat, tanár úr, elnézést, bocsánat, elnézést,
elnézést, elnézést, bocsánat! Régebben jöttem Erdélyből. Régebben jöttem
Erdélyből. Erdélyből jöttem. Bocsánat! Régebben, régebben. Bocsánat! Ezt én
tudom. La-la-la-la-la! Jó volt, tanár úr? La-la-la-la-la! Na fiam, ilyen
tenorunk, már régen volt, háá-háá-háá! Tenor? Tenor? Tenor! Tenor! Tenor! Én,
tenor? Hol vagyok? Itt középen, ez jó lesz. Itt középen. Jaj, legalább le tudok
ülni. Reccs! Reccs! Ááááááá!” (taps – szerk.) (48:55)

Sikerült visszaadni a történetet? – Hát a második az
zseniális volt. Tényleg, olyan dolgot is kihoztatok belőle, ami meg se járta az
eszemet, de tényleg, benne volt a helyzetben. – Köszönjük szépen. Köszönjük
szépen! Egy tapsot Leventének a bátorságért, és a történetért! (taps -szerk.)

Ilyen valódi ambivalenciát még akkor nem tudtunk bemutatni,
mert hogy ebből történet kerekedett, de nem baj. Kinek van ambivalenciája, amit
szívesen megnézne itt, a színpadon? Parancsolj! (49:40)

Csilla: újszülött babám pihen, háztartsak, vagy magamal foglalkozzak?

„Azzal a másfél órával… az az ambivalencia… (Nem érthető –
szerk.) – Aha, tehát ez a kezdő anyukák tipikus ambivalenciája, hogy az a
másfél óra, Csilla, ugye, amíg a babám alszik, addig több mindent tehetnék.
Foglalkozhatnék magammal, de a háztartás is… És ennek az ambivalenciája, hogy,
ahogy fogalmaztál, háztartsak, vagy magammal foglalkozzak? Jó, nézzük meg
Csilla ambivalenciáját három verzióban. Béláék kezdik. Béla, Ágiék, és Juliék
folytatják. Tehát ambivalencia arra a másfél órára, amikor azt tehetném, amit
akarok. (50:25)

„Egyéb nem lehet? Megérdemelném. Nana! Megérdemlem. Rendet
kell rakni. Ott a mosatlan. Megérdem…lem.”

Második verzió.

„Mosogatni, mosogatni, takarítani. Mosogatni, takarítani.
Mosogatni, takarítani. Fodrászhoz megyek, kozmetikushoz. Muszáj! Mosogatni
kell! Takarítani! Nem, nem! Nem! Mosogatni! Nem! Szó sem lehet róla!”

Harmadik verzió.

„Elmegyek, úszom egyet. Úszok. Úszni, mi? Ééé-éééé! Fogd már
meg! Másikat is! Én úszok. Ééé-éééé! Végre, leadok az alakomból, úszok.” (taps
-szerk.)

Sikerült-e visszaadni? Köszönjük szépen. És hát, az időnk
elszaladt, egy történetre van még idő. Kinek van kedve egy történetet? Gyere,
parancsolj! Foglalj helyet a mesélő székében! Egy bátorító taps a bátor
jelentkezőnek. (taps – szerk.) (52:25)

Zoltán lázadása az egyházi középiskolában

„Szerbusz! – Szerbusz. – Keresztnevedet? – Buggie. Zoltán. –
Zoltán. – Ez a történet a gimnáziumi időkre nyúlik vissza. Volt egy tanárunk,
akitől hát, hogy is mondjam, inkább féltünk, mintsem tiszteletben tartottuk.
Bizony, az óráin nagy fegyelem és csönd uralkodott. A történethez hozzátartozik
az is, hogy a tanórák szünetében mimetikus játékok keretében megelevenítettünk
bizonyos, hát tanár-diák kapcsolatokat. Ez egy katolikus gimnázium volt. Ez a
tanár, akitől hát nagyon tartott az osztály, és mindig néma csönd volt nála, és
gyakran íratott velünk röpdolgozatokat, a legváratlanabb időpontokban. Egyik
alkalommal, amikor egy óráról eltávozott… Ja, még zárójelben megjegyzem, hogy
én eléggé élénk, és szókimondó fiatalember voltam, és nem bírtam az
igazságtalanságot. Akkoriban bizony sok indulat feszült bennem ezzel a tanárral
kapcsolatban. – Válaszd ki saját magadat, tehát az indulatokkal feszülő, nagy
igazságérzetű Zoli, ki legyen az? – Itt a jobb szélen ülő hölgyet szeretném
megkérni rá. – Jó, Juli lenne a Zoli, aki ebben az időben hány éves vagy,
ekkor? – 16 éves, egy egyházi iskola tanulója, akiben indulatok, és nagy
igazságérzet feszül. – Igen, és még az is hozzátartozik a történethez, hogy
akkor még ilyen lázadó, hosszú hajam volt. – Énszerintem válasszuk ki a tanár
urat, aki… Tanár úr? Úrról van szó? – Igen, tanár úr volt. Hát én a Feri atyára
gondoltam – Parancsolj! – Tekintély személy. – Mit érdemes tudni? Tehát hogy
miért tartottatok tőle, mi volt ez a feszültség volt kettőtök között, vagy
egyáltalán a diákok és közte? – Hát egyfelől szigorú volt, és szeretett olyan
jegyeket osztogatni, amelyekkel kordában tartotta a diákok szárnyaló
fantáziáját. – Jegyekkel fegyelmezett benneteket. – És féltünk tőle, és nem
tűrt meg mondjuk ilyen órai közbeszólást, poénkodást, lazulást. – Néma csöndnek
kellett lenni. Milyen tantárgyat tanított? – Történelmet, és énekkart is
vezetett. – Mi volt a konkrét konfliktus? – Konfliktus tulajdonképpen nem volt,
hanem, de voltak konfliktusok, amik így bennem gyűltek, és volt egy konkrét
tanóra, amikor fogta magát, és elindult kifele a tanteremből. Akkor én már
éreztem, hogy kicsit így morajlik az osztály, nagyon csöndben, inkább az energiák
feszülését lehetett érezni. Ilyenkor hogyha ugye a tekintélyszemély
eltávolodott, akkor az osztály kitört, és akkor ami addig el volt fojtva, az
felszínre került. De én egy kicsit megelőztem az osztálynak ezt a kitörését, és
abban a pillanatban, és itt csatlakozik a mimetikus játékok története, hogy
abban a pillanatban, mikor ő kiment, én fölpattantam a helyemről, és… Hát most
megmutatom, hogy hogyan csináltam, egy kicsit finomítva, mert akkor… tehát
annyira jó színész nem vagyok, nem tudom magamat eljátszani. Tehát
fölpattantam, és úgymond megátkoztam a tanár urat egy ilyen mozdulattal. És hát
ugye ez, előtte pont kibontottam a hajamat, hogy ez még látványosabb legyen. Na
most ebben a szent pillanatban a tanár úr visszalépett a tanterembe, és a
következő, tehát a harmadik ilyen rezdülésnél, egy ilyen nagyon erős
farkasszemet nézett velem. Akkor ebbe a pózban így lemerevedtem. Tulajdonképpen
itt zárul a történet, mert hogy ennek nem volt következménye. Én akkor nagyon
megijedtem, hogy ebből valami komoly dolog lesz, de nem volt következménye,
viszont ez így bennem maradt, és most azért jöttem, hogy ezt nektek elmondjam.”
(57:10)

Köszönjük szépen. Arra gondoltam, hogy szívesen megnézném
úgy, ha kiválasztanánk a benned lévő lázadást még, tehát egy ilyen, akit úgy
téged, meg az egész osztályt egy kicsikét úgy bökdös, hogy legyen már valami.
Ki lehetne ez a lázadás, aki a te lázadásod, aki a te érzésed? – Béla. – És én
azt gondolom, hogy ki lehetne, nem tudom, hogy jól érzem-e, de hogy ki lehetne
választani az iskola szellemiségét, ugye, amely sok mindent nem enged meg egy
ilyen helyzetben. Ezt el tudod fogadni, vagy ez csak az én fantáziám? – Nem, ez
a katolikus iskola nem tartozott a nagyon ókonzervatív és szigorú iskolák közé.
Inkább tanárok mentén lehetett úgy megtapasztalni a különféle, a katolicizmus
különféle megélését, mondjuk így. – A tanár úr is ebbe a kategóriába tartozott,
aki így megélette veletek ezt a katolicizmust? – Ő igen. – Akkor ha
kiválaszthatnánk az ő katolicizmusát? – Fiatalabbik hölgy. – Ági. Mi jellemző
tehát őrá? Azt mondtad, hogy szigorú? – És néha igazságtalan. – Akkor tehát ez
egy elég izgalmas történetnek tűnik, mégpedig egy olyan történetnek, aminek a
végén szinte kimerevedik ez a pillanat, a te átkod, és a tanár visszapillantása
között. Nem tudom, hogy van-e még fontos szereplő, akik itten… vagy pedig
választhatnak maguknak szerepet? – Én úgy gondolom, hogy az osztálytársaimat is
meg kéne jeleníteni, ugyanis már készült a kitörő kacaj, de ez így beléjük
fagyott. – Tehát az osztály, akiből kitörni készül a kacaj, de beléjük fagyott.
Jó, nézzük meg akkor Zoli történetét, egy iskolai történetet, egy tanárral
szemben, aki igen szigorú, és erős, és elvárásokkal rendelkezik, és te pedig
egy lázadó vagy. És aztán ennek a záró pillanatát nézzük, amikor ő úgy távozna
az osztályból, és te idő előtt átkozod meg, hogyha jól sejtem. Nézzük meg a
történetet. Szerintem talán innen fogsz látni, vagy itt, ide is ülhetsz. (59:30)

„Gh-ghmm. Gh-gh-ghmm. (Egy hajgumit kérek valakitől.
Köszönöm.) (Síri csönd – szerk.) Történelem óra. Egy pisszenést nem akarok
hallani! In nomine Patris… Há-há-há! Röpdolgozat. Már megint? Hát most írtunk
dolgozatot? Mindenki! Igen, 70%-tól egyes. Asszonyunk nevében… Most kimegyek…
De ha egy pisszenés lesz… Jól van már! Áááá! Áááá! Bocsáss meg nekik, hisz nem
tudják, mit cselekszenek!” (taps – szerk.)

Köszönjük szépen! Zolit hadd kérdezzem meg, hogy vissza
tudott-e adni valamit ez a történet? – Zseniális volt a befejezés. (63:10)

Köszönjük szépen. Úgy szeretnénk tőletek elköszönni, ahogy
minden előadásunkat zárni szoktuk. Ahogy egy iskolaév lezárul, egy ilyen
tablóval, hogy a képek a múltból, hát mi is most erről a körülbelül másfél
óráról néhány ilyen képet szeretnénk felvillantani. Ezzel a záróképpel
szeretnénk elköszönni tőletek, bízva abban, hogy még itt-ott-amott találkozunk,
és itt ragadom meg az alkalmat, hogy meghívlak benneteket más improvizációs
előadásokra is, hiszen reményeink szerint lesznek még itt Budapesten ilyen
előadások. Van Álomszínház, van Rögtönzések Színháza, van Érintések Színháza,
van Pillanatképek. Itt-ott-amott felbukkanunk, és érdemes ezekre eljönni, mert
hogy nagyon kellemes estét lehet együtt tölteni. Aki kellően bátor, hogy a
saját történetét meséli el, mint ahogy ez ma is történt, mindig kap egy új
aspektust, ami akkor talán eszébe sem jutott. Nézzétek meg tehát a záró képet.
(64:10)

„Ki vagyok én? Az ördögbe is! Zseni vagyok! Megérdemlem. Fiú
vagyok, vagy lány? In nomine Patris…” (taps – szerk.) (65:20)

Búcsúzóul egy kérdést szeretnék feltenni nektek. Úgy
hallottam, hogy a múltkori előadást a vezető atya úgy fejezte be, hogy a
mostani társulatban lesz egy pap is. Felteszem a kérdést, szerintetek ki az?
Mondd hangosan! Hangosan! Kettő van. Az egyiket ismeritek, ki lehet a másik?
„Te vagy.” Nem én vagyok. Ha ezt a feleségem megtudná… Akkor kire szavaztok?
„Bélára.” Béla, lépj elő! Ő az. Káposztási Béla. (taps – szerk.) Ebből is
látszik, hogy az improvizáció nem idegen az egyháztól. (66:15)

(Feri visszavette a mikrofont – szerk.) Köszönöm szépen a
figyelmeteket. Van-e valakinek hirdetnivalója?

Lejegyezte: vinkozoli