A szeretetmohóság 2.

2005.02.22.

Megosztom
Elküldöm

A szeretetmohóság. A szeretetmohó ember klasszikus működési módszerei.

 

Szervusztok! Köszöntök mindenkit!

 

Olyan jó, mert ha körbenézek, akkor csupa ismerős arcot látok! Ez pedig kifejezetten enyhíti a szorongásaimat, amelyek mindig megvannak, amikor elkezdek beszélni.

Talán még emlékeztek arra, hogy az elmúlt két alkalommal, a szeretetmohóságról beszéltünk, a szeretetéhséggel vagy a szeretetvággyal szemben, és a mai alkalommal ezt a témát le fogjuk zárni, mert már túl sok lesz a végén belőle, és akkor majd elmegyünk egy másik irányba, ami viszont nagyon szorosan kapcsolódik ehhez, és talán izgalmas következtetésekig is el tudunk majd jutni.

Egészen odáig vittük a kettő közötti megkülönböztetést, és az abból fakadó fölismeréseinket, hogy arra döbbenhettünk rá, hogy éppen a kereszténységben talán olyan hallatlanul nagyon hangoztatott feltétlen szeretet, mint valami csúcs került egy kicsit kikezdésre az elmúlt alkalommal. Mert hiszen úgy tűnik, hogy ebben a sebzettségből fakadó szeretetmohóságban, egy olyan kapcsolatrendszert alakítunk ki magunk körül, amelyben elsődlegesen is megvan a kísértésünk arra, hogy a feltétel nélküli szeretetre hivatkozzunk, akár úgy, hogy mi ezt így tesszük, és a másik ezért legyen szíves, és válaszoljon erre, vagy pedig azért, hogy erre hivatkozva a másik mindenképpen szeressen bennünket úgy, ahogy azt a mi mohóságunkból kiindulva szeretnénk. A feltétel nélküli szeretet pedig éppen jó hivatkozási alap arra, hogy elég jó ideológiai támaszt adjon az érveinknek, másrészt meg is indokoljuk a másik és maguk előtt azt, hogy miért vagyunk mohók, miért vágyunk arra, hogy. Akkor pedig itt jöhetnek azok a kijelentések, az a négy pont, amiről a múltkor beszéltem, hogy szeress engem úgy, hogyha én visszautasítalak, akkor, hogyha én szenyózok veled, akkor, hogyha én ilyen vagyok, olyan és amolyan. Éppen ezzel bizonyítsd be azt, hogy te igazán szeretsz engem, hogy én visszautasítalak, vagy visszahúzódom, vagy akármit megcsinálok, ellenséges vagyok, vagy támadlak téged, és te bizonyítsd be, mert ha ezt te nem teszed meg, akkor az nem is szeretet, és akkor tessék, nézzél csak magadba, és akkor változz meg! A másik feltétel nélkül, tehát nekem ne kelljen semmit sem adnom azért, hogy tőled követelhessem azt, hogy te szeress engem, hiszen a feltétlen szeretet, nemde arról szól, hogy nekem nem is kell semmit sem tennem, hanem neked, és ha te nem teszel és nem  szeretsz, miközben én erre vágyok, és esetleg én sem szeretlek most téged, hát akkor, hogy lenne az szeretet! És aztán, ahol a legkeményebbé válik ez, és leginkább össze tud mosódni egy hiteles kereszténységgel, ez az, az a két pont, hogy abban, ahogy te szeretsz engem, neked ne legyen hasznod, ne húzzál belőle előnyt. Ennek pedig talán a más sarkosabb példája, és ez volt a negyedik pont, hogy sőt, ne csak, hogy ez neked ne legyen jó, vagy adott esetben ne legyenek előnyeid belőle, hanem szenvedj! Az igazi szeretet tehát arról ismerszik meg, hogy az neked nehéz, és nyűglődsz, és fáj, és amikor hozod az áldozatokat, és ezeket persze majd elmondom, hogy hogyan szoktuk csinálni, de amikor látom rajtad, hogy szenvedsz, az hoz csak megnyugvást nekem. Nem azért, mert szadista vagyok, hanem azért, mert ebben látom bizonyítva azt, hogy na, ez tényleg önzetlen, önmagáért való szeretet, és ez tényleg értem van, mert még szenvedni is hajlandó vagy! Ez volt tehát az a négy pont, amit most így összemosva mondtam el nektek, amelyek egy sebzett, szeretetmohóságban élő ember számára, a feltétel nélküli szeretet jelentik. Valójában, hogyha ránézünk erre a jelenségre, akkor azt mondhatjuk, hogy nem erről van szó, hanem itt valami gellert kapott, és valami egészen más történik! Miközben az a valaki, aki magát kereszténynek mondja, és a feltétel nélküli szeretetre hivatkozik, vagy ezután mohón vágyakozik, többé-kevésbé nem szokott tudatos lenni efelől, hogy amit ő most kér, vagy ahogyan ő hivatkozik, annak éppen semmi köze a kereszténységhez! Itt akkor most jönne egy fél mondat, olyan zárójeles. Ha én a kereszténységnek, és a keresztény felebaráti önzetlen, önfeláldozó és mindenféle szeretetnek egy ilyen fals formájával találkozom, akár igényként, hogy én szeressek így, vagy pedig valakinek a vágyában, hogy ő csak ezt tudja szeretetként elfogadni, akkor eszem ágában sem lesz kereszténynek lenni! Majd, ha hülye leszek! De itt a határvonal annyira finom, és azt hiszem, hogy éveken keresztül összemosódhat bennünk a kettő, és nem értjük, hogy vajon most mi nem működik? Mert mi is lépre csalhatók vagyunk, belemegyünk ezekbe a játszmákba és játékokba, és azt gondoljuk, amikor már teljesen benne vagyunk, hogy de hát most próbálunk mi igazán úgy szeretni, ahogyan arról Krisztus Urunk tanított! Aztán pedig, egy nagy csudát! Éppen egy ilyen nagyon fals valaminek a kellős közepén vergődünk, és nem értjük, hogy miért nem jön ki belőle valami jó. Hogy miért jön ki belőle csak a nyűglődés, a szenvedés, és egy csomó minden. Ez akart volna a visszanézés lenni. És akkor idáig jutottunk el, hogy ne mossuk össze a hiteles kereszténységet, és az abból fakadó önzetlen szeretetet, és az arra való hivatkozást, azokkal a szeretetmohóságból fakadó jelenségekkel, amelyek látszólag ugyanazt jelentik, de valójában pont az ellenkezőjét.

Azt ígértem nektek, hogy melyek azok a legklasszikusabb utak, ahogyan egy szeretetmohó ember a házastársát, a gyerekét, az anyukáját, a barátait, a közösségének tagjait, vagy bárkit, rávesz arra, hogy az ő mohóságát kielégítsék. Lesz négy ilyen klasszikus út.

1. Érzelmi zsarolás. Ismerjük, ugye? Van saját tapasztalat, egy kicsi biztos! J Mindegyikhez fogok mondai egy mottót. Aki ezt az utat választja… Bár csak béna ember választ egy utat, mert egy igazán mohó ember van annyira zseni, hogy mind a négyet csinálja, és mindig megtalálja a gyenge pontját a másiknak! Tehát: Én nagyon szeretlek, tehát viszonzásul neked is szeretned kell engem! Óvatos, zárójeles mondat, de ide tartozik, hogy: Ezért ne szeress senki mást! Mert hát ezt leginkább így tudod bebizonyítani! Nyugodtan, az elmúlt négy pontot is mögé tehetjük. Van egy rossz hírem, bár Csilla nem ül itt, de üzenem neki is, és majd elmondom neki, felhívom telefonon, hogy sajnos ezt nők szokták inkább csinálni! Nem azért, mert én most elfogult vagyok, hanem azért, mert… És most majd mindjárt mondok egy-két indokló mondatot. Azért, mert egy olyan kulturális utat járnak be a kedves nőtestvéreink, amelyben az utóbbi néhány évszázadban, kivéve az utolsó néhány évtizedet, éppen a szeretet jelenthette azt, hogyha képes vagyok szeretni, és most a szeretet alatt sok mindet értsünk, és ha képes vagyok úgy tenni, mintha szeretnék, akkor tudok azoknak az előnyöknek a birtokába jutni, amelyek adott esetben nélkülözhetetlenek, vagy a létfenntartásomhoz szükségesek, vagy amelyek a mohóságomat képesek betölteni. Hát ha a nő alávetet volt a mi kultúránkban, akkor évezredeken keresztül megtanulhatta azt, hogy amint az egyéni ambíciói alapján, direkt módon, nem tud előre jutni, akkor a kerülőutat kell választania. Mi a kerülőút? Hát, hogy szeretek egy pasit! Ez a klasszikus kerülőút! Szeretek egy pasit, és a pasin keresztül megkapom azt, amire szükségem van. Vagy közvetlenül a pasitól, vagy a pasin keresztül, a világtól! Mert, ha én egy gazdag pasit szeretek, akkor nemcsak a pasit kapom meg, hanem a lóvét is! Ezért aztán, érdemes nem közvetlenül bemenni a nagy, létért folytatott küzdelembe, hanem szeretni egy gazdag pasit! Nem egyszerű? Na nem mondjátok, hogy nem villant át a fejeteken, kedves nőtársaim a nőségben! Hogy nem voltak olyan gyermeki fantáziáitok 25 évesen, hogy hát szép dolog a szerelem, de azért a szerelemnek van egy irányítható része is? Na ne mondjátok, hogy annyira naiv, ilyen romantikus szerelem, ábrándtól elvakított hölgyek vagytok, hogy nem arról álmodoztatok, hogy egy gazdag pasiba lenne érdemes beleszerelmesedni! Jaj, ne mondjátok! Most nem kívánok provokatív lenni, bár nagyon szeretem, de most tegye föl a kezét az, és ezt most csak úgy mondom, aki arról ábrándozik kislánykora óta, hogy egy szegény, egy hátrányos helyzetű, rossz családból való, ám pont nekem való férfiúba lennék pont szerelmes, ha a kupidó nyilát az én… ? J Nahát, aki így álmodozott, hát azért az már súlyos! Annyira, hogy az már tőlem, ingyen kap egy óra találkozást, hogy erről egy kicsit elbeszélgessünk, és először is vágyakozzon egy gazdag pasi után! J Szóval, a nőknek… Mert hát én ezt csak tudom, nem? Mégiscsak! A nőknek mi más választásuk volt, minthogy a legszebb útját és módját választották annak, hogy egyszerre legyenek rendesek, aranyosak, szeressenek egy pasit, de közbe meg megkapják a biztonságérzetet, és amire éppen szükségük volt. Ezért van az, hogy a nők ebben sokkal kifinomultabbak, és mi csak ipari tanulók vagyunk! Ezt be kell ismernünk, és a Csillának majd ezt is el fogom mondani, majd ha fölhívom telefonon, hogy máris van itt valami, amiben ő sokkal jobb nálam! És ez nem az egyetlen dolog! J Tehát a szeretetre való hivatkozás, amely mögött valós tények állnak, és ezek fedhetik el a nő elől azt, hogy fölismerje, hogy itt a mohóságának a zsarolás általi kikényszerítéséről van szó, és hogy emögött tettek állnak! A nő tényleg szereti a pasit, valamennyire! A nőnek tényleg vannak gesztusai, de minden gesztus azonban azt a célt szolgálja, hogy igazolhassam magam előtt is azt, hogy miért zsarollak meg, és miért kényszerítem ki belőled azt, hogy szeress engem! Ez azt jelenti, hogy itt a szeretet igazolja a mohóságot! Éppen ezért, ezt elég nehéz fölismerni! Mert minden olyan tettem, amikor szerettelek téged, igazolásul szolgál magam, és előtted, hogy mohó legyek, és kizsaroljam belőled a további szeretetet.

Ennek van egy alváltozata is. Amikor megértelek, támogatlak, segítelek, cserébe szeretned kell engem! Ez is egy klasszikus útja, és itt nem a szeretet igazolja a mohóságomat, hanem a segítés! Minden olyan gesztus, amelyben úgy állok magam előtt, hogy én most tettem valamit a férjemért, tettem valamit a gyerekekért, az anyámért, az apámért, a közösségért, akárkikért, ez igazolja előttem az összes olyan tettemet, amelyek valójában a mohóságot jelentik.

Itt pedig most meg is állnék, mert az összes többinél azt fogjuk látni, hogy ami a mohóságot igazolja, azok továbbra is a szeretetnek a kulcsértékei lesznek. Itt a szeretet volt eddig, ami igazolja a mohóságomat, és a segítés. Az összes többinél ugyanígy lesz. Ezért bátorkodom azt mondani, hogy ezeknek a fölismerése egy keresztény ember számára, még sokkal nehezebb! Mert hiszen kialakítottuk magunkról a képet, hogy mi ezt a keresztény önazonosságunkból és hitünkből tesszük, és ezt nekünk sokkal nehezebb fölismerni! Itt létezik egy reális feszültség, hogy akik kívülről látnak minket, azok néha elborzadnak tőlünk! Mert, amit mi képesek vagyunk belül szeretetként igazolni magunk előtt, és fegyverként használni a másik előtt, az kívülről, egyszerűen ordítóan semmi másnak nem tűnik, csak érzelmi zsarolásnak! Mi pedig belül, mind a ketten, kölcsönösen lépre tudunk menni. Az is aki csinálja, és az is, akivel csinálják. Mert az ilyen hivatkozásoknak, főleg, hogyha megvan a kereszténységbe ültetett gyökérzete, akkor hoppá, nehéz az ellen, mit mondani! Most pedig, hogy megint a hölgyekről beszélje, egy kicsit másképpen: Éppen a nők tudnak emiatt, ha ezt velük csinálják, nagyon szorult helyzetbe kerülni. Mert ha egy férfi arra hivatkozik, hogy én férfiként, hát nem látod, hogy szeretlek téged, hát segítelek téged, hát még a karrieredet is egyengetem, én férfiként… Hű-ha! Ez egy nő számára lehet egy hihetetlen nagy csapda, hogy el is higgye, hogy itt csak erről van szó, és nem pedig a férfi mohóságának az igazolásáról a szeretetre, és a segítésre, támogatásra, mit tudom én, mire való hivatkozással. A többiben is ugyanezt fogjuk látni, és én azt gondolom, hogy jó, hogy ezt meg tudjuk különböztetni. Talán, papként nekem, a legnagyobb öröm egyike az, hogyha ilyesmire rá tudok lelni, mert ezáltal, magam előtt el tudom választani a mindenféle rárakódástól koszos, kereszténységre való hivatkozást, attól, ami az valójában!

2. A szánalom fölkeltése. A mottó: Szeretned kell, vagy érdemesebb többes számban beszélni, szeretnetek kell, mert szenvedek és tehetetlen vagyok! Az ilyen emberrel kapcsolatban egyetlen normális reakció lehet, mégpedig az, hogy a bajban lévő embernek, gondolkozás nélkül segíteni kell, úgy, ahogy azt ő akarja! Tehát az alkoholista még inni akar, a narkós még akar egy kis anyagot… De hát ő most annyira kivan, hogyha ő azt most nem kapja meg, akkor… Hát nem látod, hogy szenved? Csak egy kis anyagot! Na!

Mi az, ami ebben az esetben igazolja magam, és a másik előtt a mohóságot? Hát, a szenvedés! Itt megint eljutunk egy nagy, becsben tartott, keresztény értékhez. És akkor hadd tegyek most egy lábjegyzetet: A kereszténységben a szenvedés, sosem volt önmagában érték! Egy torz, embertelenné lett kereszténységben, lehet, hogy a szenvedés önmagában érték, de egyébként meg nem! A szenvedés legfeljebb valami olyan dolog, ami egyrészt lehet kikerülhetetlen, lehet másrészt kifejezetten az egyetlen lehetőség, hogy valamilyen jó célt el tudjak érni! De a szenvedés, önmagában nem érték! Még akkor is, hogyha a jelképünk egy szenvedő férfi! Emlékeztek a Rózsa mamira? Azt mondta Rózsa mami a kisfiúnak, hogy: „Nézd meg Jézus arcát, nem szenved!” Jézus nem akar minket érzelmileg zsarolni, sem szánalmat kelteni maga iránt! Én kifejezetten borzongok azoktól a beszédektől, amelyeket papok szoktak elkövetni, ahogy ecsetelik azt, hogy Krisztusnak a mélységes szenvedései hogyan történtek, és ebből az következik, hogy ezeket végül is te csinálod, és hogy lehet, hogy nem szánod őt meg. Nekem ezzel kapcsolatban, van egy nagyon rossz érzésem! Minthogyha a papok a szószéken az érzelmi zsarolásnak és Jézus szenvedéseinek a kufáraivá válnának! Olcsó pénzért kiárulják a szenvedését! Nekem ez nem tetszik, de egy kicsit sem! Én inkább tartok Rózsa mamival… aki azt mondja, hogy: „Nézd meg az arcát, nem szenved!” Ugye értitek jól, hogy ezzel mit akarok mondani?

Szóval, a szánalom fölkeltése. Aki ezen az úton jár elsősorban, az ilyen ember előszeretettel választja tudatosan, vagy nem tudatosan a betegséget. Az a betegség a legjobb, aminek fizikai tünetei vannak. Az nagyon jó! A legjobb pedig az, amit már leletként is lehet mutatni! Tehát már annyira rosszul lenni már, hogy annak fizikai tünetei is vannak! Mert, ha csak fáj a fejed, hát akkor mit tudom én, hogy fáj-e vagy nem? De ha van róla egy lelet, és már vannak elváltozások is, az az igazi! Ezt most nagyon, egyszerre mondom ilyen éllel, de egyszerre mondom nagy együttérzéssel, mert persze, aki ebben a módszerében vagy stratégiájában, amit egyébkánt nem rosszindulatból tesz, hanem a mohóságból, és az eddig leírt folyamatok alapján, az ilyen ember valóban megbetegszik. Hát ő tényleg beteg! Csak az a nyereség, amit a betegségen keresztül elér, az óriási, mert a szenvedése, a betegsége, az számára is igazolható módja annak, hogy kizsarolja, és a szeretetmohóságát igazolja a másik előtt. Ezért betegnek kell lenni, muszáj! Muszáj rosszul lenni! Családi élettörténetekben lehet látni azt, hogy a család erről… És azt hiszem, hogy erről négy éve beszélgettünk, hogy hogyan írható le egy egészségesen működő család, és egy betegen működő család. A betegen működő családban, a betegségek általában a család működésmódjának a zavarára utalnak, főleg, hogyha azok nagyon gyakoriak, és úgy jönnek. Mondjuk az asztmás köhögő roham! Miért pont akkor? Vagy egy kis ájulás! Vagy egy kis, ez meg az… Jó tünetei szoktak lenni, egy egész kóros működésnek a családban. Ezzel azt akartam mondani, hogy lehet, hogy valaki nem beteg folyamatosan, de klasszikus pillanatokban előtörnek a tünetek, vagy súlyosbodik az állapota. Aztán ez elmehet odáig is, hogy az ilyen emberrel valahogy történik mindig valami baj. Ismertek ilyen élettörténetet? Valahogy mindig, amikor kezdenének jóra fordulni a dolgok, akkor valahogy, véletlenül bokaszalag szakadása lesz, vagy valahogy véletlenül elcsúszik a jégen, vagy valahogy véletlenül pont elüti egy autó, vagy valahogy véletlenül az utolsó vizsgája nem sikerül, valahogy véletlenül lekési a gépet, ami a boldogság felé vinné őt. Valahogy véletlenül azért kési le a gépet, mert valahogy véletlenül az útlevelét hagyja otthon, valahogy véletlenül nem az útlevelét hagyja otthon, hanem elfelejti megnézni, hogy lejárt-e az útlevele. Mindig valahogy, véletlenül! Ezek a véletlenek, ordító jelek! Persze, ha valaki bedolgozta magát egy ilyen működésmódba, akkor az egész, egyáltalán nem tudatos! Miért léptem le éppen úgy az autó elé, hogy már nem tudott megállni? Ez a legjobb! A legjobb módszer, mert tökéletesen igazolható vagyok magam előtt, hogy hát ugye egy balesetet nem én csinálok, főleg ilyen havas időben! A legjobb tehát, a pillanatnyi figyelemzavar, ami persze nem tudatosan történik. Az ilyen emberek, hogyha van humorérzékük, akkor zseniálisan tudják elmesélni a maguk szerencsétlenségét, és jó őket hallgatni, a történeteik nagyon mókásak tudnak lenni és szórakoztatóak, és így csapkodjuk közben a térdünket, és azt mondjuk, hogy hát ez tényleg nem igaz! Tehát valahogy ebben az asztrológiában tényleg van valami, hát ez a Mars mindig kicsit rákacsint erre a nyomorultra, és… J Nem igaz! Hát nem lehet úgy beszélni, hogy ne bánts másokat, Ferenc atya! Ezt azért mondtam így, mert rosszul mondtam, de a tartamom az jó akart lenni, hogy aztán, természetesen, ilyen nagyon sajátos következtetéseket vonunk le a sorsról, a végzetről, az átokról, a varázslásról. Nem volt veletek már ilyen, hogy megfordult a fejetekben, hogy: Nem lehet, hogy el vagyok átkozva? És kezd gyanús lenni! Most megint az jön belőlem elő, ami már sokszor, hogy nekem már azért volt ilyen gondolatom! Hogy azért ahhoz a cigányasszonyhoz, mégiscsak elmennék, ahhoz a háromhoz, vagy négyhez, akinek megvan a kis névjegykártyája! J Rögtön a püspökök után! Hátha tud valamit! Nem? Hát sose lehet tudni! Valahogy ez egy ilyen elrejtett kultúra, és akkor hátha, és nemde ezt kellene még integrálni a kereszténységbe is, és akkor lenne minden teljesen OK… J Ez nagyon izgalmas! Ennek a gyöngébb változata, amit a múltkor emlegettem, hogy a Mammut 3. emeletén járva: Berakjam a kezemet a jósgépbe, vagy ne rakjam bele? És akkor kiköpi, hogy most végzet vagy nem! Tettétek már be a kezeteket? Na, hát persze! Miért? Ennek van egy csomó más változata is! Például, elmész Jeruzsálembe, és akkor ott az egyik legszentebb Mecsetben, ott van az a szikla, amiről a hagyomány szerint Mohamed dobbantott. Mohamed ott érintette utoljára a földet, és utána… De tényleg, na! Úgy látom, hogy a hittel kapcsolatos érzékenységnek híjával vagytok ma! J Tehát mondom, hogy ott van a szikla, a Mecset meg fölötte, és természetesen úgy van kitalálva, hogy bedughatod a kezed, egy sötét üregbe: titok és misztérium, végzet vagy áldás… És már annyian bedugták oda a kezüket… Honnan is tudod te ezt Feri atya? J Melyik volt az a kezed, te kis piszok? Szóval, egy jó kis mélyedés… és… J Na jó, hát nem mindennek van kifutása! Valami csak úgy van, és pont! Aztán. Ez megint kiszolgáltatottá teszi magát! Ennek vannak a szociálisan ismert módjai, tehát valahogy mindig elveszti a lakását, valahogy mindig elveszti az állását, valahogy, és akkor becsönget a paphoz, és azt mondja, hogy: Hát atya, azért mégiscsak az igazságérzetem, az nem hagy ott engem! Hm… Az egész arra megy ki, hogy legyek megint kiszolgáltatott, és ha kiszolgáltatott vagyok, akkor nem vagyok felelős az életemért, mert hiszen ez együtt jár a tehetetlenséggel, és akkor te vagy a felelős! Te bizony! Úgyhogy, gyorsan, gyorsan! Kaja, ruha, miegymás, és pénz is jöhet! Na, akkor most elmondok egy történetet. Tudjátok, ezek azok a történetek, amelyekre elsőre azt mondanátok, hogy ilyen nincs is, pedig van! Becsöngetnek hozzám, vasárnap 3 órakor. Egy hölgy áll az ajtóban, és két dolgot kér tőlem. Ugye ki van írva, hogy Kövi szűz Mária Plébánia! És azt mondja, hogy: Atya, két dolgot szeretnék kérni, ételt és intim betétet. J Mindezt vasárnap 3 órakor! De ez a kisebbik, az a nagy dolog, hogy mindezt tőlem kéri! Hát én megnézem, hogy van-e? J Mégis, hát katolikus papként, az egyik van, a másik nincs? Hát ilyet, na! Hát ilyen brutálisan! Hát sose lehet tudni, lehet, hogy van, csak elbújt a sarokba! Végül is, lehet annak is előnye, hogy ritkán takarítok! Miért? Szólok a pókoknak, egy kicsit nézzenek körbe, mert lehet, hogy valahol megbújt egy! Annyira meglepődtem, hogy… J Na jó! Szóval, itt sincs tovább, csak látjátok, hogy egy csomó ilyen dolog van, hogy hát van aminek egyszer csak vége szakad! Olyan, mint az élet. Meggyőződés: Másképp nem juthatok szeretethez. Egyszerűen, magamat valóban ki kell szolgáltatnom, kiszolgáltatott helyzetbe kell hoznom, azért, hogy… Persze ennek megvan a nagyon szomorú oldala is, és akkor ezt is hozzuk ide, mert most a hajléktalan testvéreink valóban egy nagyon súlyos, tanult tehetetlenségben vergődnek, és hogyha olvassuk a különböző fölméréseket, akkor tudjuk azt, hogy néhány év az utcán, 2-3 tél, bőven elég ahhoz, hogy visszafordíthatatlan változásokat idézzen elő a személyiségben. 2-3 tél elég! Ezért egy olyan ember, aki csönget, és kint volt már 2-3 telet az utcán, őtőle te ugyan, mit kérhetsz számon? Mit okoskodsz majd neki? Hogy álljon talpra, meg ilyenek… Ő már réges-rég benne van egy hihetetlenül ellehetetlenítő, ördögi körben, amit persze a kultúra is megerősít! Ez akart lenni a kettes pont.

3. Igazságérzetre hatás. Emlékeztek a kedves BNI-re? Igazságosság a családban. Mi a mottó? Ezt teszem, tettem érted, és te mit teszel értem? Mi az, ami önmaga és a másik előtt igazolja a mohóságot? Az áldozathozatal. Mindenféle áldozatom, igazol, hogy miért lehetek mohó, és miért kérhetek tőled viszonzás nélküli szeretetet? Gyakran fordul elő ez a jelenség, az anya és a gyerek közti kapcsolatban. Elég gyakran. Amikor az anyuka folyton-folyvást azokra az áldozatokra hivatkozik, amelyeket ő megadott a gyerekének, és persze ugye ettől válik ez mindig ördögi körré, hogy az anya általában tényleg hoz egy csomó áldozatot a gyerekéért. Hacsak egy kicsit is normális anya, akkor éveken keresztül egy csomó dolgot tesz úgy a csecsemőéért, hogy a csecsemője nem tesz neki ugyanígy egy csomó szívességet. Tehát lehet mondani, hogy amikor te 2 éves voltál, én még mindig a te popsidat törölgettem! És te az enyémet? J Aztán akkor a gyerek összehúzza magát 70 évesen, a 90 éves mama előtt, és akkor ezt mondja, hogy: Tényleg anyuci, én még ezt nem csináltam neked… Szóval, az anya-gyerek kapcsolat, egyszerűen a jellegzetességei miatt, tökéletesen alkalmas arra, hogy lehessen hivatkozni a gyerekünk előtt arra, hogy és én GYED-en voltam, te mihaszna, te már most orvos vagy, vagy pap vagy, én meg GYED-en voltam, és téged tologattalak, még amikor esett a hó, én még akkor is tologattalak téged! És te, tologattál engem? Nem. Na!

Aztán klasszikus felállásban, a férjek a feleségeikkel szemben. Ugye 26 órát dolgozok a bányában, minden nap! Kiért is? Na, te mond ki! Ez klasszikus tud lenni! Én egy fölívelő karriert lappasztottam le a házasságunk miatt, mert te meg akartál házasodni, mert hát te akartál! Előttem egy fényes jövő állt, és te? Érted vettem azt a gyűrűt! Az én pénzemből vettük, mind a kettőt!

Aztán. Ez az adok, hogy adj elve, és most rögtön tegyük ide a Szentírásból azt a klasszikus mondatot, hogy: „Amit akarsz, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek meg!” Gyönyörű mondat a Szentírásból, de Jézus sosem gondolta azt, hogy ideológiaként használd ezt, hogy adok, adok, és az egész életem erre van beirányítva, hogy: És mikor kapok? Tudjátok, hogy mi leplezi le az ilyen embert? A csalódottsága, ha nem kap! Először csak csalódott, aztán dühös, aztán azt szégyelli, emiatt ideges, azt elfojtja, ettől pedig szorong, ezért aztán boldogtalan, és ezért vágyik a szeretetre, és ezért mohó, és ezért zsarol, és igazolja ezt az egész kört! Aztán. Ez az, amiről már sokat meséltem, könyvelést vezetünk a fejünkben, adok-kapok, és ott van egy kis lyuk: Nézzük csak, van kiadási oldal, és hoppá, a bevételi oldal meg üres! Mit találtam? És jön máris egy kívánság! A legjobb pedig az, hogy azokat egy külön nagy könyvben jegyezni, amit kértem, de nem kaptam meg. Az a tuti könyv! Amikor igazán be akarom nyomni, akkor ezt a könyvet veszem elő, nem az előzőt!

Aztán. Ami még lebuktat bennünket, az az, amikor egy párkapcsolatban eljutok oda, hogy már csak a saját jótetteimet látom. Hogy megkérdezed azt egy házaspártól, akik már vagy 20 éve házasok, hogy: Mit tesz érted a másik? És akkor nem jut semmi sem az eszébe! Ez most furcsán hangzik ugye, hogy ilyen van? Van jó pár személyes tapasztalatom arról, hogy amikor úgy tűnt nekem, hogy itt ez a játék történik, akkor azt kértem, hogy jó, akkor most álljunk meg, adok papírt, tollat, ilyen genyó vagyok, és akkor most szánjunk 10 percet arra, hogy mit kaptok a társatoktól ebben a kapcsolatban? Azonban percekig semmi nem történik! Ehhez mit szóltok? Mert a fejük tele van mindazzal, amit ők adnak, és azzal, amit ők még nem kaptak meg! És olyan könyvet nem vezetnek, hogy ma mit kaptam a férjemtől, a felségemtől, a gyerekemtől, anyámtól! Ilyen könyv nincs! Az mindig elvész!

Közben úgy tud még súlyosabbá válni ez a struktúra, hogy miközben állandóan az van a fejemben, hogy én adok neked, és te nem adsz nekem, vagy legalábbis kevesebbet, amennyit én adok, az a benyomásom lesz, hogy én jobban szeretlek téged, mint te engem! És akkor elkezdek félni, hogy te jó ég, ez egy egyenlőtlen kapcsolat, hiszen én kétszer annyit adok, mint te! Ha-ha! Akkor vegyünk vissza! És megengedem magamnak azt, hogy ne szeresselek téged, és közben meg félek attól, hogy te jó ég, hát egészen kiszolgáltatott lettem ebben a kapcsolatban! Tegnap is szerettelek téged, és jaj, hát ez kiszolgáltatottá tesz, csak vigyázz, óvatosan! Ennek van még két alesete. Az egyik. Ha én a te helyedben lennék, akkor én biztos megtenném neked azt, hogy… Ha énnekem olyan jó lehetőségeim lennének… Ha én… Vagyis nem kérek többet, csak annyit, amennyit én is megtennék, ha egy fordított helyzet lenne! Könnyű innen azt mondani neked, hogy… Itt nem az áldozathozatal igazolja a mohóságot, hanem az adás, vagyis, hogy én is adnék neked, ha. A másik. Ártottál nekem, miattad szenvedek, ezért kötelességed szeretni engem! A kulcsszavak ezek, hogy: ártottál nekem, ezért szenvedek, tehát, mert ártottál nekem, most köteles vagy szeretni engem! Ez a struktúra is nagyon jól működik, életfogytiglan! Holtomiglan-holtodiglan. Azért működik jól, mert természetesen mindig ártunk a másiknak, és itt a mindig szó alatt azt értem, hogy nem tudjuk elkerülni, hogy ne tegyünk néha rosszat a másiknak, hogy ne okozzunk fájdalmat, hogy ne kövessünk el bűnt a másik ellen! El lehet ezt kerülni egy kapcsolatban, egy házasságban? Lehetetlen! Ezért mind a két félnek, mindig lesz egy olyan listája, amire lehet hivatkozni, ezért ezt a rendszert valóban, kifulladásig lehet működtetni! Csak mindig arra kell hivatkozni, hogy te, ezt tetted velem. Ezt aztán megerősíthetjük a szenvedésünkkel! Nemcsak, hogy ártottál nekem 5 éve, de még mindig szenvedek tőle! Majd hülye leszek meggyógyulni! Dehogy megyek el, és kérek segítséget! Jól jön nekem ez a kis bűn, amit te ellenem elkövettél! Itt, az igazságtalanság igazolja a mohóságot. Az az igazságtalanság, amit velem szemben elkövettél. És ilyen mindig lesz! Az igazságosságra vagy az igazságtalanságra való hivatkozás, azért is nagyon jó módszer, mert vele a saját igaz voltunkat, indirekt módon igazolni tudjuk! Te ezt tetted velem, én bezzeg! Én ezt mindig megtetted velem, te bezzeg! Ez meg tud minket erősíteni. Ennek a struktúrának is rengeteg előnye van, ránk nézve. A hátránya az, hogy tönkretesz minket!

4. A fenyegetés. A mottója: Ha nem szeretsz, akkor baj lesz! Ha nem szeretsz, akkor boldogtalan leszek! Ha nem szeretsz, akkor megöngyilkolom magam! Ha nem szeretsz, akkor visszamegyek az alkoholhoz! Ha nem szeretsz, és így tovább… Sosem felejtem el, hogy kis, kezdő papnövendék koromban, lelkigyakorlatot tartott a nagy atya, és akkor kapott egy olyan kérdést, hogy mit kell akkor csinálni, hogyha az egyszerű paphoz becsönget valaki, és azt mondja, hogy: Ha a pap nem segít, akkor én fölgyújtom magam, és meghalok! Ekkor ez a pap egy kicsit elgondolkozott, és ezt mondta, hogy: Egy ilyen esetben, a hozzám becsöngetőnek azt kell mondani, hogy: Hála Istennek, van itthon kis lapát és söprű, a hamvakat össze fogom söpörni, és van egy kukám is, ahova ki tudom szórni. Kedves atya! Hogy hangzott ez? A feszület a helyén van? Ezt a mondatot, a rám gyakorolt hatása miatt nem fogom elfelejteni! De egy életre megtanultam azt, hogy nem kell bedőlni! De itt nem az a lényeg, hogy ne kell bedőlni, hanem az, hogyha engedünk az ilyen fenyegetésnek, akkor nem teszünk jót annak sem, aki fenyeget! Mert akkor egy újabb játéktere nyílik egy olyan életre, amely életből éppen az fakad, hogy ilyen marhaságokat beszél! Ha azt karom, hogy kigyógyuljon ebből, akkor lehet, hogy elég kategorikusnak kell lenni!  Beszélgettem már életemben, jó párszor olyanokkal, akik öngyilkossággal fenyegetőztek, és ez a mondat nagyon nagy segítségemre volt. Az egyik, hogy komolyan vegyem őket, mert aki ilyen mondatokat mond, az nagy bajban van, csak éppen nem mindegy, hogyan segítek neki! De most nem akarok ilyen recepteket adni, csak olyan óvatosan akarom mondani azt, hogy ki lehet mondani azt, hogy: Nézd, ez a te szíved joga, hogy mit teszel magaddal! Én azonban itt vagyok, és jobb megoldásnak tartom azt, hogy este hívjál föl telefonon, és akkor beszélgessünk, hogy ha nagyon rosszul vagy. És holnap pedig gyere el, ráérek a mise előtt, mert látom, hogy nagy bajban vagy. De a játékba nem megyek bele! Ezek a játszmák másféleképpen is elő tudnak állni, nem feltétlenül közvetlen fenyegetéssel az életemre vonatkozóan, hanem közvetett fenyegetéssel. Hogy most megint a kereszténységünk felől a legérzékenyebbet mondjam: a boldogtalanságra való hivatkozás, vagy a ráutaló magatartás. Ugyanis, ha te úgy házasodtál meg, és hát te egy rendes muki vagy, meg egy rendes nő, hogy az lenne a házasságnak a célja, hogy a házastársamat boldoggá tegyem! Ha-ha! Van ám itt egy kis csapda! Ez már bőven elég lehet ahhoz, hogyha erre hivatkoznak, akkor te azt mondod, hogy: Te jó ég, tehát az egész életem ezen áll vagy bukik, hogy az én házastársam boldog-e vagy nem! Úgy tűnik, hogy az ő boldogsága az én kizárólagos felelősségem, hiszen most mondta, hogy rajtam múlik! Hát akkor ez aztán a fenyegető! Akkor gyorsan menjünk csak vissza, és engedjünk neki! És a kör megint bezáródott… Ezért, hogyha jegyespároktól én ezt hallom, akkor mindig rá szoktam kérdezni, hogy mi ennek a mondatnak a tartalma, és mit értenek alatta? Az szokott a példám lenni, hogy: Mit fogsz akkor csinálni, ha a házastársad depressziós talál lenni, és mondjuk egy éven keresztül olyan boldogtalan lesz, amilyen boldogtalan csak egy depressziós ember tud lenni? Akkor mit fogsz gondolni magadról? Mert akkor lehet, hogy kiderül, hogy ezért a boldogtalanságért nem én vagyok a felelős, vagy nem csak én vagyok a felelős, hanem azért neki is megvan a maga része! Ez tehát megint egy nagyon érzékeny pont tud lenni.

Nem bírom elviselni, hogy boldogtalannak lássalak! Miért nem? Ilyen punnyadt vagy? Hát szedd már össze magad! Bizony néha el kellene tudnunk viselni, amikor látjuk, hogy a másik szomorú! Hát csak legyen! Éppen ez segít neki!

Egy picit most lezárnám a szeretetmohóságot néhány mondattal. Aki ilyen mohóságban van, az minden természetes elutasítást, nagyon fenyegetően él át, és erről már beszéltünk is. számára megoldás lehetne az, hogy a fia, a lánya, a testvére, a barátja, a gyereke, a házastársa, egyszerűen, egy érzelmileg biztos, elfogadó légkört teremt számára. A mohó ember számára azonban, a megfelelő helyzet kevés! Ez az egyik nagy tragédiája, hogy éppen azok a helyzetek, amelyek gyógyíthatnák, úgy tűnnek föl számára, hogy elégtelenek! Nem elég, hanem kevés, szűkös, hideg, langyos, nem elég fölfokozott, nem elég ilyen vagy nem elég olyan. Ezért pedig, a mohóságával belehajtja a környezetét abba, hogy ez egy kicsit másmilyen legyen, és akkor meg már megette a csuda az egészet! Ezért a szeretetmohóságról azt mondhatjuk el, összefoglalóan, hogy általában súlyosbodik, és általában az ember egyre rosszabbul lesz. Nem kell semmit sem csinálni, de miután ez egy ilyen kör, ezt szoktuk tapasztalni! Van ilyen élményetek? Hogy emlékszem, hogy már 3 éve is valami nem működött, de akkor hagytam a csudába az egészet, és most eltelt 3 év, és most kezd elviselhetetlen lenni! Ezek a körök szoktak így működni. Ez tehát természetes. Ha vannak ilyen tapasztalataitok, az normális! Néha csak a legnagyobb baj segít minket csak arra, hogy változtassunk! Itt jön megint egy nagyon súlyos következtetés: Azonban a mohóságban élő ember, nem érdekelt a változásban, sajnos! Nagyon sok érdeke fűződik ahhoz, hogy ne kelljen neki változni, hogy a szerencsétlensége, a nyomorúsága, és a fönnálló helyzete ne legyen jobb. Ugyanis ezzel egy csomó felelősséget magára kellene vennie, és többé már nem mondhatná azt, hogy te vagy a felelős az életemért, és többé már nem mondhatná azt, hogy neked kell extra módon szeretni, mert különben ez és ez lesz! Ez olyan sok veszteséggel jár, és általában annyira begyakoroltuk, hogy nagyon hősies küzdelem kell ahhoz, hogy valaki egy ilyenből kijöjjön! Mélységes tiszteletem mindenki felé, aki erre az útra lépett már! Mélységesen tisztellek titeket érte! Azért, mert a kezdetek kezdetén az lesz a benyomásotok, hogy egy csomó veszteséggel kell szembenéznetek, és nem a nyereségek jönnek először, hanem a veszteségek. És el fogtok oda jutni, hogy úgy érzitek, hogy szinte még semmit nem nyertetek ezzel a folyamattal, csak vesztettetek. Mindig lesz egy nagyon nagy erő, ami olyan lesz mint egy gumikötél, hogy minél inkább mész ki ebből a zsákutcából, de oda vagy kötve a gumikötéllel, és annál jobban érzed, hogy valami húz vissza! Aztán pedig egészen odáig kell elmenni, hogy a kötél elszakadjon! De pont, amikor már majdnem elszakad, akkor érzed a legnagyobb vonzást arra, hogy az egészet hagyd a csudába és visszarohanjál! Tudjátok, hogy fejezte ezt ki valaki? Olyan gyönyörűen mondta! Egy ilyen helyzetben volt, mint ahogy nagyon sokan, ahogyan a mai kultúránkban az emberek többsége, kisebb-nagyobb mértékben ebben van… Azt kérdeztem tőle, hogy tudná-e ábrázolni ezt egy képpel? Találjunk egy ilyen képet, mert ez akkor mindig eszébe fog jutni, és majd ez a kép segít neki abban, hogy fölismerje neki azt, hogy éppen hol van! Erre azt mondta kapásból, hogy: Ez az a helyzet, amikor kezdenék kitörni ebből a mohóságból, akkor egyszer csak fölfedezem, hogy körülöttem milyen gyönyörű dolgok vannak! De mindezt csak az elején! Körbenézek, és olyan, mint egy gyönyörű erdő, látom a gyönyörű eget, a madarak csiripelését is hallom… Jaj, olyan jó, már most csiripelnek a madarak reggel! Amikor reggel felébredünk, és még a szemünket sem nyitjuk ki, de amikor kinyitjuk az ablakot, halljuk őket! Izraelben is csiripeltek a madarak, képzeljétek! Most volt a szezonjuk. A madárcsipogás szezonja volt Izraelben, januárban, amikor ott voltam. Amikor nyáron voltam, akkor halotti csönd volt, olyan, mintha nem lennének madarak. Szörnyű volt! Amikor erre ráébredtem, hogy valami zavar, és nem tudtam, hogy mi, akkor egyszer csak rájöttem, hogy az zavar, hogy nem hallom a madarakat! De most januárban… Jaj, de jó volt!

Szóval, az első néhány lépés, az úgy tűnik föl, hogy hatalmas szabadság, egy hatalmas kaland vár engem, egy fölfedezni váró világ, hát van itt minden, és gyönyörű az egész, és egyre nagyobb a vágy bennem, hogy még tovább menjek! Igen ám, de ahogy teszed előre a lépéseket a gyógyulás felé, egyre kezd beszűkülni ez a világ, és kezdesz félni! Szép lassan semmi mást nem látsz már, csak az utat magad előtt, már a szép dolgok eltűnnek, már a madarakat sem hallod, már a napsugárnak, azt a bőrödet érintő meleg, jóleső érzését sem érzed, már csak az utat lesed. Szép lassan már nem látsz előre se, már csak lefelé nézel, és akkor közben meg ez a kötél húz vissza! Akkor pedig erre ez a kedves ismerősöm a következőt mondta, értve ezt arra az esetre, amikor már csak az utolsó lépést kellene megtenni, hogy: Akkor annyira megijedek, hogy mint egy kis kivert kutya, visszarohanok a kutyaólba! És akkor ott vagyok a kis kutyaólba, mint a kivert kutya, ott lihegek, és egyre csak azt várom, hogy jöjjön a gazdi, és megsimogassa a valamimet, mert én csak egy kivert kutya vagyok, és most jövök a vadászatból, és nem sikerült elejteni semmit! Ez a tranzakció analízisben, amit most mondtam, a gumikötél, az tulajdonképpen egy szakkifejezés, mert tulajdonképpen így működünk. Hatalmas nyereség viszont az, amikor ázottan-fázottan, lesülve attól a rohadék naptól, ott vagyunk, és legalább biztonságban vagyunk, abban a rohadt kutyaólban! A kettő között pedig pontosan ez a különbség: a kutyaól és a kiszolgáltatottság, hogy a gazdi jöjjön és simogasson meg, vagy aközött, hogy megyek az erdőben, és az egész világ az enyém. Csak az a rohadt gumikötél ne lenne! De van!

Akkor most még egyet hadd mondjak el! Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy az eddig elmondottakat, hogyan hallottátok, hogyan hallgattátok? Szeretnék most valamit mondani! Vannak köztünk olyanok, így gondolom, hogy akik hallják ezeket a szavakat, és azt mondják, hogy: Jól van, jól van, de most már egy kicsit elég lesz! Ezt értem, ez rám nem vonatkozik! Fölfogtam, és tényleg egy-két dolog az nagyon igaz, milyen jól ábrázol másokat, most már beszélhetnénk valami másról is! Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy: Hű-ha, bizony ennek a felét már én is tudtam, azért egy-kettő, az újdonság volt, de azért a zöme, az stimmel! Aztán pedig azt mondod magadban, hogy: Jaj, de jó, most újabb fölismeréseim lettek, ezek még jobban megerősítenek abban, hogy… mégiscsak az erdőben akarok kóricálni! A harmadik verzió. Amikor minden mondatom fáj! Amikor az 1 óra, 15 perc után, minthogyha kiszívtam volna belőled az erőt: Egy kis fájdalom, egy kis szégyenkezés, mintha lebuktattalak volna, minthogyha pont rólad beszélnék. A fene egye meg, nem ismer ez engem? J Egy kis kétségbeesés, hogy hogyan fogok ezután élni, egy kis nyomor, jött a tehetetlenség… Aki ezt így élte át, ezek a tapasztalatok éppen a sebzettségedről árulkodnak! Ugyanis nem törvényszerű, hogy ezt a két és fél előadást így kelljen itt végigülnöd. Ha belőled, mindaz, amit mondtam, ezt váltotta ki, az nem azt jelenti, hogy te egy nyomorult, szerencsétlen, béna, semmirekellő, szerethetetlen valaki vagy! Nem-nem! Ez azt jelenti, hogy sebzett vagy! Csak ennyit jelent! És szívemből kívánom neked, hogy az összes öngyalázó, szégyenkező, szorongó érzésedet, amit én keltettem benned, azt sikerüljön levetned! Mert nem igazak, ezek az érzések és gondolatok, amiket átéltél, a gondolatok tévedések, az érzések pedig, parazita érzelmek! Emlékeztek? Tavaly beszéltünk erről, én elején. Parazita érzések, amelyek a téves gondolatokkal együtt járnak, és rátelepednek az igazi érzéseidre, fojtogatnak, és nem engednek élni! És ezekre az érzésekre, nem vonatkozik az, hogy fejezd ki két kapura egy életen keresztül, éld át, és folyamatosan ezekről beszélj! A hiteles érzésekre vonatkoznak. A parazita érzéseknek a folyamatos, átélni a teljes valójában… Hát mit érsz el vele? Ha egy ilyen sebzettségből fakadó szorongást élsz át, a maga valójában, hát az nagyon jó lesz… Ezt nagyon fontos volt elmondanom! Tehát, ha te ilyesmiből átéltél valamit, gondolatokból, érzésekből… Nem hitelesek! Nem azért, mert te nem vagy hiteles, hanem a sebzettségből fakadó gondolatok és érzések. És hogy egyetlen szavam sem akart téged megszégyeníteni, lebuktatni, dehogy is!

Most nincs kedvem semmi másba belekezdeni. Egészen elszomorodtam. J Azt hiszem, hogy föltámadt bennem némi együttérzés, amit az előadás alatt sikerült elnyomnom magamban! Mondanék nektek egy könyvcímet, meg szerzőt, hogyha ez titeket érdekel, és hiteles forrásból is akartok ezzel találkozni, nemcsak az én átiratomban: Karen Horney: A neurotikus személyiség napjainkban, Ursus Libris kiadó. Ha ez jobban érdekel titeket, akkor olvasgassátok!

Akkor köszönöm szépen a figyelmeteket!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Kövess minket Facebook-on a legújabb bejegyzésekért!