Az éves előadásokhoz kapcsolódó kérdések megválaszolása

Az éves előadásokhoz kapcsolódó kérdések megválaszolása (buddhista-keresztény párbeszéd; veszteségek feldolgozása; menny és pokol kapcsolata; kellenek-e az Istenhez intézett "miért" kérdések; a beteghez intézett feltáró kérdések; depresszió; düh kifejezése; Krisztus eredetisége; gyónás szükségessége; kereszténység kizárólagossága; Isten létének kérdése stb.)

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Ez most az utolsó alkalom, és legközelebb, ha minden jól megy, akkor szeptember harmadik keddjén találkozhatunk, szokás szerint, mivel akkor szoktunk kezdeni.

Kaptam 18 kérdést, meg van egy plusz kérdés is, ez a 19., ez úgy hangzik, hogy: Miért rúgtak ki a Papnevelő Intézetből? J Hát majd meglátjuk, hogy erre marad-e idő? J Hogy én tavaly ígéretet tettem? Gyönge az ember?

1. A keresztény-buddhista párbeszéd, a házasságra való különös tekintettel.

Először egy kicsit hadd beszéljek a buddhista-keresztény párbeszédről. Nem olyan régen olvastam, hogy egy zen buddhista szerzetesekből álló csoport, elment egy szemlélődő, nagyon klasszikus, imádkozó szerzetesrendhez, és velük éltek egy évig, és imádkoztak úgy, hogy bevonódtak annak a kolostornak az életébe. Ez olyan volt, mint egy cserenyaralás vagy üdülés, mert aztán az történt, hogy a keresztény szerzetesek elmentek a zen buddhista tesókáikhoz, és ők éltek ott egy évet a zen buddhista kolostorban. Ez a keresztény-buddhista párbeszéd. Valahol itt kezdődik, mert az, hogy leülnek okos emberek és akkor okoskodnak, ez nagyon szép, nagyon, de… De azt hiszem, hogyha egy buddhista meg egy keresztény, nem ám csak úgy összeugranak egyet imádkozni, hanem egy évet együtt vannak, na ott történik valami! Szerintem azok a keresztény meg buddhista szerzetesek, az után az egy év után, tudnak valamicskét a párbeszédről! A többi, az lehet, hogy csak okoskodás. Ez a bevezető ehhez. Most azt azért mondom, amit mondok, és most ez egy jogi dolog, mert minden hónapban egyszer találkozom ezzel a félreértéssel, és hátha most és itt, köztetek is van olyan, aki ezt nem tudja. A katolikus templomban történő szentségi házasságkötéshez, egy megkeresztelt fél kell. Ennyi. Nem kell, hogy elsőáldozó legyen, bérmálkozott, a nem megkeresztelt félnek nem kell megkeresztelkedni, gyónni, áldozni, bérmálkozni, rendes embernek lenni… Egy szóval: ne vigyük túlzásba, hiszen csak házasságot akarnak kötni! J Szóval, most nagyon póriasan a templomi esküvőhöz, elég egy, a Katolikus Egyházban megkeresztelt fél. A többi csak olyan tejszínhab! Tehát, ez éppenséggel és elvileg semmiféle házasságkötést nem zár ki. Persze mi van akkor, ha ez tényleg egy jó, életbeágyazott kérdés? Nyilván akkor ez jelenthet egy csomó nehézséget! Amit én mindenképpen elkerülnék, hogy elkezdjük kutyulni a vallásokat! Tehát valószínű, hogy két dolgot csinálnék párhuzamosan, az egyik, hogy a buddhista tesómmal való kapcsolattartás révén, próbálnám állandóan elmélyíteni a keresztény önazonosságomat, miközben persze folyamatosan menne ez a párbeszéd köztünk, és nagyon sokat tanulnék a buddhista tesómtól. De nem csinálnék egy ilyen buddhista-keresztény vagy krisztobuddhista vallás-mixet! Ezt nagyon nem csinálnám! Szóval ezt a kicsit ilyen, kicsit olyan, ezt a szinkretizmust nagyon elkerülném! Ezt a kettőt, azt hiszem, egyszerre csinálnám. De az most hogy működik a valós életben, hogy az egyik gyerek buddhista, a másik gyerek katolikus, és a következő gyerek megint buddhista, vagy hogy ezt hogy lehet megvalósítani, azt nem tudom. De ha van két komoly, elmélyült ember, és igazán párbeszédben vannak egymással, szerintem élhető, de nem könnyű! Amit meg még mindenképpen elkerülnék, az nem más, mint az erőszakoskodás! Tehát az, amikor azt mondanánk, hogy jó, hogy buddhista, de hát… Mondanám ide a klasszikus mondatot, ami már a könyökötökön jön ki: „De majd annyira fogom szeretni, hogy keresztény lesz!” Ezeket felejtsük el, szerintem, és hagyjuk, hadd legyen buddhista! Az nagyon szép dolog! Legyen áldás a Magasztosnak! Én ennyit tudok ehhez mondani.

2. Egy fontos személy elvesztése után, mit tehetünk? (Ez az elvesztés lehet haláleset, lehet szakítás, válás, vagy ilyesmi.) Mit tehetünk azért, hogy a javunkra váljon, és ne süppedjünk bele a fájdalmunkba?

Ez egy nagyon jó kérdés!

Az első. Ez megint azért mondom el, mert hátha van köztetek olyan, aki ezt nem tudja. Gyászolni kellene! Minél nagyobb a veszteség, annál inkább kellene gyászolni! Hogy ez kinek, hogy megy, ezt én nem tudom. Azért óvatosan mondom ezeket az okosságokat, mert néha nagyobb kárt okozunk vele, mint hasznot, de nem butaság az a gyászév! Egy halálesetnél, egy komoly, sok éves kapcsolat utáni szakításnál, nem tanácsolnám senkinek, hogy belemenjen néhány hónap után, akárcsak egy másik, komoly kapcsolatba. Egyszerűen azért, mert megvan annak a realitása, és ha ez realitás, akkor hiába vagyok én nagyon ügyes, nem tudok ebből kinőni, hogy nagyjából, ameddig ezek a nagyon komoly folyamatok lecsengenek, és nyitottá válok valóban egy másik személyre, az egy év, vagy másfél év, vagy valami ilyesmi! Ezt nem kell persze centivel mérni, de azért a léleknek megvan a maga mozgása, és azt nem nagyon lehet siettetni! Ha valaki, egy nagyon komoly kapcsolat után csak néhány hónappal belekezd egy másikba, akkor egész biztos, hogy egészen biztos, hogy az előző kapcsolatból nagyon sok mindent átvisz erre a kapcsolatra! Ez pedig nagyon nehézzé teszi, hogy ő a másik személlyel találkozzék valójában! Gyakran tapasztalom azt, hogy amikor gyorsan folytatódik egy másik kapcsolat, akkor az valójában hogyan is szólhatna a másikról, az új emberről? Nem szól róla, hanem az én hiányaimról szól, arról, hogy majd megdöglök egyedül, hogy szeressen valaki, hogy most nekem olyan nehéz és olyan jó lenne, ha most valaki lenne mellettem! Erre mondom azt, hogy érdemes gyászolni! Szenvedj! Menj le a veszteségeid mélyére, éld át, bőgd ki! Ez az első jó tanácsom.

Itt jött egy kérdés: Ha én szakítok, és én jutok el egy olyan pontig, és mondjuk egy hosszú kapcsolat állt mögöttem? Nagyjából akkor is ezt gondolom! Mert az már lehet, hogy megérett bennem, hogy elég, de azzal együtt ez a kapcsolat ott van az én életemben! Tehát én le tudtam zárni, de amire az a folyamat kifutja magát, az akkor is… Szóval, azt hiszem, hogy nem álltathatjuk ezzel magunkat! Érdemes kivárni, nagyon érdemes!

Aztán. Emlékezni, tudatosítani a veszteségeket, érzéseket, és beszélni róla, átélni, hogy mit veszítettem ezzel. Hogy ezt mikor, hogyan, és mit jelent, ezt itt nem tudom elmondani. Érdemes a szakirodalmat olvasgatni, amelyekben vannak olyanok is, amiben arról van szó, hogy mit jelent gyászolni! Remek könyvek vannak! Legyen egy ilyen könyv a polcon, és amikor szakítottál, akkor leveszed… J Hát van mit csinálni! Magad elé teszed a kedves ember képeit, és olvasgatod a gyászról szóló könyvet, és akkor így eltelnek a nehéz napok. Érdemes azért egy picit olvasni a szakirodalmat, de mégsem kell megerőszakolni magunkat, hogy azon agonizáljunk, hogy jaj, most melyik fázisban is járok, és most normális-e, hogyha még most is rá gondolok? Szóval úgy engedjétek el magatokat, ha bőgni van kedvetek, akkor bőgjetek, ha meg egy kicsit úgy érzitek, hogy megy ez nekem, akkor meg ne szégyenkezzetek azon, hogy jaj, hát már ilyen korán elfelejtettem… Két nap múlva megint rosszul leszel úgyis!

Aztán nagyon tetszett önmagában is a kérdés, hogy valaki így kérdezett, hogy ne süppedjek bele a fájdalmamba! Az önsajnálat, az mindnyájunkat környékez! Ha nem tudjuk magunkat rendesen szeretni, vagy nem hagyjuk magunkat mások által szeretni, akkor sajnáltatjuk magunkat! Ezért például érdemes lehet önmagamnak feltenni ezt a kérdést, amikor harmadik napja nem eszel, és csak úgy fonnyadsz otthon, még a tévét sincs kedved nézni, és akkor van jön egy röpke kósza gondolat: Feri, nem sajnáltatod te magad? Akkor pedig egy picit várjál, hogy jöjjön egy válasz! Ezt nyugodtan megkérdezheted néha magadtól, és akkor néha az lesz a válsz, hogy: Igen! Ezek után pedig kapcsold be a tévét, és tök jól leszel! Ugye milyen komolyan veszem a kérdéseiteket? Úgy átéreztem, egy hétig vívódtam rajtuk! De azt hiszem, hogy a lényeg így is átmegy, és miért ne éreznénk közben jól magunkat?

3.  A Mennyország és a Pokol kapcsolata. Lehet-e valaki boldog a Mennyországban, ha tud a Pokolról?

A legfontosabb történet, amit erről hallottam, az a Mahatharaptaban van, amit már biztos elmondtam egyszer, de most azért is elmondom még egyszer! Ez az a történet, amikor a szent király, aki valóban szentéletű, meghal. Akkor eljut a túlvilágra, a Mennyországba jut, és akkor ott körbenéz, és azt látja, hogy egy-két jó barátja nincs ott. Nem az élők közül, mert azok még a földön vannak, hanem akik már meghaltak. Azt mondja, hogy: Hát, én akkor inkább lemegyek a Pokolba! Egy-két barátom nincs itt, inkább mennék oda! Én itt nem érezném jól magam! Akkor elé áll az Isten, és azt mondja neki, hogy: Annyi bűnöd volt csak, hogy át kellett élned ezt a kis szenvedést itt! Ennyi volt! Most ez volt az utolsó próba! Valóban itt a helyed! Ezt tudom erre mondani, ez a Mahatharapta válasza.

Egy számomra nagyon mértékadó teológus, minden növendékének elmondja egyszer, az üres pokolról szóló elméletet. Az üres pokolról szóló elmélet nagyon figyelemre méltó, és igen könnyű összetéveszteni azzal, hogy nincs Pokol! De van, de nem biztos, hogy van benne valaki! Ezen el lehet töprengeni, most adtam nektek egy ilyen csontot. Pokol van, de nem biztos, hogy van ott valaki! Azonban ez a kijelentés, amely nem mond ellent a Katolikus Egyház tanításának, ez amolyan határeset, tudjátok, azonban ez nyilván egy nagyon súlyos kérdést vet föl, mégpedig az igazságosság kérdését. Hogyan oldod meg akkor te a szíved legmélyén, az életben tapasztalható igazságtalanság ügyét? Én, a magam részéről folyamatosan játszok azzal, hogy mondjuk azt gondlom, hogy van Pokol, de nincs benne senki, és akkor nézem magamat, hogy ez mennyire háborít föl. És néha fölháborít! Akkor ezen dolgozgatok egy kicsit! Ez ennyi. A másik mondatom. A Katolikus Egyház tanítása szerint, Isten senkit sem fog akarata ellenére üdvözíteni! Tehát éppenséggel lehet, hogy valaki azt mondja, hogy: Én inkább a meleget szeretem! Tudható, hogy a szabad akarat nem szűnik meg! De hogy kinek, mi a gusztusa?

4. Elkerülhetetlen-e, hogy provokáljuk Istent, és föltegyük a miért kérdéseket, akkor, ha gyerekkortól kezdve vallásosak vagyunk?

Erre az a nagyon fontos mondat, ami számomra így fogalmazódott meg, lehet egyfajta reflexió: Házinyúlra nem lövünk, csak ha támad! Vagyis ha jól vagy, ne akard magad rosszul érezni! Ha van hited, miért akarnál hitetlen lenni? Jó úgy, nem? Ez most nagyon provokatívan mondom… Hát ha jól vagy, akkor örülj neki, hagyjuk így, úgyse sokáig lesz így! Akkor csak élj békességben! Ez az egyik. A másik, hogy valószínű, hogy ezeket a helyzeteket nem ússzuk meg! A tékozló fiúnak a bátyója, valószínű, hogy elég jól eléldegélt otthon, aztán egyszer csak jött a krízis. Hívva vagy hívatlanul, Isten megjelenik! – írta Carl Gustav Jung, a házikójának a homlokzatára. Szerintem valahogy a krízissel is így vagyunk, a hitkérdésekkel is így vagyunk. Hívva vagy hívatlanul, előbb vagy utóbb jön! Elég akkor valamit kezdeni vele. Ugye azért, mert változás és fejlődés akkor tud bekövetkezni, hogyha azt valami indítja, ha van vágy, például. Ha van ösztönzés vagy van félelem, vagy valami! De hátha nincs, akkor hiába… Ezért mondta megint csak Carl Gustav Jung, akit nem hagyunk aludni, hogy… most elfelejtettem, de nem állok meg most itt, hanem megyek tovább. Ha később eszembe jut, elmondom. J

5. Van egy ágyban fekvő nagymamám, aki beteg, soha sem panaszkodik, de néha szomorú. Provokáljam-e ki belőle, hogy mit érez? Mi van, ha tényleg csak ennyire szomorú?

Az jutott erről az eszembe, hogy lehet, hogy érdemes egyszerűen csak leülni a nagyinak az ágya mellé, és csak úgy beszélgetni, csak úgy ott lenni. Vagy ha szomorú, akkor szabad nekünk kimondani, hogy: Nagyi! Olyan szomorúnak látlak ma! Nem kell hozzátenni azt, hogy akarsz-e róla beszélni! Nem, ezt hagyjuk, ez csak a viccben van! J Vagy, ha te nagyon szíveden viseled a nagymami sorsát, akkor kérdezz az életéről, hogy meséljen, mesélje el az élő történelmet! Mert aztán abból mindig ki szokott sülni valami! Valami ilyesmit gondolok: beszélgess vele, de nem kell a nagyit provokálni! Folyamatokat nem nagyon érdemes siettetni!

Eszembe jutott azért egy történet, amely egy püspökről szól. Most képzeljétek el, hogy a püspök haldoklott, és nem akart gyónni. Egyszerűen nem akart! Mondtam már ezt nektek? Ez tényleg megtörtént! A környezete, a jóravaló papok, kezdtek már nagyon izgulni, hogy hát jól van, de hát nagyon tisztelték a püspököt, de most ki áll oda a püspök atya elé, és ki mondja, hogy azért gyónhatna, vagy valamit azért már tényleg kezdhetne magával! Szóval telt-múlt az idő, és a papok már nagyon izgultak, és akkor volt valaki, aki elég normális volt ahhoz, hogy képes volt nem csak egy püspököt látni abban az ágyban fekvő emberben, és akkor ő a maga nyers, ámbár hatékony módján odament a barátjához, és azt mondta: Te, tudod ám, hogy te is megdöglesz! J Hát, állítólag meggyónt aznap! De hát ki tudja, hogy kinek, mi a jó mondat? Lehet, hogy már így pattanásig feszült az a mag, és már egy kicsit meg kellett csak piszkálni, és akkor kifakadt belőle a gyónás. Most, hogy ez siettetés-e most vagy nem tudom én mi, abban nem vagyok biztos.

Ha valamit siettetek, annak később úgyis meg kell inni az árát!

Eszembe jutott még egy történet. Megyek végig a plébánia folyósólyán, közben mennek mások hittanórái, és akkor ott ül egy anyuci. Kérdezi tőlem, kedvesen, ahogy a nők szokták, hogy: Hogy vagy atya? Most erre mit kell válaszolni? Rövid válasz, hosszú válasz? Most mi legyen?  Na, mondtam neki a rövidet: Fáradt vagyok, mint a franc! Erre azt mondja: Én is! Látjátok, nem kell állandóan azt kérdezni, hogy vagy! De nem itt fejeződött be a mondat, hanem mondott egy olyan frappánsat, hogy rögtön tudtam, hogy én hogy vagyok, ha eddig nem is tudtam. Azt mondta: Ez az év is három héttel hosszabb, mint kellene! Pedagógus mama… J Így aztán jól megegyeztünk, hogy éppen három héttel hosszabb ez az iskolaév is!

Honnan jöttem el ide?

6. Hogyan lehetne Istenre haragudni, átvinni a haragom rá, amikor a családtagjaimra haragszom?

Nem kell átvinni! Sokkal jobb, ha arra haragszol, akire haragszol! Csak azt akartam mondani, hogy az érzéseink valahogy tárgyat keresnek! Most a tárgy, a legtöbb esetben személy, vagy az öltözőszekrény, vagy a porcelánkészlet, tehát lehet tárgy is, de tárgynak szoktuk mondani a személyt is. Egyszerűen nehezen viseljük el, hogy van bennünk valami, azt gondoljuk magunkról, hogy racionális, kultúrlények vagyunk, és hogy is mondjam, nem tud hova menni, ezért általában ösztönösen is keresünk valami tárgyat neki, és akkor jön a bűnbak vagy te. Csak ennyit akartam mondani, hogy néha van egy haragunk, vagy végtelen szomorúak vagyunk, valami van bennünk, és megtaláljuk Istent. Most lehet, hogy egy csomó mindent ebből visszavonhatnánk, és dolgozhatnánk csak azzal, hogy egyszerűen csak szomorú vagyok, most Istentől, a házastársamtól, meg a püspök atyától függetlenül. Szerintem érdemes a haragomat ott kifejezni, ahol az van! De tudjátok, a harag kifejezése, az én meg a te, meg a kapcsoltunk java érdekében történjen. Tehát akkor nem mondhatom azt, hogy te barom, mert az nem a harag kifejezése, hanem bántó és csúnya dolog!

7. Hívő vagyok, de nem vagyok vallásos, az Egyház idegennek tűnik. Csak egy papnak lehet-e gyónni, hogy Isten megbocsásson?

A nagyon egyértelmű válasz: Nem! Pap nélkül is megbocsát Isten, természetese! Mostantól a gyóntatási idők kihúzva, csókoltatlak benneteket! J Természetesen azért erről, nagyon sok mondanivalóm van, de ezt minden évben el szoktam mondani, hogy ez egy milyen hihetetlenül fontos és árnyalt folyamat. Most nem azt mondom el, amit szoktam mondani, most mást mondok el! Azt, hogy amikor eljön valaki gyónni, vagy csak egyszerűen tele van a szíve valamivel vagy a gyomra, akkor mondjuk azt mondja, hogy: Ennyire emlékszem! Vagy: Azt gondolom, ennyi  a bűnöm! Vagy: Ezeket bánom! Ekkor van a tarisznyámban legalább négy vagy öt kérdés, amit még ilyenkor föl szoktam tenni, méghozzá azért, mert még az az ember is, aki gyónni jön, tehát benne van egy ilyen önvizsgálatot tartó folyamatban, és ezt akarja is, meg jónak tartja, még ő sem biztos, hogy tisztán lát mindent, ha csak ezt maga próbálja elintézni! Ha nem akartok gyónni, akkor tegyétek még fel ezt a 4-5 kérdést. Ilyen kérdéseket szoktam föltenni: Ezt most értem, de van-e valami, most ezen túl, ami nagyon bántja a lekiismereted? Akkor lehet, hogy majd elmondja a legfontosabb két dolgot. Vagy szoktam olyat kérdezni, hogy: Ha visszagondolsz az elmúlt időszakra, akkor van-e valami olyasmi, amit most már másképpen csinálnál? Akkor előjön vagy három nagyon fontos dolog. Aztán, például: Van-e valami olyasmi, amit annyira szégyellsz most, hogy talán nem is mered vagy nem is akartad elmondani? Akkor pedig jön a nagy dolog. Van-e valami olyasmi, a gyónásod után, amitől nagyon szeretnél megszabadulni, ami egy nagyon hatalmas teher, és jobb lenne neked, ha itt leraknád? Van-e benned valami olyasmi, ami nagyon akadályoz abban, hogy úgy élhess, ahogy szeretnél, és ott telepszik rá a lelkedre, mint a béka a kútra? Ezt a legutóbbi hozzátételt természetesen nem szoktam mondani! J Csak elképzelem… Ezeket a kérdéseket azért mondom, mert szinte nem is emlékszem olyanra, amikor egy ember a gyónása után egy ilyen kérdésre nem mondott volna még olyasmit, ami a bűnbánatnak, a bűntudatnak és a bűnbocsánatnak a témájába tartozna! Vagyis úgy tűnik nekem, hogy egyedül nem megy! Tehát halálosan profik lehetünk, de önmagunkat nem látjuk tisztán! Most arról nem is beszélve, amiről sokat volt szó, hogy mi lenne, ha végigjárnánk ezt a folyamatot, akkor mi lenne, mert egyáltalán nem járjuk végig! Minden este tartasz lelkiismeretvizsgálatot? Hogy tartanánk már? Hát ahogy esik, úgy puffan! Ez még nem is volna elég, mert kellene egy keret is, amiben még a saját lelkiismeretedet is kontroll alá vonod. Hát hol csináljuk ezt meg? Tehát nem kell pap, nem kell gyónni, lehet anélkül is bűnbocsánatot nyerni. Természetesen. De hogy az életem milyen lesz, az egy más kérdés! Tárd fel a bűneidet, egy arra alkalmas személynek! Jobban jársz vele, mintha csak rágnád magadban! Ki lesz az arra alkalmas személy? Kinek fogod elmondani? Nagy dolog ám a gyónási titok! Amikor már néhányszor jól pofára estél… na, de ebbe nem is akarok belemenni.

8. Az érzésekért nem vagyunk felelősek. És a gondolatainkért? A megbotránkoztató gondolatainkért?

Az első része az teljesen OK, mert ez a Katolikus Egyház tanítása. Olvassátok el a Katolikus Egyház Katekizmusa című könyv valahányadik oldalát! A gondolatainkért, amelyek bekúsznak az agyunkba, mert azt csinálják, ugye, azokért nem vagyunk felelősek! Két dologért vagyunk felelősek: az egyik, hogy mit csinálunk a kígyóval? Rádobod-e a másikra, vagy fojtogatod magad vele, mit kezdesz vele? Érdemes megszelídíteni! Ha levágod a fejét, akkor kinő két újabb! Nem érdemes tehát levágni a fejét! Minél inkább koncentrálunk egy általunk botrányosnak, súlyosnak, félelmetesnek tűnő mondat elkerülésére, annál inkább tudatosul bennünk, és meg is marad, tehát érdemes engedni, hogy tartózkodjon ott nyugodtan, aztán egy idő után úgyis elsziszeg. Nem érdemes küzdeni ellene! Kinő két újabb fej, és a végén már semmi mást nem csinálsz, csak a fejeket csapdosod! Ez az egyik, amiért felelős vagyok, hogy mit csinálok vele, és szerintem érdemes vele szóba állni, egy kicsit beszélgetni vele! Emlékeztek arra a klasszikus álomra, amikor az álmában rohan az álmodó, és üldözi őt a szörny? Páni félelemmel rohan, és akkor már amikor szinte érzi ennek a szörnynek a félelmetes karmait,  és szinte már érzi azt is, hogy belevágja a húsába, akkor hirtelen megfordul az álmodó és megkérdezi tőle, hogy: Mit akarsz tőlem? Erre a válasz: Hát én? Hát te álmodsz engem? J Tehát érdemes vele szóba elegyedni! Mondok egy példát is. Például, amit nagyon szoktunk szégyelleni, az inceszt viszonyt, és az ezzel kapcsolatos gondolatokat. Ilyen például az édesanyámmal szerelmeskedni, vagy az, hogy megkívántam a saját lányomat, vagy a saját fiam tetszik nekem, meg ezek. Na ezek szoktak olyanok lenni, hogy… Úgy tűnik nekem, hogy ez normális, hogy ilyen van! Nyugodtan szóba lehet állni, ezzel a kérdéssel! Igen, éreztem ilyet vagy gondoltam ilyet, és eszembe jutott! Jó pár olyan tapasztalatom, találkozásom van, ahol valaki éppen azáltal szabadult meg attól, hogy állandóan ekörül keringjen, hogy egy beszélgetés kapcsán, megengedte magának azt, hogy ez legyen. Igen, néha ez van, és nem akarok vele semmit sem csinálni! Hát hülye leszek ebbe belemenni, néha ez fölmerül, és kész! Akármilyen gondolataink lehetnek! Nem kell ezeknek túl nagy feneket keríteni, mert ha van, akkor van, és kész! Én ezt Bunueltől, a nagyszerű filmrendezőtől tanultam meg, aki azt mondta, hogy: Őt nagyon gyötörték ilyen gondolatok, aztán egyszer csak megunta, és azt mondta, hogyha egyszer ezt gondolom, akkor ezt gondolom, és kész! Aztán mégse csinált semmi olyat.

Gondolatban úgy lehet vétkezni, - most egy felmerült újabb kérdésre válaszolva -, hogyha én egy gondolatot, úgy forgatok magamban, hogy annak a célja nem helyes: Vagyis, azon fantáziálok, hogy hogyan fogom megcsinálni! Hogy maradhatnék egyedül a lányommal? Ha ezen fantáziálok, akkor lehet nálam jelentkezni… J

Most még egy fölszabadító dolog. Gondolatban nem lehet halálos bűnt elkövetni! Most ez egy nagyon klasszikus mondat volt a birodalmi teológiából. De természetesen, hogy hogyan gondolok valamit tovább, mi a célom azzal a gondolattal, ezért már felelős vagyok! Hogy milyen cselekvés fakad egy gondolatból, azért már felelős vagyok. A másik oldala a felelősségemnek pedig, hogy hogyan előzők meg bizonyos gondolatokat?

Visszatérve ehhez a példához, úgy tűnik, hogy a szexualitás nagyon sok esetben, valaminek a nyelve, a kommunikációnak egy formája! Tehát, ha valaki ezen a nyelven fejez ki valamit, és ilyen gondolatai vannak, ez nem biztos, hogy a szexualitásról szól! Sőt, általában nem arról szól! Hát nyilván, ha nekem olyan fantáziám van, hogy szeretnék egyesülni az édesanyámmal, akkor ez valószínű, hogy nem a szexualitásról szól, hanem szólhat az oltalom utáni vágyról, a biztonságérzetről, és egy csomó másról szólhat, de a legkevésbé szól a szexualitásról, csak ezen a nyelven fejeződik ki! Tehát eleve föltehetnék magamnak egy csomó kérdést, hogy most az a gondolat, ami jött, az csak nem ezen a furcsa nyelven mond valami mást?

9. Lehet-e szükségszerű a depresszió?

Ne tudom, hogy most erre tudom-e azt válaszolni, hogy igen, de a depressziónak van egy olyan fajtája, amelyre bizony talán mondható az, hogy szükségszerű. Tehát olyan, ami nem múlt azon, hogy én mit csináltam életem során, és olyan, ami nem múlott azon, hogy milyen életeseményeim voltak, vagyis milyen hatást gyakorolt rám a világ. Van ilyen depresszió! Ennek nagyon jól tudják már a biokémiai hátterét. Éppen ezért súlyos depresszió esetén, muszáj gyógyszert szedni, és nem elég csak imádkozni! Ilyen esetekben a papnak a legelsődlegesebb célja, hogy segítse abban a hívőt, hogy szedje be a gyógyszerét! Ezt tudom erről mondani. Emlékeztek talán arra, amikor májgyulladást kaptam, és utána kigyógyultam belőle, majd pedig kaptam ennek kapcsán egy depressziós életállapotot, ami eltartott egy évig. Ez azért történt így, mert a vegyháztartásom a májgyulladás miatt úgy fölborult, hogy csak na. Ültem heteken, hónapokon keresztül és semmi sem okozott az életemben egy kis örömöt sem! Nagyon hülye állapot! Akkor elmentem a dokihoz, és mondtam, hogy ez így van, és erre ő azt mondta, hogy igen, ez így van, és ez általában egy év alatt le szokott csengeni. Lehet olvasni erről a szakirodalomban. Itt jön egy kérdés arról, hogy mi az endogén depresszióról? Ez a súlyos depressziós, és én nem vagyok biológus, és nem akarok óriási marhaságokat mondani, de most elmondom úgy, ahogy én fölfogtam. Van egy anyag, ami az idegsejtek között kell, hogy átmenjen, az egyikből a másikba, ez az ingerület átvivő anyag, és ha ez hiányzik, akkor padlót fogunk. Hihetetlen töredékére tud csökkenni ez az anyag a szervezetünkben. Ha nagyon kevés van belőle, akkor nyomatni kell befelé a kis gyógyszert.

Amikor az ógörög nyelvet tanultam, akkor Ezópusz meséivel kezdtem. Az egyik Ezópusz mesének a csattanója volt az, hogy: „Az élet rövid, a tudomány hosszú!” Ezt nyújtanám át nektek, én a depresszióról ennyit tudok! Nekem ez bőven elég, mert rövid az élet, a tudomány meg hosszú.

A tünetekről érkezett itt egy kérdés. A súlyos tünet az, hogyha szép lassan eljutsz a munkaképtelenségig, és már nem bírsz fölkelni reggel, nem mész ki a lakásból, tehát, amikor ez az életedet olyan súlyosan befolyásolja, hogy már-már életképtelen leszel. Tudjátok a WHO szerint 2010-re, a depresszió lesz a munkaerő csökkenés elsődleges oka a világon.

10. Hogyan különböztetsz meg egy hisztérikus pszichopatát, egy ördögtől megszállott személytől?

Most mondanám az egyszerű választ: Sehogyan! J Valószínű, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem ismerem föl, hacsak nem hot róla egy papírt, mert én addig nem tudok állást foglalni. Ezt most a legkomolyabban mondom! Várszegi Asztrik, püspök és apát atya jutott eszembe, aki mindig arra hivatkozott, miután ugye PhD fokozatot kapott történelemből, hogy: „De tudjátok, benne van az egyházjogban, hogy püspökké szentelhető az a személy, aki minimálisan elégséges teológiai ismeretekkel rendelkezik.” Tehát jó történész, aki teológiából pedig minimálisan elégséges ismeretek birtokában van. J Na én a pszichopátiával, meg az ördögtől megszállottsággal, merem állítani, hogy ezekről minimálisan elégséges ismereteim vannak, és maximum annyit tudok mondani, hogy meg tudom védeni magam, ha kell. J Tudok futni, rohanni, még az megy… Jó, most ezt elviccelem már. Szóval, ha láttam is ilyen embert, akkor nem tudtam róla, hogy az! Arra vagyok képes, hogy nagyjából belőjem, hogy nagy-e a baj? De szerintem ez elég! Nem? Ha érzékelem, hogy nagy a baj, akkor van nálam néhány telefonszám, és akkor hívok egyet. Nem a rendőrségre, meg a tűzoltóságra gondolok itt, hanem akkor egy pszichiáter barátomat fölhívom, és az Egyházmegyének van ördögűzője is, azt is fel tudom hívni. Nem tudhatjuk azonban, hogy ez hogy van, én legalábbis nem tudom. Szóval, el kell őt kísérni az alkalmas személyhez! Hát hülye lennék nekiállni egy ördögtől megszállott személyből ördögöt űzni! Ez nagyon komoly dolog! Örülök, hogy nem nálam van… A pszichózisokkal meg pláne így vagyok! Nem vagyok pszichiáter, a legnagyobb eretnekség lenne, hogy én nekiálljak bárminek is. Az más kérdés, hogy tudom nagyjából a kompetenciahatáraimat. Tehát tudok papkánt, segítőként beszélni egy pszichózisban szenvedő emberrel, akinél látom, hogy súlyos a baj. De nem megyek bele a tudatalattijába! Nem fogom például megkérdezni egy pszichózisban szenvedő embertől, aki elmondta nekem mondjuk, hogy skizofrén, hogy mesélje el egy álmát. Dehogyis! Ha te egy átlagos, kedves neurotikus vagy, akkor veled erről elbeszélgetek szívesen. Szóval azt hiszem, hogy elég tudnom a saját határaimat, és tudni azt, hogy kihez kell küldeni az illetőt.

11. Amikor iszonyatosan dühös vagyok, használjak-e vaskos kifejezéseket? Vagy ezek rögzítik az indulatos természetemet?

Szerintem nem ezek rögzítik az indulatos természetet! Vaskos kifejezések alatt nem tudom, hogy ki, mit ért, de én a magam részéről nem használnék káromkodó kifejezéseket, sem csúnya szavakat, azokat is csak módjával! Inkább használnék valami olyan szót, amiről az a fantáziám, hogy ez valami nagyon csúnya, és kinevezném azt egy nagyon csúnya szónak, egy kis fantáziával, és akkor belefektetném az összes dühömet! Például: Sátoraljaújhely! J Jaj, ez jobb volt most, mint egy pisilés… Szóval, nem a csúnya szavakon múlik! Ha olvassátok a szakirodalmat az agressziókutatásról, akkor kiderült ezerszeresen az, hogy aki az agresszióját megéli, az annyit tesz vele, hogy a küszöböt emeli fölfelé. Tehát sokkal kisebb bántás is elég, hogy agresszív legyen, aztán még kisebb, meg még kisebb is elég, és a végül már mindentől a plafonon van. Szerintem nem érdemes ezt csinálni, de dühöngeni érdemes! Ajánlom, hogy ne csak szavakat használjunk, nem kell annyira kultúráltnak lenni mindig, a testedet is vesd be! Egész lényeddel, testeddel dühöngj! Ezt sokkal jobbnak tartom, mint amikor a csúnya szavakat keresem, és már azt sem tudom, hogy melyik csúnya szót mondjam ki. Ez még mindig ugyanaz a szint, hiába! Itt most egy kérdésre reflektálva: van különbség a harag és az agresszió között! Ha az indulatomat kifejezem és dühöngök, azt nem nevezem agressziónak, mert az agresszió az, amikor ellened irányulok, amikor rombolni akarok. Tudjátok? Én üvöltözni szoktam a hegyen, ez az egyik módszerem, hogy fölmegyek, és ott üvöltözök, annyira, hogy berekedjek, és amikor már rekedt vagyok, akkor már annyira bele szoktam fáradni, hogy nincs nekem már kedvem senkit sem fölpofozni! Szóval szerintem ezt máshogy is lehet: a testtel! Aztán érdemes föltenni azt a kérdést, hogy: Mi van az indulat mögött? Milyen célomban akadályoztak meg? Mi fáj? Mi van most itt?

12. Most jönnek a nehéz kérdések! Miben áll Jézus egyedülálló eredetisége?

Csak egy van Belőle! Ebben áll, de azért még mondok két normálisabbat is. Az egyik a bibliadráma tapasztalataim által jön elő: belemegyünk újszövetségi történetekbe, és látom azt, magamon, másokon, meg a csoportban, hogy amikor föl kell venni Jézus szerepét, akkor az egyszerűen nem megy! Megy, megy, de hogy is mondjam? Prostituáltat játszani Ninivében sokkal könnyebb, mint Jézust! A nehéz helyzet akkor van, amikor valaki fölkér engem, hogy: Feri, legyél te most ebben a történetben Jézus! Akkor azért vagyok ott, hogy segítsek a másiknak a játékában, és akkor muszáj! Tudjátok, minden egyes ilyen játék után, átélem azt, hogy fényévekre vagyok Tőle! Nem megy! Kurvának meg tudok lenni! Hát akkor, hogy van ez? Én ebben látom Jézus eredetiségét, hogy a leglehetetlenebb dolgokat meg tudom csinálni, Jézus meg nem tudok lenni, pedig ráadásul még akarok is! Ez egy ilyen tapasztalati valami.

A másik tapasztalati valami pedig az, hogy attól függ, hogy éppen milyen helyzetben vagyok. Ha most valamelyikőtök odajön hozzám, és megkérdi tőlem, hogy miért szeretsz engem, miért vagyok neked fontos, miben látsz te engem olyannak, mint senki más emberfiát, akkor tudok ilyen kincstári dolgokat mondani, esetleg kapásból is, de hogyha belemegyünk egy személyes találkozásba, akkor valahogy a válasz is nagyon személyes lesz, éppen ahhoz az alkalomhoz passzoló. Hogy Jézusnak az eredetisége miben van, az számtalan dologban lehet, és attól függ, hogy éppen milyen helyzetben vagyok vele, mert akkor mindig fölismerek valamit, amiben átélem az Ő eredetiségét!

13. Miben más és egyedülálló a keresztény hit a világon?

Akkor most bezárjuk a kört: Jézus miatt! A II. vatikáni zsinatnak (1962-1965) van egy nagyon fontos tanítása arról, hogy más vallásúak a saját vallásukban is üdvözülhetnek, nem kell feltétlenül kereszténynek lenni, nem kell őket áttéríteni! Nyugodtan, ha jóindulatú hindukánt születik valaki, és így is hal meg, akkor találkozunk odaát. Ismeritek a viccet? A katolikusoknak miért van külön Mennyország? Azért, hogy hadd higgyék azt, hogy csak ők üdvözültek! J Ehhez egy kiegészítő mondat: Azért valamilyen úton meg kell járni! Mondhatom azt, hogy rengeteg út vezet a forrásig, szomjazom! De mégis melyiken menjek, melyik az igazi? Egy idő után valószínű, hogy vagy szomjan halsz, vagy elindulsz valamelyiken, ezt valahogy így látom.

14. Mi Isten tapasztalata rólad?

De megtalpalt vagy! Na most, erről Őt kellene megkérdezni! Ez az egyik válaszom. A másik, hogy ez egy zseniális, cirkuláris kérdés. Én is tudok ilyet. Cirkuláris kérdést akkor teszünk föl, amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy két személy között, milyen kapcsolat van. Akkor megkérdezzük az egyiket, hogy: Mit gondolsz, a másik mit gondol rólad? Akkor pedig kiderül a kettő közti kapcsolat. Ez nagyon jó kérdés, amivel nem lehetett csőbe húzni! A végső gondolatom ehhez, hogy ez annyira jó kérdés, hogy ezen hosszan fogok imádkozni! Nem tudom, hogy ezt akarta-e az a valaki, aki erről kérdezett, de annyira megtetszett, hogy arra gondoltam, hogy a nyáron egy napot ezen fogok elmélkedni. Úgyhogy nagyon köszönöm! Tényleg érdemes az Istent megkérdezni, hogy mit gondol a Feriről? Az egyszerűbb, minthogy kivárjátok, amíg vége van a nyaralásnak.

15. Szép, amit hallunk, de mi van, ha mégsincs Isten? Ennek is van valószínűsége, nem? Van Isten?

Megrendültem ettől a kérdéstől! Ezt elolvastam, és leesett a vérnyomásom. Tényleg, onnan tudtam, hogy ez hat rám, hogy kicsit elkezdtem szédülni! A nem jóját! Mit tegyek én most? Miért kérdezi ezt valaki tőlem? Vagy miért fontos neki, hogy ezt kérdezi? Szóval ezt tudom mondani, hogy ettől a kérdéstől leesett a vérnyomásom, és kólát kellett innom.

Van egy válaszom, ami egy történet. A Mesterhez megy a kérkedő tanítvány és kérdezi tőle, hogy: Mond Mester, van Isten? Erre azt mondja a Mester: Ezt nem tudom, de reggel beszéltem vele!

Fűznék ehhez még gondolatokat. Gyakran emlegettem nektek azt a skandináv fölmérést, amelyből kiderült, hogy ha az Istennek való, gyakorlati kapcsolattartás egy bizonyos szint alá süllyed, ez mindenképpen teoretikus kérdéseket vet föl. Vagyis, aki már nem jár templomba, már nem imádkozik, már nem megy vasárnaponként Misére, vagy Istentiszteletre, akkor annak előbb vagy utóbb föl fog jönni ez a kérdés, hogy akkor most van-e vagy nincs? Ez tehát nagyon fényesen bizonyítja azt, hogy itt a gyakorlatot az elmélettől nem lehet elválasztani! Vagyis ez azt jelenti, hogy föltehetően, ha valakit ez az elméleti kérdés nagyon piszkál, és már nagyon régóta teszi föl ezt az elméleti kérdést, akkor úgy tűnik, hogy itt valami gyakorlatra van szükség, mert már elméleti úton eljutott oda, ahova el lehet jutni. Nagyon ajánlom például, a karitatív tevékenységet! Kezdj el valakiért élni, önzetlenül szolgálni valaki mást, rászorulókat, betegeket, nyomorult embereket! Nagyon érdekes Istentapasztalatok tudnak ebből fakadni! Vagy kezdj el imádkozni, és mond azt, hogy: „Uram, fogalmam sincs, hogy vagy-e, és halvány gőzöm sincs arról, hogy ezt hallod-e? Azt gondolom, hogy most lehet, hogy értelmetlenséget csinálok. Tulajdonképpen egy kicsit szégyellem is magam.” Kezd el imádkozni úgy Istenhez, hogy kimondod neki az összes kételyedet, és imádkozz nap, nap után, hét, hét után! Nézd meg, hogy mi lesz! Ha ez valakit valóban nagyon izgat, és elméleti válasz nincs, akkor a gyakorlatot ajánlom! Természetesen, nekem is vannak kételyeim. Erről már beszéltem. Néha úgy ébredek föl, vagy úgy fekszem le, vagy úgy telik el a napom, hogy ha megkérdeznél arról, hogy most mit gondolok arról, hogy van-e Isten, akkor azt mondanám, hogy most azt gondolom, hogy nincs. Vannak ilyen napjaim, és ilyen gondolataim. Ezzel kapcsolatban, egy idős papot szeretnék idézni, aki egy nagyon jót mondott, és nekem ekkor gyúlt világosság a fejemben. Beszélgettünk arról, hogy most a papság krízisben van, meg a pap is krízisben van, és ez hogy van. Erre ő ezt mondta, hogy: „Az a tapasztalatom, hogy a papságban, a papság útján, a minket a lehető legjobban megerősítő dolog az, ha gyakoroljuk a hivatásunkat!” Ez egy általa adott tapasztalati válasz, egy bölcs paptól. Tehát, ha fölmerülnek a kételyeid a házassággal kapcsolatban, hogy most miért vagyok házas, és ez most mennyire jó nekem, akkor kezdj el úgy élni, mint egy házas ember! Gyakorold bele magad! Lehet, hogy ekkor az elméleti kérdések megszűnnek!

Egyszer ültünk egy csoportban, és akkor valaki nagyon mondta az elméleti kérdéseket. Volt ott egy más valaki is, és adhattunk neki reflexiókat. Ekkor mindenki nagyon okos dolgokat mondott, és mindenki akart neki válaszolni, és erre volt valaki, és az ő szájából szólt az igazság: Te, ahogy hallgatlak, azt volt a benyomásom, hogy neked túl sok időd van gondolkozni! J A fele kételkedés helyett, tégy valami jót, aztán nézd meg, hogy mi lesz belőle! Különben, ha nagyon hosszan, nagyon sokáig kételkedünk, az általában nem szokott jót tenni az egészségnek! Egyszerűen nem jó, és nem érezzük magunkat úgy jól! Akkor nem is érdemes, úgy tűnik.

16. A karizmatikus megújulás látható problémáinak fő oka: élményvallásosság, öngerjesztett örömködés.

Nem ismerem a karizmatikus vallásosságot, bár egy-két, magát karizmatikusnak valló embert ismerek. Ahogy látom ezt a dolgot, nagy meglepetéssel figyelem azt, hogy egészen hagyományos vallásosságban élő emberek tudtak karizmatikus jellegű vallásosságba nagyon könnyen átlépni. Ebben pedig azt fedeztem föl, hogy az ilyen örömvallás meg élmény, meg a gerjesztett öröm, meg az ilyesmikkel, az a baj, ha karizmatikus, ha nem, hogy én vagyok a középpontban! Isten eszköz, azért, hogy én boldog legyek! Isten eszköz, hogy nekem élményem legyen! Az imádságom célja, hogy jól érezzem magam! Ezzel van a baj! A karizmatikussággal valószínűleg semmi baj nincs! Mindegy, hogy milyen a forma, én ezt látom inkább nehézségnek.

17. Tapasztalati teológiád hova helyezi a keresztség szükségességes voltát, az üdvösségre jutásban? 

Azt a nem jóját… teológia… ez igen! A válaszom a következő. A Katolikus Egyház tanítása, amelyben azt tudhatjuk, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez, a következő módon értelmezendő. A keresztség szükséges az üdvösséghez, az ember felől, de nem Isten felől! Elég ez? Nem! A Katolikus Egyház tanítása: Isten úgy üdvözít bárkit, ahogy neki tetszik! Vagyis, Isten felől, nincs szükség keresztségre, az ember felől meg van! Ezt az ellentmondást nem akarom feloldani!

18. Tapasztalati teológiád hol kapcsolódhat a birodalmi teológiához? Miért mostohagyermek a tapasztalati teológia?

Természetesen ez nem az én teológiám! Istenem, én csak nagyképűsködöm itt! Én csak rátaláltam erre a kifejezésre, mert úgy megtetszett. Van egy, a Szentírástól kezdve ható folyamat, egy nagyszerű íve az Egyház történetének, amelyben azt látjuk, hogy a sivatagi atyáktól kezdve, a monasztikus szerzeteseken át, Nagy Szent Gergely pápán keresztül, a bencés lelkiségen át, a szemlélődő szerzetesekig, a napjainkig, létezik ez az általunk tapasztalati teológiának nevezett valami. Él és virul 2000 éve! Hogy miért nem ez van az előtérben, ennek valóban nagyon sok oka van: az Egyház fejlődése és története, illetve az a világ, amiben az Egyház él, annak a fejlődése és a története, ami egy hihetetlenül árnyalt valami. Az, hogy mi rátettük a teológiánkat az arisztotelészi és platonista, ógörög filozófiára, hogy elkezdtünk egyoldalúan racionálisan gondolkozni, és a többi. A keleti kereszténység, az ortodoxia egyáltalán nem ezt az utat játja! Ott éppen fordítva van, mert ott sokkal inkább tapasztalati teológia van! Ez nagyon árnyalt kérdés, de nagyon jó! Az egymás közötti kapcsolat, a birodalmi teológia elengedhetetlenül szüksége, azért, mert a birodalmi teológia adja meg azt a keretet, amelyben a tapasztalataimat helyesen tudom értelmezni! Ezért a tapasztalati teológia darabjaira esik szét, és nem tudunk magunkkal mit kezdeni a birodalmi teológia nélkül! A birodalmi teológia pedig holt betű, a tapasztalati teológia nélkül, nem más, mint élettelen könyvhalmaz.

19. Ha Isten felé kiengedem az indulataim, Ő nem tart-e hűtlennek?

Tedd meg, és kérdezd Őt meg! Nekem úgy tűnik, ha van valakivel egy kapcsolatom, és nagyon dühös leszek rá, és kifejezem az indulatom, és azt mondom, hogy te én most… akkor vagyok hűséges hozzá, akkor emberszámba veszem, és fontos nekem ez a kapcsolat, és azt gondolom, hogy érdemes őszintének lenni! Ha azt mondom, hogy ezt nem fejezem ki, szerintem az a hűtlenség, mert akkor azt mondom, hogy ezt nem tudod meg rólam! Ehhez semmi közöd, félek ezt megmutatni! Szerintem inkább ez a hűtlenség!

Lehetséges-e beleragadni ezekben az érzésekben és végleg megkeményedni?

Persze, hogy lehetséges! Nagyon fontos, hogy tudjam, hogy mi a célom! Az indulataim kifejezésének az a célja, hogy a kapcsolatunk gyógyuljon, hogy elmélyüljön, hogy a bizalom légköre tovább tudjon folytatódni! Mert hát valami célom van! Ha meg csak dühöngök, utána meg elgondolkozom, hogy ez most miért csináltam? Majd utána belátom, hogy egyszerűen azért, mert le akartalak gyalázni! Jó, akkor ezt most átgondolom, hogy legyen inkább valami más a cél, mert igenis van valami célom a dühöngéssel. Azért az ritka, hogy teljesen elveszítjük az önkontrollt, nem? Annál azért sokkal többet dühöngünk, így tehát tudunk célokat is kitűzni!

20. (Feri atya most a 16. kérdésnél tart, de nekem ez már a 20.)

Tedd fel őszintén a kérdéseidet! Mi van akkor, ha rossz embernek teszem föl, és ha rossz útra térít?

Nagyon jó kérdés! Semmilyen biztosítékát nem tudom adni annak, hogy én nem vagyok-e rossz ember. Ezt nem tudhatom. Folyamatosan dolgoznom kell magamon, és gyónnom kell folyamatosan, imádkoznom kell folyamatosan, szupervíziót kérni, csoportba menni, baráti kapcsolatokban beszélgetni, mert ez kötelességem! Kötelességem, hogy magamat, lehetőségem szerint átvilágítsam, és úgy álljak ide, elétek! Ha nem kontrollálom magam mások által is, egyesek, közösség, pap, vagy pszichológus által, akkor felelőtlenség ide kiállni, mert akkor csak fröcsögök! Ezzel együtt is, természetesen szoktam tévedni! El is mondok egyet, két mondatban. Hat vagy hét évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy nagy csacskaság az, hogy állandóan tologatjátok azt, hogy megházasodjatok. Azt gondoltam, hogy helyesebben járnátok el, hogyha döntenétek végre! Ma már nem gondolom így, mert ma már azt gondolom, hogy hagyjunk ennek is egy kicsit több időt! Ebben tévedtem öt vagy hat évvel ezelőtt… Vagy most? J Persze, mindig magadért vagy felelős!

21. Az általad elmondottakról hiszed-e, hogy igazak? Vagy fölmerül benned a kérdés, hogy igazat szólok?

Fölmerül! Szoktam benne hinni, mert olyat nem mondok, ami nem válik meggyőződésemmé, és általában a tapasztalatról próbálok beszélni, de néha bizony fölmerül azért bennem az, hogy ez most tényleg így van-e. Éppen ekkor szoktam viszont egy mélyebb szinten megérteni valamit! Valahogy így vagyok ezzel.

Nem kellene-e könyvet írni?

Nem! Az élet rövid, a tudomány hosszú!

Az utolsó kérdés:

Miért rúgtak ki a szemináriumból?

Hát esetleg szeptemberben lesz majd rá időnk…

Köszönöm szépen ezt az egész évet!

Azon vívódtunk, hogy be merünk-e szállni a talicskába, és én oda jutottam el, hogy nem tudom, de legalább tudom, hogy miért nem. Tudom, hogyha be akarnék szállni, akkor mit kellene csinálnom, vagy rájövök arra, hogy akarok-e egyáltalán beszállni! Talán valami ilyesmire eljutottunk.

Nagyon hálás vagyok nektek ezért az évért! Köszönöm szépen!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs