A méltányos igazságosság, s ezáltal a bizalom megvalósulásának elősegítése 1.

2004.03.30.

Megosztom
Elküldöm

A méltányos igazságosság, s ezáltal a bizalom megvalósulásának elősegítése.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Elnézést kérek mindazoktól, akik a múlt kedden itt voltatok, és nem találkoztatok velem, ebben semmiféle romboló nem akart lenni, egyszerűen csak elmentem egy hetes lelkigyakorlatra, és ahelyett, hogy több héten keresztül előre hirdettem volna, nem voltam elég körültekintő. Arról nem is beszélve, hogy kifejezett szomorúságot okozott nekem, hogy olyan nyegle módon jelentettem be, hogy nem leszek itt, valami olyasmit mondván, hogy ti jöhettek, de én nem leszek itt, valami ilyesmit mondtam. Ezt is nagyon sajnálom!

 

Két héttel ezelőtt, még mindig nyakig benne voltunk Böszörményi Nagy Iván szemléletmódján keresztül, azon téma tárgyalásában, hogy a bizalom, az igazságosság, az erkölcs, és a személyesség, hogyan függnek össze egymással. Böszörményi Nagy Iván az, aki a családterápiában, tulajdonképpen egyedülálló módon, arról beszél, Martin Buber egzisztencialista filozófusra hivatkozva, hogy kezdetben van a kapcsolat, és hogy az életünk legmeghatározóbb relációja, az emberi, illetve az Istennel való kapcsolatunk. Arról beszél, hogy a kapcsolataink mélyén, egy egzisztenciális-etikai dimenzió van. Ez alatt azt kellene értenünk, hogy a kapcsolataink a legdöntőbben azon múlnak, hogy ezt a személyes, a személyemre vonatkozó, etikai megszólítottságot, amely fölhív engem az igazságosságra a kapcsolataimban, képes vagyok-e fölismerni, és ez alapján élni. A kapcsolatokban meglévő igazságosság pedig, nagyon szoros összefüggésben van a bizalommal. Tehát ezért kifejezetten a témánkba illik, és egy helyen azt olvastam Böszörményi Nagy Ivánnál, hogy: Bátran mondhatjuk azt, hogy az igazságosságnak a megtörése, az emberi kapcsolatok széthullásának a legalapvetőbb oka. Éppen ez az a keret, amiben beszélünk!

Akkor most szeretnék még egy kicsit szabadkozni! Egyrészt, többen odajöttek hozzám, és azt mondták, hogy: Feri, végre nem sztorizol annyit! Hát már mióta vártuk, hogy komolyan, normálisan beszéljél, és ne vesszünk el itt a történetek között! Mások, ugyanilyen súllyal odaléptek hozzám, és azt mondták, hogy: Feri, várjuk már a történeteket, ki vagyunk éhezve! Hát csinálj már valamit, ezt még egy-két alkalommal elviseljük, de aztán… Szóval, nem hiszem, hogy egyszerre mindenkinek tudok jót tenni, hanem csak igyekszem, és az utóbbi alkalmakban bizony, talán sokat okoskodtam. Mára hoztam egy-két történetet, és ezeket a történeteket a lelkigyakorlat alatt szereztem, és ezek az alkalmak nagyon jók ilyesmire, mert a szünetekben a feszültséget, ezen a módon nagyon jól lehet oldani, hogy nagyon hasznos történeteket mesélünk, amelyek alkalmasak a nevetés kiváltására.

Közelebbről, ott tartottunk, hogy Böszörményi Nagy Iván 8 pontban összefoglalta azt… Jaj, Istenem, bárcsak Krisztusra hivatkoznék ennyit! Na, most erről eszembe jutott egy történet! Egy katonalelkészről kérdezték, hogy mondják már meg, hogy jó-e ez a katonalelkész vagy nem? Erre azt mondta egy katona, hogy: Hát ez, ez egy nagyszerű ember! Most képzeld el, hogy 20 percig úgy beszél Istenről, hogy ki sem ejti ezt a szót a száján! Ez egy nagyszerű lelkész! Szóval 8 pontban összefoglalta azt, hogyha képesek vagyunk a bizalomra megfelelő magatartással, megbízható magatartással választ adó igazságosságot érvényre juttatni a kapcsolatainkban, akkor ez alkalmassá tesz bennünket, minimum 8 dologra. Ebből eddig elmondtam hármat. Ezeket azért érdemes látni, mert egyfajta célt is jelenthetnek. Tehát látjuk, ha most befektetünk energiát, akkor hova fogunk eljutni. Azért ez örömteli, ugye?

1. Az élet személyes élvezetének képessége. Az élvezet szót húzzuk alá! Nem öröm és boldogság, hanem élvezet!

2. Az élettől kapott ajándékok kreatív fölhasználása.

3. A velünk született készségek fejlesztésének adottsága.

Most akkor jöjjön még öt ilyen, és majd utána fogom elmondani, hogy miről lesz szó.

4. A munkasikerek örömteli elfogadásának képessége. A munkában elért eredményeink fölött való öröm képessége. Olyan jólesik nekem az, amikor mondjuk egy fárasztó vasárnap után, az esti Szentmisét befejezvén, ami vagy a harmadik vagy a negyedik Szentmisém aznap, a keresztelések után, és jegyesek oktatása után, megyek haza a templomból, és jobb oldalamon sétál a sekrestyés kisasszony, és a jól végezett munka örömét megbeszéljük, amíg a templomból elérünk a plébániára. Ekkor egymás felé kedves szavakat mondunk. Szóval ez a jól végett vasárnapi munka utáni öröm érzése, és ez az, amit nektek tilos átélni! J Aztán eszembe jutott az, hogy nekem csak megint olyan kedves időtöltésem, amikor van mondjuk egy komoly közösségi alkalom,  mondjuk egy napos lelkinapot tartunk, vagy valamilyen közösségi történés vagy akármi más van a plébánián, és amikor azt gondolom, hogy jól sikerült, akkor utána a kedvenc dolgaim egyike az, hogy nekiállok a többiekkel mosogatni. Amikor mosogatunk, és már vége van mindennek, és akkor megállunk, és valahogy örülünk annak, hogy jól sikerült ez a nap! Én néha annyira szoktam örülni, hogy elfelejtkezek mosogatni! J Tehát nyilván ezt is lehet túlzásba vinni!

5. Pszichoszomatikus tünetektől mentes egészség. Egyáltalán nem kell szégyenkeznetek amiatt, hogyha a pszichoszomatikus tünetektől kísért egészségnek örvendetek, mert ez manapság már normálisnak tekinthető! Eszembe jutott az, amikor egy ilyen sportsérülés kapcsán az orvosi ágyon feküdtem, és a doktor bácsi vizsgált, megnézvén, hogy milyen bajom van, és ismerős volt az orvos, úgyhogy ilyen tegező, jó viszonyba voltunk egymással. Annyira be voltam tojva, hogy így patakokban csurgott rólam a víz. A következő megjegyzést tette az én kedves orvos ismerősöm, hogy: Feri, te csöpögsz a neurózistól! A szó szoros értelmében, így csurgott a vádlimon a víz! Vagy ahogy Popper Péter mondta, - akinek nagy köszönetet mondok ezért a zseniális mondatáért -, hogy: „Jó pszichológus vagyok, ez azt jelenti, hogy gyakorló neurotikus!” Aztán egy másik, nagyon bensőséges titkomat is megosztom veletek. Képzeljétek el, hogy én a vasárnapi első Szentmisém előtt, kötelező, belső, személyes, sürgető, testi ösztönzést érzek arra, hogy sürgősen a WC-t meglátogassam. Soha sem voltak ilyen problémáim reggelente. Hiába vagyok 8 éve pap, én képtelen vagyok szorongás nélkül elkezdeni! Egyszerűen nem megy! Odáig eljutottam, hogy a szorongásomat sikerül nagyjából, ott a WC-ben hagyni. Ez már nagy dolog! Tehát, amikor belekezdünk a liturgiába, akkor már viszonylag emberi állapotban vagyok ott jelen.

6. A partner érzelmi megelégedettségéből fakadó örömre vagyok képes. Tehát az örömet én érzem. Ő megelégedett, érzelmileg jól van, és ez nekem örömet okoz. Azért szokott veletek ilyen lenni, ugye? A partner alatt ne feltétlenül csak a gyűlölt házastársra gondoljatok, hanem hát léteznek sokkal jobban sikerült emberi kapcsolataitok is, egészen biztos vagyok benne.

7. Képesség a saját igényeimnek érvényt szerezni, a saját jogosultágaimat kifejezni. Például, hogy 8 évembe került, amíg eljutottam oda, hogy el tudtam menni egy hetes lelkigyakorlatra, munkaidőben, Nagyböjt alatt. Ami a legizgalmasabb, hogy miközben 8 éven keresztül az volt a fejemben, hogy ez súlyos szeretetlenség a jó értelemben rám bízottakkal szemben, a következő reakciókat kaptam. Az utolsó nap, még kértem valakitől némi segítséget, és akkor azt mondta nekem, hogy: Feri, nyugodj meg! Te menj el, és mi mindent megcsinálunk! Amikor hazaérem akkor azért kiderült, hogy egy-két ügy vár engem, ez persze nem rajta múlott, és akkor kiderült, hogy az a valaki, aki a telefont veszi föl nálunk, ahhoz befutottak ezek a dolgok, és ő mint valami anyatigris védelmezett engem, és azt mondta, hogy. Ferenc atyát nem lehet zavarni! Lelkigyakorlatozik! – Sírhattak, ríhattak, mondhattak neki akármit, de nem volt az a pénz, ami árán ő esetleg megadta volna az én mobil elérhetőségemet, annak a szegény bajbajutott embernek. Tehát azért, hogy lelkiismeret furdalás nélkül menjek el, azért én megadtam a telefonos elérhetőségemet, amin azért utol lehet érni, de ennek ellenére nem kerestek! J

8. Ösztönzést fogok érezni, a következő generáció jólétéhez hozzájárulni. Tehát egy belső késztetésem lesz arra, hogy a következő generáció számára jót tegyek, még akkor is, ha azokból a gyümölcsökből én már egyáltalán nem fogok részesülni.

Itt két történet jutott az eszembe. Az egyik, egy kedves házaspár, akik közül az egyik, ha jól emlékszem erdészmérnök volt, és a következőt csinálták a házasságkötés után: Külön engedélyt kértek, a nem tudom én milyen illetékes elvtárstól, hogy a Népligetben fát ültethessenek. Tehát úgy, ahogy voltak, mennyasszonyi és vőlegényi ruhában kimentek, és ilyen esküvői ásóval és kapával nekiálltak egy fát elültetni. Néhány nappal ezelőtt meg beszélgettem valakivel, amikor éppen kijöttem egy háromemeletes házból. Ott dolgozott egy bácsi, és valahogy elkezdtünk egymással beszélgetni, és akkor büszkén azt mondta, hogy: Nézze, itt van ez a fenyő, - ami már magasabb volt, mint ez a három emeletes ház -, és ezt a fenyőt akkor ültettem, amikor a kisfiam 2 éves volt. Most 37 éves. Amikor 35 évesen a fa elérte azt a magasságot, amilyen magas a ház, akkor ültettem még egyet. Na, ezt már nem valószínű, hogy megéli, amíg ez a fa olyan magas lesz, mint ez a három emeletes ház. De azért azt a fát ő mégis elültette!

Jeruzsálemben döbbentem rá a következőre, amikor ott az Olajfák hegyén töltöttem el néhány órát. Tudjátok azt, hogy az Olajfák hegyén, azok az olajfák 1000 és 2000 év közöttiek! Mindeközben Jeruzsálemet pedig, földig rombolták! Tehát abból a Jeruzsálemből, ami Krisztus korában volt, gyakorlatilag azon a helyen, semmi sincs, vagy pedig, ha van is valami, azt ki kellett ásni, és akkor csak emiatt lehet látni. Ez azt jelenti, hogy a legnagyobb öldöklésben is, valahogy megmaradt valami érzékenység a fák iránt, mert ha nincs fa, akkor nincsen élet!

Itt most befejezvén ezt, elmondanék még egy történetet. Kérdezték azt az atyát, aki egy jól elvégzett élet után járt, hogy: Hát atya, milyen sokat tett, és milyen normálisnak tűnik még mindig, de mégis mondja el, hogy tulajdonképpen hogy van, hogy érzi magát? Az atya erre a következőt mondta, hogy: Jaj, gyermekem! Olyan áldott állapotban vagyok! J Ezt kívánom a férfiaknak, hogy az életük végére ők is áldott állapotba kerüljenek! Természetesen most is abban az állapotban vagyunk, csak nem biztos, hogy átéljük! Ugye, ez a nagy különbség! Tehát, én azt kívánom nektek, hogy éljétek át, hogy áldott állapotban vagytok!

Most akkor a lezárását szeretném adni ennek a nagy témának. Egy kicsit félve meg szorongva mondom ezt, mert volt bennem egy olyan gondolat, hogy ez talán már most egy kicsit sok lesz, de aztán arra gondoltam, hogy eltelt két hét, és ez egy nagyszerű alkalom arra, hogy egy mélyebb megértésre valamiképpen visszanézzünk az eddig elhangzottakra, és másrészt, hogy kifejezetten arra a kérdésre adandó válaszként beszélhessek, hogy akkor mit csináljunk? Tehát erre a kérdésre szeretnék válaszolni, hogy akkor most mit csináljunk? De persze, az eddigi gondolatainknak a tükrében.

A vezérmondat ez lenne, amit Martin Buber mondott 1954-ben:

„A kapcsolatok megsértésével, az emberi élet rendjét sértjük meg!”

Ha a kapcsolatainkban megfelelő módon tudunk működni, akkor az emberi élet rendjét tartjuk fönn!

(Itt közben egy kis kitérő:

Azt mondja nekem valaki egy olyan 3 éves, terézvárosi káplánság után, hogy: Nagyon jó ez a hittanóra, de néha a Szentírás is előkerülhetne! Na erről viszont eszembe jut egy történet, kivételesen! Egyszer megkérdeztek egy nagyon jó lelkigondozót. Ő papoknak és lelkészeknek tartott a lelkigondozásról előadást, habár ő maga is lelkész volt, de arról beszélt, hogy a lelkigondozás, az tulajdonképpen független dolog attól, hogy most egy hívő emberrel vagyok, vagy nem hívővel, vallásossal, kereszténnyel, mert mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy rászorul erre. Az is mindegy, mondta ő, hogy protestáns lelkész vagyok, és képes vagyok ebbe a viszonyba belemenni, és segíteni a másiknak. Erre egyszer, egy kicsit keményebb és nyakasabb hallgatóság közül, valaki jelentkezett és azt kérdezte, hogy: Akkor kedves Tiszteletes úr, mondja meg nekünk, hogy a Szentírás, mikor kerül elő a lelkigondozói kapcsolatban? Ez egy nagyon komoly kérdés, mert hiszen rávilágít arra, hogy akkor most ő teljesen kivetkőzik abból, hogy ő lelkész, és hívő ember? Az illetőnek volt erre egy nagyon frappáns válasza: A kapcsolataimban a Szentírás, reggel 6 és fél 7 között, az elmélkedésem alatt jön elő. Hogy ez kifejezetten később egy kapcsolatomban megjelenik-e, vagy nem, ez a partneren múlik! Ha a partner ezt igényli, ha neki ez fontos, és ő kérdést tesz föl, akkor megjelenhet, ha pedig nem, akkor nem kell, hogy ez tematikusan megjelenjen. Elég, hogy nekem reggel 6 és fél 7 között megjelent! Ezért minden emberi kapcsolatomban a Szentírás benne lesz, mert az én életemben reggel 6 és fél 7 között benne van.)

Most akkor 27 pontban szeretném összefoglalni, a kérdésre adandó választ, hogy mit is tegyünk? Rövid leszek, ígérem, és úgy fogom csinálni, hogy néha csak így egy mondatot mondok, aztán megyünk is tovább.

Aztán egy másik mondat Böszörményi Nagy Ivántól, ami még a vezérmondatunk lesz: „Az élet öröme, a megvalósított bizalomból, hitből fakad!”

Jöjjön akkor a 27 pont, laza egymásutánban.

1. Mindazzal kapcsolatban, ami itt elhangzott, nem elég a belátás és az átérzés, hanem cselekvésre van szükség!

Jött hozzám valaki, a szokásos történettel ilyenkor, Húsvét előtt, amikor gyónásra készült: Hát ez a gyónás…hát jó, én itt vagyok, de hát… Akkor rengeteget hallom azt, hogy: „Itt vagyok, de tulajdonképpen én meg szoktam bánni a bűneimet! Ez szokott a döntő érv lenni! Hát én meg szoktam bánni a bűneimet, én most minek menjek el gyónni? Elkövettem egy dolgot, és akkor rögtön utána, súlyosan átérzem, hogy mi a fenét is csináltam én? Hát hogy tehettem ezt? Akkor utána meg belátom!” Ekkor én a következőt kérdeztem tőle: Na és? Akkor persze jól meglepődött ezen a kérdésen! Erre kérdezte tőle, hogy: Na és, mi következett ebből? – Ja, hát semmi! Átéreztem, hogy ez egy nagy bűn volt, beláttam, hogy… - Na és? Nem véletlen tehát, hogy kifejezetten nekünk nem elég, tehát nem a másiknak nem elég, meg a világnak, meg az éltnek, hanem nekem nem elég, hogyha belátom azt, hogy igazságtalanságot követtem el, és ezt akkor mélyen átérzem, amit úgy neveznek, hogy bűnbánat. Akkor így már csöpögsz a bűnbánattól, és akkor átéled ezt, majd pedig jönnek a gondolatok, hogy ó, bizony, bizony… Ezek után pedig a rá következő nap megint úgy élsz, mint tegnap! Hát akkor ennek mi teteje volt? Legfeljebb annyi, hogy elmondhatod magadnak azt, hogy te egy hihetetlen rendes ember vagy, mert te ezt mélyen beláttad, átérezted és kész. Tehát, ha bármit is átéreztetek, megsejtettetek, beláttatok, megtapasztaltatok, ez még semmit se jelent! Ez csupán az önátadásnak lehet egy újabb köre, hogy hát eljöttem ide, és most rájöttem, hogy mit nem csinálok jól? Aztán meg továbbra is ugyanúgy csinálom!

2. Szülők, nagyszülők megértésére, fölmentésére, megbocsátására irányuló erőfeszítés. Máris a cselekvésnek egy komoly irányánál vagyunk! Úgy tűnik, ha nem teszünk erőfeszítéseket a szüleink és a nagyszüleink, először még csak megértésére, az életútjuk föltárására, és aztán majd a megbocsátás felé vezető egymás utáni lépésekre, akkor ez súlyosan tönkre teszi a mi életünket és a mi kapcsolatainkat. Ez a gyógyulásunknak az egyik alapvető és kihagyhatatlan iránya! Azt mondja Böszörményi Nagy Iván, hogy: Minden egyes piciny cselekvés és erőfeszítés, hogy megértsük a szüleinket és a nagyszüleinket, máris építő jogosultságokkal ruház föl bennünket! Akkor is, ha ezek az erőfeszítéseink, nem teremnek gyümölcsöt! Tehát ad abszurdum, nem sikerül a szüleinkkel való kapcsolatunkat egy picit sem jobbá tenni, ha erőt fektettünk bele, ez azt fogja hozni, hogy fölszabadulok arra, hogy a párhuzamos kapcsolataimban, például a párkapcsolatomban, vagy a saját gyerekeimmel való kapcsolatomban, nem romboló, hanem építő módon cselekedjek! Ez egy fantasztikus kijelentés, ami mögött tapasztalat van! Tehát a legkisebb erőfeszítés is, meg fog térülni, nemcsak a szüleimmel való kapcsolat terén, hanem a horizontális kapcsolataim vagy a gyerekeimmel való kapcsolataim terén is. Tehát itt nagyon megéri a legkisebb lépés is! Egy kis lépés a szülők és a nagyszülők felé, és egy csomó lépés asz összes többi kapcsolatomban! A jogosultság tehát független az elért eredménytől, a szülőket és a nagyszülőket illető viszony tükrében.

3. Felelősségteljes szülői viselkedésre irányuló cselekvés. Erről már sokat beszéltem, tehát ezt most nem is nagyon ragozom. Minden, legkisebb erőfeszítés is, hogy én szülőkánt vagy nagyszülőként megbízható módon reagáljak a gyerekeimre és az unokáimra, ez mindenképpen az élet öröme felé hat, mert a bizalmat erősíti.

4. A másik ember veleszületett jogosultságait elismerem. Minden embernek van veleszületett jogosultsága az ember voltából adódóan. Ha az a gyermek, éppen az én pici babám, akkor neki, ebben a pillanatban, a mi kettőnk kapcsolatában, nagyon sok veleszületett jogosultsága van! Minden olyan helyzet, amelyben megélem és realizálom a veleszületett helyzetből adódó jogosultságokat, és ezeket elismerem, méltányolom, ez számomra építő jogosultságokat fog szerezni. Az építő jogosultság, az pedig a bizalom erősödéséhez vezet, az pedig az örömet növeli! Mondjuk mondom egy nehéz helyzetet. Elvált szülők. Ha én elvált szülőként elismerem a gyerekemnek a másik szülőhöz való kötődésének a veleszületett jogát, és segítem az ő kettejük kapcsolatát, nemhogy nem akadályozom, hanem elismerem, méltányolom és segítem, ez azt jelenti, hogy elismerem a gyerekem veleszületett jogosultságát, még ha ő nem is egy csecsemő, hanem egy 20 éves, vagy 12, és ez által én építő jogosultságokra teszek szert. Ez pedig elkezdi építeni a kapcsolataimat, és lehetővé teszi azt, hogy mondjuk a válás okozta megpróbáltatásaimat képes legyek sokkal jobban viselni. Vagy, ha már éppen elváltam, akkor az új kapcsolatba ne vigyem bele a romboló jogosultságaimat, amelyeket ebből a kapcsolatból szereztem! Tehát ezek a lépések mindig sokszorosan térülnek meg!

5. Hajlandó vagyok a kapcsolati etika természetes egyensúlyán túlmutató befektetésekre. Vagyis, nyilvánvaló, hogy van egy olyan természetes egyensúly, amelyet leírhatunk úgy, hogy annyit adtam, amennyit kaptam, annyit adok, amennyit kapok. Beleértve azt is, hogy természetesen vannak olyan kapcsolataim, amelyekben a gyermekem felé sokkal többet kell adnom, és jóval kevesebbet várok vissza, és ott úgy teremtődik meg az egyensúly. Tehát a kapcsolat minőségén múlik az, hogy itt az egyensúly hogyan jön létre! De ha én az elvárható egyensúly fölött, hajlandó vagyok adni, az megint csak jogosultságokat szerez nekem. Azokkal az emberekkel jó lenni, akik az elvárhatón túl is hajlandók adni! De majd ez még kiegészül a többi szemponttal, mert ez így önmagában még egyoldalú.

6. Alkalmas vagyok arra, illetve erőfeszítést teszek arra, hogy a terheket és az előnyöket, egyenlően osszuk el. Ez nagyon fontos! Azt mondja Böszörményi Nagy Iván, hogy: A legtöbb kapcsolatban, a terheknek, illetve az előnyöknek az elosztásával kapcsolatosan, az emberek vagy magukban őrlődnek, tehát puffognak, dühöngenek, sértettek, vagy pedig átlendülnek a másik irányba, és elkezdenek harcolni, a másikat püfölni, különböző koalíciókat kötnek, le akarják győzni a másikat. Ezt a két végletet gyakoroljuk döntő módon. Puffogunk magunkban, és amikor torkig vagyunk, amikor betelik a pohár, amikor azt gondoljuk, hogy igazságtalanság történik velünk, akkor pedig rombolunk! A kettő között van az az út, amiről lehetne beszélni. Ezt majd egy kicsit bővebben is ki fogom fejteni később.

7. Hajlandó vagyok a jogosultságok elismerésére. Ez hihetetlenül nehéz dolog, mert vannak romboló jogosultságok, negatív jogosultságok, meg pozitív jogosultságok. Ha én az életemben semmi mással nem foglalkoznék, csak a jogosultságok elismerésébe fektetném az erőimet, az is bőven elég lenne, de azért ezen kívül még van más is. De ha csak ennyit teszek, az biztos, hogy alapvetően meghatározza az összes kapcsolataimat. Mestermunka az, hogyha képes vagyok a másik romboló jogosultságait elismerni! A pozitív jogosultságok elismerése, hát úgy nagyjából megy. De a negatív jogosultság elismerése, az már keményebb dió! Mondjuk például amikor a házastársam valamit nem kapott meg. Nem követtek el ellene bűnt, csak valamiből hiányai vannak, és ezt most nálam szeretné megkapni. Ez már sokkal nehezebb! De egy romboló jogosultságnak az elismerése, az mestermunka! Az a lelki egyetem témája! Az nagyon nehéz! Hogy amikor mondjuk a serdülő gyerekünk, az ő romboló jogosultságaival jön elő, hogy azokat mi elismerjük! Már a kisgyereknél is nagyon nehéz elismerni! Egy apuka hozta a következő történetet. Azt mondta, hogy: A nagy fiam 8 éves. Amikor bemegyek a szülői értekezletre, akkor előbb-utóbb kezdek már zavarba jönni, mert a tanárok egymás után dicsérik a kisfiam. Azt mondják róla, hogy annyira rendes, mint a lányok! Tehát valami ilyesmit mondanak. Tudod, azt a legnehezebb elfogadnom, hogy amikor otthon van, akkor néha pattog, akkor nem mindig az a jó kisfiú, aki az iskolában. Vagyis, ez a 8 éves kisfiú, az erején felül teljesít az iskolában, majd pedig hazajön, és hogy az igazságosság valamiképpen helyreálljon, az ő romboló jogosultságaival próbál valamit kezdeni. Ha itt egy apuka vagy egy anyuka résen van, és elismeri azt, hogy itt miről is van szó, akkor ki tudja húzni ezeknek e helyzeteknek a méregfogát. Ha mondjuk azt a mondatot mondja a kisfiának, hogy: Hát Lacika, én nem értem, tegnap jöttem haza a szülői értekezletről, ahol, olyan sok szépet és jót mondtak rólad, hát hogy lehet az, hogy te itthon nem ilyen vagy? Hát pedig már annyira örültem ennek, és tessék, most elrontod az örömömet! Hú! Ez már durva volt a végén, nem? J Adott esetben el kell ismerni, sőt segíteni őt ahhoz, hogy ha négyest hoz az iskolából, akkor az is jó! Az első négyesért például lehet venni neki egy tortát! J Istenem, sikerült neki! Jaj, erről az jut eszembe, hogy amikor elsős gimnazista voltam és tudjátok én ilyen magántanuló voltam, a sport miatt, és az év végén minden tantárgyból vizsgáznom kellett. Ez azt jelentette, hogy két választás volt. Év közben ugye senki sem tanult, ez egyértelmű. Ez pontosan ugyanúgy van, hogy akármilyen jó lehet egy szülő, a gyermeke mindent el fog követni, hogy ne tegye meg, amit a szülő kér. Ez nem a szülő megfelelő magatartásán múlik, hanem a gyerekvoltból adódik. A gyerek már csak olyan, hogy próbálja kikerülni azt, hogy úgy cselekedjen, ahogy a szülő mondja. Ez teljesen normális! Egy normális 15 éves fiatal, - bár most magamból indulok ki -, év közben csak súlyos presszió hatására tanul, kivéve akkor ugyebár, ha előtte súlyos dolgok nem történtek vele, és nem fél attól, hogy a szülei szeretetét elveszti. Szóval, minden tárgyból vizsgát kellett tennem. 21-en kezdtünk, és a vizsgák után maradtunk 11-en! Tehát az osztály fele, az elszállt! Nahát, én is majdnem! J Ekkor pedig az egyik kedves öttusázó barátom, aki egyébkánt egy zseni volt, csak máshol, ő egy csak csekély öt tárgyból bukott, az első év végén. Bennem már akkor is ez a kukkoló attitűd föltört, mert ilyenkor kíváncsi voltam arra, hogy ebben a helyzetben, mit is csinál a másik ember. Kérdeztem tőle, hogy: Na, megyünk együtt haza? – Persze! – mondta. Halálosan lazán vette ezt az egészet. A következőképpen viselte a történteket, ezt mondva nekem, hogy: Ugorjunk be a Fény utcai piacra, és együnk meg egy debrecenit!  J Olyan jóízűen nyomta magába, tunkolta a mustárba! Azt gondoltam, hogy ez most számomra egy akkora lecke, hogy hát így is lehet ezt csinálni! Fel lehet dolgozni egy kudarcot így is! Tudjátok, hogy mi a döntő érv arra, hogy az ember mégiscsak húsevő? Az, hogy van mustár! J Mert hát csak úgy magába? Értitek? Mert a ketchup még hagyján, de hát a mustár…

8. Arra irányuló erőfeszítés, hogy mások jólétéhez hozzájáruljak.

Egy kedves történet jutott ide eszembe a lelkigyakorlati napokból. Egy vidéki plébános mesélte el, hogy megpróbálta rávenni a testvéreket, hogy járuljanak hozzá az egész közösség jólétéhez, mégpedig abban a liturgikus formában, hogy az Olvasmányt, a Szentleckét, és a hívek könyörgését kiossza nekik, és ezt majd ők olvassák fel. Ekkor pedig megteremtődjön a Szent Liturgiában az, hogy nemcsak a pap ad, hanem ott mindnyájan részt veszünk, mindeni kölcsönösen ad és kap. Ezt mindenki nagy örömmel vette tudomásul, hogy hát valóban ez mennyire így jogos, és akkor Rózsika néni megkapta az olvasmányos könyvet. Az olvasmányos könyvben éppen nem Izajás tekercsét nyitották ki, hanem az Apostolok Cselekedeteiből volt egy rész, amikor ott az apostol odamegy egy beteghez, és akkor azt mondja a betegnek, hogy: Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom, a Názáreti Jézus nevében, gyógyulj meg! Hát erre Rózsika néni, ugye hozzájárul a közösség jóllétéhez, elkezdi olvasni ezt a szakaszt, és eljut az ominózus sorig, amit a következőképpen olvas fel, hogy: Aranyom! Ezüstöm nincsen, de amim van neked adom! J Most talán már megértitek, hogy az ilyen történetek, hogy teszik elviselhetővé, egy ilyen lelkigyakorlat összes tehertételét! Ezek visznek át a  túlsó partra, a várva várt munka örömeibe!

Szóval, amikor hozzájárulunk mások jólétéhez, még ha az nem is pont úgy sikerül, ahogy kellene, azért az mégis csak jó!

9. Mások érdemeit hajlandó vagyok elismerni! Mások érdemeinek az elismerése. Ez a párkapcsolatokban megint döntő fontosságú! Elsőáldozó gyerekek szüleivel beszélgettem, és valahogy úgy kiszaladt a számon, hogy hát például milyen fontos is lenne az, hogy a feleségek mondjuk havonta egyszer elmondják a férjeiknek, hogy: Te drágám, hát annyira jó, hogy te dolgozol, pénzt keresel, ezt többé-kevésbé hazahozod, és én tulajdonképpen meg vagyok veled elégedve! Tudom, hogy ezt nem csak azért csinálod, mert karrierista vagy, néha eszedbe jutunk, és kifejezetten van egy csomó dolog, amiért szeretnék neked hálát adni! Erre látom, hogy egy férfinek a kezéből kiesett a toll. Egy apuka annyira megrendült ettől! Erre kérdeztem, hogy: Nem mondtam valamit jól? Erre azt válaszolta, hogy: De, és ez nagyon jó lenne! J Természetesen talán fordítva, még inkább igaz! Mert azért úgy van ez, hogy a nők azért néha elismerik ezeket a dolgokat, és a férfiak meg annyira ritkán teszik ezt! A férfiaknak tehát jó lenne, ha elismernék azt, hogy mondjuk létezik olyan, hogy anyai ösztön! De hát mégsem lehet azt mondani, hogy magadnak szülted, van anyai ösztönöd, nekem meg nincs, hát akkor nyomassad, nyomassad azt a gyereknevelést! He nekem lenne anyai ösztönöm, akkor én is csinálnám, de így… Hát azért! J Néha egy-egy puszit azért lehetne adni, vagy tehetek úgy is, hogy most adok egy puszit a feleségemnek, egyet meg a gyermekem anyukájának! Ha pedig a gyermekeimről van szó, akkor több puszit is adhatok! Így megtörténhet a méltányos, osztó igazságosság!

Persze ennek a mások érdemei elismerésének van egy túloldala is, hogyha elismerik a te érdemeidet, akkor ne mond azt, hogy: Jaj, hát ne, hát most tényleg… Ne mond ezt! Húzd ki magad, és éld át az elvégzett munka örömét! A szerénységedet, ami elé oda lehetne tenni az ál szót is, könnyen félreértheti a másik, és komoly utasításnak veszi, hogy befogja a száját.

Egy kedves házaspártól tanultam ezt, hogy minden házasságban, - és ezt ők így fejezték ki -, van rabszolgamunka. Tehát például a gyerekkel együtt játszani, az nem rabszolgamunka! Egy-két óráig! J A gyereknek főzni, az sem rabszolgamunka, egy-két napig! De előbb-utóbb persze bármi válhat rabszolgamunkává. Vannak klasszikus rabszolgamunkák! Általában ilyenek: a csekkek befizetése, a mosogatás. Vagy az egyik kedves ismerősöm klasszikus rabszolgamunkája a teregetés.  Tanultuk a lelkivezetést, és akkor az úgy ment, hogy volt egy vezetett, meg egy vezető. A vezető volt a mester, és akkor mi meg ezt néztük, hogy hát hogyan is kellene ezt csinálni. Pont egy anyuka ült be a székbe, és kérdezte tőle a lelkivezető, hogy mondjon egy olyan dolgot, amiben az égvilágon semmilyen örömet nem talál. Erre ez a válasz jött, hogy: A teregetés! Akkor ezen indult el a beszélgetés, hogy vajon lehet-e úgy teregetni, hogy mondjuk egy százalék öröm legyen benne? Szóval vannak olyan munkák egy családban, amelyek rabszolgamunkák, utálja mindenki! Most ilyenkor szoktak a szülők egy cselhez folyamodni, itt most az én szüleimre gondolok például, amikor megkérnek bennünket, hogy mi mosogassunk el. Hát jó, nekünk is bele kell valamit adnunk, ez világos, de a rabszolgamunka, az rabszolgamunka marad! Tehát a rabszolgamunkát fel kell osztani! A férfiak tudnak hihetetlenül érzéketlenek lenni arra, hogy a nőkre több rabszolgamunka jut, mint rájuk. Olyan hihetetlenül lazán mondják, hogy az női munka! Az nem női munka, az rabszolgamunka! Ez nagy különbség! Ezt most kívülről nem lehet eldönteni, mert hogy ők ezt hogyan osztják be, ez kettejükön múlik. Ismerek olyan párt, akik azt mondták, hogy megpróbálták ezeket a munkákat egyenlően, 50-50 százalékban felosztani, és ezt mondták, hogy na ez az, ami nem működött! Tehát ez nem 50-50 százalékot jelent föltétlenül, hanem ezt meg kell beszélni! Nem kell, hanem érdemes! Mielőtt még egymás torkának esünk!

10. A romboló magatartás mögötti igazság elismerése. Tulajdonképpen ez benne foglaltatik a jogosultságokkal kapcsolatos pontban, de azért ezt itt külön is kiemeltem, hogy ne csak a jogosultságot ismerjük el, hanem az már egy következő lépés, hogy meglátom azt az igazságot, amely a jogosultságot teremti. Mondjuk a házastársammal kapcsolatban fölismerem azt, hogy ő most miért nyújtja be azt a lapot? Fölismerem az ő igazságát, hogy mi abban az igazság? A mi kettőnk kapcsolatában, az igazságtalanság, de neki a szüleihez való kapcsolatában ez igazság! Ha én ezt képes vagyok így mérlegelni! Az a nagyszerű, amikor egy beszélgetésben képes a házastársam fölismeri vagy beismerni azt, hogy ez valóban, ami kettőnk kapcsolatában igazságtalan, de a szüleimmel való kapcsolatban azonban igazságos, de persze a romboló jogosultság értelmében igazságos!

11. Az egzisztenciális (tehát személyes) bűntudatom fölismerése, és a cselekvéssel való jóvátétel, mert az az emberi rend igazságában kárt okozott. Tehát a személyes bűntudat föl-és elismerése, és a cselekvéssel való jóvátétel. Ez miért olyan lényeges? Mert emlékeztek, hogy minél több negatív és romboló jogosultságom van, az emberi természet úgy működik, hogy annál kevésbé érzek bűntudatot ott, ahol bűnt követek el. Mert a bűntudat nem a bűnnel van összefüggésben, ez akármilyen furcsa is, hanem a magamról, meg az igazságról alkotott képpel van összefüggésben. Azzal van összefüggésben, hogy én kit tartok magamról, hogy mikor vagyok normális, hogy mikor működök helyesen? Ha nekem van egy csomó romboló jogosultságom, akkor azt fogom mondani, hogy nekem jogom van most belerúgni a macskába. És még ezzel is, hol vagyok én még az igazságosság helyreállításától? Mindaddig, amíg magamról ezt a képet őrzöm, és a romboló jogosultságaimra hivatkozom, addig nem fogok bűntudatot érezni, és nem lesz bűntudatom, és nem lesz belátásom sem! Éppen Böszörményi Nagy Iván könyvében olvastam egy történetet két 15 éves lányról, akik öt órás ismeretség után egy idős asszonyt brutálisan meggyilkoltak. Kérdezték tőlük, hogy mit gondolnak a tettükről? Azt mondták, hogy: Ez egy izgalmas balhé volt! Most, ha én hajlandó vagyok az ő romboló jogosultságaik igazságát megkeresni, akkor neki fogok állni, és feltárom az ő családtörténetüket. Inkább nem is akarom elmondani, hogy mi volt a családtörténetük! Természetesen egy csomó bántalmazás! Most már sokkal árnyaltabban látjuk ezt a dolgot, hogy nyilvánvaló, hogy ő hivatkozhat a romboló jogosultságaira, amikor ő maga is rombol, és azt mondja, hogy ez még mindig épp csak, hogy egált jelent. De ezzel természetesen tönkreteszi az ő, meg a környezetének az életét, ez világos! Tehát, erre vonatkozik ez a pont, hogy leteszem ezt a pajzsot, amivel önmagamat védem, a bűntudattal szemben, a jogos bűntudattal szemben, amely azért jogos, mert téged megbántottalak. Nem hivatkozom arra, hogy azért nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni, mert engem is megbántottak! A bűnbánattartásnak szinte a legnagyobb akadálya az, hogy mi nem érezzük igazságosnak azt, hogy föltárjuk a saját bűneinket, miközben nem kapunk megerősítést arra nézve, hogy az ellenünk elkövetett bűnöket is valamiképpen tárjuk föl! Tehát lehet, hogy ezt is neked kell elvégezni! Tehát egy gyónás kezdődhet úgy, hogyha te nagyon sok sebet őrzöl, és leülsz, és azzal kezded, hogy: Milyen csomó és egy sereg jogtalanság ért engem, ami akadályoz abban, hogy szembenézzek azokkal a jogtalanságokkal, amelyeket én követek el! Nyugodtan szánjál rá napokat és heteket, ugyanúgy, ahogy a gyerekek is összeírják, hogy milyen bűnt követtek el. Először írjátok össze, addig bele se kezdjetek a bűnbánattartásba! De utána legyen az a következő lépésetek, hogy lerakjátok, és azt mondjátok, hogy ez van az egyik oldalon, ezt kaptam, és akkor most nézzük meg, hogy én mit adtam! Persze lehet egy másik listát is írni, miután kiírtam magamból a sérelmeimet, akkor leírhatom azt is, hogy minden sérelmem ellenére, miket kaptam, amik jók? Ez nagy meglepetés lehet ám! Nagyon gyakran a segítésnek ez egy kulcsa, hogy valaki mindig csak a sérelmeit mondja, és miután a sérelmeit nem ismerik el, nem jut el oda, hogy elkezdje beismerni, hogy milyen jót kapott. Tehát, nyugodtan kezd a sérelmeiddel, ezzel nincs is semmi baj, csak azért előbb vagy utóbb tegyél pontot. Mert azért az lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne tudd befejezni! Ne hagyj ki semmit, csak…na!

12. A tetteim másokra gyakorolt következményeiért felelősséget vállalok. Ez már moralizálásnak tűnhet! Pedig láthatjátok ti is, hogy idáig jutunk el! Ez alapvető föltétele a bizalomnak, az meg alapvető föltétele az örömnek és az élet élvezetének. Ez mindenképpen egy döntő lépés! Van bennünk egy nagy ingerencia, hogy ezzel ne akarjunk szembesülni! Ez az, amit úgy szoktam kifejezni, hogy néha érdemes leülni, és hogyha nincs egy bűnömmel kapcsolatosan bűntudatom, akkor ott leülök, és magam elé képzelem azt a fájdalmat, azt a rombolást, azokat a következményeket, amelyeket okoztam. El tudom képzelni, hogyha egyszer vagy kétszer, csinálnánk egy ilyen gyakorlatot, akkor utána nem tudnánk úgy élni, mint előtte! Képzeljem el, hogy ez mit jelent! Nemcsak abban a pillanatban, hanem az hogy megy tovább annak az embernek az életében, és hogy görgetődik maga előtt, és ki tudja, hogy tud-e vele valamit kezdeni? Ez most egy kisarkított mondat lesz: Felelősséget vállalok a saját magam romboló magatartása iránt! Már hajlandó vagyok elismerni az engem ért sérelmeket, fölírtam már őket egy nagy lapra, és most nekiállok, hogy megnézzem, hogy mi van a másik oldalon, és a kettőt nem játszom ki egymás ellen.

13. Lemondok a destruktív, romboló jogosultságból fakadó, hitelből való életből. Tehát lemondok arról az életvezetésről, hogy a romboló jogosultságaimból fakadó hitelből éljek. Ez egy nagyon izgalmas kifejezés! Annyira jól leírja, hogy miről van szó! Ugyanis, amikor pozitív jogosultságaim vannak, mondjuk hozzájárulok a te jóllétedhez, akkor nem hitelből élek, mert akkor építő jogosultságaim lesznek, és ezek alapján egy örömteli életet élek, és ez megerősít engem! Látom a te érzelmi jólétedet, és ez örömet okoz nekem, és még jobban megerősödök, és megint hozzájárulok a te életedhez. Ez pedig egy elmélyülő folyamattá válik, és egyre jobban leszek! Azonban itt arról van szó, hogy nem ebben a folyamatban vagyok benne, hanem a romboló jogosultságaim révén, tulajdonképpen hitelem van, hitelből élek. Te bízol bennem, de én beléd rúgok! Te kedves vagy velem, de én nem! A romboló jogosultságaim alapján valamiféle igazságosság helyreáll, de tulajdonképpen olyan, mintha egyre csak növelném azt, ahogy egy hitelből él valaki. Ez szerintem egy nagyon jó kép! Egyre több hitelt veszek föl tulajdonképpen. Van alapja is, mert a bank nem tagadja meg a hitelkérelmemet, vagyis az élet nem tagadja meg ezt tőlem, azért, mert van egy csomó romboló jogosultság lapom, és én ezekre kapok hitelt. De ezekkel azonban, tönkreteszem a saját kapcsolataimat! Tehát lemondok arról, hogy hitelből éljek!

14. Döntök, hogy a megkapott előnyöket továbbadom. Ez egy nagyon szép dolog! Amikor már be tudtam ismerni azt, hogy azért kaptam egy csomó mindent az élettől, akkor döntök arról, hogy ezeket szeretném továbbadni.

15. Lemondok arról, hogy a gyermekeimtől, ugyanannyit várjak, mint amennyit én adtam nekik. Engedem, hogy a gyerekek a tőlem kapott előnyöket, a saját gyermekeiknek adják tovább. Lemondok erről a visszafizetésről, az egyenlő igazságosságról lemondok, a méltányos igazságosságban vagyok, és az a méltányos, hogy a gyerekeim a saját gyerekeiknek adják vissza a tőlem kapott előnyöket. Persze, ha én a gyerekeimnek sok jót tettem, akkor egy csomó pozitív jogosultságom van, hogyha rászorulok, akkor ők gondoskodjanak rólam. Tehát természetes az, hogy jogom van gondoskodást kapni tőlük! De nem azért, mert én szerettem őket, és nekik kutya kötelességük visszaadni azt!

16. Egyensúlyt teremtek, az önérdek és a másik jogos figyelembevétele között. Tehát nyilvánvalóan vannak önérdekeim, de a másiknak is vannak érdekei, és hajlandó vagyok arra figyelni, hogy a kettő között valami egyensúly legyen. Tudjátok mit mondott Böszörményi Nagy Iván? Azt mondta, hogy: „A kölcsönös felelősségvállalás, gyógyító hatású!” Mennyire szép ez, és mennyire igaz! Amikor mondjuk elmész egy új munkahelyre, és ott átéled annak az örömét, hogy az új munkatársaid közül, legalábbis néhány, bizalommal fordul feléd, és segíti a te munkába állásodat, ezért pedig te is visszaadsz nekik. Ahogy így kölcsönösen felelősséget vállaltok egymás munkájáért, ez eltölt benneteket egy hatalmas örömmel! Hogy van kihez fordulni, de nem használjátok őt ki, hogy elismeritek, hogy szüksége van a segítségre, de ezzel nem éltek vissza, és így tovább. Amikor pedig ő jön, akkor én is fizetek neki, de nem azért, hogy visszafizessek. Az új kapcsolatokban lehet ennek az ízét nagyon jól megérezni, mert ott még nagyon egyszerű a helyzet, mert ott még nem rontottuk el, ezzel az adok-kapok micsodával, a hatalmi dolgokkal. Gyógyító hatású! Nemcsak jó, még gyógyulunk is benne!

17.  A megtorló, a visszafizető, az egyenlőségen alapuló igazságosság helyett, a méltányos igazságosságra törekszem. Itt a megtorlóval, meg a rombolással, eszembe jutott megint egy lelkigyakorlatos történet. Egy jezsuita atya mesélte el, hogy egy idős atya olvasta az evangéliumot, és az evangélium két részre volt osztva, a lap alján kezdődött, és aztán lapozni kellett, és a következő lap tetején folytatódott. Az atya, miután már idős volt, valahogy kiesett abból a rutinból, hogy nem akkor lapozunk, amikor az előző oldal utolsó szavát elolvastuk, hanem az fejből megy. Akkor a következőképp olvasta az evangéliumot, hogy: „… Jézus a szemét, az égre emelte és így fohászkodott…” J Ha most az Istenkapcsolatot is a kapcsolataink közé emeljük, akkor nagyon sok romboló jogosultságom lehet az Istennek szemben, annak mértékében, hogy mit gondolok én Istenről. Ha én azt gondolom, hogy Isten igazságtalanul pottyantott bele engem a családba, ahol nekem rossz gyerekkorom volt, akkor nekem romboló jogosultságaim lesznek, Istennek szemben. Legalábbis, én ezt így fogom megélni! Ha ebből ki akarom gyógyulni, akkor ugyanúgy kell eljárnom, mintha Isten ezeket a bűnöket valóban elkövette volna velem szemben, vagyis el kell ismernem az első pontban azt, hogy nekem ilyen romboló jogosultságaim vannak, és én be akarom Istennél nyújtani a számlát. Most már 50 éve haragszom rá. Persze a folyamat végén eljuthatok oda, hogy hát dehogyis, hát Isten nem akart engem bántani, hát ez nem azért történt, marhaság ez az egész logika, amiben vagyok! De ahogy a folyamatot elkezdem… A papnak például kutya kötelessége, először elismerni a hozzá forduló embernek az általa vélt romboló jogosultságait az Istennel szemben. Most óvatosan mondok valamit: Húsvét közeleg, el se bírom képzelni, hogy ne legyen mindegyikőtökben, több-kevesebb ilyen jogosultság! Ahhoz valami nagyon tiszta Istenképre lenne szükségetek, meg valami nagyon örömteli és személyes Istenkapcsolatra. Ha ilyen van, akkor te kivétel vagy! Amennyiben nincs, akkor majdnem biztos vagyok abban, hogy föltárt és föltáratlan romboló jogosultságaid vannak, Istennel szemben. Annál rosszabb, minél kevésbé tártad őket föl! Mondom a kimeneti oldalt: Ez ott jelenik meg, amikor a kedves, vallásos néni azt mondja, hogy nincs kedve imádkozni, vagy amikor te azt mondod, hogy nincs kedved Istennek kapcsolatba kerülni. Nagyon sok ilyen formában jelenik ez meg, amikor egyszer csak valakiből kifakad, hogy: Miért büntet engem Isten? Egy ilyen mondat, önmagában, egy sereg romboló jogosultságra utal! Ezeket el kell ismerni! Az megint egy másik kérdés, hogy ez reális-e vagy nem? De az mindenképpen reális, hogy te ezt átélted, tehát efféle realitása van! Tehát, amit a romboló jogosultságról beszéltünk, ezt Istennel kapcsolatban is nagyon izgalmas volna végigpörgetni. Milyen sérelmeid vannak Istennel kapcsolatban, amiket ő okozott neked? Írj egy nagy listát!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs 

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

A méltányos igazságosság, s ezáltal a bizalom megvalósulásának elősegítése.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Elnézést kérek mindazoktól, akik a múlt kedden itt voltatok, és nem találkoztatok velem, ebben semmiféle romboló nem akart lenni, egyszerűen csak elmentem egy hetes lelkigyakorlatra, és ahelyett, hogy több héten keresztül előre hirdettem volna, nem voltam elég körültekintő. Arról nem is beszélve, hogy kifejezett szomorúságot okozott nekem, hogy olyan nyegle módon jelentettem be, hogy nem leszek itt, valami olyasmit mondván, hogy ti jöhettek, de én nem leszek itt, valami ilyesmit mondtam. Ezt is nagyon sajnálom!

 

Két héttel ezelőtt, még mindig nyakig benne voltunk Böszörményi Nagy Iván szemléletmódján keresztül, azon téma tárgyalásában, hogy a bizalom, az igazságosság, az erkölcs, és a személyesség, hogyan függnek össze egymással. Böszörményi Nagy Iván az, aki a családterápiában, tulajdonképpen egyedülálló módon, arról beszél, Martin Buber egzisztencialista filozófusra hivatkozva, hogy kezdetben van a kapcsolat, és hogy az életünk legmeghatározóbb relációja, az emberi, illetve az Istennel való kapcsolatunk. Arról beszél, hogy a kapcsolataink mélyén, egy egzisztenciális-etikai dimenzió van. Ez alatt azt kellene értenünk, hogy a kapcsolataink a legdöntőbben azon múlnak, hogy ezt a személyes, a személyemre vonatkozó, etikai megszólítottságot, amely fölhív engem az igazságosságra a kapcsolataimban, képes vagyok-e fölismerni, és ez alapján élni. A kapcsolatokban meglévő igazságosság pedig, nagyon szoros összefüggésben van a bizalommal. Tehát ezért kifejezetten a témánkba illik, és egy helyen azt olvastam Böszörményi Nagy Ivánnál, hogy: Bátran mondhatjuk azt, hogy az igazságosságnak a megtörése, az emberi kapcsolatok széthullásának a legalapvetőbb oka. Éppen ez az a keret, amiben beszélünk!

Akkor most szeretnék még egy kicsit szabadkozni! Egyrészt, többen odajöttek hozzám, és azt mondták, hogy: Feri, végre nem sztorizol annyit! Hát már mióta vártuk, hogy komolyan, normálisan beszéljél, és ne vesszünk el itt a történetek között! Mások, ugyanilyen súllyal odaléptek hozzám, és azt mondták, hogy: Feri, várjuk már a történeteket, ki vagyunk éhezve! Hát csinálj már valamit, ezt még egy-két alkalommal elviseljük, de aztán… Szóval, nem hiszem, hogy egyszerre mindenkinek tudok jót tenni, hanem csak igyekszem, és az utóbbi alkalmakban bizony, talán sokat okoskodtam. Mára hoztam egy-két történetet, és ezeket a történeteket a lelkigyakorlat alatt szereztem, és ezek az alkalmak nagyon jók ilyesmire, mert a szünetekben a feszültséget, ezen a módon nagyon jól lehet oldani, hogy nagyon hasznos történeteket mesélünk, amelyek alkalmasak a nevetés kiváltására.

Közelebbről, ott tartottunk, hogy Böszörményi Nagy Iván 8 pontban összefoglalta azt… Jaj, Istenem, bárcsak Krisztusra hivatkoznék ennyit! Na, most erről eszembe jutott egy történet! Egy katonalelkészről kérdezték, hogy mondják már meg, hogy jó-e ez a katonalelkész vagy nem? Erre azt mondta egy katona, hogy: Hát ez, ez egy nagyszerű ember! Most képzeld el, hogy 20 percig úgy beszél Istenről, hogy ki sem ejti ezt a szót a száján! Ez egy nagyszerű lelkész! Szóval 8 pontban összefoglalta azt, hogyha képesek vagyunk a bizalomra megfelelő magatartással, megbízható magatartással választ adó igazságosságot érvényre juttatni a kapcsolatainkban, akkor ez alkalmassá tesz bennünket, minimum 8 dologra. Ebből eddig elmondtam hármat. Ezeket azért érdemes látni, mert egyfajta célt is jelenthetnek. Tehát látjuk, ha most befektetünk energiát, akkor hova fogunk eljutni. Azért ez örömteli, ugye?

1. Az élet személyes élvezetének képessége. Az élvezet szót húzzuk alá! Nem öröm és boldogság, hanem élvezet!

2. Az élettől kapott ajándékok kreatív fölhasználása.

3. A velünk született készségek fejlesztésének adottsága.

Most akkor jöjjön még öt ilyen, és majd utána fogom elmondani, hogy miről lesz szó.

4. A munkasikerek örömteli elfogadásának képessége. A munkában elért eredményeink fölött való öröm képessége. Olyan jólesik nekem az, amikor mondjuk egy fárasztó vasárnap után, az esti Szentmisét befejezvén, ami vagy a harmadik vagy a negyedik Szentmisém aznap, a keresztelések után, és jegyesek oktatása után, megyek haza a templomból, és jobb oldalamon sétál a sekrestyés kisasszony, és a jól végezett munka örömét megbeszéljük, amíg a templomból elérünk a plébániára. Ekkor egymás felé kedves szavakat mondunk. Szóval ez a jól végett vasárnapi munka utáni öröm érzése, és ez az, amit nektek tilos átélni! J Aztán eszembe jutott az, hogy nekem csak megint olyan kedves időtöltésem, amikor van mondjuk egy komoly közösségi alkalom,  mondjuk egy napos lelkinapot tartunk, vagy valamilyen közösségi történés vagy akármi más van a plébánián, és amikor azt gondolom, hogy jól sikerült, akkor utána a kedvenc dolgaim egyike az, hogy nekiállok a többiekkel mosogatni. Amikor mosogatunk, és már vége van mindennek, és akkor megállunk, és valahogy örülünk annak, hogy jól sikerült ez a nap! Én néha annyira szoktam örülni, hogy elfelejtkezek mosogatni! J Tehát nyilván ezt is lehet túlzásba vinni!

5. Pszichoszomatikus tünetektől mentes egészség. Egyáltalán nem kell szégyenkeznetek amiatt, hogyha a pszichoszomatikus tünetektől kísért egészségnek örvendetek, mert ez manapság már normálisnak tekinthető! Eszembe jutott az, amikor egy ilyen sportsérülés kapcsán az orvosi ágyon feküdtem, és a doktor bácsi vizsgált, megnézvén, hogy milyen bajom van, és ismerős volt az orvos, úgyhogy ilyen tegező, jó viszonyba voltunk egymással. Annyira be voltam tojva, hogy így patakokban csurgott rólam a víz. A következő megjegyzést tette az én kedves orvos ismerősöm, hogy: Feri, te csöpögsz a neurózistól! A szó szoros értelmében, így csurgott a vádlimon a víz! Vagy ahogy Popper Péter mondta, - akinek nagy köszönetet mondok ezért a zseniális mondatáért -, hogy: „Jó pszichológus vagyok, ez azt jelenti, hogy gyakorló neurotikus!” Aztán egy másik, nagyon bensőséges titkomat is megosztom veletek. Képzeljétek el, hogy én a vasárnapi első Szentmisém előtt, kötelező, belső, személyes, sürgető, testi ösztönzést érzek arra, hogy sürgősen a WC-t meglátogassam. Soha sem voltak ilyen problémáim reggelente. Hiába vagyok 8 éve pap, én képtelen vagyok szorongás nélkül elkezdeni! Egyszerűen nem megy! Odáig eljutottam, hogy a szorongásomat sikerül nagyjából, ott a WC-ben hagyni. Ez már nagy dolog! Tehát, amikor belekezdünk a liturgiába, akkor már viszonylag emberi állapotban vagyok ott jelen.

6. A partner érzelmi megelégedettségéből fakadó örömre vagyok képes. Tehát az örömet én érzem. Ő megelégedett, érzelmileg jól van, és ez nekem örömet okoz. Azért szokott veletek ilyen lenni, ugye? A partner alatt ne feltétlenül csak a gyűlölt házastársra gondoljatok, hanem hát léteznek sokkal jobban sikerült emberi kapcsolataitok is, egészen biztos vagyok benne.

7. Képesség a saját igényeimnek érvényt szerezni, a saját jogosultágaimat kifejezni. Például, hogy 8 évembe került, amíg eljutottam oda, hogy el tudtam menni egy hetes lelkigyakorlatra, munkaidőben, Nagyböjt alatt. Ami a legizgalmasabb, hogy miközben 8 éven keresztül az volt a fejemben, hogy ez súlyos szeretetlenség a jó értelemben rám bízottakkal szemben, a következő reakciókat kaptam. Az utolsó nap, még kértem valakitől némi segítséget, és akkor azt mondta nekem, hogy: Feri, nyugodj meg! Te menj el, és mi mindent megcsinálunk! Amikor hazaérem akkor azért kiderült, hogy egy-két ügy vár engem, ez persze nem rajta múlott, és akkor kiderült, hogy az a valaki, aki a telefont veszi föl nálunk, ahhoz befutottak ezek a dolgok, és ő mint valami anyatigris védelmezett engem, és azt mondta, hogy. Ferenc atyát nem lehet zavarni! Lelkigyakorlatozik! – Sírhattak, ríhattak, mondhattak neki akármit, de nem volt az a pénz, ami árán ő esetleg megadta volna az én mobil elérhetőségemet, annak a szegény bajbajutott embernek. Tehát azért, hogy lelkiismeret furdalás nélkül menjek el, azért én megadtam a telefonos elérhetőségemet, amin azért utol lehet érni, de ennek ellenére nem kerestek! J

8. Ösztönzést fogok érezni, a következő generáció jólétéhez hozzájárulni. Tehát egy belső késztetésem lesz arra, hogy a következő generáció számára jót tegyek, még akkor is, ha azokból a gyümölcsökből én már egyáltalán nem fogok részesülni.

Itt két történet jutott az eszembe. Az egyik, egy kedves házaspár, akik közül az egyik, ha jól emlékszem erdészmérnök volt, és a következőt csinálták a házasságkötés után: Külön engedélyt kértek, a nem tudom én milyen illetékes elvtárstól, hogy a Népligetben fát ültethessenek. Tehát úgy, ahogy voltak, mennyasszonyi és vőlegényi ruhában kimentek, és ilyen esküvői ásóval és kapával nekiálltak egy fát elültetni. Néhány nappal ezelőtt meg beszélgettem valakivel, amikor éppen kijöttem egy háromemeletes házból. Ott dolgozott egy bácsi, és valahogy elkezdtünk egymással beszélgetni, és akkor büszkén azt mondta, hogy: Nézze, itt van ez a fenyő, - ami már magasabb volt, mint ez a három emeletes ház -, és ezt a fenyőt akkor ültettem, amikor a kisfiam 2 éves volt. Most 37 éves. Amikor 35 évesen a fa elérte azt a magasságot, amilyen magas a ház, akkor ültettem még egyet. Na, ezt már nem valószínű, hogy megéli, amíg ez a fa olyan magas lesz, mint ez a három emeletes ház. De azért azt a fát ő mégis elültette!

Jeruzsálemben döbbentem rá a következőre, amikor ott az Olajfák hegyén töltöttem el néhány órát. Tudjátok azt, hogy az Olajfák hegyén, azok az olajfák 1000 és 2000 év közöttiek! Mindeközben Jeruzsálemet pedig, földig rombolták! Tehát abból a Jeruzsálemből, ami Krisztus korában volt, gyakorlatilag azon a helyen, semmi sincs, vagy pedig, ha van is valami, azt ki kellett ásni, és akkor csak emiatt lehet látni. Ez azt jelenti, hogy a legnagyobb öldöklésben is, valahogy megmaradt valami érzékenység a fák iránt, mert ha nincs fa, akkor nincsen élet!

Itt most befejezvén ezt, elmondanék még egy történetet. Kérdezték azt az atyát, aki egy jól elvégzett élet után járt, hogy: Hát atya, milyen sokat tett, és milyen normálisnak tűnik még mindig, de mégis mondja el, hogy tulajdonképpen hogy van, hogy érzi magát? Az atya erre a következőt mondta, hogy: Jaj, gyermekem! Olyan áldott állapotban vagyok! J Ezt kívánom a férfiaknak, hogy az életük végére ők is áldott állapotba kerüljenek! Természetesen most is abban az állapotban vagyunk, csak nem biztos, hogy átéljük! Ugye, ez a nagy különbség! Tehát, én azt kívánom nektek, hogy éljétek át, hogy áldott állapotban vagytok!

Most akkor a lezárását szeretném adni ennek a nagy témának. Egy kicsit félve meg szorongva mondom ezt, mert volt bennem egy olyan gondolat, hogy ez talán már most egy kicsit sok lesz, de aztán arra gondoltam, hogy eltelt két hét, és ez egy nagyszerű alkalom arra, hogy egy mélyebb megértésre valamiképpen visszanézzünk az eddig elhangzottakra, és másrészt, hogy kifejezetten arra a kérdésre adandó válaszként beszélhessek, hogy akkor mit csináljunk? Tehát erre a kérdésre szeretnék válaszolni, hogy akkor most mit csináljunk? De persze, az eddigi gondolatainknak a tükrében.

A vezérmondat ez lenne, amit Martin Buber mondott 1954-ben:

„A kapcsolatok megsértésével, az emberi élet rendjét sértjük meg!”

Ha a kapcsolatainkban megfelelő módon tudunk működni, akkor az emberi élet rendjét tartjuk fönn!

(Itt közben egy kis kitérő:

Azt mondja nekem valaki egy olyan 3 éves, terézvárosi káplánság után, hogy: Nagyon jó ez a hittanóra, de néha a Szentírás is előkerülhetne! Na erről viszont eszembe jut egy történet, kivételesen! Egyszer megkérdeztek egy nagyon jó lelkigondozót. Ő papoknak és lelkészeknek tartott a lelkigondozásról előadást, habár ő maga is lelkész volt, de arról beszélt, hogy a lelkigondozás, az tulajdonképpen független dolog attól, hogy most egy hívő emberrel vagyok, vagy nem hívővel, vallásossal, kereszténnyel, mert mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy rászorul erre. Az is mindegy, mondta ő, hogy protestáns lelkész vagyok, és képes vagyok ebbe a viszonyba belemenni, és segíteni a másiknak. Erre egyszer, egy kicsit keményebb és nyakasabb hallgatóság közül, valaki jelentkezett és azt kérdezte, hogy: Akkor kedves Tiszteletes úr, mondja meg nekünk, hogy a Szentírás, mikor kerül elő a lelkigondozói kapcsolatban? Ez egy nagyon komoly kérdés, mert hiszen rávilágít arra, hogy akkor most ő teljesen kivetkőzik abból, hogy ő lelkész, és hívő ember? Az illetőnek volt erre egy nagyon frappáns válasza: A kapcsolataimban a Szentírás, reggel 6 és fél 7 között, az elmélkedésem alatt jön elő. Hogy ez kifejezetten később egy kapcsolatomban megjelenik-e, vagy nem, ez a partneren múlik! Ha a partner ezt igényli, ha neki ez fontos, és ő kérdést tesz föl, akkor megjelenhet, ha pedig nem, akkor nem kell, hogy ez tematikusan megjelenjen. Elég, hogy nekem reggel 6 és fél 7 között megjelent! Ezért minden emberi kapcsolatomban a Szentírás benne lesz, mert az én életemben reggel 6 és fél 7 között benne van.)

Most akkor 27 pontban szeretném összefoglalni, a kérdésre adandó választ, hogy mit is tegyünk? Rövid leszek, ígérem, és úgy fogom csinálni, hogy néha csak így egy mondatot mondok, aztán megyünk is tovább.

Aztán egy másik mondat Böszörményi Nagy Ivántól, ami még a vezérmondatunk lesz: „Az élet öröme, a megvalósított bizalomból, hitből fakad!”

Jöjjön akkor a 27 pont, laza egymásutánban.

1. Mindazzal kapcsolatban, ami itt elhangzott, nem elég a belátás és az átérzés, hanem cselekvésre van szükség!

Jött hozzám valaki, a szokásos történettel ilyenkor, Húsvét előtt, amikor gyónásra készült: Hát ez a gyónás…hát jó, én itt vagyok, de hát… Akkor rengeteget hallom azt, hogy: „Itt vagyok, de tulajdonképpen én meg szoktam bánni a bűneimet! Ez szokott a döntő érv lenni! Hát én meg szoktam bánni a bűneimet, én most minek menjek el gyónni? Elkövettem egy dolgot, és akkor rögtön utána, súlyosan átérzem, hogy mi a fenét is csináltam én? Hát hogy tehettem ezt? Akkor utána meg belátom!” Ekkor én a következőt kérdeztem tőle: Na és? Akkor persze jól meglepődött ezen a kérdésen! Erre kérdezte tőle, hogy: Na és, mi következett ebből? – Ja, hát semmi! Átéreztem, hogy ez egy nagy bűn volt, beláttam, hogy… - Na és? Nem véletlen tehát, hogy kifejezetten nekünk nem elég, tehát nem a másiknak nem elég, meg a világnak, meg az éltnek, hanem nekem nem elég, hogyha belátom azt, hogy igazságtalanságot követtem el, és ezt akkor mélyen átérzem, amit úgy neveznek, hogy bűnbánat. Akkor így már csöpögsz a bűnbánattól, és akkor átéled ezt, majd pedig jönnek a gondolatok, hogy ó, bizony, bizony… Ezek után pedig a rá következő nap megint úgy élsz, mint tegnap! Hát akkor ennek mi teteje volt? Legfeljebb annyi, hogy elmondhatod magadnak azt, hogy te egy hihetetlen rendes ember vagy, mert te ezt mélyen beláttad, átérezted és kész. Tehát, ha bármit is átéreztetek, megsejtettetek, beláttatok, megtapasztaltatok, ez még semmit se jelent! Ez csupán az önátadásnak lehet egy újabb köre, hogy hát eljöttem ide, és most rájöttem, hogy mit nem csinálok jól? Aztán meg továbbra is ugyanúgy csinálom!

2. Szülők, nagyszülők megértésére, fölmentésére, megbocsátására irányuló erőfeszítés. Máris a cselekvésnek egy komoly irányánál vagyunk! Úgy tűnik, ha nem teszünk erőfeszítéseket a szüleink és a nagyszüleink, először még csak megértésére, az életútjuk föltárására, és aztán majd a megbocsátás felé vezető egymás utáni lépésekre, akkor ez súlyosan tönkre teszi a mi életünket és a mi kapcsolatainkat. Ez a gyógyulásunknak az egyik alapvető és kihagyhatatlan iránya! Azt mondja Böszörményi Nagy Iván, hogy: Minden egyes piciny cselekvés és erőfeszítés, hogy megértsük a szüleinket és a nagyszüleinket, máris építő jogosultságokkal ruház föl bennünket! Akkor is, ha ezek az erőfeszítéseink, nem teremnek gyümölcsöt! Tehát ad abszurdum, nem sikerül a szüleinkkel való kapcsolatunkat egy picit sem jobbá tenni, ha erőt fektettünk bele, ez azt fogja hozni, hogy fölszabadulok arra, hogy a párhuzamos kapcsolataimban, például a párkapcsolatomban, vagy a saját gyerekeimmel való kapcsolatomban, nem romboló, hanem építő módon cselekedjek! Ez egy fantasztikus kijelentés, ami mögött tapasztalat van! Tehát a legkisebb erőfeszítés is, meg fog térülni, nemcsak a szüleimmel való kapcsolat terén, hanem a horizontális kapcsolataim vagy a gyerekeimmel való kapcsolataim terén is. Tehát itt nagyon megéri a legkisebb lépés is! Egy kis lépés a szülők és a nagyszülők felé, és egy csomó lépés asz összes többi kapcsolatomban! A jogosultság tehát független az elért eredménytől, a szülőket és a nagyszülőket illető viszony tükrében.

3. Felelősségteljes szülői viselkedésre irányuló cselekvés. Erről már sokat beszéltem, tehát ezt most nem is nagyon ragozom. Minden, legkisebb erőfeszítés is, hogy én szülőkánt vagy nagyszülőként megbízható módon reagáljak a gyerekeimre és az unokáimra, ez mindenképpen az élet öröme felé hat, mert a bizalmat erősíti.

4. A másik ember veleszületett jogosultságait elismerem. Minden embernek van veleszületett jogosultsága az ember voltából adódóan. Ha az a gyermek, éppen az én pici babám, akkor neki, ebben a pillanatban, a mi kettőnk kapcsolatában, nagyon sok veleszületett jogosultsága van! Minden olyan helyzet, amelyben megélem és realizálom a veleszületett helyzetből adódó jogosultságokat, és ezeket elismerem, méltányolom, ez számomra építő jogosultságokat fog szerezni. Az építő jogosultság, az pedig a bizalom erősödéséhez vezet, az pedig az örömet növeli! Mondjuk mondom egy nehéz helyzetet. Elvált szülők. Ha én elvált szülőként elismerem a gyerekemnek a másik szülőhöz való kötődésének a veleszületett jogát, és segítem az ő kettejük kapcsolatát, nemhogy nem akadályozom, hanem elismerem, méltányolom és segítem, ez azt jelenti, hogy elismerem a gyerekem veleszületett jogosultságát, még ha ő nem is egy csecsemő, hanem egy 20 éves, vagy 12, és ez által én építő jogosultságokra teszek szert. Ez pedig elkezdi építeni a kapcsolataimat, és lehetővé teszi azt, hogy mondjuk a válás okozta megpróbáltatásaimat képes legyek sokkal jobban viselni. Vagy, ha már éppen elváltam, akkor az új kapcsolatba ne vigyem bele a romboló jogosultságaimat, amelyeket ebből a kapcsolatból szereztem! Tehát ezek a lépések mindig sokszorosan térülnek meg!

5. Hajlandó vagyok a kapcsolati etika természetes egyensúlyán túlmutató befektetésekre. Vagyis, nyilvánvaló, hogy van egy olyan természetes egyensúly, amelyet leírhatunk úgy, hogy annyit adtam, amennyit kaptam, annyit adok, amennyit kapok. Beleértve azt is, hogy természetesen vannak olyan kapcsolataim, amelyekben a gyermekem felé sokkal többet kell adnom, és jóval kevesebbet várok vissza, és ott úgy teremtődik meg az egyensúly. Tehát a kapcsolat minőségén múlik az, hogy itt az egyensúly hogyan jön létre! De ha én az elvárható egyensúly fölött, hajlandó vagyok adni, az megint csak jogosultságokat szerez nekem. Azokkal az emberekkel jó lenni, akik az elvárhatón túl is hajlandók adni! De majd ez még kiegészül a többi szemponttal, mert ez így önmagában még egyoldalú.

6. Alkalmas vagyok arra, illetve erőfeszítést teszek arra, hogy a terheket és az előnyöket, egyenlően osszuk el. Ez nagyon fontos! Azt mondja Böszörményi Nagy Iván, hogy: A legtöbb kapcsolatban, a terheknek, illetve az előnyöknek az elosztásával kapcsolatosan, az emberek vagy magukban őrlődnek, tehát puffognak, dühöngenek, sértettek, vagy pedig átlendülnek a másik irányba, és elkezdenek harcolni, a másikat püfölni, különböző koalíciókat kötnek, le akarják győzni a másikat. Ezt a két végletet gyakoroljuk döntő módon. Puffogunk magunkban, és amikor torkig vagyunk, amikor betelik a pohár, amikor azt gondoljuk, hogy igazságtalanság történik velünk, akkor pedig rombolunk! A kettő között van az az út, amiről lehetne beszélni. Ezt majd egy kicsit bővebben is ki fogom fejteni később.

7. Hajlandó vagyok a jogosultságok elismerésére. Ez hihetetlenül nehéz dolog, mert vannak romboló jogosultságok, negatív jogosultságok, meg pozitív jogosultságok. Ha én az életemben semmi mással nem foglalkoznék, csak a jogosultságok elismerésébe fektetném az erőimet, az is bőven elég lenne, de azért ezen kívül még van más is. De ha csak ennyit teszek, az biztos, hogy alapvetően meghatározza az összes kapcsolataimat. Mestermunka az, hogyha képes vagyok a másik romboló jogosultságait elismerni! A pozitív jogosultságok elismerése, hát úgy nagyjából megy. De a negatív jogosultság elismerése, az már keményebb dió! Mondjuk például amikor a házastársam valamit nem kapott meg. Nem követtek el ellene bűnt, csak valamiből hiányai vannak, és ezt most nálam szeretné megkapni. Ez már sokkal nehezebb! De egy romboló jogosultságnak az elismerése, az mestermunka! Az a lelki egyetem témája! Az nagyon nehéz! Hogy amikor mondjuk a serdülő gyerekünk, az ő romboló jogosultságaival jön elő, hogy azokat mi elismerjük! Már a kisgyereknél is nagyon nehéz elismerni! Egy apuka hozta a következő történetet. Azt mondta, hogy: A nagy fiam 8 éves. Amikor bemegyek a szülői értekezletre, akkor előbb-utóbb kezdek már zavarba jönni, mert a tanárok egymás után dicsérik a kisfiam. Azt mondják róla, hogy annyira rendes, mint a lányok! Tehát valami ilyesmit mondanak. Tudod, azt a legnehezebb elfogadnom, hogy amikor otthon van, akkor néha pattog, akkor nem mindig az a jó kisfiú, aki az iskolában. Vagyis, ez a 8 éves kisfiú, az erején felül teljesít az iskolában, majd pedig hazajön, és hogy az igazságosság valamiképpen helyreálljon, az ő romboló jogosultságaival próbál valamit kezdeni. Ha itt egy apuka vagy egy anyuka résen van, és elismeri azt, hogy itt miről is van szó, akkor ki tudja húzni ezeknek e helyzeteknek a méregfogát. Ha mondjuk azt a mondatot mondja a kisfiának, hogy: Hát Lacika, én nem értem, tegnap jöttem haza a szülői értekezletről, ahol, olyan sok szépet és jót mondtak rólad, hát hogy lehet az, hogy te itthon nem ilyen vagy? Hát pedig már annyira örültem ennek, és tessék, most elrontod az örömömet! Hú! Ez már durva volt a végén, nem? J Adott esetben el kell ismerni, sőt segíteni őt ahhoz, hogy ha négyest hoz az iskolából, akkor az is jó! Az első négyesért például lehet venni neki egy tortát! J Istenem, sikerült neki! Jaj, erről az jut eszembe, hogy amikor elsős gimnazista voltam és tudjátok én ilyen magántanuló voltam, a sport miatt, és az év végén minden tantárgyból vizsgáznom kellett. Ez azt jelentette, hogy két választás volt. Év közben ugye senki sem tanult, ez egyértelmű. Ez pontosan ugyanúgy van, hogy akármilyen jó lehet egy szülő, a gyermeke mindent el fog követni, hogy ne tegye meg, amit a szülő kér. Ez nem a szülő megfelelő magatartásán múlik, hanem a gyerekvoltból adódik. A gyerek már csak olyan, hogy próbálja kikerülni azt, hogy úgy cselekedjen, ahogy a szülő mondja. Ez teljesen normális! Egy normális 15 éves fiatal, - bár most magamból indulok ki -, év közben csak súlyos presszió hatására tanul, kivéve akkor ugyebár, ha előtte súlyos dolgok nem történtek vele, és nem fél attól, hogy a szülei szeretetét elveszti. Szóval, minden tárgyból vizsgát kellett tennem. 21-en kezdtünk, és a vizsgák után maradtunk 11-en! Tehát az osztály fele, az elszállt! Nahát, én is majdnem! J Ekkor pedig az egyik kedves öttusázó barátom, aki egyébkánt egy zseni volt, csak máshol, ő egy csak csekély öt tárgyból bukott, az első év végén. Bennem már akkor is ez a kukkoló attitűd föltört, mert ilyenkor kíváncsi voltam arra, hogy ebben a helyzetben, mit is csinál a másik ember. Kérdeztem tőle, hogy: Na, megyünk együtt haza? – Persze! – mondta. Halálosan lazán vette ezt az egészet. A következőképpen viselte a történteket, ezt mondva nekem, hogy: Ugorjunk be a Fény utcai piacra, és együnk meg egy debrecenit!  J Olyan jóízűen nyomta magába, tunkolta a mustárba! Azt gondoltam, hogy ez most számomra egy akkora lecke, hogy hát így is lehet ezt csinálni! Fel lehet dolgozni egy kudarcot így is! Tudjátok, hogy mi a döntő érv arra, hogy az ember mégiscsak húsevő? Az, hogy van mustár! J Mert hát csak úgy magába? Értitek? Mert a ketchup még hagyján, de hát a mustár…

8. Arra irányuló erőfeszítés, hogy mások jólétéhez hozzájáruljak.

Egy kedves történet jutott ide eszembe a lelkigyakorlati napokból. Egy vidéki plébános mesélte el, hogy megpróbálta rávenni a testvéreket, hogy járuljanak hozzá az egész közösség jólétéhez, mégpedig abban a liturgikus formában, hogy az Olvasmányt, a Szentleckét, és a hívek könyörgését kiossza nekik, és ezt majd ők olvassák fel. Ekkor pedig megteremtődjön a Szent Liturgiában az, hogy nemcsak a pap ad, hanem ott mindnyájan részt veszünk, mindeni kölcsönösen ad és kap. Ezt mindenki nagy örömmel vette tudomásul, hogy hát valóban ez mennyire így jogos, és akkor Rózsika néni megkapta az olvasmányos könyvet. Az olvasmányos könyvben éppen nem Izajás tekercsét nyitották ki, hanem az Apostolok Cselekedeteiből volt egy rész, amikor ott az apostol odamegy egy beteghez, és akkor azt mondja a betegnek, hogy: Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom, a Názáreti Jézus nevében, gyógyulj meg! Hát erre Rózsika néni, ugye hozzájárul a közösség jóllétéhez, elkezdi olvasni ezt a szakaszt, és eljut az ominózus sorig, amit a következőképpen olvas fel, hogy: Aranyom! Ezüstöm nincsen, de amim van neked adom! J Most talán már megértitek, hogy az ilyen történetek, hogy teszik elviselhetővé, egy ilyen lelkigyakorlat összes tehertételét! Ezek visznek át a  túlsó partra, a várva várt munka örömeibe!

Szóval, amikor hozzájárulunk mások jólétéhez, még ha az nem is pont úgy sikerül, ahogy kellene, azért az mégis csak jó!

9. Mások érdemeit hajlandó vagyok elismerni! Mások érdemeinek az elismerése. Ez a párkapcsolatokban megint döntő fontosságú! Elsőáldozó gyerekek szüleivel beszélgettem, és valahogy úgy kiszaladt a számon, hogy hát például milyen fontos is lenne az, hogy a feleségek mondjuk havonta egyszer elmondják a férjeiknek, hogy: Te drágám, hát annyira jó, hogy te dolgozol, pénzt keresel, ezt többé-kevésbé hazahozod, és én tulajdonképpen meg vagyok veled elégedve! Tudom, hogy ezt nem csak azért csinálod, mert karrierista vagy, néha eszedbe jutunk, és kifejezetten van egy csomó dolog, amiért szeretnék neked hálát adni! Erre látom, hogy egy férfinek a kezéből kiesett a toll. Egy apuka annyira megrendült ettől! Erre kérdeztem, hogy: Nem mondtam valamit jól? Erre azt válaszolta, hogy: De, és ez nagyon jó lenne! J Természetesen talán fordítva, még inkább igaz! Mert azért úgy van ez, hogy a nők azért néha elismerik ezeket a dolgokat, és a férfiak meg annyira ritkán teszik ezt! A férfiaknak tehát jó lenne, ha elismernék azt, hogy mondjuk létezik olyan, hogy anyai ösztön! De hát mégsem lehet azt mondani, hogy magadnak szülted, van anyai ösztönöd, nekem meg nincs, hát akkor nyomassad, nyomassad azt a gyereknevelést! He nekem lenne anyai ösztönöm, akkor én is csinálnám, de így… Hát azért! J Néha egy-egy puszit azért lehetne adni, vagy tehetek úgy is, hogy most adok egy puszit a feleségemnek, egyet meg a gyermekem anyukájának! Ha pedig a gyermekeimről van szó, akkor több puszit is adhatok! Így megtörténhet a méltányos, osztó igazságosság!

Persze ennek a mások érdemei elismerésének van egy túloldala is, hogyha elismerik a te érdemeidet, akkor ne mond azt, hogy: Jaj, hát ne, hát most tényleg… Ne mond ezt! Húzd ki magad, és éld át az elvégzett munka örömét! A szerénységedet, ami elé oda lehetne tenni az ál szót is, könnyen félreértheti a másik, és komoly utasításnak veszi, hogy befogja a száját.

Egy kedves házaspártól tanultam ezt, hogy minden házasságban, - és ezt ők így fejezték ki -, van rabszolgamunka. Tehát például a gyerekkel együtt játszani, az nem rabszolgamunka! Egy-két óráig! J A gyereknek főzni, az sem rabszolgamunka, egy-két napig! De előbb-utóbb persze bármi válhat rabszolgamunkává. Vannak klasszikus rabszolgamunkák! Általában ilyenek: a csekkek befizetése, a mosogatás. Vagy az egyik kedves ismerősöm klasszikus rabszolgamunkája a teregetés.  Tanultuk a lelkivezetést, és akkor az úgy ment, hogy volt egy vezetett, meg egy vezető. A vezető volt a mester, és akkor mi meg ezt néztük, hogy hát hogyan is kellene ezt csinálni. Pont egy anyuka ült be a székbe, és kérdezte tőle a lelkivezető, hogy mondjon egy olyan dolgot, amiben az égvilágon semmilyen örömet nem talál. Erre ez a válasz jött, hogy: A teregetés! Akkor ezen indult el a beszélgetés, hogy vajon lehet-e úgy teregetni, hogy mondjuk egy százalék öröm legyen benne? Szóval vannak olyan munkák egy családban, amelyek rabszolgamunkák, utálja mindenki! Most ilyenkor szoktak a szülők egy cselhez folyamodni, itt most az én szüleimre gondolok például, amikor megkérnek bennünket, hogy mi mosogassunk el. Hát jó, nekünk is bele kell valamit adnunk, ez világos, de a rabszolgamunka, az rabszolgamunka marad! Tehát a rabszolgamunkát fel kell osztani! A férfiak tudnak hihetetlenül érzéketlenek lenni arra, hogy a nőkre több rabszolgamunka jut, mint rájuk. Olyan hihetetlenül lazán mondják, hogy az női munka! Az nem női munka, az rabszolgamunka! Ez nagy különbség! Ezt most kívülről nem lehet eldönteni, mert hogy ők ezt hogyan osztják be, ez kettejükön múlik. Ismerek olyan párt, akik azt mondták, hogy megpróbálták ezeket a munkákat egyenlően, 50-50 százalékban felosztani, és ezt mondták, hogy na ez az, ami nem működött! Tehát ez nem 50-50 százalékot jelent föltétlenül, hanem ezt meg kell beszélni! Nem kell, hanem érdemes! Mielőtt még egymás torkának esünk!

10. A romboló magatartás mögötti igazság elismerése. Tulajdonképpen ez benne foglaltatik a jogosultságokkal kapcsolatos pontban, de azért ezt itt külön is kiemeltem, hogy ne csak a jogosultságot ismerjük el, hanem az már egy következő lépés, hogy meglátom azt az igazságot, amely a jogosultságot teremti. Mondjuk a házastársammal kapcsolatban fölismerem azt, hogy ő most miért nyújtja be azt a lapot? Fölismerem az ő igazságát, hogy mi abban az igazság? A mi kettőnk kapcsolatában, az igazságtalanság, de neki a szüleihez való kapcsolatában ez igazság! Ha én ezt képes vagyok így mérlegelni! Az a nagyszerű, amikor egy beszélgetésben képes a házastársam fölismeri vagy beismerni azt, hogy ez valóban, ami kettőnk kapcsolatában igazságtalan, de a szüleimmel való kapcsolatban azonban igazságos, de persze a romboló jogosultság értelmében igazságos!

11. Az egzisztenciális (tehát személyes) bűntudatom fölismerése, és a cselekvéssel való jóvátétel, mert az az emberi rend igazságában kárt okozott. Tehát a személyes bűntudat föl-és elismerése, és a cselekvéssel való jóvátétel. Ez miért olyan lényeges? Mert emlékeztek, hogy minél több negatív és romboló jogosultságom van, az emberi természet úgy működik, hogy annál kevésbé érzek bűntudatot ott, ahol bűnt követek el. Mert a bűntudat nem a bűnnel van összefüggésben, ez akármilyen furcsa is, hanem a magamról, meg az igazságról alkotott képpel van összefüggésben. Azzal van összefüggésben, hogy én kit tartok magamról, hogy mikor vagyok normális, hogy mikor működök helyesen? Ha nekem van egy csomó romboló jogosultságom, akkor azt fogom mondani, hogy nekem jogom van most belerúgni a macskába. És még ezzel is, hol vagyok én még az igazságosság helyreállításától? Mindaddig, amíg magamról ezt a képet őrzöm, és a romboló jogosultságaimra hivatkozom, addig nem fogok bűntudatot érezni, és nem lesz bűntudatom, és nem lesz belátásom sem! Éppen Böszörményi Nagy Iván könyvében olvastam egy történetet két 15 éves lányról, akik öt órás ismeretség után egy idős asszonyt brutálisan meggyilkoltak. Kérdezték tőlük, hogy mit gondolnak a tettükről? Azt mondták, hogy: Ez egy izgalmas balhé volt! Most, ha én hajlandó vagyok az ő romboló jogosultságaik igazságát megkeresni, akkor neki fogok állni, és feltárom az ő családtörténetüket. Inkább nem is akarom elmondani, hogy mi volt a családtörténetük! Természetesen egy csomó bántalmazás! Most már sokkal árnyaltabban látjuk ezt a dolgot, hogy nyilvánvaló, hogy ő hivatkozhat a romboló jogosultságaira, amikor ő maga is rombol, és azt mondja, hogy ez még mindig épp csak, hogy egált jelent. De ezzel természetesen tönkreteszi az ő, meg a környezetének az életét, ez világos! Tehát, erre vonatkozik ez a pont, hogy leteszem ezt a pajzsot, amivel önmagamat védem, a bűntudattal szemben, a jogos bűntudattal szemben, amely azért jogos, mert téged megbántottalak. Nem hivatkozom arra, hogy azért nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni, mert engem is megbántottak! A bűnbánattartásnak szinte a legnagyobb akadálya az, hogy mi nem érezzük igazságosnak azt, hogy föltárjuk a saját bűneinket, miközben nem kapunk megerősítést arra nézve, hogy az ellenünk elkövetett bűnöket is valamiképpen tárjuk föl! Tehát lehet, hogy ezt is neked kell elvégezni! Tehát egy gyónás kezdődhet úgy, hogyha te nagyon sok sebet őrzöl, és leülsz, és azzal kezded, hogy: Milyen csomó és egy sereg jogtalanság ért engem, ami akadályoz abban, hogy szembenézzek azokkal a jogtalanságokkal, amelyeket én követek el! Nyugodtan szánjál rá napokat és heteket, ugyanúgy, ahogy a gyerekek is összeírják, hogy milyen bűnt követtek el. Először írjátok össze, addig bele se kezdjetek a bűnbánattartásba! De utána legyen az a következő lépésetek, hogy lerakjátok, és azt mondjátok, hogy ez van az egyik oldalon, ezt kaptam, és akkor most nézzük meg, hogy én mit adtam! Persze lehet egy másik listát is írni, miután kiírtam magamból a sérelmeimet, akkor leírhatom azt is, hogy minden sérelmem ellenére, miket kaptam, amik jók? Ez nagy meglepetés lehet ám! Nagyon gyakran a segítésnek ez egy kulcsa, hogy valaki mindig csak a sérelmeit mondja, és miután a sérelmeit nem ismerik el, nem jut el oda, hogy elkezdje beismerni, hogy milyen jót kapott. Tehát, nyugodtan kezd a sérelmeiddel, ezzel nincs is semmi baj, csak azért előbb vagy utóbb tegyél pontot. Mert azért az lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne tudd befejezni! Ne hagyj ki semmit, csak…na!

12. A tetteim másokra gyakorolt következményeiért felelősséget vállalok. Ez már moralizálásnak tűnhet! Pedig láthatjátok ti is, hogy idáig jutunk el! Ez alapvető föltétele a bizalomnak, az meg alapvető föltétele az örömnek és az élet élvezetének. Ez mindenképpen egy döntő lépés! Van bennünk egy nagy ingerencia, hogy ezzel ne akarjunk szembesülni! Ez az, amit úgy szoktam kifejezni, hogy néha érdemes leülni, és hogyha nincs egy bűnömmel kapcsolatosan bűntudatom, akkor ott leülök, és magam elé képzelem azt a fájdalmat, azt a rombolást, azokat a következményeket, amelyeket okoztam. El tudom képzelni, hogyha egyszer vagy kétszer, csinálnánk egy ilyen gyakorlatot, akkor utána nem tudnánk úgy élni, mint előtte! Képzeljem el, hogy ez mit jelent! Nemcsak abban a pillanatban, hanem az hogy megy tovább annak az embernek az életében, és hogy görgetődik maga előtt, és ki tudja, hogy tud-e vele valamit kezdeni? Ez most egy kisarkított mondat lesz: Felelősséget vállalok a saját magam romboló magatartása iránt! Már hajlandó vagyok elismerni az engem ért sérelmeket, fölírtam már őket egy nagy lapra, és most nekiállok, hogy megnézzem, hogy mi van a másik oldalon, és a kettőt nem játszom ki egymás ellen.

13. Lemondok a destruktív, romboló jogosultságból fakadó, hitelből való életből. Tehát lemondok arról az életvezetésről, hogy a romboló jogosultságaimból fakadó hitelből éljek. Ez egy nagyon izgalmas kifejezés! Annyira jól leírja, hogy miről van szó! Ugyanis, amikor pozitív jogosultságaim vannak, mondjuk hozzájárulok a te jóllétedhez, akkor nem hitelből élek, mert akkor építő jogosultságaim lesznek, és ezek alapján egy örömteli életet élek, és ez megerősít engem! Látom a te érzelmi jólétedet, és ez örömet okoz nekem, és még jobban megerősödök, és megint hozzájárulok a te életedhez. Ez pedig egy elmélyülő folyamattá válik, és egyre jobban leszek! Azonban itt arról van szó, hogy nem ebben a folyamatban vagyok benne, hanem a romboló jogosultságaim révén, tulajdonképpen hitelem van, hitelből élek. Te bízol bennem, de én beléd rúgok! Te kedves vagy velem, de én nem! A romboló jogosultságaim alapján valamiféle igazságosság helyreáll, de tulajdonképpen olyan, mintha egyre csak növelném azt, ahogy egy hitelből él valaki. Ez szerintem egy nagyon jó kép! Egyre több hitelt veszek föl tulajdonképpen. Van alapja is, mert a bank nem tagadja meg a hitelkérelmemet, vagyis az élet nem tagadja meg ezt tőlem, azért, mert van egy csomó romboló jogosultság lapom, és én ezekre kapok hitelt. De ezekkel azonban, tönkreteszem a saját kapcsolataimat! Tehát lemondok arról, hogy hitelből éljek!

14. Döntök, hogy a megkapott előnyöket továbbadom. Ez egy nagyon szép dolog! Amikor már be tudtam ismerni azt, hogy azért kaptam egy csomó mindent az élettől, akkor döntök arról, hogy ezeket szeretném továbbadni.

15. Lemondok arról, hogy a gyermekeimtől, ugyanannyit várjak, mint amennyit én adtam nekik. Engedem, hogy a gyerekek a tőlem kapott előnyöket, a saját gyermekeiknek adják tovább. Lemondok erről a visszafizetésről, az egyenlő igazságosságról lemondok, a méltányos igazságosságban vagyok, és az a méltányos, hogy a gyerekeim a saját gyerekeiknek adják vissza a tőlem kapott előnyöket. Persze, ha én a gyerekeimnek sok jót tettem, akkor egy csomó pozitív jogosultságom van, hogyha rászorulok, akkor ők gondoskodjanak rólam. Tehát természetes az, hogy jogom van gondoskodást kapni tőlük! De nem azért, mert én szerettem őket, és nekik kutya kötelességük visszaadni azt!

16. Egyensúlyt teremtek, az önérdek és a másik jogos figyelembevétele között. Tehát nyilvánvalóan vannak önérdekeim, de a másiknak is vannak érdekei, és hajlandó vagyok arra figyelni, hogy a kettő között valami egyensúly legyen. Tudjátok mit mondott Böszörményi Nagy Iván? Azt mondta, hogy: „A kölcsönös felelősségvállalás, gyógyító hatású!” Mennyire szép ez, és mennyire igaz! Amikor mondjuk elmész egy új munkahelyre, és ott átéled annak az örömét, hogy az új munkatársaid közül, legalábbis néhány, bizalommal fordul feléd, és segíti a te munkába állásodat, ezért pedig te is visszaadsz nekik. Ahogy így kölcsönösen felelősséget vállaltok egymás munkájáért, ez eltölt benneteket egy hatalmas örömmel! Hogy van kihez fordulni, de nem használjátok őt ki, hogy elismeritek, hogy szüksége van a segítségre, de ezzel nem éltek vissza, és így tovább. Amikor pedig ő jön, akkor én is fizetek neki, de nem azért, hogy visszafizessek. Az új kapcsolatokban lehet ennek az ízét nagyon jól megérezni, mert ott még nagyon egyszerű a helyzet, mert ott még nem rontottuk el, ezzel az adok-kapok micsodával, a hatalmi dolgokkal. Gyógyító hatású! Nemcsak jó, még gyógyulunk is benne!

17.  A megtorló, a visszafizető, az egyenlőségen alapuló igazságosság helyett, a méltányos igazságosságra törekszem. Itt a megtorlóval, meg a rombolással, eszembe jutott megint egy lelkigyakorlatos történet. Egy jezsuita atya mesélte el, hogy egy idős atya olvasta az evangéliumot, és az evangélium két részre volt osztva, a lap alján kezdődött, és aztán lapozni kellett, és a következő lap tetején folytatódott. Az atya, miután már idős volt, valahogy kiesett abból a rutinból, hogy nem akkor lapozunk, amikor az előző oldal utolsó szavát elolvastuk, hanem az fejből megy. Akkor a következőképp olvasta az evangéliumot, hogy: „… Jézus a szemét, az égre emelte és így fohászkodott…” J Ha most az Istenkapcsolatot is a kapcsolataink közé emeljük, akkor nagyon sok romboló jogosultságom lehet az Istennek szemben, annak mértékében, hogy mit gondolok én Istenről. Ha én azt gondolom, hogy Isten igazságtalanul pottyantott bele engem a családba, ahol nekem rossz gyerekkorom volt, akkor nekem romboló jogosultságaim lesznek, Istennek szemben. Legalábbis, én ezt így fogom megélni! Ha ebből ki akarom gyógyulni, akkor ugyanúgy kell eljárnom, mintha Isten ezeket a bűnöket valóban elkövette volna velem szemben, vagyis el kell ismernem az első pontban azt, hogy nekem ilyen romboló jogosultságaim vannak, és én be akarom Istennél nyújtani a számlát. Most már 50 éve haragszom rá. Persze a folyamat végén eljuthatok oda, hogy hát dehogyis, hát Isten nem akart engem bántani, hát ez nem azért történt, marhaság ez az egész logika, amiben vagyok! De ahogy a folyamatot elkezdem… A papnak például kutya kötelessége, először elismerni a hozzá forduló embernek az általa vélt romboló jogosultságait az Istennel szemben. Most óvatosan mondok valamit: Húsvét közeleg, el se bírom képzelni, hogy ne legyen mindegyikőtökben, több-kevesebb ilyen jogosultság! Ahhoz valami nagyon tiszta Istenképre lenne szükségetek, meg valami nagyon örömteli és személyes Istenkapcsolatra. Ha ilyen van, akkor te kivétel vagy! Amennyiben nincs, akkor majdnem biztos vagyok abban, hogy föltárt és föltáratlan romboló jogosultságaid vannak, Istennel szemben. Annál rosszabb, minél kevésbé tártad őket föl! Mondom a kimeneti oldalt: Ez ott jelenik meg, amikor a kedves, vallásos néni azt mondja, hogy nincs kedve imádkozni, vagy amikor te azt mondod, hogy nincs kedved Istennek kapcsolatba kerülni. Nagyon sok ilyen formában jelenik ez meg, amikor egyszer csak valakiből kifakad, hogy: Miért büntet engem Isten? Egy ilyen mondat, önmagában, egy sereg romboló jogosultságra utal! Ezeket el kell ismerni! Az megint egy másik kérdés, hogy ez reális-e vagy nem? De az mindenképpen reális, hogy te ezt átélted, tehát efféle realitása van! Tehát, amit a romboló jogosultságról beszéltünk, ezt Istennel kapcsolatban is nagyon izgalmas volna végigpörgetni. Milyen sérelmeid vannak Istennel kapcsolatban, amiket ő okozott neked? Írj egy nagy listát!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs