Az emberek és az egyház kapcsolata 4.

Az emberek és az egyház kapcsolata: A hit és a kultúra viszonya - kultúrkereszténység.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

A mai napon, nem biztos, hogy fogom bírni hangerővel, mert eléggé dögrováson vagyok. Úgyhogy a kijáratnál majd nem adok puszit senkinek. J

Ott hagytuk abba a múltkor, és ez volt az utolsó új pont, hogy nem az emberek távolodtak el az Egyháztól, hanem az Egyház távolodott el az emberektől. Erről még néhány szót hadd mondjak! Egyrészt a sónak a képét érdemes előszedni, mert néha olyan benyomásunk lehet, hogy olyan sóvá váltunk, akik undorodnak a tésztától, így aztán nem vetjük bele magunkat. Ez pedig ahhoz a jelenséghez vezet, amiről az előbb szóltam, vagyis, hogy mi távolodunk el másoktól és nem mások tőlünk. Aztán nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy az Egyház ügyei jobban érdekelnek minket, mint az emberek ügyei. Amikor pedig ott vannak azok a kritikus pillanatok, hogy dönthetünk, hogy a mi belső ügyeinket helyezzük-e előtérbe, újból és újból a döntéseinkben, vagy pedig az emberek javát, akkor nem egyszer, de nem is kétszer, a saját, belső ügyeink elsőbbséget élveznek, mint más embereknek a java! Ez nagyon súlyos következményekkel járt és jár! Aztán eszembe jutott egy nagyon kedves pap bácsi. Amikor kiderült a számomra a Központi Papnevelő Intézetben, hogy 1956 kapcsán lecsuktak 16 papot és papnövendéket, és hogy erről én még csak nem is hallottam, akkor úgy döntöttem, hogy elmegyek ezekhez a papokhoz. Egymás után végiglátogattam mindenkit, csupán egy volt, aki meghalt, és egy volt, aki külföldön élt. Nagyjából fél évemet ezzel töltöttem, ahelyett, hogy tanultam volna, hogy ezekkel a papokkal beszélgettem. Néhányan nem szentelődtek föl. A velük való beszélgetés, egy maradandó útravalót jelentett. Emlékszem, hogy egyszer már beszéltem arról a valakiről, akit, miután kiengedtek a három év börtönből, akkor utána 17 év alatt, 18 helyre helyezték. Ez az Állami Egyházügyi Hivatal jósága volt, hogy a missziós magvakat nagyon sok helyen tudja szórni. J Emlékszem, - és nem tudom, hogy a papoknál ez miért van így, de ez egy sajátos kultúra -, hogy iszogattunk. Tudjátok, hogy az iszogatás mit jelentett? Ő iszogatott, én meg néztem. Ahogy pedig már úgy kezdett feloldódni, akkor elmondta nekem, hogy: „Tudod Feri, a legnagyobb fájdalmam az, hogy eltelt több, mint két évtized, és én nem tudok egyetlen egy embert sem mondani, aki általam került volna végérvényesen és egyértelműen közel Jézushoz. A papi évtizedeim alatt egyet sem tudok ilyet mondani, aki hitetlenségből megtért volna, általam. Olyat tudok, aki keresztény családban nőtt föl, és akkor én nevelgettem, meg ilyesmi. De aki sehonnan se jött, és keresztény lett volna általam, ilyet egyet sem tudok mondani. Ez az én papi életemnek a legnagyobb fájdalma! Ez minősít engem!” Jaj, de belefájdultam én, mert erre mit lehet mondani? Voltam annyira okos, hogy nem nyitottam ki a szám. Szóval, erre gondolok, hogy egy pap, ma lehúzhatja úgy a néhány évtizedét, hogy ha rosszul hozza meg a maga döntéseit, és amikor 60 vagy 70 éves lesz, akkor majd azt mondja, hogy hát jó, de… Én ezt a pap bácsit sosem felejtem el! Egy olyan útravalót kaptam tőle, ami döntően befolyásolt engem, hogy merrefelé lépkedjek.

Aztán olvastam egy német lelkésztől, hogy volt egy nagyon kedves, fiatal ismerőse, aki annyira komolyan vette azt, hogy másokhoz közel vinni a hitet, hogy amikor egy ilyen punk fesztivál volt, akkor ő kockásra festette a haját. Ezért pedig a saját közössége, többé-kevésbé kitagadta! Azt gondolták róla, hogy elvesztette a hitét! Egyszerűen csak azért, mert kockás volt a hajának a színe! Kockás szín nincs, azt én tudom jól, na. J Ahol olvastam ezt a történetet, ott kiderült az, hogy nagyon sok emberrel tudott hatékonyan beszélgetni és együtt lenni, pusztán azért, mert kockásra festette a haját. De ez otthon azt a képzetet szülte, hogy az illető vagy megőrült, vagy hitevesztett lett. A XIX. században volt egy jezsuita misszionárius, aki Kínában a kor uralkodó szokása szerint copfot növesztett. Na, ehhez mit szóltok? Két eredményt ért el: egyrészt egy csomó kínai barátja lett, akik aztán Jézusnak is a barátai lettek, másrészt pedig egy csomó ellensége lett, idehaza. Az idehaza alatt, Rómát értsük! Ilyenkor egy kicsit most a gúny szól belőlem, mert nem csodálom, hogy egyes misszionáriusok, miért maradnak ott! Ugye emlékeztek? XIX. századot mondtam! Aztán még eszembe jutott a szépen gondozott szakállam is. Azért jutott eszembe, mert néhány évi papnövendékeskedésem során, kétszer is köteleztek arra, hogy a szent egyház nevében vágjam le! Mind a kétszer megtettem, ami komoly nehézségeket okozott nekem, mert egy gerinctelen alaknak tartottam magam mind a két esetben, és máig is azon töprengek, hogy hogyan lehetséges az, hogy 1994-ben úgy gondolkozzanak komoly tisztségviselők, hogy ez az Egyházhoz való tartozásnak és a hűségnek a jele, hogy valaki hord-e szakállat vagy nem? Volt egy pap barátom, aki szintén papnövendék volt akkor, és őneki még a Püspök Atyához is el kellett mennie, hogy beszámoljon arról, hogy ezt a súlyos eretnekséget, hogy szakálla van, ezt hogyan is gondolja? ez nagyon jól mutatja, hogy mit jelent, hogy kultúrkereszténység! Ami pedig a legviccesebb, hogy nagyon sok helyen ez valóban botrányt okoz, az úgymond híveknél is! Vagyis, ha akarnánk igazodni azokhoz, akik a kultúrkereszténységben élnek, akkor nem biztos, hogy jól cselekednénk! Ezért én a szakállasok lelkipásztorának tartom magam! J

21. Ma már nem létezik egy mindenki által elfogadott, elfogadható nyelv, a hit továbbadására. Nem létezik, és nyugodtan tegyük hozzá, hogy nem is fog soha többet létezni! Legalábbis úgy tűnik, innen. Ezalatt értem azt is, hogy nincs olyan forma, beleértve az Istentiszteletnek a formáját, beleértve a kérdésekre adott válaszokat, a magatartásformát, és ezt a csúnya szó, hogy viselkedés, amely minden keresztény ember számára azonos lehetne, egy adott országon belül, mondjuk, ha ez Magyarország. Nem létezik! Ma már Magyarországon sem jó, ugyanaz a válasz, ugyanaz a magatartás, ugyanaz az Istentisztelet, ugyanaz a stílus, ugyanazok a szavak, a keresztények számára. Nem jók! Megszűnt ebben az egységes kultúra! De ennek a következtetéseit nem vontuk le még elég radikálisan! Azt mondhatnám tehát, hogy nem is kell, hogy megpróbáljunk, mondjuk egy olyan Istentiszteletet végezni, veletek együtt, amely mindenkinek jó, ugyanis ilyen istentiszteleti forma nincs! Olyan beszéd sincs, olyan liturgia többé nem létezik! Ez pedig ma már, Magyarországon belül is igaz! Ha másért nem, hát akkor a korosztályi különbségek miatt, a generációs különbségek miatt. Éppen azért, mert a generációk egészen más kultúrát jelentenek, és ezért ez lehetetlen. Nálunk például nincs olyan hónap, hogy ne kerülne elő az a konfliktus, hogy a gyerekmisén miért sírnak a gyerekek? Ez komoly konfliktus, mert az idős bácsik és nénik, és nem mindenki, csak akik abban a sajátos kultúrkereszténységben voltak és vannak, azok azt gondolják, hogy egy Istentisztelet attól Istentisztelet, hogy minden olyan steril, mint egy műtőben! Kivéve a tömjén! Az azért egy kicsi homályt hozhat! A gyereknek a mukkanása, zavarja az áhítatot! Ezekből a kedves bácsikból és nénikből ezt úgysem lehet kiszedni, és nem is kell! Kell nekik olyan Istentiszteletet tartani, ahol a légy se zümmög! Rászólunk a legyekre is, hogy ne zümmögjenek már! Aztán kell egy olyan Istentiszteletet tartani, ahol a gyerekek csúszhatnak, mászhatnak, zizeghetnek, zsezseghetnek, rázhatják a csöngőt, a ruhájukat… Volt egy olyan aranyos kislány, akit a szülei azért el-elengedtek a templomba, a gyerekmisén, nyugodtan. Akkor ő rendszeresen azt csinálta, hogy van középen egy szőnyeg, és megállt a szőnyeg közepén, úgy ahogy egy kislány át tudja élni, hogy ő a világ közepe, és egy kicsit úgy érzi, hogy az egész érte van. A következőt szokta csinálni: most Feri atya megmutatja, hogy mit is szokott csinálni… Kis szoknya van rajta, áll középen: Az Úr legyen veletek, emeljük föl szívünket… ő meg közben így kezdi húzni felfelé a szoknyáját, amíg egyszer csak a hatalmas pelenka elő nem bukkan… Az a sugárzó öröm, ahogy ott áll a piros szőnyegen, és én meg  mondom, hogy: Urunk, Jézus Krisztus… J Ezzel semmi gond nincs! Vagyis ezzel azt akartam nektek mondani, hogy nem létezik olyan Istentisztelet, ami mindenkinek jó! Ezért most, a szónak nem a rossz értelmében, ki kell nekünk találni azt, hogy ez a pici gyerek a kis pelenkájával, hogyan érezze ott magát otthon?

Ennek az alapja nyilván az, hogy ma, Magyarországon a társadalom is olyan, hogy nincsen egységes életminta, amit át lehetne adni!

22. Gyakran vagyunk inkább vallási alapszolgáltatások intézménye, mint Krisztus közössége. Ez nekem nagyon nagy szomorúság! Azért, mert nagyon sokan olyan dolgokat várnak tőlünk, amelyeket ha megteszünk, akkor semmi időnk nem marad normális dolgokra! Ezt most nagyon kritikusan mondtam! Tudjátok, hogy mi a tapasztalatom? Minél inkább él valaki egy kultúrkereszténységben, amiben ő magáról azt gondolja, hogy keresztény, de én tudom, hogy ettől ő nagyon messze van, annál nagyobb kritikával és elvárásokkal fordul felénk! Ez néha hihetetlen és elviselhetetlen tud lenni. Olyan igényeket, elvárásokat, és minden egyebet támasztanak felénk, hogy még az életkedvünk is elmegy! Mindent pontosan megmondanak, hogy mi és hogy, és hogy mi a tisztességes és a rendes, és ez hihetetlenül elkeserítő. A nehézség pedig az, hogy egy olyan nyelvi különbség van köztünk, hogy nem tudom neki ezt megmondani! Próbálhatok neki valamit mondani, de egyszerűen nem érem őt el, mert hiszen ő, 40 éves, 50 éves, 60, 70 és 80 éves, tudja, hogy mi a kereszténység, és én ne magyarázzam meg neki! Ide vonatkozóan mondanám még, hogy egy olyan kereszténység, amely a társadalmi elvárásoknak felel meg, megszűnik kereszténységnek lenni! Például, hogyha a kereszténység elkezdi magát úgy meghatározni, hogy mi egy szociális és karitatív intézmény vagyunk, és mindent bele, és minél többet kell segíteni a rászorulókon, ha ez lenne a kereszténység, akkor a kereszténységnek nincs létjogosultsága, mint kereszténységnek! Akkor szociális és karitatív intézménykánt van jelen, de kereszténységként nem! A társadalom részéről mindig ér bennünket egy nyomás, hogy olyan címkékkel értelmezzük magunkat, amely címkéket a társadalom egésze ért és helyesnek tart. Amely éppen azt venné ki belőlünk, ami a legnagyobb specialitásunk, mondjuk Istent!

23. Az Egyháznak ugyanazt az árat kell megfizetnie a fönnmaradásáért, mint bármelyik közösségnek vagy szervezetnek ebben a világban. Ugye, milyen primitív mondat? De mégis, azért nagy súlya van! Egyáltalán nem kell panaszkodnunk azért, hogy nyűglődünk azon, hogy egyáltalán életben maradjunk! Nagyon komoly árat kell ma fizetnie minden közösségnek és minden intézménynek azért, hogy fönnmaradjon! Ráadásul, mi nem járhatjuk azt az utat, amit a multinacionális cégek! Néha szeretnénk, és megkísért minket, de ezt nem lehet nekünk! Éppen ezért ez egy csomó erőnkbe és fáradozásunkba telik. Tudjátok-e, hogy mit mondott az IBM igazgatója az 1980-as évek elején, amikor úgy tűnt, hogy az IBM meg fog szűnni? Bár, azelőtt csak néhány évvel a világ vezető cégei közé tartozott, főleg abban, amit csinált. Azt mondta, hogy: „A legnagyobb tévedésünk az volt, hogy nem hibáztunk eleget!” Ezalatt pedig azt értette, hogy amikor a 70-es és 80-as évek elején elkezdődött fölmerülni az a gondolat hogy a személyi számítógépeknek van jövője, akkor az IBM azt mondta, hogy ez egy marhaság. Az a néhány év késlekedés bőven elég volt ahhoz, hogy most a konkurencia hátát nézze! Ezeket az árakat az Egyháznak is meg kell fizetni, ugyanúgy! Ebből a szempontból nincs különbség! Talán az, ami vesztünk még itt Magyarországon, hogy a 70-80 éves emberek valamennyire megtöltik a templomot. Nincs még elég nagy baj! Ez a mi vesztünk! Mert minden egyes évvel, amíg még a 60-70-80 éves emberek valamennyire megtöltik a templomot, azt gondolhatjuk, hogy nem kell mást csinálni! Nagyon érdekes az, hogyha bemegyünk egy templomba, akkor általában az úgy néz ki, hogy a 60-70-80 éves emberek ülnek a templomban hátul, elől pedig üresek a padok. Van ilyen élményetek, ugye? Biztos! Erre a papoknak milyen gondolata van? Szólnak az idős bácsiknak és néniknek, hogy jöjjenek előre, pedig ott, elől, a fiataloknak van hely! Az idős emberek éppen jó helyen ülnek! Azok nem ülnek jó helyen, akik nincsenek is ott! Nem kell a kedves Teri nénit zargatni, hogy a megszokott helyéről üljön el, habár a Teri néni elől szokott ülni. J Ugye nem az ment át nektek, hogy én az idős bácsikat és néniket lesajnálnám! Aztán mondhatjuk azt is, hogy aki ma lassú, az holnap halott! Ezt most csak így paposan, bedobtam! Valaki a következő képet használta arra, ahogyan próbálunk nem változni, Krisztus szándéka szerint: Olyanok vagyunk, mint az az ember, aki néhány ugrással próbál a szakadékon átugrani. J Csak kis lépésekkel! Az eredmény ugye elgondolható… Tehát, amikor egy nagyot kell ugrani, akkor nem lehet kis lépésekben, óvatosan! Bizonyos szempontból, gyászmunka van az Egyházban. Erre jutottam, néhány nappal ezelőtt. Tudjátok a gyász fázisait! Az ember először tiltakozik, azt mondja, hogy nem, ez nem lehet, utána kétségbe esik, jön a depresszió, jön a kiábrándultság, talajt vesztünk, jön a krízis, és aztán szép lassan elkezdünk valahogyan lábadozni. Ha valahogy a gyász fázisait nézzük akkor nem tudom, hogy egyáltalán hol is tartunk mi? Lehet, hogy az első napokban, tehát azt mondjuk, hogy ez nem lehet igaz. Ez pedig azt jelenti, hogyha nekünk egy csomó mindent el kell engedni ahhoz, hogy a valódi hitet át tudjuk adni, és mi még mindig ott tartunk, hogy hát ez nem, ez nem lehet igaz, mert annak a kultúrának élnie kell, amibe én születtem bele, akkor a gyásznak az első néhány napjánál tartunk. Tehát akkor úgy tűnik, hogy bele kell kezdeni a veszteség földolgozásába, méghozzá nagyon gyorsan! Rengeteg veszteségünk lesz, nyilván. Ez ma, úgy tűnik, hogy ár! Ahogy minden közösség ahhoz, hogy fönnmaradhasson, rengeteg veszteségen keresztül kell jutnia, mert ma, ez az ár! Én nem mondom, hogy ez jó, de ma ezt az árat kell megfizetni! Itt azért egy nagyon kritikus mondatot hadd mondjak ezzel a tudományosnak nevezett, technikai, haladunk, fejlődünk, mennyiség, és a többi jellegű civilizációnkra vonatkozóan. Nagyon kritikus vagyok! Valaki ezt úgy fogalmazta meg, és legalább a kép nagyon elgondolkodtató, hogy: „Ma a világ kezd úgy globalizálódni, hogy egy olyan logika szerint élünk, mint egy rákos sejt, aminek mindenképpen meg kell ennie, föl kell falnia mást, és állandóan növekednie kell.” Ez szerintem egy nagyon elgondolkoztató kép! Amit most csinálunk, ilyen nagy méretekben, az embernek való-e? De most ebbe nem akarok belemenni, csak azt mondani, hogy ma ezt az árat, úgy tűnik, hogy meg kell fizetnünk! Ha tehát meg akarunk maradni, ami azt jelenti, hogy át akarjuk adni a hitet, akkor ez azt jelenti, hogy nem maradhatunk meg olyanoknak, amilyenek vagyunk ma! Az utolsó mondat ehhez. A ma legbiztonságosabb út, holnap a legbizonytalanabb lesz!

24. A kultúrkereszténységből adódóan, a hitet félreértjük. A hit kulturális félreértései azok, amikor azt mondjuk, hogy: A hit, nem más, mint… és akkor most hozok vagy 10 dolgot. A kultúrkereszténységben elhitettük magunkkal azt, hogy a hit, nem más, mint erkölcsös embernek lenni, rendes embernek lenni, és így cselekedni. A hit és az erkölcs nem ugyanaz! Ezért, ha valaki azt mondja, hogy én azért nem megyek templomba, mert vagyok én olyan jó ember, mint az, aki oda jár, ez pontosan kifejezi azt, hogy fogalma sincs a hitről, legalábbis annak a keresztény értelméről! A másik. A hit nem más, mint szociálisan érzékenynek lenni, igaz embernek lenni, empatikusnak lenni, jó szándékúnak lenni, együttérőznek lenni. A hit, nem más, mint amit a humanizmus is tanít! Ezt ma nagyon sok kultúrkeresztény vallja, hogy hát legvégül, hogyha te hívő vagy, az azt jelenti, hogy ember vagy! Nem azt jelenti! Hadd hozzam elő a gyerekeket megint! Vasárnapi Szentmise. Kérdezem tőlük úgy általánosságban, hogy mit gondoltok, hogy az Isten meg egy keresztény ember mit gondol arról a valakiről, aki lop, csal, hazudik, becstelen, és mások kárán gazdagszik meg? Ekkor pedig egymás után mondták a szép válaszokat, hogy: Az Isten az ilyen embert is szereti, Isten annak is megbocsát, Isten jó ahhoz is, a keresztény ember mindenkihez jó! Ezt mondták a gyerekek. Olyan szép! Ugye? De én genyó vagyok, ezért a következőt kérdeztem tőlük, hogy: Mondjátok csak, mit csinálnátok akkor, hogyha az osztályfőnök néni az egyik reggel azt mondaná, hogy az egyik osztálytársatokról kiderült, hogy többször hazudott már, lopott az osztálytársaktól, csal minden dolgozatnál és ez kiderül, és mások kárán szerez jó jegyeket. Az osztályfőnök néni pedig azt mondaná, hogy: Tudod mit? Melléd ültetem a padba! Mit csinálnátok? – kérdeztem a pöttyeimtől. A következő válaszok születtek. Egy kisfiú azt mondja, hogy: Én megkérném a szüleimet, hogy írassanak át egy másik iskolába! J Ennek a verziói hangzottak el, nagyjából 6-7, ilyen, ehhez hasonló! Nem szólnék hozzá! Például ilyenek, hogy: Megnevelném, hogy velem ne csináljon ilyet! Megkérném a tanító nénit, hogy ültesse el! Szóval, ezek születtek… Akkor pedig, amikor ez már olyan 5-6 perce ment, az egyik kisfiú jelentkezik, aki nincs még 8 éves, és ezt mondja, hogy: Hát ha csal, és mindig puskázik, mert nem tudja az anyagot, hát akkor én megkérdezném tőle, hogy segítse-e neki a tanulásban. Erre megcsillant a szemem, és akkor egyszerre, varázsütésszerűen kezdték el mondani, hogy: Hát, megpróbálnék kedves lenni vele, mert hátha ő is kedves lesz hozzám. Akkor aztán már beindultak… Ahhoz, hogy egyáltalán a keresztény válaszok jöjjenek elő, ahhoz egy csomó kört meg kell futni! A kultúrkereszténység ott virágzik a templomainkban, és ha én azt gondolom, hogy a gyerekek első válasza jelent valamit, akkor nagyon tévedek! Tudjátok mi történt, amikor kijöttem a templomból? Odajön hozzám az egyik kislány, és azt mondja, hogy: Hát Feri atya, nem akartam mondani, de ha nekem az osztályfőnök néni azt mondaná, hogy az a gyerek üljön mellém, aki csal, lop, hazudik, meg mások kárán gazdagszik meg, én akkor még jobban utálnám az osztályfőnököt, mint eddig! J Nahát, erre mit lehet mondani? Látom Marika, nem vagy jóban az osztályfőnök nénivel! – Hát nem, hát nem vagyok jóban vele! Szóval sok idő, energia, meg minden más kell ahhoz, hogy mi magunk ráébredjünk arra, hogy a saját magunk által adott válaszok nem hitelesek! Hogy én azt gondoltam, hogy nem más, mint… Azt mondani, hogy Isten mindenkit szeret, és mindenkihez jó, de hogyha mellém ül egy ilyen valaki, akkor törje ki a nyavalya! De megrendültem most azért… Hogy hívják ezt a Fradi focistát, akiről kiderült, hogy? Novák Dezső! Megvettem az összes újságot aznap. Kiderült, hogy Novák Dezső jelentéseket írt Nemere álnéven! Akkor pedig jöttek a cikkek egymás után, hogy ki, mit szólt és mit mondott, és hogy. Az Isten, egyetlen összefüggésben került elő! Olvastátok? Az általam mélyen tisztelt Dalnoki Jenő bácsi azt mondta, hogy: Novák Dezsőt verje meg Isten! Tehát itt van egy téma, és az Isten ebben az összefüggésben jelenik meg! Ezt nevezem kultúrkereszténységnek! Akkor pedig, amikor ezt valaki olvassa, akkor azt mondja, hogy: Na jó, hát akkor, ha a kereszténység az, hogy erre ez jön, akkor…

A következő. A hit nem más, mint Istenről vagy Jézusról szóló megállapítások igaznak tartása. Ezért vagyok nagyon kritikus azzal, amikor valaki azt mondja, hogy: A szociológiai fölmérések is azt bizonyítják, hogy 90% tartja magát hívőnek, és azt mondják, hogy hisznek Istenben. Vagyis ez azt jelenti, hogy nagyjából 10% hisz valóban, és mondjuk 80% meg azt gondolja, hogy a hit, nem más, mint… el tudom képzelni, hogy van valami több is, mint amit látok. És hogyha ezt kultúrformában Istennek hívjuk, akkor biztos az. Tudjátok, hogy ezt hogy nevezték el? A hit, nem más, mint… és ha én jó ember vagyok, rendes ember vagyok, és a többi… Ez a felül semmi teológiája! Nagyon frappáns szerintem!

A következő. A hit, nem más, mint az Egyház törvényeinek az elfogadása. A hit, nem más, mint az Egyház tanításának az elfogadása. Annál azért sokkal több! Az, hogy valaki az összes hittételre azt mondja, hogy hát felőlem… Szerintetek egy hívő embert, úgy különösebben egzisztenciálisan érint az, hogy az angyaloknak milyen karai vannak? Ez már mélyen úgy belopódzott a zsigereid közé, hogy így álmatlanul forgolódsz az ágyban és megkérdezed, hogy: Ó Uram, a Kerubok hol is vannak? Most a Szeráfok alatt vagy fölött? Vagy hogy is van ez? Az Őrangyalok hogy vannak, ebben a hierarchiában? Tehát az, hogy én az Egyháznak a tételeit elfogadom…

A hit, nem más, mint vallásos szokások gyakorlása, egyfajta egyházias magatartás vagy viselkedés. Olyan érdekeset mondott néhány nappal ezelőtt egy néni! Jött, hogy temessük el a férjét, és ugye ő azzal a rekoncepcióval érkezett, hogy én biztos akkor temetem csak el, hogyha ők minden vasárnap ott voltak a templomban. Ezért a következőt mondta, hogy: Mi hívők vagyunk, én is az vagyok, meg a férjem is az volt, hiszünk mi a vallásban! J Ha nyitva tartom a fülem, akkor bőséges anyag van nekünk keddenként.

A hit, nem más, mint embertársaink őszinte és mély szeretete. Ezt most direkt külön, és hadd fájjon nektek!

A hit, nem más, mint hogy megkeresztelt vagyok. Ez azt jelenti, hogy hívő vagyok. Tudjátok mit mondott erre Szent Ágoston? Mert ugye ez a IV. században is ugyanúgy előkerült: Most attól keresztény valaki, hogy meg van keresztelve? Azt mondta, hogy: „Aki meg van keresztelve, az a teste alapján keresztény! Azonban a keresztény, a szíve alapján van megkeresztelve!” Akinek a szíve is meg van keresztelve, az keresztény, de akin csak csurgott a víz, arról van egy rubrika, a kereszteltek anyakönyvében! Akkor pedig azt majd ki lehet kérni, és kaphattok keresztlevél másolatot. A keresztlevél másolat nem azt igazolja, hogy keresztény vagy, hanem, hogy csurgott a fejeden a keresztvíz! Ennél többet nem igazol! Kivéve, ha mér voltál elsőáldozó is, mert akkor már az is oda van írva… Azonban az sem jelenti, hogy keresztény vagy, csak azt, hogy volt egy olyan nap, amikor ez az esemény megtörtént veled. Ugyanígy a bérmálás, és ugyanígy, ha megházasodtál, még az is rajta van. Nem azt jelenti, hogy te keresztény házasságban élsz! Eszter, mit szólsz? Rázós, mi? Hanem azt jelenti, hogy az Egyház szertartása szerint kötötted a házasságodat! Az összes többiről, én semmit sem tudok! Na jó, Eszternél van remény! J

A következő a legmókásabb! Kereszténynek azt jelenti, hogy jóban vagyok a pappal! J Ez frankó, nem? Ugye, aztán még vannak ennek, ilyen kultúrvariánsai: a nagybátyám fiának, a lányának a sógorának az ipája, püspök lett majdnem! J Az én nagybátyám ipájának az apjának a nagypapája volt, az azóta már megszűnt egyházmegyének a püspök helyettese. Ennek egy kultúrvariánsa az, hogy nagyon tisztelem a Pápát: „Hát tényleg, amit a Pápa csinál, az gyönyörű! Az, ahogy utazik… ilyen egy igazi Pápa! Egyszerűen én büszke vagyok a Pápára!” Na, és aztán?

Na ez így OK, ugye? Ez a hit, nem más, mint… Akkor ezeket most töröltük!

Aztán, hogy itt a félreértések hogyan verik a maguk hullámát, érdekes megfigyelni azt, hogyha a Pápa a mi emberi dolgainkban a maga bölcsességével megnyilatkozik, az nagyon pozitív kultúrviszhangot szokott kapni! Ellenzi a háborút, odaáll a nyomorult népek mellé, a kizsákmányolás ellen fölemeli a szavát, amikor a terrorcselekmények áldozatait temetik, akkor imádkozik értük, és bemondja a rádió. Akkor pedig azt mondjuk, hogy: Ó igen, a Pápa! Amikor az Istennek kapcsolatban vagy a hitet illetően mond valamit, akkor ugyanezek az emberek elfordulnak, és azt mondják, hogy: Hát az, nem érdekes! Kit érdekel, hogy a Pápa Isten és hit dolgában mit mond? Vagyis a Pápa, legyen egy kultúrtényező! Persze és nagyon szép, és olyan megható!

A következő, az bizony kritikus lesz!

25. Egyházunkban túl sok az unalom, és a félelem. Ezt a két érzést vagy érzelmet akarnám most kidomborítani! Túl sok az unalom… Emlékeztek, ahogyan az a kisgyerek mondta nekem, hogy: Azért nem jövök szívesen misére, mert mindig ugyanaz az előadás! J Ezt talán nem is kell tovább ragozni, mert erről legalább kétszer, minden évben megemlékezem. Isten nem unalmas! Ha valaki unja Istent, az Istennel még nem találkozott! Ha unsz imádkozni, akkor az imádságodban te Istenig nem jutottál el, az tuti! Ha neked nincs igazi, mély, olyan imaélményed, hogy ez aztán igen, akkor te még az Istennek az imádságban nem találkoztál!

A félelemről mit akarnék mondani? Azt, hogy amikor megpróbálunk valamiképpen úrrá lenni az unalmunkon, vagy azért, hogy hogyan tudnánk érdekessé tenni azt az Istent, aki számunkra érdekes, vagy hogyan tudnánk a formáinkat érdekessé tenni, mert az felel meg Isten vonzásának, akkor a legegyszerűbb dologgal kapcsolatban is elkezdünk félni. Például, amikor úgy határoztam, hogy a reggeli imádságomat nemcsak keresztvetéssel fogom kezdeni, hanem, mint ahogy egy rendes hindu ember is teszi, le fogok borulni a földre, és a homlokomat a földhöz érintem, mert ez nagyon jól kifejezi azt, amit gondolok reggel, hogy ki vagyok én és ki Isten, akkor heteken keresztül éreztem egy rossz érzést a gyomromban. Most egy keresztény embernek szabad úgy leborulni, mint egy hindunak? Nem lesz valami baj? J Amikor valaki elkezd úgy imádkozni, hogy arra más valaki azt mondja, hogy ó igen, ez olyan, mint egy meditáció, akkor rögtön előjön az a félelem, hogy esetleg nem csinálok-e valami bajt? Tudjátok, hogy hány tucatjával jöttek hozzám emberek, és azt mondták gyónásban is akár, hogy: Atya, nem baj az, hogy én néha a saját szavaimmal is imádkozom? Ez nem nagy baj? Például, az, hogy így elkezdem, hogy: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, de hát azért itt is vagy, és ez olyan jó, hogy itt is vagy, és én tudom nagyon jól, hogy te most itt vagy. Néha kételkedem persze abban, hogy én találkozom-e veled, de az biztos, hogy te találkozol velem, mert ebben biztos vagyok.” Jaj, és akkor erre megrémülök: Jaj, hát kiestem a Miatyánkból! Tehát akkor: Gyónom a Mindenható Istennek, és neked lelki atyám, hogy elkalandoztam az imádságban! Ez a félelem átjárja a zsigereinket! Éppen akkor, sajátos módon, amikor a hitünk kezd élővé válni! Akkor ilyenek jönnek elő, hogy: Nem vagyok most nagyon szektás? Nem vagyok nagyon New Age-es? Most képzeld el! Veszel egy könyvet, egy katolikus könyvesboltban, és persze jezsuita atya írta, és olvasod, hogy milyen a lélegzetvétel módszere az imádság közben… Jaj, eldobod gyorsan…hú mi ez? J (Henri Boulad, SJ. atya is ír erről, én olvastam, és nagyon tetszett! Lásd a Jézus imát, és a lélegzetvétel gyakorlatot a keleti Egyházaknál! U.B.) Hogy? A lélegzetvétel? Az nem egy ilyen jógás izé? Azt hiszem, hogy bennünk van ez a félelem! Mindentől, ami más, mint az a fajta kultúrforma, amibe belegyökereztünk! Ilyenkor pedig pontosan azokat az ágainkat nyessük le, amelyeken az új hajtások vannak!

Ide még egy mondatot szeretnék mondani. Valakinél azt olvastam, hogy: „Ezért valahogy, nagyjából úgy járunk el, hogy annyira félünk a tűzvésztől, hogy a pici tüzeket is eltapossuk!” A léleknek a kis tüzeit is eltapossuk, nehogy tűzvész legyen! De ezt magunkban, személy szerint is megtesszük, ez nemcsak közösségi történés!

A következő is nagyon brutális lesz, és nagyon sarkos lesz a megfogalmazása.

26. A fő oka annak, hogy olyan sokan nem járnak templomba, azok, akik járnak a templomba!  Ezt már nem kellett volna, ugye? Ha a templomba járók zöme a kultúrkereszténységben szocializálódott, majd a hitről az előbb említett 8-9 variáns közül van egy fogalma, és neki majd külön trombitát kell fújni az utolsó ítéletkor, hogy fölébredjen, akkor ha én bennem van valami mély Istentapasztalat, de nem szocializálódtam az Egyházban, akkor nagyon érdekes élményekben lesz részem, odabent! Azért ezt mondhatjuk! Tudjátok, hogy nagyon komálom a protestáns tesóinkat, nagyon csípem őket! De amit most mondok, az egy picit olyan lesz, mintha nem így lenne! J Elmegyek az egyik protestáns tesóink címével rangjelzett teológiai egyetemre, hogy ottan előadást tartsak. De nem tudom, hogy hova kell menni. Erre megszólítok ott valakit az aulában, és hát rendes, magyar emberként azt mondom neki, hogy: Jó napot kívánok! Hol van a 27/A terem? Erre a következő a válasz, de mutatom azért az arcot is, hogy: Áldás, Békesség! Utána hosszú csönd. Tudjátok? A zenében, a csönd is zene. A 27/A terem itt és itt található. Áldás, Békesség. J Jó, hát én se gondoltam mást, hát minden jót, csak hát… Most ezt csak azért mondtam, hogy nem csak magunkat szidom mindig, hanem hát szidok mást is, és akkor a méltányos igazságosság talaján állok. Talán beszélhetnénk arról, hogy azok, akik nem jönnek be a templomba, néha azért nem jönnek be, mert nem akarnak olyanok lenni, mint mi! Nem vagyunk vonzók! Köszönik szépen, de nem szeretnének olyanok lenni! Édesanyám, édesanyám, rád gondolok! Azért, mert én már jó pár éve pap voltam, és anyukám a kereszténység kultúrformájával ismerkedett meg, és csak az élete legvégén tudta meg azt, hogy mi az a kereszténység. Ülünk egyszer nála, amikor ő éppen megfőzte nekem a vasárnapi ebédet, és akkor azt mondja, hogy: „Te Ferikém, láttam most is, itt a közelben lévő papot, hát hogy néz az ki? (Egy nő szokott ilyeneket mondani, hát most mit csináljunk?) Hát Ferikém, hát hogy néz az ki? Ha ránézek, egyszerűen nincs kedvem olyannak lenni!” Mondta az én édesanyám. Van ennek egy variánsa, és a kultúrkereszténység ez is, amikor egyszer elmentem vidékre helyettesíteni valakit, és akkor beszéltünk arról, hogy mégis milyen az a pap. Hát mi annyira szeretjük azt az atyát! – mondták. Hát ez egy annyira rendes, a tíz ujjunkat megnyaljuk utána… Egyetlen egy dolgot nem értünk, hogy egy ilyen normális, jóképű ember miért megy el papnak? J Tehát a kultúrkereszténységből ez a két dolog simán kijön! Aztán még egy mondat ehhez. Amilyenek vagyunk, az tud a legnagyobb akadálya lenni, hogy meghallják azt, amit mondunk! Nem jutunk el odáig, hogy egyáltalán a szavak átmenjenek! Néhány nappal ezelőtt jött hozzám valaki, temetés ügyben. Elmondta, hogy mit hogyan szeretne, és akkor kiderült, hogy el kellene még menni egy másik templomba, mert ott a jogi… mindegy. Ekkor azt mondja nekem, hogy: Feri, én most a temetéssel kapcsolatban még egy egyházi személyt nem akarok látni! Erre én nem küldtem tovább. Hát ha nem, akkor nem… Most tudom, hogy nagyon egyoldalú az, hogy csak a kritikát mondom nagyon, de amíg ezeket nem mondjuk ki, addig nem tudunk innen továbbállni! Ez hasonlít ahhoz a hatalmas történelmi lehetőséghez, amelyet elszalasztottunk a rendszerváltáskor! Hatalmas ziccer volt, hogy kimondjuk azt, hogy ki, milyen bűnt követett el! Át kellett volna élnünk mindennek a fájdalmát, és ki kellett volna mondani, és utána megbocsátani! Ma pedig azért olyan nehéz megbocsátani, mert nem mondtuk ki, hogy kivel mi történt, és ki tette! Ez radikálisan hangozhat, de ezt meg kellett volna tenni! Most az egy más kérdés, hogy miért nem történt meg. Sosem szoktam politizálni, és ezt sem annak szánom! Hanem azt gondolom, hogy jelenleg, hogy mi egyáltalán egymással szóba tudjunk állni, hogy szót értsünk, hogy megbocsássunk, ennek a legnagyobb akadálya az, hogy nem beszéltünk tisztán és világosan, amikor annak ott volt az ideje! Akkor kellett volna! Ezért van az, hogy 15 évvel később, hogyha kiderül, hogy Novák Dezső bácsi, aki egyébkánt egy nagyon jó edző és 95-ben sok múlt rajta, hogy a róla szóló mostani hírrel egyszerűen, nem tudunk már mit kezdeni. Olvastátok, hogy hogyan reagáltak erre? Látszik, hogy ez most sokkal nehezebben fog a helyére kerülni, ha egyáltalán a helyére kerül valaha! Nem is tudom, hogy ez hogy fog a helyére kerülni. Egyszer emlegettem nektek Desmond Tutu püspököt, aki egy dél-afrikai püspök. Emlékeztek rá? Városról-városra, színházról-színházra, kultúrházról-kultúrházra ment, és összegyűjtötte az embereket és elmondhatta mindenki azt, hogy kivel mi történt. Mindenki kapott egy mikrofont a kezébe, és kimehetett, és volt, hogy napokon keresztül ott ültek. Egymás után elmondták, hogy velem ez és ez történt, ez és ez tette. Amikor pedig ezt elmondták mindenki előtt, hangosan a mikrofonba, akkor utána azt mondta a püspök, hogy rendben, ennek meg kellett lennie, és most az a kötelességünk, hogy nekik bocsássunk meg! De ezt a fázist nem lehet kihagyni! Ezért vannak ma, azt gondolom, ilyen hihetetlenül nagy indulatok, még mindig! Kihagytunk egy fázist, ami a megbocsátásból nem hagyható ki! Ezért ma, csak a nagyon-nagyon ihletett emberek tudnak megbocsátani a szívük mélyéből, a többiek nem! Ez pedig tönkreteszi a társadalmunkat! Ez lehet, hogy radikális. Desmond Tutu püspök atya kapott egy nagy Nobel-békedíjat, ami semmit se jelent, de azért azt mégiscsak, hogy egy ilyet egy püspök tesz meg! Tehát ezért beszélek, hogy ezt mondjuk ki, aztán menjünk tovább! Dehogy akarok én itt megállni, hát álljon a fene!

27. Az Egyház és társadalom kontrasztjának nem kulturális tekintetben kellene megnyilvánulnia, hanem a szeretet terén. Jelenleg a kultúrkereszténység és a mai társadalom zöme, kulturális szempontból különböznek egymástól, nem pedig a szeretet mélysége szempontjából. Ez pedig nagyon hiteltelenné tesz minket! Egyszerűen arról van szó, hogy általában, akik a templomba járnak, azok egyfajta kultúrához tartoznak, nagyjából. Azért vannak színes pöttyök! Ez pedig kontrasztban van a jelenlegi társadalom egészével. De hogy az a minőség, ahogy szeretnek, az van-e kontrasztban azzal a szeretettel, ahogy mások szeretnek, ebben nem vagyok biztos! Ez egyébkánt éppen a politikai dolgokban szokott hihetetlenül jól megmutatkozni, mert ott aztán lehull rólunk a lepel! Amikor papként, kereszténykánt, hívőként olyan dolgokat mondunk, ami a szeretetnek totálisan ellentmond! Na, kíváncsi vagyok, hogy hányan lesztek a jövő héten! J A II. században leírtak egy mondatot, ami azóta is nagyon fontos mondat nekünk. Nem keresztény emberek találkoztak keresztényekkel, és azt a mondatot írták le ekkor, hogy: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Na ez, vonzó! Ezért érdemes bemenni a templomba! Úgy tűnik nekem, hogy a mi keresztény közösségeink adott esetben ugyanúgy marakodnak, acsarkodnak egymással odabent, mint ahogy mások odakünn! Akkor meg ha kint is rossz, akkor minek jöjjenek ide? Hát acsarkodni kint is tudnak egymással. Azért ez probléma volt már régen is, már Pál apostol is írja, hogy: Jól van, rágjátok csak egymást nyugodtan, csak föl ne faljátok azért egymást! Például, egy ilyen szempontnak tartom azt, hogy csak egy nagyon konkrét valamit mondjak, hogy a szeretetnek a része a titoktartás! Ha valakit szeretek, és nekem négyszemközt mondott valamit, akkor kutya kötelességem azt nem elmondani! Cím, név, email, weblap, honlap, és a többi. Mert ezt szoktuk csinálni! Ezért nem tudnak adott esetben keresztény közösségek sem a bizalomnak a légkörében élni! Mert ami ott belül történik, az holnap, meg holnapután már mindenhol tudhat ó. Hát akkor hülye leszek majd őszintén imádkozni! Hát hülye vagyok én, hogy kiadjam magam? Ez annál is inkább elkeserítő, mert ha elmész egy önismereti csoportba, akkor a pszichológus néni vagy bácsi azt mondja, hogy: Hát testvérkém, azzal kezdünk, hogy ami itt elhangzott, az senkire sem tartozik! Így szerződünk… mert különben nyugodtan lehet hazamenni! A kultúrkereszténységhez, minden nehézség nélkül hozzátartozik az, hogy én elmondom, hogy te mit mondtál, hogy te mit csináltál, milyen vagy.

28. Jelenleg azért olyan az egyházi struktúra, hogyha azt mindenben követjük és megtartjuk, akkor egy csomó rosszat teszünk, és ezt nem tudjuk elkerülni. Jelenleg egy papra olyan feladatok hárulnak a struktúrából adódóan, amit egy lelkész így fogalmazott meg, hogy: „Ha eleget akarok tenni a struktúrából fakadó kötelességeimnek, akkor az igazán lényeges dolog 90%-át nem tudom megcsinálni!” Ez azt jelenti, hogy a puszta létezésünk, ellentmondásos már! Múltkor is jött hozzám valaki, és akkor nagyon kritikusan azt mondta, hogy: Hogy lehetséges az, hogy én ezt és ezt mondtam valamiről? Azt tudtam neki erre mondani, hogy ebben az esetben biztos voltam abban, hogy mindenképpen rosszat fogok tenni, vagy neked, vagy másnak.  Annyi esélyem volt csak, hogy a kisebbik rosszat válasszam. Az volt a csoda, hogy az illető megértette! Azt mondta erre, hogy: Na ezt értem! Akkor már nem is haragszom! Majd pedig elengedett békével. Jelenleg olyan a struktúra, hogy ezt még nem tudjuk belőle kiszedni.

Egy protestáns teológus a következőt mondta a saját, német egyházi szervezetéről, hogy: „Be kellene látnunk, hogy ami nem működik egyszerűen, az egyszerűen nem működik!” J Azért ehhez egy német lelkész kell, de azért tanulhatunk tőlük! Ugye ez egy olyan élmény, amikor jön a gyászoló azért, hogy ő elmondja, hogy hát ő jött és szeretné, hogyha imádság és temetés lenne, és erre az első kérdés a részünkről az, hogy: Hol lakott az elhunyt? Mert a területi illetékesség a legfontosabb! Ez a kezdőmondat tud tönkretenni gyászolókat! Tehát szabad öt percig beszélgetni vele, és akkor utána azt mondani, hogy: Ami azonban most nagyon fontos, hogy tisztázzuk ezt a kérdést, mert akkor máshol fognak Önnek segíteni. Jelenleg ezt lehet tenni, vagy szabályt kell szegni! Ezt most nem folytatom…

Megint csak egy helyen azt olvastam, hogy a jelenlegi követelményrendszerünk alapján, Jézus és az apostolok talán ifjúsági vezetők sem lehetnének. J Például: nem végeztek teológiát! Hát Jézus még talán igen… de magántanuló volt! J Úgy könnyű! Nem illeszkedett bele a struktúrába! Na de az apostolokról nem mondhatjuk… Persze fontos, hogy legyen valami egység, világos ez, és ezeket mind értem, de olyan szinten kontrollálunk és burkolunk be mindent, hogy néha a rügyek már nem tudják áttörni a burkot!

29. Az, hogy a mi Szentmiséink és Istentiszteleteink mindenkinek szólnak, az önámítás! Természetesen meghívtunk rá mindenkit, de nem szólnak mindenkinek! Abban a formában, ahogy jelenleg vannak, nem szólnak mindenkinek! Egy példát hadd hozzak! Ez az orgona. Nagyon szeretem az orgonát! Tavaly új orgonát vettünk, és fölszenteltem. Fröcsögött a szenteltvíz! Nagyon jó orgona, de… mondok néhány adatot. 1998-ban Németországban az elfogyott cédéknek 7,8%-a volt klasszikus zene. A 7,8%-ból, 2,8% klasszikusok pop ritmusban címet viselték. Tehát 5% marad, klasszikus zenének. Ennek az 5%-nak, a 0,2%-a volt orgonazene. Mondjam tovább? Vagyis ebbe beleértve katolikus, református, evangélikus, baptista felekezeteket, és a hit gyülekezetét… bár azt csak tévén szoktam néha nézni… Most mit nevettek? Nem kel nektek egy kis vidámság? J Szóval ez azt jelenti, hogy jelenleg, az a hangszer, amely szinte kizárólagosan uralja az Istentiszteleteket, a jelenlegi kultúránknak, egy tökéletesen elhanyagolható hangszere, amely hangszert élő ember alig hallgat. J Nem véletlenül mondtam… Azt tudjátok-e, hogy az orgona profán hangszerként kezdte, mint minden más, rendes hangszer is? Hordozható hangszer volt, vásárokban, fölvonulásokkor, a császárnak az ünnepi menetében, használták az orgonát. Amikor pedig kezdték bevinni a templomba, akkor természetesen az akkori egyháztagság zöme, fölháborodott, és azt mondta, hogy egy ilyen profán, primitív hangszer nem alkalmas az Istentiszteletnek a széppé tételéhez! A hegedűvel is így voltunk. Az Ördög hangszere! Most meg már ez senkit sem érdekel… már a templomban. Handel Messiására, tudjátok, hogy kit mondtak a korabeli egyházfik? Szó szerint idézem, hogy: „Világias, színházi zene. Kevés a mondanivalója.” A legnagyobb kritikájuk az volt, hogy: „Túl sok benne az ismétlés. Például az Alleluja százhúsz alkalommal is elhangzik benne. Vulgáris zene.” Ma pedig, nagyon egyházias zene! De ma meg már nem hallgatja senki! Jó kritikus voltam, ugye? Azért is, mert meg vagyok fázva, nem érzem jól magam, hát akkor, tessék! J Nem azért, na!

Akkor itt most befejeztem, és a következő alkalommal lesz még néhány pontom, hogy elérjünk a negyvenig, amely egy szakrális szám, és akkor majd utána mondok egy-két dolgot arról, hogy mit lehetne csinálni. Szépeket fogok mondani. 

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari